regény bejegyzései 
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
(...) Apám odaszállatván reám egy pillantást, már tovább nem marconáskodott, hanem elnevette magát. Engem azonban félrevezetni nem lehetett, mert tudtam, hogy csak azért nevet, mivel kicsinek lát. Az igaz lehet, hogy kicsi voltam, de hát időben is csak ahhoz mérve állottam, hiszen a tizenötödik esztendőt csak azelőtt kilenc nappal töltöttem volt bé. Ellenben apám az ötvenet elrúgta volt már, s mégiscsak valami három ujjal lehetett magasabb, mint én.- No, csakugyan nőttél, mióta nem jártam haza - ismerte mégis el.
- Mennyit,
- Kilenc napot.
Mindjárt kitaláltam, hogy a kilenc napot azért mondja, mert éppen annyi ideje nem láttuk egymást.
- Édesapám sem nőtt egy nap alatt kettőt - feleltem neki.
- Én sem, az igaz - mondta : s majd gyengén panaszló hangon hozzátette: - De azért, amikor én a te korodbeli gyermek voltam, s apám hazajött valahonnét messziről, örökké megkérdeztem tőle, hogy nem ehetnék-e vagy nem ihatnék-e valamit?
Éreztem , hogy ez most helytálló és pirító beszéd volt: s körül is néztem a házban, hogy nem lehetne-e valamit hamarjában megenni. De bizony csak a szegénység volt mindenütt s nem egyéb. Nyeltem egyet, s így szóltam:
- Mindjárt pityókát főzünk, s eszünk.
Apám egy kicsi kerek széket vett elé, s arra kuporodott, hogy folytassa a munkát, amit én abbahagytam.
- Hát a szárazság is olyan nagy volt? - kérdezte.
Ebből megértettem, hogy a szomjúságról is kell vala szólanom.
- A kútban elég van jó víz - feleltem.
- No, ha van, eredj s hozzál!
Fel is vettem egy üres kártyát (kannát), de akkor jutott eszembe, hogy nekem is van sérelmem, ha neki van. Azelőtt két héttel ugyanis beleléptem volt egy szegbe, s a lábam a kötés alatt még most is kornyadozott. Léptem hát kettőt, de akkor egyszerre megszisszentem, s álltomból nézni kezdettem a jobbik lábamot, amelyiknek a feje rongyokba volt kövéren tekerve. Tüntetőleg még fel-fel is emeltem, mint a kutya szokta, majd visszanéztem apámra, s kedves hunyorítással jegyeztem meg:
- Ha nekem valamikor fiam talál lenni, s annak a lába fájni is talál, s ha én az erdőn leszek, s onnét hazajövök, akkor nekem az első dolgom az lesz, hogy megkérdezzem tőle: hát mit mond a lábad, Ábel?
Jól tettem, hogy szóltam, mert egy kicsi szégyen meglebbentette apámot.
- Tán nem fáj attól fogva örökké? - kérdezte általában.
- Ha nem fájna, akkor kicsi buba volna - feleltem én is a pólyára célozva, s még hozzátettem: - De mivel sohasem sír, azt kell gondolnom, hogy a fájás miatt van annyi pókarongy (pólyarongy) között.
Eszesnek találtam, amit mondtam, s elégedetten sántikáltam ki az ajtón. Átcsoszogtam az eresz földjén, majd a garádicsokra kaptam, ahol még szöktem is egyet, mivel a lábam ezt nekem megengedte. Nem tudom, miért, de olyan kedvem nőtt, hogy a szemem mind az ágak hegyén járt volna. Alig érhettem azonban az udvaron földet, egyszerre valamiben megbotlottam. Hirtelen csak azt éreztem, hogy puha és szőrös az a valami, de a másik pillanatban már láttam, hogy egy nyúl. S nem is akármilyen, hanem nagy és kövér. Az első és a hátulsó lábai össze voltak hosszú spárgával kötve, amiből könnyen kitaláltam, hogy nyakba vetve hozhatta valaki. Úgy megörvendettem a jó pecsenyés állatnak, hogy mindjárt felkaptam a földről, hogy vigyem nagy hozsannával apám elé. Alig lódultam azonban neki, egyszerre az eszemben megsercent valami. Megálltam, s gondolkozni kezdtem, hogy vajon ki hozhatta ezt a nyulat?! Ezt más nem, csak az apám! S ha apám, akkor mért tette le ide, s milyen szándék vezérelte, amikor nem szólott semmit?
Hm...Először egy kicsit furcsállottam a dolgot, de aztán az a gyanú kezdett fészkelődni bennem, hogy mókázás akar lenni az egész, s vízért is csak azért küldött apám, hogy találjam meg a nyulat, s hazudjam azt, hogy az én fogásom. Emberivel kezdett azonban mókázni apám is, mert ha ő tudott valamit, én is tudtam mást. Vagyis a nyulat elrekkentettem (eldugtam) a ház oldalánál, aztán pedig vizet merítettem a kútból, s megindultam béfelé.
- Szépen esteledik - léptem bé a házba, mintha nem is láttam volna nyulat soha életemben. Jól vettem észre, hogy édesapám fürkészi erősen az arcomat, de nem hamarkodott kérdezni semmit. Nagy szorultságban lehetett pedig, mert egyedül csak arra gondolhatott, hogy időközben ellopta valaki a nyulat. Hagytam mégis, hadd tépelődjék, ahogy jólesik neki: még egy kannába vizet is merítettem és odavittem , hogy iygék erre a nagy gondolom bánatra. Meg is itta az egészet, s csak akkor szólott, amikor a bajuszát megtörölte.
- Látni tudtál azért - mondta.
- Én igen, még többet, mint máskor - feleltem.
- Mért többet, mint máskor?
- Én azért, mert most az eget is megnéztem.
- Hát a földet?
- Azt nemigen ügyeltem.
- S mért nem?
- Azért, mert az ember a földet úgy is látja, ha nem nézi.
Mindjárt vettem észre, hogy jól felelgettem, mert apám elhallgatott, és sóhajtott egy jó nagyot.
- Mért sóhajta akkorát - kérdeztem -, mintha elfutott nyulat látott volna?
- Hát én hol láttam volna nyulat? - fogta meg apám a szalmaszálat.
- Odafenn az erdőn. Hát ott nincs elég?
- Ott szemnek elég van.
- Pedig a hasnak kéne - játszottam tovább.
- Ha kéne, fogj! - mondta apám is hegyesen.
- Ha erdőn volnék fognék is.
- Hát itthon nem tudsz?
- Itthon bajos.
- Hát fogj bajosan!
Úgy tettem mintha erősen tusakodnám, aztán nagy elszántságot mutattam hirtelen.
- A parancs: parancs! - mondtam és kifelé indultam.
- Hová mész? - kérdezte apám.
- Édesapám parancsolatjára megpróbálok nyulat fogni.
- Tán nem ment el az eszed?
- Nekem lehet, hogy el - feleltem -, de hátha jő egy nyúl, s az visszahozza!
Még annyit láttam, hogy apámnak megnedvesedik az örömtől és a játéktól a szeme: aztán dagadó mellel, mint egy hős, kimentem. Egy ideig állingáltam az udvaron, a kapu elé az útra is kisétáltam, mint ahogy nyúllesés idején szokott lenni. Majd úgy tíz perc múlva szépen eléhúztam a rejtekből a nyulat, s úgy libegtem bé véle a házba, mintha oroszlánt fogtam volna.
- Hát ez mi? - emeltem apám elé a jó kövéer állatot.
- Ez nyúl! - felelte nagy örömmel apám.
- Nyúl, ugye?
- Ez az, bizonisten.
Igen jól játszott apám is, mert nagyobb bizonyság okáért még meg is tapogatta a tapsifülest.
- Hol tudád fogni? - kérdezte nagy csodálkozással.
Erre a kérdésre úgy éreztem, hogy valami különös melegség lepi el az egész testemet. A képzeletem egyszerre által is törte a valóság szürke felhőit, s a nyúlfogás részletei ragyogni kezdtek előttem.
- Én nem is tudom, hogy hol volt az eszem - mondottam -, amikor nekiindultam, hogy nyulat fogjak. De valami mintha mégis azt súgta volna, hogy : "Eredj, Ábel, mert a jó Isten ki fogja rendelni neked a nyulat!" - "Előbb rendelje ki, s aztán hiszem" - pogánykodtam még magamban, s a garádicsok aljában megálltam. Jobbra is néztem, balra is néztem, de mindent láttam, csak éppen nyulat nem. S ahogy ott állok, s javában fonnyad a reménység bennem, egyszerre az égre találok tekinteni, s hát abban a pillanatban egy csillag fészkelődni kezd az égen, s búcsúzkodik a társaitól. Kérdik a társai tőle:"Hát te hová mész?" - "Én biz oda, hogy Ábelnek nyulat mutassak" - feleli nekik a csillag, s abból a helyből le is esik a kapunk felőli útra. No de, én is megszököm erre magamot, mert ahogy a fájós lábam engedte, kilódulok a kapun, s nézni kezdem az útnak azt a részét, amelyik a mezőre szolgál. De alig nézem egy félmiatyánk erejéig, hát bukdácsol ott lefelé egy nyúl. Eleibe megyek, s mondom neki, hogy megállhat, mert én vagyok Ábel. Erre ő meg is állott, mint egy bárány, én pedig felvettem s béhozám...
Láttam, hogy apámat taszigálja az ördög, hogy ne eresszen nekem dicsőséget, de az apai erejével valahogy ellenállott neki. Annyit azonban mégis megkérdezett huncut pillantással tőlem, hogy:
- Hát ez a spárga is rajta volt?
- Rajta hát! - mondtam. - S talán éppen azért jött, hogy oldjuk le róla.
- Hát nem azért, hogy megegyük?
- Azt spárga nélkül is meg lehet enni!
Apám még mindig fontoskodva nézegette, forgatta a nyulat.
- Igazi szép kövér állat! - dicsérte, hogy kívántassa velem: s így folytatta: - De azért mégse együk meg, én azt mondom.
Annyira meglobbantam erre, hogy csúnyán elszóltam magamat, mondván:
- Hát egyebet mi a kutyalikát tudnánk csinálni véle?
- Szent nyúlnak tekintjük - mondta apám -, s valahová felakasztjuk, mint ájtatos képet.
- Szent nyúlnak?! S miért szent nyúlnak?
- Azért, mert csodás jelek vették körül jövetelét.
Láttam, hogy most az egyszer megszorított apám, de én is hamar feltaláltam magamat. Úgy tettem, mintha magamba szálltam volna, majd csendesen szóltam:
- Az igaz, hogy én ezt a nyulat csodás jelek között fogtam: nagy vétek volna csakugyan, ha megennők.
Erre apám szorult a falnak, mert ijedten kérdezte meg:
- Hát akkor?
- Úgy csináljuk, hogy nem megesszük, hanem magunkhoz vesszük.
- Hát az nem mindegy?
- Nem bizony - feleltem -, mert példának okáért a puliszkát megeszi az ember, de teszem fel, a szent ostyát magához veszi.
Erre megadta magát apám, nehogy még jobban győzni találjak: s másrészt tán azért is, mert szorgosan kezdett sötétedni.
- Akkor eredj, s fend meg a kést! - adta ki a parancsot.
Én örömömben még a lábfájást is elfelejtettem, s csak megszöktem magam, s elkiáltottam kétszer is:
- Nyulat eszünk! Nyulat eszünk!
- Hát már nem fáj a lábad? - fogott meg apám.
- Fáj, de most hirtelen gyógyulásnak indult - feleltem, s azzal kimentem hamar egy késsel, hogy megfenjem. A legfelső kőlépcső jobbik peremét szoktuk volt fenésre használni, oda lekuporodtam hát, és fenéshez láttam. Éppen javában dolgoztam, amikor édesanyám egy fél zsák pityókával a hátán megérkezett.
- Hát te mit csinálsz ott? - kérdezte.
- Én muzsikálok a nyúlnak.
- Miféle nyúlnak?
- Fogék egyet az előbb.
- Hol van?
- Odabent a házban, apám most tanítja futni.
Anyám mindjárt letette örömében a zsákot a hátáról.
- Hát apád itthon van? - kérdezte.
- Még a nap fenn volt, s ő már itthon volt.
Erre béindult a házba, de apám is jött már kifelé, s éppen az ajtó közt találkoztak össze.
- Hát kend hazajöve? - kérdezte anyám.
- Én haza: s hát te pityókaásni voltál?
- Én oda, mert nem gondoltam, hogy kend már hír nélkül hazajő.
- Eleget mondtam az egyik somjai barátnak - mókázott apám -, hogy jöjjön előre a hírrel, de azt felelte, hogy egy hét óta immár nem jár asszonyokhoz.
A fülemet hegyeztem, hátha a nyúlról s rólam is elejt valami szót: de elhallgattak, s apám már ki is lépett az ereszből mellém.
- Megfenéd-e? - kérdezte.
- Jól vág - feleltem.
- No, ha jól vág, akkor gyere!
Az udvar közepén egy cseberre deszkát tettünk keresztül, s arra apám ráfektette hanyatág a nyulat. Aztán figyelmeztetett, hogy jól nézzem meg a nyúzás mesterségét, mert mostantól fogva hasznát fogom venni. Akkor még nem is gyanítottam, hogy ezt miért mondja nekem, hanem csak azt figyeltem, hogy milyen mester a nyúzásban. Az első cselekedete az volt, hogy egy-egy nyisszentéssel levágta bokában a nyúl két hátulsó lábát. S rögtön ide is adta nekem mind a kettőt.
- Hát én evvel mit csináljak? - kérdeztem.
- Jó lesz neked a beretválkozáshoz, pamacsnak - mondta.
- Az jó, csak legyek előbb szakállas.
- Hát te már szakállas vagy!
Az első pillanatban azt hittem, hogy apámnak megkottyant a fejében valami, de aztán kitaláltam, hogy a nevünket figurázza, mivel minket Szakállasnak hívtak családilag.
- No-no - mondtam -, ilyenformán csakugyan szakállas vagyok, de ezt a szakállamot csak a halál tudná leberetválni.
- Azzal a halállal ne siess, hadd pamacsoljon bé előbb az élet - felelte apám, miközben nyúzni kezdte a nyúl lábait.
Egy ideig nem szóltunk, mintha a halál említésére elrepült volna mind a kettőnknek a kedve. Csak az érzés vert hullámot bennünk, s életünk mélyéről morajlások jöttek. S ahogy így álltunk hangtalanul, és néztem apámot a hamvasodó estéli fényben, olyan volt ő, mint egy idő előtt megvénült gyermek, ki a természet titkait boncolja előttem.
- Hordj fát, s tégy tüzet az eperfa alá! - utasított jó idő múlva.
Én fát hordtam nyomban, s tüzet tettem az eperfa alá, mely a munkálkodás helyétől három lépésre lehetett csupán. De jól is volt ez így, mert a tűzvilágnál tisztán látott apám, amikor darabolni kellett fel a nyulat. Mire szép piros halommá gyűlt a parázs, én egy régi drótrostából megfelelő rostélyt is szerkesztettem össze, úgyhogy a sütéshez hozzá is láthattunk mindjárt.
- No, olyanok vagyunk mi is, mint a pogány törökök voltak - szólalt meg ismét apám.
- Hát azok milyenek voltak?
- Azok olyanok, hogy a követet megsütötték.
Ez kicsit furcsa volt, hogy éppen a törökhöz ment által apám, de azért nem gyanítottam semmit.
- Hát ez a nyúl mért lett volna követ? - tudakozódtam.
- Ez azért, hogy hívjon téged az erdőre.
- Hát oda mért?
- Oda lakni.
- Még oda is elmehetek - mondtam.
- Te el - ravaszkodott apám -, ha nem félnél egyedül ott lenni.
Semmire sem voltam olyan rátartós, mint a bátorságomra: s most is felugrott bennem a hős.
- Sok mindent üsmerek - mondám kereken -, de a félést nem. Akármekkora erdőn is keresztülmennék, s még laknám is benne bátran, tiszta egyedül!
Éppen ezt várta apám, mert abban a percben leborított, mint a madarat:
- Emmá beszéd! Holnap kimegyünk, s lakjál benne.
- Hova megyünk ki?
- Mi a Hargitára s oda is egy kicsi házba. A tegnap valami szeredai bankurak vadászni jöttek a közbirtokossági erdőbe, s elszereztelek nekik erdőpásztornak, a bank erdejébe, amelyik a Hargitán van. Fizetést is kapnál, ha csakugyan nem félnél ott egyedül megmaradni.
Hát erre nem is tudtam hamarjában szólani semmit, csak béhúztam a nyakamat, s úgy pislogtam, mint a béka. S bántam már abban a percben, hogy az előbbi szavammal olyan nagy hősnek mutattam magam, de most már nem lehetett meghátrálni.
- Az ember nem fél, hacsak lehet - mondtam megereszkedve.
- Ott nem lesz rossz dolgod - biztatott apám -, mert úgy fogsz élni, mint egy királyfiú.
- Én úgy , ha lesz rá mód.
A beszéd itt félbemaradt, mert édesanyám jött felénk egy égő lámpával, amit felakasztott a tűz melletti eperfára. S ahogy felakasztotta, mindjárt kenyeret vett elé, abból kanyarított nekünk egy-egy jó darabot, arra rávettük az illatozó nyúlpecsenyét, s bicskával falatozni kezdtünk. Úgy esett nekünk, mint szopós gyermeknek a tej. Rá kútvizet ittunk, s ki voltunk békülve magunkkal.
Nemsokára le is feküdtünk, hogy frissek lehessünk a holnapi nagy napra.
Hamar elaludtam, de farkasokkal és medvékkel küzdöttem végig az éjszakát. Majd egyszer úgy éreztem, mintha mozgatna valaki, s szólogatna hozzám. Kinyitottam a szememet, s hát a nap már jól fenn van, s az ablakon úgy ömlik bé belőle a fény, mint az árvíz: s hát apám is mellettem vidámkodik.
- No-né, már felkeltek édesapámék? - kérdeztem.
- Mi fel, de ha nem ügyelsz, te is felébredsz mindjárt.
- Milyenkor van?
- Délfelé leszünk, édesanyád már megsütötte a kenyeret.
Erre felkondorodtam én is az ágyban, s nagyon serényen léphettem le onnét, mert édesapám így szólt:
- Nehogy elfuss, s ismét nyulat fogj!
Míg azon gondolkoztam, hogy mit felelhetnék erre, addig apám kiment a házból. Hamar felöltöztem, s megittam egy csupor kecsketejet. Aztán gondoltam, hogy kilátok én is az udvar felé, hogy lám, mi készül. Ahogy az ereszbe kiléptem, mindjárt megláttam ott a szebbik általvetőnket: meg volt púposra rakva, és oda volt támasztva a kemence mellett a falnak. Tudtam, hogy az én számomra gyűjtötték össze, hadd legyen fenn a Hargitán mindenem, ami kell. S ahogy néztem ezt a gondosságot, egyszerre belépett a nagy erdei árvaság gondolata, s a lábaim úgy elgyengültek, hogy le kellett ülnöm az általvető mellé a földre. Itt elgondoltam az életemet, s ezt a nagy fordulatot is benne, s hát egyszer csak a könnyeim potyogni kezdtek...
írta: jazsoli5, 2009. szept. 26. 15:34 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét
A civil ruhás odaintett a szőkére:
- Megvallom őszintén, a kollegámmal, némi nézeteltérésünk támadt az önök szabadonbocsátását illetően. Ő azon a véleményen volt, hogy ne engedjük el önöket, hanem öljük meg. Nem emlékszem, hogy akasztani akarta-e magukat vagy lelövetni, de most már hál' istennek teljesen mindegy. Sikerült megváltoztatnom az elhatározását. A magam részéről azt indítványoztam, hogy ne mulasszunk el lehetőséget adni önöknek arra, hogy bebizonyíthassák a becsületességüket és az őszinteségüket. Azt állítják, hogy valami félreértés következtében kerültek ide, és ez a véleményem szerint egyáltalán nem kizárt dolog! Ezért vetettem latba a befolyásomat abban az irányban, hogy ne mulasszuk el meggyőződni az önök bizalmáról irántunk, és nem utolsósorban a segítőkészségükről, röviden szólva nézeteink azonosságáról. Ezért azt indítványoztam, hogy hozzuk fel ide ezt a humunkuluszt, aki itt lóg most ezen a kötélen, s akinek amint láthatják, már csak percei legjobb esetben órái vannak hátra. Ez a szánalmas lény egyébként vasöntő volt egészséges korában, és nemrégiben felrobbantotta egyik fegyverraktárunkat, mert, mint mondotta, utolsó gazembernek tart bennünket, a szabadság eltipróinak, minden emberségünkből és becsületből kivetkőzött bestiának, Caligula és Néró utódainak, hazaárulónak, egyszóval: gazembereknek. Nem tudtuk meggyőzni tévedéséről. Amiben nyilván az is közrejátszik, hogy mást ne mondjak, a felesége például kurva, a lánya pedig - holott fiatal gyerek még - szabályos bárcás, máris nagyobb ribanc az anyjánál! Nos: azt indítványoztam, hogy ne öljük meg magukat lent a pincében, hanem adjunk alkalmat arra, hogy hazatérjenek a családjuk körébe, és arra is, hogy kifejezhessék megvetésüket ez iránt a humunkulusz iránt...
Hátrább lépett, és kezével a felhúzott emberre intett:
- A gyakorlati kivitelezést úgy képzeltem el, hogy távozásuk előtt - mielőtt hazatérnek a családjukhoz -, sorban odamennek ehhez a szuszogó förtelemhez, és két pofont mérnek az arcára, úgy egyik, mint másik feléről. Elkerülhetetlen, hogy közben össze ne mocskolják a kezüket, de meleg vízzel könnyen lemoshatják otthon, és nyoma sem marad a bőrükön. A sorrendet önök döntik el, az kezdi, aki akarja...Parancsoljanak!
Ismét odaintett rövid és gyors mozdulattal a felhúzott emberre, és mintegy utat nyitva arrébb lépett kissé.
A vendéglős melle rettenetes erővel emelkedett fel-alá. Szemét a civil ruhásra emelte. Ajkai nyitva voltak. Megdagadt nyelvével megnyalta a szája szélét. Előrehajtott feje remegett.
- Te sátán...! - mondta. Tisztán és jól lehetett érteni minden szavát.
A civil ruhás az órájára pillantott:
- Nemsokára indulnak a villamosok!
Kovács a felhúzott emberre fordította tekintetét. Szemei valósággal kidagadtak üregükből, hangosan szedte a lélegzetet, akárcsak a vendéglős. Ádámcsutkája sebesen szaladgált fel-alá.
- Istenem... - suttogta maga elé.
A felhúzott ember egyre ingatta a fejét. Jobbra-balra fordította szabályos időközökben, és minden ingásnál felnyögött. Amikor Kovács megszólalt, akkor megállt az ingása. Egy másodpercre a mell közepére bukott a koponyája, aztán nehéz, kínlódó mozdulattal, súlyos, nehéz lélegzettel felemelte az arcát. A szemei megnyíltak, és lassan, erőlködve minden moccanásért, végignézett az előtte állókon. A homlokáról vérrel sötét verejték szakadt és csurgott végig az arcán. Egyenként nézett az előtte állókon, aztán hirtelen mintha leütötték volna, visszaejtette a fejét a mellére. Felnyögött újra, és ingatni kezdte a fejét tovább: jobbra, balra, jobbra, balra...
Király feje hasonlóképpen a mellére volt szegezve. Nem lehetett hallani a lélegzetét. A szája vékonyra volt szorítva, a feldagadt ajkak eltűntek az izmok szorításában. A két keze ökölbe szorulva feszült a combjához. Megszűkült szemei pattanásig feszülten meredtek a cipőjére. Amikor meghallotta Kovács sóhajtását, akkor felpillantott. Alig moccantva a fejét, oldalról vetette az asztalosra a tekintetét, aztán mélyre hajtott homloka alól, lassan fordítva a másik irányba a fejét, a civil ruhásra nézett. A vendéglős állt mellette, látta annak szakadatlanul fujtató mellét. Kissé feljebb emelte a fejét, és a kötélen lógó emberre nézett.
- Istenem... - hangzott fel újra Kovács sóhajtása. - Segíts meg, édes Istenem...
Gyurica szemei a felhúzott ember arcán ültek. Szempillái megszűkültek, sápadt volt, az ajkai összezárva. Egymás után nyelt ő is, és az ádámcsutkája, hasonlóan Kovácséhoz, járt le fel, le fel megállás nélkül.
- Na de hát mi lesz akkor - szólalt meg a szőke a feljárónál -, ha nem akarják bebizonyítani a becsületességüket?
- Be fogják bizonyítani, az csak természetes! - mondta a cibvil ruhás. - Nem olyan könnyen öli meg maga őket, barátom!
Kovács megmozdult és kilépett a sorból. Az első lépés után megingott, majd megállt. Aztán elindult az ember felé. A szája nyitva volt, a feldagadt húson fénylett a nedves bőr, a halántékáról, a haj bozótjából indulva két széles érben csorgott alá az arcára a verejték. A következő lépésnél ismét megtántorodott, és imbolyogva kereste meg újra az egyensúlyát. Szemei mint a megbűvölté tapadtak a haldokló ember arcára. Tovább lépett.
- Lehet nyitni az ajtót! - szólt emelt hangon a civil ruhás.
- Istenem... - suttogta Kovács. Ott állt az ember előtt. Tekintete előtt ott vöröslött, feketéllet a mell véres, ütésektől felszaggatott bőre. Egészen közelről hallotta a férfi nem szűnő nyögését, amint jobbra, balra ingatta fejét a halálos kín értelmetlen parancsára. Orrába csapott az izzadtság melege és a vér émelyítő szaga. Alacsonyabban állt, mint a másik, aki a lábujjhegyére támaszkodott. Felnézett az arcra. A fej ingása lassan csendesült, halkult a nyögés panasza is, míg mozdulatlanná nem vált a fej újra ráhullva a mell csontjaira. A szemek lassan megnyíltak, és rávetették tekintetüket Kovácsra. Egymás szemébe néztek. A férfi ajka megmozdult, nyelve erőlködve kínlódott a hangokkal, a torokból szaggatott bugyborékolás tört elő, végül a kínlódó nyelv tehetetlenül fordult ki a dagadt ajkak közül, és véres, hosszú pókhálófonálban sötéten lecsordult belőle a nyál. A szemek továbbra is ott nyugodtak az asztalos tekintetében.
- Egy-kettő, és kész az egész! - mondta a civil ruhás.
- Édes Istenem... - mondta Kovács.
Lassan felemelte a kezét, egészen magasra emelte, aztán lecsukódtak a szemei, és végigvágódott a padlón. Karja - úgy ahogyan ütésre emelte -, elnyúlva, nyitott tenyérrel csapódott a parkettához.
- Hülye! - mondta a civil ruhás. Rákiáltott a revolveresre:
- Vigye félre onnan, és térítse magához!
Kovács felsírt:
- Nem..! Nem...Isten...bocsássa meg...a bűnömet!
Zokogni kezdett, s amikor a revolveres lehajolva hozzá megragadta a karját, akkor felordított, mint ahogyan a tébolyultak ordíthatnak:
- Nem...!Nem!!! Istenem...nem!!!
A civil rzhás rákiáltott a revolveresre:
- Vigye már el innen, maga barom! Tegye rá a tenyerét a szájára, maga díszökör!
Odafordult a többiekhez:
- Tessék! Ne spekuláljanak! Haza akar menni vagy nem?
A vendéglős, nehéz nagy fejét előretolva nézett rá.
- Tessék! Ki következik?
- Nagyon helyes - mondta a szőke. - Mehetünk a pincébe...
Megindult a lépcsőn:
- Nagyon helyes!
Király tátott szájjal, zihálva nézett a revolveresre, amint végighúzta a földön Kovácsot. Nézte, amint az asztalos feltámolyog a földről, kiszakítva magát a nyilas szorításából, és arcára szorított kézzel egyre ezt kiáltja:
- Nem!!! Édes Istenem...nem!!!
A revolveres hátracsavarta a karjait, és maga elé taszítva elvezette a folyosó felé.
- Úristen! - mondta Király. Az arca eltorzult, és a szemeibe halálos rémület ült ki. Ütést majd zuhanást lehetett hallani a folyosó végéről és az asztalos elcsukló zokogását:
- Nem...nem tudom...!!
Király megmozdult és előrelépett. Szemét maga elé szegezte, és odafordult a felhúzott férfi felé. Megtette a következő lépést is, amikor megérezte a karján a vendéglős szorítását. Megbillent és visszatántorodott a helyére.
