virágrege bejegyzései 
Tompa Mihály: A liliomok harca
Szép fehér liliom! a gondos természet,
Hódító kecsekkel mért áldott meg téged?
Ha te nem oly pompás díszköntösben járnál,
S nem volnál bájolóbb minden más virágnál:
Ha bűv illatodtól a méhe és lepke
Lábadhoz nem hullna, kéjtől részegedve:
Ellened az irigy, féltékeny virágok,
Szép fehér liliom, nem ütnének pártot!
A szép virág ellen összeesküvének
Másféle liljomok: sárgák, tarkák, kékek:
E kevély teremtés egy nemzetség velünk!
Vagy mi nem liliom névvel neveztetünk?
És ő uralkodjék felettünk kevélyen...?!
Jertek, alázzuk meg! - igy zúgnak az éjben.
E pártos felkelést, a sárgák és tarkák,
Irigy mivoltukban leginkább akarták:
A szelíd kék, pedig , vonva, rábeszélve
Elegyül a gyászos összeesküvésbe.
A sárgákból egyet választván vezérnek:
A fehér liljomra haddal ütni készek.
Elcsendesült a föld, közel volt az éjfél, -
Négy szótalan tábor mozog a holdfénynél:
Buzogány-fejét a tarka fennen tartja,
Kivonva a sárgák sásalaku kardja.
És igy közelegnek, harctúl égve bátran,
Remegés van csak a kékek táborában:
A fehérek hada, mint egy hószín fátyol,
Melyet szellő ingat a mezőben távol:
Bája fegyverével hullámzik előre:
Legkevesebb számra, de legtöbb erőre.
Arcok tiszta fénye és a hold világa:
Bűvös fehér ködben olvadnak egymásba:
És tükörében az éji délibábnak,
Mint egy szellemtábor, - s magasulva állnak.
És a fehérektől íme követ mégyen,
Hószínű zászlócskát tartva a kezében:
Csendet, békét, ajánl a pártos feleknek,
Elmondván: mily szégyen, hogy igy ellenkednek!
S hogy okot soha nem adott nemzetsége,
Sem szóval, sem tettel a gyűlölködésre:
De ezek: kard-ki-kard! nem is várják végig
A követ beszédét, - s a csata kezdődik.
Előre nyomul a sárgák zászló-alja
S erősen ví, de a szerencse megcsalja:
Mert aki most kemény rohanással támad:
Nagy ijedtség között fordít gyorsan hátat,
S rendetlen futásban egy tónak nyomatik,
Hol a mély iszapba sülyedve hónalig,
Nád és gyékény közül többé ki nem lábal,
S ott marad a vezér egész táborával.
És a másik csapat, a kékek csapatja,
Magát a győzőnek szívesen megadja:
Kedve ellen vett részt a gyász ütközetben,
S ha el nem csábítják, rábeszélve ketten:
Fehérliljom ellen ő fegyvert nem is von:
Ah! hisz abba régen szerelmes már titkon.
Most megadja magát, sorsával kibékül:
Édes a halál is a kedves kezétül!
S midőn már a győzők lábánál hevernek,
Bevallva a vétket, megbánást, szerelmet:
Ölelő karok közt fogadja melegen,
A bűnt: bocsánat: a szerelmet: szerelem!
Már csupán egy tábor áll a pártos részrül,
Mely a fehérekkel megmérkőzni készül:
Tábora a tarka tigris-liljomoknak,
Ki győzni, vagy esni, de futni nem fognak.
Szerencse s elszánás küzdik a két pártnál,
Egymás felé nyomul és egyik sem hátrál:
De im kelet felől hűs szellő támada,
Mely által a fehér liljomok illata
Rá-foly s verődik a tarkák seregére,
Mint egy bűvös árvíz...s a csatának vége!
Az erős illattól mert megrészegülten,
Alélva dőlnek el a harmatos fűben.
És lefegyverezve, foglyaul esének
A bűvös hatalmú győzők seregének.
S a fehér liliom, kit a jó természet,
Csudálatos bájjal oly dúsan tetézett:
Hogy csak szégyenülten állhat más mellette,
- Megirigyelt helyét ismét visszavette.
A méh és a lepe, bűvös illatátul
Részegülten, most is lábaihoz kábul.
Nem irigyek többé reá a virágok,
S nincsen oly vakmerő, aki ütne pártot.
A tarka liliom azóta szolgálja,
Járván tisztelettel s szerényen utána:
A sárgák családja, hova hajdanában
Lesülyedt, ott maradt a tó- és mocsárban:
De hő kebléhez a szelíd kék liliom
Szerelemmel simul csendes esrhajnalon.
írta: jazsoli5, 2009. febr. 12. 7:02 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Tubarózsa és kék jácint
Elmult a természet
Hosszú téli álma:
Öltözködve a fák
Zöldelő ruhába.
Az ég arca nyájas
Harmatot, sugárt hint:
Kertnek szép virági:
Tubarózsa, jácint.
Az virul fehérlő
Illatos fejével:
Ez, a tiszta mennynél
Bájosabban kékel,
Mintha a fehér s kék
Liljomok szerelme
Szülte volna őket...
Mását rálehelve.
És ugy is volt a két
Virág származása:
Boldog kéj öléből
Jöttek a világra.
Az iker-testvéren
Van dus illat és kék:
Egyik hordja apja,
Másik anyja képét.
Mint malasztos béke-
Mint szerelmi zálog:
A harc éjszakáján
Lettek a virágok.
Hogy édestestvérek,
Mit sem tudva róla:
Egymást hűn szerették
Jácint, tubarózsa.
Hanem a fehér- s kék
Liliom: szüléik,
Két testvér szerelmét
Visszatetszve nézik:
S titkon kiméletlen
Terveket koholnak:
Hogy szakadna vége
A boldog viszonynak.
De hű szívvel a csel
Mire tudna menni?
Az igaz szerelmet
El nem rontja semmi!
S még hivebben simul
Virág a virághoz,
Mig egy hatalmas kéz
Elválást határoz.
Tiltva van, de mégis
Össze-összejőnek!
Mig a sors örökre
Elválasztja őket.
És hogy látni egymást
Alkalmok se légyen:
Egyik nyit tavasszal,
Másik nyár-középen.
Korán jön a jácint
S szétnéz a világon:
De még a völgy, halom
Áll pusztán, kopáron.
Elbusúl - nincs sehol
A hű tubarózsa...
S aludni a földbe
Visszamégyen újra.
S midőn nyárban a szép
Tubarózsa ébred:
Virágban áll a kert,
Diszlik a természet.
Az ég arca nyájas
Harmatot, sugárt hint...
Ah, csak ő hiányzik:
A gyöngéd kék jácint!
írta: jazsoli5, 2009. febr. 11. 16:17 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Csudafa
"Haragszom rád hűtlen teremtés!
Bizalmatlanságod megöl...
Szeretlek én, - s hószín virágom
Kelyhét csak érted nyitja föl!
S te titkolódzol...! az nekem fáj!
Ah édes méhem, mondsza már:
Miért, hogy néped a virágok
Nedvét, porát megszedni jár?"
Ekkép esengett kedvesének
Az ujságvágyó csudafa
S megbájolá a gyönge méhet
Szépsége és jóillata:
Mert e virág, színe s szagára
Hajdan a kert csudája volt,
Irigylették a rózsa, a liljom...,
- És a szerelmes méhe szólt:
"Legyen, megmondom! a virágból
Mézet készít a méhsereg:
Mely édes, édes...mely a harmat-
Cseppnél százszorta édesebb:
De tavasz véled! múlik a perc, -"
Szólt s eltűnék a levegőn, -
Mig a virág kiváncsisága
Most még inkább izgatva lőn.
És jött a jó méhecske másnap:
De a virág bágyaszkodott:
Tölcsére béborult, sohajtván:
"Ah én igen beteg vagyok!
Te, csak te gyógyíthatsz meg engem!
Orvosságom megálmodám:
Hozz nékem édes, édes mézet...
Máskép meg is halok talán!"
"A jó tavasz, kedves virágom,
Gyógyítsa meg fájdalmadat!
De mézet hoznom a köpűből,
Ah nem lehet...nem...nem szabad!
Nálunk nincs törvény: a királynő
Munkában csak fő más felett:
S ki a közkincstárt meglopá, oly
Átkos raj még nem született."
"Hagyj hát meghalnom, hűtelen méh...!"
Nyögött a tettető virág:
S másnap jobban alákonyúla,
Aztán úgy elhagyá magát,
Hogy a méh e kínos zavarban
Magáról megfeledkezett,
S tölcsérét a ravasz virágnak
Színmézzel rakta, tömte meg.
Örült a méh, bár vétke nagy volt,
Hogy a virág jobban leve:
Melynek jóillatban förödve
Emelkedék ismét feje.
A nyájas égnek langy sugára,
A hajnalnak harmatja van:
Ezernyi bája a tavasznak...
- Élt a virág nagy boldogan.
S mig hozzá a szorgalmatos méh
Csak este-reggel mehete:
Egész napestig ott csapongott
A szívesen látott lepe.
Mint a szép hölgy hű lenni nem tud:
Ilyen bájos a csudafa:
Kelyhén a rablott mézet issza
Kacér pillangó ajaka.
Ah, hol vevéd e drága nedvet?
A lepke kéjjel felkiált:
"Aranyszájú szép csapodárom!
Felelt szavára a virág,
Ösméred a méhet? szegényke!
Ő hordja a mézet nekem...
Mindenkép kedvemet keresvén:
Pedig én nem szívlelhetem!"
És tovaszállt a lepke. Másnap
Járván ujabb kaland után:
Egy méhet megrakodva látott
Pihenni a rét lapuján:
No csak dolgozzál, jó bogárka!
Kiálta gúnyosan neki,
Oly édes a méz! oh a mézet
A pillangó is szereti!
És a királynőnek bemondván,
Mit útjában hallott, a méh,
Kéré: hogy őt őrködni hagyná...
S a királynő megengedé.
Azon reggel megint betegnek
Tettetvén a virág magát:
Mézet vitt a szegény szerelmes...
De most az őr útjába állt:
Hah, itt van a tolvaj, kiálta...
S fellázad rá a méhsereg, -
Halál az áruló fejére!
Mond ily kemény itéletet,
Mely rögtön végrehajtva is lőn,
S ki vesztének oka vala:
A végkínokkal küzködő méh
Megátkozá és meghala.
És a nehéz átok, mikép az
Erős méreg rögtön hatott:
A rét kalandor pillangója
Ördöglepévé változott.
Magán ocsmány halálfejet hord,
Fél a fénytől, rom közt lakik, -
És régi csillogó alakját
Nem nyerte vissza e napig:
De csacska nyelvét elharapván,
Hogy többé ne beszélene:
Nem szíhat illatos nedűt, a
Virágok kelyhéből vele.
Hanem midőn leszáll az este:
Elhagyja bús rejtek-lakát,
S a méhkasok körül, az éjet
Éhes vággyal virasztja át.
S ki régi díszét elveszíté,
És undorító lőn szaga:
A kertekből, mint éktelen gyom,
Kitiltva lőn a csudafa.
Kínjában hoz tüskés gyümölcsöt...
Árokban, útfelen tenyész:
S mi tölcsérében ott maradt még:
Méreggé vált a régi méz.
írta: jazsoli5, 2009. febr. 11. 15:01 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Repkény
Magasan áll az ősi vár,
A hegytetőnek fellege:
Komor, sötét a vár fala,
Mint a várúr tekintete.
De van napfény, mely a borút
Enyhitse, hajtsa nyájasan:
A vár urának jó, szelíd
És angyalszép leánya van.
Hallott a lány fegyverzörejt:
Látott kemény vad képeket:
Sok, harcokon edzett vitézt:
De egyet sem szerethetett.
Hallott merengő hárfadalt,
Mely hű szerelmet hangozott:
És megszerette a leány
Az ifju vándor-dalnokot.
S hogy fenn viraszta ablakán,
A szellő, a lombos vidék,
A csermely és a holdsugár:
A dalt fülébe zengi még...
S éjjel, a dalnok képe volt
Melyet szerelmének keze
Mosolygó nyájas álmai
Tündérvásznára hímeze.
