verses címke // Verscsokor a természetről

verses bejegyzései

Monoky Sándor: A rászedett ördög

- német mese nyomán -

Messze tőlünk kelet felé,

Ázsiában él egy nép.

Nagy volt hajdan, de hatalma

Alászállott réges-rég.

Az arabok népe volt ez,

Harcban bátor és vitéz,

Békében is ügyes, dolgos,

Szépet és jót tenni kész.

Történt egyszer, hogy földjüket

Megművelve rendesen:

Az ördögök fejedelme

Hirtelen csak ott terem.

És szól: "Enyém a fél világ,

Figyeljetek hát ide:

A termésnek, irgum-burgum,

Tiétek csak a fele.

De az arabok sem estek

Ám a fejük lágyára:

Ravaszak mind, mint a rókák

S így felelnek szavára:

"Legyen tied az alsó rész!"

És a gonosz fölnevet:

"Azért is a felső rész kell,

Nem csaptok be engemet!"

Földjüket most az arabok

Répamaggal bevetik,

És magukban az ördögöt

Jó előre nevetik.

Felezésre jutván a sor,

Ők a répát kiszedik,

S az ördögnek átadták a

Fonnyadt, sárga levelit.

Egy év múlva eljön újra

És így beszél nagy mérgesen:

"Az idén majd a termésből

Az alsó rész kell nekem!"

Az arabok összenéznek,

Mind ravaszul mosolyog:

"Jól van, koma, légy nyugodtan,

Rendén lesz majd a dolog!"

A felszántott földbe mostan

Búzát s rozsot vetnek el:

Eső éri, süti napfény,

Szép a termés, jobb se kell.

Az ördög a felezésre

Ismételten megjelen:

Várja, várja, hogy mi lesz most,

S még nevet is csendesen.

Az arabok - tudva jól, hogy

A felső rész jár nekik, -

Nekilátnak és a kalászt

Mind egy szálig leszedik.

Az ördögnek csak az üres

Szalma maradt. Fogta hát,

Elment s befűtötte

A pokolnak katlanát.

írta: jazsoli5, 2009. nov. 27. 7:43 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Gara Ákos: A kis liba meg a kácsa

Volt egyszer egy kis libácska,

Kácsa volt a jó barátja.

Egymás mellett laktak szépen,

A tó partján, falu végen.

Békességben összefértek,

Megfelezve minden férget,

Tengerit meg jó falatot,

Mit gazdájuk bőven adott.

Egymást mindig úgy szerették,

Tengerivel édesgették,

Egyre-másra csókolóztak,

Játszadoztak, mulatoztak:

"Kácsa pajtás, jöjj a tóba,

Hadd szóljon csak az a nóta:

Háp, háp, háp!"

"Megyek szentem árkon, bokron,

Hogy a gazda meg ne fogjon,

Beugrom a sima tóba,

Akkor aztán szól a nóta:

Sáp, sáp, sáp!"

Így mulattak, játszadoztak,

Nem gondolva semmi rosszat.

Egyszer ám a jó barátok,

Megunták a barátságot,

Összevesztek csúnyán rajta:

Melyik a szebb madárfajta.

"Kácsa szomszéd, már hiába,

Nem jöhetsz a lúd nyomába.

Pisze orrod, gácsér farkad

Épp oly rút, mint széles talpad.

Hát a hangod milyen fonák,

Tört fazék is szebb hangot ád:

Sáp, sáp, sáp!

Menj odább!

Jaj, be rút a kacsaláb!"

"Ejnye, ejnye liba lába

Talán sokkal különb nála?

Bizony-bizony jobban tennéd,

Ha hibádat észrevennéd,

Sokkal csúnyább vagy te, mint én,

Hangocskád be furcsa szintén:

Gá, gá, lúd,

Jaj, be rút!

Énekelni mégse tud!"

Így pöröltek egyre-másra

Kis libácska és a kácsa.

Civakodtak, marakodtak

Gazdájuknak bajt okoztak.

"Ejnye, ejnye fékomadta,

Veszekedő két állatja!

Majd csinálok én itt békét,

Ti bánjátok meg a végét!

Megvágom a nyakacskátok,

Megkopasztom tollacskátok,

S én mulatok vígan rajta:

Melyik a jobb madárfajta."

Meg is tette, amit mondott,

Megfogta a két bolondot,

Paprikásnak megcsinálta

S meghítt hozzá vacsorára.

/Forrás: Cimbora 1922. jún./

írta: jazsoli5, 2009. nov. 24. 6:53 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Számomra ismeretlen költő: Brekeke vitézi tette

Békanyálas nádas tóban

Mondhatom, nem volt valóban

Nagyobb ur, mint Brekeke

Pufók bátya gyermeke.

Vitéz kecskebéka volt ő,

Bátor és igazi hős.

Barnapettyes, vartyogó,

jól ugró s nem totyogó.

Még úszó sem volt jobb nála,

Elbujhat sás zsombikjába

A legfürgébb vén csibor,

Ha Brekeke lubickol.

Ezért volt olyan nagyra véle,

Nádas tónak ifja, véne.

Dicsőségét zengte mind,

Víz alatt s a sásba kinnt.

És egy holdas nyári estén,

Küldöttséggel felkeresvén,

Üdvözölték Brekekét

S vajdájukká megtették.

Fűpalástot adtak rája,

Sásbuzogányt a markába.

Fejére a koronát

Halpénzből csigák fonták.

Ez időnek elteltével

Ember nem birt Brekekével,

Csak henyélt az iszapon

S hortyogott a hév napon.

Hát egyszer csak - szörnyü eset

Réce néni rájuk lesett,

Hatalmasat hápogott

S Brekekére rárontott.

Brekeke a hápogásra

Szökött volna vizbe sásba,

De jaj, minden késő volt,

Lába récecsőrben volt.

Historiák majd megirják,

Hogy csatájuk miként vivták

Réce néni s Brekeke,

Békák hőse, remeke.

Én csak annyit mondok itt el,

Meg is történt, kérlek hidd el:

Vajdánk buzogányt kapott

S récecsőrre rácsapott.

Elzsibbadt a réce csőre,

Békaláb kihullt belőle,

S magát a vitéz Brekeke

Zsupsz! a vizbe vetette.

Réce néne már hiába

Dugta le fejét utána,

Brekeke ur messze volt

S büszke szóval kuruttyolt.

Ő volt a legelső béka

Pufók uram ivadéka,

Aki récén nyert csatát

Ilyet senki nem pipált.

/Forrás: Cimbora 1922. febr./

írta: jazsoli5, 2009. nov. 23. 5:33 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Gárdonyi Géza: A kutya meg a nyúl

Valamikor réges-régen,

A világnak kezdetén,

Minden állat békességben

Éldegélt a földtekén.

Ki volt akkor nagyobb úr,

Mint a kutya, meg a nyúl!

Erdőn, mezőn együtt jártak,

Együtt éltek, együtt háltak:

Megosztották, amit fogtak,

Szóval összebarátkoztak.

Egyszer, hogy a tél beállott,

És a földre sok hó szállott,

Azt mondja a füles nyúl:

- Rakjunk tüzet, kutya úr!

- Rakjunk tüzet, aki lelke:

Ne reszkessünk a hidegbe!

Nosza hamar gallyat szednek,

Tüzet raktak, melegszenek,

Melengetik bundájukat,

Átalfázott irhájukat.

Hej, de jó a meleg télen,

A havas zord erdőszélen!

Azt mondja a vidám nyúl,

- Játszadozzunk most már, kutya úr!

- Mit játszunk? - Tán lakodalmat?

- Jól van, játszunk lakodalmat:

Cincogjunk meg brummogjunk,

Ugrándozzunk, táncoljunk.

Azzal felszökken a nyúl,

Szembe vele, kutya úr,

Ugrándoznak, bokáznak,

Keringélnek, cicáznak,

S hogy a táncot szebben járják,

Egymást vígan átugrálják.

Hogyan, hogysem, mi történik!

Az állatok igy beszélik:

A hogy ottan ugrándoznak,

Nevetgélnek, bolondoznak,

Meglökte a kutyát a nyúl,

S a tüzbe ugrott a kutya úr.

- Vaú! - üvöltött a kutya!

Mit csináltál te buta!

S hogy igy rája kurjantott,

A farkába kaffantott.

A nyúl, uccu, vesd el magad!

Farka nélkül tova szalad.

Nem kergeti a kutya:

Leégett a papucsa!

Azóta csepp a nyúl farka,

S meztelen a kutya talpa,

S azóta van, hogy a nyúl

Mindig búvik és lapul,

Mert a kutya, ha teheti,

Mindig, mindig megkergeti.

/Forrás: Cimbora 1922. febr./

írta: jazsoli5, 2009. nov. 22. 7:14 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - 1 komment

Kormos István: A szőre-veres-orra-hegyes róka

Hol volt,

hol nem,

volt egy róka.

Szőre veres,

orra hegyes,

boglyos farka szál-egyenes,

maga híres,

nevezetes,

igen eszes,

csupa furfang,

csupa móka.

Haj-haj!

hajjaja!

Ennek a híres rókának

egy szép napon sétálgatván,

haj, de meggyűlt a baja!

Baj,

baj,

de milyen?

Fent nevezett

szőre-veres,

orra-hegyes,

boglyos farka szál-egyenes,

maga híres,

nevezetes,

igen eszes,

csupa furfang,

csupa móka,

erdőn sétálgató róka

egy farkasverembe pottyant,

hogy a feje belekoppant,

a dereka beleroppant,

maga döngve beleroggyant,

és elnyúlt nagykeservesen

farkasverem mélyiben.

Tápászkodik nehezen.

Körül járkál

a veremben,

onnét nézi,

mi van fennen,

s mivel olyan szőre-veres,

orra-hegyes,

boglyos farka szál-egyenes,

maga híres,

nevezetes,

csupa furfang,

csupa móka,

és beretva-eszű róka,

azon töpreng,

hogy a veremből magasba,

föl az előbbi szabadba,

ugyan mi módon megyen.

Hoppsza!

Mit csinál?

Leül a sötét veremben,

leül ama szőre-veres,

orra-hegyes,

furfangra született róka,

és éneket fabrikál.

Lekottázza sebtiben,

aztán énekelni kezdi,

hangját fennen kiereszti

emigyen:

"Kincsem, kincsem,

ami nincsen,

el nem lophat

senki innen!"

És íme a szőre-veres,

orra-hegyes,

boglyos farka szál-egyenes,

maga híres,

nevezetes,

villám-eszű róka hangja

a farkast a közelbe csalja.

Ül a veremhez közel,

és az énekre fülel.

Lenn a róka újra kezdi,

hangját fennen kiereszti:

"Kincsem, kincsem,

ami nincsen,

el nem lophat

senki innen!"

Közelebb ül a veremhez,

verem szélihez a farkas,

és az énekre figyelmez.

Harmadszor is újra kezdi,

köszörül torkán a róka,

s hangját fennen kiereszti:

"Kincsem, kincsem,

ami nincsen,

el nem lophat

senki innen!"

Zsuppsz!

Hoppsz!

Haja-hej!

Valaki egy nagyot nyekken,

de mekkorát a veremben:

huppan egy igazit:

hupp!

nyikkan egy igazit:

nyikk!

roppan egy igazit:

ropp!

roggyan egy igazit:

roggy!

koppan egy igazit:

kopp!

Kopp - a fej!

No, ki az?

Hát a farkas, a csikasz!

Kincsért ugrott akkorát,

de még milyen jókorát!

Ahogy feltápászkoda,

emígy szól a szőre-veres,

orra-hegyes,

boglyos farka szál-egyenes,

híres-neves,

hét-arasz-eszes rókához,

emígyen farkas koma:

"Hallod-e, te,

hol a kincs?"

Felel rá a szőre-veres,

orra-hegyes,

boglyos farka szál-egyenes,

híres-neves

és csavaros eszű róka:

"Komám!

Nincs!

Kinyitottad füledet?

Hallottad énekemet?

"Kincsem, kincsem,

ami nincsen,

el nem lophat,

senki innen!"

Ez a kincs

biza nincs!"

Fáj a farkasnak

a móka,

hogy így rászedte

a róka.

Hanem most már mi legyen?

Abból a komisz veremből

hogyan jut onnét magasba,

föl az előbbi szabadba,

ugyan mi módon megyen?

Szól a róka:

"Haja-héj!

Segítek én rajtad, pajtás,

sose félj!"

Tekeri a nyakát a farkas:

"De hogyan?"

Felel a furfangos róka:

"Majd csak lesz valahogyan!

Állj két hátsó

lábadra,

én fölugrok

a hátadra,

ugrok onnét a fejedre,

onnét pedig a magasba,

föl az előbbi szabadba,

szál-egyenes boglyos farkam

hozzád visszaeresztve!

Azt jól kapd meg -

rántok egyet!

S ne lássuk többet e vermet!"

A farkas két lábra áll -

Aztán az a szőre-veres,

orra-hegyes,

boglyos farka szál-egyenes,

maga híres,

nevezetes,

fő-fő eszes,

furfangba siketült róka

hátán végig sántikál,

ama ostoba vén farkas

hátán végigsétikál.

Ugrik a fejére:

kopp!

Onnét pedig a magasba,

föl az előbbi szabadba,

hoppsza-hopp!

Nem sokat hálálkodik,

onnét eliramodik:

"Ott vagy farkas jó helyen,

tied lehet a verem!"

írta: jazsoli5, 2009. okt. 20. 7:50 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Kormos István: Kacor király

Hol volt, hol nem a világon,

tél-túl Hetedhétországon,

volt egy asszony valahol.

Nem volt egyéb jószága,

csak egy lusta macskája,

fekete, mint a pokol.

Fekete volt mindene,

füle-farka fekete,

sűrű fekete a szőre,

a négy lába

meg a háta,

fejebúbja,

hát még a hosszú bajúsza:

mint a korom,

mint az éjfél,

feketébb a feketénél.

Deli-karcsú macska volt,

csak egy nagy bibéje volt:

torkoskodott őkelme,

belé nyalt-falt mindenbe.

Hanem egyszer meggyűlt a baj,

volt macska-zaj,

volt macska-jaj -

egy szép napon meglesték,

s nyakon csípték őkelmét:

épp a tejet

kortyolgatta,

szája szélét

nyalogatta:

fakanállal hegyibe!

Sipp-supp! csak a fejire!

Rá, hogy meg ne sántuljon,

s többet el ne csábuljon.

Aztán kirakták a szűrét,

szégyenszemre kiseprűzték.

A mi macskánk elfutott,

sírva-ríva bujdosott,

de nem jutott messzire,

csak a falu végire:

ott leült a híd mellett,

s megtépázva kesergett.

Hanem hopp!

Mi az ott?

Hát egy lompos farkú róka

csücsül a hídon amott.

Lelógatja

bojtos farkát,

nem sejdíti

még a macskát.

Az meg róka farkát látva

beleún a búsulásba,

s lopódzik a híd fele:

elkapja a róka farkát,

s játszadozni kezd vele.

Aj, a róka megijed -

sose látott még ilyet!

Róka nem látott még macskát,

macska nem látott még rókát:

róka behúzza a nyakát,

macska felborzolja magát.

Inába a bátorsága,

szól a róka valahára:

"Hogyha meg nem sérteném,

kit tiszteljek önben én?"

"Én vagyok a Kacor király!

Meghal, aki utamba áll!"

"Milyen király?

Kacor király?

Soha hírét nem hallottam,

pedig eleget bolyongtam."

Fúj a macska vészesen:

"Nem hallottad a nevem?

Mindenkit megregulázok,

akit utamban találok!"

Ajjajaj!

Hajjajaj!

Vörös róka csupa jaj.

Szipeg-szepeg a koma,

reszket, mint a kocsonya,

fejet hajt a macskának,

vitéz Kacor királynak,

és meghívja barlangjába

csirkezuzás lakomára.

Megy a macska kegyesen

csirkét enni szívesen,

úgy jóllakik,

mint a pap,

iszik is rá,

mint a csap:

örül a nagy uraságnak,

botcsinálta királyságnak.

Végül a jó ebédre

alszik kénye-kedvére:

a róka meg strázsálja

kinn a barlang szájába,

hogy ne háboríthassák

Kacor király nyugalmát.

Róka ajtóba kiáll,

benn alszik Kacor király,

mikor egy nyúl

szalad arra,

gyúl a strázsa

nagy haragra:

"Héhó, füles koma te!

Szaladj innen messzire!

Mert Kacor királyom alszik,

s jaj neked, ha megharagszik.

Szaladj,

siess,

ugorj,

fuss,

nehogy körme közé juss!

Retteg tőle minden állat,

hódolnak a hatalmának!"

Megijed a pici nyúl,

elkotródik jámborul,

jár le-föl az erdőben,

töprenkedik erősen:

"Kacor király,

Kacor király,

ki az a bősz

Kacor király?

Soha hírét nem hallottam,

pedig eleget bolyongtam."

Arra bódorgott a medve,

majd rálépett a fülesre.

Kérdi a nyúl,

hová megyen?

Azt feleli rá a medve:

"Járok egyet a sűrűben."

"Jaj, ne járkálj,

sose mászkálj,

ne a róka barlangjánál,

mert ott Kacor király alszik,

jaj neked, ha megharagszik.

Szaladj,

siess,

ugorj,

fuss,

nehogy körme közé juss!

Retteg tőle minden állat,

hódolnak a hatalmának!"

Loncsos medve nagyot néz,

eszébe se jut a méz.

"Kacor király,

Kacor király,

ki az a bősz

Kacor király?

Soha hírét nem hallottam,

pedig eleget bolyongtam."

S megy a róka barlangjára,

de megállítja a strázsa:

"Héhó, koma, hallod-e!

Szaladj innen messzire!

Mert itt Kacor király alszik,

jaj neked, ha megharagszik.

Szaladj,

siess,

ugorj,

fuss,

nehogy körme közé juss!

Retteg tőle minden állat,

Hódolnak a hatalmának!"

Több se kellett a medvének,

szegény árva fejének,

szalad a barlangtól tova,

azt se nézi,

merre-hova,

hát az erdőt körbefutja,

s megint rátalál a nyúlra.

Az egy ordas farkassal,

meg egy félvak varjúval

hányja-veti az ügyet,

hogy az a bősz Kacor király

ki fia-borja lehet.