- Nem megy sehová Király úr! - hallotta maga mellett a vendéglős rekedt, eltorzult hangját. Lehunyta a szemeit, megingott a lábán, és odakapott a vendéglős karjához:
- Eresszen el, az Isten szerelmére!... - suttogta.
- Itt marad! - mondta a vendéglős. A tekintetét még most sem vette le a civil ruhásról. Elengedte Királyt, és megbicsakló térdekkel elindult a civil ruhás felé:
- Nyomorult gyilkosok...
- Vigyázz! - kiáltotta a szőke. - Macák!
A vendéglős tovább haladt a civil ruhás felé, egyre rászegezett szemekkel és megroggyanó lábát kínlódva húzva maga után:
- Nyomorult...utolsó gyilkosok...!!!
Macák már a háta mögött volt, és felemelve revolverét lesújtott vele a vendéglős koponyájára.
- Béla kolléga...! - kiáltotta az ügynök. Üres tekintettel nézte a mozdulatlan vendéglőst.
A homlokához vitte a tenyerét, rászorította, és ringatózni kezdett előre-hátra, mint a gyermek, mikor játszik:
- Teremtő Úristen...
Gyurica egész idő alatt mozdulatlanul nézte a lógó testet. A tekintete nem rebbent, csak tele lett könnyel. Teljesen mozdulatlanná merevedve állt, és nézte maga előtt a férfit.
- Végeztünk! - mondta a civil ruhás.
A szőke eltette a revolverét. Mosolygott:
- Hamarabb nem tehettük volna meg?
Amikor a civil ruhás ránézett, akkor hozzátette:
- Nem gondolja?
A civil ruhás odaszólt Macákhoz:
- Intézze el őket!
-Igenis!
- Pedagógia nélkül! - mondta a szőke.
Gyurica megszólalt:
- Várjanak...kérem!
A civil ruhás ránézett:
- Nocsak!
- Várjanak még! - mondta Gyurica.
Szeme változatlanul ott ült a felhúzott emberen. A haldokló nem nyögött már. Rettenetes erőfeszítéssel oldalra fordította a fejét. Szemei nyitva, a civil ruhást nézte, aztán a vendéglős elzuhant testét. Szája megnyílt, véres, megdagadt nyelve újra szavakkal küszködött, aztán lomhán kibuggyant az ajkai közül. Amikor meghallotta az órás hangját, lassan középre fordította a fejét, és mellére ejtett állal, zihálva nézett az órásra.
- Nocsak - mondta a civil ruhás. - Kiderül, hogy akad önök között rendes ember!
Intett a kezével:
- Parancsoljon!
Gyurica előrelépett. Ajkai szorosan összezárva, az arca mozdulatlan volt. Bőre fényes a verejtéktől.
- Bátran, barátom, bátran! - mondta a civil ruhás. - Egy-kettő, és vége az egésznek! Azt hiszem, hogy nyithatja már az ajtót! - szólt a szőkére. - Minek kétségek és aggodalom közt hagyni a feleséget?
Gyurica megtette a második lépést is, mikor az ügynök megfordult, és dermedt mozdulatlansággal nézett az órásra. Tenyere úgy, ahogyan elvette a homlokáról, szétnyitva maradt a levegőben, ajkai megnyíltak:
- Gyurica...Gyurica szaki...
Gyuricát mindössze két lépés választotta el az embertől, akinek megcsendesedett a zihálása, és nyitott szemeit a közeledőre szegezte. Szájából egyre csorgott a vér és a nyál, a fog nélküli feltört ínyeken feketére száradt az alvadt vér.
- Gyurica szaki... - suttogta Király. - Gyurica szaki...az istenért...mit csinál?
Odanézett a földön fekvő vendéglősre, riadtan kapta oda a szemét, mintha őt is meg akarná szólítani.
Gyurica odaért az ember elé. Felnézett az arcára, és mint az előbb, amikor Kovács emelte fel a fejét, találkozott a tekintetük. Pillantása először a véres szájra, a puffadt, feldagadt ajkakra, a fog nélküli ínyekre, a felszakadt vérző orra esett, aztán felemelkedett egészen a szeméig. Mozdulatlan tekintet mélyedt az arcába. Orrába csapott a lihegő száj bűze, a vér és izzadtság szaga, a hónaljak vad, csípős kigőzölgése s az égett bőr és hús büdössége.
Király tántorogva lépett feléjük:
- Az Istenért...Gyurica szaki...! Nem...nem...ne tegye meg!
Arca eltorzult, szája megremegett:
- Nem...nem azt akarja...Egészen biztos, nem azt akarja...!
Riadt, megbomlott tekintettel nézett körül. A civil ruhásra esett a tekintete:
- Ne..! - mondta. - Ne engedjék...!!
Visszafordult és felkiáltott:
- Ne! Ne engedje...! Béla kolléga...ne engedje! Az Istenért...Béla kolléga!!!
Odarohant Gyuricához, és belekapaszkodott a karjába.
- Nem szabad! Menjen el innen! Menjen el innen! Azonnal menjen el innen...!!!
Gyurica nem nézett rá. Tekintete belekapaszkodott a másik ember tekintetébe.
- Üsse le azt a marhát! - mondta a civil ruhás.
- Nem! - kiáltott Király, és egyik kezével egyre szorítva az órás karját odafordult, ahol a vendéglős feküdt. - Nem szabad...! Ugye nem szabad...Béluskám! Nem szabad...!
Karját magasra csapva a revolver ütése alatt pár lépésnyit arra tántorodott, ahol a vendéglős teste feküdt. Aztán hátratántorodott, és a következő ütéstől elzuhant Gyurica lábai mellé.
A haldokló szeme elmozdult Gyuricáról. Lenézett az elzuhant emberre. Nyugtatta egy darabig rajta a tekintetét, azután lezárta szemhéjait. Gyurica csak a homlokát látta maga előtt, mely egészen mélyre, az oldalt csuklott arc fölé borult. Felemelte a kezét, és arcul ütötte az embert. A fej átbillent a másik oldalra.
- Egy null! - mondta a civil ruhás. - Jöhet a másik, és vége az előadásnak!
Gyurica megtántorodott. Először hátrabillent, aztán egyensúlyát keresve, felemelt karral előre dőlt. Keze kapkodva a levegőben beleütődött az ember derekába, s az órás odaszédült az ember mellére. Ott maradt mozdulatlanul, ujjai görcsösen szorították a meztelen testet, és a szemei lecsukódtak.
- Nyomás! - kiáltotta Macák. - Ne húzza az időt!
- Most már gyerekjáték - mondta a civil ruhás.
- Fejezze be, és el van intézve minden!
Macák megfogta Gyurica karját, és odaállította az órást az előbbi helyére:
- Nyomás!
Gyurica felemelte a fejét, aztán a karját, és arcon ütötte az embert, ahová az előbb is ütött. A fej megbillent, felbiccent először a vállához, azután visszahullott középre. A szemek felnyíltak egy pillanatra, ránéztek az órásra, aztán lecsukódtak. Erőlködve vonták össze magukon a szemhéjakat, mind összébb és összébb, egyre összébb és összébb, görcsös, fájdalmas erőlködéssel egyre összébb, míg végre az sem látszott a szeméből, amit a puffadt, dagadt hús eddig látni engedett.
Gyurica szemei csukva voltak. Úgy, csukott szemekkel fordult meg, és karjait kissé széttárva maga előtt, ujjait mereven, feszülten szétnyitva, az ajtó felé indult. Karjai mind széjjelebb nyíltak, távolodtak testétől, ujjai egyre széjjelebb nyíltak, mintha ott akarnák hagyni a tenyerét, s mire az ajtóhoz ért, a karjai egészen szét voltak tárva, fel egészen a váll magasságáig, és a felgyűrődő kabátujjakból messze, magasra feszültek az ujjak.
írta: jazsoli5, 2009. szept. 6. 6:19 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Kaffka Margit: Hangyaboly
Ebben a szép, nagy, öreg kertben bizony az édes, szeptemberi ragyogás - ez a tisztán szétcsurgó sűrű arany a levegőben -, akárcsak a többi, valamennyi kertje fölött a szomszédságnak meg a városnak. A termetes deli fák bizony nem éltek itt szűzi meddőségben, hanem - miután Boldogasszony-hava tündéri éjszakáin lengő virágfátylakba burkolózva bolondul kibálozták magukat, élték világukat - végre gyönyörű lakodalmat csaptak, és a hosszú, nyári csendben piciny magvakat pólyáltak eleven szöveteik gyengéd zöldjébe.
Most, hogy itt van az őszi beszámoló, és mindenkinek meg kell mutatni, mit művelt és hogy munkálkodott Isten nagyobb dicsőségére, - most lám - érett, nagy gyümölcsöket mutogatnak, citromsárga, fontos körtéket és kerek, piros almákat, amelyek csak alig-alig csüngenek a kocsányon, és olyan illattal töltik meg az apácazárda kertjét, hogy az mindenhez jobban hasonlít, mint a tömjén szúró és szemérmes füstszagához.
A tömjénhez, mely már-már émelyítővé áporodott odabent a főépület homályos folyosóin, főképpen azon a keskeny és szűk úton, mely a zárdatemplomtól a refektórium ajtajáig vezet el az óriás konyha előtt. Ó, álmos, homályos kora reggeleken milyen otthontalanul szokott elvegyülni a köményleves és a pörkölt makk-kávé meg a mosogató üst szagával, mikor a bennlakó növendéklányokat a reggelihez vezetik - mikor a hosszú misétől agyoncsigázva, kiéhezve és kissé bódultan az életük, a lépteik, a páros vonulás gépszerű egyformaságától - néma vánszorgásban elvonulnak arra.
Ilyenkor nyitva szokott lenni a zárda nagykapuja és a templomcsarnoké, hogy világi ájtatoskodók bejöhessenek meg a bejáró növendékek is önként. - Ezekre ugyan nem kötelező a napi mise, de jól tudják, hogy a bizonyítványokban enyhítőül számít e buzgóság, és igyekeznek láttatni magukat az osztályfőnök apácától legalább, ha csak a külső csarnokba surrannak is be a végére, már evangéliumra, s néhány csepp szenteltvízzel érintették csak meg huncut homlokukat - borzongva, felületesen és profánulsebtiben.
De a kék egyenruhás bennlakók ilyenkor beszívhatják egy pillanat felére azt a friss, boldog "világi" illatot, mely a külső levegővel beárad. Sóvárgó szemük megláthatja a város utcájának egy darabját, felrévlik előttük álomszerűen és futtában az "élet", amilyennek valaha ösmerték - tavaly vagy tavalyelőtt, mikor még otthon, valahol a szülők házából jártak iskolába, a mamájuk keltette őket, pörölt, ha még nyújtózkodtak, fésülte a hajukat, és már "igazi" kávé illatozott az asztalon, aztán könyvestáskával siettek végig a világos, napos utcán, kiabáltak a fiúkra, vagy vicogva könyökön taszigálták egymást, s közben látták Marit a nagy piaci kosárral, amint bevásárolni megy az ebédhez...
Igen, itt is, a templomajtóban lehet néha látni Marikát kosárral, rózsafüzéres öreg néniket, néhány levetett kalapú kisdiákot azok közül a szegény tanulók közül, kik ministrálni szoktak a templomban, és a papi konviktusba akarják felvétetni magukat. És látni lehet a bejáró társnőket is, e boldogokat, kik a szüleik házából járnak a zárdaiskolába, s kiket jóformán csak névről ösmernek, mert az osztályban külön padsorokba ültetik az egyenruhásokat, és a közeledés e világiakkal jóformán tilos nekik, csak a"felebaráti szeretet" követelte szívességből állhat. És a kis profánok ilyenkor oldalvást állva gúnyos és zavart érdeklődéssel szemlélik a kimérten vonulók sorát. Az életük nagy szabadságából, boldog és léha köznapiságából nézve akaratlanul is tiszteletet keltő - idegen, titokteljes és méltóságos ezek rituális rendje, életük és lépteik szigorúan kötött ritmusa. kissé irigyen nézik, mint a papnőket, beavatottakat - de csak azért is összevihognak.
Legkivált az "öreg", kövér, paprikavörös képű apáca mögött, kiről tudják, hogy rettegett pásztora e sötétkék nyájnak. Kunigunda' gumi bunda! - csúfolják, és kuncogva nevetnek a háta mögött. Igen, hisz ők nem tartoznak rettegett uralma körébe. Ó, hogy gyűlöli őket. Nem is néz rájuk, úgysem nyomozhatná ki a bűnöst, és nincs is hatalma fölötte, de nagy arca egy árnyalattal sötétebben vöröslik a méregtől, és tömzsi marka keményen szorítja az olvasó faragott halálfejét. Réndetlenek! Fraccok! Pinklik! - pattog érdes, szinte férfias hangján, rossz, svábos kiejtéssel. testes nagy alakja úgy áll háttal a nagykapu felé, hogy elfödje a kilátást, az utcát - reggeli fény, mozgalom, szabadság veszejtő ingereit. Si-étni! - recsegi egyre, míg az álmatag léptű sort felszívja a szűk folyosó. És jaj annak, aki ilyenkor egy halk szót súg a szomszédja fülébe, aki csak egy jellel is megszegi a reggeli szilenciumot. Ha kisnövendék, okvetlen térdelni fog büntetésből a refektórium közepén, ha nagyleány, perceken át kell hallania e rekedt káplárhang csattogó zsémbelését - idegekig ható, meg-megújuló árját a pulykamérgű pirongatásnak jó reggelre a makk-kávé mellé - a szilencium nyomasztó csendjébe.
És azzal elkezdődik a nap: leckék, munkaórák, gyakorlatok - hitmagyarázat, karban imádkozások, litánia az ájulásig, hideg kövön térdeplés -, és pontosan úgy, mint tegnap és holnap nemkülönbül.
Ó, igen az öreget valahogy meg lehet szokni, és ima közben messzire szárnyalhat a gondolat, de ez a szörnyű egyhangúság...mikor úgyis oly rettentő hosszúak az ifjúság üres napjai, oly súlyos a várakozás, oly türelmetlen a vágy az élet után...
De lám, a kert - édes, illatos és szép. Oly jó lejönni ide, elhagyni a kínosan tiszta nappali termet, a homályos folyosókat, kikövezett udvarokat, elmenni az új iskolaépületek meg a kertész háza előtt, végig a nagy veteményágyak unalmas, hosszú útján a pöszméték között: és végre ideérni a drótsövény kerítette lombos világba, hol nem kell a szörnyű páros sorban vánszorogni - szét lehet széledni a lombos, kanyargós utakon, sőt elbujdosni a kertpalánk alján az orgonák zöld sűrűjében. Itt délutánonkint, míg szép az idő, néhány órán át akár fogócskát játszhatnak a kis elemisták meg a polgári iskolások, és magukban elbolyongva vagy összeállva titkolózhatnak és ábrándozhatnak a nagy képezdész "kisasszonyok".
Mert itt a füvek bizony nem illatoznak ájtatos tömjént és halotti füstölőket, és a fák is egy cseppet sem szégyellik magukat, noha a zárda kertje ez. A nyári csend hónapjaiban feldajkálták piciny magzatjaikat, és most, hogy újra ősz van, és megjöttek a lármás, szegény kis emberszüzecskék a lombok alá, és szipogva siratják még az otthoni, pihés fészket...most lám a citromsárga, nagy fontos körték, már olyan készen, túl éretten csüngnek a kocsányon, hogy csak egy picinyke szellőcske kell és...
"Puff!" - "Nézzétek mekkora! Jé!" "Ha most otthon lennék, felkapnám és beleharapnék, szlihüpp! Jaj, csak úgy csurogna a lé!"
Három apró csitri hagyja abba erre az eseményre a "síróiskolát": mert ilyenkor szeptemberben ez a játék járja itt hagyományosan. A gyerekek, kivált ha először vannak itt az idén, összeülnek egy kerti padon, és sorjában egymás után végigemlegetik, elkántálják az otthon maradt boldogságot, drága kis múltjukat, és versenyt rínak édes, mély - csodálatosan asszonyi és ösztönösen keresztényi - gyönyörűséggel...Ám egy nagy, csurgó levű, túl érett körte leesett! Azt ott kell szépen hagyni a földön, vagy pedig jelenteni Kunigunda nővérnek, és odavinni hozzá. Így aztán felkerül az aszalóba vagy a konyhába, talán befőtt lesz belőle egy kevéske cukorral télire a betegek számára: igen, mert ez a rend...és azt csak az ördög súgja az embernek, hogy ilyen érzéki kívánsága legyen - és majd égne érte a pokolban vagy a tisztítóhelyen eleget: volna neki nemulass, aki le nem győzné magában: de hát még Kunigunda nővér mit művelne, tán még a vörösnyelvet is feladná az ember hátára, és hogy ordítana, jaj!...
Ha fel lehetne venni titokban - igen, de már hárman is látták, és talán más is észrevette: az a Wester Janka biztosan beárulná, mert az egy sorornak a rokona: és a két képezdésznő kisasszony is ott a fa mögül nézi őket, és nevet... És ha nem is tudná meg senki, az utolsó ítéleten úgy is kisülne, mert akkor minden bűn kisül, és szégyellhetné magát, nem igaz? A meggyónt vétkek is napvilágra jönnek akkor majd, csakhogy az úgy lesz megcsinálva, hogy a meggyóntakért nem fogja érezni az ember a szívében a szégyellést. Na nem igaz?
...És lassan, remegve, léptenkint közelednek mégis a csábos pont felé. Ott sárgul a pázsiton - micsoda inger, milyen veszejtő, drága, bűvös ígérete minden földi örömnek, vétke a kívánságnak, sóvár kísértése az ínynek!...Ó, ártatlan fagyümölcs! Mily óriássá növelt, mily jelentőssé dagasztott, mily ártóvá mérgezett itt fantázia és tilalom! Fának magva, isten gyümölcse, most már igazán a Sátán mosolyog zománcos színeid szépségében: magadra vetted a világ bűneit!...
- Na wasz isz! Vegyeteg, megegyetek! Na...mit mondta? Ejnye! Ihr dumme Gränd'ln!
A három kis tetten ért hátrarezzen fagyos rémülettel. Mi ez? - Csakugyan ő, a rettentő Kunigunda, hátulról közeledett feléjük, és megállt kezében a szemenkint pergő olvasó, megállt a szája az örökös hangtalan mormolásban: nézte a kicsiket, és nagy, egyszerű, piros képén egy ritka vendég, valami furcsa, szégyellős mosoly: kicsit profán, kicsit anyás talán - valamit megértő, messzire emlékező...
A másik percben bosszankodásba rejtőzik, félszegen, ügyetlenül. Hisz a kicsik alig hisznek a fülüknek, oly reszketve, ijedt-kedvetlenül közelednek a gyümölcs felé. A nővér elfordul, valamit mormog még: testes alakja, kemény vonalaival szokatlanul szaporán tűnik el az út kanyarulatánál, a kijárat felé megy.
- Meg szabad enni? - kérdi egy körfésűs szöszke az ijedtségtől még halványan. - Ez igaz? - Egy csoportban állnak bizonytalanul és reszketve: kezükben a szép gyümölcs.
Wester Janka közelükbe lép. Eddig mereven nézte őket, nagy, igéző szemei beteges tekintetével: sápadt arcát egy nyitott földrajzkönyv takarta el, ahogy magolt belőle.
- Nem, ne egyétek meg, én legalább nem tanácsolom! A nővér csak próbára akarta tenni az önmegtagadásotokat. Gyertek velem, ott lenn, a palánknál egy nagy fa odvában van a mi osztályunknak egy lurdi szobra: első áldozáskor vettük. Az ő tiszteletére, a Boldogságos Szűzmáriának ajánljátok fel ezt! Tegyük oda neki, jó? A mennyországban tízszeresen vissza fogjátok majd kapni! Az oltárhoz nyúlni persze nem szabad nektek, mert az a polgáristáké, mi vettük a selymet meg a szentképeket. De ha valamit áldozni akartok, ideadhatjátok!
- Igen, jó lesz - mondja a körfésűs reszketve a felindulástól, boldogan a megtiszteltetéstől. - Igenis, és nekem van egy szép Jézus-szíve képem, csipkés szélű, én azt is felajánlom! - teszi hozzá hirtelen, fellelkesülve a gondolaton, hogy odaát a mennyországban tíz csipkés szélű képet kap helyette. És megindulnak a szép, érett gyümölccsel - a nyurga kamasz lány magasra tartva viszi elől, mint áldozati kelyhet. S a vén fa odvában majd boldogan fogják fellakmározni falánk hernyók és apró kukacok a lurdi szűz fehér lábai előtt. Mert Istennek az ő legalábbvaló teremtményeire is egyképpen gondja vagyon.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 26. 13:46 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Kaffka Margit: Színek és évek
XXI.
(...)
A kicsik elcsendesültek, álmukba szipogva a sírás után: mi némán ültünk a vacsoránál és dúlt bennem a fojtott harag, mikor elnéztem, hogy forgatja kelletlenül a villát a pecsenyés tálban.
- Megeheti: - szóltam rá végre, tán rekedten az indulattól - jó az! Néhanapján leereszkedhetik efféle granszenyőr is a mi szerény házi konyhánkhoz.
- Mit akar megint, Magda? - kérdezte rám meredve, határozatlanul és reszketeg kezében megállt a villa.
- Semmit! Csak az a megjegyzésem, hogy tízszeres pénzére sem evett sokkal különbet a tegnapi pezsgős vacsorán, ahol ilyen jól elrontotta az étvágyát.
- Mi baja velem, kérem? Hát már egy falatot se nyelhetem le itthon gáncsolódás nélkül? Vétettem magának?
- Nekem? Dehogy! Semmi közöm hozzá! A maga pénzét költi: no, mondja hát, a maga kifizetetlen legénykori számlái fedezetét, a maga adóhátralékját, az ügyvédi kamara tagsági díját, amiért ma is jött, láttam, figyelmeztetés: és mindent, a parasztok bélyegköltségét is: ezeknek a boldogtalan kis férgeknek a ruhára, iskolára valóját...
- Meg a maga dominiumát is...miért nem mondja? A tőzeguradalmakat, sulyomerdőket, csíkcsordákat: holdbeli szőlőskerteket? Igen, én már ilyen gazember, haramia, másokon élősködő vagyok! És ezt maga mondja nekem, Magda! Meri mondani?
- Más nem is mondhatja. A drága eszem-iszom cimborák, a boroskancsók, a megyegyűlésező falusi jófélék nem is mondják bizonyosan.
- Mit beszél ostobákat? Különben is a maga rokonai azok egytől-egyig. Becses fajtája, mit kisebbíti?
- Már az igaz, nagyon a kegyükbe esett. Persze, tud velük inni bőven, a kasszírnékat is maga szerzi nekik, még hegedül is a rossz kezével, ha egyet szólnak, a Bankó cigány mesterségébe ártja magát.
- Hm! Barátnéjától, az ócskás asszonytól így értesült?
- Akárkitől! Azt hiszi, nem tud róla a fél város: amiért ki sem mozdulhatok, nem hallom meg a viselt dolgait. Szégyen! Maga a pojácájuk talán...Bezzeg nem szerették szegény Jenőt, mert különb volt náluk. Magát felkapták, pedig azt se tudják, honnan való, ki-mi volt a nagyapja még. De lezüllöttek ők is azóta, végüket járják, most már akármiféle ember jó nekik. Hol a régi gőg? Tíz évvel ezelőtt rá se néztek volna egy jöttmentre.
- Amilyen én vagyok. De hallja, most már vége legyen! Elnézek, amit lehet, de ha százszor szoptat is, az Istenit, aki bolond, menjen csukassa be magát, van ott egynehány atyafia....
- Pfuj. Szégyellje! Ezt hánytorgatni!
- Maga kezdte. Azt mondta, potyafráter vagyok: tán a maga rokonai fizették a vacsorámat. Na, tudja, ha én egy kortyot is lenyeltem a más jóvoltából...
- Az a baj éppen. Tudom, elég bolond ahhoz. Kártyán is mindig veszít. Elég alávalók, hogy leülnek magával és elnyerik a pénzét egy ilyen koldus, tehetetlennek: mikor tudják, hogy a szegény családja nyomorogja ki otthon. Esztendőszámra ki sem mozdulhatok, nincs egy tisztességes rongyom.
- Miért nincs? Én ittam el azt is? Hol vannak hamar azok a dominiumok?
- Így csak olyan kötelességtelen léha gondolkozhat...egy ilyen züllött muzsikus...nem is férfi. Három gyermeke van, elfelejti? Hát miért dolgozom én itt véres verítékkel, ha még testiruhát sem érdemlek?
- Amit énrám dolgozik, egy jó cseléd olcsóbban és panasztalanul tudná. A három gyerekit meg én akartam?
(...)
írta: jazsoli5, 2009. júl. 23. 6:47 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Kaffka Margit: Színek és évek
Szép, nagy csendesség van körülöttem jó ideje már. Messzire tőlem csak megy tovább az élet, baj, osztozás, iparkodások, és ha néha kicsit felé nézek, elcsudálkozom, hogy az életet most élő emberek milyen gyerekesen kíváncsiak rá, hogy mi fog velük történni holnap vagy holnapután.
És furcsa elgondolni, hogy a mostani dolgok a fiatalok számára éppolyan újak és értékesek, mint nekem a harminc évvel ezelőttiek. Az én mostani látásommal nézve már világos, hogy a sokféle emberi hajszában és változásban nagyon sok a játékos szándék. Ahogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom, vagy papát, vagy tengeri vihart -, úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célra törő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes, vagy a gyűlölködő szerepébe.
Valamivel ki kell tölteni az időt: el kell hitetni magunkkal egy s más dolgokról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az útszélen és talán ez volna a természetes -, minden egyéb csak magahitető fontoskodás.
Az ember jól-rosszul mégis csak végigjátssza a magavállalta szerepeket mind sorjában. Csakhogy nem, mint színpadi, csinált történetekben, egy főszemély szándéka után igazodik a többieké: a valóságban mindenki külön főszemély önmagának és senki nem vállal mellékes szerepet: - magának magáért játszik. Ebből támad a sokféle és véletlen bonyolódás, ami mindnyájunkat végtelen érdekel, amíg benne vagyunk. Ki kit szeret, kit vesz el, mire neveli a gyerekét, milyen helyért verekszik a világban és hogy dől ki. Mikor aztán végigcsinálta az ember, ami tőle telt s amit az életével általában csinálni lehetett, akkor megnyugodhat, ha van még egy kis ráérő pár esztendeje.
Hírt adhatok a fiataloknak, kik borzadva félnek tőle: az öregség nem olyan szörnyűséges és határozott rossz, mint ahogy messziről látszik. Egy állapotot nem érez az ember erősebben a másiknál s nem érzi híját olyan dolgoknak, amikre való hajlandóság kimúlt belőle. Ha tűrhető egészsége van, nem érzi az öregséget a maga testében: kezét, lábát mozgatni tudja -, jó kis meleg kávé, takaros szoba, jóízű alvás nagyon jól tud esni: és ezekért az örömökért az ember nem fizet olyan nagy árt, nem kockáztat semmit, ezeket nem kell annyira megszenvedni.
Öreg asszony vagyok, tavaszkor múltam ötven esztendős: öreg és magános: de ha visszagondolok, a mostani csendes dolgomnál sok rosszabbat is megéltem már és csak kevés igazán jót: az is csak úgy tűnik, mint az álom. Nem érzem magam sokkal rosszabbul, mint bármikor ezelőtt: s ebből remélem, hogy a halál sem lesz közelről olyan rémséges, noha még ebben a percben annak tűnik előttem.
Az öregséget inkább a kívüle való, idegen dolgokban érzi meg az ember. Hogy lassankint lemarad mindenről és ez nem nyugtalanítja többé, mert az ember nem engedi magát mellőzni, ameddig nagyon nem akarja. A komédia kinn újra kezdődik -, ugyanaz a darab, csak más szereposztással, más külső elrendezéssel -, beharangoznak, mennek: és mi nem vagyunk rá többé kíváncsiak. Néha szeretnénk odaszólni:"Hagyjátok abba! Mit változtat, hogy valami így fordul vagy amúgy? Minden egyremegy!" Pedig nincs igazuk: csakhogy ez már az ő színjátékuk. Mi a magunk partnereivel nagyjából ilyenformán játszottunk.
