Két nevezetes ember volt a faluban. Péter bácsi arról volt nevezetes, hogy igen szegény volt, János gazda pedig arról, hogy igen gazdag. Péter bácsi sokszor két napig nem evett a szegénysége miatt, János gazda sokszor három napig sem a fösvénysége miatt.
Péter bácsi kapta magát egy napon és bement a kamarájába. Hátha kerül még benne valami - gondolta. Talált is egy zsák kukoricát.
- Na most már ezt meg is kéne őröltetnem. De hogyan vigyem a malomba? Legfeljebb elkérem a szomszéd szamarát. Talán ideadja.
Be is kocog János gazdához.
- Adjon Isten, ami nincsen!
- Adjon bizony, mert nagyon sok nincsen még, ami lehetne! Mi jót hozott, Péter bácsi?
- Hát bizony én csak kérni jöttem. A szamarat szeretném. A malomba kéne...
- Ejnye, ejnye! - vágott közbe János gazda savanyú ábrázattal -, nagyon sajnálom, de én nekem már - nincs is szamaram. A múlt héten adtam el. Ha előbb jött volna...
Ebben a pillanatban olyan bőgést hallatott a szegény, kiéhezett csacsi, hogy nem csak az istálló, hanem még a ház is remegni kezdett tőle.
- De én mintha hallottam volna...
- Mi...mi...mit hallott kend? - nyögte János gazda rettenetesen megzavarodva.
- Hát, hogy a szamár ordított - bökte ki Péter bácsi.
- Úgy...? - Nohát, ha kend jobban hisz egy szamár szavának, mint az enyémnek, akkor tovább nem is beszélek kenddel!
Mit tehetett volna szegény Péter bácsi? Hazabandukolt és a hátán vitte őrölni a kukoricáját.
Nagy csillagalakú pelyhekben hullt a hó. Hullt, hullt, csendesen és lassan eltakart mindent. A háztetőkön és a fákon vastag megfagyott hótakaró csillogott. Már szürkülni kezdett. Itt-ott mint egy csillag gyúlt ki egy-egy lámpa. Halvány fénnyel kigyúltak az ég csillagai is, s az ég alján már ott derengett a Hold ezüstös sarlója.
Karácsony szombatja volt
Az utcákon meleg télikabátjukban is didergő emberek jöttek-mentek. Egyik üzletbe ment be, a másik pedig csomagokkal megrakodva sietett haza, a jó meleg szobába, családja körébe Csak egy valaki állt ott félig megfagyva, egyedül. A kis koldusleány. Reggel óta állt már ott vékony, rongyos kis kabátjában és elszakadt cipőjében. Állt és várt.
A jó emberekre várt, akik majd megkönyörülnek rajta és üres tenyerébe dobnak egy-két fillért. De ilyet könyörületes ember nem jött, hiába volt a szeretet ünnepének a szombatja, az a nap, amelyen a szegényeken és elhagyottakon minden jó lélek segíteni szokott. Reggel óta hiába nyújtotta lilás kezét könyörgőn az emberek felé, azok észre sem vették. Az embereknek most dolguk volt és érzéktelenül haladtak el mellette. Pedig ha minden huszadik csak egy lejt adott volna, most már haza mehetne és talán-talán megkapná azt a meleg teát is, amit a mostohája ígért neki, ha pénzt visz haza és amiben neki oly ritkán volt része. De az emberek nem adtak. Pedig mi lett volna nekik az az egy lej, amikor cukorra és játékra sok százast adnak ki. A gyermek már alig állt a lábán. Mi lesz vele? hogy menjen haza üres kézzel, amikor otthon a mostohája sok-sok pénzt vár. És ha hazamegy, mit fog az vele csinálni?
„Oh, milyen jó volna meghalni és ott kinn feküdni a temetőben, anyám mellett!" zokogta a kislány és az arcán könnycseppek gördültek alá. Milyen jók voltak ezek a forró könnyek! Hogy felmelegítették a hidegtől dermedt kezét és arcát!
Az utcákon már nem volt olyan nagy a forgalom. Az üzletek sorra lehúzták redőnyeiket, csak egy-kettő volt még nyitva. Ezekben még vevők voltak. A kislány vánszorogva ment el egy ilyen üzletig. Gondolta, majd bemegy és kér valamit. Az ajtón át látta, hogy sokan vannak benn. Nem akart olyan sok ember közé bemenni, hanem megállt künn és várta, hogy egy-ketten kijöjjenek. Először két hölgy jött ki, meleg bunda volt rajtuk és a kezükben sok csomag. A leányka feléljük nyújtotta kezét.
- Szegényke, - mondták rideg hangon és elsiettek. Aztán egy bundás úr jött ki, de az is csak megnézte a koldusgyereket és tovább ment. Aztán még jöttek sokan, de ő nem tudta, hogy kik. Kezét mereven tartotta előre és szeme csak egy pontot látott: üres tenyerét. Már nem tudta, hogy mi történik körülötte: már szinte összerogyott, amikor egyszerre csak valami meleget érzett a hátán. Mintha valaki ráterített volna valamit. Felnézett és egy jóságos arc hajolt föléje. Ez a szeretetteljes arc úgy hasonlított egy archoz, amelyre ő már csak homályosan emlékszik: az édesanyja arcához. Az , aki ott mellette állt és oly szeretettel nézett rá, mint egykor az anyja, öreg, szegényesen öltözött asszony volt.
Ő terített a kisleány vállára egy meleg kendőt.
- Gyere, - mondta a leánykának és kéz a kézben megindultak.
Szótlanul mentek végig a már teljesen kihalt utcákon. Lábuk alatt ropogott a megfagyott hó és fejük fölé csillagos ég borult. A Hold pazarul szórta ezüstös fényét a csendes, havas tájra.
Egy-egy házból vidám gyermekzsivaj hallatszott ki. Itt már megjött az angyal.
Végre már egészen a külvárosban, egy alacsony kerítésű ház előtt megálltak. Az öreg asszony kinyitotta a kaput és előre ment. Kinyitotta a szoba ajtaját és intett a leánykának, hogy menjen be. A szobában sötét volt, csak a már-már kialvófélben levő tűz világított. Az asszony meggyújtotta a lámpát és a leányka körülnézett. Szeme rögtön az ágy felett függő képen akadt meg. A rámából egy kedves leányka mosolygott rá.
- Kinek a képe? - kérdezte a gyermek a képre mutatva.
- Az a kép az én meghalt kisleányom képe, - felelt az öreg néni. Már rég, hogy meghalt és azóta egyedül és szomorúan tengetem az életemet. Mindég kerestem egy leánykát, akivel megosszam szegénységemet és aki pótolná őt. De máig hiába kerestem, nem találtam. Ma este, maikor téged megláttalak, úgy éreztem, hogy te pótolni fogod őt és idehoztalak s itt is tartalak, légy az én kisleányom. Szegényesen, de boldogan fogunk itt élni, mint ahogy vele éltünk, mert a boldogsághoz nem gazdagság, hanem szeretet kell.