A hölgy nem mondta, hogy szeret,
A vándor-dalnok hallgatott:
De a szem híven elbeszél
Sok titkot, mély gondolatot.
És a várúr haragra gyúl,
Mert két szívnek titkába lát, -
A dalnok lantját eltöri,
S kitiltja várából magát.
Zordon, sötét a vártorony,
Halovány a fogoly leány:
Könnyben, vízben áll egy virág
Magas cellája ablakán.
S megszólal csendes éjjel, a
Letört virág: 'én kedvesem!
Nem látod-e, mint hervadok
Rabasszonyommal idefenn?
A hölgy szerette dalnokát,
Én téged szerettelek:
Boldog volt titkon a leány,
Boldog valék én is veled!
S hogy elvevé a dalnokot
Az irigy sors kegyetlenül:
Engem letört, és úgy adott
Bús hölgyének emlékjelül.
Magasan áll a vár fala, -
Isten veled, hű kedvesem!
Én nemsoká elhervadok
Rabasszonyommal idefenn!'
S a repkény búsan feltekint,
Mely volt a várkertben alul,
S beszélgetének hajnalig
Szerelmöknek fájdalmirul:
"Ah bár innen lehullanék
Karjába, aki hűn szeret!"
"Ah, vagy mehetnék én oda
Hiven meghalni fenn veled!"
Igy mulnak éjek és napok, -
Szegény költő! Hol vándorol?
Sóhajt még a letört virág,
Él még a szép halvány fogoly!
Letört virág sóhaja ez:
"Könnyebben meghalnék talán,
Ha itt volnál, ha hervatag
Fejem kebledre hajtanám!
De holtan sem látsz, - hogy behints
Szemed hulló könyűivel:
Elhervadott virágait
Csak a boldog hajítja el!"
S szavára a repkény felel,
Csendes homályos éjeken.
- S a hang mindegyre közelebb, -
"Megyek, megyek, hű kedvesem!
Mely a boldogság idején
Szelíd gyönyörben ringatott:
Ápolgató karom között
Muljék el vég-pillanatod!"
Kúsz a repkény, - s fölebb, fölebb
Kapaszkodván gyorsan halad:
Folyásba ment indáival
Befutja a kormos falat.
S míg haldokolva a virág
Vég-szirmait hullatja fenn:
A hű repkény emelkedik...
- Emel a tiszta szerelem!
A fal magas és meredek, -
De a repkény fölebb hatott:
Édes, kínos találkozás...
Elérte a várablakot.
Ott a repkény hű karja közt
Szólt a virág: "én meghalok!
De a tiedhez forrjanak
Én életemből a napok...
Mi késő őszig hátra volt,
Mi még reám nézett vala:
Reád maradjon életem
Zöld lombjának virúlata!
Igy két élettel töltsed át
Zöldelve a telet, nyarat:
Elhervadok, - de élek igy
Én is tebenned s általad!"
A tört virág elhervadott,
Alusznak a költő s leány, -
Romokba dőlt a büszke vár,
De a repkény zöldel falán.
Kihül, elhamvad a kebel...
De túl időn és életen:
Örök virúlatban vagyon
A költészet és szerelem!
írta: jazsoli5, 2009. febr. 10. 7:05 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Téli zöld
"Miért örültök a tavasznak,
Földnek virágai!?
Ha ismét elhervadva fogtok
A sírba szállani!
Virágtalan fog állni a rét,
Lombtalan lesz az ág...
Mit ér a dísz, ha hervadandó?
S a kurta ifjuság?
Mi haszna hordom én pirosló
Virágom, levelem?
Tavasz mindenható tündére!
Vagy oltsd el életem,
Hogy kurta napjaim virúlat
Többé ne érje, - vagy
Az ősz derén, a tél fagyán is
Zöld köntösömbe' hagyj!"
Igy háborogva, mond a tündér:
"Mit kívánsz, balgatag?!
Az ősz derén, a tél fagyán is
Zöldelni hagyjalak?
A hervadás szelíd halálát,
Életedtől elvegyem?
Boldog, vidám megifjulásod
Tavasszal ne legyen...?
Ne bánd, hogy meghervadsz, elalszol,
S ifjuságod rövid:
Ébrenlét s álom alkotják az
Életnek gyönyörit.
Sziklákon a moh száz tavaszt lát, -
Egyet a liliom:
S amaz rideg tengésben él, - ez
Gyönyörben gazdagon!"
De ő mégis csak zúgolódék...
S mond a tündér: legyen!
S reá zsibbasztó, tompa álmat
Bocsáta hirtelen...
Rideg tél volt, midőn felébredt.
Meghalva volt a föld:
Csak ő állott a holt világban
Zölden, a téli zöld.
És míg örült e változásnak,
Bánat rengette meg:
Kis kék virága lőn, az ékes
Piros fürtök helyett.
Meghozza azt is a tavasz majd!
Igy biztatá magát.
Kitől az ősz nem vett el, annak
Díszt a tavasz nem ád!
S egyedül állt...a gyönge társak
Mélyen aludtanak:
Nem zengett víg dal, - és körülte
Nem csergett patak.
Föltépett lombja nászbokréta
S halotti koszorú...
Ő a rideg, kiholt világban
Leginkább szomorú!
Fagyolvasztó leheletével
Megjött a kikelet:
Öltöztetvén díszes ruhába
A halmot, réteket.
Örült minden, buzgott az élet
Az új lét ünnepén:
Csupán ő nem tudott örülni
A téli zöld, szegény!
A tündér megjelenve monda:
Remélj...! s tűrd sorsodat!
Örök zöld vagy, bár elveszítéd
Piros virágodat.
Egyik szívnek reményt ad a sors,
Másiknak örömet:
Ha nem kellett öröm: reményben
Éld át az életet!
írta: jazsoli5, 2009. febr. 10. 6:27 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Vadrózsa
Szeress...szerelmed hű legyen,
És tiszta, mint a réteken
Csillogva lejtő csergeteg:
Hűtlen kebelre könny pereg.
A büszke rózsa hű ajkirul
Tüzes szerelmi csók pirul:
A csapodárnak kebele,
Szerelmi vággyal van tele.
A liljom érte sápadoz,
Ajkára csókot lepke hoz:
Hozzá, szegény folyóka fel,
Lábát ölelve esdekel.
A szegfűt, mályvát, rozmarint
Szerette, s elhagyá megint.
S ujabb szerelmi élvezet
Miatt kaland után eped.
S éjfélt midőn az óra üt,
S halotti csend lesz mindenütt:
A kertből titkon kiszökik,
Futván a habzó rétekig.
Ott hízelegve meg-megáll
A rét gyöngéd viráginál,
Csábítva szól, keccsel felel,
Midőn szerelmet esdekel:
Tavasz mosolya, kék iboly!
- Ajkának méz beszéde foly, -
Édes virágom, jer velem,
Légy holtomig szerelmesem!
A kertben zápor el nem önt,
Csak ajkam hint rád csóközönt,
S mely sugár- s széltől védni fog,
Föléd lombos sátort vonok!
Az ibolyácska elmene.
Gyönyörben úszva kék szeme:
Rózsájához közel, helyet
Fogván, a kert lakója lett.
De ki keblét érzelmivel,
Könnyelműen rabolta el:
A rózsa hűtelen leve...
Könnyekben úszva kék szeme:
Az ibolyácska hervada,
Míg meg nem ölte bánata.
A könnyelmű virág pedig
Ujabb kaland után esik.
És szól, kit szenvedélye hoz,
A tónak sásas partihoz:
Ah, karcsú sárga liliom,
Szeretlek...légy
Menyasszonyom!
Jer e mocsárból oda, hol
Édes harmatcsermelyt iszol!
A tágas kertben, mindenek
Irigyeim hadd légyenek.
Ki látna meg? ébren ki van
Az éj késő óráiban?
Jer, jer...kiért régen eped:
Te boldogítsad szívemet!
S elment a sárga liliom,
De hervad már harmad-napon:
Forró a föld, a lég rekedt,
S kínzó szomjúságban eped...
A rózsa csókja, könnyei
Bírnák a kínt enyhíteni:
De az már más virágra néz...
S a sárga liljom elenyész.
A harmadik nap éjjelén,
A távol fekvő bércre mén
S járván a gyöngyvirág körül:
Kalandjának hiún örül.
"Bércek szép hölgye, gyöngyvirág!
Meghalok, büszke rózsaág
Előtted...! ah mert kellemed
Lábadhoz igéz engemet!"
"Szép szó ömöl szép ajkadon,
De tüskéid vérzők nagyon!
Csábítasz s ölsz, - ne jőj idébb!
Én nem leendek a tiéd!"
"Bájos virág! ne érts balul:
Eljegyezlek menyasszonyul...!"
"Késő! szentgyörgynap éjjelén
Kikircs mátkája lettem én!"
"Hadd és feledd kikircsedet,
E vad kietlen bérc felett...!"
"Ah, e vad bérc édes hazám,
Sírom, ha elvirágozám...!"
"Királynő kertem-, szívemen!
Jer...jer...ne nézz oly hidegen...!"
De szókat hasztalan keres:
- Kalandor, elkésel...siess...!!
És visszatér a rózsafa,
A perc kevés, a kert tova...!
Siet, siet, de hasztalan:
Az óra elsuhanva van.
S midőn a puszta utfelen
Egy árokpart felett megyen:
Kakasszó hangzik...!s ő legott
Csipkebokorrá változott.
A csipkerózsa színtelen,
Telj nélkül elhull hirtelen:
Tüskéje szúró, s ágain:
Vérszín gyümölcsben függ a kín.
Árok, garád lakója lőn,
Tengődve él parlag mezőn:
S az illat a bokor felett:
Szebb múlt felől emlékezet!
írta: jazsoli5, 2009. febr. 10. 5:30 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Virágrege
Gonddal ápolt kerti ágyban
Két virág állt egymás mellett:
Azt kevéllyé tette ékes
Szirma és a karcsú termet:
Ezt övedzi egyszerűség,
Ajkán csókot nem szed a
Kert kalandozó lepéje,
Ez a kisded rezeda!
És szól büszkén amaz, a szép:
Miért vonulsz így ide mellém?
Tán szintelen, árva voltod
Szépségemmel hogy emelném?
Ah szegény gyom, menj el innét!
A sövény alatt helyed, -
Kellemem csak árt neked, ha
Összemér a szem veled!
Mig ekép szólt, - s rezedácskát
Bántá a szó, melyet mondott:
Nő az árnyék, hűsül a lég,
S harmat lep be füvet, lombot:
Hazasiet a madárka, -
Eljön és elmén az est:
Majd az éj a földön mindent
Egy, sötétlő színre fest.
Ki jár még a kerti úton
Fel s alá a csendes éjben?
Kertészlánykát, szép menyasszonyt
Édes bánat tartja ébren:
Virágitól, kiket ápolt,
Holnap végkép elszakad...
Azért tartja köztük ébren
Ez a fájó gondolat.
Elfedett az éj, virágim!
Mégis tudlak, mégis látlak!
Felém búsan hajladoztok,
Liliomok, rózsaágak!
És az édes bűvös illat,
Mely búcsúkép rám lehel:
Jácint, szegfű s rezedák, hű
Kelyhetekből terjed el.
Uj, uj keccsel gazdagulva,
Későn légyen hervadástok!
Édes lesz a messzeségből
Visszagondolhatni rátok!
Ti adátok életemnek
Boldogságot, örömet!
S koszorúmban kísérőül
Csupán egy-két szál követ!
Hallja a kevély virág ezt,
És mit olyan mélyen fájlal:
Hogy csak őt feledte a lány,
Nem említvén más virággal!
S reggel szégyen- és haragtól
Színe halvány, kelyhe dúlt:
Rózsa, liljom s rezedából
Köt a mátka koszorút!
Ki bálványa volt magának,
- Mást körülte föl se vévén -
E mellőzés mély sebet vág
A virágon s büszkeségén:
Ingerült és zúgolódik,
Mint a sértett gőg szokott,
Végre a zajgással, ilyen
Feddő szóra ád okot:
Mely rajtad nyíl, szirmod édes,
Hanem ez csak külső érdem:
Illatod nincs! - s nagyra vágynál
A virágok seregében?!