Az embernek nincsenek már ilyenkor kimutatott céljai, szándékai: de ez nem olyan nagy baj, mint a fiatalok hiszik. Ők csak a saját lelkiállapotuk szerint tudják elképzelni az öregkort: pedig már az életben elváltozunk, nemcsak a halálban - és én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen úgy tudok rá gondolni, mint egy idegenre.
Például az ember liheg és viaskodik a gyerekekért, s azt hiszi, ez mindfogytig így lesz: és valóban, legtöbb öreg a gyerekein át kapcsolódik úgy ahogy, az életbe: csakhogy akkor ez még egy kis játszókedv, egy szerepvállalás. Valójában nagyon is messzire mennek az embertől a gyerekei: érdeklődése a sorsuk iránt csak szándék, maga áltatás: ilyenkor már semmi sors, semmi változás nem nagyon új és fontos nekünk. Lehet, más ezzel másképpen van egy kicsit: én nagyon is magamra maradtam.
Egészen bizonyos, hogy panasztalanul mondom ezt: a magányt úgy, mint a céltudatosságot.
Én, aki valaha úgy szerettem az emberek sokadalmát, aki mindig törekedtem valami után. Most itt ülök csendesen ebben a meleg, pici kertben, vagy nézem a zsalu mögül az akácfalombos utcát, alig járok ki, és hetek is eltelnek, míg valaki ajtót nyit rám. Szinte korán is van még -, gondolom néha - hogy a világ így leszokjék rólam. De úgy látszik, erősen elfáradtam.
(...)
írta: jazsoli5, 2009. júl. 22. 7:46 - címkék: regény és kategóriák: Paul Géraldy versei: Te meg Én
-
még nincsenek kommentek
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
Második fejezet
melyben 1891.szeptember 1-jén a Vörös Ökörbe megy
és ott megismerkedik az emberi társadalommal.
Ezernyolcszázkilencvenegy volt, szeptember 1.
Édesanyja reggel benyitott az udvarra néző, szerény lakás hosszúkás szobájába, melyben három gyermeke aludt: ő, az öccse meg a húga.
Lábujjhegyen suhant a hálós ágyhoz, lecsatolta a zöld hárászból bogozott háló rúdját, s a legnagyobb, hatéves fiának homlokát gyöngéden illette, hogy fölébressze. Ma először kellett iskolába mennie.
Azonnal kinyitotta a szemét. Közvetlen közelből az anyja kék szeme csillogott előtte. Elmosolyodott.
Vézna, vérszegényes fiúcska volt, átlátszó fülekkel. Még mindig utolsó nagy betegségét sínylette, a mellhártyagyulladást. Annak idején több hónapig nyomta miatta az ágyat. Szíve már a jobb oldalán dobogott, már arról beszéltek, hogy műtéti úton kell lecsapolni savóját, amikor váratlanul jobban lett, s a savó elapadt. Később föllábalt, de akkor meg "idegeskedni" kezdett. Mindenféle bogarai támadtak.
Félt a kendős asszonyoktól, a kakastollas csendőröktől. Félt attól, hogy édesapja - nem tudni, miért - főbe lövi magát, s ilyenkor előre befogta a fülét két tenyerével, hogy ne hallja majd a pisztoly dörrenését.Félt attól, hogy nem kap elég levegőt, s szobáról szobára járkálva különböző bútorokat ölelgetett, hogy az erőfeszítéstől mellkasa kitáguljon s meg ne fulladjon. Félt a koporsóüzletektől s félt a haláltól.
Nemegyszer megesett, hogy lámpagyújtáskor maga köré gyűjtötte övéit és rendelkezett, hogy miképpen temessék el, kinek-kinek milyen játékát adják oda, ha éjszaka meg találna halni. Állapotát a háziorvos nem tartotta súlyosnak. Szülei mégis úgy tervezték, hogy az első elemit inkább magánúton végzi el s egyelőre nem adják nyilvános iskolába. Utolsó pillanatban másképp döntöttek.
Most ott ült az ágya szélén, az álomtól püffedt szemmel. Ásítozott és vakaródzott.
Tudta, hogy ez a nap előbb-utóbb be fog következni. De nem hitte, hogy ilyen gyorsan itt lesz. Szerette volna valahogy késleltetni.
Ímmel-ámmal gyürködte föl hosszú fekete harisnyáit, melyek a lábain hurkássá csomósodtak. Álldogált a mosdótál előtt. Bele-belemártotta és kivette a kezét. Figyelte a víz színén remegő fénykarikákat.
Anyja maga mosdatta meg. Tiszta inget adott rá. Kikészítette ünnepi ruháját, egy kis fehérrel szegett, sötétkék vászonruhát, melyet az ő régi blúzáról lefejtett, szívalakú női gyöngyházgombok díszítettek. Haját vizes kefével szántotta végig.
Kávét tett eléje ibrikben meg egy S-kiflit. Ő ma nem akart kávézni. Azt mondotta, hogy nincs étvágya.
Erre az anyja kezébe nyomta az ábécés könyvét, tábláját, palavesszőjét s vezette az iskolába.
Az őszi nap már teljes pompájában tündöklött az alföldi város fölött. Parasztszekerek zötyögtek sárga porfelhőkben. Vonat füttyentett a kishídon. A piacon zsákokban árulták a piros rózsapaprikát meg a fehér szárazbabot.
Bosszúsan tipegett anyja mellett. Merevnek, nevetségesnek, főképp leányosnak érezte magát ebben a "legjobb" ruhájában, melyről tudta, hogy a legrosszabb, hogy olcsó és ócska. Szerette volna letépni, földre tiporni. De tudta, hogy apja szegény gimnáziumi tanár, s nekik nemigen futja különbre. Azzal vett magának elégtételt, hogy egész úton nem szólt egy szót sem. Nagyon hamar a Vörös Ökörhöz érkeztek.
A Vörös Ökör az elemi iskola volt. A népművelésnek ez az egyetemes palotája onnan kapta merőben sajátságos nevét, hogy valamikor a helyén egy düledező, ütött-kopott kocsma állott, melynek cégérjére egy vörös ökör volt pingálva. A viskó már egy emberöltő óta leégett. De ennek a borissza városnak korhelyei még mindég szívesen emlékeztek vissza az itteni duhaj éjszakákra, s ezért kegyeletesen az iskolára is átruházták a kocsma nevét, mely eképpen apáról fiúra szállt.
Amikor az anyjával a homályos előcsarnokba ért, elhalványodott. Rájött a "nehéz légzés". Szokása szerint egy oszlophoz dőlt s teljes erejével magához szorította. Anyja lehajolt hozzá, megkérdezte, hogy mi baja. Nem felelt neki. Csak a kezét szorongatta, egyre erősebben.
Fönn az emeleten volt az első osztály. Egy barna szárnyasajó előtt az anyja megcsókolta őt. Indulni akart. De ő nem engedte el a kezét.
- Félek - suttogta.
- Mitől félsz?
- Félek - ismételte.
- Ne félj, aranyom. Nézd, a többiek is itt vannak. Mindenki itt van. Hallod, milyen vidámak? Menj a kis barátaidhoz.
- Maradj - könyörgött, s az anyja szoknyájába kapaszkodott.
Az a szabadon hagyott kezével búcsút intett fiának, kisiklott előle, lassan ballagott a folyosón. A folyosó sarkán elővette zsebkendőjét s megtörölte a szemét. Még vissza is nézett rá egyszer, hogy mosolyával bátorítsa. De aztán hirtelen eltűnt.
A kisfiú egy darabig földbe gyökerezett lábbal állt s várt-várt, anyja után bámulva. Remélte, hogy vissza jön és tréfa az egész. De nem volt tréfa.
Miután ezt megértette s megértette azt is, hogy egyedül van, oly egyedül, mint eddig még sohase volt a földön, egész testét görcs szorította össze, mely leginkább a hascsikaráshoz hasonlított. Menekülni próbált. A fal mentén a lépcsőig lopódzott, ahol az előbb oly rejtélyesen a semmibe foszlott az a szoknya. Ott a lépcsőház tátongott, teljesen idegen és vigasztalan, kongó, szürke, visszhangos boltozattal. Ahhoz, hogy ide lemerészkedjék, haláltmegvető bátorságra lett volna szüksége. Tanácsosabbnak vélte, hogy a kárvallott emberek ösztönével inkább visszaosonjon oda, ahol elvesztette azt, akit keresett, a tanterem elé. Ezt a helyet már különben is megszokta egy kicsit.
A félig nyitott ajtó résén bekukucskált.
Gyermekeket látott, annyi gyermeket, amennyit együtt még sohasem látott. Egy tömeg volt ez, hozzá hasonló, teljesen ismeretlen kisemberekből.
Nem volt tehát egyedül. De ha az imént azon esett kétségbe, hogy annyira egyedül van a világon, most még riasztóbb kétségbeesés fogta el, hogy ennyire nincs egyedül a világon s kívüle még annyi-annyi ember él. Ez talán még rettenetesebb volt.
Mindenki egyszerre karattyolt. Hogy mit, azt nem lehetett kivenni. Mormolt a lárma, félelmetesen megöblösödött, dörgött, mint az égiháború.
Amíg így mélázott, valaki - egy felnőtt ember, akiről nem tudta, hogy kicsoda - fölemelte s betette a tanterembe. Ott állt, gyűrött kis kalapjával a fején.
Azt várta, hogy most valami csoda fog történni. Azt várta, hogy ez a sok gyerek mind-mind fölugrál és a nevét kiabálja. Azt várta, hogy a zsebkendőjüket lengetve üdvözlik őt. Csakhogy ez a csoda nem történt meg. Észre se vették.
Fejéről lakapta a kalapot. Köszönt nekik illedelmesen. Ők akkor se köszöntek.
Egy szoba volt ez, de nem olyan, mint a többi szoba, melyben díványok és függönyök vannak, hanem rideg, hivatalos, kopár. Három nagy csupasz ablakán barátságtalanul özönlött be a józan fény. A dobogón őrködött egy asztal. Mögötte feketén a tábla, sárgán a szivacs, fehéren a kréta. Előtte peckesen és szigorúan a számológép, mint egy őrült. Körös-körül a meszelt falakon színes állatábrák, az oroszlán, a róka, kartonlapok, melyeken ilyesmit lehetett olvasni: em-ber, ál-lat, já-ték, mun-ka. Zavarában mind elolvasta. Négyéves kora óta írt és olvasott.
Osztálytársai már mind ültek. Ő is szeretett volna leülni valahova.
Az első padokban szinte magától értetődően az "úrigyermek-ek helyezkedtek el, földbirtokosok, városi tanácsosok fiai. Ezek a derűs, szőke, pufók fiúcskák matrózruhát viseltek, keményített gallért, selyemnyakkendőt. Arcuk olyan volt, mint a tejbe ejtett rózsa. Illedelmesen, de önérzetesen vették körül a dobogót, akár az uralkodó irányzatot támogató kormánypárt a miniszterelnök bársonyszékét. Ő szintén "úrigyermek"- nek tartotta magát. Ennél fogva ajkára holmi idétlen mosolyt erőltetve feléjük közeledett, hogy letelepedjék az első padba. Csakhogy ott már majdnem minden hely el volt foglalva. Helyet szorítani nemigen siettek neki. Egymással pusmogtak, mint bennfentes pajtások, s hűvös udvariassággal, kissé meglepődve nézték a félszeg, későn érkezett jövevényt, aki hoppon maradt. Egyesek kárörvendve mosolyogtak is.
Elszégyenülve és sértődötten hátrafelé kullogott. Ha nem lehetett az első padban a legelső - gondolta -, legalább az utosó padban legyen a legutolsó. Ott az osztály végén parasztgyerekek tanyáztak, izmos, erős lurkók, mezítláb vagy csizmában. Vörös zsebkendőjükből kirakosgatták elemózsiájukat. Fekete kenyeret, szalonnát falatoztak bugylibicskával és görögdinnyét. Oda-oda sandított. Az áporodott szag, amely kiáramlott a csizmájukból, ruhájukból, fölkavarta a gyomrát. De azért szívesen leült volna közéjük. Tekintetével rimánkodott, hogy fogadják be legalább ők. Leste, hogy megszólítsák, hogy jelt adjanak. Ezeknek is egyéb dolguk akadt. Papírgalacsinókkal dobálóztak s papírgombócokkal, melyeket belülről szalonnabőrrel, görögdinnye héjjal béleltek ki. Egy ilyen tartalmasabb papírgombóc épp a homlokát találta el. Az ijedtség nagyobb volt, mint a veszedelem. Ő azonban a falnak tántorodott. Ezen aztán mindenki röhögött, az alsóház is a felsőház is pártkülönbség nélkül.
Lelkében dühvel és bosszúval innen el is takarodott. Nem tudta, hogy hová menjen, nem tudta, hogy hová tartozik. Hát a kályha mellé állt, egyedül. Szégyellte, hogy olyan gyáva és ügyetlen. A kályha mellől végtelen megvetéssel méregette az egész analfabéta társaságot. Ha tudnák ezek, hogy ő mit tud. Tudta például, hogy az ember rendes hőmérséklete 37 fok, s akinek 40 fokos láza van, az már alig menthető meg. Tudta, hogy van közönséges írás és gyorsírás. Tudta, hogy a kinin keserű s az ipecacuana édes. Tudta azt is, hogy Amerikában most este van. Sok mindent tudott már. De ők nem tudták, hogy ő mindezt tudja.
A Vörös Ökör kisharangja a tetőn levő fatornyocskában dallamosan gingallózott, jelezve, hogy nyolc óra s mindjárt kezdődik a tanítás. Amíg a harang csengett szaporán, lélekszakadva, olyan búsan, mint az a harang, amely a haldoklókat siratja, elbúcsúzkodott mindentől, ami kedves, az otthoni szobáktól, a kerttől s annyira egyéni játékaitól is, a szappanbuborékoktól és a léggömböktől. Az ájuláshoz közel a hideg bádogkályhához támaszkodott.
Csönd lett. A küszöbön megjelent a tanító, egy köpcös bácsi, kurtára nyírott sötétszőke hajjal, igen bő, porszürke ruhában. Akkorát lépett, mint egy elefánt. A dobogóra gurult.
A tanító egyenként kikérdezte a gyerekeket, hogy kinek van táblája s palavesszője, azután arról beszélt, hogy mennyi szépet, nemeset, hasznosat fognak itt tanulni. De száján egyszerre elakadt a szó.
Tekintete megakadt rajta, aki a kályha mellett gubbasztott.
- Hát te mit keresel ott? - kérdezte feléje emelve nagy arcát. - Ki állított oda? Gyere csak ide.
A kisfiú majdnem szaladva a dobogó elé sietett. Rémülten, magából kikelve hadarta:
- Tessék engem hazaengedni.
- Miért? - érdeklődött a tanító.
- Nem akarok többé iskolába járni.
Az osztály hahotázott.
- Csönd legyen! - szólt a tanító. - Miért nem akarsz te iskolába járni?
- Mert engem itt nem szeret senki.
- Bántott valaki?
- Nem.
- Hát akkor mit kotyogsz összevissza? Nem szégyelled magad, te anyámasszony katonája? Otthon bizonyára elkényeztettek. Jegyezd meg, hogy itt te is olyan vagy, mint a többi. Itt nincs kivétel. Itt mindenki egyenlő. Értetted?
Az osztály helyeslően mozgolódott.
A tanító még egyszer rátekintett erre az ijedt kisfiúra. Ekkor látta, hogy az arca egész zöld.
- Rosszul vagy? - kérdezte tőle lágyabb hangon.
- Nem.
- Fáj valamid?
- Nem.
- Na - mondta - menj szépen a helyedre. Hol a helyed?
- Sehol.
- Sehol? - csodálkozott a tanító. - Hát ülj le valahová.
A kisfiú az osztály felé fordult. Arcok vigyorogtak feléje, sok-sok kis arc, amely egyetlenegy óriási, ijedelmes bálványarccá fancsalodott. Szédelgve botorkált ide-oda. Megint el kellett haladnia az első pad előtt, ahol nem volt számára hely. Valahol középütt talált egy tenyérnyi helyet, egy pad legszélén. Csak féllábával ülhetett le ide, úgy hogy a másik lába az űrben lógott. Mégis jobb volt ülni, eltűnni a szemek elől, megsemmisüni a tömegben.
- Gyermekek - vezényelt a tanító -, vegyétek elé a táblát és palavesszőt. Írunk. Az i betűt írjuk.
Palatáblák zörögtek. Ő is a padra akarta fektetni palatábláját, de a mellette ülő morcos, fekete fiú ellenségesen kifelé tuszkolta. Nem engedte írni.
Erre keservesen és hangosan sírva fakadt.
- Mi az? - szólt a tanító.
- Sír - jelentette a morcos, fekete fiú.
- Kicsoda?
- Ez itt ni.
Minden gyermek feléje nézett. Sokan föl is álltak, hogy jobban lássák.
- Itatja az egereket! - kiabáltak.
- Csönd legyen! - csattant föl a tanító s a nádpálcával az asztalra vágott.
Lejött a dobogóról. A kisfiú mellé állt. Megsimogatta arcát lágy, bagószagú kezével.
- Ne sírj - csitította. - Ülj be a padba. Egészen. Mért nem engeditek be? Itt még soknak van hely. Így ni. Tedd magad elé a táblát, vedd a kezedbe a palavesszőt. Törüld meg az orrod. Most írni tanulunk. Vagy te nem szeretnél megtanulni írni?
- De igen - szipogta a kisfiú.
-Na hát - mondta helybenhagyólag a tanító.
A táblára egy i betűt kanyarított.
- Föl - vezényelt - rajta vissza, le, kereken el.
Palavesszők visítottak, mint a kismalacok.
A tanító megint lejött a dobogóról. Végigsétált az osztályon, vizsgálgatta a táblákra rajzolt ákombákomokat. A kisfiú i betűjét is megnézte. Szép, finom i betűt írt. Megdicsérte érte. Az már nem sírt.
- Hogy hívnak téged? - kérdezte tőle.
A kisfiú fölkelt. Valamit motyogott, nagyon halkan.
- Nem értem - szólt a tanító. - Mindig bátran és értelmesen felelj. Mi a neved? - kérdezte még egyszer.
- Esti Kornél - válaszolt a kisfiú, bátran és értelmesen.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 4. 5:51 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Jókai Mór: Egy hírhedett kalandor a XII. századból
A kínvallatás
Az A MUTATÓ KÉZ, meg a két vonal annyit jelent az aktákban (rövidségnek okáért), hogy a törvényszéknek elnőke intett a kínpad mesterének, hogy csavarjon egyet a köteleken.
Mely megtörténvén, a törvényszék jegyzője felírá a kimondott szavakat, egész a kínzott "irgalom, kegyelem" kiáltásáig.
A fejedelem egy külön asztalnál foglalt helyet, emelvényre állított s fekete trónmennyezettel fedett karszékében.
A soltész elnökölt.
ELSŐ kérdés a vádlotthoz:
- Mi a neved?
- A nevem Podoliában "Terguszko Jaroszlav": Zbaraszban "Kohaninszky Zdenko": Odenseeben "frater Hilárius": Hamburgban "Junker Elias": Münsterben " Stramm vilmos": Amsterdamban " Mynheer van der Bullen Tóbiás": Singaporeban " Maharadzsa Kong": a tengeren "Captain Rouge": Hoogstratenben " Malchus lovag" : Lillenben "Chevalier de Mont Olymp": a Pfalzban " Doktor Sarepta": itt pedig "Hugo von Habernix".
- Több nincs? - kérdé az elnök elbámulva.
S ez olyan furcsa kérdés volt, hogy mindenki elnevette rá magát. Kezdte a vádlott a kínlajtorján, folytatta a nagyherceg, az ülnökök is mind kacagtak, még az asztalfőre kitett halálfő is nevetett. Csak az elnök maradt haragos.
- Többre nem emlékszem - végezé a vádlott.
MÁSODIK kérdőpont:
- Minő vallású vagy?
Felelet:
- Születtem ágostai hitvallású eretneknek, Krakkóban áttértem a szociniánusokhoz, Ukrániában az ortodox keleti egyház kebelébe léptem, azután lettem igazhívő római katolikus, később rozikrucianus, azután kvéker: voltam az indus brahman vallás kebelében, végre beálltam az istentagadó és ördögimádó manicheus felekezetbe, másnéven Kainisták közé.
- Szép gyűjtemény! - monda rá az elnök.
A jegyző felírta a vallomást.
HARMADIK kérdés:
- Mi az állapotod, vádlott?
- Zászlótartó, - fogoly, - rabszolga, - harámbasa, - parazit, - hercegi főudvarmester, - kolduló zarándok, - verbunkos káplár, - sekrestyés barát, - nemes lovag, - csigakereskedő, - stockjobber, - alderman, - hajóskapitány, - vicekirály, - tengeri kalóz, - kutyapecér, - boszorkánymester, - baklovag, - hóhér, - pikenier, - asszonyköpönyeg, - csodaorvos, - próféta és konstábler.
- Hohohó! - kiált rá az elnök. - A jegyző nem bír utánad szaladni.
S megint nem állhatták meg a jelenlevők, hogy ennyi bolond hivatal felsorolására el ne nevessék magukat, maga a vádlott és a csontkoponya is nevetett. Különös jókedvük volt mai nap.
Negyedik pontja a kínvallatásnak, a megelőző kéz és vonal után:
MIFÉLE BŰNÖK elkövetésében vallod magad részesnek?
Kínvallatott válasza:
- Voltam haramiabanda és mordályégető társaság tagja.
A soltész nagyobb hitelesség okáért diktálta a jegyzőnek a bűntény latin nomenklációját.
- Primo latrocinium!
- Elcsábítottam a jótevőm feleségét bűnös szerelemre.
- Secundo adulterium!
- Kiraboltam a templomot, aminek az őrzése rám volt bízva.
- Tertio furtum. Sacrilegium!
- Álnév alatt kiadtam magam nemes embernek.
- Quarto larvatus.
- Hamis oklevelet készítettem magamnak.
- Quinto falsorium!
- Megöltem párbajban a jó barátomat.
- Sexto homocidium ex duello!
- Megcsaltam a kereskedő társaimat.
- Septimo stellionatus.
- Elárultam a rám bízott államtitkokat.
- Octavo felonia!
- Kereskedtem a más vagyonával.
- Nono barattaria!
- Áttértem a bálványimádó hitre.
- Decimo idololatria!
- Második feleséget vettem, míg az első élt.
- Undecimo bigamia.
- Harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat is vettem.
- Duodecimo trigamia, polygamia!
- Királyt öltem.
- Decimo tertio regicidium!
- Tengeri kalóz voltam.
- Decimo quarto pirateria.
- Az első feleségemet megöltem.
- Decimo quinto uxoricidium!
- Boszorkánymesterséget űztem.
- Decimo sexto sorcelleria!
- Az ördöggel szövetkeztem.
- Decimo septimo pactum diabolicum implicitum.
- Hamispénzverő voltam.
- Decimo octavo adulterator monetarum.
- Új vallást hirdettem.
- Decimo nono haeresis! Schisma!
- Mérges szerekkel kuruzsoltam.
- Vigesimo primo crimen traditorum.
- Embert ettem.
- Vigesimo secundo. Antropophagia! Cannibalismus!
Kiálta fel a soltész, a keze alatt levő pandektára ütve tenyerével. A veríték csorgott kövér homlokáról.
Itt a kínvallatott szünetet tartott.
- Nincs több? - kérdezé siránk hangon a soltész, mire a kínvallatott elkezdett hangos hahotával kacagni. De most már csak egymagában kacagott, senki sem követte. A porkoláb félreértette a soltész intését, s még egy hatalmasat csavart a kínzott karjait és lábait megnyújtó köteleken, hogy annak a kínordítása összevegyült a kacagásával, egyik a másik hangjába átcsapva, mint akit egyszerre fojtogatnak és csiklandanak. Pedig a soltész azt adta a jelben tudtául, hogy mára a vallatás elég lesz: a vádlottat vissza lehet vinni a börtönébe.
Rendkívüli eset ez! Ennyi bűntettet egy csomóban! Ezt az embert kegyetlenül ki kell egzaminálni.
Maga a nagyherceg is fölöttébb kíváncsi volt megtudni, hogy minő összefüggés lehet az előadott csodálatos fejezetek között, s meghagyta, hogy másnap, és amíg benne tart, addig el ne kezdjék a vallatást, míg ő meg nem érkezik a törvényterembe.
A vádlottnak pedig jó oka volt nevetni. Mert míg ő azt a huszonkétféle bűnesetet a törvénybíráknak elhistorizálja, akkora beveszik a franciák Koblenzet, s őt szépen megszabadítják a börtönből és a kegyetlen kínhaláltól. Ezt nevette előre.
Most mi történjék ezzel az emberrel?
Hogy ki kell őt végezni, annyi bizonyos. De mi módon? Ez a nehéz kérdés.
Mert ha csak annyit vallott volna be, amennyi eredetileg kisült rá, hogy az ellenséggel összecimborált, s áruló volt, akkor világos volna a büntetése: " háttal fordítva, főbe lövessék." De ily komplikált vallomás után a bírákra nézve fölöttébb meg van nehezítve a válogatás.
Mint rablót kerékbetöretés illeti: mint kettős, sőt hatos házasságban élőt ugyanannyi darabra szétkoncoltatás: mint királygyilkost kezeinél, lábainál fogva négy ló közé fogva kell szétszakítani. Úgy, de ez hogy történhessék, ha már előbb hatfelé szétvágatott? Azonkívül is, mint oklevélhamisítónak a jobb kezét elvágatni elengedhetetlen föltétel: mint ördögimádó, máglyán kiszenvedendő tűzhalálra szolgált, de ugyanakkor hogyan lehessen rajta végrehajtani az elevenen mozsárban való összetörést, ami a feleséggyilkosra van kiszabva?
S ha mindezek végre lesznek rajta hajtva, hogyan tétessék elég a törvény rendeletének, mely az emberevés bűnéért az éhhalállal bűnhődés rettentő suppliciumát szabta meg világosan?
A fejedelem salamoni ítélete döntött.
- Állíttassék törvényszék elé a gonosztevő. Mondja el körülményesen, hogyan követte el mindezen vétkeket sorban? S amelyik vétke aztán a legnagyobbnak fog találtatni, annak a büntetése hajtassék rajta végre.
Ebbe a soltész is beleegyezett.
A bírák aztán abban állapodtak meg, hogy másnap megkezdendő részletes vallatásnál ne a nyújtóztató gép alkalmaztassék, mert az nagyon elveszi a testi erejét a vallatottnak, amire pedig ilyen hosszú vallomásnál nagy szüksége leend, hanem a víztortúra, ami abból áll, hogy a hanyattfekvő vádlottnak egy tülköt dugnak a szájába, s azon keresztül folyvást töltik bele a vizet, amíg csak nem vall.
- Nem úgy lesz - mondá a nagyherceg. - Ha az ember vizet iszik, attól elmegy a mesemondó kedve. (Tudom magamról.) Én morális tortúrát szabok rá. Mondassék ki rá azonnal a halálítélet. Kísértessék le azonnal a siralomházba. A siralomházban töltött órák a legnagyobb tortúra és penitencia egy gonosztevőnek. A nép, amely bámulatára összecsődül, kenyeret, bort, pecsenyét szokott hordani az elítéltnek - vigasztalásul. Így a tartása sem kerül semmibe. A gonosztevő, mikor jót evett, ivott, felhozatik a törvényszék elé, s ráparancsoltatik, hogy mondja el sorba a bűneinek körülményes történetét. A jól ivott ember szeret beszélni. Másnap megint leküldetik a siralomházba, s így folytattatik vele mindaddig, amíg vétkeinek lajstromát az utolsó jottáig protokollumba nem diktálta.
A bírák helybenhagyták a nagyherceg véleményét, csak a soltész morgott nagyon, hogy hiszen ennek a huszonkétszeres gonosztevőnek sokkal jobb dolga lesz idebenn, mint valamennyi bírájának, aki az ostrom alatt ugyancsak megtanult éhezni és szomjúhozni.
A szindikus azonban megnyugtatá:
- Ne irigyeljük szegény ördögtől ezt a kis mulatságot a kaloda és az akasztófa között. Tudja, komám: " Ma nekem, holnap neked!"
írta: jazsoli5, 2009. máj. 25. 14:18 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Jókai Mór: Egy hírhedett kalandor a XII. századból
A kínvallatás
Az A MUTATÓ KÉZ, meg a két vonal annyit jelent az aktákban (rövidségnek okáért), hogy a törvényszéknek elnőke intett a kínpad mesterének, hogy csavarjon egyet a köteleken.