... Ez történt egy este, a szeretet ünnepén.
Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, aki semmiképpen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni.
Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magisztrátus megparancsolta volna hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jól csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr: volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János gazda mégis – mégis – nem tudott zöldágra jutni, ahogy németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. – Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is.
Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben rendszerint született egy gyermeke, hol egy fiú, hol egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk.
- Ó, én uram Istenem! – sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, amint lőn hat, lőn hét, lőn nyolc – mikor lesz már e hosszú sor után punktum? – Egyszer azután eljöve a kilencedik; az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum.
János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon. – Hej, sok van azzal mondva.
Kettő, három már iskolába járt, egyet, kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.
Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő! Mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj! Mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!
- Ó, én uram és Istenem, de megáldottál engemet – sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol egyiket, hol másikat aki álmában rosszul viselte magát. Kilenc biz ez, egész kerek kilences szám. No de hála érte az úristennek, még nincsen ok a panaszra; mind a kilenc egészséges, jó erkölcsű, szép is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilenc darab kenyér, mint egy orvosságos üveg, inkább kilenc ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az úr Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc marad is, ha egyet elvesznek belőle.
Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilencen keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át helyüket senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, se a hó, sem a száraz kenyér.
Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott aranyos, ezüstös báránykákkal, cukorbabákkal rakott asztalokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik magukat ól viselik; meg is kérdik elébb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle;János mester egy-egy helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? Micsoda? Mind a kilencnek? Az sok volna. Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá. Nem; majd ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól
- No, gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok – szólt, haza érkezve kilencfejű családja körébe. – Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsonyestéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.
A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felverték vele a házat.
- Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak!
Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába, majd lehúzták azért a szép énekért.
- No! Mit mondtam! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állni. Így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább.
Úgy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott.
- Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán utánam.
Azzal komoly áhítatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik:
„Krisztus urunknak áldott születésén…”
A nagyobb fiúk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen szép kilenc ártatlan lélek őszinte örömének harmóniás hangja kéri onnan felülről a visszhangot tőlük?
Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a mennyben.
Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten.
Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egymaga kilenc szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki tudná, mire használja a többit?
Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja, mennyi?
Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült ez este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? Miért nincs a hírlapokban semmi érdekes? Miért nincs e nagy szobákban elég levegő? Miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom? Amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének.
Eleinte nem akart rá ügyelni, hogy majd vége szakad, hanem amikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot. Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására.
Éppen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájok, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.
- Kend János mester a csizmadia ugye? – kérdé tőle a gazdag úr.
- Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?
- Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.
- Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.
- Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermeki közől, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.
János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt az! Egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?
Hogyne adná? Persze, hogy odaadja! Hiszen az nagy szerencse
- No válasszon kend közőlök hamar egyet; aztán menjünk. – János mester hozzáfogott a választáshoz:
- Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második, ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, e nélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi, azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje; no ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velük a nagyságos úr?
Úgy járt, hogy már a végére ért, mégsem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja, melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.
- No porontyok! Válasszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? Szóljatok no; álljon elő, aki akar.
A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta; a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé húzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott bele, s bújt a nagy úr elől.
Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.
- Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úr Isten nekem adta őket.
A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyerekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.
János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót: „ezer pengő”, és most a markába nyomva érzé.
A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmetesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és elhallgatott.
Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.
A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.
Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.
- Nem szabad énekelni.
Aztán leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is elkezd dúdolni: „Krisztus urunknak áldott születésén.”
Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirúgta maga alól a széket,kinyitotta a ládát, kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.
- Nagyságos jó uram! Instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer forintnál.
Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra:
„Krisztus urunknak áldott születésén.”
Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkoz magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.
Feketén készülődött a karácsony. Reggel óta szünet nélkül csorgott az eső, s a kisváros csatakos utcáin hideg köd tapadt a házfalakhoz. Az emberek föltűrt gallérral, morcosan siettek, s ázott, ócska ruháikban még soványabbaknak és éhesebbeknek látszottak, mint máskor.
A rendőrség épületében rosszkedvű homály uralkodott. A főnök indulatosan csapkodta az ajtókat egész nap, s az írnok behúzott nyakkal hajolt az asztala fölé, csak lopva mert néha a faliórára pislogni. Iszonyú lassan mászott az idő.
Öt perccel négy előtt a főnök kilépett a belső irodából. Kabát volt rajta és kalap.
- Kimegyek levegőzni, Krájnik - mordult rá az írnokra. - ha ötig nem jövök vissza, hazamehet. Jelentés?
A sovány írnok buzgó igyekezettel szökött fel székéről.
- Semmi fontos főnök úr. Az öreg Garami két hete nem jelentkezett...
A hatalmas rendőrfőnök hangja úgy csattant a nyaka közé, mint a mennydörgés.
- És ezt csak most jelenti? Behozatni a vén bitangot! Büntetőcellába vele! Tán azt hiszi a vén semmirevaló, hogy amiért törvényszéki bíró volt annak idején, most nem kell engedelmeskedjék a törvénynek? Majd megtanítjuk! Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért kiengedték a munkatáborból, s megúszta annyival, hogy hetenként egyszer jelentkeznie kell! Most már az is sok neki! Mihelyt bejön a járőr, küldje ki utána! Érti?
- Igenis - hebegte az írnok, s a főnök haragtól fújtatva kidübörgött az irodából.
Az ajtót döngve csapta be maga után.
Kint esett az eső. A hatalmas úr föltűrte kabátján a gallért, s lassú léptekkel megindult az utcán. A ködszagú, nyirkos levegő jólesett, s ahogy zsebre dugott kezekkel, maga elé bámulva haladt, megpróbált nem gondolni semmire. Arra sem, hogy karácsony van. A múltra sem. Semmire. De a léptei súlyosak voltak, s vállait valami nyomta láthatatlanul.
Ázott kis olcsó ruhában sovány leányka haladt előtte az utcán, vállán karácsonyfát cipelt.
Alig lehetett több tíz esztendősnél. Nagy volt számára a fenyő, s nehéz, alig vonszolta magát alatta. Harisnyátlan, vörösre fázott lábán, nagy elnyűtt munkásbakancsot viselt.
Időnként megállt, letette a fát, és kékre fagyott kezeit szájához emelte. A rendőrfőnök lassan utolérte, és megállt mellette.
- Kinek viszed azt a fát? - kérdezte haragosan.
A leányka ijedt szemekkel nézett föl reá. Szemei kékek voltak és nagyok.
- Haza, nagyapóhoz rebegte félénken. - Nagyapó beteg. A temető szélén vágtam. Nem szabad?