Egyre csak azt hajtogatják:

soha hírét nem hallották,

de már látni szeretnék,

hogy szemébe tiszteljék.

Azt sütik ki végtére,

hogy meghívják ebédre.

Varjú röpül követségbe,

megy Kacor király elébe,

de a róka elkapja,

s gyúl éktelen haragra:

"Hallod-e, varjú koma!

Röpülj innét té és tova,

mert itt Kacor király alszik,

jaj neked, ha megharagszik.

Repülj eszed nélkül, huss,

nehogy körme közé juss!

Retteg tőle minden állat,

hódolnak a hatalmának!"

"Tudom, tudom, strázsa uram,

nem is mentegetem magam,

kezedben az életem:

a kisnyúl,

a loncsos medve,

meg a farkas küldtek erre,

hogy meghívjam holnap délre

jó ebédre

a hatalmas Kacor királyt,

ahogy illik, rendesen."

"Várj egy kicsit féltérden!

Őfelségét megkérdem."

Azzal bemegyen a róka

Kacor királyhoz egy szóra,

s szalad vissza sebesen.

Köszöni a tisztességet,

s elfogadja az ebédet

Kacor király kegyesen.

Viszi a hírt a varjú,

van is mindjárt ujjujú,

felütik a lacikonyhát,

s járják vadul a bolondját,

eszükvesztett vidámak:

áll a kisnyúl szakácsnak,

mert a farka

olyan kurta,

hogy nem ér a tűzbe, nem:

ott süröghet könnyeden.

Hát a medve?

Vizet merít.

Hát a farkas?

Nyársat kerít.

Sütnek-főznek Kacor királyt várva,

készülődnek a nagy lakomára.

Leves megfő,

hús megsül,

az asztalra egy nagy kancsó

tokaji bor is kerül.

Varjú röpül követségbe,

megy Kacor király elébe.

Kérdezgeti az ágról

a strázsáló rókától:

"Jösztök-e már, róka koma?

Készen vár a nagy lakoma!"

"Várjatok még egy kicsit,

őfelsége öltözik,

élesíti körmös mancsát,

pödörinti hosszú bajszát."

Végre indul Kacor király,

róka koma mögéje áll,

Kacor király lassudan

lépeget nagy gangosan,

félelmesen villog bajsza,

de a varjút szemmel tartja,

az is fél Kacor királytól,

lesi félszemmel az ágról.

Kisnyúl,

farkas,

loncsos medve,

várják őket esedezve:

"Milyen szerzet

az a király,

az a híres,

nevezetes,

hatalmas és félelmetes,

rettenetes Kacor király?"

Mikor aztán meglátják,

szájukat is eltátják:

"Ott jön! Ott jön!

Merre fussak?"

Félsze támad a kisnyúlnak,

tapsifüle lekonyul,

s szalad,

szalad,

át a hetedik határon,

szalad át a fél világon

féltiben a pici nyúl.

Hát a loncsos

medve koma?

Szalad,

szalad,

lohol, azt se tudja, hova.

Hát a farkas?

Az is elszalad a nyárssal,

el a finom lakomával.

Hát a varjú?

Varjú se marad meg magnak -

Csapot-papot odahagynak.

Hát ezután mi legyen?

Kacor király mit egyen?

Dúlhat-fúlhat éhesen,

a rókára mérgesen.

Már neki is ugrana,

de hiába

nézdel hátra

Kacor király a strázsára:

eltűnt onnét a koma!

Haj, haj,

hajjajaj!

Égzendítő macska-zaj!

"Ebvér! kutyaháj!" -

kiabál Kacor király.

De hiába kiabál,

se ebvér,

se kutyaháj.

Haj, haj,

mi legyen?

Megyen haza éhesen.

Nem kell már a korona:

otthon várja asszonya.

Ott a tej is:

tele tál -

Ejhaj! tüstént nekiáll,

s jóllakik Kacor király.

írta: jazsoli5, 2009. okt. 19. 10:44 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - 1 komment

Kormos István: Mörrenmorcogi Micó meséje

Hol volt,

hol nem volt,

Buda városába volt

egy macska, egy fekete,

kutyák vad rettenete:

Mörrenmorcogi Micó

világraszóló neve!

Hát egy szép napon

ez a szóbanforgó macska,

e Mörrenmorcogi Micó

megszomjazott, de nagyon!

Ha meg, micsinált?

A Közértbe sétikált,

oda egy akó tejért,

mivelhogy a tányérjába

egy akó tej belefért.

Karján kosara,

abban viszi az üveget,

kéri üvegbe a tejet,

egy akóval, épp eleget,

aztán szaporán lépeget

a tejjel haza.

Ahogy lépeget,

kezd dúdolgatni magában

egy kis éneket:

"Héjj, hajj, dolmányom!

Hol van a pipadohányom?

Héjj, hajj, dolmányom!

Hova lett pipadohányom?"

Hol?

Hol lehet?

Kérdi, de nincs felelet,

sőt, hamar abba kell hagyja

azt a kedves éneket,

mert veszélybe lépeget.

Vész leselkedik,

szörnyű mégpedig!

Hét kutya toppan elébe,

s ahány kutya, annyiféle,

cibálnák őt hét darabra,

hát nem megy a játék babra,

hanem vérre, macskavérre!

Puli mondja:

"Herr! herr! herr!"

Farkaskutya:

"Hörr! hörr! hörr!"

Bősz komondor:

"Morr! morr! morr!"

Kuvasz, pincsi, foxi, vizsla:

"Herr! herr! herr!

Hörr! hörr! hörr!

Morr! morr! morr!

Mörr! mörr! mörr!

Szépen összegyűltünk heten,

macskának itt nincs kegyelem!

Herr! herr! hörr! hörr!

Morr! morr! mörr!"

Szól a macska,

a fekete,

szól Mörrenmorcogi Micó:

"Heten jöttök

ellenemre?

Jöhet kutya,

aki van,

de még azt megengedjétek,

hogy a tejem megigyam."

"Jó, jó!

Vakk! vakk! vakk!

Herr! hörr! morr! mörr!

Igyad csak!"

Így ugatnak összevissza:

a macska a tejet issza,

üvegből kortyintva jót,

iszik tejet, egy akót,

tejtől víg erőre kap

aj, Mörrenmorcogi Micó,

s kutyák között széjjelcsap:

haragosan áll a bajsza,

vagdalkozik jobbra-balra.

Puli azt se mondja:

"Nyekk!"

Farkaskutya azt se:

"Nyikk!"

Bősz komondor azt se:

"Nyakk!"

Kuvasz azt se mondja:

"Mukk!"

Foxi azt se mondja:

"Makk!"

Vizsla azt se mondja:

"Nyiff!"

Pincsikutya azt se:

"Nyaff!" -

Elszaladnak hétfele,

árkon által,

bokron által,

szörnyű nagy sivalkodással,

s néz utánuk víg vihánccal,

néz Mörrenmorcogi Micó,

a macska, a fekete.

Ha az a hét kutya

el nem szaladt volna,

ez a macska-mese

tovább tartott volna.

írta: jazsoli5, 2009. okt. 15. 5:14 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Kormos István: A hetvenkedő sün

Hol volt,

hol nem,

volt valahol

egy csupa tüske,

nagyhírű,

büszke,

rangjára fő-fő,

csatákban győző

vitéz sündisznó,

milyet manapság

nem látsz sehol.

Ha csak kiáltott:

"Hajj!" -

Törött a fáról a gally.

Hát egyszer útra megyen,

sétálni a sűrűben.

Hátán szétáll a tüske,

rangjára igen büszke.

Hetvenkedésre kész

a nagyhírű vitéz.

Kiált egy nagyot:

"Hajj!" -

S törik a fáról a gally.

Sétál a sündisznó,

sétafikál,

egy kölyök rigócska

elébe száll.

Kiált a sündisznó:

"Sej, diridom!

Még ma a véred iszom!

Rigóháj lesz vacsorám!

Hasamba gyere, komám!"

No a rigócska

halálra ijed,

mióta rigó,

nem hallott ilyet.

Röpül a magasba: huss!

"Ha kellek, utánam fuss!"

Sétál a sünöcske,

sétál körül,

egy árva nyulacska

elé kerül.

Kiált a sünöcske:

"Sej diridom!

Még ma a véred iszom!

Nyúlhájra vásik fogam!

Innét nem mész el ugyan!"

De a nyúl:

"Vesd el magad!"

A híres hetvenkedő,

rangjára büszkélkedő

sündisznó elől ijedten,

hátra se nézve szalad!

Sétál a sün

továbbra,

egy róka a sűrűben cselleng,

hát hirtelen útját állja.

Kiált a sünöcske:

"Sej, diridom!

Még ma a véred iszom!

Rókaháj kell épp nekem!

Két hete rád éhezem!"

Nosza a róka:

"Vesd el magad!"

A híres hetvenkedő,

rangjára büszkélkedő

sündisznó elől ijedten,

nyelvét lógatva szalad!"

Sétál a hetvenkedő,

és íme egy lompos ordas,

vén farkas bukkan elő.

Kiált a sün rá:

"Sej, diridom!

Még ma a véred iszom!

Farkashájt ehetnék éppen!

Jó, hogy ideállsz elébem!"

Hanem a farkas:

"Vesd el magad!"

A híres hetvenkedő,

rangjára büszkélkedő

sündisznó elől ijedten,

majd nyakát szegve szalad!

Sétál a sün,

jár messze,

végül elébe toppan,

elé az erdőn egy medve.

Kiált a sünöcske:

"Sej diridom!

Még ma a véred iszom!

Medveháj, az ám a jó!

Éppen fogamra való!"

A medve is:

"Vesd el magad!"

A híres hetvenkedő,

rangjára büszkélkedő

sündisznó elől ijedten,

lélekszakadva szalad!

Az pedig nagy dölyfösen

sétálgat a sűrűben.

Hátán szétáll a tüske,

rangjára igen büszke.

Hetvenkedésre kész

a nagyhírű vitéz.

Kiált egy nagyot:

"Hajj!" -

S törik a fáról a gally.

Alig mondta ki:

"Hajj!" -

Letört a fáról a gally!

Fejére esett,

s a csupa tüske,

nagyhírű,

büszke,

rangjára fő-fő,

csatákban győző

vitéz sündisznó

magát elsírta,

magát elrítta:

"Jajjajjajjaj!"

Ott helyben úgy megijedt,

nem láttam soha ilyet,

hazáig sírva szaladt,

s bőriben veszteg maradt.

írta: jazsoli5, 2009. okt. 13. 12:23 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Kormos István: A fecske meg a szalmaszál

Hol volt,

hol nem,

messze, messze,

volt egy villás-

farkú fecske,

annak puha

fecskefészke,

a fészekben

kilenc apró,

sippogató

kisfecskéje.

Ott a fészek

az ereszben,

ott a fecske

a fészekben,

kilenc fia

között fészkel,

játszadozgat

anyafecskénk

kilenc kicsi

kisfecskével.

Hanem egyszer

- hajahaj!

jő rettentő

csúnya baj:

omlik puha

fecskefészek,

volt-nincs fészke

a fecskének,

nincsen fészke

se magának,

se a kilenc

fiókának.

Rakni kéne

másik fészket

kilenc síró

kicsinyének.

Száll a fecske,

messze száll,

szalmát szedni

szálldogál,

talál is egy

szalmaszálat,

éppen jó lesz

gerendának.

Csőre közé

kapja hát,

s röppen árkon-

bokron át:

száll hazáig

sietve,

azaz szállna,

szálldogálna,

ha a szalma

a csőrében

olyan nehéz

nem lenne.

Aj, te nehéz

szalmaszál,

fárad szegény

csöpp madár,

szegény fecske

úgy elfárad,

földre ejti

szalmaszálat,

földre kereng

szalmaszál,

melléje ül

a porba

a kis fecske,

és busongva

hull a könnye,

hulldogál.

Sárgarigó

arra száll,

kis fecskére

rátalál.

Kérdi tőle:

"Mi a baj?"

Könnyét törli

szegény fecske,

s felel sírva,

hüppögetve:

"Rigó pajtás,

nagy a baj!

Fészket rakni

erre jártam,

elejtettem

szalmaszálam,

hogyan rakjak

immár fészket,

hová tegyem

fészektelen

kilenc kicsi

kisfecskémet?"

"Sose búsulj!

- szól a rigó. -

Megmondom én,

mi volna jó:

Ketten könnyen

fölemeljük,

emeljük hát

pajtás együtt!"

S két oldalról

nekiállnak

annak a nagy

szalmaszálnak.

Húzzák,

vonják,

de hiába:

meg se moccan

ott a porban

az a kutya

szalmaszála.

Sírhatnak hát

most már ketten,

sírnak is nagy

keservesen.

Búbosbanka

arra száll,

a sírókra

rátalál.

Kérdi tőlük:

"Mi a baj?"

Könnyét törli

szegény fecske,

s felel sírva,

hüppögetve:

"Búbosbankám,

nagy a baj!

Fészket rakni

erre jártam,

elejtettem

szalmaszálam,

hogyan rakjak

immár fészket,

hová tegyem

fészektelen

kilenc kicsi

kisfecskémet?"

"Ne búsuljál,

ne zokogjál,

hárman könnyen

fölemeljük,

emeljük hát

pajtás együtt!"

S háromfelől

nekiállnak

annak a nagy

szalmaszálnak.

Húzzák,

vonják,

de hiába:

meg se moccan

ott a porban

az a kutya

szalmaszála.

Sírhatnak hát

most már hárman,

sírnak is nagy

búsulásban.

Bajszos sármány

arra száll,

a sírókra

rátalál.

Kérdi tőlük:

"Mi a baj?"

Könnyét törli

szegény fecske,

s felel sírva,

hüppögetve:

"Aj, te sármány,

nagy a baj!

Fészket rakni

erre jártam,

elejtettem

szalmaszálam,

hogyan rakjak

immár fészket,

hová tegyem

fészektelen

kilenc kicsi

kisfecskémet?"

"Ne búsuljál,

ne zokogjál,

négyen könnyen

fölemeljük,

emeljük hát

pajtás együtt!"

S mind a négyen

nekiállnak

annak a nagy

szalmaszálnak.

Húzzák,

vonják,

de hiába:

meg se moccan

ott a porban

az a kutya

szalmaszála.

Sírhatnak hát

most már négyen,

ott is sírnak

az útszélen.

Akkor arra

száll egy cinke,

egy szénfejű,

csöpp picinyke.

Kérdi tőlük:

"Mi a baj?"

Könnyét törli

szegény fecske,

s felel sírva,

hüppögetve:

"Cinke pajtás,

nagy a baj!

Fészket rakni

erre jártam,

elejtettem

szalmaszálam,

hogyan rakjak

immár fészket,

hová tegyem

fészektelen

kilenc kicsi

kisfecskémet?"

"Ne búsuljál,

ne zokogjál,

öten könnyen

fölemeljük,

emeljük hát

pajtás együtt!"

S mind az öten

nekiállnak

annak a nagy

szalmaszálnak.

Húzzák,

vonják,

húzzák,

vonják,

végül öten

megmozdítják,

fölemelik

azt a szalmát,

a magosba

fölragadják.

Meg se állnak

hazáig,

a kis fecske

házáig.

Fészket rakott

hát a fecske,

csuda fészket

az ereszbe,

kilenc fia

között fészkel,

kilenc kicsi

kisfecskével.

írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 8:26 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Kormos István: Egy fazék méz

Mackó

morog

álmában,

mézet,

mesejót

mammogat a szájában.

Zümzüm

darazsak

ébresztik:

"Mackó,

süt a nap,

ne alugyál kiskeddig!"

Fogja

fazekát

fülénél:

"Nincs jobb

mesejó,

édes-mézes ebédnél!"

Mackó

morog

morrogva,

mézes

mancsait

moncsolja.

Rigó

repdesget

előtte:

"Mackó,

adakozz

egy csipetnyit belőle!"

Mackó

mocorog

morrogva,

mézes

mancsait

moncsolja.

Sünöcske

sündörög

előtte:

"Mackó,

adakozz

egy nyelésnyit belőle!"

Mackó

mocorog

morrogva,

mézes

mancsait

moncsolja.

Róka

rikonyál

előtte:

"Mackó,

adakozz

egy nyelésnyit belőle!"

Mackó

mocorog

morrogva,

mézes

mancsait

moncsolja.

Szamár

szepereg

előtte:

"Mackó,

adakozz

egy falásnyit belőle!"

Mackó

mocorog

morrogva,

mézes

mancsait

moncsolja.

Fogja

fazekát

fektében:

"Méz lesz,

mesejó,

édes méz az ebédem!"

Akkor

fa mögül

vadászok

lépnek

elibé,

hosszúcsövü puskások.

Mackónk

menekül

morrogva,

füles

fazekát

futás közben eldobja.

írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 8:10 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Benedek Elek: Brekeke úr házassága

Megunta Brekeke a magányosságot,

Igen megkívánta a szent házasságot,

Megkívánta, haj, de hiába kívánta,

Mert a béka kisasszony,

Kik közül válasszon

Vala bár ezer is, hideg volt iránta,

Mint a jég oly hideg -

Nem kellett senkinek.

Bántotta Brekekét ez a nagy hidegség,

Kuruttyországban hogy senkinek se tessék:

Szörnyű haragjába

Magát frakkba vágta,

S addig meg nem állott,

Sehol meg se szállott,

Ment, mendegélt folyton, Tiszán túl, Dunán túl,

Hegyre fel, völgybe le, még bele is sántult,

Míg rá nem talála

Legszebb virágszálra,

Aki valaha lánya Cincogi királynak,

Mezei egerek hatalmas urának.

Nagyot dobban szíve a jó Brekekének,

S szállott ajkáról az alábbi ének:

"Hős király leánya,

Szivemnek bálványa,

A nevem Brekeke,

Óh, mondjad: Kellek-e

Örökös párodnak, míg a világ s két nap?"

Felelt a királylány, kinek hangja vékonyabb

Vékony selyem szálnál,

S szebb a citeránál:

"Uram, bár magamat megtisztelve érzem,

Ajánlom magának, hogy más után nézzen.