Azért, hogy nincs dús virága,
Színe hamvas, színe zöld:
Zsálya, izsóp, rozmarinnak
A földig hajtsd büszke főd!
A virágnak lelke: illat,
Mely szabadon árad széjjel,
Mig rabul a földhöz kötve
Szirom és lomb, gyökerével!
Szirom és lomb hervadandó...!
S az a virág alig élt,
Melynek meg nem hosszabbítja
A jó illat életét!
A virág a feddő szóra
Még búsabb lesz, nincs mit várjon...
Oldalán a nyíló rózsák
Függnek vékony inda-szálon:
S ha illetik, megtartóját
Széjjel-rugva eleve, -
Nem vágy élni, szaporodni, -
Ne nyulj hozzám a neve.
Csak az ágyak szélén állong
A virág dús kertében:
Most is hallja a kemény szót:
Külső szépség nem nagy érdem!
Fejed mályva s rezedának
A földig meghajthatod!
Mert mit ér a dús szín rajtad,
Ha hiányzik illatod?
írta: jazsoli5, 2009. febr. 8. 17:03 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Csalán
Kert virági illatozva nyitnak, -
Kellemöknek, ifj bájaiknak
A mezőkön régen híre szárnyal...
S házasodni jött az Árvalányhaj.
Büszke, délceg a mezők lovagja,
Bokrétáját a szél hajtogatja:
És örömmel várják a virágok:
Midőn lészen lánynézőbe nálok.
Fürge komló kísérője, társa, -
És a kertig érnek nemsokára:
Bölcs tanácsért szállnak a csalánhoz,
Mely a kerttel ösmerős közelrül:
Árvalányhaj a szerint határoz:
Kit kérjen meg a virágseregbül.
Mig ügyéről délceg árvalányhaj
Biztosan beszélget a csalánnal:
Kandi komló felhág a sövényre,
Kert virágit sorrul sorra nézve.
Ittasan jár köztök pillanatja,
Mindenik szépsége elragadja, -
S akit ő mond, ajánl a sövényen:
A csalán megjegyzést arra tészen.
A mezőnek van virága annyi!
Jobb lett volna néked ott maradni...
A szabad természet nyilt ölérül
Egyszerű virágot venni nőül.
Oh, a kert virágai bájosabbak!
De ne válassz közülük magadnak!
Mert a szép arc s kacér mosolyban,
Hűtlenség s késő bánalom van.
S kit a komló dicsér a sövényen,
Mind lefesti a csalán sötéten:
Büszke, szép a rózsa, azt ne válaszd!
Változékony s rád gyötrelmet áraszt:
Kebleden csügg, rajtad csókja lángol,
S szíve, vágya, gondolatja távol!
Ajka csábít, tüskéje vérez...
Mennyi gyász van már kötve nevéhez!
Kék iringó, megszédítve bája,
A világot elátkozva járja.
Hány virágnak szive, nyugodalma,
Boldogsága odalett miatta!
Ilyen ő, a bájos büszke rózsa...!
S talpig ködfátyolba burkolózva,
Holdvilágos, csillagfényes éjjel
Jár szerelmes kalandokra széjjel!
A szegfűt is elkerüld, tanácsolom:
Nincs mit kapni e szegény virágon!
A gyönyörrel túllakásig élve
Keble puszta, halva van kedélye:
Nincs mi búra, nincs mi kedvre hijja:
Önmagának terhe, átka, kínja.
Hagyj békét a szende ibolyának!
Nagyravágyás, képzelgési álmak
A betegség, mely kínozza őtet:
Igy mereng el: bár csak rózsa volna!
Vagy magasra felfutó folyóka...
S fehérliljom arcot mért nem ölthet...
Ilyen álmak látogatva titkon:
Lelke néked sohasem lenne itthon.
Az árvácska szép, de nőd ne légyen:
Mert unalmas, fájós, érzékeny...
Búsan ködlik elborult kedélye,
Nincs sugára s nyájas tiszta kékje.
Sem víg, sem bús: egyik bárha volna!
Ház, amelynek mind kihalt lakója.
Rozmarint, e tudós asszonyságot
Elkerüld, amennyiről belátod!
Bölcsek, újak, szélesek beszédi,
És azt senki, még maga sem érti.
Naplójában sok van a rováson
E megromlott ember- és világrul...
És az élet ugy kikapja tőle,
Hogy ki hallja, fut, ha el nem ájul.
Elkerüld amennyiről belátod,
Rozmarint, e tudós asszonyságot!
Elég a harangvirágra ennyi:
Nem jut szóhoz közelébe senki:
Ő beszél...beszél...forogva nyelve,
Mint lapát a szó-árt partra verve.
Ami hír jut e jó hírharanghoz:
Véle tüskét bokrot béharangoz. -
Ne nyulj hozzám, ő szegény, holdjáró:
Csupa szellem, csupa finom áh! oh!!
S bazsarózsa majd kicsattan képben:
Egészséges! meg fog hízni szépen!
Hűtlen virág a felfutóka...
A szép hajnal többet tudna róla:
A liljomok négy testvér-családja:
Egymás ellen támadt fel csatára:
Nagy hibája a kis délikének:
Hogy álmából csak déltájban ébred.
A pipacs pompázik más mezében:
Még az is csak állna rajta szépen!!
Mit beszéljek a jó tulipánrul...?
Pézsma, nárcis petrezselmet árul.
Mályva, izsóp, ciprus, menta, zsálya,
Szépséges virágok egyremásra!
----------
A csalán a rágalomhoz értett.
És elszólva annyi kerti szépet:
Árvalányhaj e galád beszédre,
A szabad mezőre visszatére.
S agglegény maradt a rét lovagja,
Bokrétáját a szél hajtogatja.
----------
Megszeretvén komló a sövényen,
Rá se gondol hogy még visszatérjen:
Szép virágok szép szemébe nézve,
Beljebb menni nem jut ő eszébe!
Nincsen egy perc, hogy a kertbe nem les,
Tíz virágba, százba is szerelmes...
Rámosolyognak...intenek...nem érti,
Boldog, aki látással beéri!
----------
A csalánt, a megsértett virágok
Megátkozván: megfogá az átok.
Ki hozzá nyul, össze-csípi, marja,
A világtól megvetésnek adva:
A belend s az üröm közt sötéten,
Ott kínlódik a sövény tövében.
írta: jazsoli5, 2009. febr. 8. 11:18 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Ciprus
Kiket titkos remény
Sugalma más tájakra csal:
A kertet elhagyák,
Égerfa, ciprus és fagyal.
Előttök hármas út...
Vajon melyikre térjenek!
S a hármas út fején,
Imígyen szólnak a felek:
Én, monda a fagyal,
A bérc felé szándékozom,
Hol szabadság lakik,
A járhatatlan ormokon.
Ott zöldel a fenyő,
S hatalmas tölgyek ágai
Ott mernek a vihar
Dühével szembeszállani.
Az éger folytatá:
Folyó mellett lesz lakhelyem,
Folyam hullámiban
Virító arcom nézhetem.
Ott hűvös hab locsol,
A nyárfa ott nevelkedik:
Szép koronás fejét
Fölemelvén a fellegig.
A ciprus igy beszélt:
Hiúság bántja lelketek!
Én a víz partira
S a bérc ormára nem megyek!
A kertben dús virág
Borít el ágat és bogot, -
Onnét kiköltözém,
Mert a ciprus nem boldog ott.
Miért választanám
A boldog, a magas helyet?
A fenyves egyre zöld,
A nyárfa tapsol és nevet...
Gyönyört nem ismerek...
A fájdalom velem rokon:
Legjobb lesz énnekem:
A temetőn, sírhalmokon.
S ha lesz boldogtalan,
Kit senki nem szán, nem sirat:
Reá borulok én...
Sírjára hajtva ágaimat!
írta: jazsoli5, 2009. febr. 8. 10:24 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Királyvirág
Midőn leszáll a csendes éj
És minden élő elpihen:
Egy titkos, láthatatlan világ
Van ébren néma csendiben.
Lágyan susog a levegő...
Megrendül a tavon a hab:
Ott szellemek suhannak át,
Itt víztündérek játszanak.
Bolyongnak a kísértetek...
Sírjából a lidérc kikél:
Száz Rémke futkos, birkózik
Az éjnek csillagfényinél.
A lég finom, vékony ködén
Táncolva lejt a villipár:
Elhagyja a virág helyét
S a kertben látogatni jár.
Midőn leszáll a csendes éj
És minden élő elpihen:
Egy titkos, láthatatlan világ
Van ébren néma csendiben.
---------
A kert ifjú virági közt
Búbánattal jár a király:
A többi úgy örül, enyelg...
Csak ő, kinek mulatni fáj!
És felkiált: mi haszna, hogy
E szép népen uralkodom:
Ha szívem egyhez sem köti
Közel viszony, hőbb vonzalom!
Ah, mennyi szép virág! gyönyört
Mosolyganak rám ajkai!
Előttem kedves mindenik:
De - nem tudok választani!
Ki légyen nőm? ki ossza meg
Királyi székemet velem?
Ez a kérdés, ez a kétség
Terem gyötrelmet lelkemen!
Így a király...s jön egy virág,
Olyan sugár, olyan deli...
Fejével int üdvözletet,
De arcát ködfátyol fedi.
S szól a király, kit érdekel
Az ösmeretlen szép virág:
Ki vagy, ki vagy...? s ha
megvirad:
Mi jelről ösmerek reád?
És meghajolván nyájasan,
A szépnek ajka nem felel:
De megcsókolja a királyt
S az éj ködében tűnik el.
Kérd a király...s kérdésire
Nem tud felelni senki sem:
A csókot érzi ajkán
Oly égetőn, oly édesen...!
Elveszti álmát, nyugta nincs,
A szív titkon, de már szeret...
Akkor meglátja ajakán
Ezen titokteljes jegyet:
A I A I A
Okát gyanítja a király...
S országa tisztes bölcsei
Találgatják a jegyeket, -
De nem tudták megfejteni.
Kinek csókjától támadott:
Ki volt, ki volt? és merre tűnt?
Ő legjobban megfejtené
Ez öt titokteljes betűt!
S most udvarával a király
Gyorsan a jósfűhöz megyen,
Ki a kígyótanyán lakik
Szakadékos, sziklás helyen.
Árnyékfűvel, ködvirággal
Van elborulva udvara, -
És a király kérdésire
Ily értelmű választ ada:
Minden betű egy szót jelent,
Mert öt betű arád neve,
S ha visszásan értelmezed:
Úgy is csak egyre mégy vele!
Arádnak Igéző Arca Illatos Ajka.
Ajka Illatos Arca Igéző Arádnak.
Ebből megösmerheted, ki ő,
Ki ajkadra csókot nyomott?
- Melyből születtek a jegyek -
És ő legyen menyasszonyod!
A rózsa, a rózsa lesz arád!
Kiáltja a virágsereg:
S bájos királynéjok körül
Hódolattal sereglenek:
A szép rózsa pirulva áll...
De a királynak melegen
Égett ajkán az éji csók,
És szívében a szerelem...
S szép hitvesével boldogul
Él a királyvirág, pedig
Mi övé volt, a hatalom,
Azzal már nem dicsekedhetik:
Homályt borít a rózsa rá...
Amely ül a szép homlokon:
A báj parancsol, elragad...
S elébe hódolatra von.
Övé az ország s hatalom,
A virágnép őt tiszteli:
Feledve a királyvirág...
Csupán a név maradt neki!
írta: jazsoli5, 2009. febr. 8. 7:55 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: A fagyöngy
Viola mond felsohajtva:
Nem jól bántam véle mégis,
A szegény perpétuellel!
Hű szerelmét megvetettem,
Eltaszítván őt magamtól!
Lész-e, aki így szeressen:
Ilyen hévvel, ilyen híven?
S kiválasztván két virágot:
Követségül, nagy titokban
Küldi a perpétuelhez,
Nyájas édes izenettel,
Mely megbánást rejt magában,
Megbánással hő szerelmet.
S a két követ ha küldetését
Végzi híven, végzi titkon,
És jó választ hozva jő meg
A virágtól, messze földről:
Fényes és dús lesz jutalma!