- Miért ne lenne szabad... - morogta a főnök bosszúsan.
Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogta el, ahogy azokba a kék szemekbe nézett.
- Hol laktok?
-A Rigó utcában.
A hatalmas ember körülnézett. Üres volt az utca, és félig már sötét. Hirtelen lehajolt és megmarkolta a fát.
- Majd én viszem - dünnyögte valami furcsa szégyenkezéssel a hangjában - nehéz neked.
A kislány ámulva nézett föl reá, a szeme ragyogott.
- Milyen jó ember maga!
- Gyere! - morogta a főnök, és megindult a Rigó utca felé, vállán a fenyővel. Szó nem esett közöttük egész úton. Egy ház előtt a leányka megállt.
- Itt lakunk - mondta - hátul...
A főnök is megállt, és a fenyőt letette maga mellé a falnak támasztva. Szótlanul nézték egymást egy pillanatig.
- Köszönöm, hogy olyan jó volt... - kezdte a leányka bizonytalanul, de a rendőrfőnök legyintett. Szinte gorombán mondta:
- Ne köszönj semmit. Csak emlékeztettél valakire, ennyi az egész. Nekem is volt egyszer egy kislányom, olyan, mint te...
A goromba hang furcsán ellágyult, s a leányka csodálkozva nézett föl a nagy erős emberre.
- Hol van most?
- Meghalt.
Csönd volt a szó után, mély és sötét csönd. csak az esőt lehetett hallani, ahogy alácsorgott a háztetőről.
- Akkor az égben van - szólalt meg a kislány tárgyilagosan.
- Ott van az én apukám is, meg anyukám is. Biztosan együtt vannak ott most, és az ő kislányuk, a maga kislánya ott fönt... Nem jön be? - kérdezte hirtelen. – nagyapó örvendene, s én is...
Segíthetne nekem földíszíteni a karácsonyfát... Aztán énekelnénk egy kicsit, ahogy karácsonykor szokás...
A nagydarab ember lehajtotta a fejét, és egy pillanatra félrefordult. Mintha egy könnycseppet törölt volna ki a szeméből.
Aztán lehajolt a fenyőfáért.
- Gyerünk hát! - mondta, és a hangja furcsa volt, mély és halk, és egészen más, mint azelőtt...
A leányka kinyitotta a kaput, és előrement. Megkerülték a házat.
- Még azt sem tudom, hogy mi a neved - szólalt meg a rendőrfőnök, mikor a hátsó ajtóhoz értek.
- Angyalka - felelte a kislány, és kezét rátette a kopott kilincsre.
- Így szólítanak az emberek. Egyébként Rozi a nevem, csúnya név, ugye? Legyünk csöndesen, hátha nagyapó alszik...
Óvatosan kinyitotta az ajtót és belesett. - Jöjjön! - suttogta halkan. Aztán elakadt a szava és egy pillanatig döbbenve nézett.
- Valami baj van? Beteg talán? A rendőrfőnök halálos sápadt volt, és reszketett. S a szemei... a szemei olyanok voltak, mint aki kísértetet lát.
- Beteg? - ismételte meg a leányka ijedten a kérdést. A rendőrfőnök megrázta a fejét, és szótlanul belépett a nyitott ajtón, vállán a karácsonyfával. A szegényesen berendezett szűk kis szobában egy árva villanykörte égett, fénye hideg volt és kietlen. A szoba sarkában ócska vaságyon, fehér hajú, sovány öregember aludt a falnak fordulva.
A főnök odatámasztotta a fenyőfát a fal mellé.
- Nincs tűzrevalótok, - kérdezte dörmögve, és állával a sarokban álló pléhkályha felé bökött. A leányka betette az ajtót.
- Van egy kevés, de takarékoskodni kell vele - súgta. A szekrény alól előhúzott egy fából készült karácsonyfatalpat, és az asztalra tette.
- Ide tesszük a karácsonyfát, jó?
A főnök föltette a fenyőfát a talpra. A leányka kinyitotta a szekrényt, és elővett egy papírdobozt.
- Amíg nagyapó alszik, földíszítjük a fát - súgta és odatette a dobozt az asztalra. Használt karácsonyfadísz volt benne. A szekrényajtó nyikorgására az öregember ott az ágyon megmozdult, köhögni kezdett, majd nehézkesen átfordult a másik oldalára. Szemei lassan megnyíltak és keresve tapogatták végig a szobát. Aztán megakadtak a rendőrfőnökön és nem mozdultak többet.
Nagyapó - újságolta a kislány lelkendezve - ez a jó bácsi segített nekem hazahozni a fát!
Nagyon jó bácsi, nagyapó, neki is van egy leánykája fönt az égben, ahol anyuék vannak, és én behívtam, hogy legyen velünk karácsony estéjén... Ugye jól tettem nagyapó?
- Jól tetted, Angyalka - felelte az öregember halkan, anélkül, hogy levette volna szemét a rendőrfőnök arcáról. - tessék leülni rendőrfőnök úr...
Köhögés rázta meg, görcsös, csúnya köhögés.
A rendőrfőnök néhány pillanatig döbbenve nézte hamuszürke arccal. Aztán lassan odament az ágyhoz.
- Nem tudtuk, hogy beteg, Garami úr - mondta halkan. - Hívatott orvost?
A volt törvényszéki bíró megrázta a fejét a gyűrött párnákon.
Kár nekem az orvos - hörögte - tudom én azt. Az idő eltelt fölöttem. Mindannyiunk fölött eltelik egyszer.
Ebben az egyben nincs különbség közöttünk...
A köhögés miatt alig lehetett megérteni a szavait. A rendőrfőnök lassan leült az ágy melletti székre és arcát a tenyereibe hajtotta. Csönd volt, csak a beteg ziháló hörgése hallatszott, s az ezüstpapír-láncocskák halk nesze, ahogy a kislány ott az asztal mellett egymás után aggatta őket a karácsonyfára.
- Három gyertyavégem is van még! - szólalt meg boldog, csilingelő hangon, mikor befejezte a díszítést.
- Csak átszaladok Sánta nénihez gyufáért, s aztán boldog karácsony lesz, és énekelünk!
Alig csukódott be az ajtó, a beteg megszólalt megint. Rekedten, akadozva:
- Meghalni... nem rossz... az olyannak, mint én vagyok... csak... azt tudnám...Angyalkával mi lesz? Mi lehet belőle a maguk világában... rendőrfőnök úr? ... Az Angyalkákból?...
A rendőrfőnök néhány percig hallgatott. Amikor megszólalt a hangja komoly volt és szelíd:
- Nekem is volt egy leánykám - mondta. Angyalkának hívtuk őt is. Ekkora volt éppen, amikor... amikor meghalt. A háború vitte el...