Vigye az irháját,

Rózsa bokrétáját,

Van már nekem párom,

Épen ide várom!"

Szegény Brekekének arca nagyot nyula,

Monoklija mögül a köny kicsordula.

Frakkra, monoklira vala nagy költsége -

S haj, még sincs feleség! - Itt a mese vége.

írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 6:00 - címkék: mese, verses és kategóriák: Benedek Elek versei - még nincsenek kommentek

Fazekas Anna: Az édes és a mostoha lány

Kék hegyeken is túl, hol volt, hol nem, egyszer,

kicsi leányával élt egy özvegyember.

Szomszédjukban meg egy özvegyasszony lakott,

kapzsi volt s fejében csúf tervet forgatott.

Ha átment a lányka egy kis fáért, sóért,

de inkább anyai, simogató szóért,

- Te lány - biztatta - mondd meg apádnak,

vegyen feleségül, én jól tartanálak.

Tejbe, vajba, mézbe fürdetnélek téged,

az én lányom lenne az édes testvéred. -

Úgy is lett. Az asszonyt elvette a gazda.

Felesége a lányt folyvást dolgoztatta.

Hanem a sajátját becézte, kímélte,

miért dolgozzék, ha van ingyen cselédje?

Még az ételt, italt is sajnálta tőle.

- Minek ennyi kenyér ilyen kis bendőbe?

Nem ruházlak - mondta - de nem is etetlek,

keresd meg ezentúl másutt kenyeredet.

Indulj el szolgálni, élj a magad lábán,

ne rövidítsd meg az én egyetlen lánykám! -

Ment a kicsi leány hátán motyójával,

találkozott útban egy vén körtefával.

Szegény fa tövissel, hernyóval volt tele,

más se tisztogatta, csak a vihar szele.

- Te kedves leányka, állj meg kicsi lelkem -

szólott a körtefa - takaríts meg engem.

Jó tetted helyébe jót várjál galambom,

tisztítsd meg ágaim tövistől, hernyótól . -

- Szívesen megteszem - szólott a leányka,

ügyesen felmászott a vén körtefára:

tövis bárhogy szúrta, félt nézni hernyóra,

az öreg körtefát megtakarította.

Amint befejezte, ment, mendegélt tovább.

Útközben talált egy magános almafát.

Tele volt tövissel, hernyóval az ága:

- Takaríts meg engem - szólt a fa - te lányka. -

Tövis bárhogy szúrta, félt nézni hernyóra,

az öreg almafát megtakarította.

Ment tovább, mendegélt. Az úton keresztbe

állt egy kidőlt-bedőlt falú vén kemence.

Vastagon feküdt a hamu, belsejébe.

- Takaríts meg! Jóért jót várhatsz cserébe! -

kérlelte szép szóval az öreg kemence

és amire kérte, a lány megtette.

Megint ment, mendegélt, csak rótta az utat.

Útjában talált egy rozzant falú kutat.

Szegény kút piszkos volt, iszapos és sáros:

- Tisztíts meg galambom! - szólt a leánykához.

- Ne sajnáld a munkát, takarítsd a vizet,

meglásd egyszer a kút tiszta vízzel fizet. -

Megtette szívesen a kút kívánságát,

ment tovább s talált egy törtlábú cicácskát.

- Patakvízbe estem, eltörött a lábom,

segíts rajtam kislány, bizony meghálálom! -

Kismacskát a lányka két karjába vette,

piros szalagjával lábát bekötötte.

Így mentek kettecskén, de aztán megálltak:

útjukban egy kóbor kutyára találtak.

- Farkasok megtéptek, farkasok kergettek,

majd agyon hajszoltak, véresre sebeztek.

Éhes vagyok szörnyen, adjál innom, ennem,

meghálálom egyszer, meglásd kicsi lelkem! -

Megmosdatta szépen, etette, itatta,

aztán cicájával az utat folytatta.

Ment tovább, mendegélt, csöndesen ballagott,

egy öregasszonnyal közben találkozott.

Ráköszönt illendőn a kicsi leányka.

Tudjátok-e kire? Vasorrú bábára.

Kétrőfös orrával a földet seperte.

- Szolgálatba hozzám - szólott - kislány jössz-e?

- Elmegyek szívesen - felelte a lányka

s három esztendeig a banyát szolgálta.

De a három év csak három napig tartott.

Szorgosan gondozta a kígyót, varangyot,

a banya fiait: nem is egyet- százat

a derék leányka jó szívvel dajkálgat.

És a lány szóval sem bántotta ezalatt

a banya békáit s a kígyófiakat.

Harmadik nap este így szólott a bába:

- Letelt a szolgálat, kifizetlek lányka. -

Kimentek a rétre, a patak partjára,

sípolt a vénasszony, s ott termett két láda.

Egyik arany láda, másik kopott fa volt.

- No - szólt a vasorrú - melyiket választod? -

Lányka vállán ült az aprócska macska

és fülébe súgta melyiket válassza.

Hiába biztatta a banya a lánykát,

nem a fényeset kérte, csak az ócska ládát.

- Ejnye-ejnye - rázta csúf fejét a bába -

ne az ócskát válaszd, szebb az arany láda!

De a kislányt erre biztatta a macska.

Intett a vasorrú: vigye, ha akarja!

De ha előbb nyitja a ládát baj éri,

csak otthon bontsa fel, másképp jaj lesz néki!

- Jól van - szólt és köszönt s indult a lányka,

ládával, cicával, haza, falujába.

Mentek, megszomjaztak, tovább mendegéltek,

útjukban a kúthoz lassan odaértek.

Csillogott a kútvíz, mint a hegyi kristály,

üdén, mint a harmat, mint a szűzhó, tisztán.

Közelebb megy a lány, csodálkozva látja:

aranypohár termett a kút kávájára.

- Igyál jó leányka, tiéd a pohár is -

szólt a kút. Köszönték s indultak máris.

Mentek tovább, mentek s útjukban találták

az öreg kemencét, benne friss pogácsát.

Mondta a kemence: - Te kedves leányka,

tiéd a sütemény, tiéd a pogácsa.

Egyetek, s a többit tedd be a kötődbe! -

Jóllaktak. A kislány szépen megköszönte.

Kicsi cicájával lassan mendegéltek,

nemsokára a vén almafához értek.

Gyümölccsel volt tele valamennyi ága,

de nem ért fel hozzá a kicsi leányka.

Szólt a fa: - Ez legyen jótetted jutalma! -

Lehajtotta ágát. - Vedd, tiéd az alma! -

Kötőjét megszedte a kislány almával,

ment, ment s találkozott a vén körtefával.

Édes gyümölcsével ez is megkínálta,

ágát meghajtotta, s szakasztott a lányka.

A nagy körtefától kőhajításnyira,

vad farkas vonított, fogát vicsorítva.

De amint a csikasz kerülgetni kezdte,

ott termett a kutya, üldözőbe vette

és el is kergette. Köszönte a lányka.

Ment tovább, s hazaért kicsi falujába.

Házukon a kakas a kapufélfára

felszállott s kiáltott: - Megjött a leányka!

Kukuriku, megjött egy ócska ládával,

kukuriku, bizony, tarka cicájával! -

Rohan a mostoha, beviszi a ládát,

ragyogó fényesség tölti meg a házát.

Mert a láda belül csupa arany holmi!

A rossz asszony alig győzött csodálkozni.

Méregbe gurult a zsugori mostoha:

- Most az édes lányom megy szolgálni oda,

ahol ennyi kincset kereshet egy lányka,

legyen annak is ily gazdag hozománya! -

El is indult, csak ment a mostoha lánya,

az alma- s körtefát útjában találta.

Tövissel, hernyóval volt mindkettő telve,

de nem nyúlt a fákhoz, mérgesen nyelvelte:

- Dehogy takarítlak! Tán ha bolond lennék!

Ily piszkos munkát magamra mért vennék?

Nem szolgálni megyek! Várom a szerencsét! -

Útjában meglelte előbb a kemencét,

azután a kutat. De minden hiába!

Szikra részvét sem volt a gonosz leányba.

- Otthon sem dolgoztam - gőgösen feleselt -

itt sem piszkíthatom össze a kezemet. -

Ment tovább, mendegélt, lépését cifrázva,

jószerencsét várva, a mostoha lánya.

Hallja: a patakban nyivákol a macska,

sír-rí keservesen szegény istenadta.

De a szívtelen lány gorombán kiáltott:

- Hogy nyúlnék egy koszos, csavargó macskához? -

Kutyával is így tett, rá se hederített,

szegény, fáradt párán dehogy is segített.

Három esztendőre elszegődött nyomba,

hanem a kígyókat, békákat kínozta,

többet rúgta őket, mint ahogy etette,

a banya fiait szívtelenül verte.

Mikor befejezte már a szolgálatot,

a bába a lánynak arany ládát adott.

- Nesze - mondta - itt van szolgálatod bére,

de ne nyisd ki előbb, hanem csak estére,

ahogy hazaértél, különben jaj neked!

Kíváncsi se legyél, jóhelyt tartsd az eszed! -

Örült a gonosz lány az arany ládának,

ahogy testvére örült az ócskának.

Boldogan a kincset hóna alá fogta,

de hogy megköszönje, volt legkisebb gondja.

Terhével szuszogva rótta csak az utat,

szomjasan bandukolt. Meglátta a kutat.

De hiába! a kút szomját nem oltotta,

nem volt abban jó víz, csak iszap, pocsolya.

Éhes lett. Meglátta az öreg kemencét,

örült, hogy meglelte újból a szerencsét.

Csiklandozta orrát frissen sült pogácsa,

bizony, fájt a foga a meleg kalácsra.

Hirtelen belenyúlt, de az megsütötte,

csupa hólyag lett a leány keze tőle.

Mit volt mit tennie? Ballagott hát tovább.

Meglelte az alma-, aztán a körtefát.

Pirosan mosolygott a körte, az alma,

de nem szakíthatott, az ágak magasba

emelkedtek s néztek haraggal a lányra,

s hogy mászna a fára, tövis megszurkálja.

Éhes volt, meg szomjas, szörnyen fájt a lába.

Végtére hazaért kicsi falujába.

Házukon a kakas a kapufélfára

felszállott s kiáltott: - Megjött a leányka!

Kukuriku megjött! Mi van a karjába?

Kukuriku, bizony, egy szép arany láda! -

Rohan a mostoha, öleli a lányát,

viszi a szobába, kibontja a ládát.

Hanem visszahőköl a zsugori asszony:

kicsi kígyók, békák másznak elő abból.

Mérges lett az asszony az édes lányára.

- Hát szolgálatnak csak ennyi az ára?

Nem arany, csak béka, kígyó a te béred?

Miért nem azt hoztál, amit a testvéred?! -

Kapta a porolót, majd a seprőt vette,

házából a leányt dühvel kikergette,

kívánta ,hogy lánya változzék békává,

szégyenében el is bujdosott világgá.

A derék leányka és az özvegyember

magukra maradtak a temérdek kinccsel.

Örültek egymásnak, tán még ma is élnek,

igaz boldogságban - vége a mesének.

írta: jazsoli5, 2009. júl. 27. 10:14 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Jékely Zoltán: Csodamalom a Küküllőn

Mikor kicsi fiú voltam,

mindenfélét barkácsoltam,

szegecseltem, kopácsoltam,

taligát, hajót ácsoltam.

Domboldalban, szőlőskertben

kunyhót, levélszint emeltem,

belé töklámpást szereltem,

öreg csősszel énekeltem.

Ha szobából szabadultam,

sárkalibám, kőpalotám

sírva hagytam magam után.

Volt a Küküllőn egy malom,

mormolását most is hallom:

életünk ott vígan tölt el,

sok szép napom leőrölte,

lejáratta sok jó órám -

az Idő volt benne molnár.

Malmunkat úgy építettük,

a patakot elvezettük:

ahol a legjobban siet,

gyeppel megdugtuk a vizet:

hogy torpanjon vad folyása,

megfogtuk vesszőfonással.

A kavics közt árkot vájtunk,

ahol kellett, sáncot hánytunk:

partjára ültettünk fenyőt,

zsurlót, páfrányt lengedezőt.

Iszapos, nagy kövek alatt

fogtunk bele kövi-halat.

a folyókon fel-le úsztak,

a markunkból ki-ki csúsztak.

Feljebb volt egy fűrész-malom,

Fenyődeszkát vágtak azon:

lejjebb egy ványoló-malom,

fodros gyapjút mostak azon.

Volt messzebb egy liszt-malom is,

a molnárja tolvaj, hamis:

ha zsilipjét lezárta,

sok szép pisztráng, fürge márna

belekerült a kosárba,

onnan pedig a hasába...

Megzavart, ijedt kárász-nép

oldalazva, mintha másznék,

evickélt ki a patakba,

hol a bot-hal majd bekapja.

Gát felett a sima tükrön

vízipók suhant ezüstlőn,

tűző napban korcsolyázott,

s a cipője el nem ázott.

Égerfák alatt a mélyből

kis búvár-rigó merült föl:

kőre röppent, megriadva,

s mert itt már nem ő gazda,

jajszó tört fel a szívéből,

úgy figyelte, hogy mi épül.

Nagy volt a faragás-fúrás!

bicska villant, hullt a forgács.

Úgy faragtuk, úgy gyalultuk,

ahogy apánktól tanultuk,

ahogy ő is az apjától

vagy talán a nagyapjától.

A kerékhez tengely kellett:

mogyoró-botból kitellett:

hogy hat küllő férjen bele,

vastag maradt a közepe.

Ebbe fúrtunk hat kis lyukat,

hegyes küllő-végnek utat,

s a küllőket meghasítva,

bekopácsoltuk a likba.

Meghasított küllő-végbe,

hat lapátkát tettünk még be,

s ezzel kész is volt a derék

hatlapátú malomkerék.

A folyóka régen várta,

sebes zúgóját kínálta:

hol szűk volt, mint holmi szurduk,

ágasfáinkat leszúrtuk

s rájuk tettük a kereket,

meg is indult, s úgy pergett

akár valami motolla,

vizét megszivárványolta!

Egy vén pásztor állt meg ottan,

gyönyörködött a malomban.

Lajbi-zsebből jól szelelő

cserép-pipát húzott elő.

Míg a pipáját tömködte,

illendőképp köszöntöttem.

Lassan kotort elő tovább

sorban acélt, taplót, kovát,

s rá-rákoccantván a kőre,

szikrákat csiholt belőle:

ütött rá vagy tízet-húszat,

mire a tapló meggyulladt.

Belerakta a pipába,

s szívni kezdte szaporázva.

Csípős füstje szállt bodorral,

s én finnyás, fintori orral

bámultam a jó öreget,

hogy bűzösíti az eget.

- Elnézem - szólt - ez a malom

mi a csudát őröl vajon?

S merre lehet a molnára?

Mert sok víz megy itt prédára...

És rágyújtott egy nótára,

ott hallottam utoljára:

"A garat, a garat üresen jár,

A mónár, a mónár a réten jár.

Gyere haza, híres mónár,

a rózsád, a rózsád más után jár."

Aztán elment dudorászva,

s kósza tulkát hajkurászta.

De a malom azt a nótát

tovább mondta, rája szabták,

reá szabták forgására,

vízi duruzsolására.

Észrevétlen telt a napom,

leőrölte a kis malom,

más sem őrölt senki azon,

bánta is a molnár nagyon...

Álmomban is rágondoltam,

ki dalol mellette mostan?

A kereke, mintha látnám,

csillámpol a holdvilágán,

s míg őrli az Idő vizét

megbámulják az őzikék...

Hát egyszer csak nő a malom,

s egyre nő a csodálatom:

roppant kerekek forognak,

nehéz kövek csikorognak.

Zsákot hoz egy erős ember,

tele a zsák búzaszemmel:

beleönti a garatba,

üres zsákját földhöz csapja.

Aztán jön egy ifjú legény,

nagy-nagy zsák a hátán-fején:

künt is állnak, tolakodnak

az őrletők sokasodnak.

Száll a liszt, akár a pára,

zokog a malom zihálva,

s mindez szörnyű leckét ró rám,

merthogy én vagyok a molnár...

***

Faluvégén szélben ingó

kidőlt-bedőlt kulipintyó,

körülötte bodzabozót -

itt laknak az üstfoltozók:

Rupi, Ráki, Minya, Mányi

s apróbbak is egy rakásnyi.

Volt ott egész nap dalolás,

civakodás, harangozás.

Ha malac hullott valahol,

szállt a füst az üstjük alól,

úgy főzték a kismalacot,

hogy szaga is égre csapott.

Kalánosék vígan éltek,

a királlyal sem cseréltek,

övék volt az egész határ,

minden megfogható madár.

Izzott a Nap a Küküllőn,

mint a tüzes vas az üllőn.

Harmatos nyárvégi reggel

már ott jártam a berekben,

fürge lábam arra tartott,

hol tegnap hagytuk a malmot.

Csorgónk csörgedezve csorgott,

a kereke fürgén forgott,

oly jól tudta, mi a dolga,

mintha száz éve ott volna.

Hol van az éjjeli csoda?

Őrletőknek semmi nyoma,

s a hatalmas álom-malom

nem nagyobb, mint a kobakom...

Hát egyszer csak Minya, Mányi

ott terem malom-csodálni:

átgázoltak vas-szigonnyal,

maguk gyártották bizonnyal,

rozsdás szigony a kezükben,

halvacsora az eszükben.

Martban döfködik a halat,

hátha vaj egy fenn is akad.

Ahogy járnak fel és alá,

egyszer csak a malom megáll.

Keresvén a baj okát ott,

láttunk egy iszonyú rákot,

amilyent senki se látott!

Úgy beült a kis malomba,

mintha a molnára volna:

az ollója féltenyérnyi,

bajsza vége farkát éri.

Malmunk farkával csapdossa,

ollójával mind mardossa.

Szerencse, hogy Mányi, Minya

cseppet sem volt nyámnyila:

a rákot a partra dobták,

s egy nagy kővel lenyomtatták.

S amíg Minya tűzért szaladt,

rőzsét szedtünk mi azalatt.

Megjött a szén vascsuporban,

fát raktam rá, leguggoltam,

s addig fújtam, míg a lángja

meg nem perzselt, a falánkja.

Aztán a rákot kiszedtük

kő alól tűzbe tettük,

megsütöttük és megettük!