Elindul a két virágszál,
S menve, menve, mendegélve:
Érnek cifra úri kertet:
Alig mernek benne járni,
Szólni éppen nem merészek
Ösmeretlen sok virág közt,
Melyeket szült idegen föld
És takargat ápoló gond,
Hogy a drága dudva nőjön!
Érnek tágas rónaságot,
Hol meghajlik a kalászfő:
S ha szellő jár a mezőkön:
Habzik, úsz az árvalányhaj.
Délibáb a láthatáron.
Járnak ingó lápok hídján,
Szólnak a bús égerfához:
Ösmerkednek a tavaknak
Tarka-barka gyermekével:
A karcsú sásliljom ott nő,
S fehér nimfa hóarcával.
Érnek halmot, bércet, erdőt,
És tájékin föltalálják:
Az illatdús gyöngyvirágot,
Szép, szelídke ibolyácskát,
A kegyetlen vad hunyorral.
És amint megy két virágszál:
- A magas fák közt haladván, -
Pihenjünk meg! monda egyik.
Megpihentek: - monda aztán:
Bejártunk már annyi földet....
Gyönge társam! vajh ki tudja:
Végződni hol fog útunk?
Látod-é ezt a magas fát?
Nosza hágj fel rája gyorsan!
- Könnyű lesz az néked! úgyis
Indaféle a családod, -
S nézd meg: a hely, amerre tartunk,
Közel avagy messze van még?
És miképen ezt tanácslá:
Az a sugár fára kúszik,
Föl, föl a zöld gyenge ágra,
Mely van a fa koronáján,
Melyen hintáz a madárka,
Mit a szellő is megingat,
Harmatcsepp is terheűl van:
S gyönge testét a virágnak
Bírja könnyen, tartja kedvvel,
Édes kéjt szív illatából,
Szerelmes lesz ölelésin!
S a virág, míg elmerűlve
A kilátás gyönyörében,
Némán bámul a magasban:
Gonoszt gondol társa itt lenn.
Néhány szócskát vinni, hozni:
Mi szükség van két követre...?
S az eljárás dús jutalma
Nem jobb lesz-e egymagának,
Mint amazzal megfelezve?
Gonoszt gondol, s végrehajtja:
Földre szállni a magasból
Hogy ne tudjon s vesszen ott el:
Kettévágja társa lábát!
- A virágnak lába a gyök, -
S fájdalmában összerándul
Fent az érző, véres inda
Szakadt hurként egy csomóba.
És mond a fa a virágnak:
A jó földtől elszakítva,
Rád keserves hervadás vár!
De ne halj meg, élj...virulj itt...!
Ágad ágaimmal, élted
Életemmel forrjon össze,
Vérem légyen a te véred,
Vénülésem ifjuságod!
Légy a fának dísze, gyöngye!
------------
Viola vár, hasztalan vár:
Két virágszál vissza nem tér:
Sorsukat, mely van titokban
A virágok népe közt - csak
Az erdőség fája tudja,
Melynek ágán a fagyöngy függ,
És alatta gomba támad,
Színes, mérges és veszendő.
írta: jazsoli5, 2009. jan. 15. 17:46 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Kolokán
Szép volt a kolokán terebély rózsája,
A nádas vidéke büszke volt reája:
Ha kinyílt fejét a hullámon ringatta:
A hideg habok is hevültek alatta.
Hogy a habkirály s a nádas-tündér neje
A víz tükrén által egymásba szerete:
A szárcsa lett köztük a szerelmi posta,
Az üzeneteket titkon vitte, hozza.
Azok közt, kik hozzá szépet tenni jártak,
Igy szólt a kolokán egyszer a szárcsának:
"Mennyit rimánkodtál, hogy adjak egy csókot...
Ha ujságot mondasz, most lesz benne módod."
Aki a vizeknek mélységeit járja,
Megörüle ennek a kéjelgő szárcsa:
Szólt megelőzőleg: "legyen kívánságod,
Ami tőlem telik, teljesülve látod!
Engedd hát szép virág! megcsókolni képed,
S én egy nagy titokba avatlak be téged...!"
S elmondja a madár a szép kolokánnak,
A két szerelmes közt a dolgok hogy állnak.
...."Akkor lassan feljő a habok királya
S a tündérasszony már a víz felett várja:
Felébredvén pedig a nádas tündére,
Akad szép nejének csak hűlt helyére..."
Szép kolokán-virág, a felelet helyett
Megadta a csókot, s jóízűn nevetett, -
És mond, hogy elbukott a szárcsa a mélybe:
"No ez szép kis kaland, s még szebb lesz a vége!
Hogy a vízkirállyal megszökik asszonyom,
A férjének talán meg kéne mondanom...
Nem szenvedne annyit, bár nem lenne boldog,
De...szép mulatság lesz...így hát mégse szólok!"
Mit a szárcsa mondott, megtörtént csakugyan.
A szép tündérasszony örökre odavan!
Fájdalma iszonyú a nádas urának,
Kit a rét virági csüggedt fővel szánnak.
Hanem volt olyan is, ki rajta nevetett,
És mulatságosnak tartá az esetet:
Mivel most járt már el a kolokán nyelve,
S a dologgal a tó, a rét el volt telve.
S mit a nádas ura tarta mély titokban,
- Hogy szívét gúny, szégyen ne vérezze jobban, -
A rút csacska virág mindazt elbeszéli:
S ez egy hölgy-rablás titka, körülményi.
Csak nagy későn jutott a tündér fülébe,
Hogy széltiben tudja titkát a tó népe:
És nem bírt nyomára jönni, hogy ki által
Mulatja magát a közhír fájdalmával?
De a hűtlen hölgyet kétsége, bánata
Vízi liliommá midőn változtatta:
Melyek a csalásban részt vettek egyképen:
Szárcsa és kolokán bünhődtek keményen.
Amannak, ki volt a bűnösök postája,
Sütteték nagy szégyen-bélyeg homlokára,
S mely nem akkor beszélt, mikor kellett volna,
Meglakolt érte a kolokán-rózsa.
Elveszett illata, elveszett virága,
Szine vagy setét-zöld, vagy halavány-sárga:
Mint a fűrész éle, olyan lett levele,
S nem szólhat, - mert magát hasgatja meg vele.
Szégyenében lakik a vizek fenekén,
Csak néha bukkan fel: virítás idején:
Megutált, megvetett. Fűrész-nyelve pedig
Akképen élesül, amikép vénhedik.
írta: jazsoli5, 2009. jan. 10. 12:16 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Nefelejts
Szállj le, szállj le, csendes éj!
Alszik a föld, álma mély...
Andalító félhomály
Leng a hold sugarinál.
Hallja a nyugvó csalit
Fülmiléje hangjait:
S ugy tetszik, ha felkele,
Hogy csak álmodott vele.
Lassan reppenj, éji szél,
Míg szerelmed álma von!
A harmat születni fél,
Reszkető falombokon!
A virágok nappala
Csillagfénynél felderűl,
Alszik a föld, meghala...
Mi vagyunk fenn egyedűl!
Lágyan lejt a hallgatag
Éji tájon a patak:
Könnyű, titkos szellemek
Csapnak át a hab felett.
Jertek, jertek fördeni,
Rét virágzó hölgyei!
Rózsa, liljom, gyöngyvirág,
Nefelejtsek, ibolyák!
S a virágzó gyönge nép
A patakba félve lép...
S fördik...fördik hűsiben,
Bájosan, szemérmesen.
S melyet annyi kar, kebel
Bűvösen érint, ölel:
Szerelmes lesz a patak...
S egy virágot elragad.
Gyorsan észrevétlenül,
Kapta el a többitűl,
S örömében csengve foly...
Karjain a szép fogoly.
S merre mennek habjai:
Halk sóhajtást hallani...
Míg a szép virág-sereg,
Vesztett társán kesereg.
Felkutatva fű, bokor:
De a virág nincs sehol!
S ah, gyorsabb a csermelye,
Mint hogy fussanak vele!
Nefelejtsnek búja nagy...
Szép virágom merre vagy!?
A hab elvitt, édesem...
Látlak-e vagy sohasem!?
És keservében megáll
A pataknak partinál:
Kérve kéri gyors vizét:
Hozza vissza kedvesét!
De az gyorsan fut, csereg...
A lefolyt hab tér-e meg?
Eltűnt boldog óra, ha
Jön-e vissza valaha!?
A nefelejts lakhelyet
Választ a bús part felett.
Nem tud ő felejteni...
Kék szemének könnyei
A gyorsan futó patak
Hullámába omlanak. -
írta: jazsoli5, 2009. jan. 9. 18:55 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Kék iringó
Szerelem! Éltünk napvilága...!
Szívünknek kéjes kínos álma!
Feneketlen bűbájos örvény...
A mennyből gyújtó tűz, ölő fény!
Boldogságodnál, ami által
A halandó az égbe szárnyal,
Melyek sötét pokolba dobnak:
Gyötrelmeid csupán nagyobbak!
Két szép virág: iringó s a kék
Liljom, egymást régen szerették:
A föld szinén zengő tavasz van...
Ifjuság, élet a tavaszban!
Kik a liljom körül virulnak:
A kert virági szépek, dúsak.
S iringó gyakran látva őket,
Lelkén ábrándképek szövődnek...
S ki oly feltűnő színre, bájra:
Leginkább a rózsát csudálja:
És álmában is napfelköltig
Csak a rózsával tépelődik.
A kék liljom gyöngéd szerelme
Nem költi boldog érzelemre,
Derűlt nyájaskodási annak:
Kelletlenek s terhére vannak.
Mert ilyen a szív..! boldogság van
Meleg keblével birtokában:
S keresni azt, egy kába álom
Hurcolja messze puszta tájon.
A vágy a szívben rejtve mélyen,
Mint a gyökér a föld ölében:
És bár sokáig ott marad: - majd
Kibúvik onnan s lombokat hajt.
Szeretvén a kacér virágot:
Iringó a rózsához vágyott:
És lángoló vak szenvedélye,
Tüskés karjába vitte végre.
Az esthajnal szelíd világa
Ellobbanván: az éj beálla.
Iringó s rózsa nagy éjben
Kéj-mámorban valának ébren...
S az éj rövid volt...a gyönyörben
Gyors szárnyakon az óra röppen:
Az ég már szürkült támadatrúl,
Hogy a kalandor visszafordúl.
És a virágágyat beérvén:
Hol a liljom szenderge békén,
Rengvén a lágy hajnalszellőben...
Kebléhez szorítá erősen.
Nem azért, hogy tán még szerette,
Csak szilaj tüzben gyúlt ki kedve,
Hogy amely megfonnyasztá éltét:
Szerelme, vágya boldog célt ért.
Hogy lázasan keblére zárta,
Felébredt megcsalt hű virága,
Sikoltás hangzott gyönge ajkán...
S iringó - holtat tarta karján!
És a kalandor küzd magával:
Mi történt itt? miért? ki által?
És merően a holtra bámul...
Hogy választ nyerjen ő magátúl.
De most mindent tud! - karja, keble,
Szúró tüskével van belepve...!
A tiltott kéjelgés ölérűl
Hozá gyilkos, gyötrő emlékűl!
Hűtlen szíven nő szúró tüske.
A liljom keble általütve...!
S a gyilkos, szíve vérét kéken
Magán hordozza életében.
Sőt midőn már kóró, kiszárad:
Befutván a sík puszta tájat,
Hol a szél holtan űzi, hajtja...
A kék vér és a tüske, rajta.
A sírnál mindent elfelejtünk,
Mi kéjt vagy kínt adott az élet:
Csak a szerelemnek nincs vége,
Sugárzó vagy setét emléke,
A más világon is kísérget!
írta: jazsoli5, 2009. jan. 9. 14:55 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Havasi rózsa
Hol tél, tavasz, nyár
Fogóznak össze:
Felhőkbe nyúló
Bérc oldalán
Havasi rózsa
Nyílván, szelídebb
Lesz a rideg táj
Virúlatán.
Fenn a magasban
Nincs szaggató kéz,
Nem hat föl addig
A kandi szem:
Szelíded arcán
Boldog mosoly van
S mi búra hívná:
Nincs semmi sem.