- Sok mindent elvitt a háború - felelte a beteg.
- A családomat - mondta a főnök, és a hangja keserű volt.
- Az enyémet is... csak ő maradt. Angyalka. Kinek maradt? - tette hozzá a kérdést zihálva. - nekem, aki elmegyek?...
Aztán csönd volt a két magányos ember körül a szobában. Az emlékek árnyéka ránehezedett a csöndre, sötét, fekete, vérbe fagyott árnyékok, s az asztal közepén álló árva kis karácsonyfán didergett az ócska ezüstdísz. Könnyű, futó léptek hallatszottak kint, s a rendőrfőnök hirtelen fölkapta a fejét.
- Miatta ne aggódjon, Garami úr - mondta sebesen, s a hangja rekedt volt és fojtott.
- Angyalka az én leányom lesz, örökbe fogadom...
Az ajtó megnyílt.
- Itt a gyufa! - csilingelte örömtől lelkesen a kislány.
- Most meggyújtom a gyertyákat, nézzék!
A csöndben hallani lehetett a gyufa sercegését. Az öregember feje lassan megmozdult, s egy kép felé fordult a falon. Katonatisztet ábrázolt a kép.
- Ez volt az apja - motyogta halkan.
- A rendőrfőnök ránézett a képre, aztán lehajtotta a fejét.
- Magának ellensége volt... - suttogta a beteg lázas szája.
A három kis gyertyacsonk apró, sárga lánggal égett a karácsonyfán.
Félénk, szomorú kis lángok voltak, de égtek mégis.
- Most énekeljünk! - szólalt meg a kislány a karácsonyfa mellett.
A rendőrfőnök fölállt.
- Kezdd el, Angyalka! - mondta szelíden.
Mikor a rendőrjárőr durván berúgta a Garami-lakás ajtaját, döbbenve torpant meg a küszöbön.
A hatalmas és félelmetes rendőrfőnök ott állt összetett kezekkel egy olcsó kis karácsonyfa előtt, mellette egy vézna, csillogó szemű leányka, és együtt énekelték a karácsonyi dalt. Az ének elakadt, a leányka szeme nagyra nyílt, ijedtre, az egyenruhák gombjai hidegen csillogtak.
- Tegyétek be az ajtót! - mordult rá a rendőrfőnök az őrjáratra. - nem látjátok, hogy karácsony van?
- Aztán intett. - Énekeljetek!
Ezüstös tiszta csengéssel emelkedett föl Angyalka hangja a fűtetlen, szegényes szobából, föl, föl a magasságos ég felé, s néhány pillanatig egyedül szálldosott, mint egy árva, Istenhez menekülő galamb. De aztán lassan, tompán, mintha mély és sötét pincéből jött volna, követni kezdte énekét a férfiak dörmögő hangja is, s a dal hömpölygött, áradt, nőtt, emelkedett, míg végül is egyetlen hatalmas zsoltárrá forrva betöltötte a szobát s az egész sötét, hideg világot.
S a három kis pislákoló gyertyavég fénye szelíden csillant meg a marcona férfiak megkönnyesedő szemeiben. A beteg vénember ott hátul az ágyban lehunyta a szemeit.
Valami mégis megmaradt - suttogta halkan -, az emberi szív.
Köszönöm, Isten...
Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőzve tiszteljük magunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.
Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem volt karácsony, és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy vasárnapok se voltak. Viselő ruháinkat nehéz gondjainkat szakadatlan hordtuk, bármit mutatott a naptár. Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az ünnepekért, ünnepi öltözetet és ünnepi arcot éveken át nem látott házunk.
Egyszer fellázadtam. Karácsony volt. De nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem Karácsonyi szabadságra küldött haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha halottat őriztek volna benne.
Apámék egy-egy könyvbe temetkezve naphosszat hallgattak sötéten, és nem volt szabad előttük karácsonyról szólni. Évek óta nem járt nálunk az angyal. Súlyos gond nyomta szárnyait, és nem tudott elröpülni hozzánk. Akkor öregedtek meg apámék. Nem akartak ünnepre gondolni, mert eszükbe jutottak a régi és gondtalan ünneplések, s a jövő ködös volt, nem láttak előre. Pedig ha tudtak volna ünnepelni, a karácsonyfa gyertyái mellett az ünnepi gondolatok magasságából megláthatták volna az utat, mely már akkor is egyenesen vezetett a reménység felé. De gyászba s az ünneptelen hallgatásba rejtőztek az idő elől, pedig az idő azért múlott, éppen úgy.
Karácsony szombatja volt. Kint nagy puha hó, a kerti fákat belepte egészen. Olyan csöndes volt kereken a világ, mintha a békesség készült volna megszületni akkor.
Egyedül lézengtem a kertben. A szürkület már meglepte a fenyvest, s kereken a dombok is belevesztek a lehulló estébe. Lent a faluban egy-egy lámpa kigyúlt. Fájt, hogy karácsony estéje van. Máshol izgalommal lesik az angyalt, ünneplő ruha van és karácsonyi szag és boldog rejtelmesség a levegőben. Hallottam a csilingelést, s láttam a gyertyafényben úszó szép karácsonyfákat, pedig a szívemben tudtam, hogy mindez csak álmodozás, mert nálunk sötétek a szobák, s a régi gyűrött ruháinkban éppen olyan magányosan töltjük el ezt az estét, akár a többit.
Esteledett nagyon. Lent a faluban egyre több lámpa égett, s a papnál megkezdték a kántálást is. Megálltam a fenyők alatt, és hallgattam a felszűrődő éneket. Románok kántáltak. Az egyhangú dallamot búsan itta föl a szétterülő este, s én arra gondoltam, hogy románok kántálnak. Románok ünnepelnek. Mindig csak a románok.
Sokáig álldogáltam ott, közben sötét lett egészen. Fázni is kezdtem, hűvös szél támadt a fák közül, éreztem, hogy haza kell már menni. De ugyanakkor valami fájdalmasan a torkomba markolt. A tudat, hogy karácsony este van, s én ott ülök majd egyedül, és nem lesz senki, akivel beszéljek, és nem lesz semmi ünnep. Az öregek olvasnak a lámpa alatt, olvasnak, zord szótlan arccal, mintha olyan nap lenne ez is, mint a többi. Úgy szorította a torkomat, hogy könnyeket préselt ki a szememen. Hát csak a románok?
S ekkor valami nagy, bátor dolog jutott eszembe. Hirtelen, hogy szinte beleszédültem. Nem csak a románok. Miért csak ők? Karácsonyt csinálok én, magamnak! Karácsonyt, titokban, hogy senki se lássa!