Én kaptam egy piros ollót,

még sohasem ettem oly jót!

Mányinak jutott a másik:

Minyának a foga vásik:

neki csak a farka jutott,

s nagy mérgesen hazafutott.

Ha te is eljöttél volna,

tán neked is jutott volna,

ha nem a bajsza, a lába -

nem jöttél volna hiába!

írta: jazsoli5, 2009. júl. 4. 13:57 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Jékely Zoltán: Árvízi balladácska

Szakad az eső patakban,

nő az árvíz szakadatlan,

a föld megtelt, be nem issza -

Sose húzódik már vissza?

Úsznak a fák a berekben,

nőttön-nő a víz szüntelen:

messziről a vészharang szól:

gyászos emberi panasz-szó...

Ürge, cickány jó előre

felszaladt a hegytetőre,

s mint Noé az Araráton,

megülnek egy-egy kilátón.

De jaj gyíknak, sünnek,nyúlnak!

Úszni már későn tanulnak.

A rovarnép szárnyra kaphat,

- Ha nincs szárnya: ottmaradhat...

Már csak itt-ott egy füves csík,

aki tud, oda menekszik:

azt hiszik, biztos a szállás -

van oda vad rúgkapálás!

De a nagy víz nem kegyelmez,

hullámában minden elvesz,

s vakondtúrás, mesgye halma

halaknak lesz birodalma.

Mindenütt a szemhatárig

hömpölyög a barna sárvíz,

messzi dombokig kereng el,

és garázdább, mint a tenger.

De ihol, egy sóska szára

délcegen dacol az árral:

gyökerével még a földben,

lengedez arasznyi zölden,

zölden int, mint reménység,

hogy kit elfog a kétség,

s életét halódva menti,

odaússzék, ott kössön ki.

Egy jön is már! Szörnyű látvány:

kis tücsök, vergődve, árván:

ihatott addigra jócskán,

míg meglátta azt a sóskát.

Hogy bukdácsol a habokban!

Végre-valahára ott van.

Most kiköt, egy-kettő-három:

felkapaszkodik a száron.

Csak kihúzza apadásig -

meg sem áll a szár csúcsáig,

s ázott testét szárogatva,

a levelet rágogatja.

Ahol ni, egy gyászcincér jön,

s mászni kezd a szárra rögtön.

A tücsök zordul lesandít:

- Tyű, már ketten is vagyunk itt!

Aztán egy nagy púpú sáska

menedéke lesz a sóska:

bajtól, víztől szinte kába,

s rég elúszott a féllába.

De csak mászik egyre feljebb,

keresi a szálláshelyet,

s a tücsök mordul lesandít:

- Hajaj, már hárman vagyunk itt!

Nőttön-nő a víz szüntelen,

hellyel-közzel feneketlen!

Hátán elragadt dereglyék,

mintha révüket keresnék.

S úszik szálfa, deszka, asztag,

s rajtuk állatkák utaznak,

s kapaszkodnak holtra válva

egy-egy ágba, szalmaszálba...

Ki vízbe hull, annak vége,

elnyeli valami gége:

ha nem kapja be a béka

halnak lesz a martaléka.

De azok a sóskán, hárman,

most már hisznek a csodában:

- nem tarthat ez így sokáig,

majd csak leapad az árvíz!

Másznak-másznak egyre följebb,

más bajával nem törődnek,

szívtelenül elbámulván,

hogy visz másokat a hullám.

Most a vadsóska tövében

egy nünüke állt meg éppen,

fel is mászna rá, ha tudna,

de az utolsókat rúgja:

esdekelve, rimánkodva

felnéz még a boldogokra,

és segítő kézre várón

matarász a sóskaszáron.

De a sánta sáska zordul

orrba rúgja, hogy lefordul,

kétszer rúg beléje durván,

hadd sodorja el a hullám!...

Társai fellélegeznek:

ha éheznek, sóskát esznek,

s hárman szépen összeférve,

tisztelnek egymás fejére...

Hát egyszer csak mit hoz az ár?

Borzalom! Egy szarvasbogár!

Éppen a sóskának úszik,

el is kapja és felkúszik.

A tücsök szól: rúgd le, rúgd le!

S rá a sáska: rúgd te, rúgd te!

Azzal egymás hegyén-hátán,

másznak fel a sóska szárán.

Megy a bogár egyre feljebb,

keres biztos szálláshelyet,

tücskön-sáskán ront keresztül,

hogy a sóska belerezdül!

Lig-lóg, jobbra-balra hajlik

e törékeny vízi hajlék,

s a nagy teher alatt, félő,

rögtön a vízszín fölé dől.

Végül, hol a sóska magzik,

az agancsos rém megnyugszik,

s hogy a többi befogadja,

ázott szárnyát szárogatja.

Amazok föllélegeznek,

sóskát esznek, ha éheznek,

s éled bennük a reménység:

hátha elrepül a rémség?

Nem repül még: egyre várja,

hogy száraz legyen a szárnya,

s szállhasson a szemhatárig,

a legelső körtefáig!...

Alkonyodik, fú hideg szél,

elmosódik a berek-szél,

gém repül az ár terén át,

vígan regelnek a békák.

Falvak félrevert harangja

száll a víz felett borongva,

s rémült kutyák ugatása

felel a gyász-kondulásra...

Azok ott a sóskán négyen,

aludni készülnek éppen,

de a dombhát teleholdja

tücsök, sáska kedvét oldja,

s bár a fürdéstől rekedten,

rákezdik eszeveszetten,

és ki-ki a maga módján

cifrázgat a régi nótán.

Fújnák hajnalig nyugodtan -

de mi verdes a habokban?

Odanéznek mind a négyen:

a jövevény ki s mi légyen?

Vajon mi lehet a bestye?

Feje nagyobb, mint a teste,

lába, mint a vakond lapátja,

a vizet úgy szeli-szántja:

rémítő állkapcsa tátog,

hasonló szörnyet ki látott?

Egy ütődés - semmi kétség,

itt keres szállást a rémség!

Lótetű!...Nagy, ritka példány:

kicsiben valami sárkány!

A tücsök zordul lesandít:

Végünk, már öten vagyunk itt!

De a szarvasbogár sem rest,

lódul lefelé a nagy test,

le, egészen a víz színéig,

hol a vendég feje rémlik,

s fényes szarvait kitárva,

támad az őszibogárra.

Ám az sírva kér kegyelmet,

s megígéri, rögtön elmegy,

csak magát kifújja éppen,

- tűrjék meg, isten nevében!

- Jól van - szól a szarvasbogár -,

ennyi teneked is kijár:

míg a hold száll egy arasznyit,

itt maradhatsz, de csak addig,

aztán kotródj, rusnya féreg,

s egyenek meg a sügérek!

Vagy úgy? - vicsorog a vendég,

szeretnétek, ha elmennék,

s nekivágnék a vizeknek,

hogy a halak egyenek meg?

Jól van - de nem adom ingyen!

Meglakoltok mind a négyen

- tátog görbe olló-szája -,

s lesztek halak lakomája!

Szólt - aztán szippant néhányat,

lebukik, s a sóskaszárat

fűrészelni kezdi szépen,

ahol szokta, a tövében.

Máris hajlik, rezeg a szár:

megrémül a szarvasbogár,

cincér cincog, sáska retten,

kalimpálnak fejvesztetten,

s a tücsök gyáván lesandít:

- Jaj, mindnyájan meghalunk itt,

vízbe dől a sóska szára,

s leszünk halak lakomája!...

Mint a süllyedő hajóban,

zsolozmáznak elhalóban,

mert mindenkit borzalom ráz:

tücsök rí, sáska kontráz,

Gyászosan cincog a cincér -

de a lótetű, a sintér,

nagy fejét a vízbe hajtva,

ítéletét végrehajtja!

Sóskájuk utolsó rostját

elrágván, kiáltja: - Nos hát,

hadd lássuk, ki rusnya féreg,

s kit esznek meg a sügérek?!

Azok fent egymást okolják,

rúgják, harapják, tiporják:

ahogy közeleg a végük,

úgy durvul viselkedésük...

Zsupsz! - a sóska vízbe csobban -

elmerülnek a habokban.

Elmerülnek, felbukkannak,

aki nem úszik, jaj annak...

Legurul a hold a dombról,

messze-messze vészharang szól,

s kik estente sose némák,

vígan regelnek a békák...

írta: jazsoli5, 2009. jún. 25. 14:10 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Szép Ernő: A fehér galamb meséje

Mesélek egy fehér galambról...

Szép tiszta tolla volt neki,

Csőre piros volt, mint a hajnal,

S szép szemei, nagy szemei.

A kis galamb egy alkonyattal,

Mikor a pásztor sípja szól:

Kiszállni édes vágyat érzett

A dúc alól, a dúc alól.

Kiszállott...boldogan suhant át

Hímes, selymes mezők felett...

A nap lement. Csillag nem égett,

Sötétedett, sötétedett...

A kis galamb csak szállott, szállott,

Ujjongó szívvel, boldogan,

Érezte, hogy szabad, s nem látta,

Hogy este van, hogy este van.

...Egyszer csak lankad...Szárnya lassul,

Elfúl, remegés száll reá -

És visszavágyik, hazaszállna

A dúc alá, a dúc alá.

A dúc alá, ahol meleg van,

Hol pelyhes fészek várva-vár,

Ahol azóta sír utána

Egy kis madár, egy kis madár.

Fehér galambnak fáj a szíve,

Nyögdécsel, búg panaszosan -

De nem találja meg az utat,

Mert este van, mert este van.

Tovább röpül aléltan: hátha

A dúc alá hazatalál -

Sötét erdőbe téved, ott egy

Bokorra száll, bokorra száll.

Egy vadgalambnak fészke volt ott,

S a vadgalamb hogy hazajött,

Egy alvó kis galambra bukkan

A lomb között, a lomb között.

A kis fehér galamb fölretten.

"Ki vagy te idegen madár?

Eltévedtem. Ó vezess vissza,

Valaki vár, valaki vár...

Valaki vár, vár engem otthon,

És sírva-ríva emleget

És bánatos és tán meg is hal,

Ha nem megyek, ha nem megyek."

A vadgalamb búg:"Honnan jöttél,

Hangod cseng, mint ezüst harang,

Te édes, szép madár, te tiszta

Fehér galamb, fehér galamb!

Párodhoz vissza nem vezetlek,

Hol az a dúc: nem is tudom -

Ha tudnám sem bocsátanálak,

Én kis rabom, én kis rabom.

Ó el ne szállj! Ó maradj itten

Te gyönge, hótollú madár.

Itt enyhe, hűs, ide be nem süt

A napsugár, a napsugár.

Fészkem most elhagyott...hej, régen

Boldog volt e csöndes bokor:

A boldogság meséit búgtuk

Valamikor, valamikor...

De elveszett a párom egyszer...

Sokáig sírtam-búgtam én -

Azóta puszta ez a fészek

Bokor tövén, bokor tövén.

Maradj velem hát szép madárkám,

Piciny szíveddel: szeress -

Pelyhet hozok majd és a fészek

Jó puha lesz...jó puha lesz...

Hozok majd enni tiszta búzát

És inni tiszta harmatot

S ha búgsz csöndes, csillagos éjjel,

Rád hallgatok, rád hallgatok.

Ó maradj hát itt, légy a párom,

Susogva elföd majd a lomb,

Szeresd az árva vadgalambot

Fehér galamb, fehér galamb!"

A fehér galamb csak hallgat, hallgat,

Fejét lehajtja csöndesen:

Párjára gondol, nem kell néki

Más senki sem, más senki sem.

Ó azt a fészket ott a dúcban

Soha többé nem látja már,

S hiába sír, eped utána

Egy kis madár, egy kis madár.

Vergődik szárnya néma kínban

A harmat hull szeme alatt,

Piciny hűséges szíve úgy fáj...

Majd meghasad, majd meghasad.

A vadgalamb elszáll sietve,

Búzát hozni, s pelyhet, puhát,

S meglopni édes harmatáért

A rózsafát, a rózsafát.

Hogy megetesse drága foglyát,

S pelyhes legyen, ahol lakik,

S csőréből megitassa szépen

Ha szomjazik, ha szomjazik.

És vissza is száll nemsokára -

Fehér galamb fekszik hanyatt...

Meg nem dobban kis szíve többé,

Mert meghasadt, mert meghasadt...

írta: jazsoli5, 2009. jún. 22. 7:27 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

jazsoli5: Szófogadatlan kacsák

Két pelyhes kicsi kacsa

fürödni készül a patakra.

Kacsamama óva inti:

- Nem szabad az ösvényről letérni!

Sűrű a bozót az út mellett,

rátok ott veszély leselkedhet!

Fogadkozik a két kis lurkó,

de az pusztába kiáltott szó!

Elindulnak, mendegélnek,

de tűz a nap,

az ösvényről letérnek.

Lapulevelek árnyékában

s a bozótban, hol homály van,

lépdegélnek nagy vidáman.

Tovább mennek, mendegélnek,

- Jaj, de mit is beszélek! -,

kacsáznak és totyognak,

néha földre potyognak.

Nő a homály, s nagy a csend,

fölöttük szúnyogok döngenek.

Csendben mennek, nem hápognak,

bátorságuk tovaillant.

Ha moccan néha valami,

kis szívüket megdermeszti.

Vidámságuk messze szállt,

talán sírnának is már.

Nem érzik már a meleget,

félelmükben dideregnek.

- Hova tűnt az ég kéksége,

a napocska meleg fénye?

Bárcsak hallgattunk volna,

anyácskánk okos szavára!

- Hát ti mit kerestek erre? -

szólalt meg mellettük a kecske,

ki a bokrok levelét legelgette.

Mikor meglátta a két kacsát,

minden szőrszála égnek állt,

dühében ősz szakálla remegett

s patájával dobbantott egyet.

- Nem mondta nektek senki,

hogy veszélyes a bozótban lenni?

Kacsák nem sétálgatnak erre -

mondta idegesen mekegve -,

mert ha erre jár a róka

tollruhátok megszabdalja,

s mire leszállna az este,

belőletek pecsenye lenne!

Megrettent a két csavargó,

erre bizony nem is gondolt!

Kecske bácsi, kérünk szépen,

vezess minket az ösvényre!

Nem mehetek - szólt a kecske -,

mert ki vagyok ide kötve,

de menjetek csak egyenesen

a szememmel kísérlek benneteket!

Aztán még egy útravaló -

tanácsolta a vén kecske -

szóba ne álljatok senkivel,

ne nézelődjetek, csak siessetek!

Ha egyenesen mentek

mindjárt a patakhoz értek!

A két kacsa sietett,

se jobbra, se balra nem nézett,

s ahogy a kecske ígérte,

a patak partjára értek

Örült is a két pelyhes,

hogy a kalandot

megúszták szerencsésen.

Igen ám!

de ott volt már az anyjuk,

ki fel-s alá rohangált

s jajszava harangként kondult.

Sírt, könnyei peregtek,

azt hitte, gyermekei elvesztek.

Mikor aztán meglátta őket,

ahogy a bozótból kiléptek,

iszonyú haragra gerjedt,

veszekedni, kiabálni kezdett.

Csőrével fejükre is koppintott,

hogy elfelejtették az adott szót.

Mérge hamar csillapodott

s megölelte a két csavargót.

Szárnyával vízre hessentette őket,

s úszkáltak együtt boldogan,

míg le nem nyugodott a nap.

írta: jazsoli5, 2009. jún. 14. 12:53 - címkék: mese, verses és kategóriák: Saját versek - még nincsenek kommentek

Osvát Erzsébet: Nyuszik lakomája

Nagy kerek káposztát

gurít nyuszi koma.

Lesz ma nyusziéknál

hej, pompás lakoma.

Nyuszi kedvencére

gondol, a kis Nuszra.

Káposztából mennyit

megeszik egy szuszra!

Szaporázza léptét,

közeleg az este.

Egyszer csak felfigyel

valamilyen neszre.

Hegyezi a fülét,

honnan jön? Kereste.

Méhecske nyöszörög

a lábánál éppen.

- Jaj, jaj, egy nagy göröngy

összenyom egészen!

Segíts rajtam, pajtás,

segíts, kérlek szépen.

Sietne a nyuszi,

sietne már nagyon.

De megesik a szíve

a szegény állaton.

A kemény göröngyöt

legurítja róla.

Ígéri a méhe

háláját lerója.

Nyargal a nyúlapó,

ahogy bírja lába.

Hát egy kapzsi kecske

akad az útjába,

s menten szemet vet a

kerek káposztára.

- Mek, mek - mondja - ez a

nekem való étel!

Szembeszáll Nyúlapó

a gonosz kecskével.

A kecske erősebb,

a zsákmány már nála.

Oda lett a nyuszi

kincse: káposztája!

Ám ott terem tüstént

a picinyke méhe

és züm, züm, mérgesen

rászáll a kecskére,

az orra hegyére.

Tyű, hogy megijedt most

a mihaszna kecske!

A káposztát menten

el is eresztette.

Elkapta Nyúlapó

és futásnak eredt.

Méhecske vigyázta,

fölötte repkedett.

Bokorházához ért

végre-valahára.

Szívrepesve várta

a fia, a lánya.

Volt is öröm, ejhaj,

volt is ugrabugra!

Jóllakott Nyúlapó

egész pereputtya.

írta: jazsoli5, 2009. jún. 9. 6:06 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Alekszandr Puskin: Mese az aranykakasról

Hol, hol nem, a világ végén,

hetedhét ország vidékén,

élt egy híres cár: Dadon,

vakmerő és zord nagyon.

Szomszédait nappal, éjjel

háborgatta száz veszéllyel,

no de élte alkonyán,

elfáradva sok csatán,

békét akart volna végleg,

ámde már a szomszéd népek

nem hagyták békén a cárt,

döntve rá sok szörnyű kárt.

Országát, hogy baj ne érje,

hogy határait kímélje,

roppant fegyveres hadat

verbuvált ő napra nap.

Vezéreknek nyugta, álma

nem volt ott, de mindhiába:

délről várnak sereget,

s lám, keletről közeleg.

Bősz vendégek szerte dúlnak,

tengerről is épp nyomulnak.