Mely megtörténvén, a törvényszék jegyzője felírá a kimondott szavakat, egész a kínzott "irgalom, kegyelem" kiáltásáig.
A fejedelem egy külön asztalnál foglalt helyet, emelvényre állított s fekete trónmennyezettel fedett karszékében.
A soltész elnökölt.
ELSŐ kérdés a vádlotthoz:
- Mi a neved?
- A nevem Podoliában "Terguszko Jaroszlav": Zbaraszban "Kohaninszky Zdenko": Odenseeben "frater Hilárius": Hamburgban "Junker Elias": Münsterben " Stramm vilmos": Amsterdamban " Mynheer van der Bullen Tóbiás": Singaporeban " Maharadzsa Kong": a tengeren "Captain Rouge": Hoogstratenben " Malchus lovag" : Lillenben "Chevalier de Mont Olymp": a Pfalzban " Doktor Sarepta": itt pedig "Hugo von Habernix".
- Több nincs? - kérdé az elnök elbámulva.
S ez olyan furcsa kérdés volt, hogy mindenki elnevette rá magát. Kezdte a vádlott a kínlajtorján, folytatta a nagyherceg, az ülnökök is mind kacagtak, még az asztalfőre kitett halálfő is nevetett. Csak az elnök maradt haragos.
- Többre nem emlékszem - végezé a vádlott.
MÁSODIK kérdőpont:
- Minő vallású vagy?
Felelet:
- Születtem ágostai hitvallású eretneknek, Krakkóban áttértem a szociniánusokhoz, Ukrániában az ortodox keleti egyház kebelébe léptem, azután lettem igazhívő római katolikus, később rozikrucianus, azután kvéker: voltam az indus brahman vallás kebelében, végre beálltam az istentagadó és ördögimádó manicheus felekezetbe, másnéven Kainisták közé.
- Szép gyűjtemény! - monda rá az elnök.
A jegyző felírta a vallomást.
HARMADIK kérdés:
- Mi az állapotod, vádlott?
- Zászlótartó, - fogoly, - rabszolga, - harámbasa, - parazit, - hercegi főudvarmester, - kolduló zarándok, - verbunkos káplár, - sekrestyés barát, - nemes lovag, - csigakereskedő, - stockjobber, - alderman, - hajóskapitány, - vicekirály, - tengeri kalóz, - kutyapecér, - boszorkánymester, - baklovag, - hóhér, - pikenier, - asszonyköpönyeg, - csodaorvos, - próféta és konstábler.
- Hohohó! - kiált rá az elnök. - A jegyző nem bír utánad szaladni.
S megint nem állhatták meg a jelenlevők, hogy ennyi bolond hivatal felsorolására el ne nevessék magukat, maga a vádlott és a csontkoponya is nevetett. Különös jókedvük volt mai nap.
Negyedik pontja a kínvallatásnak, a megelőző kéz és vonal után:
MIFÉLE BŰNÖK elkövetésében vallod magad részesnek?
Kínvallatott válasza:
- Voltam haramiabanda és mordályégető társaság tagja.
A soltész nagyobb hitelesség okáért diktálta a jegyzőnek a bűntény latin nomenklációját.
- Primo latrocinium!
- Elcsábítottam a jótevőm feleségét bűnös szerelemre.
- Secundo adulterium!
- Kiraboltam a templomot, aminek az őrzése rám volt bízva.
- Tertio furtum. Sacrilegium!
- Álnév alatt kiadtam magam nemes embernek.
- Quarto larvatus.
- Hamis oklevelet készítettem magamnak.
- Quinto falsorium!
- Megöltem párbajban a jó barátomat.
- Sexto homocidium ex duello!
- Megcsaltam a kereskedő társaimat.
- Septimo stellionatus.
- Elárultam a rám bízott államtitkokat.
- Octavo felonia!
- Kereskedtem a más vagyonával.
- Nono barattaria!
- Áttértem a bálványimádó hitre.
- Decimo idololatria!
- Második feleséget vettem, míg az első élt.
- Undecimo bigamia.
- Harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat is vettem.
- Duodecimo trigamia, polygamia!
- Királyt öltem.
- Decimo tertio regicidium!
- Tengeri kalóz voltam.
- Decimo quarto pirateria.
- Az első feleségemet megöltem.
- Decimo quinto uxoricidium!
- Boszorkánymesterséget űztem.
- Decimo sexto sorcelleria!
- Az ördöggel szövetkeztem.
- Decimo septimo pactum diabolicum implicitum.
- Hamispénzverő voltam.
- Decimo octavo adulterator monetarum.
- Új vallást hirdettem.
- Decimo nono haeresis! Schisma!
- Mérges szerekkel kuruzsoltam.
- Vigesimo primo crimen traditorum.
- Embert ettem.
- Vigesimo secundo. Antropophagia! Cannibalismus!
Kiálta fel a soltész, a keze alatt levő pandektára ütve tenyerével. A veríték csorgott kövér homlokáról.
Itt a kínvallatott szünetet tartott.
- Nincs több? - kérdezé siránk hangon a soltész, mire a kínvallatott elkezdett hangos hahotával kacagni. De most már csak egymagában kacagott, senki sem követte. A porkoláb félreértette a soltész intését, s még egy hatalmasat csavart a kínzott karjait és lábait megnyújtó köteleken, hogy annak a kínordítása összevegyült a kacagásával, egyik a másik hangjába átcsapva, mint akit egyszerre fojtogatnak és csiklandanak. Pedig a soltész azt adta a jelben tudtául, hogy mára a vallatás elég lesz: a vádlottat vissza lehet vinni a börtönébe.
Rendkívüli eset ez! Ennyi bűntettet egy csomóban! Ezt az embert kegyetlenül ki kell egzaminálni.
Maga a nagyherceg is fölöttébb kíváncsi volt megtudni, hogy minő összefüggés lehet az előadott csodálatos fejezetek között, s meghagyta, hogy másnap, és amíg benne tart, addig el ne kezdjék a vallatást, míg ő meg nem érkezik a törvényterembe.
A vádlottnak pedig jó oka volt nevetni. Mert míg ő azt a huszonkétféle bűnesetet a törvénybíráknak elhistorizálja, akkora beveszik a franciák Koblenzet, s őt szépen megszabadítják a börtönből és a kegyetlen kínhaláltól. Ezt nevette előre.
Most mi történjék ezzel az emberrel?
Hogy ki kell őt végezni, annyi bizonyos. De mi módon? Ez a nehéz kérdés.
Mert ha csak annyit vallott volna be, amennyi eredetileg kisült rá, hogy az ellenséggel összecimborált, s áruló volt, akkor világos volna a büntetése: " háttal fordítva, főbe lövessék." De ily komplikált vallomás után a bírákra nézve fölöttébb meg van nehezítve a válogatás.
Mint rablót kerékbetöretés illeti: mint kettős, sőt hatos házasságban élőt ugyanannyi darabra szétkoncoltatás: mint királygyilkost kezeinél, lábainál fogva négy ló közé fogva kell szétszakítani. Úgy, de ez hogy történhessék, ha már előbb hatfelé szétvágatott? Azonkívül is, mint oklevélhamisítónak a jobb kezét elvágatni elengedhetetlen föltétel: mint ördögimádó, máglyán kiszenvedendő tűzhalálra szolgált, de ugyanakkor hogyan lehessen rajta végrehajtani az elevenen mozsárban való összetörést, ami a feleséggyilkosra van kiszabva?
S ha mindezek végre lesznek rajta hajtva, hogyan tétessék elég a törvény rendeletének, mely az emberevés bűnéért az éhhalállal bűnhődés rettentő suppliciumát szabta meg világosan?
A fejedelem salamoni ítélete döntött.
- Állíttassék törvényszék elé a gonosztevő. Mondja el körülményesen, hogyan követte el mindezen vétkeket sorban? S amelyik vétke aztán a legnagyobbnak fog találtatni, annak a büntetése hajtassék rajta végre.
Ebbe a soltész is beleegyezett.
A bírák aztán abban állapodtak meg, hogy másnap megkezdendő részletes vallatásnál ne a nyújtóztató gép alkalmaztassék, mert az nagyon elveszi a testi erejét a vallatottnak, amire pedig ilyen hosszú vallomásnál nagy szüksége leend, hanem a víztortúra, ami abból áll, hogy a hanyattfekvő vádlottnak egy tülköt dugnak a szájába, s azon keresztül folyvást töltik bele a vizet, amíg csak nem vall.
- Nem úgy lesz - mondá a nagyherceg. - Ha az ember vizet iszik, attól elmegy a mesemondó kedve. (Tudom magamról.) Én morális tortúrát szabok rá. Mondassék ki rá azonnal a halálítélet. Kísértessék le azonnal a siralomházba. A siralomházban töltött órák a legnagyobb tortúra és penitencia egy gonosztevőnek. A nép, amely bámulatára összecsődül, kenyeret, bort, pecsenyét szokott hordani az elítéltnek - vigasztalásul. Így a tartása sem kerül semmibe. A gonosztevő, mikor jót evett, ivott, felhozatik a törvényszék elé, s ráparancsoltatik, hogy mondja el sorba a bűneinek körülményes történetét. A jól ivott ember szeret beszélni. Másnap megint leküldetik a siralomházba, s így folytattatik vele mindaddig, amíg vétkeinek lajstromát az utolsó jottáig protokollumba nem diktálta.
A bírák helybenhagyták a nagyherceg véleményét, csak a soltész morgott nagyon, hogy hiszen ennek a huszonkétszeres gonosztevőnek sokkal jobb dolga lesz idebenn, mint valamennyi bírájának, aki az ostrom alatt ugyancsak megtanult éhezni és szomjúhozni.
A szindikus azonban megnyugtatá:
- Ne irigyeljük szegény ördögtől ezt a kis mulatságot a kaloda és az akasztófa között. Tudja, komám: " Ma nekem, holnap neked!"
írta: jazsoli5, 2009. máj. 25. 14:18 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor
A tágas, nagy udvar üres volt. Már az állatok is mind kimentek legelni, még a tyúkok is távol kapargáltak a vetés töviben. Még a kutyák is lusták voltak. Korán volt, de érezni lehetett a szörnyű meleget, ami ma lesz.
Megállott a két lóval a tanya udvarán.
- Hé - kiáltotta el magát csengő hangon lóhátról -, van itt valaki?
Senki se felelt.
- Ez a Veszelka Pétör gazda tanyája? - kiáltott újra.
A lány lépett ki a szalmatetős fészer alól. A kötője tele volt tojással. Most szedte össze.
Gyanúsan nézett a lovas legényre.
- No: ez, vagy nem ez?
- Mit akar tülle?
A legény elnevette magát. Látta, hogy nem ismeri meg őtet a csúnya nagyszájú lány.
- Itthun van-e Rúzsa Bandi, azt akarom tülle.
- Rúzsa Bandi? - csudálkozott a lány. - Hát attul mög mit akar?
- Ögyem mög azt a szép szádat! - mondta a legény s nevetett a lány szemébe. Olyan csúnyának látta a lányt, hogy nevetni kellett rajta. - Csak tunni akarom, azt mög van - mondta. - Kinek mi köze hozzá.
- Akkó keresse mög.
S evvel a lány hátat fordított.
Amin a legény igen elcsudálozott. Még ilyen lányt nem látott, aki neki hátat fordítson. Nevetni kellett rajta. Hát hátulról se szebb, mint előlrül.
Vékony is, csontos is, még olyan fejletlen, mint a fiatal csikó, a fejit se bírja. De hunnan van benne ez a bátorság, hogy neki hátat fordít?
- Gyere csak ide - szól rá.
A lány, mintha kígyó csípte volna meg, visszanézett:
- Én-e?
- Téj a!
- Minek?
- No csak gyere, ha mondom. De rögtön gyere!
S úgy tett, mintha a karikást akarná letekerni a nyakából.
A lány nagy szemet meresztett.
- Csak nem akar engöm mögütni? - mondta lángoló arccal. A két piros folt , mint a parázs, lilán égett arca közepén.
Rózsa Sándor nevetett:
- Ha nem gyüssz, pányvával foglak be, ha gyüssz, mögcsókollak.
A lány újra hátat fordított, de nagyon.
Nem is szólott egy szót se.
Ment a tojással a házba be, közben az ujjaival ott kavargatta a kötényében, talán számolta, hány van, vagy mi.
Rózsa Sándor letekerte a karikást, megforgatta a feje fölött s retteneteset durrantott vele.
De ettől a fiatal ló, aki még nem volt hozzászokva a durrogtatáshoz, megöjedt, kiugrott.
A legény belevágta sarkát a vékonyába.
A ló ugrált és a másik lovat, a Csillagot is magával rántotta. A meg szintén megkavarodott, az is elkezdte cifrázni.
A lovas most ráfeküdt a tomboló csikó nyakára s mintha a fa ágán ülne, a hintázó kötelét oldaná le, eloldotta Csillag nyaklóját, eleresztette. A Csillag el is szaladt, nekivágott a pusztának, nem is lehetett tudni, merre megy.
Nem is törődött vele, hanem ahogy magában maradt a pejkóval, hát ennek oskolát akart adni.
Vette a kurta korbácsát, a kancsukát s verni kezdte vele a lovat.
Nem haragból, ésszel.
Elébb a farát verte, de oly keményen, hogy felrepedezett annak a szőre szálán a por.
A ló egyre jobban megbomlott.
A legény mintha hozzá lett volna nőve.
- Fogsz te énalattam ugrá'ni? A zanyád...erre arra...
Most mind kényesebb helyeken vagdosta. A hasa alatt, a két hátsó lába közt. Sűrűn, keményen, mint a jégeső.
De úgy, hogy aztán nyoma ne maradjon.
A ló egészen meg volt őrülve. Két lábra állott, de a legény a száját oly keményen tartotta, hogy a ló visított a hörgéstől.
Körbe-körbe vágtatott, nem tudott kirohanni az udvarból, mert mikor már az udvar szélén volt, a lovas mindig meg tudta fordítani s bent rajcsúroztak a tágas nagyudvaron.
De addig, addig, vége nem akart szakadni.
A lovat meg kell törni.
Egész úton jól viselte magát, most ütött ki rajta a szűz makrancoskodás.
Nem hagyhatja az öccsére. Bandinak már készen kell adni a lovat. Ez az ő dolga, ezt neki kell elvégezni.
Hát pihenés nélkül csak vágta. Vágta, ahogy csak kell. Nem fertályévenként huszonötöt, eccerre kiadta neki az ötszáz ütést, vagy tán ezret.
Addig vágta, hajtotta, rohant vele, de a ló soha nem tudott belerohanni se a színbe, se a disznóólba, se fedél alá, karámba, se az ágasfába: egyáltalán semmi kárt nem tudott tenni magában, mert vasmarokkal tartotta, ott kellett menni, ahol ő akarta.
A lány berohant a konyha ajtaján a rettenetes vadság elől, onnan kukucskált ki, már látni se bírta, mit csinál az a szörnyű vadember avval a lóval. Csak kimeredt a szeme és nézett irtóztató rémülettel, egész teste úgy reszketett, mint a csikóé: amikor a ló végre végképp kimerült, letört, térdre csuklott és kínjában messze kinyújtotta a nyelvét, a tajték szakadt róla és minden erejét elvesztette, ledőlt a földre, hanyatt vetette magát, ott kezdett el vonaglani, akkor a lány sikoltani kezdett a legényért, hogy úgy látta, azt a ló maga alá gázolta, de alig nyitotta ki a szemét, már a legnagyobb ámulattal látta, hogy az most is talpon van és a rugódozó lovat addig veri, amíg az egészen el nem veszti az erejét. Még egyszer lábra akart állni, de nem bírt, ott az udvar közepén kétszer-háromszor is lerogyott, végre tajtékot túrt, lihegett, mint egy megszúrt disznó, s a legény, az meg ott állott mellette s kis szavakat kezdett neki mondani, füttyentgetett és csiccsentgetett a nyelvével, s mikor a ló már megadta magát s elfeküdt a földön, mint egy hulla, akkor ráhajolt, megveregette a fejét a nyakát, simogatni kezdte: akkor a ló újra fellobbant, újra lábra állott, újra vágtatni kezdett, a legény újra utána, a kötőféket egy percre sem eresztette el, újra megverte, de már nem olyan vadul, hanem szinte békítve és szelídítve. S folyton morgott felé, csitító hangokat és kis szavakat, dürrögve és anyáskodva.
Aztán a ló megadta magát a sorsának.
Megállott. Leeresztette a fejét.
Minden tagja, minden izma reszketett, facsaró tajték.
- Jó van, kis lovam, jó van bogaram, jó van kedvesöm, angyalom, gyönyörűségöm.
S otthagyta a lovat magában.
A ló megérezte, hogy szabad, abban a pillanatban kivágott, hogy elragad. De a fiú már rajta volt, elkapta a kantárt.
Mire a ló szembefordult vele, mint egy farkas, rá akart rohanni.
Juliska újra sikoltott, mintha őt ölnék.
De a legény újra elfogta, újra kancsukázni kezdte a lovat, mire ez kínjában, dühében, erőtlenségében, végre megadta magát. Se le nem dőlt a földre, se nem háborgott tovább, állott lehajtott fővel, végig-végig reszketve, de tűrte a verést s mikor a tanítómestere már maga is kimerült, ott maradt állva, mint egy kimustrált remonda.
Most már el lehetett ereszteni a kötőfékszárát.
Rózsa Sándor a kúthoz ment, fogott egy vödör vizet, hozta és végigöntötte a lovon.
A ló már nem bánta, már akármit lehetett vele csinálni.
Tűrte, mint a hulla.
Egyik vödör a másik után, csak úgy zúgott végig a lovon a víz s nagy tó kerekedett az udvar derekán, amiben a harminc kacsa vígan ellubickolhatott osztán.
Most a legény megölelte a kis ló nyakát, megcsókolgatta, megbirizgálta, simogatta.
Veregette, dürrögött neki, szerelmes hangokat adott.
- Jól van Pejkó. Jó ló vagy. Erős ló vagy. Bírós vagy. Embör lesző.
A ló úgy állott a négy remegő lábán, csak fújt, csak fújt, csak lihegett. Léhogott és fújt és szuszogott és alig bírt élni.
A legény otthagyta, ment be a házba.
A lány ott állott, elhúzódva előle rémülten az ajtóba.
- Van kámfor itthun?
A lány gyűlölködve nézett a szemébe.
Ezen ütődött meg a legény. Micsoda gyűlölet van ennek a lánynak a tekintetében!
- Van itthun kámfor?
A lány arca fehér lett, mint a fal, s beleköpött a legény szeme közé.
Erre az, abban a pillanatban, úgy pofon csapta, hogy a lány megfordult a tengelye körül s elbukott a konyha fődjén.
A legény vette a kancsukát és megcsattogtatta.
- Ász fő rögtön!...Ász fő?...vagy én állítsalak fő?
Csattogtatta az ostorát, de nem érintette meg vele a lányt.
- Föl! Lábra! ha mondom!
A lány feltápászkodott.
Sötéten és halálos rettegésben állott a betyár előtt.
A fiú nézte. Látta, hogy mégis nagyon fiatal. Nincs több tizenhat évesnél. De jó csontjai vagynak. Orcára nem szép. Kivált most, hogy a sírástól el van torzulva mindene. Megnőtt a szája. Kicsi lett a szeme... De valaki!...az anyja istenit: szembe merte őtet köpni.
- No, nem haragszok. Gyeride. Csókold le a nyálad.
A lány megvonaglott.
- Mi lösz?
A lány, már mint odakint a ló, mán nem bánta akármi történik. A legény odalépett hozzá, gyengén a vállára tette a kezét.
- Té vagy a legszöbb kislány, akit életömbe láttam.
Csönd. Akkor azt mondta neki azon a kedves, kedves csiklandós hangján:
- Hogy hí'nak?
A lány megrázkódott, nem szólt.
- Veszelka Juliska?
A lány ránézett könnyein át és bólintott.
A legény az övébe nyúlt. Valamit kivett a gatyája korcából. Odaadta a markába és rácsukta az ujjait.
A lány megérezte, mi az a kezében. De fogta, belevágta sután a világba. Az olvasót.
Rózsa Sándor felhördült.
- Vöszöd fő rögtön!
A lány halálos megdermedéssel látott bele a legény felizzó iszonyú szemébe. Megszédült, elindult, felvette az olvasót, mint egy hitvalló tartotta az ujjai közt s az olvasó megbarnult szemei láncolva csüngöttek vékony barna ujjai közt.
- Tödd a kebelödbe.
A lány lassan emelte föl a kezét, az olvasót a kebelébe eresztette.
- Azé adtam, hogy imádkozzá' énéröttem szögény bűnösért.
Evvel megfordult, kiment a házból.
Odakint az udvaron már itt volt a Csillag is. Ott állott a Pejkó mellett, aki még mindig tehetetlenül s lihegve állt. Megnyalta a sebeit. S a megtanított ló, minden érintésére végig lebernyegeződött.
A Csillag talán azt nyihogta:
- Így köll annak lönni. Testvéröm. Embör kézbe kerü'tünk.
- Juliska! - kiáltotta Rózsa Sándor.
Kisvártatva a lány kiszédült a tornácra.
- Itt hagyom a Pejkót. Rúzsa Bandié ez a ló. Mögértötted? Rúzsa Bandié. Ezzel möhet a szögedi ménöshő. Az üvé.
Kicsit nézte a lányt. Bírálta.
- Jó neköm való lösz e még - mondta, avval felvetette magát a Csillag hátára s léptetve indult ki a tanyaudvarról.
Azt se mondta: isten áldjon.
Elment. Le se törülte a kislány nyálát a pofájárul.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 25. 9:34 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony
Az elmúlhatatlanok
Lőcse várost, a Szepesség székvárosát most is az a bástyafal veszi körül, amely századokon át a legerősebb ostromoknak volt tanúja: ugyanazok az őrtornyok rajta, amikben a céhek férfijai összegyűltek, ha ellenség támadását kelle visszaverni.
A kősánc vízárkaiból most már buján tenyésző gyümölcsöskertek fáinak koronái emelkednek elő: s a rejtekajtók, amik a bástyák üregeiből a szabadba vezettek, nincsenek már titokban tartva.
Egy ilyen hajdani titkos bejárat ajtaján van egy festett kép, amely kivitelében művészi ecsetre vall. Szebb rámát nem választhatott volna a festő művének. Mély, tömör bástyaboltív a kép kerete, zöld mohával, vadvirággal kicifrázva, felülről virágos folyondár csügg róla alá: a hozzá felvezető lécskőket díszíti a vadsóska és bodzabokor. A déli nap csak a levélszőnyegen át vet zöldes félderengést a festményre. Egy fehér ruhás hölgyet ábrázol a kép, vállán keresztülvetett veres kendővel: a hölgy szemei a távolba néznek, egyik kezével hivogatólag int, a másikkal egy kulcsot tol az ajzó zárába. A kép igen régi. Az alatta fekvő kert a Probsztner-családé, mely rég idő óta birtokosa e helynek. Egyik ősük festette ezt a képet az ajtóra a század elején.
De ez a kép nem áll egyedül. Benn a városban, a Török-féle ház udvarában, a belső épület emeleti folyosója végénél, a nagy puszta falon van egy másik kép, freskófestmény, amely még régebbi keletű. Ott is ugyanaz a nő, fehér pongyolában, amint egy nyitott ablakszárnyon kitekint: jobbjával köntösét keblén összevonja, bal kezével hivogatólag int.
Az első képet a mély boltív megvédte az idő viszontagságaitól, csak az ajtó táblázata nyiladozott szét az eresztékeiből: az utóbbi már össze van repedezve és megkopva: de az arc mind a kettőnél jól kivehető még most is.
Még azután van egy harmadik kép is, melyben ugyanazon arcvonásokra ismerünk. Ez a kép olajfestmény. Ott hever ráma nélkül a hajdan "mészárosok tornyának" nevezett donzson tágas termében, melyből csigalépcsők vezetnek fel a bástyára. Régi zászlók, ócska képek egy szegletben felhalmozva: azok között megtalálja a kutató a "fehér asszony"-t is: de itt már az akkori magyar divatú díszöltözetben, három sor bogláros főkötővel, drága csike-nyakfodorral, arany hímzésű, átlátszó ungujjakban, amiken a fehér kar keresztülvilágít, keblét skófiummal hímzett vállfűző szorítja, derekát gyöngyös öv: kezében szegfüvekkel és tulipánokkal hímzett zsebkendő. Arckifejezése első tekintetre megnyerő: míg ha tovább nézi az ember, valami félelmetest, gynúkeltőt talál benne, hogy aztán, mikor még egyszer visszatér hozzá, ismét megtalálja rajta azt a varázst, mely az ellentmondó kifejezéseket kibékíti.
E képnek eredete egy hagyomány, melyet az egyik ivadék a másiknak szájról szájra adott. Mindenki tudja, hiszi, hogy az valóban így volt: hogy e kép élő mása valóban megtette azt, amiről emléke fennmaradt: találgatják, tapogatóznak, fürkésznek utána, hogyan tehette azt? Egyik megoldási mód a másiknak ellentmond.
Vannak, akik az egész történetet a megörökítő képpel együtt a mesék közé sorozzák: de ezeknek ellentmondanak az írott adatok. A történetbúvár segítségére jön a mesemondónak, s okmányokat fedez fel, amik nagy vonásokban vázolják azt a női jellemet, amelynek létezését tagadni nem lehet, megérteni nehéz. Bevégzett pöriratok tanúskodnak a történetről, anélkül, hogy azt földerítenék: megérthetetlen talányokat hagyva fenn, amik fölött a bíró sem mer ítélni.
Azt beszélik, hogy ez a nő elárulta a nemzetét.
Az első és egyetlen nőalak az egész magyar történelemben, aki nemzetáruló volt.
De hiszik, mondják, bizonyítják, hogy az volt.
Azért festik a képét az ajtóra, a falakra, abban a helyzetben, aminőben az árulást elkövette: azért nem engedik elmúlni, csendesen meghalni, mint más kiszenvedett, akinek a rádobott hanttal bocsánatot is ad a világ: azért kényszerítik fényes nappal kísértetképpen megjelenni, példának odaállni: csábtekintetével századokon át rossz hírét hirdetni, ahol a gyermekek egymásnak mutogatják:" Nézd, ez volt a fehér asszony, aki a hazát elárulta."
...A neve:"Korponayné, Ghéczy Juliánna."
És ugyanez a Ghéczy Juliánna később, mint önfeláldozó vértanúja a nemzeti szabadság ügyének tűnik le a láthatáron.
Jön, mint egy üstökös, s leszáll, mint egy csillag.
Hol a megoldás ez ég-pokol különbségű ellentmondás között egy nő jellemében?
Két lelke volt ez asszonynak?ű
Minő indulatok, minő szenvedélyek vezethették a kezdettől a végzetig?
Ha csupa gyöngeségből állt volna jelleme, akkor könnyű volna a csomót megoldani: szeszély, csapodár vágy, könnyelműség elég magyarázat egy asszonyi kalandorélethez: de mi indokolja az átmenetet a gyöngeségből a törhetetlen erőbe, midőn nem egy hosszú élet, hanem csak rövid néhány év esik közbe?
Hogyan lehet az, hogy egy nő, aki egyszer egy csókért odadob egy országot, másszor megint azért az országért odadobja saját ifjú szép fejét?
Az eszmék átalakulnak, a korszellem, az új ivadék fogalmai megváltoztak azóta. Ami valamikor bűn volt, az most erény: ami szégyen volt, az most dicsőség. Az a nagy láng, ami egykor hevített, most már hamu. Óriások, akik melleiket egymásnak vetve dulakodtak, országokat taposva, most békén gereblyézgetik egymás mellett a feltúrt földet, s répát ültetnek a diadalok vérmezejébe. Az újkor vezérszellemei nem kérnek mentséget a jelenkortól, nem bocsánatot a múlttól.
A múltnak árnyait csak a költőnek van joga felidézni: mit tettek, mért tették?
A lőcsei fehér asszony majd megfelel arra.
/.../Kinn az ácsok szekercéje csattog,akik a vérpadot építik.
Pedig milyen szép derült az ég.
És neki már holnap meg kell halni.
Meghalni gyalázatos halállal, hóhér pallosától, bámuló néptömeg látványosságául.
Mit tegyen? Mit mondjon?
Egy emlékezetébe jutó szó borzadoztatá végig a lelkét.
Mikor a vén apja elbocsátá őt az útra azokkal a veszélyes levelekkel, így szólt hozzá:
"Ha pedig teneked valaha az az átkozott támadna a lelkedben, hogy ügyünket, amit rád bízék, elárulod: amely pillanatban ez a gondolat megfogamzott, abban a pillanatban oltsa ki az Isten a te fiadnak az életét!"