Volt a fenyves szélén néhány kicsi fenyő. Csak akkorák, hogy a derekamig sem értek. A kerti színből kiloptam egy ásót, s kiástam egyet, egy szépet a fenyőcskék közül. Sok földdel vettem ki, betettem a ládába, elrendeztem a gyökereit is, hogy baja ne essék, s megindultam vele a ház felé.
Vert a szívem az izgalomtól. Hátha meglátnak? Hátha baj lesz ebből? De sötét volt, nem látott meg senki. Egyedül laktam, a ház végiben. Úgy osontam be a szobámba, mint a tolvaj. Meggyújtottam a lámpát, a ládát a fával az asztalra tettem s hozzáfogtam a feldíszítéshez. Izgalmas, nagyszerű munka volt. Színes papírokból láncot fabrikáltam, néhány szál aranyozott zsinórt is leltem hozzá s öt darab maradék gyertyavéget. A gyertyavégeket dróttal kötöttem rá a fenyőre, idétlenül is álltak rajta, az igaz. A színes papírlánc sem sikerült úgy, ahogy akartam. Csúnya lett nagyon a karácsonyfám. De karácsonyfa volt!
Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s felöltöztem úgy, ahogy illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga láng dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.
Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam, s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak, s most már nemcsak a románok ünnepelnek ebben a faluban.
Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység meg a jövendő beléptek volna ünnepelni hozzám a szobába. S talán, azt hiszem, úgy is volt.
Ültem ünneplő ruhámban az ágyon, s néztem a szegényes kis karácsonyfát, és gondoltam mindenfélét össze-vissza, szépet és szomorút, ahogy ilyen szép és magányos, de különösen nagy ünnepeken szokás, amíg lassan leégtek a gyertyavégek. Leégtek és elaludtak egyenként, csöndesen. Még éppen csak egy lángocska őrizte hűségesen az ünnepet a legalsó ágon, aztán elaludt az is.
Még ültem az ágyon egy keveset, s néztem az elsötétülő szobát, mert a kályhában is roskadt már a tűz és alig világított. A sötétséggel együtt éreztem lassan a hétköznapot is visszatérni, s emlékszem jól, ez csúnya és keserű érzés volt.
Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát, s felvettem a régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit, s visszadugtam mindent a fiókba. Aztán kabátba bújtam, s visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam.
Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Borzasztó sötét volt a fenyves, és szél suhogott az ágak között. Kint a tisztásokon dideregve világított a hó. Féltem. Kísérteties volt a hószínű sötétség és a suhogó fenyves.
Sietve tettem helyére a fát. Gyökere körül ledöngöltem a földet, s havat is kapartam köréje. A csöndesség felől veszekedés hallatszott. Románul veszekedtek. A hangok felverték a falut, aztán belefagytak újra a csendbe. Kántálás már nem hallatszott sehol Hideg, néma téli este volt.
Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt már, hívtak vacsorázni.
Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdezte meg apám.
- Mit csináltál?
- Semmit - feleltem.
Apám szája széle megrándult, de nem kérdezett többet. Ő maga is a semmivel foglalkozott abban az időben.
Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy nekem karácsonyom volt mégis.
Véletlenül jutott az eszembe minap ez a régi történrt. Karácsonyfát néztem fiaim számára, s megtaláltam közben azt a fenyőt is, amit akkor egy estére kiloptam a kertből. Megsinylette az ünneplést. Évekig csenevész maradt, volt idő, hogy azt hittem, kipusztul. De aztán mégis erőre kapott. S ma már sudáran és magasan szökik az ég felé, erősen túlnőtt engem s mindnyájunkat, kik akkor éltünk.
A csodálatos balzsam meg a likas zsák
Hallottam volt annak idején, egy messzi múltba vezetett régi karácsonyestén, a kandalló előtt. Az ablakon kívül sűrűsödött már a szürkület, s lassanként elvesztek benne a hólepte erdélyi hegyek. A kandallóban pattogott a száraz bükkfa. Nagyanyánk birsalmasajt szagú szobájának öreg bútoraira sárga fénypászmákat vetettek a táncoló lángok. Mi, gyerekek ott hevertünk a szőnyegen, s fojtott izgalommal vártuk, hogy megszólaljon odaát a nappali szobában a kicsi ezüstcsengő, s meghirdesse a karácsonyfával érkező angyalt.
Nagyanyánk ott ült a hintaszékben, közel a kandallóhoz. Fején fekete csipke főkötő, térdein a vedlett bársonytakaró, s vékony ujjai fürgén billegették a csillogó kötőtűket.
- Hol volt, hol nem volt - kezdte el nagyanyánk a mesét, hogy gyorsabban teljék az idő -, hetedhét országon túl, az Óperenciás tengeren túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény favágóember. Feleségével és hét neveletlen gyermekével ott élt a falu közepén, egy szép nagy nádfödeles házban, s vágta, vágta fönt az erdőben a fát, napkeltétől napnyugtáig. De hiába dolgozott akármilyen sokat, hiába vitte haza minden keresetét, mégsem volt öröm és boldogság az otthonában. Egyéb se volt ott, csak panaszkodás. Panaszkodott a feleség folytonosan, hogy ez rossz, az rossz, hogy lám az egyik gonosz szomszéd így, a másik gonosz szomszéd úgy, s még a gyerekek is savanyú képpel jártak-keltek egész nap, panaszkodtak azok is, hol a tanítóra, hol a szomszéd gyerekekre, s annyit panaszkodtak, hogy mindenki messzire elkerülte őket, mintha csak ragályos betegek lettek volna.
Nagy szomorúságot okozott ez a szegény favágóembernek, s igyekezett minél több fát vágni, hogy több pénzt vihessen haza, hátha attól elmúlik otthonában a keserűség. Még télidőben is vágta a fát fönt a hegyen, látástól vakulásig, derékig érő hóban, de mind nem használt semmit. A keserűség csak továbbra is megülte a családját, akár az átok.
Karácsony estéjén is ott érte a szürkület az erdőben. Még a karácsonyról is megfeledkezett szegény, annyira nyomta a lelkét a búbánat. Mikor aztán besetétedett annyira, hogy a baltája végit is alig látta, nagyot sóhajtott s elindult hazafele. S hát ahogy ott haladt lefelé a hólepte sötét ösvényen, egyszerre csak megpillantott egy töpörödött anyókát, aki egy irdatlan nagy köteg rőzse alatt görnyedezett.
- Hová viszi azt a sok rőzsét, öreganyám? - kérdezte meg jó szívvel a favágóember.
- Haza, édes fiam - felelte nyögve a kicsi öregasszony -, hogy legyen tüzelőm karácsony napjára.
- Aztán miért nem küldi ki a fiát, vagy valamelyik fiú-unokáját fáért? - kérdezte a favágóember -, nem való magának az ilyen terüt cipelni s méghozzá éccaka!
- Nincs nekem senkim a világon, édes fiam, azért - sóhajtott a kicsi öregasszony -, magam viselem a gondot, nincs kivel megosszam.