Mennyit sír, dühöng a cár,

szemét le se hunyja már:

rettegés ez, haj, nem élet!

Szembeszállni ennyi vésznek

csak a bölcs tud, senki más,

a herélt, a csillagász.

Tisztelgő futár megy érte,

és a bölcs a cár elébe

tarisznyáját nyitva jő,

aranykakast húz elő.

Így szól: "Íme itt e jószág,

állíts néki hosszú póznát,

s az én aranykakasom

hű őröd lesz, fogadom.

Amíg béke lesz körötted,

ő is békén ül fölötted,

ám mihelyt csak ott terem

bármi vész a végeken,

ellenséges támadásra,

váratlan jövő csapásra,

a kakas fenn látva-lát,

félrecsapja taraját,

harsog, berzenkedve zordul,

s ahová kell, arra fordul."

A hálás cár mást se kér,

aranyhegyeket ígér:

"Hogy jót hoztál rám e rosszban

- mondta elragadtatottan -,

első kívánságod én

úgy betöltöm, mint enyém."

Magas ülőfára szállva,

kakas figyel a határra,

és bárhonnan jő a vész,

mint hű strázsa, tettre kész,

álmából riadva bolydul:

s rögtön arrafelé fordul.

"Kukorékú - rikonyál -,

cárom, te csak aludjál!"

A szomszédok megjuháztak,

bősz sereggel egy se támad,

mert akármely oldalon

győzni tud rajtuk Dadon.

Egy-két év békésen elment,

a kakas fönt meg se rebbent,

ám a cár egyszerre csak

szörnyű lármától riad.

"Népünk atyja, menedéke

- kiabál a hadvezére -,

ébredj, cárunk, nagy a baj!"

"No urak, miért e zaj?

- szól a cár ásítva éppen. -

Mi, ki az? Mi baj? Nem értem."

"Újra harsog a kakas

- szól a vezér -, s mint a kas,

rémülettel zúg a város."

Lép a cár az ablakához:

a kakas csapongva fenn

néz keletre szüntelen.

Nincs idő, hogy kárba vesszen.

"Lóra, emberek, de sebten!"

Küldi a cár csapatát,

élén idősebb fiát.

Ül a kakas, semmi lárma,

újra csendes Dadon álma.

Nyolc nehéz nap múlik el,

a seregről semmi jel.

Megcsatáztak, nem csatáztak?

Senki sem hoz hírt a cárnak.

Újra riad a madár,

új sereget gyűjt a cár.

Kisebb fiát küldi véle,

hogy a bátyját megsegélje.

A kakas már nem neszel.

Nincs sehonnét semmi jel.

Újra nyolc nap jő ijesztve,

rettegést hoz mindenkire.

A kakas megint riad.

Harmadízben gyűjt hadat,

s bár reményét veszti egyre,

Dadon indul el keletre.

Éjjel-nappal megy a had,

harci kedve már lohad,

fáradtan hiába lábol,

se csatamező, se tábor,

sehol közös sírhalom.

"Mi a csuda!" - szól Dadon.

Nyolcadszor jő már a nappal,

nagy hegyekhez ér a haddal,

s ahogy köztük szétfigyel,

egy selyemsátorra lel.

Csodás némaság a tájon

mindenütt, s egy szűk lapályon

Fut a sátorhoz a cár,

tönkrevert hadat talál.

ott lel még csak szörnyű képre:

eldobott sisakra, vértre,

látja holtan két fiát,

kardjuk egymást döfte át,

lovuk ott kószál a réten,

széttiport mező füvében,

vértől ázott pázsiton...

"Jaj nekem! - üvölt Dadon. -

Gyermekeim hová lettek?

Ó, mindketten tőrbe estek.

Mindkét sólyom odavan!

Menten elvesztem magam!"

Mindenünnen jajszó tör föl,

tompa sóhaj kél a völgyből,

megremeg a hegy. De lám,

sátra nyíló ajtaján

feltündöklik egy leányka,

tündérek díszére válna,

mint a hajnal, csudaszép,

cár elébe csendbe' lép.

Mint a napleső madárka,

némul, néz a cár a lányra.

Önmagát is felfedi,

már a gyász se fáj neki.

És a szűz leány Dadonra

rámosolygott meghajolva -

kézen fogta kis keze -

sátorába ment vele:

asztalát eléje tárva,

minden jóval megkínálta,

lefektette azután

brokátselyem nyoszolyán,

és egy álló hétig egyre,

ész nélkül a lányt követve

megbűvölten és vakon,

így lakmározott Dadon.

Végre aztán nyolcad nappal,

útra kélt a cár a haddal.

Országáig meg sem állt,

vitte zsákmányként a lányt.

Jöttük híre messze szólalt,

kürtölvén valót, valótlant.

Székhelyén, a kapunál

nép rivalgó sora áll.

Hintajuk mögött szaladnak,

rá s a szűzre pillogatnak.

Mindenkit köszönt a cár...

Ám egyszer csak rátalál

népe közt a bölcs öregre,

ősz, akár a hattyú pelyhe,

turbánja meg, mint a hó.

"Adjon isten, vén apó!

- szól a cár -, no, lépj elémbe,

óhajtásod mondd ki végre!"

"Fölséges cár - szól a bölcs -,

ideje, hogy szód betöltsd.

Emlékezz csak, úgy ajánltad,

tettemért - mint jó barátnak -

vágyam teljesítenéd,

éppen úgy, akár tiéd.

Legyen hát enyém e mátka,

Ím, e tündérszép leányka!"

Döbbenettel néz Dadon.

"Micsoda? - szól zordonon. -

Ördög bújt beléd, te vénség,

meghibbantál volna végképp?

Mit nem forgat vén fejed?

Tán ígértem, meglehet,

ám mindennek van határa,

minek néked ez a lányka?

Elég! Én a cár vagyok!

Kérj akármi mást, adok,

kincset kérj, bojárok rangját,

istállómból cári kancát.

Kérd az országom felét!"

"Nem kell nékem más egyéb,

csak e tündérlányra vágyom,

én csak ezt a lányt kívánom!"

- szól a bölcs, de köp Dadon:

"Majd, ha fagy! biz nem adom!

Mit se kapsz, te átkos lélek,

hadd gyötörjön így e vétek!

Takarodj, míg baj nem ért!

Félre innét ezt a vént!"

Az agg próbál még felelni,

de nem mindig jó perelni:

jogarával sújt a cár.

Éppen homlokon talál:

holtan dől a bölcs a földre,

rengve döng a város körbe.

A leány meg, hahaha,

nincs félelme, bánata.

Megrendül Dadon, de szája

gyengén rámosolyg a lányra,

hintaján sietve hajt.

Halk harang ver tompa zajt,

s hirtelen mindenki látja:

a kakas fentről leszállva

a hintó fölé repül,

a cár fejére ül, -

rándul és búbjára szegve

csőrét, száll a végtelenbe.

Nyög a cár, jaj, oda van,

hintajáról lezuhan.

S mint akit még sose láttak,

híre sincsen már a lánynak.

Mese volt, de velejét

érti majd az ifjú nép.

/Ford.:Fodor András/

írta: jazsoli5, 2009. jún. 8. 6:13 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Osvát Erzsébet: A hét ügyes tapsifüles

Gyalogösvény,

patakpart.

A hét nyuszi

hova tart?

Versenyre kel

mind a hét.

Bajnoki cím

lesz a tét.

Megkapja

a legjobb futó,

legfürgébben

futni tudó.

Figyelik fák,

füvek őket,

tengelicék,

barna őzek.

Bámulja

hét vörösbegy,

hangyák közül

nem is egy!

Lesik, melyik

lesz a bajnok.

Melyik kapja

a sok tapsot?

Futóverseny

a javából!

A cél sincs már

messze, távol.

Ekkor bukkan

fel egy ember,

mint a sas,

oly éles szemmel,

vállán puska,

zsákmányra les.

No, hét nyuszi,

hű, most mi lesz?

Felneszelnek

ám a nyulak.

Hol lelhetnek

egérutat?

És egy röpke

pillanat -

hét nyúl

hétfelé szalad.

Így maradt a

vadász hoppon -

egy szerre

száz fán, bokron

felzengett a

madárének,

madárének

örömének.

Megszólalt a

róka, farkas,

mackó, mókus,

őz, a szarvas:

- Lám, lám, a hét

tapsifüles

milyen fürge,

milyen ügyes!

Megérdemli

mind a tapsot.

Éljen a hét

futóbajnok!

írta: jazsoli5, 2009. jún. 7. 7:30 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - 1 komment

Gál Sándor: Héterdő

Erdő, erdő, Héterdő,

bükköt, makkot megtermő,

sötétedő, pirkadó,

meseszéllel hírt adó,

meseforrást elrejtő,

erdő, erdő, Héterdő.

Sárkányfogon ül a tél,

nyáron is terem a dér,

napsütésben hull a hó,

fűzfán zöldül a dió,

este van, ha kél a nap,

s nyugtakor hajnal hasad.

Héterdőnek hét az útja,

hét hegye van, s hét kútja,

hét kastélya, hét ménese.

Hét tavában ül hét béka,

hét teknőben hét a tészta,

hét kemencében sül a kenyér,

hét kenyérre vár hét legény,

hét feje van a sárkánynak,

hét ága nő minden fának.

Héterdei királyok

egyszer összetanakodtak:

legszebb szarvast ki elejti,

vad hajszában,

egy szál nyíllal,

szál kopjával,

arra írják

ezt az egész

héterdei birodalmat!

Lett ám erre készülődés!

Lóra ültek a daliák,

elindultak kifürkészni

Héterdő szép szarvasfiát.

Meg is lelték egy szép mezőn,

hét csillaggal szarva ágán,

tündökölt a feje fölött

hétszínű meseszivárvány.

Ahova a lába lépett,

aranyból nőtt virág ottan,

amerre a szeme fordult,

kivirultak a fák nyomban.

A hét kereső dalia

szarvas láttán fordult gyorsan,

hogy a csodát a királynak

megjelentse azon nyomban.

Héterdő hét kastélyában

fölzengtek a kürtök, sípok,

nyergelték a paripákat,

a sok kapu mind kinyílott.

Héterdei hét királyok

lóra kaptak, lóra ültek,

szivárványos szarvas után

heten hét úton repültek.

Illetve csak hatan, mivel

a hetedik el sem indult.

Várta, hogy a csukott kapu

rozsdás sarka majd csikordul.

De hiába várt, a kapu

vasalt zárja ki nem pattant -

varázsszóval zárták azt be,

kemény éji varázslattal.

"Hogyha elviszel magaddal

- szólt a király kisebb lánya -,

kitárom én azt a kaput,

szavamra nyílik a zárja."

A király csak mordult egyet:

"Jöhetsz! Csak a kapu nyíljon.

Héterdei királyságért

kell a szarvassal megvívnom."

A királylány a királlyal

a hetedik útra lépett.

Utolsónak indultak, de

elsőként érték a rétet.

És a csillagos szarvas

ott állott a rét közepén,

szemben véle állt a király,

nap csillant kopjája hegyén.

Ekkor megszólalt a szarvas:

"Ne végy engem kopjavégre,

Héterdő hetedik feje,

inkább add a leányodat,

add nékem őt feleségül."

"Nem adom néked a lányom,

nem lesz szarvas felesége!

Téged kopjámmal megöllek

a magam dicsőségére."

Mozdult volna már a keze,

de a lánya

a szarvashoz szaladt gyorsan:

Háta szőrét simogatta,

testét testével takarta.

Egyik szemét megcsókolta:

lehullott jobbról a szarva.

Másik szemét megcsókolta:

lehullott balról a szarva.

Mikor homlokát csókolta:

szarvasbőre kettéhasadt,

s lett a szarvas deli ifjú!

Arca fényes, mint a nap.

A király pedig csak nézte

a nagy csodát, ami támadt,

gyorsan leugrott lováról,

s fordult maga körül hármat.

Amikor harmadszor fordult,

megérkeztek a királyok:

kérdezgetve: "Hol a szarvas?

Merre tűnt el? Vaj' ki látott

lába nyomán nőtt virágot?!

Szarván fénylő hét csillagot.

Feje fölött szép szivárványt?"

"Ne keressétek a szarvast

- szólalt meg a kis királylány -,

ő többé nem erdők vadja,

emberré lett, íme, itt áll!"

Megcsendesültek erre mind,

elhallgattak a királyok,

mert a legfőbb fejedelem,

ím, a rét közepén állott!

Lehullatta két agancsát,

elvetette patás lábát,

szőrös bőrét is letette,

de ahová lába lépett,

aranyvirág termett ottan,

de ahová szeme nézett,

kivirultak a fák nyomban.

"Ő legyen az első köztünk,

Héterdőben a királyunk!"

kiáltották, akik látták,

s egy volt szívük, egy volt szájuk.

Rét közepén erre, haj-hó,

termett aranytrónus, kettő.

Arra ült a király, királylány,

és megzendült a Héterdő.

Hét egész nap ünnepeltek,

hét nap lakodalmat ültek,

hétszer hét napig dalolták

egyvégtében ezt a nótát:

Erdő, erdő, Héterdő,

bükköt, makkot megtermő,

sötétedő, pirkadó,

meseszéllel hírt adó,

meseforrást elrejtő,

erdő, erdő, Héterdő.

írta: jazsoli5, 2009. jún. 4. 5:54 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Veres János: Az okos lány (népmese-feldolgozás)

Hol volt, hol nem, messzi tájon

- a térképen nem találom -

túl az Óperencián

élt egy okos, szép leány:

lisztes molnár volt az apja,

hazája a malom alja,

eszét hat megye csodálta,

pedig nem járt iskolába:

okos is volt és merész is,

bajba került egyszer mégis...

Egy szép napon fölkereste

az ifjú király követe,

hintó hozza a malomba,

ezüstgombos volt a botja,

s mialatt a malom járt,

kimérten szólt, fontoskodva:

"Hallod-e, te bölcs leány,

azt üzeni a király,

nagy eszednek hírét vette,

s jó mókára szottyant kedve:

a padláson egy sarokban

százesztendős kenderkóc van,

ezennel, ím, elrendeli,

siess hozzá,

s a kenderből

selyemcérnát fonjál neki!"

S a kikent főúri követ

máris kárörvendően nevet:

a felség jól kitervelte,

ez aztán a szép kelepce!

Töri fejét az okos lány,

rendkívüli a föladvány!

S visszaüzen: "Jó királyom,

amit kívánsz, megcsinálom,

csakhogy van egy kikötésem:

padlásunkon egy kis zugban

százesztendős sövényünk van,

abból fényes

aranyorsót

faragtass, de rögvest, nyomban,

mert jól tudom, nem kérheted,

hogy a fényes aranycérnát

egyszerű faorsón fonjam."

Térül-fordul a hű futár,

s hipp-hopp, királya elé áll,

félelmében hideg leli,

s az okos lány üzenetét

nagy sietve ellihegi.

De a felség nyugodt maradt,

nem felhőzte arcát harag.

A molnárlány felelete,

elmés, bátor üzenete

kedvére volt a királynak,

s rögtön új ötlete támadt.

Koronáját félrecsapva,

jogarát jobbjába kapja,

s új parancsát máris mondja:

"Kocsizz vissza a malomba,

robogj által bokron-árkon,

vidd hírül a kívánságom:

Van egy korsó palotámban

- tudod, kamránk polcán tartjuk -,

fenekén egy nagy kerek lyuk,

arra kérem a molnárlányt,

hogy lyukra foltot varrjon,

mielőtt leszáll az alkony.

De megmondom jó előre,

úgy foltozza meg a korsót,

ne folyjon a víz belőle!"

Az udvaronc hajlong, bókol,

s közben már a lányra gondol,

lelki szemével már látja,

miként esik le az álla.

Nagy fehér port ver fel a batár,

hipp-hopp, a malom felé száll...

Kikecmereg a kifent úr,

fürgén a konyhába lódul,

mondja a felség parancsát,

sunyin lesve a lány arcát.

De a lány már nem ijed meg,

széket kínál a követnek,

kökény szeme meg se rebben,

s szól ismét talpraesetten:

"Vidd a választ:"Jó királyom,

egy életem, egy halálom,

megtisztel az új feladat,

teljesítem parancsodat,

de a korsót fordíttasd ki,

ezt üzenem,

mert a foltot

visszájáról kell felvarrni:

olyat nagyapám se látott

- pedig bejárt sok országot,

és sok zsákot kötött-oldott -,

hogy az ember valamire

színéről varrt volna foltot."

Bámul az úr a leányra,

szélütötten, leforrázva,

gyűrűs keze s botja reszket,

s mintha kísértetet látna,

iszkol be a díszbatárba.

A bölcs lány az eresz alatt

csípőre tett kézzel kacag.

Száll a hintó, mint a szelek,

robog vissza a hű követ,

s úgy, ahogy van, nagy porosan

király ura elé rohan,

dadog, fullasztja a beszéd,

s parókáját igazgatva,

hüledezve előadja

az okos lány üzenetét.

"Ezt mondta a lány- rebegi -,

az ég óvja bús fejemet!

Én nem vagyok benne vétkes -

talán bolondgombát evett."

Ám a válasz, amit hozott,

most sem váltott ki haragot,

az üzenet

s a bohó lány

úgy megtetszett a királynak,

hogy szólt újfent a futárnak:

"Poroltasd le a ruhádat,

s hajtass újra a malomba,

űzd a kocsist, szedd a lábad,

s mondd meg az okos leánynak:

jöjjön hozzám vendégségbe,

s egyúttal ne jöjjön mégse:

ha elém ér,

ne köszönjön,

de mégis köszönjön menten,

ha meglát a trónteremben:

végezetül mondj még ennyit:

királyának ajándékot

hozzon,

s mégse hozzon semmit."

A hű követ ezek után

bizton hitte,

bizton várta,

felsül a molnár leánya,

mert a hármas parancsolat,

mely most úgy űz kocsist, lovat,

túl nehéz a megfejtésre -

lelohad a lány kedélye.

S úgy látszott, hogy ráhibázott:

mert a hírre

elborult a leány arca,

nem számított új parancsra.

Ám nem maradt tétlen állva,

mihelyt a kocsi elporzott,

kiült a patak partjára,

s míg a patak vize folyik,

tépelődik, gondolkodik.