Ha az ilyen átokmondásnak foganatja volna!
Még nem tudott kiszabadulni az örvényből, mely lelkét magával sodorta.
Vissza-visszatette azt a pecsétes írást az üvegszekrénybe: meg-megelővette, újra elolvasta.
Végig-végigjárta a hangos szobát, nagyokat ijedve magától, ha a tükörbe tekintett.
Este lett az idő, midőn újra bezörögtek az ajtaján, Pálffy János tért vissza, a lelkészt is hozta magával.
A lutheránus tiszteletes fiatal ember volt, csak segédlelkész még: maga az esperes, a győri pap nem jöhetett, holmi akadályok miatt. Ő maga is be volt börtönözve perduellio vádja miatt, amit ráköltögettek az ellenségei, egy hirtelen került ifjú teologus suppletálta addig.
Jámbor, alázatos fiú volt, arca halvány, teste sovány a sok tanulástól: az egyik válla is magasabban áll, mint a másik, a sok írás miatt.
Juliánna összerezzent, mikor a hozzálépő káplán arcába tekintett.
Pelárgus volt ez.
Pelárgus, aki ellen hét vármegye tart hajtóvadászatot, s aki azalatt, Luther Márton bő kantusában, azt az asszonyt jő vigasztalni a börtönébe, aki az egész összeesküvés terhét az ő fejére halmozta.
Reszketett minden tagja az asszonynak.
- Az Isten malasztja szállja meg a lelkedet! - szólt kenetteljes hangon az ifjú.
Juliannát nem bírták a lábai, leroskadt térdére.
Ítélő bírája vagy őrangyala érkezett-e most meg?
Pelárgusnak egy fekete táblás imakönyv volt a kezében. Ezt az elébb jelenlevő főúr elvette tőle, és ugyan átvizsgálta, nincs-e benne valami eldugott cédula vagy a margóra írt jegyzet? Nem talált benne semmi gyanúra méltót, s visszaadta neki az imádságos könyvét.
Az ifjú aztán felnyitotta azt egy helyen, s odanyújtá a könyvet, így kinyitva, a térdeplő asszonynak.
Amint az beletekinte az imakönyvbe, egyszerre ráhanyatlott az arcával, s elkezdett hangosan zokogni.
A könyv e fejezetnél volt felnyitva:
"Imádkozás egy megholt gyermek mennyei üdvéért."
Megholt a gyermek!
Ez volt az utolsó fonál, ami a világhoz kötötte, s most ez is elszakadt.
Pelárgus azért jött élte veszélyeztetésével, hogy ezt hírül adja.
És a szíve közepén talált anyának még csak jajgatni sem szabad: még csak azt sem mondhatja: "Szegény kis pulyácskám! szegény kis árvácskám: de nagyon siettél! énnekem de nagy fájdalmat okoztál!" Nem szabad jajveszékelni, hogy el ne árulja az izenethozót.
Ott lehet már a függőpecsétes pergamen! Ragyoghat már az a gyereknév az aranytól! Ha a szemei nem ragyognak többé!
- Fordulj Isten színéhez, leányom - rebegé Pelárgus. - Az ő irgalma minden földi fájdalmat meggyógyít.
Juliánna letörlé könnyeit, s aztán csendesen, magában, végigolvasá a megholt gyermek mennyei üdvéért könyörgő imát.
Akkor összecsukta a könyvet, s visszaadta a káplánnak. Pelárgus azt mondá, hogy csak tartsa meg azt: keresse benne vigasztalását.
A főúr azért volt ott, hogy a lelkész és az elítélt közötti szóváltást ellenőrizze és följegyezze.
Nem sok följegyeznivalója volt.
- Szabad-e izenetet küldenem az én lelkem jó uramnak a káplán úr által?
- Teheti.
- Kérem tiszteletességedet, ha összejön vele, mondja meg az én egyetlen édes jó uramnak, hogy a szívemben nem is lakozott soha senki rajta kívül: s amit vétettem ellene, bizony megbüntetett érte engem az én lelkem.
- El fogom neki mondani.
- Ha pedig az én édes uramatyámmal találkozik kegyelmed... - Itt a szavába vágott a főúr.
- Azzal ugyan a káptalan úr nem fog találkozni, mert az elszökék vala, a sáfrányillatot megérezve, Lengyelországba.
Juliánna megkönnyebbült szívvel sóhajta fel. Tehát az atyja megszabadult.
Az állelkész kézszorítása mondott neki valamit.( Találkozni fogok vele. Tudom, hogy mit mondjak neki.)
- Hát a kisfiának nem izen kegyelmed semmit? - kérdezé a főúr.
- Annak azt izenem... - rebegé az asszony... - hogy nemsokára együtt leszünk, megdicsőülve mind a ketten, s aztán soha el nem veszítjük többé egymást.
Ezután a káplán részesíté a nőt az utolsó úrvacsorájában, amit magával hozott.
Akkor felállt a nő a térdéről, s odafordult a főúrhoz.
- Kegyelmes uram. Én Isten kezébe tettem le a sorsomat. Lelkem kész megtérni mennybéli uramhoz. Semmi szavam nincs többé földön lakó urakhoz.
A főúr elszörnyedve kiálta fel:
- Te makacs, megátalkodott asszony! Menj hát vesztedbe, ahová indultál!
Juliánna a káplánhoz szólt még.
- Holnap hajnalban kísérni fog még tiszteletességed utolsó utamon.
Ezzel bezárult rá az ajtó.
Magára maradt.
Semmi tusakodás nem volt már a lelkében. Ha a kedves fiú elköltözött, mi van még ezen a világon szeretni való?
Áhította már a halált.
Elővette az imakönyvet: de nem tudott belőle mást imádkozni, csak azt az egyet. A többinek nincs semmi értelme, csak ennek az egynek.
Úgy találta ott a hajnal, ébren, imádkozva.
Már éjfél után elfoglalta a katonaság a tért, négyszögsorfalat képezve, a külső tért ellepte a népség. A hóhér és legényei elfoglalták a vérpadot.
Kitekintett az ablakon. Látta maga előtt a piacot, a vérpadot. Nem rettenté meg semmi többé. Hisz mi az az emelvény? A Jákob lajtorjája, mely az égbe vezet. Mi az a fényes kivont pallos? A mennyország kulcsa! Mik azok a hóhérlegények zöld ruhában? Az Úr angyalai, akik az utat egyengetik. Mi az a fekete kocsi odalent azzal a daróctakaróval? Az Éliás tűzszekere.
Elvesztette már a halál minden félelmetességét. Nem kívánatos a nap feljövetele többé!
Ütheti az óra az utolsó negyedet!
Készen várták.
Tompa dobpörgés mellett jött elő a hivatalos gyászkíséret közepette alabárdosoktól közrefogva az elítélt. Szép, sűrű, sárga haja magasra fel volt tűzve a fején, kérte, hogy azt ne vágják le, ő maga feltűzi olyan szépen, hogy nem fog akadályul lenni.
Olyan fennkölt tekintettel járult előre, mint egy rózsakirályné, akit megkoszorúzni visznek, fél karjával Pelárgus vállára támaszkodva s az imakönyvet kebeléhez szorítva.
A vérpad lépcsői elé érve még egyszer megállították, hogy a törvényszék jegyzője az ítéletet felolvassa előtte, az egész nép hallatára.
Az ítélet felolvasása után megfogta a kezét a törvényszék ítélőmestere (Győr megye alispánja), s utolsó kísérletet intéze hozzá:
- Szerencsétlen asszony! Térj lelkedbe és valld meg a tiszta igazságot. Kegyelem vár érte!
Juliánna elrántá a kezét.
- Ne vesztegessük az időt. Sietek A fiacskám vár!
S azzal minden másra-támaszkodás nélkül, gyorsan felhágott a vérpad lépcsőin, s nyájasan üdvözölve a bakót, leült a számára odatett alacsony tölgyfaszékbe, az imakönyvét pedig odaadta a kísérő káplánnak.
A hóhér egy ollóval levagdalá hófehér nyakáról azokat a göndör aranyfürtöcskéket, amik művészetének akadályául szolgálnának. Pelárgus azokat mind összeszedegette, s elrakta az imakönyvbe.
Valamennyi dob elkezdett pörögni a téren, "fiacskám! jövök már!" suttogá az asszony: valami villámlott a fényes napsugárban, s már akkor ott volt, ahová vágyott.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 24. 5:38 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött
Veres tanító út tett-vett a szobában, s nagyon unatkozott. Szeretett volna valami ürügyet kitalálni, hogy elmehessen hazulról.
"Ez az asszony egészen megvénült - mondta magában, s fél szemmel vizsgálta a feleségét. - Az ember elvesz egy fiatal lányt, hogy míg él, mindig legyen körülötte egy fiatal, friss menyecske, osztán tessék."
Az asszony már fel volt öltözve s betegen, fáradtan, hanyagul, csak muszájból takarított. A bejáróasszony be-bejött s megkérdezte, mit csináljon a főzéssel.
- Bánom is én! Amit akar! - mondta végre türelmetlenül az asszony.
Az ura felhúzta a szemöldökét magasra, s mély ráncok gyűrődtek alacsony homlokán.
"Ilyen egy jó asszony - mondta magában -, aki azt mondja az ebédre, hogy csináljon a cseléd, amit akar. Ez kellett nekem éppen. Mikor én már legénykoromban is olyan háztartást vittem, hogy akármelyik házasember jött el hozzám, mindig megirigyelte. Milyen búcsúkat tartottam én, a katolikus kollegák is mind hozzám jöttek. Pedig csak egy magányos úr voltam...Malacom volt, disznóm: volt úgy, hogy tehenet is tartottam: na, egye meg a fene. Késő bánat, eb gondolat. Avval tettem tönkre magamat, hogy megházasodtam."
Az asszony beült egy karosszékbe, s kibámult az ablakon. Nagy, szomorú szemei most nem csillogtak, bágyadtan meredtek az ablakra.
"Majd elintéződik minden. Jön egyik nap a másik után..."
- Lelkem - szólalt meg a férj -, megyek egy kicsit a városba.
Bólintott rá, mintha részt venne az életben, pedig csak úgy magától billent a feje. Aztán az ablakra nézett, s úgy vonta valami, hogy kivesse magát rajta. Szinte szédült bele. De erőtlen testének egy porcikáját sem bírta mozdítani.
A tanító úr már a szobában feltette a kalapját: meghúzta elölről, hátulról, hogy jól álljon a fején, botot vett a kezébe, és megrángatta a ruháját, mintha azzal rendesebb lett volna.
Egy kis lelkiismereti furdalást érzett, mikor lement a lépcsőn, mintha valami azt súgta volna neki, hogy otthon kellene maradni, beteg az asszony, meg kell vidámítani. De abban a percben kiverte a gondolatot a fejéből, s türelmetlenül igyekezett másra, valami nem kellemetlenre, valami közönséges dologra fordítani a figyelmét.
"Szombat van - mondta magában. - Holnap vasárnap lesz."
Rendes léptekkel haladt át az udvaron, ki a kapun. A sikátoron akart felmenni a nagyvendéglőhöz, mert az a rövidebb út, de egyet gondolt s kiment a nagyutcára.
- Á, alászolgája, Klein úr! - köszönt vidáman a fiákeresnek.
A testes, vörös arcú Klein nagy mozdulatokkal köszönt vissza.
- Hogy van, tanító úr, hogy van? Pardon, még nem is gratuláltam az igazgatói kinevezését! Gratulálom.
A tanító furcsán nézett rá, bántotta a fülét a helytelenül használt grammatikai forma, de jól esett a barátságos megemlékezés.
- Köszönöm. Na, hogy van, Klein úr?
- Rosszul, kérem, nem megy a seft...Persze, az uraknak jó, haha, azok csak úgy ugratják egymást kifelé az ablakon. Banda, kérem, csak az asszony kell nekik meg a rablás.
- Mi az, mi az? Kiugrattak valakit az ablakon?
- No, hát maga, igazgató úr, hol volt? Hisz mindenki arról beszél. Azt a fiatal albírót, aki nemrégen van itt a városban. Csinos, magas, elegáns fiatalember...
- Az albírót! - szólt megdöbbenve a tanító.
- Igen, a közjegyző éjszaka hazamegy, kérem, és ott kapja a feleségével az albírót. És, kérem, az a szamár fiatalember kapja magát, és kiugrik az ablakon, és úgy megüti magát, hogy be kellett vinni a kórházba. Úgy, ahogy volt, csórén.
A tanítónak mozgott a szája, de nem jött ki hang rajta. Csak pislogott. Aztán kezet nyújtott Kleinnak, és szaporán továbbment, mintha sietnie kellene valahová.
Néhány lépés után már megcsendesedett. Mire a harmadik házhoz ért, belenyugodott a változtathatatlanba.
Szembejött a polgármester. Köszönt neki.
- Jó napot, tanító úr - mondta a polgármester, s kezet nyújtott.
- Alászolgája, polgármester úr .
Az öreg megállott kényelmesen, asztmás fúvással, s szólt ilosvai dialektussal:
- Na, megint csak botrány, megint csak botrány. Idehozzák mindenféle fiatalembereket és azok csinálják egy csomó ostobaságot, és a város jó hírét tesznek tönkre.
- Könyörgöm - szólt a tanító úr, s szemöldökét fontoskodva húzta fel kemény , fekete kalapja alá, és sűrűn pislogott apró, fekete szemeivel -, könyörgöm, tegnap egész délután ott volt nálam ez a fiatalember, nagyon szolidul viselte magát, mondhatom, nagyon tisztességesen. Ebédeltünk, egy kicsit boroztunk, semmi kifogást nem lehetett tenni. A feleségem is meg volt elégedve vele. Egészen korrekt úriembernek mutatta magát. Hanem, könyörgöm, este, mikor elment, lehetett úgy kilenc óra, könyörgöm, akkor már valami zavart láttam rajta. Mondhatnám, valami furcsaságot.
- Aha, aha.
- Kérem, én éppen azért el is kísértem. És könyörgöm, elmentem vele a doktor házáig - persze! A közjegyzőé a következő ház!Nem akarta, hogy odáig elkísérjem: megáll, kezet nyújt, és az mondja: alászolgája.
- Aha.
- Könyörgöm, mikor én hazamentem, még mondani akartam a feleségemnek: te, ennek a fiatalembernek valami rossz jár az eszébe. Ez egészen úgy viseli magát, mintha betörni akarna valahova...
- Aha.
- Meg is halt?
- Nem halt meg!
- Nem? - mondta a tanító, s megijedt, hogy most valami kellemetlen pletykát csinált, ami még visszafordulhat.
- Az a baj - ismételte a polgármester -, hogy mindenféle idegen fiatalembereket hozzák ide a hivatalokba, az iskolákba, ezen kellene segíteni. Vannak nekünk derék fiaink, a városban születték, és azok kíntelenek messze földön kínlódni, és nincs is állásuk, és ide csak szépen idehelyezi a miniszter büntetésből mindenféle egyéneket. Ha azok valamit teszik, hát kérem, jönnek az újságok, és a várost kompromittálnak.
Kezet nyújtott és elment. Veres összevonta a homlokát.
"Mért mondtam én ennek, hogy könyörgöm! De szamár vagyok!...Á, polgármester úr, azért nem békülünk! Á, könyörgöm, nem lehet levenni az embert a lábáról..."
A trafikosné a másik oldalon kint állott az ajtóban, és integetett a tanítónak. Veres át is ment.
- Jaj, tanító úr, kérem szépen, mi volt ez, istenem! - mondá a trafikosné, és összecsapta a kezét.
- Az este nálam volt, kilenc óra lehetett, mikor elment, de mondhatom, semmi kifogást nem lehetett volna ellene tenni...
Összevissza beszélt, s mindent elmondott, mi történt tegnap délután, csak akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy is történt a baj.
Egyszerre ő lett a város középpontja, a legérdekesebb ember. A borbély illő tisztelettel átjött a másik oldalról, s úgy hallgatta a beszédét...megállott mellettük egy csizmadiamester is, aki bőrkötényben jött végig az utcán, igen tekintélyes presbiteri tag volt, úgyhogy nem lehetett tiltakozni a kíváncsisága ellen. Messziről Máté Pista alakja tűnt fel, most is vadászruhában volt, fegyverrel a vállán, s a túlsó oldalról kiáltott Veresnek, hogy jöjjön át.
A tanító el is búcsúzott a csoporttól, s azok még együtt maradtak egy kis ideig, míg megtették a szükséges megjegyzéseket, aztán a trafikosné bement a trafikba, a borbély a műhelyébe, csak a csizmadia állott ott legtovább: meg is mondta a borbély rá, hogy ha egy csizmadia megáll, akkor azt csak bivallyal lehet kivontatni a pozíciójából.
- Hát, öregem, hallom, nálatok volt tegnap ez a szerencsétlen flótás - mondta Máté Pista.
- Igen, tegnap ebédtől este kilencig volt ott!
- Most jövök éppen Druhonyecról, hallatlan, micsoda dolgok történnek ebben a városban! Hát most mi lesz, az asszonnyal mi van?
- Nem tudok, barátom, semmit.
- Na, gyerünk be egy pohár sörre, majd ott meghallunk mindent.
A kisváros csöndes volt. Az utcákra forrón sütött le a nap, de ők, amint a nagy porban előre haladtak, s meglátták, hogy a városház tornáca előtt néhány ember álldogál, izgatottan mondták:
- Micsoda forradalom! Barátom, az egész város föl van fordulva!
A tiszti étkezőben már többen voltak. S mindenki kíváncsian nézett Veres tanítóra, mert hiszen már mindenki tudta, hogy tegnap délután nála volt az albíró.
- Hm, hm - szólt Máté Pista. - Tegnapelőtt délután még itt ült, ebben a sarokban. Ugye, Kovács úr? Mindig ott ült abban a sarokban!
- Na, nem ül többé.
- Neem?
- Meghalt!
- Meg?! - kiáltott fel Máté.
Veres Pál annyira nyitva felejtette a száját, mint mikor az első hírt hallotta.
Aztán leült egy szó nélkül, s csak akkor jött magához, mikor Berta hozta a sört. Felvette a poharat, s kiürítette. Jót tett neki a hideg sör.
- Hát ilyen az élet - szólt. - Szegény fiú. Ha rám hallgat, ma is él, sose lett volna semmi baja. Mondtam neki az este, mikor el akart menni, hogy:"Albíró úr, ne menjen el. Pityizáljunk itt szépen, csendben, magunk közt mint jó barátok." Azt mondja, hogy:"Nekem dolgom van." "Este kilenckor?" - mondom én. Na, ugye, kilenckor ment el, jól emlékeztem. Este kilenckor? "Hát még tegnap elígérkeztem valahova!"
- Á, á - szisszent fel mindenki.
- "Már tegnap elígérkeztem valahová!" - ezt mondta! Kérem, már tegnap elígérkeztem valahová, tudniillik tegnapelőtt!
- Azt jó tudni! Ez fontos! - mondta egy kopasz, veresszőke úr, és felemelte söröspoharát, amely félig volt.
Veresnek üres volt a pohara, hát mielőtt tovább beszélt volna, megvárta, míg Berta kisasszony újat adott, már bent volt vele a szobában.
- Az fontos, kérem - mondta a másik úr, mert ez megdönti az asszonynak azt a vallomását: a közjegyző maga beszélte el, hogy nem várta, nem is gondolta, hogy elmegy oda az albíró, és hogy nagyon izgatottan ment oda a fiatalember! Kérem, ha izgatottan ment oda, annak az az oka, hogy nagyon is készült valamire!
- Nem akartam hagyni, hogy elmenjen - folytatta Veres a sör után -, még azt mondtam neki: "Albíró úr, nem kell olyan csökönyös lenni, mint a szamár!" Ezt mondtam neki: nem kell olyan csökönyös lenni, mint a szamár. Az öcsém is megmondhatja, az is ott volt.
Kicsit hallgattak.
- Ilyen az emberi sors - szólt egy kövér úr, a városi közgyám.
- Sose tudja az ember, hogy mikor hal meg. Az én hivatalomban csupa megrendítő halálesettel dolgozunk. Itt még szerencse, hogy egyik részről sem maradt gyerek.
- Hogyhogy, egyik részről sem? Az asszony nem halt meg.
- Hát hiszen még az is meghalhat. Mindnyájan halandók vagyunk - szólt titokzatosan a közgyám. De aztán nem akart titkot tartani: bólogatva, sóhajtva tette hozzá: - Azt megölte az ura.
- A vén trottli - mondta Máté Pista -, barátom, hisz az már nem ember. Nem férfi. Egyszer a vadászaton bevallotta, hogy már három éve nem tett kárt az asszonyban!
- Bezzeg nagy kurmacher vót valaha! - szólt nevetve a vörös úr.
- Hát az öcséddel mi lett? - kérdezte egy szemüveges, fekete úr Verest.
- Felmentették.
- Hát annak mi baja volt? - szólt bele Máté.
- Semmi - legyintett Veres, és amint ránézett a Bardócz kolléga kíváncsian mosolygó arcára, előbb az jutott eszébe, vajon mire értette tegnapelőtt este az úr, hogy sajátságos, azután, hogy mi is volt az éjjel...Beharapta a szája szélét, s hülyén nézett maga elé.
A kopasz, vörösszőke úr felnevetett.
- Igazán minden szenzáció csak addig tart, míg nagyobb nem jön. Kis halat megeszi a nagy hal, kis botrányt a nagy botrány. Egy kis diákcsíny volt az egész. Már nem is gondol rá senki. Szegény fiúnak az éjszakájára voltak kíváncsiak a professzorok. Kopó sorra járta az egész várost, hogy hol volt Veres Laci éjjel kettőtől háromig.
Hangosan felkacagtak.
- Mi a patvar! - kurjongatott Máté Pista, s az öklével előbb a fejére, aztán az asztalra csapott. - Fene abba a Kopóba, nekem jó barátom az öreg, de diákkoromban nekem is sok kellemetlenségem volt vele! Hát még most is olyan diszkrét? - Aztán a barátja vállát rázta meg. - Te, hát az öcsédből is lesz már mégis valami, ha éccaka kettő és három között, nem lehet tudni, hol jár!
Veres rábámult, s azt mondta magában:"A feleségem hol volt kettő és három között!"
- Mi! Megbutultál, öregem?
A tanító megrázkódott, s természetesen elmosolyodott.
Ebben a percben felnyílt a folyosói ajtó, s Veres meghökkenve látta, hogy az ő cselédasszonyuk lépett be rajta. Iszonyú rémült volt az arca, s látszott, hogy a gazdáját keresi, de nem látta meg hamar, mert árnyékban ült.
- Mi baj, Tetka? - kiáltott rá Veres.
- Jaj, tekintetes úr, a tekintetes asszonka kiugrota ablakon!
Mindenki felpattant, csak Veres Pál maradt ülve.
- Odajöte Kalafszkyné nacsága, elmondot, micsoda baj történte
écaka a nagyságos közjegyző uracskánál. Arra tekintetes asszonka csak kiugrota ablakon!
Veres tanítónak elmeredt a szeme, és lepittyent a szája.
- Én szaladtam pan doktor uracskáért, és Kalafszkyné nacsága vízzel locsolta tekintetes asszonkát. És mikor jöte orvos úr, a pan csodadoktor mondot nekünk, hogy nincsen semmi baj, olyan szerencsésen este le, csak mintha, követem alásan - s megtörülte az orrát a fejkendő csücskében - segreeste vóna.
Valaki hangosan felkacagott.
Veres Pál odanézett, aztán felállott, mindenki nevetett, és ő is elmosolyodott.
- Nahát, hál' istennek...Fizetek, kisasszony...Ha az ember kihúzza a lábát hazulról, mindjárt valami baj van otthon.
- Bizony, elég két halott egy napra - mondta az árvagyám. - Ámbár itt sincsen gyerek.
- Szegény asszony - szólt dallamos hangján Máté -, de mi jutott eszébe! Milyen égi szerencse, hogy semmi baja se lett! Meghatotta az albíró esete...
Veres Pál még ott állott. Nehezen indult el. Szórakozott volt.
- No, csakhogy a feleségemnek nincs baja, a többit nem bánom...azazhogy...Kár azért a fiatalemberért - s búcsúzóra megemelte a kalapját. - Biz' isten, a nevét se tudom. Ő se tudta az enyémet. Mindig valami Bovari úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség!...
írta: jazsoli5, 2009. máj. 5. 8:42 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Móricz Zsigmond: Pipacsok a tengeren
Az volt a legkedvesebb tanyám, az öreg eperfa, ott a nagyapám parókiáján,Galamboson.
Ide kapaszkodtam fel minduntalan, s a korona legcsúcsán a három ágból alakult karosszékbe telepedve szabadon elmerenghettem, vagy inkább bámészkodhattam: nekihevülten a vakmerő vágyaknak és képzelődéseknek, s a kényelmes ágbog egyszer királyi trónus, másszor tüzes paripa, majd szónoki emelvény volt alattam.
Igaz is, hogy pompás hely volt. A mi kis falunk valóságos erdő a sok gyümölcsfától, eperfa minden udvaron, százados diófák a kertekben, alma-, körte- s töméntelen szilvafa az összes telkeken. Hanem a mi eperfánk mégis magasabb volt mindannyinál, magasabb a tornynál, amely csak úgy látszott ki vékony, hegyes csúcsával a lombok fölött, mint valami piszkafa.
Volt az udvaron valami hirtelen nőtt kis domb, igazi cukorsüveg, majdnem olyan magas, mint a ház, annak a hegyibe nőtt az én derék eperfám. S annak a hegyibe valósággal odanőttem én.
Körülöttem csipogtak a verebek, és finnyásan válogatták a mézédes epret: dongtak a méhek, a darazsak, s még jobban kényeskedtek, száz szemet is körülzsongtak, míg meglelték a legfinomabbat. Nagy ínyencek ám ezek.
Lent a földről a kacsák gyűltek alám, s fecsegve kiabáltak fel hozzám:
- Tass, tass, minekünk is jutass.
Nem sajnáltam, megráztam egy-egy nagy ágat, s mint a mannaeső hullott a sok pompás fekete eper. Csirke, jérce, tyúk mind összefutott rá, s felkapkodták válogatás nélkül, porral, kaviccsal, tojáshéjjal, mésszel vegyest.
A kacsák mérgesen panaszolták a világnak:
- Lássák, lássák, e gazok falását.
Nagy lármát csaptak odalent, mert a kotlós sem hagyta magát, és pukkadozva veszekedett velük:
- Kot, kot, kot, kot, - kot, kot, kot,
csak ne piszkoskodjatok.
Micsoda kavarodás lett ott. Az öreg gúnár sem bírta megállni, hogy rájuk ne szóljon fölényesen:
- Gá, gá, gák, izgágák.
De hát akármennyi is volt az eper, egykettőre fölszemelgette a sok telhetetlen. Akkor aztán a tyúkok, csirkék, libák elkódorogtak másfelé, kapargálni, keresgélni fű közt, szemét közt, csak a kacsák maradtak ott a közelben, s mikor tiszta volt a láthatár, felleselkedtek hozzám fél szemmel , s megszólaltak:
- Tass, tass, most hullas.
Mintha csak tudták volna, hogy nem tudom, hogy az eper éppen a kacsának tilos csemege, mert felfúvódik tőle. Szerencsére éppen nagy dolgon törtem a fejemet a téres vidéket nézegetve, s egyre kizavartak hápogásukkal gondolataimból. No de nem azért volt nekem odalent a földön jeles barátom és hű alattvalóm, az öreg Rontó, a vén házőrző, hogy ne segítsen rajtam.
Füttyentettem neki, s lekiáltottam.
- Rontó, hé, hess a kacsákat!
A jó öreg bundás mint egy mahomed csörtetett elő, rájuk rikkantott:
- Vakk, vakk, átok, vakapátok!
Szaladt a sok kacsa, csak úgy gurultak lefelé hanyatthomlok a dombról. Rontó meg leheveredett a váram kapujába, a fám tövébe, s vállára csapva nyelvét, őrizte a csöndet.
Így azután kedvvel nekilendülhettem a képzelődésnek. A nagy, sima Alföld kitárva köröttem. Aranyos zöld már a búza, s elborítja az egész nagy világot, itt-ott zöldell ki belőle egy jó tábla tengeri szigetje, ott a "papirtáson" a nagyapámé is: meg a repce s egy-egy falat kolompér.