A tiszta légben
Élvén, születvén,
Hol a derűs menny
Sugárt lövel:
Alantiságban
Szenny nem ragadt rá,
Mint aki jár a
Földhöz közel.
A kerti rózsák
Szépek, kevélyek:
Sajnálva a kis
Távol rokont:
Egyet közülök
A bércre küldenek
Ki a virághoz
Érkezve mond:
"Sorsod, - kietlen
Bércen nyomorogván -
Szívünkre vettük
Kis rózsaszál!
Jövel közinkbe
S légy boldogabb ott...
- Szebb is lehetsz még! -
Mint itt valál!"
"Szép, büszke rózsa!
Menj vissza és mondd:
Köszöntve a jó
Testvéreket, -
Nem hagyom én el
E zord vidéket:
Mert boldog éltem
Csak itt lehet!"
"Hogyan? mohos szirt,
Bús, törpe fenyvek,
S hólepte ormok
Szomszédaid!
A menny ha dördül
S villáma csattan:
Reszket, nyög a táj...
S boldog vagy itt...?
Lenn a lapályon
Hol gyors patak foly,
S jár lanyha szellő
A kert felett:
Nem jobb leélni
Illatba' fördve,
Szeretve, ifjan
Az életet...?!"
"Csak éljetek ti
Kéjben, örömben,
Színesre festett
Rácsok között:
Én a szabadban
Vágyok maradni,
Ahova engem
Sorsom kötött!
S ha éles a lég,
A táj kietlen,
Szegény, sovány föld
Mohot terem:
Mondd meg, szülötti
Szerelme nélkül
- Elvesztve azt is -
Mivé leszen?!
Ha csendes a táj
S madár dalolgat!
Ha csattog a menny
S a vész üvölt:
Reggel, vagy este,
Éjfél homályán,
Minden jelenség
Örömre költ!
Ébredve: látom
A völgyet, ormot...
S örömre gyúlad
Tekintetem: -
S végpillanatját
Hunyó szememnek
Könnyebb, ha rajtok
Feledhetem!
Ott hosszu évek,
Itt egy rövid perc:
Ott fény s öröm: s itt
Bú, fájdalom...
Mi könnyű lenne
Évek és öröm helyt
A percet és bút
Választanom!
Kóró tebenned,
Szülötte-földem!
Inkább leszek, mint
Másutt virág!
Szebb itt az ősz, mint
Más föld tavassza:
Az éj, mint máshol
A napvilág!
Szeretve hozzád
Simulok...! érted
Én nem cserélek
Más idegent!
Oh mert előttem
Hazám! te földed
Minden fűszála
S porszemje Szent!"
írta: jazsoli5, 2009. jan. 9. 7:59 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Izsóp és viola
A halmon, melyet zöld erdő ölel,
Két virág lakott egymáshoz közel:
Az izsóp egyik s vadviola,
Mind a kettő kivándorlott vala.
A kertben jó volt dolguk. Dudva, gyom
El nem nyomá a virágágyakon.
Hőség s hidegtől óva, - szomjatag
Fejökre friss vizet locsoltanak.
De mivel rólok a kertész keze,
Minden túlhajló lombot lenyese:
Ábrándozók, elégületlenek,
S megúnják a jó kerti életet.
El a mezőre! a szabadba, hol
A csermely ömlik s a madár dalol!
Szabad természet, te légy uj hazánk,
Hol a kertész kezét nem nyújtja ránk.
A két virág a bérc lakója lőn,
Ott tengenek halványan, szenvedőn.
Ha csendes est van s a vész nyugoszik,
Borúsan hangzanak panaszaik:
Még sem nekünk való ez a vidék!
Hol a szegény virág kifagy, kiég:
Hátunk megett magas vadon hegyek,
Mik idecsalják korán a telet.
A lég oly éles, a föld csupa kő, -
Virágok helyett gyér mohotka nő:
Rossz illatú belend, mérges növény,
S kék gomba támad a fának tövén.
Valamennyi szél s vihar itt lakik , -
Ugy bömböl, ugy zúg késő hajnalig!
A kertben díszlénk, itten elveszünk...
Ez a vad vidék nem való nekünk!
"S a boldog kertet mikor hagytad el?"
"A menyegzőkor!" - az izsóp felel.
'Oh én elébb! ugyan mondd el nekem:
Mi történt azután a bús éjjelen?"
"A fénysziromból mi lett, azt tudod!
S hogy tőle a násznép széjjel-futott.
De a vakand, ki ott kertész vala,
Hogy járt, midőn vadrózsa meghala?!
Ott kuttogott a sűrű fák megett,
Midőn a véres gyilkosság esett:
A hívó szélnek ily választ adott:
Mi baj, mi baj? rövid-látó vagyok!
Pedig mindent tudott, és látta jól
Az eseményt a fák homályiból:
A parlagrózsát éppen ő adta ki:
Szép vőlegény, jer! itt vár valaki...
De meglakolt, mert elsülyedt: - setét
Lyukban tölti kínos életét.
És amikép hazudta egykoron:
Rövid-látó lett s él csaknem vakon.
S mint mestersége vala idefenn:
A földet ásni, túrni kénytelen:
És élte, e haszontalan dolog
Miatt, folytonos veszélyben forog.
S a kert, mely akkor csaknem puszta lett,
Kiheverte a fájdalmas sebet:
Azt mondják: most még dúsabban virul...
Miért is jöttünk el onnan botorul!?
Mi boldogítja vagy szenvedteti
Az embert: a szív s annak érzeti!
Mert fény és árnyék, bánat és öröm,
Együtt lakoznak minden földövön!
Maradjon itt a vadbérc és a hegy!"
S a két virág a kertbe visszamegy:
Köszöntvén őket a virágsereg,
Szívesen látja a megtérteket.
A bokros izsóp és a viola
Azóta ismét a kertben lakik:
De látszik a teljetlen violán
A falusi élet mind e napig.
írta: jazsoli5, 2009. jan. 9. 7:27 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: A kék liliom és a pipacs
"Csendes éj szállt a világra,
Égen, földön hallgatás van.
Harmatárban megförödtem,
Megförödtem holdsugárban!
Jer leányzó, jer pipacska!
Öltöztess fel dísszel engem:
Testvérem nászünnepélyén
Ékesen kell megjelennem!"
És felel rá a leányzó,
Aki titkos tervben fárad:
"Legszebb vagy te kék ruhádban:
Ah ne vesd le kék ruhádat!"
"Éji fénynél elvesz a kék,
Csillogó piros ruhát hozz!
Jobban illik a piros szín
Nászörömnek víg zajához!"
Éa dult-fult a lány magában:
Ah, mi szépek más virágok!
Hordva kék, fehér, piros mezt...
S én rút hamuszínben járok!
Irigyen néz másra a szem,
Gyönyörködve kellemében:
S csak én érezzem, sirassam
Szomorú megvettetésem?
Jó kékliljom! hasztalan vársz,
Elviszem piros ruhádat...
Legalább egy édes órát,
Díszem árán hadd találjak!
Várt a liljom, hasztalan várt, -
Mások régen elmenének:
Végre hallja milyen gyászos
Vége lőn az ünnepélynek.
Mikor aztán zöld kastélya
Lombos rejtekit bejárja:
Hűlt helye már a pipacsnak,
S véle eltűnt díszruhája.
"Menj, s rabolt díszedben, álnok!
Örömed soká ne légyen":
Mond a liljom és azóta
Megmaradt kék köntösében.
S a pipacs díszes, pirosló
Ruhát hord e pillanattul:
Ah, de dísze oly mulandó...
Reggel nyílik, estig elhull! -
írta: jazsoli5, 2009. jan. 8. 10:54 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: A fehérliliom menyegzője
Bájos, mesés virág élt egykoron,
A hervadást nem látó fényszirom:
Ha harmatjából méh vagy lepke itt:
Megnyúlni látta élte perceit.
Ha szirmait megnyitta éjszaka:
Kék színben látszó fénnyel csilloga,
Amelynek messzelátszó udvarát
Sok szárnyas vendég szállongotta át.
Most nem virúl...: mert elátkozva rég,
Esetét tudják a virágregék,
Melyeket, ha jő csendes tiszta éj,
Egymásnak a virág el-elbeszél.
Kerek tó állt ott s tágas pusztaság,
Hol lakozott a bűbájos virág:
Szomszédos levén a tájon vele
A parlagrózsa, az ő kedvese.
De a rózsának sok bús napja van!
Mert a fényszirom jő-megy untalan.
S ha útja célját, végét kérdezi:
Hideg kitérő választ ad neki.
Egyszer, hogy várja, búsul és remél:
Hozzá megy a beszédes éji szél,
És mond: szegény, őtet ne várd haza...
Az álnok virág téged megcsala!
Délnek, virágos úri kert vagyon,
S benne legszebb a fehérliliom:
Fényszirom őtet eljegyezni ment,
S ma éjfélkor már menyegző leend.
Vezess odáig, jó szél! engemet,
Szól a virág és könnye megered:
S a két vándor megy, sebesen halad,
Nagy messze éri már a virradat.
Ha a virág fáradtságtól piheg,
Hűs szellő-társa legyezgeti meg:
És vad kétséggel küzdve kebele,
Nyájas dolgokról beszélget vele.
Süt a nap, s mindig magasabbra hág...
Déltájban már elérik délibáb
Tündérországát, melyen a vizek
Fehér hullámi általrengenek.
A puszták tündérhölgye ott lakik,
Légvára, mely épüle a napig,
Üveg ladikként hintáz a habon,
Melyet egy intés más, más tájra von.
A fényes nap, kit délibáb szeret,
Ha vet rá borús tekintetet:
Tündér-várát lerontja hirtelen,
És bánatában láthatlan leszen.
Vadrózsa látta a tengert s habot,
Mely tornyot, erdőt kettészaggatott
És gyakran hátra-néz félelmesen:
Mert ott is látszik már a bús elem.
Szellő! kérd e táj tündérasszonyát,
Hogy habzó tengerén bocsásson át:
Mondd, hogy sietek, mondd, hogy arra von
Boldogtalan szerelmi fájdalom.
Ment a szellő, - s egy hosszu felleget
Hajtván a légben, visszaérkezett:
A felleg árnya híd lőn a habon,
S jó parlagrózsa átmegy szárazon.
Est-hajnalon s az éjnek csendiben
Megy a két vándor és nem is pihen:
Végre elér a kerthez, hol az éj
Csendében áll már a nászünnepély.
Vendégül meghíva voltanak:
A táj virági, - s a csergő patak,
Hanem ez csak futtában tére be,
Sietős utja lévén messzire.
Az ifju költő: holdsugár, kinek
Ábrándos arcán függ a lánysereg:
A jó táncos szellő el nem maradt,
S jól megforgatta a virágokat.
S ki gazdag zöld ruhába öltözött:
A gyöngyvirág, a vendégek között,
Frissítőül hűs bérci harmatot,
Fehér kristály-csészékben hordozott.
A kert virító hangafáinál,
Éji fülmilék kara hangicsál:
A nyárfa kedvét víg tapsban leli...
Minden oly fényes, olyan ünnepi!
És vigad, vigad a szép nászsereg,
Felette illat-zászlók lengenek:
De a menyasszony szép nővére még,
A kékliliom meg nem érkezék.
Az oltár, egy nagy bokor rozmarin,
Szentelt gyertyaként függnek ágain
Világító szentjánosbogarak:
A boldog eskü van még hátra csak.
A fényszirom már ott áll, és vele
Karcsú arája, bájos kedvese:
Lelkében édes habzó gondolat,
Tagján elömlő hószín patyolat.
...A fák közé fut el most fényszirom,
S lázas kedéllyel visszatér nyomon:
Felindulás ül szép arculatán,
A nagy perc megrázó hatalma tán...?
S az ünnepélyes, a nagy perc, jelen:
Egymáshoz hajlanak szemérmesen
A jegyesek, - de a liljom felsikolt
Hóköntösén vér...s vértől annyi folt...!
Zavar s rémület...ah ki fejti meg...?
A bús szellő, ki most előlebeg,
Elmondja: eddig mint kísérte el
Kis parlagrózsát nagy gyötrelmivel.