Megesett rajta a szegény favágóember szíve.
- Adja csak ide azt a terüt - mondotta jó szívvel -, majd én lecipelem a házához, maga csak mutassa az utat.
- Jaj, áldjon meg a jó Isten érte - hálálkodott az anyóka -, csak kövess engem, nem kell messzire menned.
A favágóember a hátára vette a rőzseköteget, s aztán csak mentek szótlanul a havas estében lefele a hegyről, elől a töpörödött öregasszony s mögötte a favágóember a rőzsével. De nem a falu irányába mentek, nem ám, hanem hamarosan letértek a járt ösvényről s bé egyenesen a sötét, ember-nem-járta szálerdőbe.
Csudálkozott ezen a favágóember, de nem szólott semmit, csak cipelte a nehéz rőzseköteget a vénasszony nyomában. Bent aztán, a legsötétebb szálerdő közepén, egyszerre csak kicsike kis tisztásra értek, s a kicsike tisztás közepén ott állt egy kicsike ház, olyan kicsi, hogy majdnem a tetejéig belepte a hó.
- Tán nem itt él? - ijedt meg a favágóember, mert még medvének is rossz lett volna ott egymagában, olyan elhagyatott hely volt az a nagy erdőség közepén.
- Én biz'a itt - felelte a kicsi öregasszony, s már nyitotta is a szűk, kicsi ajtót -, hozd be, lelkem, egyenest a házba, ha nem restelled, hadd gyújtsak magamnak egy kis tüzet idebent a tél hidege ellen.
A szegény favágóember becipelte a rőzsét a kicsi házba, letette a kemence sarkába, baltájával ügyesen fölaprózta, s még a tüzet is fölszította a kemencében.
- Fizesse meg a jó Isten, amit értem cselekedtél - hálálkodott az anyóka -, de azt mondd meg nekem, édes fiam, hogyan van az, hogy te is itt töltöd a karácsonyestét kint az erdőn? Nincsen családod?
A szegény favágóember sóhajtott erre egy nagyot, s elpanaszolta a maga baját. Hogy biz'a van neki családja, van szép otthona is, de egyéb sincs benne, csak panasz, meg keserűség, mert hiába próbál akármit, a felesége meg a gyermekei egyebet se látnak maguk körül, csak a rosszat.
Csóválta a töpörödött kis öregasszony a fejét azon, amit hallott. Aztán csak azt mondta:
- Jót tettél velem, favágóember, s jótét helyébe jót várj. Adok én is neked valamit, aminek hasznát veszed.
Azzal fölnyúlt a polcra, s levett onnan egy kicsi nyírfakéregből készült tégelykét, meg egy likas zsákot. odanyújtotta őket a favágóembernek.
- Vidd ezeket haza magaddal, édes fiam, s mihelyt hazaértél kend meg ezzel a balzsammal, amit a nyírfakéregben találsz, a feleséged szemét s a gyerekeid szemét is sorba. S ha megkented vele a magad szemét is, akkor kioldozhatod ezt a zsákot is, s a többit majd meglátod. Eridj hát Isten hírével.
A szegény favágóember zsebre dugta a nyírfakéregből készült kicsi tégelykét, s még a likas zsákot is a vállára vette, csak hogy kedvében járjon az öregasszonynak. Aztán illedelmesen elköszönt, kilépett az ajtón, s elindult a hólepte setét erdőn keresztül hazafele.
Fúrta azonban az oldalát a kíváncsiság erősen, hogy mi is lehet abban a nyírfakéregben. S mikor beért a fák közé, hát csak megállott, fölnyitotta a tégelyke födelét, belenyúlt az ujjával, s megkente mindkét szemét az öreg anyóka balzsamával.
S hát csudák-csudája! Amikor újra kinyitotta a szemét, úgy meglepődött, hogy még a lélegzete is elállt! Mert a kicsi tisztás helyén nagy széles tisztást látott, s annak közepén nem kicsike fakunyhót, de nem ám, hanem egy gyönyörűségesen szép kacsalábon forgó tündérpalotát! S a tündérpalota aranyos kapujában nem egy töpörödött anyóka állt, hanem egy szépséges-szép angyal, maga az Úrjézus karácsonyi angyala.
Ki tudja, meddig állt volna ott bámészkodva, ha eszébe nem jut a vállán csüngő likas zsák. S hát ahogy odanéz, nem likas zsák volt az sem, hanem tiszta aranyfonálból szőtt gyönyörűséges karácsonyi zsák, színültig tele almával, dióval, karácsonyi mézeskaláccsal! Olyan nehéz volt a sok szép karácsonyi ajándék a vállán, hogy meggörbedt alatta.
Futott is haza nagy örömében, ahogy a lába bírta. Még a tündérpalotáról is megfeledkezett.
- Hé, asszony! Aprócselédek! - esett be ajtóstul a házba. - Ide nézzetek!
Azok néztek is rá nagy savanyúan, az asszony meg a gyerekek, de nem vidult föl az ábrázatuk.
- Mit nézzünk? Likas zsákot? - dohogott az asszony -, van abból itthon is elég. Bezzeg a szomszédok karácsonyt ünnepelnek, de nekünk még a morzsából sem adnak.
Megijedt az ember, nézett hátra a vállán csüngő zsákra, de bizony aranyból volt az s tele ajándékkal. De eszébe jutott hirtelen a balzsam, s kapta elő a kicsi nyírfakérget, bekente az asszony szemét nagy gyorsan, be a gyerekek szemét is sorra, s hát egyszeribe olyan nagy világosság támadt a házban, mintha ezer gyertyát is meggyújtottak volna. Mosolygott az asszony, kacagtak a gyerekek, és körülugrándozták nagy örömmel.
- Jaj, de szép aranyzsák! - kiabálták. - Oldja már ki, édesapám, hadd lássuk, mi van benne!
Az ember pedig letette a nagy aranyzsákot a padlóra, megoldotta a száját, s szedte ki belőle egymás után a sok gyönyörűséges holmit. Piros szattyánbőr csizmát, selyemkendőt az asszonynak, birkabőr ködmönkét, patkós csizmácskát mind a hét gyereknek, kosárra való aranyos kalácsot, piros almát, ezüst diót. Volt is akkora öröm a házban, hogy még a cirmos cica is táncra kerekedett.
- Annyi sok jó van itt, hadd osszuk meg a szomszédokkal - mondta hirtelen az asszony. Azzal megrakott egy kosarat kaláccsal, karjára vette, s vitte át a szomszédokhoz. Az ember meg csak ámult, mert ilyesmi még nem esett meg soha.