Már én voltam tengeren. Az igazi nagy Adrián. Három évvel ezelőtt, mikor még otthon laktunk a bikki kúriában, s az édesapámnak gulyája, ménese volt és pénze sok. Persze most szomorú a sorsunk, az apám, szegény, egész nap az irodában dolgozik, s édesanyám odahaza sír...Csak nekem van jó dolgom, mert én itt ülök gondtalanul az eperfán, s a kisöcsémnek, mert az otthon szabadon rendetlenkedhet, nem kell a bátyjának a pörölésétől tartania.
Mondom, én tudom, milyen a tenger. Sokszor láttam a napkeltét rajta, hogy arra keleten ég a víz, és a villánk tövéig, a fürdőszirtig csillog, hogy a szeme vakul bele az embernek. Számtalanszor bámultam alkonyat felé a sötétkék vizet, ahogy a partot csapkodta, s mintha olvadt érc volna, nehéz, apró, törött fodorodásokban reszketett a színe.
Ez a nagy világ köröttem szintén tenger volt. Ennek is más a színe reggel és este: ez is egyre mozog, hullámzik, s olyan sima, olyan hatalmas, beláthatatlan, mint a tenger.
Hány történet színtere volt számomra ez a táj! Egyszer csatatérré változott a mező. Büszke lovasság vágtatott keresztül a síkon, s amott a pogány dombokon óvatosan lapuló gyalogság puskatüzében rohant...Máskor Mátyás daliái jártak erre, a fekete sereg mentéi lobogtak a szélben, s szemben a török félhold és lófark fenyegettek. Hogy jobban lássam a szilaj hadak robogását, majdnem leugrottam az eperfáról.
De legtöbbször mégis tenger volt nekem ez a világ. Elöntöttem vízzel, mélységes kék vízzel a rónaságot. A távolban északra, keletre ott kéklettek a szőllősi, beregi hegyek, éppúgy, mint a Quarnerón, s félig behunyt szemmel képzeltem a gyönyörű hullámokra a nehéz csatahajókat, a könnyű fehér vagy sárga-piros szárnyú vitorlapilléreket.
Most is itt jártam, mikor éles, de kedves nóta csendült fel a túlsó szomszédban.
- Zöld a kökény, ha megkékül fekete...
Szabados Zsuzsika dalolja. Ez a kislány, akinek olyan hangja van, hogyha rágyújt a nótára, az egész falu kacag rajta.
Engem mindig bosszantott ez a lány. Egymás mellett ültünk az iskolában, ő is első volt a lányok közt, én is a fiúk sorában. Szélen ültünk a padban a belső soron. Leckében, írásban mindig versenyeztünk, de éreztem, hogy felettem áll, s ez nagyon bántott. Mit nekem egy lány! Lenéztem őket, és nem törődtem velük. De Zsuzsával nem lehetett úgy tenni, mint a többivel. Neki hegyes volt a nyelve, minden szavával rá tudott pirítani az emberre, s ha kiértünk az iskola kapuján, én többet nyomába sem léphettem. Futott, mint a csikó, lármázott, láncban, játékban, kergetőzésben első volt, a hangja az égig hasított, s csak úgy cicázott az egész iskola fiúnépével.
Bántotta az önérzetemet ez a lány. Utóvégre is csak lány volt, s ha a lányok között minden tekintetben első volt is, és én a fiúk közt éppen a fiús dolgokban utolsó, mégis mélyen magam alatt éreztem őt, s valami elismerést vártam tőle.
Én bizony olyan anyámasszony katonája valék. A labdát a világ minden kincséért sem tudtam volna elkapni. Karikás ostorral hiába kínlódtam, nem csördült az nekem, legfeljebb a szememet csapta ki. Futásban akárki utolért, s szégyelltem, hogy örökké én legyek a gyáva macska. Békasóval, az öt kövicskével játszani? Legfeljebb kettőt bírtam felkapni, s mint a csudára, úgy néztem a Zsuzsa boszorkányos ügyességére.
Hát mit tudtam én? Felülni az eperfa tetejére, s tengerről ábrándozni meg csatákról...És lenézni onnan a lányokat, akiknek hosszú a hajuk, és egy csepp képzeletük sincs. Tengert se láttak még, csatából meg bizonyosan elszaladnának.
Hajh, ha én egyszer ennek a Zsuzsinak megmutathatnám, ki vagyok, mi vagyok! Ha egyszer felhozhatnám ide a fa tetejére, s megmagyarázgatnám neki, milyen a tenger. Végre addig tépelődtem, míg rávetemedtem, hogy felhíjjam. Megrántotta a vállát. Minek jöjjön? Van náluk is eperfa, ezen sincs jobb eper.
- Nem mersz jönni! - vágtam oda neki. - Nagyon magas a mi fánk! - Felhúzta az orrát, és gőgösen végignézett rajtam.
- Én nem mernék oda, ahova te?
Rögtön jött. Bántam is én, ha haragból jön is. Csak fent legyünk, majd elkápráztatom.
Csak úgy kúszott, mint a mókus. Volt egy hely a fán, ahol szörnyű nehéz volt felmászni. Messze voltak az ágak egymástól. Ahányszor megmásztam, mindig büszke voltam rá, mintha várat vettem volna be. Zsuzsika már messze túl volt rajta, mikor éppen figyelmeztetni akartam, hogy ott baj lesz ám.
Fent voltunk mind a ketten. Körülnéz. Lesem a hatást.
- Ugyi - mondok -, innen messze lehet látni.
- Né te mán - kiáltja -, az ott a mi körtefánk!
- Látod - mondom újra -, innen ellátni a föld széléig. Tudod, milyen a tenger? Hát ilyen, mint ez, csakhogy ott az mind víz. Itt meg csak a Tiszában van egy kis víz. Tudod, a Tisza éppen annyi a tenger mellett, mint a Tiszához képest, ha egy pohár vizet kiöntök, éppen annyi.
Zsuzsika roppant érdeklődve nézett egy helyre, s én azt hittem, az én beszédem az oka, hát folytattam.
De amikor a legérdekesebbeket beszéltem a hajókról meg a vitorlákról meg a tengeri viharról, azt kiáltja Zsuzsi:
- A biz' a miénk.
- Micsoda?
- Az a lucernás, az a mi lucernásunk.
Bánom is én.
- Osztán belehajtották a lovakat. Édesapám, édesapám! - kezdett torkaszakadtából kiabálni, míg csak meg nem hallotta az apja.
- Mi hé? - kiáltotta vissza.
- Édesapám! - visította Zsuzsi -, Kánya Laci belehajtotta a két lovat a mi lucernásunkba!
- Hő, a kutyafülű! Jancsi, Jancsi hé, égy csak utána! Meg kell fogni. Ülj fel a sárgára. Égy má, ha mondom, mert letöröm a derekad.
Odalenn a nagy suhanc felpattant szőrin egy lóra, és kocogva ment ki a mezőre.
Beszélhettem én aztán Zsuzsinak tengerről, csatáról, ő egyre azt leste, majd a szemét nézte ki vele, hogy Jancsi ott kapja-e még Kánya Lacit, s egyre le is kiabálta apjának, amit látott.
Én pedig gubbasztottam magamnak egy ágon búsan, mint a törött szárnyú veréb, s még csak azt se mertem megmondani Zsuzsinak, amit pedig be nagyon szerettem volna, hogy:" Nem messzilátó csőszfa ez, hogy itt tolvajt lessünk."
Az igaz, hogy Zsuzsi oly szíves volt hozzám, majd megevett, amikor Jancsi befelé hajtotta a Kánya Laci lovait. Ő is leereszkedett, és ezzel búcsúzott el tőlem:
- Be jó, hogy feljöttem, most mind lelegelték vón a lucernánkat. Osztán nem is tudtuk vón, hogy ki vót.
Azóta én többet nem hívtam Zsuzsit az eperfára. De most ő látott meg. Felkiáltott:
- Gabi úrfi!
- Na?
- Nincs lú a lucernásban?
Elvörösödtem, mint a paradicsom. De egy kis paprika is volt bennem, mert hirtelen lekiáltottam:
- Nem vagyok csőszöd.
Kacagott rá, hangosan, olyan hangosan, hogy csilingelt, mint valami ezüst asztali csengő.
- Gabi úrfi!
- Mi kék?
- Most én hívom valahová.
- Hová?
- Magát úgyse eresztik el.
- Ejhe.
- Pedig én vigyáznék rá.
Iszonyú dühös lettem. Ő vigyázna énrám!
- Ugyan hová mégy?
- A pusztára.
Meghökkentem. Ide csakugyan aligha eresztenek el. Nagyon messze van. A szomszéd falun túl, a sonkádi határon: még annak is a túlsó felin. Pedig nekünk is aratnak ott, és éppen hallottam, hogy ma viszi ki Bucsi bácsi, a harangozó a heti elemózsiát nekik. Hirtelen merész kedvem kerekedett.
- Azért is megyek.
- Jöjjön velünk. Akkor nem lesz baja. Mondom, hogy én vigyázok rá.
- Én vigyáznék rád, te leány!- fakadt ki belőlem a legnagyobb sértés, amit lehet mondani. - De nem megyek veled, hanem külön megyek. Majd találkozunk odakint. - kapaszkodtam lefelé a fáról.
- Hihihi - kacagott Zsuzsika. - Gabi úrfi, várjék csak.
- Na, mi kell?
- Jobb lesz, maradjon csak odafent a fán, oszt onnan vigyázzon rám, hogy merre megyek.
És szaladt kacagva. A gonosz. Le akartam ugrani dühömben. Onnan a fa csúcsáról. Leléptem az ágról, és lezuhantam.
Szerencse, hogy ha egyéb férfias tulajdonságom nincs is, de a lélekjelenlétemet sohasem vesztem el. Csak Zsuzsikával szemben.
Most megkaptam két kézzel a fa két ágát. Úgy lógtam a levegőben. Néztem jobbra-balra, hogy szabaduljak, s egyszerre csak érzem, hogy csöndesen hajlik az ág lefelé velem. Letörött, tőből. Így értem le egy alsó hosszú ághoz, de mikor át akartam gyorsan kapaszkodni, itt is csak olyan vékony gallyat sikerült megkapni, amely nem bírt meg, de szépen lehasadt alattam, s leeresztett engem a föld színéig, annyira, hogy csak egy kis ugrás és jó nagy ijedtség lett az esésem.
Meg sem ütöttem magamat.
Bucsi bácsi, a harangozó látta az egész jelenetet. a vénember, szinte megdermedve, kitárt karokkal állott az ól ajtajában.
Odajött hozzám. Megtapogatott, megcsóválta a fejét. Bütykös ujjával megtapogatta fejemet. Azt mondta:
- No, Gabi úrfi, a fáját. Ezt jól csinálta. Emán osztán virtus. A fáját. Hitte vóna a kánya, egy ilyen pipaszár legényről. A fáját magának, Gabi úrfi.
Siettem kiszabadulni az öregnek a markából. Szaladtam nagyapámhoz elkéredzkedni a pusztára. Mert ezt a szégyent nem tűröm, amit Szabados Zsuzsika rám kent.
Ebből harc lesz.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 27. 14:45 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Friedrich Dürrenmatt: Az ígéret (Részlet)
Von Gunten cseresznyepálinkát ivott. Félt. Összekuporodva ült a sarokban, jobb karját kosara fogantyújára támasztva, és várt. Úgy érezte, mintha már órák óta ülne. Minden olyan nyomasztó és néma, és mégis olyan fenyegető. Az ablakok kivilágosodtak, alábbhagyott az eső, és hirtelen ismét kisütött a nap. Csak a szél süvöltött még, és meg-megrázta az épületet. Von Gunten boldog volt, amikor kintről meghallotta végre az autók érkezését.
- Jöjjön - szólt Riesen. Mindketten kiléptek. A fogadó előtt egy sötét Limousine meg a bűnügyiek riadókocsija, ezt követték az egészségügyiek. A falu főtere vakító napfényben fürdött. A kútnál két gyerek ácsorgott, öt-hat évesek, egy fiú meg egy lány, a kislánynak baba a hóna alatt, a fiúcska kezében egy kis ostor.
- Üljön a sofőr mellé, von Gunten - szólt ki Matthäi a Limousine ablakán, megvárta, míg a házaló - fellélegezve, mintha most már biztonságban volna - elhelyezkedett, Riesen pedig fellépett a másik kocsiba, azután kiadta az utasítást: - Most pedig mutassa meg nekünk, mit talált az erdőben.
A vizes füvön át mentek, mert az erdei út merő süppedő latyakká vált, és csakhamar ott álltak a kis holttest körül, a bokrok közt az avaron találtak rá, nem messze az erdő szélétől. A férfiak némán topogtak körülötte. A zúgó fákról meg egyre potyogtak a kövér, ezüstös, gyémántosan csillogó cseppek. Az államügyész elhajította Brissagóját, majd majd zavartan rátaposott. Henzi nem mert odanézni. Matthäi rászólt:
- Egy rendőrtisztviselő sohasem néz félre, Henzi.
A férfiak beállították fényképezőgépeiket.
- Ilyen eső után bajos lesz nyomokat találni - jegyezte meg Matthäi.
Egyszerre csak ott termett a fiúcska meg a kislány a férfiak között, a holttestre bámultak, a kislánynak még ott volt a baba a hóna alatt, a kisfiúnál pedig a kis ostor.
- Vigyétek el a gyerekeket.
Egy rendőr kézenfogva vezette vissza őket az országútra. Ott szépen megállt a két gyerek.
A falu felől feltűntek az első szállingózók, a Szarvas kocsmárosát messziről fel lehett ismerni a fehér kötényéről.
- Lezárni - adta ki a parancsot a rendőrfelügyelő. Néhányan kordont vontak. A többiek a környező terepet vizsgálták át. Aztán felvillantak az első magnéziumfények.
- Ismeri a kislányt, Riesen?
- Nem, felügyelő úr.
- A faluban látta már?
- Azt hiszem, láttam, felügyelő úr.
- Lefényképezték már?
- Még két felvételt készítünk felülről.
Matthäi várt.
- Nyomok?
- Semmi. Minden elázott.
- A gombok körül is megnéztek mindent? Ujjlenyomat nem maradt?
- Reménytelen, ilyen felhőszakadás után.
Matthäi most óvatosan lehajolt. - Borotvával - állapította meg, összeszedte a körös-körül heverő süteményt, és nagy óvatosan visszahelyezte a kosárkába.
- Perec...
Jelentették, hogy valaki a faluból beszélni akar velük. Matthäi felállt. Az államügyész az erdő széle felé pillantott. Fehér hajú férfi álldogált ott, bal karján esernyő csüngött. Henzi egy bükkhöz támaszkodott. Sápadt volt. A házaló a kosarán ült, és halkan, szüntelenül erősítgette:
- Tiszta véletlen, hogy itt jöttem el, tiszta véletlen.
- Hozzák ide azt az embert.
A fehér hajú férfi átbukdácsolt a bozóton, dermedten megállt.
- Uramisten - mormogta. - Uramisten.
- Szabad a nevét? - kérdezte Matthäi.
- Luginbühl tanító vagyok - felelte a fehér hajú férfi halkan, és félrenézett.
- Ismeri ezt a kislányt?
- A Gritli Moser.
- Hol laknak a kislány szülei?
- A moosbachi tanyákon.
- Messze a falutól?
- Negyedóra járásra.
Matthai odanézett. Ő volt az egyetlen, aki nem sütötte le a szemét. Mindenki hallgatott.
- Hogy történt? - kérdezte a tanító.
- Kéjgyilkosság - válaszolta Matthäi. - Magához járt iskolába a gyerek?
- Krumm kisasszonyhoz járt a harmadikba.
- Több gyermekük van ezeknek a Moseréknak?
- Gritli egyetlen gyermek volt.
- Valakinek értesítenie kell a szülőket.
A férfiak ismét mind megnémultak.
- Talán ön, tanító úr? - kérdezte Matthäi.
Luginbühl sokáig nem válaszolt.
- Ne tartson gyávának - szólalt meg végül akadozva -, de szeretném, ha nem én...képtelen lennék - fűzte hozzá halkan.
- Értem - felelte Matthäi. - A tiszteletes úr?
- A városban.
- Jó - fejezte be Matthäi nyugodtan. - Ön elmehet Luginbühl úr.
A tanító visszament az országútra. Ott már egyre nagyobb számban gyülekeztek a mägendorfiak. Matthäi átpillantott Henzire, aki még egyre a bükköt támogatta.
- Kérem, ne engem, felügyelő úr - szólalt meg csendesen Henzi. Az államügyész is a fejét rázta. Matthäi mégegyszer odapillantott, majd a piros szoknyácskára, amely széttépve a bokrok tövében hevert, vértől és esőtől átitatva.
- Akkor majd magam megyek - szólt Matthäi, és felemelte a kis kosarat a perecekkel.
A "moosbachi tanyák" egy kis ingoványos lapályon terült el, Mägendorf mellett. Matthäi a szolgálati kocsit otthagyta a faluban, és gyalog vágott neki az útnak. Időt akart nyerni. Már messziről meglátta a házat. Megállt és hátrafordult. Lépteket hallott. A fiúcska meg a kislány jelent meg ismét, kipirult arccal. Valószínűleg rövidebb utat választottak, különben megmagyarázhatatlan volt a felbukkanásuk.
Matthäi továbbment. A ház alacsony volt, a fehérre meszelt falak fölött sötét gerendázat tartotta a zsindelytetőt. A ház mögött gyümölcsfák, a kertben fekete termőföld. A ház előtt egy férfi fát vágott. Felpillantott, és észrevette a közeledő rendőrfelügyelőt.
- Mi tetszik? - szólt a férfi.
Matthäi habozott, tanácstalan volt, majd bemutatkozott, hogy időt nyerjen, megkérdezte:
- Moser úr?
- Az vagyok, mit kíván? - ismételte újra a férfi. Közelebb lépett, és megállt Matthäi előtt, a fejsze a kezében. Negyvenévesnek látszott. Szikár alak, arca barázdás, szürke szeme fürkészve kémlelte a felügyelőt. Az ajtóban megjelent egy asszony, ő is piros szoknyában. Matthäi fontolgatta, mit is mondjon. Már régóta tűnődött, de még most sem tudta, hogy kezdje el. Moser segítette ki: észrevette Matthai kezében a kosarat.
- Gritlivel történt valami? - kérdezte, és újból fürkésző pillantást vetett Matthäira.
- Elküldte maga valahová Gritlit?- kérdezte a felügyelő.
- A nagyanyjához, Fehrenbe - válaszolta a paraszt.
Matthäi gondolkozott: Fehren a szomszéd falu volt.
- Gyakran megjárta ezt az utat Gritli? - kérdezte Matthäi.
- Minden szerdán és szombaton délután - szólt a paraszt, majd váratlanul félelem hasított belé.
- Miért akarja ezt tudni? Miért hozza vissza a kosarát?
Matthäi a kosarat a farönkre tette, amelyen Moser fát vágott.
- A Gritlit Mägendorfnál az erdőben holtan találták - szólt Matthäi.
Moser nem moccant. Az asszony sem, aki piros szoknyájában még mindig ott állt az ajtóban. Matthäi látta, amint a férfit egyszerre elönti a verejték. Patakokban ömlő verejték egy elfehéredő arcon. Szívesen félrenézett volna, de lenyűgözte ez az arc, ez a verejték. Így álltak hát, s egymásra meredtek.
- A Gritlit megölték - hallotta Matthäi a saját hangját, szinte részvéttelenül csengett, és ez most bántotta.
- De hiszen ez lehetetlen - suttogta Moser -, hiszen az nem lehet, hogy létezzék ilyen ördög a világon - és reszketett kezében a marokra fogott balta.
- Vannak ilyen ördögök, Moser úr - szólt Matthäi.
A férfi rámeredt.
- A gyermekemhez akarok menni - mondta alig hallhatóan.
A felügyelő megrázta a fejét. - Én ezt nem tenném, Moser úr. Tudom, hogy szörnyű, amit most mondok, de jobb, ha nem megy oda a kis Gritlihez.
- Miért jobb? - kiáltotta.
A felügyelő hallgatott.
Moser kezében egy pillanatra meglendült a balta, mintha le akarna sújtani vele, aztán mégis megfordult, elindult az asszony felé, aki még mindig az ajtóban állt. Még mindig mozdulatlanul, még egyre némán. Matthäi várt. Semmi sem kerülte el a figyelmét, és hirtelen rádöbbent, hogy ezt a jelenetet soha életében nem fogja elfelejteni. Moser átkarolta feleségét. Hirtelen hangtalan zokogás rázta meg. Arcát a felesége vállához szorította, miközben az asszony belerévedt a semmibe.
- Holnap este már megnézheti a kis Gritlit - ígérte gyámoltalanul a felügyelő. - Olyan lesz a gyermek, mintha aludna.
Ekkor váratlanul megszólalt az asszony.
- Ki a gyilkos? - kérdezte oly nyugodt és tárgyilagos hangon, hogy Matthäi megrémült.
- Azt majd kiderítem, Moserné.
Az asszony most ránézett, fenyegetően és parancsolóan.
- Megígéri ezt?
- Ígérem, Moserné - szólt a felügyelő, s hirtelen heves vágy fogta el, hogy eltávozzék innen.
- Az üdvösségére?
A felügyelő meghökkent.
- Az üdvösségemre! - mondta ki végre. Mit is mondhatott volna mást.
- Menjen hát most - parancsolta az asszony. - Maga megesküdött az üdvösségére.
Matthäi akart még valami vigasztalót mondani, de semmi vigasztalót nem tudott.
- Sajnálom - mondta halkan, és megfordult. Lassan megindult vissza azon az úton, amerről jött. Előtte terült el Mägendorf, mögötte az erdő. Fölötte az immár felhőtlen ég. Újra megpillantotta a két gyermeket: az út mentén kuporogtak, amint most fáradtan elhaladt mellettük. Felálltak és tipegve követték. Aztán maga mögött, a ház felől, váratlanul állati üvöltést hallott. Meggyorsította lépteit, és nem tudta, hogy a férfi volt-e vagy az asszony, aki így sírt.
Fordította: Fáy Árpád
Rákosi Viktor: Elnémult harangok
És most egyszerre megkondultak a város összes harangjai, hirdetvén Krisztus föltámadását...A levegő tele lett ezzel a zűrzavaros és mégis oly harmonikus zenével, ott zúgott Simándy fülében is és alvó lelkét fölébresztette. Kiesett kezéből a villa, pohár, kezei önkéntelenül összekulcsolódtak, s hallgatta a harangok hívó szavát.
Igen, ha minden elpusztul is - él az Isten.
Ha mindenben csalódott is, az Istenben nem csalódott. S homályosan derengett benne, hogy van egy pontja a földnek, hol neki kötelessége az Isten dicsőségét hirdetni. És érezte, hogy ő most nincs ott, megszökött onnan az ő harangjai némák, mozdulatlanok, nem röpítik föl az égbe a hívők imádságát.
Haza kell mennie.
Fölkelt, de lábai mintha vasból lettek volna. Fizetett s eltávozott. Nem nézett se jobbra, se balra, nekivágott a mezőnek.
Mikor már a város, a harangzúgás messze mögötte volt, eszébe jutott Papp Mózes. Mi dolga is van neki Papp Mózessel? Igen, a kocsival várja. Majd hazajön.
Sebes léptekkel haladt a hegyek felé.
Elhagyott volt az erdő és mező. Minden ember behúzódott a faluba, városba ünnepelni. Odakint csak a pacsirta dicsérte az Istent, ég felé szállván. A magányos vándor futott, pihenés nélkül futott, nem nézve se jobbra, se balra. Szemét lesütötte, de nem látta a földet, néha hátranézett, vagy lopva körül, s szívét összeszorította a nagy magányosság, a néptelen síkság csöndje, mely fölött a tavasz könnyű lehelete úszott.
Késő este volt, mikor megérkezett Garabóra. Ruháját megtépdesték az erdei ágak: arcát is fölkarcolták a gallyak. Ott állt rongyosan, véresen, izzadtságtól összecsapzott hajjal és testéhez tapadó ruhával.
A konyhában Sára néni olvasott egy nagy öreg Bibliából, s keresztet vetett magára, mikor a gazdáját meglátta. Simándy intett neki, hogy hallgasson, maradjon csöndesen. Aztán eldobta a süvegét és a tűz mellé ült. Az öregasszony a helyén maradt. Nem mert mozdulni s rémülettel nézett a papjára. Végre, mikor Simándy szemei egy percre lecsukódtak, halkan fölkelt, előkeresett egy fehér kendőt, szelíden letörölgette ura arcáról a vért és verejtéket.
Simándy melléből kínos sóhaj szállt föl.
- Hagyjon, hagyjon! - szólt rekedten.
- Instálom, nem tetszik lefeküdni?
Simándy intett, hogy nem.
- Tetszik tudni, mi történt?
Simándy nem felelt.
- Az oláh papné lánya, meg a két úr elutaztak. Bukarestbe utaztak. Nem is jönnek többet vissza.
Az oláh papné lánya? Ki az? Simándy nem felelt. Az öregasszony elkotródott. Sokáig ült mozdulatlanul, aztán egyszerre fölugrott, s lement a templomához. Ott végigfeküdt a régi, szétomlott kőfalra, a repkény és fiatal bokrok közé, s lebámult a falura.
A hold magasan állt, minden ház ablaka világos volt. A hívek böjtölve virrasztottak és várták az éjféli föltámadást.
Éjfél felé a házakból megindultak az emberek az oláh templom felé. Férfiak, asszonyok, tiszta fehérbe öltözködve. A lányok kezében bokréta. Az oláh templom ablakai is fölragyogtak...Simándy látta, amint a kurátor egész háza népével az oláh templom felé vonul. Azután látta Sára nénit, amint a ház előtt félve körülnéz, s aztán Gyorgyéval ő is az oláh templom felé sompolyog.
Éjfélkor az oláh templomban erős, vontatott kardal zendült föl, mely hirdette Krisztus föltámadását. Mozsarak kezdtek durrogni, pisztolyok ropogni. A templomban levő nép énekéhez a templom körül állok nyers, szaggatott, vontatott, durva éneke csatlakozott. A hegyi lakók, a favágók, a pakulárok egészséges, erős tüdejéből vad üvöltésként szakadtak föl az áhítat hangjai.
És akkor az aranyos ruhájú pap levette az oltárról a gyertyát, meggyújtotta vele a falu első gazdájának viaszgyertyáját és vontatott hangon mondá:
- Christos a inviat! (Krisztus föltámadott)
- Adeverat c'a inviat! ( Valóban föltámadott.)
Ezt felelte vissza az első gazda, aztán meggyújtván a maga lángjáról a szomszédja gyertyáját, adta tovább a szót.
- Christos a inviat!
- Adeverat c'a inviat!
És így ment tovább a tűz és az ige, emberről emberre. A legkoldusabb pakulár is ott szorongott a maga kis gyertyájával s várta, hogy a láng őhozzá is eljusson. Már a templomból kijutott a templomudvarra, ment tovább szakadatlanul, fölhallatszott a Christos a inviat. Végre az egész templom környéke ragyogó fényesség volt, élesen látszott minden, a közeli házak, a fehér virágos fák, a lányok, a legények, az aggastyánok...odabent a barna fatemplomban pedig megkezdődött a mise, az egész nép letérdelt, s vagy csöndes mormogással imádkozott, vagy nyers, érdes hangon énekelt. Közben zászlókkal, kettős keresztekkel, égő gyertyákkal megkerülték a templomot, s a föltámadás ünnepi himnuszának hangjai betöltötték a völgyet, s a komoran alátekintő bércek tetejéig verődtek.
...S a másik pap ott feküdt fönn a sötét templom mellett, az összedőlt romokon, s bámult alá a győzelmi ünnepre, a Hold fehér, a tűz vörös fényénél mozgó, fantasztikus csoportokra...megdermedve bámult, majdnem a szívverése is elállt...És gondolata végigszállt egész életén...messze országokban kalandozva, a múlt ködéből fölmerült néhány elmosódott arc...azután visszaszállt ide, a virágillattól terhes völgybe. A hegyek tetején az ég fehéredni kezdett.
Simándy ziháló mellel feküdt a falon. Egy az Isten, egy az Isten! De ah, ember annyi van, s annyiféleképpen imádja az egy igaz Istent. És talán annak a buta pakulárnak van igaza, aki azzal imádja Istenét, hogy rozsdás pisztolyát a levegőbe süti.
Pirkadt. A völgy világosodott. Az ég rózsaszínű lett.