S hogy állanának a fák rejtekén:
Oda rohant a gyilkos vőlegény,
Megölte a leányt kegyetlenűl...
Ugy lőn befestve drága véritűl.
És a násznép a rózsához szalad...
Vérében lelik a zöld fák alatt!
Szánják, siratják: oh jó kikelet!
Ne hagyd meghalni szép szülöttedet!
S a jó virágnép felsiratta őt,
Hű parlagrózsa új életre költ:
De vére elfolyt, pirja elveszett, -
S a kertben, kecses fehér rózsa lett.
Leghűbb barátnők rózsa s liliom...
Kedves bú ül a halvány arcokon:
Fájdalmok egy, - egy sorsnak lett vala
Mindkét virág özvegy menyasszonya!
S a parlagrózsának ha tán vágya kél,
Honát látni a tó vidékinél:
Vizén a délibáb felemeli,
És megmutatja messziről neki.
S a kiontott vér meg sem hűle még,
A büntetés rögtön következék:
Mert a gyilkos vérfűvé változott,
Teremve bűneért vérharmatot.
És amiképen mondja a rege,
Megjönne ujra régi kelleme:
Ha letörné, ki hetedik gyerek,
De ezt a szellő nem engedi meg:
Mert mihelyt rajta lát vérharmatot,
Mit jel gyanánt nagy kinnal izzadott:
Lefujja róla, - s a virág marad
A ránehezült átoksúly alatt.
írta: jazsoli5, 2009. jan. 8. 9:37 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Őszi kikirics
" Légy üdvöz, jó természet,
Édes szülőanyánk!
Nyájas szerelmed árad
Kikeletkor reánk!
Mi vagyunk a kinyilt föld
Első virágai,
Hozzánk jön a legelső
Szellőcske játszani.
Az égnek tiszta mézét:
Az édes harmatot,
Testvérink közt először
Velünk kóstoltatod!
A csillogó verőfény,
Mely reszketőn ölel:
Meleg csókját szerelmét
Mással nem osztja fel.
Alusznak a virágok,
Mi már ébren vagyunk!
A bérc mogorva képe
Megenyhül általunk,
Mi, mintha nyelve volnánk
A jó földnek, ki szól:
A közelgő tavasznak
Tündéri bájiról.
Légy üdvöz, jó természet,
Édes szülő anyánk!
Nyájas kegyelmed árad
Kikeletkor reánk!"
Ifju kikircsek ajkán
Igy hangzott a dal,
Eggyé olvadva a táj
Lassú fuvalmival.
Igy örvend a szelíd nép.
De van: ki bús, beteg,
Nem mondja a tavaszdalt,
Melyet mond a sereg. -
Hát a piros virággal
Szomszéd a halavány?
Vagy együtt jár a fénnyel
Testvér gyanánt az árny?
Nincs boldogság, amelynek
Ne volna bánata!?...
És szól a bús kikircsek
Békételen hada:
"Oh, hadd emésszen a bú:
Csak jót teszen velünk!
Hervadsz, hervadsz enyészet,
Megútált életünk!
S te jó anyánk, természet!
Gyöngéd szülötteid,
Kik más vidékre vágynak:
Meddig felejted itt?
A völgy lepkéje járhat
A bércen szabadon:
Más tájra megy lakozni
A lanyha fuvalom:
A csermely, aki szirtek
Forrásiból fakad:
A völgyön fut s bejárja
A rónatájakat.
S szegény virágnak innen,
Mozdulni sem lehet!
Ah szép szabad világ!...itt
Gaz, cserje eltemet!
Oh végy fel minket innen,
Szelíd anyánk keze!
Gyökünk a sík mezőség
Hantjába téve le:
Ott óhajtunk mi lakni,
S éltünk virúla:
Ne a tavaszban légyen
Mikép eddig vala:
Midőn sárgulva kezd a
Fák lombja hullani:
Legyünk a csendes ősznek
Nyiló virágai!
Ha van virág, mit a kéz
Rengő bölcsőre szed,
Felékesítni a szép
Ifju természetet:
Legyen virág az ősznek
Borongós idején,
Koszorú a koporsón
S a haldokló fején!"
És mig ekkép beszéltek
A békétlenkedők:
Gyorsan megnyilt alattok
És elnyelé a föld.
Majd elvirult az élet
Megért az uj kalász:
Zörögve ing a kóró,
Melyet a szél karja ráz.
S zöld köntöst fedve gyöngéd
Alakjok melegen:
Kibujtak a kikiricsek
Az őszi téreken.
Hideg kő s cserje által
Most eltemetve nincs:
Körüle sík, szabad tér...
És boldog a kikircs.
"Légy üdvöz, jó természet,
Édes szülő anyánk!
Az ősz virági lettünk,
Tágas tér lett hazánk.
Mi szép itt s így az élet:
A lomb zizegve hull...
Halkan bucsúzik a szél
Hű játszó-társitul.
Ha a sápadt világon
Nyájas napfény dereng:
A szivnek érzeménye
Fájó, fájó, de szent!
Ábrándiban a lélek
Ah szinte megszeret:
Halavány arcú szép hölgy,
Enyészet, tégedet!
Légy üdvöz, jó természet
Mi meghallgattatánk!
Ah!...csak e szörnyű köntöst
Ne adtad volna ránk!
Nem látja tőle senki
Karcsúdad termetünk:
A lomb zöld tengerében
Egész elsűlyedünk!"
És a földből feléjök
Egy halk szózat hatott:
Mért vágytok levetni
A jó ruházatot?
Békétlenek! hisz a lomb
Mely zöldelőn befed:
Pirosló arcotokhoz
Díszűl teremtetett.
Késő ősznek leányi!
Titeket e meleg
Köntös nélkül az éjben
Dér és fagy ölne meg!
És ők meg nem nyugodva
A földnek szózatán:
Bánattal haltanak meg
Kevéssel azután.
De amint uj tavasz jött:
Egész ruhátlanul
Bujtak fel a kikircsek
Az őszi hant alul.
Kikeletkor, magában
Zöldül ki a level.
- A természet kezében
Nem veszvén semmi el. -
De a nappal ködös, bús:
Az éj deres, hideg:
A rét végső virága
Fázlódva didereg.
Nem érzi most az ősznek
Mosolygó örömit:
Beteg lesz, végre meghal...
És élte oly rövid !...
A bús kikircs s az ősznek
Derengő napjai:
Mosolygó szép tavasznak
Halvány viszhangjai!
írta: jazsoli5, 2009. jan. 7. 13:31 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Délike
Indúl az uj hold, - sugár-szálait
Mint egy ezüst vetélő hagyja el:
Sugáriból a csendes föld színén
Szővödik halvány, reszkető lepel:
Mely elborul a nyugvó életen,
És arra még mélyebb álmat bocsát,
Hol a lélek bejárja száz csodás
Látmány zsibongó, mesés csarnokát.
Indúl a hajnal, - bíbor-fátyola
Arany szálakkal van áttörve már:
Lebben, - s a harmat róla földre hull,
Lebben, - s a szellő lengedezve jár:
Lágy szender jő a mély álom helyett,
Mely hunytat, ébreszt: könnyű és szelíd:
Melyben az alvó tudja, érzi
A nyugvás boldog, édes kéjeit.
És indúl a nap, a gyors égi hős,
S szekerének sugár-küllőivel
Holdfényt és hajnalt messze távolít
És a világra világot lövel:
Megszűnt az álom és elmult az éj.
Ébred ki él, a föld, lég és vizek:
Az ifjult élet kedv és mozgalom
Pezsgő zajától forrnak, rengenek!
Midőn a hajnal szépen meghasadt,
Megnyíltak a virágok ezrei:
A hűs harmatban mosdató korányt
Illatos orcával köszönteni:
Csak délike aludt csendesen,
Szemét behunyva a földön feküdt!
Nem élvezvén a reggel gyönyörét,
Amely élt, zengett, zajgott mindenütt.
"Szomszédasszonykám! régen megvirradt,
Fényben, illatban fördik a vidék:
- Szólt a folyóka a fák sudarán -
Csak te nem bírtál felébredni még?"
Az ébresztő szót hallá délike,
S midőn már délen érzé a napot:
Megnyitván kelyhét meleg sugara,
A hajnalkának választ így adott:
"Hagyj engem a korány óráiban
Pihenni a jó földnek kebelén:
A déli napfény kedvesebb nekem,
Abban virulok, nyílok én!
Az én anyám ékes virág vala,
A liliomnál jóval magasabb:
Zöld lombozattól gazdag ágain
Teljes rózsák rengettek, mint a hab.
Ösmeréd a szellőt, ki nem lakik
És nem maradhat egy helyen sehol:
Nem kér szállást a lombok rejtekin,
Éjjel nappal megy s holtig vándorol, -
Hajlékony és beszinlő módja van,
Ajkán enyelgő, suttogó beszéd:
Álmadban csókkal hinti ajkad,
És hátra sem néz röptében feléd!
Anyámat a szellő szerette meg,
S viszontszerelmet esdekelt soká:
Ha róla egy hervadt szirom lehullt:
Azt is felvette, azt is csókolá.
De a csapongót ösmervén anyám:
Hízelkedésit egykedvűen vevé:
Miből a szellő meggyőződhetett,
Hogy e virágszál nem leend övé.
Nemes kebelben csendes, néma kínt
Költ a csalódás és a veszteség:
Bosszúra gyúl a szív, ha nemtelen, -
- Az volt a szellő, - s bosszút esküvék.
Anyámra törve éjnek idején,
Leverte róla a menny harmatát:
Haraggal tépte, dúlta lombjait, -
S hűtvén bosszúját, zúgva tova szállt.
Idétlen mérge semmi kárt se tőn,
Az első perc ijedtségén felül, -
Reggel, nevetni kezde már anyám...
De szíve megdöbbent véletlenül:
S fájdalma nagy lőn. Engem nem talált,
Akit már akkor karján hordozott:
A szellő levert, a rög rám gurult...
Anyám elveszte, kisded magzatot.
És eltemetve hűvös föld alatt,
Nem láthatám a szép természetet!
Anyámat hallám gyakran éjszaka,
Lányát siratni, aki elveszett.
Majd süvöltő szél járt felettem el,
És mintha száraz kóró zörögne,
Anyámtól többé nem jött semmi hang,
Jelen volt a halvány ősz ideje.
A gonosz kertész jött el azután,
Megszedte a fű- s virágmagvakat:
Hogy elvesse kikeletkor megint...
- csak én maradtam ott a föld alatt!
Nagyok valának szenvedéseim!
S midőn vihar zúgott a látkörön:
A télnek első csikorgó fagya
Összébb-szorítá kisded börtönöm.
Kínos kétségbeesés fogott elő...
Midőn felém a jó földnek szava
Jövén csendes, sugalmas hangokon,
Megnyugtatott és megvigasztala:
- Húnyd bé szemed s alugyál csendesen,
A fölnek keble nyugtató, meleg!
Kis magzat! a tavasz ha megjelen:
Virulni, élni majd felköltelek!
S szemem lágy, édes álom zárta le,
Egy percig tartott...s hogy felébredék:
Felengedve volt börtönöm fagya,
Hozzám hatolt a tiszta enyhe lég.
Megtartott a föld anyakebele:
Lágy, édes álmot az bocsáta rám:
És álmaimból a nap költe fel,
Meleg sugárin felvirágozám!
Nem lészek én többé magas növény,
Anyám - a földnek keblét ölelem!
Nem nyílok én meg hűvös hajnalon,
De akihez szerelem s hála von:
A fényes napnak, délben, melegen.
írta: jazsoli5, 2009. jan. 7. 7:01 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: A szegfű
Illatban úszó ékes kert felett
Arany szárnyu pillangó repkedett:
Minden virágnak a szemébe néz,
Minden virág keblén fogadni kész:
De ő közöttük nyugtalan repes,
Mint ki valami ösmerőst keres.
Ott kúsz hajnalka a zöld pázsiton,
Mosolyg a rózsa és a liliom,
Ott a százszorszép s égőszerelem:
De ő le nem lép egy virágra sem.
Midőn fut, fárad és haszontalan,
Szegény lepkének nagy bánatja van!