De ámult a falu is, biz'a. Mert attól a naptól kezdve nagyon megváltozott ám az élet a favágóember háza táján. Nevetés nótaszó hallatszott onnan reggeltől estig, öröm és vidámság töltötte meg pincétől a padlásig a házat, s aki csak bevetődött a kapuján, nem győzte dicsérni a szíves vendéglátást. Úgy megkedvelte mindenki őket a faluban, hogy hamarosan bírónak is megválasztották a favágóembert, s azóta is boldogan élnek, ha csak meg nem hóttak. Az ám. Itt a mese, fuss el véle.
Nagyanyánk elhallgatott, s néhány pillanatig csönd volt a szobában, csak a tűz pattogott szelíden a kandallóban. Aztán Margit húgom, aki még csak négyéves volt akkor, vágyakozva fölsóhajtott nagyanyánk lába előtt a szőnyegen.
- Én is szeretnék ebből a balzsamból, nagymama...
- Semmi se könnyebb annál, lelkecském - felelte nagyanyánk, huncutkás mosollyal a kötőtűi mögött -, adott az angyal minden emberfiának egy csipetnyit belőle, mindjárt a születése napján. Oda rejtette el a fületek mögé, oda hát. Keressétek csak meg az ujjatokkal. Ott, ott. Kicsikét fentebb. Érzed az ujjad bögyével? Nocsak, dörzsöljétek meg a szemeteket vele szaporán. Úgy ni. Dörzsöljétek csak.
Dörzsöltük, dörzsöltük ujjunk begyivel a szemünket, hogy a könnyünk is majd kicsordult tőle. S egyszer csak, mintha varázslat történt volna, megszólalt a szomszéd szobában a kicsi ezüst csöngettyű. Akkorát dobbant tőle a szívem, hogy még ma is emlékszem reá. Felszöktünk a szőnyegről ahányan voltunk, szaladtunk az ajtóhoz s kitártuk szélesre. A nappali szoba kellős közepén, száz fehér gyertya fényében csillogva, sziporkázva, ott állt a legszebb karácsonyfa, amit valaha is láttam.
Fél évszázad telt el azóta. S ahogy visszagondolok most nagyanyám meséjére, úgy érzem, hogy bizony jót tennénk, ha mindannyian, akik még itt élünk a földön, megkeresnénk végre a fülünk mögött azt a csipetnyi balzsamot, amit az Úrjézus angyala eldugott volt oda, s ledörzsölnénk vele szemünkről a rosszak látásának csúnya hályogát.
Ezelőtt száz esztendővel úgy ismerték e nevet, akárcsak Kinizsi Pálét. Testőr volt, s abban az időben a legerősebb ember.
Egyszer, hogy Erdélyben járt, útközben leesett a lova lábáról a patkó. Beállított hát a kovácshoz.
- Van-e kész lópatkója? - kérdezte a kovácsot.
- Hogyne volna - felelte a székely kovács -, van bizony húsz is.
- Erősek-e? Mert nekem csak erős kell.
A kovács előszed egy halom patkót, és mutatja.
Macskási meg akarja tréfálni a kovácsot. Fölvesz egy patkót, és összeroppantja a markában.
- No - azt mondja -, ez nem erős. Fölveszi a másikat. Azt is összetöri.
- Ez sem erős.
A harmadikkal hasonlóképpen cselekszik.
- Látom - azt mondja -, hogy gyöngék a patkók, de ha nincs más, hát el kell fogadnom.
A kovács, maga is jó erős, markos ember, nem szól semmit: fölveri a patkót.
Macskási odavet egy tallért a kovácsnak, és fel akar ülni a lovára.
- Megálljunk - azt mondja a kovács -, meg akarom nézni, hogy erős-e ez a tallér.
Azzal fogja a vastag tallért, és kétfelé töri az ujjával.
- Nem erős - azt mondja. - Kérek másikat.
Hasonlóképpen cselekszik a második és harmadik tallérral is, míg végre a negyedikre azt mondja:
- Látom, hogy gyöngék a tallérok, de ha nincs más, elfogadom.
Macskási akkor elnevette magát, és kezet adott a kovácsnak.
- No, barátom - mondja neki - te visszaadtad a tréfát, de így se jártam még soha, mióta katona vagyok.
Bolond Istók azt hallotta, hogy aki nem tud megélni Magyarországon, menjen Amerikába.
- Én nemigen tudok megélni - mondotta.
Elment a tanítóhoz. Megkérdezte tőle: hol van az az Amerika?
A tanító elővette a földgömböt, és megmutatta:
- Látod-e, erre kell körülmenned, hol szárazon, hol hajón. Ami itt egy hajszálnyi vastag út, az éppen egy napig tart.
Hazamegy Istók. Gondolkozik.
- Minek kerüljek én akkorát - mondja. - Fúrok egy lyukat, nagyon hosszút, az udvarunkon, aztán egyszer csak oda lyukadok ki, ahol Amerika van.
Ásót, kapát vett elő. Nekikezdett a lyuk ásásának. Egy hónap múlva már akkora lyukat ásott, hogy csodájára jártak az emberek.
- Mit csinálsz, te, Istók? - mondotta a pap. - Nem tudod-e, hogy a föld közepe csupa tűz?
- Sohse hallottam - felelte Istók -, de lehet, hogy úgy van, mert mentül lejjebb ások, annál jobban csurog rólam az izzadtság.
- Ha a föld csak akkora volna, mint az alma - mondotta a pap -, akkor azt látnánk, hogy a föld kérge csak olyan vastag, mint az alma héja, a belseje pedig égő parázs.
Istók azonban csak ásott tovább. Egyszer aztán elordítja magát:
- Húzzatok fel hamar!
Felhúzzák, hát csupa víz.
A sok ásásnak az lett a vége, hogy Istók vízérre talált, s megtelt a gödör vízzel. Olyan jó kútja lett neki, hogy ezentúl mindenki hozzá járt vízért. Fizettek neki minden háztól egy koronát, hogy a kútját használhassák.
- Hát mégiscsak nekem volt igazam - mondotta Istók. - Addig fúrtam, míg csak Amerikába nem jutottam. Mert ott van Amerika, ahol a pénz van.
A rómaiak elrendelték: menjen el mindenki a szülővárosába, hogy ott jegyzékbe vehessék.
Télire járt, hidegek voltak az éjszakák. József és Mária - aki gyermeket várt - nagyon elfáradt az úton. Messze volt a júdeai Betlehem, József szülővárosa. Sokan igyekeztek oda, hogy idejében bejegyeztessék magukat.
Betlehemet, Dávid városát ellepték az emberek ezen az éjszakán. Amikor József és Mária megérkezett, már nem volt egyetlen szabad szoba sem. József egy fogadóban hagyta Máriát, amíg ő mégiscsak megpróbált felkutatni valami szállást. De hiába: minden szoba ki volt adva, minden szállás le volt foglalva.