A pap fényes, aranyos ruhában kijött a templom elé, fölemelte Kelet felé két karját s belekiáltott a virradatba:
- Ex oriente lux! Keletről jön a világosság! Légy áldott mi Urunk, Istenünk, ki megteremtéd a Napot, mely megmelegíti földünket!
- Légy áldott! Légy áldott! - zúgott az egész nép térden állva.
- Légy áldott mi Urunk, Istenünk, mert termékenynek teremtéd a mi földünket, melynek szunnyadó erői a Nap melegétől megmozdulnak.
- Légy áldott, légy áldott!
S ekkor a hallgatag templom kőkerítésén egy tépett alak jelent meg. Kiterjesztette karjait és belekiáltott a hasadó hajnalba:
- Légy áldott, hatalmas Isten, ki megteremtéd a világosságot! A sötétség a tietek volt, hagyjátok nekem a világosságot! Jertek, imádjuk az Urat!
Ezzel a torony alá rohant, s egyszerre megszólalt a Bod Péter hatalmas szavú öreg harangja, s vele a kisebbik harang. Végigkongott a völgyön, s hosszú, mély zengése mintha zokogás volna...A pap húzta, szakadatlanul húzta...Homlokát elborította a verejték...És nem jött senki. A magyarok ott térdeltek a fatemplom körül és az oláh pap aranyos ruháját csókolgatták. Az öreg harang zokogott, a kisebbik harang sikoltozott...És nem jött senki. És egyszerre egyet roppant valami...a kötelek elszakadtak...a harangok ércnyelve egyet-kettőt kondított még, egy darabig rezgett még a hang, aztán vége...
A harangok elnémultak. A pap ott állt egy darab rothadt, véres kötéllel a kezében. Meghalt az Isten!
A pap egyet lépett, aztán elesett, összedőlt, leomlott, s hatalmas koponyáját egy éles kőbe ütötte.
Az oláhok mentek hazafelé, arra a magyar templom mellett. Egyszerre csak néhányan megálltak.
- Te Petru, nézd-e, a magyar pap ott fekszik a templom előtt.
- Nagyon be talált pálinkázni a szent húsvét tiszteletére.
Sára néni sietve tört át a tömegen s nehézkes kocogással ment föl a templomajtóhoz. A parasztok látták, hogy ráborul a gazdája testére és keservesen zokog.
- Te Petru, ez alighanem meghalt.
Mind levették a süvegüket és bátortalanul közeledtek. De egyszerre félresompolyogtak az útból. Úr jött gyors léptekkel: a vén Zalathnay.
Látták, hogy letérdel a pap mellé, fölemeli a fejét és megnézi. Aztán fehér kendővel letörli arcát, s homlokát megcsókolja. Imádkozik. Vagy tán sír...Aztán fölkel, körülnéz.
- Oláhok, vigyétek a holttestet a házába.
És lehajtott fővel ment Bod Péter ősi templomának utolsó papja után.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 13. 19:28 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Fekete István: Vuk
Vuk csendesen ült, maga elé nézett, és homályos érzéseiben az árvaság szomorúsága bujkált.
Karak jólelkűen meglökte az orrával:
- Gyere! Élni kell. Megtanulni a szabad rókák furfangját...
Ekkor már a nap elment a dombok mögé, és hűvös lett az árnyék. Karak átvitte Vukot a szakadékon, és a párkányon letette.
- Itt már el tudsz menni.
A dombtetőn aztán megálltak. Lenéztek a völgybe, orrukat a gyenge szél elé tartották, mely élő, meleg szimatokat hordott.
Vuk apró kis emlékeiből kicsúszott már a bánat, és azt mondta:
- Valami jön. - És lelapult.
Az öreg róka önkéntelenül követte, bár nem hallott semmit. Meglökte Vukot kérdőleg, s az orrával az egyik bokor felé mutatott.
- Ott!
A bokor alján ekkor valami feketeség nőtt ki a homályból. Karak látta már, hogy Nyau az, a macska, ki otthagyta a falut, és a szabad néphez számította magát. Karak nem szeretett Nyauval vesződni, mert Nyaunak veszedelmes karmai voltak.
- Akár mehetünk is - állt fel Karak. - Nyau sötétben jobban lát, mint mi, és meglátta a szemedet. Tanuld meg, hogy a zsákmány előtt le kell hunyni a szemedet, mert másképp elvész minden. Nem lesz enned, és gyönge maradsz. - És megrázta Vuk fülét, aki nagyon szégyellte magát.
A domb alján megint lelapultak. Előttük folyt a patak csobbanás nélkül, és a partján önfeledten zenélt Unka népe.
- Eredj, és próbálj Unkát fogni - szólt Karak. - Ha valami baj van csak kiálts.
Elindult a kis róka az első vadászatára. Karak tudta, hogy még kicsi ehhez, de az öreg Vuk híres vérét akarta kipróbálni.
A kis Vuk a rókák ősrégi mozdulatával csúszott előre, és Karak szeme ragyogott örömében:
"Első lesz a rókák között!"
Vuk csúszott, mint a szellő, de még a harmatot se verte le a fűszálról. Apró lábaiban megfeszültek az inak, és nem érzett mást, csak a vadászat ősi gyönyörűségét. Félig lehunyta szemeit, amikor felért a partra, mert nem feledte el Karak tanítását.
A patak vályújában mozgott egy kis szél, és Vuk szőre felborzolódott örömében, mert a szimatok közt ott volt Tás meleg, erős illata is. Nem is gondolt már Unkára. A vadászat izgalma vakmerővé tette a kis rókát. Úgy ment a parton, mint egy darab sötétség, melynek se hangja, se árnyéka. A szimatban már mind több lett az élet, és több a melegség. Tás már nem lehetett messze. Vuk szemei hol tágra nyíltak, hol meg szűkültek. A parton lefelé csúszott, mert úgy hallotta még otthon, hogy Tás a vizen alszik.
Unkák szorgalmasan énekeltek, s a víz szinte állni látszott, Amikor Vuk megpillantotta Tást, szinte az orra előtt. Megrohanta, mint a villám.
Karak Vuk mellé csúszott.
- Jól van, Vuk! - mondta. - Eljön még az idő, amikor több leszel mindnyájunknál, és kérlek, gondolj majd akkor az öreg Karakra. De addig persze még sokat kell tanulnod - tette aztán hozzá, hogy a kis róka el ne bízza magát.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 6. 9:23 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője (részlet)
VISZIK A KIS VERONIKÁT
Özvegy tanítóné halt meg Halápon.
Mikor tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók. Hát még, mikor az özvegy megy utána? Nem maradt annak a világon semmije, csak egy kecskéje, egy hizlalás alatt levő libája és egy kétéves leánygyermeke. A libának még legfeljebb két hetet kellett volna híznia, de úgy látszik, ezt se várhatta be az a szegény rektorné asszony. A libára nézve korán halt meg, de a gyerekre későn. Annak meg sem kellett volna születnie. Bár akkor vette volna magához az Úristen, mikor a szegény urát, (Istenem, micsoda szép hangja volt annak!) A kis poronty az apja halála után született, de nem későre, egy vagy legfeljebb két hónap múlva. Megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják, ha rosszat mondanék. Se nem mondok, se nem gondolok.
Jó, becsületes asszony volt - de mire való volt már neki ez a vakarcs? Könnyebben ment volna a másvilágra, ha magával vihette volna a terhet, mintsem, hogy itt hagyja.
Aztán meg nem is illett, Isten bűneül ne vegye.
Hiszen, uramfia, egy nagy káplán fiúk volt már a tanítóéknak. Az bizony jó fiú, kár, hogy nem segíthette még anyját, mert maga is csak káplán volt eddig valami igen-igen szegény plébánosnál, messze Tótországban, hanem most, vagy két hete, úgy verik a hírek, önálló plébános lett egy Glogova nevű falucskában, valahol a selmecbányai és besztercei hegyek között. Van is olyan eleven ember a faluban, Kapiczány János uram, aki ökörhajcsár korában megfordult ott egyszer, hogy azt mondja, utálatos egy fészek.
Ím, most mikor már egy kicsit segíthette volna a pap fia, kellett meghalnia a kántornénak.
De hát biz azt föl nem támasztjuk többé semmiféle lamentációval, ennélfogva csak azt akarom elmondani (becsületére legyen nemes Haláp községnek), hogy tisztességesen temették el a jó lelket. Elég pénz ugyan be nem gyűlt a temetési költségekre, még a kecskét is el kellett adni, hogy kiteljen, hanem a lúd maradt, de minthogy kukorica nem maradt hozzá, tehát lesoványodék, lassú pihegése helyett visszatért rendes lélegzetvétele, lomha járását a nagy hasa miatt fölcserélte hajdani fürgeségével, szóval menekedék a közeli halál elől, éppen egy másik lénynek a bekövetkezett halála által. Isten bölcs végzése mikor életet olt is, életet menthet, mert higgyétek meg nekem, hogy a mennyei jegyzőkönyvekben éppen úgy be vannak jegyezve az oktalan állatok, mint az okos állatok, s gond vagyon ezekre talán éppúgy, mint a királyokra és a hercegekre.
Isten ő szent felsége mindenesetre jó, bölcs és hatalmas - de bíró uram sem csekélység. Elrendelte legott a temetés után, hogy a csöpp leányzó (Veronka a keresztneve) soros legyen a falusi gazdáknál, s a tizedes vigye mindennap más-más portára, hol is illendő ellátásban részesítendő.
- És meddig fog ez így tartani, bíró uram? - kérdezték a tanácsbeliek aggódva.
- Míg nem méltóztatom másképp intézkedni - felelte Nagy Mihály kurtán.
Így is volt a dolog vagy tíz napig, amikor aztán egyszerre híre ment, hogy Billeghi Máté és Koczka Ferenc uraimék Besztercebányára viszik eladni a búzájukat (merthogy azt mondják, arrafelé még nem olyan okosak a zsidók, mint minálunk).
Kapott a jó alkalmon Nagy Mihály.
- No, ha oda viszik a gabonájukat, akkor hadd vigyék el a gyereket is a pap bátyjának Glogovára. Arra esik valahol az a Glogova.
- Dehogy esik arra, dehogy! - ellenveték ezek.
- Arra kell esnie, punktum! - döntötte el a bíró.
Szabódtak, okoskodtak őkelmeik, hogy így-úgy, nagy kitérő és nagy alkalmatlanság az útón, de meg kellett lenni. Ami parancs, parancs. Egy szerdai napon föltettek a zsákok tetejére a Billeghi uram szekerén egy kosarat, és abba a Veronkát meg a libát, mert az , mint örökség, vele jár. A felsővég fehérnépei pogácsát, marcifánkot sütöttek az árva kis jószágnak az útra a borzasztó idegen világba, és teleraktak egy szeredást aszalt körtével, szilvával, és mikor a nehéz szekér megindult, még meg is siratták a parányi gyermeket, aki nem tudta, hova viszik, miért viszik, csak azt látta nagy mosolygással, hogy a cocók megindulnak, és ő nem mozdul egy zsák tetejéről a kosárból, de a házak, kertek, mezők és fák idébb jönnek.
Móra Ferenc: A bujdosók
( Részlet a Rab ember fiai cmű regényből )
Addig bódorogtak a vár tövében a fiúk, míg rátaláltak az öreg Pipitérre. Azazhogy ő talált őrájuk. Mert ők szinte magukról se tudva kóvályogtak előre-hátra, mikor az öreg rájuk kiáltott:
- Hohó, édes csirkéim! Miért horgasztjátok le úgy a fejeteket? Inkább csinálnátok úgy, mint ahogy én csinálok örömömben.
S az öreg székely olyan bukfencet vetett a friss hóban, hogy csak úgy nyekkent. Ádámka szemrehányóan mondta neki:
- Pipitér, Pipitér, te még semmit se tudsz az apánkról.
- Vagy igen. Többet tudok, mint az úrfiak. Én már beszéltem is nagy jó urammal.
Nosza, a nyakába esett az öregnek a két gyerek.
- Hogy volt, mint volt, kedves Pipitér? Mit beszélt, jó Pipitér? Hát te mit mondtál neki, aranyos Pipitér?
- Várjatok sort lelkeim - intette őket az öreg. - Rettentő sok időnk van még a beszélgetésre. Először keressünk valami enyhelyet, mert itt mindjárt megtanít bennünket repülni a szél. A Somlyó-hegy tövében majd csak találunk valami barlangot, ahol összebújhatunk.
Nem kellett sokáig keresni. Találtak barlangot, mégpedig olyant, amelyik fűtve is volt. Nem más fűtötte pedig, mint a jó Isten, mégpedig meleg forrással. Abban az időben még több volt a hévíz a váradi határban, mint most.
- No gyöngyeim - kezdte Pipitér, ahogy végigheveredtek a leterített subákon -, most már idehallgassatok. Hát ahogy itt bujkálok a bokrokban a vár alatt, egyszer csak elvágtat mellettem tizenkét lovas darabont. Sárga dolmányukról, kék kalapjukról, piros csizmájukról mindjárt megismertem vala őket. Ezek a fejedelem emberei, mondék. Hát az a hosszú égimeszelő, aki előttük nyargal azon a pej paripán, ugyan ki lehet? Az meg nem lehet más, mint Kornis Miklós uram, a fejedelem tanácsosa: látom a délceg tartásáról. Jó, jó, Pipitér, de azt találd ki már, hogy kicsoda, akit úgy közrefogtak, mint verebek a baglyot. No, mondék, majd meg tudom én azt is. Azzal leszakajtok az alsó dolmányomról egy ezüstgombot, s utánakiáltok a lovasoknak: "Héj, vitéz urak, valamelyiktek elhagyta a szép ezüstgombját!" Erre bevártak, osztán a legelső kamasz mindjárt a magáénak is vallotta a gombot, pedig az öregapjának se volt olyan. De legalább nem vette el ingyen. "No, öregember - azt mondja -, adok a fáradtságodért egy rézgarast, ne mondd, hogy nem úrral volt dolgod." Én meg örültem a garasnak, míg a tarsolyát bontogatta érte, jól szemügyre vettem az én nagy jó uramat. Mert ő volt az, akit úgy közrekaptak, mintha még megláncolva is féltenék tőle a bőrüket.
Itt az öreg megtörölgette a szemét öklével. Azt mondta, eszi a meleg gőz, aztán mondta tovább, ahogy következik:
- Közel persze nem mehettem hozzá, csak intettem neki a szememmel: én vagyok, édes gazdám. ""Látod-e öreg, mire jutottam?" - felelte vissza az ő szeme. "Majd teszünk mink arról" - integettem vissza. "Pipitér kicsit ér" - olvastam a szemében. "De van ám az öreg Pipitérnek segítsége" - integettem vissza neki, s azzal elkiáltottam magam: -"Hej Ádámka, hej, Tamáska, hol csavarogtok olyan sokáig?" Az a sok oktondi mind azt gondolta, hogy valami cimboráknak kurjongatok, de nagy jó uram megértette, hogy mit akar mondani az öreg Pipitér. Hej, hogy ragyogott a szeme, attól féltem, hogy még gyanúba esik uram. "Hát ez a jámbor kicsoda?" - kérdeztem meg az én katonámat, ahogy a garast a markomba nyomta. "Ez az a Szitáry, aki majd veszedelembe vitte az országot az aranyos sólyom miatt" - súgta vissza a katona. "Hová viszik szegény fejét?" "Kolozsvárra" - azt mondja a katona, azzal egyszeriben elporzottak előlem.
- Kolozsvárra! Kolozsvárra! - ugrott fel a két gyerek. S egyben indulnak, ha Pipitér le nem fogja őket.
- Nem jó az a nagy sietség, atyámfiai! Aztán mire mennétek vele, ha ott ólálkodnátok napszámra a tömlöce körül? Az lenne a vége, hogy ti is odakerülnétek mellé, akár egy láncra vele.
- Az is boldogság lenne nekünk! - sóhajtott a két gyerek.
- Az ám! Aztán elvárnátok ugye, hogy a vén Pipitér egymaga szabadítson ki hármótokat?
- Hát akkor mit csináljunk most?
- Aludjunk, édes mézeim, aludjunk. Nincs annál jobb nyugasztaló a kerek világon, mint az álom. Hátha még tanácsot is ad az éjszaka. Ne féljetek, fiaim: ahogy lesz, úgy lesz, libából lúd lesz.
A három bujdosó aztán megvackolt magának a meleg csurgó fejénél. Nem nagy mesterség volt: az egyik suba volt a derékaljuk, a másik a dunnájuk, két karuk a fejük alja. Mégis olyan jóízűt aludt a két gyerek, hogy az öreg Pipitér alig bírta életre rázni őket, mikor a hajnal beköszöntött a Somlyó-hegy odvába.
- Öltözzetek, úrfiak!
No, az megvolt egykettőre: csak ágyukat kellett a hátukra venni.
- Most már aztán gyerünk haza!
- Hol lesz a mi hazánk, Pipitér bácsi?
- Ahová én vezetlek, fiaim. Az lesz az igazi haza. Ott nincs se török, se német. Ott csak egy urat ismerünk fölöttünk: az Istent, aki irgalmával betakar bennünket.
Többet aztán nem mondott az öreg, akárhogy faggatták. Majd megtudják, ha odaérnek, csak odáig elsegítse őket az Isten.
De rettentő keserves út volt az odáig ! Át kellett bujdokolni vagy három vármegyét. Azazhogy nem nagyon kellett bujdokolni: hiszen nem volt ki elől. Farkast többet láttak, mint embert az úton, de attól nem kellett félniök. Minek birkóznék a fenevad az élő emberrel, mikor olyant is talál, aki már egy ujjal sem tudja védeni magát? Többet is, mint amennyit meg bír enni.
Nem lehet azt kimondani milyen irtóztató pusztaságokon mentek keresztül. Elhagyott tanyákra, leégett falvakra, kihalt városokra sokszor akadtak, s rendesen ilyen helyen éjszakáztak. A düledékek közt, amik közül előbb ki kellett hajtani az erdő vadját, aki ott keresett téli szállást magának.
- Ezt a helyet ezelőtt húsz esztendővel úgy hívták: Szabadszentkirály. Virágzó város volt. Ma csupa romladék. Üszköt vetett rá a moldvai tatár.
- Ez a kővel borított térség volt Ölyved. Kirabolta a német.
- Ez a nyárfacsepőte Úrháza romjain nőtt. Elpusztította a török.
- Itt ezelőtt tíz esztendővel még boldog emberek éltek. Tele csűreik, tele pincéik, tele kamráik. Vásárra begyülekezett hat vármegye, szorgalmukat, becsületességüket ismerte fél ország. Ma bujdosik minden lakója, akit meg nem ölt a fegyver. Három templomából csak egy maradt, annak is csak a négy fala.
Így mulattatta Pipitér pártfogoltjait a hosszú útban, s olyan mesék voltak ezek, hogy sírt, aki mesélte, sírt, aki hallgatta őket.
Olykor-olykor nagy porfellegek verődtek föl az országúton, hol előttük, hol mögöttük. Olyankor mindig elbújtak valamerre, s biztos rejtekből nézték, hogy viszi a török Váradra a magyar foglyokat száz számmal, s hogy viszi a német a nagykárolyi várba kocsiszámra a prédát, amit a magyar falukban rabolt. Ilyen néznivalóik akadtak az úton, s a szívük vérzett bele, amit a szemük látott.
Az ennivalójukat úgy kéregették össze úton-útfélen. Ha nem volt, nem ettek, megszokták már a koplalást. S ahol nem adtak Isten nevében, ott Ádámka énekelt ki maguknak egy-két falat kenyeret.
Egyszer aztán végképp elfogyott az is, aki az éneket hallgassa, s megadózzon érte egy-két harapás eleséggel. Másfél napig nem találkoztak élő emberrel. Tamás jégcsapot szopogatott, Ádámkának már az sem kellett. Összefagyott, kisebesedett lábacskája nem bírta már továbbvinni.
- No, majd bírlak én, úrficskám - kapta ölbe a gyereket az öreg Pipitér -, itthon vagyunk már.
Tamás bámulva nézett körül.
- Nem látok én itt házat sehol, öreg Pipitér. Káprázik már a te öreg szemed is a sok nyomorgás miatt. Nád, nád, száraz nád mindenütt, amerre látok.
- Ez a mi hazánk mától fogva, édes fiam. A mi hazánk és sok száz bujdosó társunké, akiknek a lába alól elszaladt a föld, s most hátán hordja őket a víz. Ez a rengeteg nádas az Ecsedi-láp.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 4. 10:19 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Mikszáth Kálmán: Vadászvacsora az "Arany Medvében"
(Részlet A két koldusdiák című regényből)
- Lesz-e valami ennivaló?
- Az, amit magával hozott - viszonzá Nagy Gergely kegyetlen flegmával.
- Hiszen, ha hoztam volna, nem kérnék.
- No, már én pedig nem adhatok semmit.
- Pedig édes örömest fizetném.
Kihúzott a zsebéből egy aranyat s fölhajigálta a tenyerén.
- Hiába ingerkedik kend azzal a sárga csikóval - mordult fel Gergely gazda. - Ételt a Herkópáter sem kap ma, mert itt csak vadász uraknak főztünk, azt, amit ők lőttek. Különben miféle szerzet, hékám?
- Nemes Fáradi Veres László vagyok.
- Aha! - rikkantott Gergely - kend hát az atyámfia, akit ma tett meg a fejedelem koldusból nemesnek. Látom, aranyat is adott őnagysága. Persze van neki bőven - tette hozzá keserű gúnnyal -, ha elfogy ad az ország.
A vadász urak is mind hallották már, ami a várpalotában történt, minden pletyka gyors lábon jár, de hát még az udvari pletyka! Nosza, egy pár perc műve volt fölugrálni s parolát váltani a jövevénnyel.
- Hát mért nem szólsz, komám, hogy te is vérbeli vagy. Mert az nem tesz semmit, hogy még nagyon is nedves a kutyabőröd.
- És borszagú - vágott közbe a másik úr.
- Az csak annyit jelent, hogy te ős vagy, mi pedig pusztai ivadékok. Azért ha úgy tetszik, ülj le az asztalunkhoz, cimbora, egyél, igyál velünk.
Azzal leültették az asztalfőre, elébe tolták az ételt-italt, vetélkedve, mint ahogy szokás, mikor a valakinek a jelenléte által nagyon meg vannak tisztelve.
- Én Naláczi Farkas vagyok - mutatta be magát egy barna, pörge bajuszú -, ez itt Veér István, amaz Petki Gábor, Kovasóczi Miklós. Most már ösmersz bennünket. Egytől egyig víg fickók vagyunk. Vadásztunk egy kicsit és az elejtett zsákmányt megfőzettük, megsüttettük Gergely gazdánál. Az hát ingyen megy, a bort azonban az fizeti, akinek valamennyink között a legkevesebb pénze van, mert már mi ezt így szoktuk. Remélem, nincs semmi kifogásod ellene?
Laci mosolyogva rázta meg fejét, hogy nincs semmi ellenvetése.
- Szemtelen a fickó - mondá halkan Petki Kovasóczinak -, mert ha nem az lenne, nem fogadta volna el.
- No, én még teszek vele egy próbát - súgta vissza Kovasóczi. Míg ő mohón evett-ivott, ezalatt a fiatal urak ott folytatták, ahol elhagyták: vadászkalandokat mondtak el, tücsköt, bogarat összehordva, hazudtak retteneteseket. Szerencséje báró De Manxnak, hogy még akkor sem egzisztált, mert elbújhatott volna előttük. Veér Istvánnal az történt, hogy egyszer a Retyezáton egy veszekedett nagy sasmadár ráült a puska csövére, le kellett rázni előbb, hogy aztán kényelmesen lelőhesse. Még csodálatosabb eset a Kovasóczi Miklósé, aki elé egy nyúl csörtetett a minap Rózsamál felül, aztán mikor éppen rácélzott, nemhogy elszaladt volna a bolond, hanem megállt vakmerően a két hátulsó lábára, fölemelte karcsú testét egyenesre, mint a majom, és a bal lábával megfenyegette. Mire megborzongott Kovasóczi, s ijedten ejté ki kezéből a gyilkos fegyvert.
Laci elnevette magát a fenyegető nyúl históriáján.
- Kikérem magamnak a gúnyos nevetgélést - kiáltá Kovasóczi dühösen, s úgy vágott a falhoz egy cserépkancsót, hogy annak ezerfelé frecsegtek szét porcikái. - Nekem elégtétel kell.
A cimborák mind felugráltak, csillapítani a dühöngőt.
- Ugyan, ugyan! Egészen kidagadt a nyakad, vörös vagy. Hiszen nem sértett meg senki.
- Dehogy nem! Látom az arcán, a szemein Veres uramnak, hogy nem hiszi, amit mondtam. Aki pedig nekem nem hisz, az, követelem, mérje össze velem a kardját.
Laci csodálkozva dadogta:
- Énrólam van szó?
- Igenis, rólad - felelte Naláczi -, hát mármost neked kell nyilatkoznod, de nemesi szavadra, hiszed-e a nyúl históriáját vagy sem, mert ezen fordul meg a kérdés.
Most már észrevette, hogy ugratni akarják, bolonddá teszik, azért kitérőleg válaszolt:
- Ha ti hiszitek, hát mért ne hinném én is?
- Gyáva is - súgta most Petkinek Kovasóczi, ki alkalmasint csak azért kísérlette meg az összezörrenési játékot, hogy új oldalról ösmerje ki az új nemest.
- Alkalmasint még ostoba is - jegyzé meg Petki Gábor -, majd erre nézve én próbálom ki.
Aztán fennhangon így szólt:
- No hát akkor szent a béke, azt mondja Veres László, hogy hiszi a nyúl-dolgot, adjatok kezet egymásnak. Hanem most aztán te is mondj el egy vadászkalandot, új cimbora.
- Úgy van! Halljuk! Mi már mindnyájan elbeszéltünk egyet-egyet.
- Nem vadásztam én sohasem.
- Tesz is az valamit olyan embernél, mint te. Hisz a másvilágon sem voltál, mégis el tudtad mondani a fejedelemnek, hogy ott mi lesz, mi nem lesz.
- Aztán, ha vadászkalandod nem esett még, tudom, esett egyéb. Valami csak történik mindenkivel.
- Isten neki - mondá Veres László -, akkor hát elbeszélem dolgomat a medvével.
- Halljuk, halljuk, de igyunk előbb!
Koccintottak, s Laci elkezdte nagy figyelem közt:
- Mikor Erdélybe átjöttem a Királyhágónál, majdnem egy évig tartózkodtam ott az erdőben a szénégetők közt. Egyszer bolyongva csörtetést hallok, s a bokrok sűrű gallyain át két fényes villogó szemet pillantok meg. Összeborzadtam, medve volt. A halálos rettegés fogott el, mert nemhogy fegyver lett volna nálam, de csak egy bicska sem. Egy tisztás közepén állottam, s a mackó, mihelyt kilépett a bozót közül, megpillantott és felém lépdelt. Első dermedtségemben semmi sem jutott eszembe, önkéntelenül futni kezdék. Szerencsére széles szakadék szelte keresztül a tisztást, s egy vihar által valamikor kitépett fa keresztül volt dőlve az óriási mélység fölött. - Meg vagyok mentve! - kiálték fel. Hiszen csak a túlsó partra kell átfutni s alátaszítani a fát, a medve nem jöhet oda. Így is lett, a mackó utánam rohant, fogcsikorgatva bár, tehetetlenül kellett megállnia a parton. Én a recsegő faderekon lépkedve, már mentve hittem magamat, midőn borzadva látom, hogy a túlsó parton is egy medve vár. Képzeljétek, uraim, a helyzetet!...
No, és mi történt aztán? - kérdék és lélegzetelfojtva hallgatták.
- Istennek ajánlottam a lelkemet...
- De hát a medvék mit csináltak?
- Hát mit csináltak volna? Megfogtak és megettek!
Ah? Oh! Ilyen feleletre nem számítottak.
Petki Gábor volt az első, aki kirúgta maga alól a széket.
- Ejnye - kiáltá Laci nyakába esve -, hiszen te pompás fiú vagy, aki hatalmasan kigúnyoltál minket. Úgy kellett nekünk, minek kötekedtünk veled! Lefőztél, cimbora, beismerjük. Kovasóczi a bátorságodat akarta próbára tenni, én meg az eszedet. No tehát te bebizonyítottad egy füstre mind a kettőt. Volt bátorságod nevetségessé tenni bennünket és az eszedet is megcsillogtatni ugyanakkor.