Aztán vígan szökken talpra,

kötényét szegre akasztja,

ragyog már a szeme újra,

s készülődni kezd az útra,

se nem iszik, se nem eszik,

tükre előtt szépítkezik.

Apja szamarát elköti,

a kapuhoz kivezeti,

s szitáért fut a kamrába,

lepkeként libeg szoknyája:

az udvarban

és a kertben

sok-sok szelíd galamb tipeg,

megfogja a legszebbiket,

lisztes szita alá zárja,

s csacsiháton

viszi a királyi várba.

Mi e zaj a palotában?

Nagy a nyüzsgés, éppen bál van!

Urak és legyezős dámák

mind a leány jöttét várják,

díszes bársonyban, selyemben

súgnak-búgnak a teremben.

Végre a tárt ablakon át

meglátták a lány szamarát

s a leányt a szamár hátán:

büszkén ült, mint egy királylány,

leszállt az állat hátáról,

nem félt a nagy sokaságtól,

belépett a trónterembe,

a szitáját fölemelte,

mire a galamb kirepült,

s - huss - egy magas tetőre ült.

Ekkor a lány előbbre jött,

meghajolt a felség előtt,

majd felnézve a királyra,

beszédre nyílt piros szája:

"Eljöttem, uram királyom,

sorsom kezedbe ajánlom,

látod, itt vagyok, ragyogok,

zsákhordó szamarunk hozott,

így hát jöttem s mégse jöttem,

hisz a szamár hátán ültem:

az ajándék?

a szép galamb itt volt, láttad,

s mikor felkaptam szitámat,

felszállott a háztetőre,

tehát semmi lett belőle:

köszöntem is, de nem szóval,

csupán némán meghajoltam,

ha úgy vesszük, nem köszöntem -

teljesítve van a parancs,

tessék, ítélkezz fölöttem."

Az úri nép ámul-bámul,

a küldönc is, oldalt, hátul,

csak feszeng a boltív alatt,

s a szája is tátva marad.

Mindenki a királyt lesi,

szeretnék a szemét látni,

gondolatát megsejteni.

A király feláll a trónról,

s a molnár lányhoz így szól:

"Mindig ilyen lányra vágytam,

s benned álmom megtaláltam,

nem baj, hogy atyád csak molnár,

száz főúrnál bölcsebb voltál,

ráadásul szép vagy, látom,

halld hát végső kívánságom:

arra kérlek, íme, végül,

gyere hozzám feleségül!"

S mert a király ifjú s szép volt,

arca derűs, mint az égbolt,

az okos lány igent felelt,

s mire a nap harmadszor kelt,

pompás lakodalmat csaptak,

s vígságában a nagy napnak

az ijedt futár is víg lett,

s még a szamár is becsípett!

írta: jazsoli5, 2009. jún. 3. 13:17 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - 1 komment

Veres János: Az egyszeri gyerek (népmese-feldolgozás)

Amikor én suhanc voltam,

térdig érő gatyát hordtam,

volt egy kedves édesapám

(gyerek volt még, én meg leány),

kedvelt, nevelt, vigyázott rám,

s egy szép napon így szólt hozzám:

"Fiatalúr, úgy látom, hogy ráér,

kimehetne az erdőre fáért."

Befogtam a két ökröt,

villámlott és mennydörgött.

"Sebaj - mondtam -, csak előre!"

S elindultam az erdőre.

Elöl mentem, s a két ökör

utánam jött a dombra föl.

Egyszerre csak mit látok!

Álmélkodva megállok.

Nem hittem, mit szemem lát:

ott állottam mezítláb!

Oly igen nagy volt a sár,

beléragadt a csizmám.

Visszamegyek, ráncigálom,

húznám ki a nehéz sárból,

két szemem az égre fordul,

de a csizma meg se mozdul.

Egek ura, mit csináljak?

Itt hagyjam az új csizmámat?

Ha itt hagynám, szégyenszemre

apám este agyonverne...

Rúd kell ide, emelőrúd,

hazafussak? - az biz jó út!

De hiába -

máshoz fogni nem tudok,

jobb, ha máris indulok.

Jó ideig odajártam,

s visszatértem egy husánggal,

csizmám ki is feszegettem,

s egyszeriben vidám lettem,

- ám nagy volt az öröm böjtje:

hüledezve néztem körbe,

s azt hittem, hogy reám szakad

felhőstül az egész mennybolt,

mert a szekér s a pár ökör

úgy eltűnt, hogy nyoma se volt.

Vakarom az üstökömet,

Szent Jeromos, hová legyek?

Ökör nélkül, szekér nélkül

haza bizony nem mehetek.

Kaptam magam, továbbmentem,

bízván a vak véletlenben,

hátha majd a jó szerencse

odatéved közelembe.

Mendegéltem s tüzet láttam,

de a tűznél nagyon fáztam,

fogvacogva, dérlepetten

elsunnyogtam nagy sietve,

s hideg víznél melegedtem...

Az erdőn egy tölgyfa alatt

találtam egy fakó lovat,

nyereg volt a fakó hátán

- megörültem a ló láttán!

Nosza, tüstént cselekedtem,

a szép nyerget megnyergeltem,

a fakót meg vánkos gyanánt

begyűrtem a fejem alá,

kinyújtóztam,

s megnyugodott szegény lelkem...

Reggel, délben, uzsonnakor

megzörrent a szomszéd bokor,

felébredtem, s úgy éreztem,

hogy a csupasz földön fekszem,

a hasamon mókus szaladt,

felültem, és rájöttem, hogy

semmi sincs a fejem alatt.

Kikacagtak a madarak,

a jókedvtől begyük dagadt,

volt ott rigó, szarka sok,

egy kakukk is ott kakukkolt,

de a fakó helye kihűlt,

megették a farkasok.

Szomorúan odábbálltam,

köd előttem, köd utánam -

fehér gólyák rám brekegtek,

kövér békák csicseregtek:

kukoricás közepében

a napgolyó sárgult szépen,

az égen meg fejem fölött

fényt sugárzott egy sárga tök.

Mentemben és jöttömben

egy nagy fára felszöktem,

uborkafa volt éppen,

megráztam és lenéztem,

s - isten bizony! - minden ágról

krumpli hullott, mint a zápor.

Vén boszorka tévedt arra,

zefírkendő csüngött rajta,

foga nem volt egy se már,

karja vékony pipaszár,

reám ekként károgott:

"Gyere le te átkozott,

ne bántsd azt a répát, retket,

és a káposztát magamnak

ültettem ám, nem tinektek!"

Hej, de nagyon megijedtem,

leugrottam ijedtemben,

egy szép diót felkaptam,

gyorsan kettéharaptam

- egyik fele evező lesz,

másik fele lesz a csónak!

"Isten áldja, öreganyám!"

Nekivágtam a folyónak.

Elértem a túlsó partot,

s fürge lábam arra tartott,

hol az öreg malom állt,

de a malmot nem találtam,

helyén csak egy varjút láttam,

mely egy görbe ágra szállt.

Csőre lassan szóra nyílott,

észrevett, és megszólított:

"Mit keresel, te hazátlan?

Ha a malmot, ne is fáradj,

eprészni ment hajnaltájban."

"Eprészni ment?" "Eprészni hát!"

Gondolhattam volna mindjárt...

"Eprészni? És vajon hova?"

"A sinai öreg hegyre:

annyit se tudsz, te ostoba?!"

Rögbe szúrtam ostornyelem,

néhány mérföld semmi nekem,

loholok nagy sebbel-lobbal,

hogy a malmot hazahozzam.

Kisvártatva visszaértem,

versenyt futva szilaj széllel,

s a malmocskát,

kerekecskét

helyére tettem serényen.

S mi történt, míg odavoltam!

Még a szám is eltátottam:

uramfia, az ostornyél

nagy fává nőtt, felhőig ér.

Törzsében egy sötét üreg,

tele tollruhás lakókkal,

rajnyi seregélyfiókkal.

Látva, hogy a fában lyuk van,

kisujjamat beledugtam,

azaz - csak szerettem volna:

próbáltam az öklöm menten -

az se fért el az üregben.

De lám az ég megsegélt:

próbáltam a fejem végül,

az meg könnyen belefért.

Nyakig a fatörzsbe csusszant,

oly simán, hogy meg se kottyant,

csakhogy -

kihúzni már nem tudom,

beszorult a kobakom!

Teremtőm, most mi legyen?

Hogy vegyem ki a fejem?

Akkor villant az agyamba:

nem segít más, csak a balta,

apám éles szekercéje,

hazamegyek rögvest érte.

Futok fürgén, mint az agár,

utánam néz fű, fa, bogár,

látják: nem vagyok én balga!

Mire hazaértem,

hatot fiadzott a balta.

Felkapok egy baltát legott,

örömömben felkacagok,

kivágom a lyukból fejem,

s ingem alját

seregéllyel teleszedem.

De megjártam nagyon bezzeg:

a madarak fölemeltek,

felrepültek, vittek szállva

felhők magas hazájába.

Forgott a táj lent a mélyben,

lenézni is alig mertem,

megállott az ütő bennem.

Ám szerencse ért bajomban,

egy tó fölé szálltunk gyorsan,

asszonyok mostak a parton,

meglátott az egyik asszony!

s felkiáltott:"Ó, ilyen csodát!"

S úgy értettem, azt rikoltja:

"Oldd meg a gatyád!"

Így akarta a jó sors, lám,

nosza, megoldom a gatyám,

a sok madár kiszáll nyomban,

s utasuk a vízbe pottyan.

Így mentett meg a véletlen:

de amikor

a kék tóba becseppentem,

egy istentelen nagy ember,

egy gránatéros óriás

állt mellettem.

Így szólt a nagy tüzér mohón:

"Te leszel az ágyúgolyóm!"

S feleletet nem is várva,

betöltött az ágyújába.

A vastag cső nagy füstfelhőt

s tüzet köpve idáig lőtt.

Látom, szólni alig tudnak!

Szép jó estét mindnyájuknak!

írta: jazsoli5, 2009. jún. 2. 14:14 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Gál Sándor: A bűvös virág

Túl a hegyen, túl a lápon,

hol a fák az égig nőnek,

egyszer régen, hajdanában,

virága nőtt az időnek.

Kicsi virág, bűvös virág:

a hatalma csodatévő,

túl a hegyen, lápon, nádon

őrá nézett minden élő.

Át az erdők sűrűjén is,

át a folyók mélységén is,

át a pusztán, nádon, éren,

kősziklák közötti résen,

sárkány birodalmán által,

jó lovakkal, paripákkal

mentek hozzá minden népek.

Ámde egyszer a virágot

a vad sárkány elrabolta.

Vitte a Vashegyen túlra,

vitte kőszikla várába,

s a sziklavár vastermének

szegekkel kivert ajtaját

hét lakattal reá zárta.

Mégis mentek százak, ezrek,

mégis mentek és keresték,

ám a fák és omló sziklák

mindőjüket betemették.

Élt ekkor a meseföldön,

Télországnak felső részén

egy igen szegény favágó.

Olyan szegény, hogy a házát

még a szél is elkerülte.

De volt néki legényfia,

kemény markú, igaz szavú,

ki ha a fejszét forgatta,

hegyélig röppent a forgács!

Egyik nap így szólt az apja:

"Pár órám van már csak hátra,

fogjad, fiam, ezt a fejszét,

indulj el a nagyvilágba.

Menj egyenest, mindig délnek,

jéghegyen át, hóföldön át.

Szabadítsd meg a sárkánytól

az idő bűvös virágát."

Virradatkor útra is kelt

a favágó legényfia.

Jéghegyen át, hóföldön át

zúzmara szállt nyomaira.

Hét napig ment, meg sem állott,

hét nap nem is vacsorázott,

s a hetedik nap végére

elért Télország szélére.

Mikor a határt átlépte,

íme, fényes csoda támadt!

Emberhangon szólt a fejsze,

nem is egyet, nem is hármat:

"Gazdám helyett édes gazdám!

Köszönöm, hogy eddig hoztál.

Télországban fagy dermesztett,

fagy, átok és vak gonoszság.

De itt újra élek, látod,

s csak parancsolj, megsegítlek,

utat vágok erdőn, hegyen,

tengerre hajót kerítek."

Ahogy mondta, úgy is történt!

Ahol nem volt út az erdőn,

nekilátott, s vágta, vágta,

ahol nem volt út a hegyen:

a hegyet is általvájta.

Mentek nappal, mentek éjjel,

nap fényében, hold fényében.

Általkeltek hét tengeren,

tengeren túl kilenc hegyen,

griffmadarak földjén is túl,

hol a hegyből arany csordul,

jártak Feketeországban,

jártak Fehér tartományban,

a végül a Vashegyhez értek,

amely összenőtt az éggel.

"Na kis fejszém - szólt a legény ,

hogy bírunk ezzel a heggyel?

Lába földben, hegye égben -

itt a szél is visszaretten."

A kis fejsze szót se szólott,

nem válaszolt a legénynek,

csak odaállt a hegy elé,

amely összenőtt az éggel.

Odaállt, s ottan így szólott:

"Vashegy testvér, nyílj meg nékem,

nyiss utat földön vagy égen,

által rajtad hadd mehessünk,

bűvös virághoz érhessünk."

S megkoccintotta élével

háromszor a Vashegy lábát.

Erre megzendült a nagy hegy,

s ontott a földre tűzlávát.

Mikorra a láva kihűlt,

kettényíltak a vén hegyek,

s a legény a fejszéjével

a nyíláson átmehetett.

Nem is késtek, nem is vártak,

mentek, ahogy lábuk bírta,

mégis, mire általértek,

lekopott róluk a csizma.

A Vashegynek túloldalán

volt a sárkány birodalma.

Sötétségből épült ege,

sötétség volt a hatalma.

Itt élt a hétfejű sárkány,

bűvös virág elrablója.

Sziklavárban, vasteremben

parázson állott a trónja.

A favágó fia, mikor

trónján a sárkányt meglátta,

kis híja volt csak annak, hogy

gyökeret nem vert a lába.

De azért emberül szólott:

"Egy életem, egy halálom,

megvívok én a virágért,

sárkány! ím!, elődbe állok!"

Vívtak nappal, vívtak éjjel,

s ha a legény karja fáradt,

vágta a fejsze egyedül

fejét, szárnyát a sárkánynak.

Le is győzték ketten együtt

bűvös virág elrablóját,

s kivilágosodott nyomban

a sötétben levő ország.

Az idő bűvös virága

szabadon él mindazóta.

Ott is, ahol örök nyár van,

ott is, ahol hó hull hóra.

Kicsi virág, bűvös virág,

a hatalma csodatévő,

túl a hegyen, lápon, nádon,

őreá néz minden élő.

S a virágot ki vigyázza?

Más ugyan ki is lehetne,

ha nem a favágó fia,

Meseország fejedelme!

írta: jazsoli5, 2009. jún. 1. 18:05 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Rácz Olivér: A macskavári csata

Ez még akkor történt, régen,

mikor macska s egér szépen

együtt éltek, egy tanyán,

egy kenyéren s szalonnán.

Macska volt a húsbeszerző:

minden berket jól ismert ő:

biztos helyre járt lesre,

kutyáékkal felesbe.

Mert, hogy szómat ne felejtsem,

kutyával sem élt ő perben:

együtt jártak naponta

rétre, tóra, pagonyba.

Kis egérke meg ezalatt

fát aprított, vízért szaladt,

tüzet szított serényen:

otthon sürgött szerényen.

Így éltek hát, éldegéltek,

mondom, szépen összefértek,

amíg egyszer, egy napon

kitört a bonyodalom.

Este, késő holdvilágnál

macska halászott a gátnál:

kutya is jött morogva:

"Mi akadt a horogra?"

"Csitt - szólt a macska -, halkítsd szavad:

elzavarod a halakat!"

De az nem hall, csak morog:

"Siess, a gyomrom korog!"

Macskát elönti a harag:

"Itt egy harcsa, fogd ki magad,

gyere gyorsan, már kábult!" -

súgja hátra kajánul.

Kutya mohón odapattan,

vízbe csapott, csak úgy csattant,

s kényes orrán kirántott

egy jókora vén rákot.

Kutya nyüszít, macska nevet,

nevettében fölhempereg,

s nekigurul - "bocsánat" -

kutya sajgó orrának.

Nosza, kutyának sem kell több!

Azon nyomban páncélt öltött:

fogat, körmöt hegyezett,

s megvolt a hadüzenet!

Kutya sereget toborzott,

lótott-futott, csak úgy porzott,

hadparancsot küldött szét:

"Talpra, itt az ellenség!"

Kürtöt fúttak, dobot vertek,

harcba hívtak minden lelket:

"Akár kutya, akár eb,

mindnyájan ott legyetek!"

Macska sem rémült meg persze:

öt szál bajszát kipederte,

gőgös lett, és hencegett,

szólította egeret:

"Kutyáékra megyek máris,

egymagam, ha eb lesz száz is:

páncélt készíts, sisakot,

s cincogj harci riadót!"

Kényes-büszkén indult hadba,

új címerét mutogatva,

egér vitte egy rúdon,

- gyönyörű volt, mondhatom:

Zöld mezőben, rózsák között

tejszín, túró, tejesköcsög,

fölötte csizmás kandúr,

kicifrázva roppantul.

Így értek a harcmezőre,

a nagy libalegelőre,

ahol pedig ez alatt

gyűltön -gyűlt a kutyahad.

Macska gyorsan fegyverkezett:

puskát, pisztoly jobb kézbe vett,

bal kezébe ügyesen

dárdát fog, legényesen.

Vassisakot tett fejére,

páncélinget a mellére,

derekára buzogányt

akasztott, csak dísz gyanánt.

Most lett aztán egér szorgos!

Még nem mondtam, pedig fontos:

egér híres iparos:

kitanult műlakatos.

Buzgón, fürgén segédkezett:

a szép, fényes vértezetet

gyöngyen összecsatolta

- ennyi volt az ő dolga.

Azután elhúzódott, hátra,

onnan bámult hős macskára,

aki legott lelkesen

nekilódult, sebesen.

Hanem a nagy lendületben

sisakrostély nagyot csetten:

lecsapódik - macska nem lát,

így támadja az eb falkát.

A kutyahad körülveszi,

egy kutyaként esik neki,

tépi, rázza, püföli,

majdhogy agyon nem veri!