A vendéglősné látta Mária állapotát. Megsajnálta és helyet adott neki az istállóban. Az istálló a fogadóhoz tartozott: itt ettek, pihentek, aludtak az állatok. Ebben az istállóban, az éjszaka csendjében született meg Jézus, Mária kisfia. A jászol volt a bölcsője.
Ilyen szerény és egyszerű helyen jött a világra - pedig Ővele az Isten legeslegnagyobb ajándékát kapták meg az emberek.
A közeli hegyek között pásztorok őrizték nyájukat. Egyszer csak az éjszaka kellős közepén, egyikük egy nagy, fényes csillagra lett figyelmes, az összes többinél ragyogóbbra. Mindannyian csodálkozva néztek föl erre a csillagra, amely mint egy ékszer függött az égen Betlehem fölött. És ekkor hirtelen megjelent nekik az Isten angyala. Lángoló aranyfényben ereszkedett le a Földre.
- Ne féljetek! - mondta az egybegyűlteknek. - Jó hírt hozok, amely minden embert boldoggá tesz. Megszületett Betlehemben a Megváltó, Jézus Krisztus.
Az ég megtelt mennyei seregekkel. Dicsérték az Istent, és mindnyájan így énekeltek:
- Dicsőség az Istennek a mennyben és a földön, áldás, békesség adassék minden embernek!
A pásztorok nem akartak hinni a szemüknek és a fülüknek. Sietve elindultak Betlehembe, hogy megtalálják az újszülöttet, akit az angyal jelentett nekik. A nagy, fényes csillag alatt meg is találták az istállót, benne a jászolban alvó, bepólyált kisdedet. Fejet hajtottak előtte.
Aztán szétszéledtek, s elvitték mindenfelé az angyal látogatásának és a mennyei seregek énekének a hírét. Jelentették: megszületett Jézus - aki majd megváltja az embereket.
Heródes, a zsidók királya egy nap hírül vette Jeruzsálemben, hogy három napkeleti bölcs érkezett az országba. Valami Jézus után kutatnak, és mindenkitől megkérdezik:
- Hol van Ő, a zsidók királya? Láttuk csillagát a keleti égen, és eljöttünk, hogy imádjuk Őt, és ajándékot adjunk neki.
Heródes megrémült ennek hallatára, hiszen azt hitte: ő, csakis ő a zsidók királya. Elküldött hát a bölcsekért, és a csillagokról kérdezősködött. Azok elmondták, hogyan látták meg a csillagot, s követték sok-sok napon át.
Heródes Betlehembe küldte őket.
- Kutassátok fel a gyermeket - mondta -, és ha megtaláltátok, gyertek, és mondjátok el nekem, hogy én is meglátogathassam.
A három bölcs követte a csillagot, amely az utat mutatta nekik. Előttük haladt, és végül megállt az istálló fölött, ahol a kisded feküdt. Beléptek az istállóba, és Mária ölében meglátták a gyermeket. Leborultak előtte, úgy imádták. Aztán átnyújtották ajándékaikat: aranyat, tömjént, mirhát. Tudták, hogy a kisded, aki előttük fekszik: Isten fia. De Heródesnek nem adtak hírt róla.
Fordította: Mezey Katalin/
Élt a mi falunkban - az öregebb rendűek még emlékeznek rá -, élt egy hipp-ide, hopp-oda, hamari-habari ember, aki ha belefogott a beszédbe, négy bivallyal se lehetett volna elhúzni a helyiből. De kiváltképp tanácsokat szeretett osztogatni.
A kovácsnak azt tanácsolta: addig üsse a vasat, amíg meleg - mintha azt a kovács nélküle nem tudta volna.
Harmaton jól jár a kasza! - oktatta ki a kaszásokat.
Ha megköszörülik, akkor vág a fejsze - világosította fel a favágókat.
Ilyen és ehhez hasonló bölcsesség dőlt belőle állandóan, mint a kéményből a füst tél idején.
Nem így, hanem úgy! Ez volt a szavajárása, meg az, hogy: ezt én másképpen csinálnám. De nemigen csinált semmit, csak jártatta a száját. Addig-addig jártatta, míg egyszer csak, csodák csodája, nagyeszű ember hírébe került.
- Ritka jó eszejárású ember, annyi bizonyos - bizonygatták itt is, ott is.
Hát, váltani vált az esze - ismerték el, még azok is, akik nem sokat adtak rá.
- S mi mindenhez ért! - álmélkodtak. - Ács is, kovács is, kaszás is.
- Kár volna ekkora tudományt parlagon hagyni - suputyálták mind sűrűbben a hívei, akik egyre többen kezdtek lenni.
- Több esze van a kisujjában, mint másnak a fejében.
- Mint az egész falunak együttvéve - tódította meg valaki.
- Akkora az esze, hogy nem is fér a fejibe.
- Tölthetne akkor a tietekbe is belőle - mordult közbe egy valóban nagyon okos öregember, s otthagyta őket, hadd dicsérjék a falu eszét, mert már úgy kezdték emlegetni.
Aztán, hogy az észnek méltó hajléka legyen, megtették a falu fejének. Megválasztották bírónak.
Meg is bánták nemsokára. De elcsapni már szégyenletükben sem csaphatták volna el. Csak szítták a fogukat, s tűrték, hogy a falut fenekestől felforgassa. Hogy ezt ne így, hanem úgy. Ide ne ezt, hanem azt. Egyszer ilyen, máskor amolyan adót, büntetést, bírságot, illetéket eszelt ki. Így aztán a saját bőrükön tanulhatták meg, hogy: Aki minek nem mestere, annak hóhéra. S hogy egy-két mondással, szófitogtatással hozzáértés, igazi tudás nélkül nem lehet előbbre jutni.
Dolgoztak hát látástól vakulásig, s tűrték, amíg tűrhették. De egyszer aztán betelt a pohár, mert amikor zúgolódni kezdtek az egyre növekvő terhek miatt, azt találta tanácsolni a falu esze, hogy aludjanak kevesebbet.
- Két szemnek két óra éppen elég - mondta.
- Hát elég! Azt mondjuk mi is, hogy elég! - és rázták az öklüket.
A falu eszének annyi esze azért volt, hogy még idejében odébbálljon. Úgy ment ki állítólag a faluból, mint annak idején Samu Gyurka Martonosból, aki juhász ember létére úgy lépett meg a gazdákkal való számadás elől, hogy befogta a lovait, jól bevert közéjük az ostorral, s lehúzódott a szekér derekába, hogy még a füle se látszódjék ki. A lovak pedig, mint a zúgó szél, kivágtattak vele Martonosból.
Samu Gyurkáról legalább ez a mondás fönnmaradt. De a falu eszéről még ennyi se. Talán már nem is emlékeznek rá. Nekem is csak véletlenül jutott eszembe.