S ajkán imígyen szól a fájdalom:
- Keresztül egy összetört sóhajon -
Ah, hol van ő, kit hű lelkem szeret?
Illatos szegfű, mi történt veled?
Nyájas szavakkal nemrég hagytam itt, -
A kertnek többi szép virágait
Díszben virulva helyükön lelem, -
Csak őt nem, aki legdrágább nekem!
Édes virágok, jó szomszédai!
Nem tudnátok hírt róla mondani?
S egy szikár özvegy szólt, a rozmarin,
Gyorsan peregvén a szó ajkain:
Szegény barátnőm és szomszédomon
Mi történt? ah én legjobban tudom!
Ha én rám hallgat, nekem szót fogad:
Nem siratnád most szép virágodat!
De elragadta a világ nagyon, -
Miért éltével lakolt, fájdalom!
Szép volt a szegfű, színe, illata
A kertben áttündökle, áthata:
A szépség a szívnek csak kínjára van,
Mert hisz aki szép, mind boldogtalan!
Az fényes átok, édes kárhozat,
Gyöngy, mit a csiga méhébe fogad:
Rossz szellemektől bérlett hatalom,
Ha bírod: kísért, bűvös súlya nyom.
Fény, mely száz szembe bájolón nevet,
De egy kebelnek sem ád meleget:
Magát emészti fel hévségiben,
Csábítni tud, de boldogítni nem!
Szép volt a szegfű, és szépséginek
Az egész világ hódol, hízeleg:
Boldog volt: kit bár távol megcsapa
Széjjel-terjengő édes illata.
Egy mosolygásért bűvös ajkán:
Sok szerelmes meg is halt volna tán!
S a boldog, a kevély virág körül
Van még a lég is kéjül, gyönyörül.
Pillangók jönnek édes méz ajkkal,
Bíbor-képpel mosolyog reá a hajnal:
Az éjnek gyöngéd ifju gyermeke
A harmat, titkon édeleg vele.
Enyhitni kész a lágy hűvös fuvallat,
Ha a napfény heves csókján ellankad,
...Ah! a boldog, kevély virág körül
Van még a lég is kéjül, örömül:
S mi a gyönyörnek véget vet vala:
Nincs semmi ok! - csak...a gyönyör maga:
A szegfű bágyadt, - elszórt, - halavány,
Gyötri valami nem ösmert hiány.
Óhajt s megún szellős napsugarat,
Bántja ha eljő, fáj ha elmarad:
Epesztő vágya van, s ha teljesül:
Elfordul attól bús-kedvetlenül...
Mitől remeg? mit óhajt? mit szeret?
Kérdő szívében nincs rá felelet...!
Érdeket, ingert nem lel semmiben,
Most merev félhalott, majd nyugtalan:
Szépsége...boldogsága...élete...
Illat...lég...szerelem terhére van!
Kedélye érzéketlen álhalott...
Ah! a gyönyörrel túltelt, túllakott!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ez állapot nem is tartott soká
- Szavát az özvegy ekkép folytatá, -
Szegény szomszédom egy hűs reggelen:
Halványan leltem, - és élettelen!
Nem tudja senki, hogy történt vele?
De szegény virág öngyilkos leve!
Vizsgáltam kelyhét, megrepedve volt!
Szét-tépte dús, túlteljes szirmait...
Minő ifjú még, mi boldog, mi szép!
S már csak illatja, lelke szárnyal itt.
--------------
A lepke megy...s a virágok között
A szegfű kórója búsan zörög...
írta: jazsoli5, 2009. jan. 7. 6:17 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Aranka
Lágy szellőben habzik a rét,
Gyors patak fut rajta végig,
Mely üdítő hűs habokkal
Önti el gyakran mellékit.
Nyilt virágtól, zsenge fűtől
Van mosolygó ifju képe:
Hangjában száz pitypalatynak
Mintha szólna, mintha élne!
A táj fényes pillangói
Szálldogálnak, nem pihennek,
Mint mosolygó édes álma
Boldogságnak, szerelemnek. -
Elvégzé a nap futását,
Csendes alkonyszellő támad,
Hosszu árnyék-óriások,
Futják be az esti tájat.
A rét szélén vándor áll meg,
Szántóföldnek ért kalásza...
Olyan fáradt! messziről jön,
És szállást kér éjszakára.
S im a füvek összesúgnak:
Csak miatta baj ne érne...!
De egy kapzsi észrevevén:
Összevissza gázol érte.
S a kalász elutasítják:
Kérjen szállást a rokonnál
Itt a szomszéd búza-földön: -
S ő szegény, a parlagon hál.
Jött a rózsa másnap és mond:
Édes kert az én lakásom:
Ah! de ott régóta sínlek:
Itt remélem gyógyulásom!
Kedves a táj, tiszta a lég,
A pacsirta ajka csattog:
S ti, rét kedves jó virági,
Magatokhoz befogadtok?
S a rét virági összesúgtak:
Mit? e rózsa ide készül?
Hogy ne lásson senki minket
Szemcsábító kellemétül?
Mivé lesz a sárga pimpó?
Szarkaláb és a demutka,
Sárkeleppel, lóherével:
Mily mellőzött sorsra jutna!
És be nem fogadva őtet,
Visszatért a sínlő rózsa,
És a szellő nemsokára
Bús halálhírt hoza róla.
Harmadnapra jött aranka,
Nyomorultra nézni is kín!
Ezerszálú vékony inda, -
Tört, lombtalan és viaszszín.
Igy esengett, igy panaszlott,
Érve a rét hancsikához:
Nincs a földön maradásom,
Minden irt, bánt, üldöz, átkoz!
A szőlő s a kert vidékin
Meg sem engednek fakadni!
Ha a szántóföldre mégyek:
Tüzzel, vassal irtanak ki!
Élek kínos bújdosásban...!
Igy beszéle felsohajtván:
Csak szabadna meglapulnom
Valahol a mezsgye partján!
Összesúgtak fű s virágok:
No lássátok...istenadta!
Mily inséggel küzd az ember
Gyülölségének miatta!
Ah, fogadjuk be magunkhoz...!
Nem hasznos fű és nem is szép:
- Megsajnáltunk jó növényke,
Ne szorongj ott, jöszte errébb!
Maradj köztünk lakni! Itten
Ösmeretlen a csoroszlya,
Üldöző kéz nincs utánad
Hogy indáid tépje, fossza.
Meghalunk bár, - rendre dőlünk,
S zordon télnek zöldje nincsen:
De az uj élet csirája
Élve szunnyad gyökeinkben.
És helyet fogott aranka,
Oldalán a vézna szálak:
Mint megannyi éhes kígyók,
Szerte-kusztak, szerte-másztak.
Mig a föld alatt azonkép
Száz gyökérszál futva széjjel:
A rétségnek más vidékin
Bútt fel átkozott fejével.
S bármi érje a kaszálót,
Megzabáljon, vagy kiégjen:
Semmitől nincs veszedelme,
Semmi sem fog e növényen.
Fű, virág mig hervadoznak:
Ő gyarapszik, sarja búja:
Ezt elnyomja a növésben,
Azt helyéről is kitúrja.
Szük keblű volt, nem hozott irt
A valódi szenvedésre,
S érdemetlennel tevén jót:
Nagy a rétnek bünhödése!
Mintha a tűz érte volna,
Sárga folttal képe tarka:
Hasznos füveit gyököstül
Irtogatja ott aranka.
Sárga színével világít
A siralmas pusztuláshoz...
Terjed, sarjad, foglal, akit
Minden irt, bánt, üldöz, átkoz.
írta: jazsoli5, 2009. jan. 6. 12:39 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Hajnalka
A kert viráginak bájos seregében
Hol a kék és fehér liliom nyit szépen
S a rózsa szomszédja viola, tulipán:
Virul a hajnalka, mint egy ifjú leány.
A kertnek virágai mind ifjak és szépek!
Ifjúság és szépség aranyidejének
A tündér szerelem társa, kisérője...
- Mindenik virágnak vagyon szeretője!
A csapodár lepke hizelgő szavára:
Szerelemtől pirul a rózsa orcája:
Bársony-ajkával a karcsu kék liliom:
A méhe szájára mézédes csókot nyom.
A tulipán, ki a fuvalmat szereti:
Hogy keblébe nyúljon, megengedi neki:
A gyászos rozmarin, ezen özvegy virág
Előtt is, mosolygó szinben áll a világ!
A virágok között, a szerény folyóka,
A pirosló hajnalt szerette régóta:
Ki őt enyelegve hítta hajnalkának.
Hajnal és hajnalka boldogok valának.
Szeretői a kert többi viráginak,
Szellő, méh, pillangó még mind aludtanak:
De jókor felkele a szerelmes hajnal,
S kedveséhez repült csóktól égő ajkkal.
Mikor jött, ragyogott egész tekintete,
De a válás perce amint közelgete:
Jobban jobban sápadt, s búcsú-fájdalmának
Gyöngyei a virág kelyhébe hullának.
Őrzötte hajnalka a drága harmatot,
Melyet hű kedvese emlékül ott hagyott:
Hőségben a sok virág mig megbetegedett:
A hűs harmattól nyert kelyhe enyhűletet.
Hogy hajnal s hajnalka boldogok valának:
Ellenére volt a kevély napsugárnak,
Ki, megrontásukat feltevé magában,
Leszállt a virághoz csillogó ruhában.
Ifjú, szép hajnalka! nemed dísze, éke!
- Szólt a szerény kis virág csapodár vendége, -
Mit keblem oly híven, oly régen rejteget:
Engedd kibuzognom forró szerelmemet!
Ragyogó napsugár, a virág felele,
A hajnalt szeretem s boldog vagyok vele!
Méltatlan volnék, hogy éljek: ha hűtelen
Tudna lenni a hű hajnalhoz kebelem!
Szivem hűségével régen ő bírja már:
Keress te más kedvest, csillogó napsugár!
Szólott hajnalka az ékes csábítónak: -
De aki folytatá szavát hódítólag:
Szép virág! a hajnal keble olyan hideg, -
S oly rövid az óra, amig enyelg veled!
Én reggeltől estig mulatok melletted,
Betöltvén szerelmem lángjával kebeledet!
Hatalmas vagyok én! ösmér az ég a föld!
Megállni sem mer a hajnal a szinem előtt:
Ránézek...s elsápad arca kölcsön-pirja,
Mert azt is sugárim kegyelméből birja.
A jegenyefának egykor irigyletted:
Hogy oly magasan áll fejével feletted!
Szeress...ölelj által...s mely odafent kéklik:
Sugárderekamon felfolyhatsz az égig!
Szólott a csábító, - s kit habozni látott:
Átölelte a reszkető virágot:
S kit forró hevével csókolt össze ajka:
Egészen odalett a szegény hajnalka!
Mi a büszke rózsa s a halvány liliom?
Százszor több kellem van szerényke arcodon!
Mit ér a rezeda s istenfa illatja!
A koszorut szivem ah csak neked adja!
Célt ért a csapongó napsugár, - mellette
Hivét a könnyelmű virág elfeledte:
Sírt a hajnal, végre könyje kiszárada,
S barna fátyolban járt, minő volt bánata.
Addig kedveséhez járt a nap sugára,
El nem hagyván őtet, csupán éjszakára:
Boldog mégsem vala a hűtlen virág,
Ugy tetszett: keblében titkos bú férge rág.
Szerelmem, napsugár! szólt sohajtva sokszor,
Csókod és szerelmed, mely hő ajkidon forr:
Ah, olyan égető!...csupa tűzláng!...heve
Alatt hervad, lankad virágod kebele!
S midőn bánatjában meghervadt, beteg lett:
A jó hajnaltól nyert enyhe harmat-cseppet:
De a napsugárnak forró ajka legott
Felszítta kebléről az édes balzsamot.
S nem soká tartott a napsugár hűsége:
Mostan a hétszinű szivárványért ége:
Majd kacérkodni a csendes tóhoz jára,
S kacsingatott este a hegyek ormára.
Most fényes csókjai a felhőkön égtek:
A délibábnak, a puszták tündérének
heves szerelemben lőn játszó-társa...
- Szegény hajnalkának nagy volt bánkódása!
Nagy volt a hűtlen virágnak bánata!
ha eljött kedvese: lángjától hervada.