Macska nyávog egér után,

hanem az sem áll ott sután:

"Cin-cin"-cincog, s elszalad,

macska - "nyáú-nyáú" - ott marad.

Így törte meg a háború

- elmondani is iszonyú -

macska-,egér- s ebtanyán

a jó viszonyt hajdanán!

írta: jazsoli5, 2009. máj. 31. 7:10 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Kulinyi Ernő : Hamupipőke /átdolgozás/

Volt egyszer egy szőke kislány,

Hamupipőkének hívták.

Korán meghalt édesanyja,

Azóta csak verték, szidták.

Hasztalan várt gyengéd szóra,

Mostohája meg nem szánja.

"Menj seperni! Fát aprózni!

Ne lustálkodj, adta lánya!"

Szegény kislány, árva kislány

Gyakran jár a temetőbe.

Fehér galamb vigasztalja,

Anyja lelke szól belőle:

"Ne sírj, ne sírj, szegény árva!

Anyád vigyáz rád az égben.

Ide jöjj, ha fáj a szíved,

S amit kívánsz, mondd meg szépen!"

Kis Pipőke mostohája,

Meg a gőgös két leánya

A királyhoz készülődnek

Ünnepségre, fényes bálba.

Mily boldogan menne ő is!

De az asszony rászól: "Hallgass!

A hamuban borsó, lencse, -

Ha kiszedted, velünk tarthatsz!"

Turkál, turkál a hamuban

Keservesen, óraszámra, -

Sohse lesz kész, ha az égben

Édesanyja meg nem szánja.

De nézd, íme száz kis galamb

Száll be hozzá szárnyrepesve,

Egy perc alatt a sok galamb

Borsót, lencsét mind kiszedte.

Felvonulnak a vendégek, -

Ennyi pompát sohse láttál! -

Hófehérszín elefánton

Jön a délceg perzsa császár.

Zebrán ül a szerecsen kán,

Dús kantárja csillan-villan...

Siess, siess, kis Pipőke,

Mert az idő gyorsan illan.

Kisiet a temetőbe:

Lágyan zsong az esti szellő...

"Édesanyám, ruha kéne,

Báli ruha, szép cipellő!..."

Ki se mondja, amit óhajt,

A kis galamb hozza máris,

Mily szép ruha! S a topánka!...

Csupa selyem, csupa kláris!

Bámulnak is a vendégek,

Két nővére, mostohája:

Ki lehet e szép kis tündér?

Nem ismernek soha rája!

A királyfi egész este

Szüntelen csak vele táncol,

Hallani sem akar többé

A sok gróf- és herceglányról!

Hajnaltájban kis Pipőke,

Mikor senki meg nem látja,

Hazasurran, hogy még jókor

Ott találja mostohája.

Csakhogy a nagy sietségben

Lemaradt a fél cipője!

A királyfi megtalálta:

Meg se válna többé tőle!

Lóra pattan a királyfi,

Bekopogtat minden házba.

"Kire illik e cipellő?

A mátkám lesz az a lányka!"

Hej, dühöng a gonosz asszony,

Mikor ők kerülnek sorra!

Mert úgy illik Pipőkére,

Mintha csak rászabták volna!

"Te vagy, te vagy az én mátkám!" -

Szól ujjongva a királyfi. -

"Megleltelek, el is veszlek,

Ki mer nekem ellenállni?!"

Ölbe kapja, hazavágtat,

Hogy ott fényes lagzit csapjon. -

Árva Hamupipőkéből

Így lett boldog királyasszony.

írta: jazsoli5, 2009. máj. 26. 16:25 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Kányádi Sándor: Krumplis mese

Volt egy szegényember

meg a felesége.

Krumplit ettek minden

áldott nap ebédre.

Ebédre még hagyján,

reggelre se volt más.

Hogy még a tövét is

járná meg a rontás.

De bizony ne járja,

vette védelmébe

a krumplit a szegény

ember felesége.

Ha krumpli se volna,

fölkopna az állunk.

Így hát, édes uram,

krumplit vacsorázunk.

Okos egy menyecske

volt a szegényasszony,

tudta az urára

hogy s miképpen hasson.

Nem árt, édes uram,

kendnek is azt tudni,

hogy Burgundiából

jött hozzánk a krumpli.

Hát ezért legalább

ünnep- és vasárnap

nevezzük illendőn

mi is burgonyának.

Hétköznap, amikor

sok az ember dolga,

akkor kérdezheti:

kész-e a pityóka.

Nyár elején a még

zsenge-friss gumókat

becézte az asszony

földimogyorónak.

Nemcsak eszes asszony,

ügyes is a lelkem,

minden étkezéskor

mással traktál engem.

Ha nem tudnám, észre

se venném, hogy krumpli:

nem tudnám a főztjét

sohase megunni.

Levesnek, tokánynak,

sültnek, körítésnek,

ahogy ő készíti,

meg nem enni vétek.

Így beszélt az ura,

az egész környéken

nincsen olyan asszony,

mint a feleségem.

Kivált a paprikást

ahogyan csinálja,

arra még a síri

holt is hazajárna.

A harangozónak

sincs minálunk dolga:

az illattól kondul

a harang is szóra.

Egyszer a király is,

akinek szakácsa

beteg volt, megjelent

krumplipaprikásra.

Megnyalta az ujját

őfelsége, s nyomba

ültette az asszonyt

urastól hintóba.

Azóta a király

s az udvari népek

burgonyát, pityókát,

krumplit pecsenyéznek.

írta: jazsoli5, 2009. máj. 17. 7:33 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Kányádi Sándor: A réce meg a béka

Erdélyi szász népmese nyomán

A ludak az úsztatóban,

gi-gá-gá,

kinevették a kis récét,

s ő elindult világgá.

Utánakruttyan a béka:

"Kis réce,

ha te mégy, én is mennék,

magaddal elvinnél-e?"

"Elvinnélek. Miért ne?

- Kapaszkodj meg a farkomba!"

- biztatta a kis réce.

Hallja őket egy behemót

malomkő,

s mondja, ha nincs kifogásuk,

akkor ő is velük jő.

- Kapaszkodj a hátuljomba.

Miért ne?

- szólt a béka. - A menetnek

szüksége lesz kerékre."

Megüli hát a malomkő

a kis béka hátulját:

nézik-nézik s akik látják,

bámulják.

Amint mennek az útszélen:

füstölög,

de láttukra bátorkodva

fölparázslik egy üszög.

"Kapaszkodj a karimámba,

van ott hely -

mondta a kő -, húzd meg magad,

csak világíts, s ne tüzelj."

Négyesben így mendegéltek,

cammogtak,

míg elértek partjára egy

iszonyatos folyónak.

Több se kellett a récének,

háp-háp-háp,

beletoccsant és elkezdett

evezni a folyón át.

Récén a béka, békán a

malomkő,

a malomkő karimáján

a parázs, a füstölgő.

Át is érnek, ha nem jön egy

halacska:

alábukott a kis réce,

hogy a halat bekapja.

Elrúgta magát a béka,

lemerült a malomkő,

és kialudt, holt szénné vált

az üszög, a füstölgő.

Bebegyelte a kis halat

s kiúszott a kis réce,

a béka is a túlparton

beérte.

Lám, az úszás nagy tudomány,

bizony nagy -

örömükben táncot jártak

partján a nagy folyónak.

Vannak, akik nem olvasták

mesénket,

legyintenek s olyasmiket

terjesztenek, beszélnek,

hogy a réce s hogy a béka

csak hápognak s brekegnek.

Ne higgyetek az ilyesmit

híresztelő embernek.

írta: jazsoli5, 2009. máj. 17. 7:14 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Kányádi Sándor: Az eb és a szamár

Grigore Alexandrescu nyomán

Lekonyult füllel, lába közé húzott farokkal

kutyagolt az ösvényen a kutya lógó orral.

Ment, mendegélt bújában, árkon és bokron által

s találkozott magával

a nagyságos szamárral.

"Hát neked mi bajod, orrod mért lógatod?

búsnak látszol koma."

"Annak- válaszolta a kutya -,

mivel az oroszlánt szolgáltam mostanig,

de oly gorombán

bánt velem az oroszlán,

hogy végül is meg kellett szöknöm tőle, pedig

ha nem lelek új gazdát, az állam fölkopik."

"Hát csak ez a bajod? ezért búsulni kár,

új gazdád itt vagyon - derült föl a szamár.

Szegődj hozzám, meglásd, meg nem bánod, koma,

jó koszt és jó alom,

minden lesz, fogadom,

semmi gondod s nem is kell dolgoznod soha."

"Válaszul - szólt az eb - csak ennyit mondhatok:

Szolgálni bárkinél is keserves dolog,

de annál nagyobb szégyen nem is lehet, ha már

szolgálnod kell, s a zsarnok fölötted - egy szamár."

írta: jazsoli5, 2009. máj. 16. 6:40 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Kormos István: Macska-kisasszony

Élt egyszer egy csudás királylány,

tündöklő csillaghomlokú,

kedvét soha nem árnyékolta,

nem lepte felleges ború:

nőtt gondtalan, mint nő esőtől,

nap fényeitől a virág,

azt hitte, játék csak az élet,

egyetlen játék a világ.

Apjának kezes báránykája,

derűje volt e lány maga,

de egy napon megirigyelte

víg nevetését egy banya:

felhőt fuvintott homlokára

és átkot mondott, iszonyút,

szívére abroncsnak szorítva

a soha-nem-ismert borút.

Elátkozta a szép királylányt,

hogy fekete macska legyen,

bujdokoljon a holdvilágon

fekete macska képiben,

és átka börtönében éljen,

míg valaki nem oldja föl -

Fekete macska lett a lányból,

homlokán csillag tündököl.

Mikor az öreg király meghalt,

széthullott a birodalom,

pusztító pestis tizedelte,

ölte a népet szabadon.

A földműves nem művelt földet,

szövőszék, rokka nem pereg,

mint sáskahad megkopasztotta

az országot egy vad sereg.

Urak, cselédek hova lettek?

Embernek se pora-híre.

Már a gólya se rakott fészket

a kastély hűlt kéményire,

csak egy fekete macska bolygott

a kertben: a királyleány:

surrant a fénylő holdvilágon,

fénylő csillaggal homlokán.

Napra nap telt, év évre elszállt,

a friss hó is már tavalyi,

öltözhetsz tavasz, víg csuhába,

lomb, hiába fogsz hullani,

hiába önti el a búza

kalásztengerrel a mezőt,

elpusztul a csudás királylány,

ha senki meg nem váltja őt.

A szomszéd király udvarában

három királyfi nődögélt:

illett kezükbe már a kopja,

karcsú testükre már a vért:

kengyelbe hágni kurjongatva,

habosra hajtani lovat,

tudtak poharat falhoz csapni,

időt mulatni el sokat.

A két idősebb volt a mester,

a féktelen duhajkodó:

a harmadik királyfi, János,

nem volt a kedvükre való,

mert mindig a könyveket bújta,

s mégis bátrabb volt s ügyesebb,

harcban erős, könnyed a táncban,

s apjuknak a legkedvesebb.

Egyszer a fiúk összevesztek,

hogy melyikük lesz a király,

ha meghal apjuk: országolni

dicső helyébe majd ki áll,

és gúnyolták a kis királyfit,

akit nem csábított a trón,

s csak sírt a durva osztozáson,

az ideje előtt valón.

Ablakából figyelte végig

a veszekedést a király:

fölhallatszott hozzá a lárma,

a forrongó testvérviszály.

Leküldött értük egy cselédet.

- Gyertek, fiaim, közelebb -

fordult hozzájuk szomorogva,

- hadd tegyek én ítéletet.

Öreg vagyok már, lassú is már,

romlik a szívem, a szemem,

elfáradtam a kormányzásban,

bevégzi útját életem:

le kéne tenni koronámat,

hanem hát hogyan dönthetek?

Melyik fiam eszére bízzam

a trónomat s a népemet?

Keljetek, fiúk, versengésre,

én, a király parancsolom!

A legvitézebbé az ország,

korona, jogar, hatalom.

Három kívánság, ím, a próba,

könnyű valóra váltani:

hadd lássam, hogy e három próbát

ugyan melyitek állja ki?

Egy világraszóló ruhában

gyertek elébém, fiaim:

szőjjék a vásznát holdsugárból,

arany nap legyen rajta a him,

sújtása felhő és a gombja

a Tejút legszebb csillaga:

az utódom nem lehet más,

csak ez a világszép ruha...

Útra kelt a három királyfi -

Haladtak is jó darabon:

egy rengeteg erdőbe értek,

nem erdő volt az, de vadon:

a százados fák koronáin

rácsosan átsütött a nap:

járták az erdőt körbe-körbe,

ott tévedeztek napra-nap.

Végül egy kis ösvényre leltek:

hát ott a kis királyfira

csak rámordult a két idősebb,

mint gyilkos két haramia:

- Velünk jöhetsz továbbra, János,

ha előbb megvakíthatunk:

te vakon is győzhetsz fölöttünk,

elég ha mi látunk, magunk.

Fenték a kést, hogy megvakítsák

a legkisebb királyfiút,

hogy örökre sötétbe taszítsák,

ahonnét nincsen visszaút,

de János állton állt elébük:

- Csak menjetek ti, én magam,

egyszál magányosan se félek,

megyek tovább úttalan!

És nekivágott egymagában,

tüskésen át, bozóton át,

hogy megszerezze azt a fényes,

világraszóló szép ruhát:

hét nap, hét éjjel ment előre,

sem enni-inni, menni csak:

éjjel a hold kísérte útján,

nappal előtte járt a nap.

Hét nap, hét éjjel ment előre,

akkor egy percre csak leült,

s a fűben, mint gyerek ölben,

jóízű álomba merült:

aludt, aludt, aludt sokáig:

álmában jól megéhezett:

fölébredt: hát a csizmájához

egy szép macska törleszkedett.

Fekete volt a macska szőre,

csillag sütött a homlokán,

két okos szeme hívta Jánost:

ment János a macska után,

s már látta is a régi kastélyt,

már itt a kapu, itt a kert,

tornác, trónterem: sehol senki:

kiáltott - csak visszhang felelt.

Járja a kihalt kastélyt János,

körbejár fönn a várfokon:

üres a ház, hallgat sötéten

a magányos kastélytorony:

leül, töpreng: hová lettek

urak, cselédek, hát hova?

És csüggedez: ki tudja hol van

a világraszóló ruha?

Akkor az a fekete macska

odaáll elébe megint,

oda csillagos homlokával

és János szemébe tekint,

s megszólal tiszta emberhangon:

- Te kis királyfi, mi bajod?

Mondd meg nekem, mi bánt, te kedves,

hogy a fejed úgy lógatod?

Nagyot nézett János királyfi

és fölsóhajtott: - Semmi se:

csak azt tudnám, hogy nem hiába

vetődtem ilyen messzire!

És sorra sor, leírta szépen

a világraszóló ruhát,

amiért ilyen messze tévedt

tüskésen át, bozóton át.

- Sose búsulj - felelt a macska,

s dorombolt hozzá kényesen,

- a világraszóló ruhát én,

akárhol is van, meglelem.

Azzal eltűnt és hozta is már:

vászna a holdsugár maga,

a nap a him rajt, felhő a sújtás,

és gomb a Tejút csillaga.

Fölpróbálta János királyfi

tüstént a világszép ruhát.

Mintha épp őrá szabták volna:

nézhette tükörben magát,

úgy illett ez a ruha hozzá,

hogy soha szebb királyfi még

nem élt, mióta él az élő,

és föld a föld, és ég az ég.

Kérdezte a fekete macskát,

hogyan hálálja meg neki?

Hát annak erre kezd a fénylő

homloka jobban fényleni:

s mit kér?...Tördeljen rózsavesszőt

a kastély rózsakertjiben,

s verje végig a kis királyfi

a vesszőkkel könyörtelen.

- Kívánj valami mást - szabódott

János, szegény. - Mért üsselek?

Nem hagyta a fekete macska:

- Csak tedd, amire kértelek!

Végül letört hét rózsavesszőt

és nagy fohásszal nekiállt:

verte a vesszővel a macskát,

de minden ütés neki fájt.

Aztán elköszönt: fordul vissza:

tüskén, bozóton át - haza.

Megvolt a fáradtsága bére:

a világraszóló ruha:

de fölébe húzta a régit,

hogy ne lássák a bátyjai,

hogy hazajusson vele épen,

hogy ne tudjanak ártani.

Mert jöttek azok szörnyű garral,

csúfolkodva az ösvényen:

- Héjha, János, de szép ruhád van! -

fújták hosszában-széltiben

a tüske-tépte rongy-ruhára:

pedig mi volt a rongy alatt!

Hazaértek: a két idősebb

az ősz király elé szaladt.

Apjuk elé szaladtak büszkén,

s nagy dicsekvésbe kezdenek,

mikor betoppan a tornácról

a legkisebb királygyerek:

ledobta kívül minden rongyát:

ruhájából áradt a fény -

Megölelte a király: - Éljen,

ez a legderekabb legény!

Irigykedett a két idősebb,

de szólt az apjuk: - Hej, fiúk!

Halljátok a második próbát,

és kössetek útilaput!

Azé a fele királyságom,

ki szerez olyan paripát,

amely a kastély tetejébe

röpíti föl lovasát.

Fölkerekedtek a testvérek,

a versengő királyfiak:

amerre mentek elhalványult

fényes ruhájuktól a nap.

Az ösvényen a két idősebb:

János nem kímélte magát,

és másodszor is nekivágott

tüskésen át, bozóton át.

Megtalálta a kihalt kastélyt

az embervesztő sűrűben:

sehol senki: csak a süket csönd:

a mohos bástyán megpihen:

de íme, a fekete macska,

jön már a kastély udvarán:

fénylik csudás fekete szőre

és csillag süt a homlokán.

Elmondja János, el a próbát,

s kérte, hogy segítsen neki,

mert kitúrják örökéből,

elűzik a testvérei:

azé lesz a fele királyság,

ki szerez olyan paripát,

amék a kastély tetejébe

röpíti föl lovasát.

Hát térült-fordult csak a macska,

s hozott egy lesántult gebét,

csontja kiállt, lógatta földig

rozsdaszín búsuló fejét.