Ha a csalfa sugár mellőle elmaradt:
Szive elszorult a féltés súlya alatt.
És hitszegésének fájdalmas emléke:
Keblében emésztő, kínos lánggal ége:
Végre midőn meghült s messze vonult vala
A csalfa szerető: hajnalka meghala!
S a hűtlen napsugár meg sem látogatta
Sírját a virágnak, ki meghalt miatta:
A napraforgónak mondott szép szavakat:
Nála hajnalkának emléke sem maradt.
De nem igy tőn a hű, szerető hajnal,
Bús emlékezettel és szánó sohajjal
Este reggel eljár a virág sírjára,
Ömölvén bánatos könnyűinek árja.
És addig kesergett a sírhalom felett,
Hogy amint eljött a megújult kikelet:
Csudát tőn a hűség s szerelem harmata,
Mert a megholt virág ujra feltámada.
S ki hűtlenségét szemére nem veté:
Szerelemmel hajolt a szép hajnal felé:
Kellem és hűségtől lőn teljes kebele,
- Hajnal hajnalkával ismét boldog leve.
---------
A csábító maig eljár hajnalkához,
Mézes szavaival nyájas mosolygást hoz:
De a virág, látván a csalfa sugarat:
Tölcsérét bezárja, - s hivéhez hív marad.
írta: jazsoli5, 2009. jan. 6. 7:46 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Szarkaláb
Nincs magában élni kedve:
Nőt keresni, kit szeretne,
Vagy gyötörne legalább,
Elindult a szarkaláb.
Gazdag a földnek határa:
Völgy, halom borul virágba:
Könnyű, játszi fuvalom
Repked a zöld lombokon.
Mennyi kellem, mennyi szépség!
A virágok tarka népét
Ifjúság és szerelem,
Öleli át melegen.
Vágya vonván szarkalábat,
Szebb virágot merre láthat
Aprót lépve, délcegen
Jár a síkon, bérceken.
Díszben áll a messze róna,
S ha csak egy virág volna,
Bármi halvány kis virág,
Rabja lenne szarkaláb:
Ámde most, hogy lehet annyi
Szép leány közt válogatni:
Néha hármat is szeret,
Még se tudja, melyiket?
Mert szerethet, válogathat
Bájosabbnál bájosabbat:
S az a baj, hogy annyi sok,
Aki rája mosolyog. -
A virágok seregében:
Kihez szóljon, kire nézzen?
Mikor minden lomb megett
Bűbájos kép integet:
Itt áll a szép, büszke rózsa,
Szerelmének lángját szórva:
Ott a bűvös liliom,
Öltözködve gazdagon.
A nefelejcs néz szerényen,
Epedés van kék szemében,
Erdő és tó szépei
Vágynak néki tetszeni.
De őt kétség habja hányja,
S szeret sok virág-leányba,
Most ehez fut, majd ahoz...
De nem választ, csak haboz.
Rájok nyájasan tekintget,
Szépeket mond mindenkinek:
És csapongva osztogat
Hűség-esküt, csókokat.
De a másik pillanatban,
Hűtlen lesz, öntudatlan,
Más virágot lát s szeret...
Változás az élvezet!
S ha vonzódás szólna hozzá:
Megvetéssel viszonozná,
S ki hideg marad szaván:
Eped, őrjöng az után.
És a sziv üres lesz végre,
Szűzies szent érzeménye
Szenvedéllyé korcsosul,
Önmagának ostorul.
A virágok nemsokára
Ráősmernek szarkalábra:
Akármit beszél nekik:
Rá se néznek, nevetik.
A rózsáról tüske szurja,
És előtte béborulva
A folyóka szótalan:
Hizelg annak hasztalan.
És a rét virági fogynak, -
Vége a tavasz-napoknak!
Barnul a lomb, a patak
Medre alját mossa csak!
A nyári nap, melegével
A virágból magvat érlel:
Elhullottak a lepkék, -
Mennydörgésben szól az ég.
Ábránd s költészet helyébe
A valóság s munka lépe:
Víg madárka nem dalol,
Fészkét ülvén valahol.
Bánat gyötri szarkalábat,
Lombja hervadt, arca sápadt:
Mely csapongván, elveszett:
Szánja most az életet!
S néha multján nézve által,
E hazug vigasztalással
Szokta csalni önmagát:
Vígan éltem legtovább!
Oh hiszen, ha ugy lehetne,
Hogy kifogyván lángja, nedve,
Összetörnék a pohár...
De csak teng a csapodár!
Mert, ki véle szenved, érez:
Senki sincs közel a szivéhez
S bánat az, mit most terem
A csapongó szerelem.
S mely emlékivel vadan vív:
Önmagát ijeszti a sziv,
Álma oly kisérteti.
Száraz kóró lett az élet,
Játékul a kín szelének,
Amely rázza, zörgeti.
Mignem a vihar megindul,
S összetörve, irgalombul
A sírhalmakhoz veti...!
írta: jazsoli5, 2009. jan. 6. 7:11 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Mécsvirág
A mécsvirág, szellős magas
Bércen lakott:
Honnan belátni a kelő
S nyugvó napot.
Hol együtt van enyh napsugár
S hűs bérci lég:
A szép virág zöld lomb közül
Emelkedék.
Előtte kéklő messzeség
Határai:
És a virágnak kedve jön
Leszállani.
Megnézi a kies mezőt,
Fénylő tavat:
Megösmerni sok szép, rokon
Virágokat.
És a bércről a mécsvirág
Gyorsan leszáll:
Lassan haladva a nyugodt
Tó partinál:
Meglátja benne a napot
S kéklő eget:
S önképe az, mit legtovább
Megnézeget.
Bámulja a rét és lapály
Szépségeit,
S örül, hogy innen, onnan is
Köszöntgetik.
Amint a láp mellett halad
S oldalt tekint:
Feléje egy sápadt virág
Bólingat, int.
S közelről így köszönti őt
Lágy hangokon:
"Isten hozott a sík mezőn,
Kedves rokon!"
"Ah, jó virág! hogy volnék én
Rokon veled?
Piros vagyok, s te halvány,
Mint a beteg!"
"Pedig lásd, testvérek vagyunk,
Egy volt anyánk!
De a sors által kétfelé
Szakasztanánk.
Te, fényben és örömben élsz
A bérceken:
Nehéz fájdalmat hordozok
Én idelenn.
A boldognál piros az arc...
S ha szenvedünk:
Halvány szinbe öltözik
Tekintetünk!"
írta: jazsoli5, 2009. jan. 6. 6:50 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Az ibolya álma
Ah, én boldogtalan kicsiny virág!
Ki élek búsan, észrevétlenűl:
Nem jön énhozzám szellő, napsugár
A pillangó is rajtam átrepül:
Csak néha látom a kéklő eget,
Ki szeretettel adta színemet,
Fölé kinyúlnak a sötét gallyak:
Elém irigy, rút füvek állanak,
Még a szép világot sem láthatom:
Ah, én boldogtalan vagyok nagyon!
Szép tavasz-estén a kis ibolya
Sorsa felett imígy panaszola,
S irigylő gondolattal átfutott
Szegfűt, violát, rózsát s liljomot.
A hold fölebb fölebb, majd délre hág,
S még ébren van a merengő virág:
A lágy szellőben ingó bokrokon
Reszketve omlik szét az éji fény,
Végre elaludt e gondolaton:
Ah, bár vadrózsa tudnék lenni én!
Beteljesült. Álmában rózsa lőn,
Vadrózsa, nyílt s szellős halomtetőn:
Üdvözletére lepkék jöttenek,
Fejét ringatták dalló lágy szelek.
Előtte délibábos messzeség,
Felette a menny, nyájas, tiszta kék,
Az ég kék földjén arany súgarak,
Melyek reá, ragyogva omlanak.
Örült, hogy hintázhatta a szabad
Légben a karcsú, ékes ágakat.
Boldog volt a virág s szólt csendesen
Látván virágit, lombját, tövisét,
"Virág, lomb ékesít: a tüske véd,
Szépség, ifjúság, hatalom velem!"
De nemsokára a vidék felett,
Tornyosúltak setétlő fellegek:
A sebes zápor gyorsan megered,
Leverve róla szirmot, levelet.
Majd zúgó szél üvölt, - vadrózsa árva
Fejét a föld szennyes porába mártva.
S mig álmodnék kevélyen, boldogan:
Ifjúság, szépség, veszve, veszve van!
Ő puszta kóró, él, de halva van már,
Reá undok pók hálót kötni jár:
De íme látja, hogy csak álmodott...
Oh, - felsóhajt: vadrózsa nem vagyok!
És ujra csendes, holdas este lett,
És ujra mély ábrándba mélyedett:
Ah, a mező olyan vad, néptelen!
Belől a kertben jobb volna nekem:
Holott hű gond s szorgalmatos kezek,
Ápolgassanak és növeljenek.
A hajnalkának boldog élte van:
A gyámvesszőre felfut magasan,
Ha rút szél jön, megkapaszkodik...
S elszenderűlvén ígyen álmodik:
Hajnalka volt. Virággal teljesen,
Sugár szil ágait ölelte fenn,
Amelynek erős, lombos alkata
Zugó szelekkel zugva dacola.
És boldog ő! midőn virága hull:
Utána fájó szivvel nem sóhajt,
Eljő a hajnal, visszadaja majd...
S egy elvesztettért tízzel gazdagul.
De megdördűl az ég nagy hirtelen,
Villám cikázik bús felhőiben:
Egy pillanat...s az égi tűz lesújt,
Csapása tör, ront, - izzó lángja gyújt...
A büszke szilfa forgács és szilánk, -
Ledönté, meggyújtá az égi láng:
Szegény virág! indája fonnyad, ég...
De íme látja: hogy csak álmodék,
És hosszú, halk lélekzetet veszen:
Ah, jó, hogy nem vagyok hajnalka sem!
És harmadizben száll alá az est:
Ábrándba mélyed ismét örömest
Bokor tövében a kis ibolya,
S most a fehérliljomra gondola.
Ah, oly magasan nem jó állani!
Oda járnak az ég villámai,
Melyeket a fenség magára von...
Legyek én, legyek fehérliliom!
S meglőn. Álmában úgy látá magát:
Mint a kert karcsú fehérliljomát,
Magasan nem állott mások felett,
De látott napsugárt, kéklő eget.
S ő, ez átváltozásnak általa
Igen kevély, igen boldog vala!
Mert minden illat s bűbáj, ami csak
Kebledben rejlik, oh jó anyaföld!
S mit a napsugár szirmaikba szőtt
A tavasz ifjú szép viráginak:
Mindaz egy-magán egyesűlve van!
És a liljom áll büszkén, boldogan.
A kertbe három ifjú lány jöve,
Telvén a sok virágba öröme,
S megszólal az egyik ékes hajadon:
Ah! milyen bájos ez a liliom!
Ugyan törjük le...! s szörnyű félelem
Fogá el a hallott beszédeken:
Szorongásban telt az élete...
Ha nyílt az ajtó: ő már reszkete.
A kertbe majd egy gyászos nő belép,
Könnyek borítván bánatos szemét,
Málvát, rozmarint, szegfűt szaggata,
És - letörve volt a kert liljoma...!
Gyászos terítőn, benn halvány halott,
Halvány kis leányka nyúgodott, -
Ennek merev kezébe adta őt,
Hol irtózata s kínja egyre nőtt.
Keskeny koporsót hoztak azután,
Belezáratván a virág s leány:
Rögtön setét lőn...ő a holttal...ah!
- Hullván a hajnal hűvös harmata,
Felébredt, és szólt a virág, szegény:
Hála, hogy vagyok kis ibolya én!
Jobb nékem itt a bokrok enyhiben
Szerényen élni s észrevétlenűl:
Hol szaggató kéz és zápor nem ér,
És a vihar bántatlan átrepül.
Fedezz el, lágy fű leveles bokor!
Folyjon kis éltem, amikép folya:
Ne legyek én rózsa, vagy liliom:
Legyek illatos szerény ibolya!
írta: jazsoli5, 2009. jan. 6. 5:52 - címkék: virágrege és kategóriák: Virágregék
-
még nincsenek kommentek