Elhűlt János a gebe láttán,

színében is elváltozott,

de addig kérlelte a macska,

míg végül fölkantározott.

Vigyázva ült a görhes lóra -

hát akkor az a rossz gebe

rázkódott egyet, s táltossá vált,

szikrákat hányt a két szeme.

Csitíthatta a kis királyfi,

ágaskodott és dobrokolt,

öt lába volt, és öt patával

kavarta táncolva a port.

- Hogy háláljam meg? - kérdi János.

A macska nem kér semmi mást,

csak törjön le hét rózsavesszőt,

s mérjen rá hetvenhét csapást.

Sírt-rítt a kis királyfi: végül

rámérte a hetvenhetet:

de mintha őt verné a vessző,

nyelte, nyelte a könnyeket.

Aztán nyeregbe! Szállt a táltos:

már itt az ösvény: nem sokat

időz János: ím visszaváltja

gebévé a táltos-lovat.

Már jönnek is nagy kurjongatva

a bátyjai két szép lovon,

becsmérlik rozsdás gebéjét

és csúfolkodnak Jánoson.

Hazaérve is táncoltatta

a két testvér a paripát:

a kastély-tornácra hívatták

nagy hűhóval az ősz királyt.

Kiment a király: - Hol van János?

- Ott húz egy lesántult gebét! -

mutatnak rá...Néz, néz az apjuk,

és könny futja el a szemét.

De fölkiált:- Hát akkor rajta!

Ott áll, fiaim, a torony!

Nekiugrat a két idősebb,

neki a telivér lovon:

az első emeletig érnek,

onnét zuhannak, mint a kő,

bújhatnak is szégyenletükben,

tán sose kerülnek elő.

János királyfi a gebének

fülébe súgott valamit,

hát megrázkódik csak nyihogva,

s már ragyog! Nem ragyog: vakít!

Olyan szép aranyszőrű táltost

nem látott még ország-világ:

a kastélytorony tetejébe

röpítette föl lovasát.

Megcsókolta a király Jánost,

és harmadszorra küldte el

három fiát, három királyfit:

menjenek Isten hírivel.

Azé az egész birodalma,

az nyeri el a koronát,

aki megszerzi feleségül

a csillagos királyleányt.

Elmennek harmadszor az ifjak.

A két nagyobb az ösvényen:

a legkisebb királyfi újra

az embervesztő sűrűben.

Kérlelte a fekete macskát,

kerítse elő, ha lehet,

azt a királylányt, akit ő már

láthatatlanul is úgy szeret.

- Megszerzem a csudás királylányt,

megszerzem s elibéd hozom,

de előbb rózsavenyigéből

rakj nagy tüzet az udvaron:

hányj belé minden tüskés ágat,

s mikor a láng fennen lobog,

hasíts ketté és vess a tűzbe,

különben nem lesz asszonyod!

Így beszélt a fekete macska...

János elbúsult: - Miért tegyem?

Hogy öljelek meg, jótevőmet?

Inkább kívánd az életem!

Azt a csudás lányt sose lássam,

ha ilyen áron! - és leült:

két fejét tenyerébe hajtva

gondjai közé elmerült.

A macska meg csak mondta, mondta,

dorombolt és hízelkedett,

míg János rózsavenyigéből

rakott lobogó nagy tüzet.

Égett a máglya, égre lángolt:

akkor vacogva nekiállt,

hogy megtegye a szörnyűséget,

amit a jótettért kívánt.

Kihúzta kardját hüvelyéből

és kettéhasította őt,

a lobogó lángba vetette

s térdre esett a tűz előtt,

mert a lobogó venyigékből

kihajolt egy gyönyörű leány,

elfuvintva onnét a máglyát -

csillag sütött a homlokán.

Egy fényes égi csillag,

bal orcáján pihent a hold,

és jobb felől a nap mosolygott,

szemében az ég kékje volt,

aranyhaja vállára omlott -

kell-e tovább is mondani?

Ott azon helyben megtanultak

egymás karjába omlani.

A rég elátkozott királylány

volt az a világszép csoda.

Vitte haza, röpítette őket

a királyfi táltos-lova.

Elnyerte csudás kedvesével

János a dicső koronát,

csaptak is tiszteletükre

hét napig tartó lakomát.

írta: jazsoli5, 2009. ápr. 29. 6:01 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - még nincsenek kommentek

Kormos István: A háromágú tölgyfa tündére

Hol volt, hol nem, egy búsuló királyfi:

anyja meghalt, és apja, a király

már három éve messze háborúzott:

üresen állt az egykor büszke vár.

Sehol egy lélek, csak a kis királyfi,

ő járt a gyomtól fölvert udvaron:

félt, mert magában nem ember az ember,

lelkét a bú fölverte, mint a gyom.

Megunta végül a magányos házat:

vállára puskát, kedves fegyverét,

s vadászni föl!...Három nap járta, járta,

királyi apja vadas erdejét,

de elkerülte a vadász-szerencse:

egy vad nem sok, de annyi se akadt,

szégyellte is magát a kis királyfi,

szégyenletében majd sírva fakadt.

Egyszer csak ugrik előtte a fűből,

s már szökne is egy nyúl a sűrűbe.

- Hóha! - kiált és céloz a királyfi

hogy kapja ím a puska végire.

De térdre esik féltében a kis nyúl,

sír, sír - az erdő csöndjét fölveri,

míg megsajnálja, puskáját leejti:

- No, szaladj! - és még dobbant is neki.

Aztán egy róka került puskavégre:

az is könyörgött: - Aj, te, megbocsáss!

Jótettedet még meghálálom egyszer:

kellhet neked még egyszer jó tanács!...

Nem lőtte hát meg a rókát se végül,

hagyta, hadd fusson, hátha egy napon

segíthet rajta: s ment tovább magában

azon a különös vadászaton.

Harmadszorra egy őz bukkant elébe:

szelíd szemében kérés, félelem:

megszánta őt is a királyfi: - Fuss hát!

Hogy lőhetnélek meg könyörtelen?

Futott az őz, de futtából felelt még:

- Hallgass a szómra, kis királyfi, te!

Időt ne mulass, tovább ne vadászgass,

csak fegyvertelen menj a sűrűbe!

A sűrűben egy háromágú tölgyfa:

törd le egy ágát, abban rejtezik

egy ezüstszoknyás tündérlány: itasd meg,

itasd szegényt, mert igen szomjazik.

Azt a tündérlányt vedd el feleségül! -

S futott az őz, ment árkon-bokron át:

a királyfi meg a sűrűbe indult,

a háromágú tölgyig meg se állt.

Megtalálta a háromágú tölgyfát,

s letört egy ágat a királylegény:

kipenderült egy tündérlány az ágból,

ezüstszoknyában kiforgott szegény.

Ím fölkiáltott: - Adj innom, királyfi!

Egy korty vizet csak, mert szomjan halok!

Egy korty vizet se ittam, amióta

a háromágú tölgyfa rabja vagyok!

Hogy adta volna az utolsó csöppig,

kínálta volna vizes kulacsát,

itatta volna: hanem elfeledte,

nem gondolta meg a kis őz szavát,

nem vitt magával vizet a királyfi,

s meghalt a tündér, szomjan elveszett.

Eltemette a királyfi és búsult,

búsult a frissen hantolt sír felett.

Aztán magában hazafelé indult,

de jött elébe a róka megint,

s így szólt: - Figyelj rám, búsuló királyfi!

Tégy te csak az én tanácsom szerint!

Eredj vissza a háromágú tölgyhöz,

a második ágában rejtezik

egy aranyszoknyás tündérlány: itasd meg,

itasd szegényt, mert igen szomjazik.

Teli kulaccsal ment vissza a fához,

a háromágú tölgyhöz a legény:

letörte róla a második ágat:

hát íme ott a tisztás közepén

kipenderült egy aranyszoknyás tündér,

kiszáll az ágból és vízért kiált:

ugrik hozzá a királyfi és nyújtja

a tündérlánynak vizes kulacsát.

Hiába volt a segítség: leomlott,

holtan borult a tündér a fűre.

Nem segített a közönséges forrás,

egy használt volna: az élet vize.

Eltemette hát őt is a királyfi,

hadd aludjon a csonka tölgy alatt,

a sírja mellé ült le búsultában,

rajzott fejében ezer gondolat.

Ült a fűben és hallgatta az erdőt:

zenebonáltak fönn a madarak:

ciripelt a tücsök és a sűrű lomb közt

átszűrődtek a rőt napsugarak:

a sűrűben kakukk sírta magányát,

cinke, csíz szólt és feketerigók:

a sombokorra fürgén kötögette

keresztül-kasul hálóját a pók.

- Ha megtalálnám az élet forrását,

hoznék belőle egy kulaccsal én!

Kortyintanék belőle egyet én is -

töprengett búsan a királylegény -

letörném végül a harmadik ágat,

s megmenthetném legszebb kedvesem,

s nem sajdítaná tovább szívemet

a boldogtalan, árva szerelem.

Elindult volna a világ végére,

egy szál gúnyában is, magányosan:

kereste volna az éltető forrást,

indult volna, de nem tudta: hogyan?

Akkor megállt előtte az a kis nyúl:

- Bízd rám, királyfi, én megmutatom,

hogy merre menjünk. - És el is vezette

egy végtelenbe kanyargó úton.

Rátaláltak az éltető forrásra,

vizet merített a királyfi hát,

kortyintott egyet, aztán hazaindult:

a háromágú tölgyig meg sem állt,

letörte róla a harmadik ágat,

s kiszállt belőle ím, a harmadik,

gyémántszoknyájú tündérlány, s vizet kér,

egy korty vizet, mert igen szomjazik.

A királyfi gyöngéden átölelte,

és nyújtotta a kulacsot neki,

ivott a lány mohón, s a víz csodát tett:

sápadt arca, ím, élettel teli:

táncol egy sort a tisztáson forogva,

röpül a táncban szép aranyhaja,

se lány, se tündér, több volt az a szépség:

talán maga a földre szállt csoda.

Táncolt egy sort a tisztáson forogva

és meghajolt a királyfi előtt,

köszöngette, hogy tölgyfabörtönéből

megváltotta az élet-vízzel őt:

ott azon helyben szerelembe estek,

mentek együtt az árva vár fele -

köröttük ugrált, örvendett a kis nyúl,

s fönn aranylott a lombok teteje.

Ahogy mentek, ím elértek egy kúthoz,

ott a tündérlány így szólt: - Kedvesem,

királyfi-mátkám, eredj haza innét!

Egy földi ruhát csináltass nekem!

Kivetkőznék a tündéri ruhából,

hogy tündérségem végképp letegyem!

Eredj, siess!...Indult is a királyfi,

míg majd szétvetette a szerelem.

Arra a kútra sokan odajártak,

hordták a vizet a környékbeliek.

Egy öreg fűzfa merengett fölötte,

hűsítette a gyűrűző vizet.

A kis nyúl elment onnét valamerre:

gondolt egyet a szép tündérleány:

nehogy meglássák a gyémántszoknyában,

fölmászott a fa görcsös derekán.

Ment a kútra vízért egy vén boszorkány,

s meríteni a kút fölé hajolt:

a vízen egy szelíd tükörkép rezgett

fényes-fehéren, mint a nyári hold.

A szép tündérlány arca tükröződött

a kút vizében: azt látta a vén.

Lecsalta hát a lányt maga elébe:

leszállt a tündér a földre, szegény.

A vén boszorka hízelgő szavakkal

kifaggatta a tündért: azután

vállon ragadta és a kútba lökte -

nagyot sikoltva elmerült a lány,

loccsant a víz, elnyelte a mélység,

magába zárta a boldogtalant,

soká gyűrűzött utána a tükre:

hal lett a lányból a vízben alant...

A boszorkánynak volt egy csúnya lánya,

lány-fejjel is már fertelmes banya,

hamut őrölt a markában egész nap,

kócba-gubancba ragadt a haja.

Szaladt az anyja: - Héj, ugorj, te lusta!

Királyné leszel! - Ugrott is a lány.

Gyémántszoknyát varázsolt rá a vénség,

s már tolta föl a fűzfa derekán.

Ott üldögélt a csúnya lány a lomb közt,

mikor az úton a királyfi jő.

Látja elbúva kedvesét, s lehívja:

addigra fut a kis nyúl is elő.

Leszáll a fáról a boszorka lánya.

- Itt az új szoknyád! Öltözz, kedvesem! -

szól a királyfi s elfordul a nyúllal.

Öltözködik a csúfság kényesen.

Felleg borul a királyfi arcára,

mikor elébe áll a lány-banya.

- Hát szépséged? - kérdezte ijedten,

úgy meglepte sötét ábrázata.

Az mást se mondott: - Jaj, tündéri arcom!

Jaj, gyönge orcám, a nap égeti!...

Hitt a királyfi, és még szánva-szánta,

bár szíve súgta: "el ne hidd neki!"

De papot hívott, lakodalmat laktak,

hét nap, hét éjjel folyt a lé s a lé:

királyné lett a boszorkány leánya,

fejet hajtani járultak elé.

Az anyja egyszer vízért ment a kútra,

hát meglát lenn egy csöpp aranyhalat!

Úszkál cikázva, úszkál lenn a vízben -

a vén banya a lányához szaladt.

A kútba lökött tündér volt a csöpp hal:

csak várta egyre régi kedvesét,

hogy elvergődik egy napon a kúthoz

és fölfedezi szörnyű börtönét.

De a boszorkány nem nyugszik, az álnok,

lelkében sötét bosszúért kutat:

lányára bízza, hogy királyi férje

meresse ki az út menti kutat.

Hát kornyadozni kezdett a királyné.

- Mi lelet, kedvesem? Mondd csak, mi bajod? -

lép a beteghez búsan a királyfi.

- Jaj, kedvesem uram! Még ma meghalok,

ha nem ehetek halat vacsorára!

Meríttesd ki az út menti kutat!

Aranyhaj úszkál gyűrűző vizében,

mást nem kívánok, csak aranyhalat!

Utolsó cseppig a kutat kimerték:

ím, ott a hal az iszap fenekén,

ott vergődik az a csöpp aranyhal,

nap csillog-villog arany pikkelyén.

Hanem hiába: vitték a szakácshoz,

nem volt számára semmi kegyelem,

elpusztíttatta a gonosz királyné

a csöpp aranyhalat könyörtelen.

Mikor a szakács mosta a halacskát,

földre hullott a pikkely apraja.

Hát a pikkelyből három nap alatt nőtt

egy csudálatos aranyalmafa.

Minden éjszaka termett a csudás fa,

csak rázni kellett reggel, s hullt le már,

hullt a fűbe az alma számolatlan:

megtelt naponta hetvenhét kosár.

Ment is hamar a királyné elébe,

s verte a vasat a gonosz banya:

- Vigyázz, lányom! Az átkozott tündér

a csuda-termő aranyalmafa!

Vágasd ki azt a fát király uraddal! -

Sírt a királyné, úgy kérte urát,

hogyha szereti, ítélje halálra,

vágassa ki a csudás almafát.

Kivágatta hát kedves almafáját,

s búsult a királyfi. Ímé a kert

csupaszon állt: a csudás fa a földön,

a fejszés ember lábánál hevert:

egyik ágán egy aranyalma fénylett,

egy árva alma reggel ott maradt.

A királyfi a favágónak adta,

s nézte búsan a csupasz ágakat.

Csak járt a kertben, helyét nem találta,

nem tudta, szegény feje mit tegyen!...

Otthon az ember kirakta az almát:

csudás fényesség támadt hirtelen.

Az aranyalma héja tündökölt úgy:

este nem kellett lámpást gyújtani.

Örült a fejszés meg a felesége,

ujjongtak három apró lányai.

Reggel a fejszés fogta szerszámát,

ment az erdőre, döntögetni fát,

de segítségnek elhívta magával

rőzsézni három lányát s asszonyát.

Az aranyalmát egy szegletbe dugták:

ágy se bevetve, söprés se? gyerünk!

Csak siettette lányait az apjuk,

fát irtani fejszés emberünk.

Fáradtan értek haza az erdőről

de megtorpantak már a küszöbön:

fénylett a szoba, tisztára söpörve,

tányérok, bögrék - mind a helyükön.

Beágyazott egy jó cseléd napközben,

az asztalon, ím ott a vacsora:

és a szegletből kiragyog az aranyalma,

csakugyan tündöklik a szegény-szoba.

Kisöprögetett és vacsorát főzött

másnap is az a láthatatlan cseléd.

Harmadnap délben ment haza az ember:

már asztalon a bőséges ebéd.

Így ment egy hétig: csuda jött csudára,

volt enni-inni, volt bőségesen:

lámpásuk volt a fényes aranyalma,

az világított tündökletesen.

Egy reggel aztán elbújtak a lányok,

hogy meglessék a csudát: de nagyon

furdalta őket a kíváncsi ördög,

beleskelődtek hát az ablakon.

Az aranyalma éppen akkor mozdult,

hát még csak akkor fénylett a szoba!

Mert az almából kilépett a tündér,

a gyémántszoknyás eleven csuda!

Beszaladtak a lányok a házba,

körbefogták ím az ijedező,

nádszálderekú, aranyhajú tündért,

hiába próbált menekülni ő.

Aztán megbékélt: estig játszadoztak:

csodálkozott a favágó, szegény,

mikor belépett s meglátta a tündért

gyémántszoknyában a ház közepén.

A lányokkal aludt éjjel a tündér,

de fölsírt éjjel, s olyan szomorún!

Csak forgolódott, messze járt az álma,

messze mátkáján, a királyfiún...

Reggel a lányok mentek az erdőre,

mentek anyjukkal rőzsét gyűjteni.

Kiült a tündér az árok partjára,

hulltak a fűre csillag-könnyei.

Az árokparton sírdogált magában,

mikor az úton arra lovagolt

hóka lován a búsuló királyfi,

s a sírdogáló lány fölé hajolt.

Letörölte az arcáról a könnyet:

megismerte a régi kedvesét:

elűzte hát a boszorkány leányát,

s újra megkérte a tündér kezét.

írta: jazsoli5, 2009. ápr. 28. 5:56 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék - 4 komment

http://csicsada.freeblog.hu/

Csicsada irodalmi naplója