Sorban kezet fogtak Lacival, s ezentúl egészen más hangon ment a társalgás. Laci érezte, hogy respektusa lett, s hogy ennek a nagy barátságnak most már csak a fele tréfa.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 3. 9:59 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Jókai Mór: A nagyenyedi két fűzfa (Részlet)
Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a város elöljárói nyugodtan aludtak mennyezetes nyoszolyáikban, elgondolkodva, hogy milyen bölcsen elháríták városuk felől a nagy veszélyt: háromszázötven szűz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, amidőn Klárikának úgy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené őt, hogy ne aludjék, hanem menjen fel a toronyba.
Ő azon félálmosan felment a lépcsőkön, hol a szent eklézsia ötvenkét mázsás harangja állott, s amint kitekinte a torony magas ablakán a holdvilágos éjbe, úgy tetszék néki, mintha valami nagy, sötét foltot látna lassan a város felé hömpölygeni, s nemsokára kivehetővé lőn előtte, hogy az egy nagy embercsoport, melynek sötét tömegéből kaszák és kopják vasai villognak elő a holdvilágban.
Egyszerre világos lőn előtte minden: a laboncok csak azt várták, hogy a népség házaiban szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajtaüssenek... Klárika egy percet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba, hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentő gondolattól, belekapaszkodék az ötvenkét mázsás harang kötelébe, hogy azt meghúzva, jelt adjon az egész városnak.
Gyönge volt a leány karja, de erőt adott neki a vész, fehér kezeivel a durva kötélbe fogózva meglóbálta a nehéz harangot, melyt máskor alig bírt meghúzni két férfi, s mielőtt a csoport a várost elérhette volna, egyszerre megkondult a vészharang a város felett, s azon pillanatban talpon volt minden ember, s mintegy összebeszélésre az asszonyok és öregek ismét futottak ki az erdőkre, a férfiak a templom bástyái közé, úgy, hogy mire a laboncok a városba értek, ismét üresen találtak minden házat.
Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszásra, s parancsot adott, hogy rögtön tizenkét helyen fel kell gyújtani a várost.
De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midőn olyan zápor kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a labancvezér káromolt Istent és ördögöt e bosszúságért.
Reggelre virradva ismét kijöttek eléje a nagytiszteletű rektor és a városbíró. A vezér szólni sem engedte őket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan csalárd, hazug kutyák, akik rászedik a becsületes embereket, és erősen esküvék, hogy négy ágyújával porrá lövi az egész várost, a templomot és a kollégiumot, kardélre hányja a lakosokat, és a hajadonokat kiosztja katonái közt, hacsak őneki azt az egyet ki nem adják, aki a harangot meghúzta.
- Azon egy éppen az én leányom, kegyelmes úr - felelt leverten Gerzson úr -, de ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára átadom őt neked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én fejemet elébb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák.
- Azt megkapod! - vigasztalá őt Trajtzigfritzig, s e biztatással egyszerre elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. Ő maga nagy büszkén lovára ülve, kötőfékjét a főbíró kezébe adá, s úgy vezetteté magát az utcán végig, míg Bórembukk a professzor nyakába ült fel, s nevetséges iszonyattal viteté magát a piacig, sarkantyúival illetve a tisztességes ősz férfiú oldalait.
A diákok mindezt látták a kollégiumból, - mert a menet éppen előttük állapodott meg: de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson úr tette a zsebébe.
Később azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt leányzót, a rektor lányát, Klárikát, s mint emeli azt nyergébe Trajtzigfritzig.
De már ez mégiscsak több volt, mint amennyit diák szívvel el lehet viselni.
- Megölöm az egész világot - ordítá Zetelaky magánkívül -, megölöm egymagam valamennyit -, s hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön: utána Áron és utána a többiek mind - egy perc alatt ki volt a sarkából vetve a bezárt kapu, s a másik percben, mint a bolygatott méhköpű raja, ömlött ki a diákság a templom körét elfoglalt labancokra.
Nem volt kezökben egyéb, mint fűzfadorongok, de amíg a laboncok kanócos puskáit haszonvehetetlenné tette a sűrű zápor, az ő kezeikben súlyossá tette a fustélyt a fellázadt harag . Egy perc alatt a falnak lett szorítva a labonc sereg, s az első ordításra vérszemet kapott csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.
A megszorult két vezér nem vette tréfára a dolgot, amint meglátták, hogy laboncaik dülöngnek a diákok csapásai alatt, hátat fordítának a csatatérnek, s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig átkarolta az ölébe tett leánykát, s vitte magával, szemeivel majd felfalva annak martalékul esett bájait, Bórembukk pedig galléron ragadá Gerzson urat, s úgy hurcolta őt magával, roppant lábait futásnak eresztve.
Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden részei felé a labonc sereg, alig harmincad magával futott Felvinc felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyűrt ökleikben nyers fűzfadorongok, hosszú, fekete tógáik öveikbe akasztva, nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.
Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat, egy-egy párjára talált a futásban s elmaradt magára tülekedni, végre ketten maradtak egymásnak, elől Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban József és Áron. Az elsőbbnek egyike lovon járt, másik hosszú lábaiban bízott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló, s amint az említett kis patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a fellegszakadás árja lehordta a hidat, s a víz túlömlik a parton.
- No labonc! - kiáltotta Áron utolérve az egyiket -, itt a világ vége.
Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson úr gallérját s tenyerébe kapva a taglót, úgy odavágott Áronhoz, hogy ha félre nem ugrik, derekában vágja ketté, de visszavágott a diák a doronggal, s úgy talált a labonc körmére ütni, hogy rögtön kiesett a kezéből a tagló: erre a labonc vadállati dühvel ugrott neki puszta kézzel az ifjúnak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül, hogy meghajlott bele a bot, s a labonc feje egyszerre cipóvá dagadt: mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst, s ki akarta azt abból csavarni: de Áron is azt jól megfogá két kézzel, s ilyenformán nagyokat rántva egymáson, elhuzakodtak egy ideig, míg mind a kettő kifáradt, s akkor farkasszemet kezdtek nézni.
- No diák -, szólt fogcsikorgatva a labonc -, most akadtál emberedre, tudod-e, hogy most ki fogott meg? Az én nevem Bó-rem-bukk!
- De annál még az én nevem is cifrább - felelt Áron -, az én nevem Ka-ras-siasy!
- Ka-ras-siasy! - kiáltott fel elszörnyedve a labonc: - no iszen, hát akkor jaj neked is, nekem is: - s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a ketten úgy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy mindkettőjük felett összecsapott a víz.
Ezalatt József is utolérte Klárika rablóját: a lovag átlátva , hogy nincs menekülés, leszálla lováról, s kihúzva a kardját, nekifordult Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje.
- Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyú! - kiálta a pelyhetlen állú ifjoncra: - vagy kezed-lábad vagdaljam el?
Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét, s középen fogva a botot, merészen odalépett a vasba öltözött, ijesztő arcú vezér elé.
- Ejnye! Nem mégy el innen? - ordítá az magánkívül, s a kardjával hozzávágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik végével úgy csapta félre a kardot, hogy csak úgy pendült, a másikkal pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak úgy kondult!
Meglódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csakúgy bámult szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg. Pedig nem kellett azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot, s úgy vágta derékon ellenét, hogy az csak végignyúlt a földön, a kard kiesett kezéből, meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire Zetelaky azt gondolva, hogy tán aléltan a lóhoz kötözött kedvesét akarja meggyilkolni, reárohant és lábával reá gázolva, egy végcsapással leüté.
Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szétmaradoztak, csak egy, a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki. Hirtelen odafutott, s a tógánál fogva kihúzá a vízbe esett Karassiasyt. Még akkor is fogták egymást Bórembukk -kal, csakhogy a diák még élt, de a labonc meg volt halva.
Ekkor Gerzson úr segélyével fellocsolván Klárikát, magához téríték szép szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térden állva hálákat adának az Úrnak a megszabadulásért.
Azon két fűzfadorongot pedig, mellyel a két ellenséget leverték, az esetnek emlékére letűzték a patak medrébe, és Gerzson úr áldást monda azokra, mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé perspectiván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta.
És ezen történetnek száz és ötven esztendeje immár, s a két fűzfa folyvást zöldül a víz medrében. Hajdan a kollégium kényelmes mulatókat építtete a fűzfákhoz, hová kijártak szép nyári napokban a tanulók, elmondva egymásnak a regét a két fűzfáról s elénekelve , hogy:
- "Erős várunk nekünk az Isten!"
Illyés Gyula: Pusztaiak (Részlet a Puszták népe c. könyvből)
Az osztályban még két pusztai volt, körülbelül abból a rétegből, mint én. Mindketten abban a képzeletszülte felemás öltözetben, ahogy a szegények az úri divatot elképzelik! Erről ismertünk egymásra, Az egyik az én nadrágjaim párját viselte, ráadásul rovátkás bársonyból, a másik harisnyát, de kék keresztcsíkosat, mint az asszonyok. Riadtan kerültük egymást, mint a bohózatokban az álkísértetek. Osztva az osztály véleményét, lehetetlen figurának tartottam őket, bizonyára ők is annak tartottak engem.
Egy-egy előkelőbb csoport körül ténferegtünk, s boldogok voltunk, ha csak valami szolgai szerepre is, de maguk közé vettek. Pirulva emlékszem, mennyi buzgalommal, bőbeszédűséggel, mennyi hízelgéssel és ajándékkal akartam kegyüket megnyerni. Vidáman futottam a messze elgurult labda után, természetesnek találtam, hogy a lovasjátékban, mikor egyik fiú a másik nyakába ül, én legyek mindig a ló. Igyekeztem kitűnő ló lenni. Már barátaim is voltak. Az egyik adóügyi jegyző fiai, akik szüleiktől nyilván figyelmeztetést kaptak, hogy törődjenek velem: apjuknak nagybátyám a köztisztviselői ranglétrán feljebbvalója volt. Egyszer magukhoz is meghívtak. Egy sereg lány közé botlottam be, de megálltam a sarat. Homonnay néni megsimogatta a fejemet, mint egy mezőről betévedt kutyusnak. A végzet egy mértanórán ért utol.
Ezt a tantárgyat rokonszenves fiatalember tanította. Őszintén vonzódtam hozzá. Lelkesülten bámultam rá, ha a padok közti sétájában néha mellettem állt meg. Ruhájának illata még ma is az orromban van. Magas, szőke fiú volt, később elesett a háborúban.
A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval s a jó tanulók bizonyosságával szerkesztettem az ábrát, az aznapi leckét. Egyenest húztam B és F pontok között. "Mondd is, amit csinálsz" - szólt hozzám a tanár.
- Egyenest húzok a bé és áff pontok között - feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. "Mi között?"
- A bé és áff pontok között - ismételtem. Kicsit tájszólásban beszéltem.
- Nem áff, hanem eff.
- Igenis.
- Mondd ki, hogy eff.
- Áff - mondtam tisztán és félreérthetetlenül.
- Nem áff! Mondd, ahogy kell.
Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t hol egész zártan é-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve: közönségesebb szavainkat, például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett murzsolást mondtunk, anyánk elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt: igaz, hogy néha mi is nevettünk az ő szavain.
- No mondd hát.
Nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet.
- Mi lesz?
- Áff - nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály fölröhögött.
- Hová való vagy? - kérdezte a tanár.
Nem válaszoltam.
- Pusztai! - kiáltotta valaki.
- Bregócs!
Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére.
A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok?
- Holnapra megtanulod a rendes kiejtést - mondta kicsit türelmetlenül. - És jelentkezni fogsz.
Egész délután a Kapos partján a fűzfabokrok közt föl-alá járva gyakoroltam magam. Néha úgy éreztem, sikerült. Tátogtam, hápogtam, égre fordított arccal a torkom szorítgattam.
Reggel első dolgom volt, hogy próbát tegyek. Sírni szerettem volna. Kétségbeejtő gikszer szökött ki a torkomból, s mint egy bosszúálló jelenés, szinte megállt előttem a levegőben.
Az óra előtt nem jelentkeztem, s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az égvilágon semmi sem jött ki a számon. Elég hosszas rábeszélés után, melyet az osztály helyeslő harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult s kiutasított az osztályból. Nem emlékszem, mi volt az utolsó szava. "Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud" - valami ilyesmit mondhatott -, "nincs helye az iskolában". Azt értettem belőle, hogy örökre kitettek a gimnáziumból. Később azzal magyaráztam viselkedésemet. Ma nem hiszem: nem voltam oly együgyű. Hirtelen kimondhatatlan fáradtság uralkodott el rajtam, erre emlékszem.
Szótlanul kifordultam az ajtón s még a kilincs eleresztése előtt elhatároztam, hogy hazautazom.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 1. 12:40 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Tamási Áron: Szántani visz apám (Részlet a Bölcső és bagoly c. könyvből)
Amikor befejeztük a törökbúza-szedést s még a tököt is mind hazavittük, ami ott termett a törökbúza között, akkor apám kihirdette, hogy másnap reggel megkezdjük az őszi szántást. Azért mondta, hogy megkezdjük, mert engemet is kiszemelt arra, hogy magával viszen szántani, ami főleg azt jelentette, hogy szántás közben a tehenek előtt fogok járni.
Hát ez nem ígérkezett valami örvendetesnek, mert reggeltől estig még a varjú sem jár egyfolytában a barázdában, pedig a varjú számára ott csúszó-mászó csemege is akad. De nem csak sétálni kellett a tehenek előtt a barázdában, hanem ügyelni is rájuk minden percben, hogy jól járjanak, vagyis az egyik mindig a barázdában haladjon pontosan. S nehogy a szontyolodásban egyedül maradjak, azon az éjjelen az idő is elromlott. Nemcsak béborult egészen, hanem a rossz kedve mellé nyirkos és hűvös lett, sőt reggel párás ködöt izzadtak a dombok. Láttam jól, hogy apám barátságtalanul nézett a megszomorodott időre, de a szántást mégis el akarta kezdeni, mert a dologidőt úgy osztotta volt bé.
- Szedj a tarisnyába egy kicsi szilvát! - mondta.
Amikor a minap szilvaízet főztünk és szilvát aszaltunk, egy-két fán meghagytuk volt a szilvát, hogy megkívánás esetére valami csemegénk legyen. Hát onnét szilvát szedtem a tarisnyába, de úgy láttam, hogy étek gyanánt s nem csemegének visszük a szilvát, mert rajta kívül egy faborítóban csak túrót tett édesanyám a kenyér mellé.
Aztán elindultunk. Csak úgy odavetve, apámnak a vállán egy rossz és kurta posztó ujjas lebegett: rajtam azonban csak egy szőttesből való rongyos kabátka volt s azonkívül mezítláb is voltam, mert az új cipőt nem vehettem fel, de halálos bűn is lett volna felvenni ilyen alkalomra.
Azon a napon először mentem szántani életemben, vagyis inkább apámmal a szántóba, hogy a marhák előtt járjak a barázdában. De nem is felejtettem el soha, hogy ama első alkalommal egy "Nagykő" nevű helyen szántottunk, mely a keleti részen volt a falu fölött, nem is messze tőlünk. Ott a "Nagykőnél" csak egy kétvékás földünk volt nekünk, de igazi jó föld volt, mert bármit szívesen megtermett. Vízmosásos patakra rúgott a föld, ahol nehéz volt a tehenekkel megfordulni: főleg engemet fenyegetett veszedelem, hogy miközben elől állok és kézzel-lábbal s nagy istenkedéssel fordítom visszafelé a teheneket, beléköltözöm hirtelen a patak fenekibe, ahol iszaposan folyt a hideg víz.
Mikor az első barázdát végighúzták a tehenek, a patak partjáról mindjárt megláttam, hogy a patakon túl s nem egészen közel, ott egy nagy kert végében valami házacska ül a földön, s mellette fedéllel kalibaszerű tákolmány is. Furcsállottam, hogy a falutól egészen elszakadva, s egy nagy kertnek a földjén, afféle emberi hajlék nyomorkodjék.
- Ott mi van? - kérdeztem apámtól az új fordulatnál.
Bizonyosan erre is felelt volna atyám, ha akkor hirtelen baj nem történik. De olyan baj történt, hogy aztán sohasem felejtem el, amit későbben megtudtam, hogy ugyanis Zsudu cigányék laktak ott, akik elviszik s ott a kertben eltemetik a halott állatokat, de a temetésen kívül üstöket is foldoznak s esténkint ott üldögélnek szabad tűz mellett, ama félszárnyú kaliba alatt.
Hát mindezt nem tudtam meg akkor, sem azon a napon, mert ahogy kimondtam a fordulás kezdetén a szót, a föld egyszerre megcsúszott a tehén alatt, amelyik éppen a patak felől állott. Mivel én is rajta voltam azon a földön, amelyik megindult, magammal törődtem egyedül s nem a tehenekkel, vagyis ugrottam egyet s elfutottam a parttól. Szerencsére a föld nem szakadt bé a patak medrébe, mert a külső tehén is megijedt s a járomnál fogva rántott egyet a másikon. De a rántás olyan erős volt, hogy a patak felőli járom-pálca eltörött és a tehén a járomból kibújt, mintha jelenteni akarta volna, hogy nem esett bé a patakba. Amikor mindezt egymásután látta apám, nem gondolkozott semmit, hanem hirtelen haragjában rám húzott egyet az ostorral.
Azelőtt is kaptam volt egy-egy kemény szót s talán ütést is tőle, de magamban mindig elismertem, hogy azok az igazság túlzásai voltak. Ez volt az első bántalom, amely nemcsak igazságtalanul ért, hanem munka közben is, melyet igyekeztem jól és vidáman végezni. Mezítláb és miegymás nyári öltözetben jártam a barázdát s folytonos kérelmekkel nézegettem hátra, hogy a tehenek is szíveskedjenek bétartani a szükséges járást. A fordulatoknál is ügyeltem mindig s arra törekedtem, hogy a patak mentén is minél kevesebb föld maradjon szántatlanul, ami csak úgy volt lehetséges, ha a teheneket közel eresztem a patak partjához. De nem tőlem kérdezte a víz, hogy hova csináljon patakot: sem a mart nem üzente meg nekem, hogy csuszamlani fog.
Úgy meglepődtem, mint aki nem is hitt abban, ami történt.
De nem szóltam semmit: s még a szónál is jobban megtartottam, nehogy sírni találjak.
Atyám nézegette egy darabig az eltörött járom-pálcát, ami kétfelé volt törve. Aztán úgy gondolhatta, hogy hiába nézegeti, mert a kettőből nem lesz egy soha többet: s akkor a két darabot a kezébe szorítva, nyilván minta gyanánt, elindult a patak mentén valami bokros lapály felé.
Ott a bicskájával egy járompálcát vágott, majd béfogta újból a teheneket s megint elindultunk, hogy tovább szántsunk.
Nem szólott hozzám sokáig.
Ez nem is lett volna nagy baj, mert én sem voltam valami beszédes kedvemben: de az már rossz dolog volt, hogy az eső is szitálni kezdett. S a szitálással együtt hűvösebbre romlott az idő is, pedig még volt egy jókora darab a földből, amit meg kellett volna szántani.
- Ezt már nem hagyjuk itt - mondta apám.
Megértettem, hogy azt a jókora darabot az eső ellenére is meg akarja szántani, de nem szóltam semmit. Likas kalapomat, mely az esőben egészen a fülemre konyult, nagy megbántottságomban jól béhúztam a fejembe s úgy vigyáztam a tehenekre, hogy azért se lehessen hibát találni bennem. A ködös és hűvös borongás, mely felettünk egyre jobban eluralkodott, szüntelenül eresztette a csendes esőt. Lábujjkáim között kibújt a sár és a tehenek is sárbocskorban jártak már, miközben a nedvesen letapadt szőrükön keresztül párologtak.
Amikor délben harangoztak, azt mondta atyám:
- Egyél a tarisnyából szilvát.
- Nem ehetném - feleltem kurtán.
Szívem szerint mondtam a szót, de mikor kimondtam, egy kicsit mégis megijedtem, hogy apám s vállán az ostor ismét megborzolódik. De nem történt egyéb, csak az, hogy nagyot hazudtam, mert igazság szerint nagyon éhes voltam.
Atyám sem evett semmit.
Kora délután, amikor elvégeztük a szántást s az esőben meglapítva hazamentünk, úgy vittük haza az eledelt, ahogy elhoztuk volt: vagyis nem egészen úgy, mert a kenyér vizes volt: a szilvát pedig ilyen tekintetben azért nem említem, mert azt a fán is megverte volna az eső.
Anyám nagyon megszeppent, amikor látta, hogy milyen kicsire olvadtam. Száraz ruhába tett és a lábamnak meleg vizet adott. Apám azonban csak az ingét váltotta meg s a bakancsába más kapcát húzott: s meg sem nyugodott jóformán, hanem ellátta s megkefélte a teheneket, alkalmasabb járom-pálcát szerzett valahonnét, s estelig egyáltalán nem engedett pihenést magának. Amikor mindezt én oly közelről látva elgondoltam magamban, hogy a szegény falusi embernek a föld és az élet minden órában parancsol, hát megbocsátottam apámnak.
Móricz Zsigmond: Cicmóric (Részlet az Életem regénye c. könyvéből)
Nyúl futott keresztül a kocsi előtt.
- Hő, hő - kiabálták utána. A nyúl az olyan mezei öröm, gyerekeket csinál a felnőttekből is.
- Na fogd meg! - mondta édesapám, szokása szerint felülről rákiabálva a sógorra.
- Ha megfogom, megeszed? - morogta az gúnyosan.
- Hő, meg bizony, még meg is nyúzom, magam csinálok belőle paprikást.
No, ez ebbe maradt.
Édesapám a tanyánál leszállott. Két embere dolgozott, ő is közéjük állott s délután újra visszament a faluba. Csak megnézte a munkát.
De estefelé Szőke sógor jött vissza a malomból. Az emberek még dolgoztak. Kiabált, hogy: Hé, hé...sógor! Itt a nyúl!
Bosszantotta, hogy a sógor már nem volt ott. Odaadta a nyulat az ácsoknak, akik azt nagyon megköszönték s nagyon örültek neki.
Akkor hazahajtott.
Néhány hét múlva az a hír terjedt el s mindenki nevetett, hogy Szőke Józsi megetette a macskát Móricz Bálinttal. Macska volt a nyúl, megnyúzva adta oda a sógor. Hát az ácsok valószínűleg megették, hiszen a macskát éppúgy megeszik az olaszok, mint a nyulat, sőt vannak, akik a macskát megeszik, de a nyulat nem.
De Tügyön s általában az egész magyar mezőkön, a nyúl becses és ínyenc csemegefalat, ellenben a macska a legnagyobb szégyen. Legalább úgy utálják, mint a görényt. Ezzel nem lehet vitatkozni. Ahogy a lóhúst a magyar meg nem ette volna, pedig ő maga is hozzátette, hogy a ló a legtisztább állat, a disznó meg igazi disznó, a legrondább minden közt. És mégis a lóhústól úgy megirtózott volna, a bélit kihányja a magyar.
Édesapám csak nézett tétován, mit beszélnek. Ő semmit sem tudott a Szőke nyúzott nyuláról. Később kivallatta az embereit, s azok mondták, hogy vót igen, jó vót, nyúl vót.
Olyan nagy dolog az egész, hogy még az sem lehetetlen, hogy Szőke sógor valósággal nyulat adott megnyúzva, csak hogy elmondhassa, hogy macskát adott. De nyulat kellett adnia, mert ezek az emberek ismerik ám a boncát ezeknek az állatoknak.
S aztán mikor már napirendre tértünk volna a dolog felett, kipattant az éles, sikító, ingerlő kiáltás:
- Cicmóric!
Ez halálos döfés volt. Ez volt a lebicskázás.
Egyszerre pokollá lett az életünk.
Nem lehetett többet kilépni az utcára. Minden gyerek elvisította magát, ha közülünk valakit meglátott:
- Cicmóric!
Zseniális volt, akárki találta is ki. Ha a nevetséges öl, akkor mi meg voltunk ölve. Az embereknek annyira tetszett ez a finom szúrás, hogy nem takarékoskodtak vele. Pótolta az új népdalt, kuplét, az éljen kossuthlajost a cicmóric. A falu hempergett a nevetéstől, kórusban kiáltották, üvöltötték. Éjjel a ház előtt, az utcán, éjfélkor a hazamenő ittasok megállottak s mielőtt nyugalomra tértek, bevisították az ablakunk felé, hogy cicmóric.
Édesapám meg akarta ölni Szőkét, de édesanyám a nyakába borult és úgy sírt és úgy könyörgött neki, hogy ne hagyjon bennünket árván. Majd elfelejtik.
Nem akarták elfelejteni, egyre jobban tetszett az embereknek. Nehány verekedés lett belőle. Édesapám beszakította a fejét öt-hat gazdának, de pörre egy se ment. Ahogy beforrt a fejük, már újra röhögve kiáltották: cicmóric.
A tragikai igazságszolgáltatás is hiába következett be. Ezt a Szőkét néhány év múlva meggyilkolva lelték egy reggel az istállójában. Ilyen komiszságáért ölte meg a szomszédja. Kést vágtak a betyár szívébe.
"Emberére akadt."
De én mit szenvedtem. Kipécézve, útszélre vetve, hogy minden fiú, minden lány a szívemre taposott...Azt a szenvedést nem lehet érzékeltetni: a gúnynév annyira remek volt, hogy még most az őszön is felkeresett egy tügyi ember, hogy olvassa az életrajzomat, hát eljött, hogy elmondjon egy dolgot, amiről én talán nem is tudok. "Tudja-e, méltóságod, hogy az édesapját, Prügyön még ma is emlékeznek, úgy csúfolták, hogy..."
- Atyafi, mondtam neki: nem vagyok méltóságos és megígérem, hogy nem is leszek soha. Ellenben a "cicmóric" még ma is fáj. Nem kell, hogy rá emlékeztessen. Köszönöm Tügynek, a tügyieknek. Megtanítottak szenvedni már kisfiú korban. S ezzel megacélozták a szívemet. Hogy mindhalálomig harcolni bírjak az ártatlan igazságért. Ezt Tügy tette.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 1. 10:15 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Felix Salten: Perri (folytatás)
Gondtalanul, vidáman táncol Perri a bükk ágain, feljebb, egyre feljebb, körülszáguldozza a törzset, és szinte már felnőttnek érzi magát.
Anikóval való találkozása valóban hallatlan élmény volt, ugyancsak hozzájárult egy ilyen ifjú mókusgyerek megérleléséhez.
S mindezekhez hozzá: Perri látta a hatalmas Őt. Persze, mindössze egyetlen másodpercig, de ez a rövid pillanat is elegendő volt ahhoz, hogy a látvány mélységesen megrázza. A hatalmas, felegyenesedett alak, a szőrrel borított arc, a döngő léptek: ha mindez Perri eszébe jutott, akaratlanul megtorpant játékos táncában, lezökkent combjaira, megmerevítette bojtos zászlóját. És nagyot szusszantott.
Sokáig üldögélt még ott Perri, szorosan a bükkfa törzséhez simulva, apró lábacskáit fehér melléhez szorítva, miközben az utolsó óra emlékei kavarogva suhantak át agyán: a kakukk, a szarka, a szajkó, a rigó, Anikó és végül Ő!
Hirtelen ellenállhatatlanul heves vágyakozás fogta el az anyja után.
Nekilendült, hogy hazasiessen a tölgyfára, ahol lakott. Soha még ez idáig ilyen messzire nem távozott hazulról. Veleszületett ösztönös tájékozódó képessége azonban megmutatta a biztos utat. Hamarosan megtalálta a juharfát, egyetlen lendülettel már odaát is volt, rohant, száguldott tovább, néhány másodperc még, és megpillantja a szeretett tölgyfát, amikor egyszerre...
Csattogva csapkodtak körülötte széles, fekete szárnyak, fekete csőrös, fekete fej kapott utána: mohó, fekete szempár villant feléje, és szinte elájult a fojtogató, kellemetlen bűztől, ami az orrát megcsapta.
Perri szélsebesen lelapult, besuhant a lombsátor sűrűjébe, elérte a törzset, a megmentőt, amit vad iramban kétszer, háromszor körülszáguldott.
"Óvakodj a héjától!" - kötötte nemrég a lelkére a szarka.
Igen, ez a héja.
A levelek megzizzentek, a héja itt, a sűrűségben nem tudta teljesen kitárni szárnyát, de azért lassan mégis közelebb nyomult.
Perri nekivetette a hátát a fatörzsnek, felegyenesedett, kurta lábacskáit kifeszítette és morgott:
- Hess innét! Hess!
- Eszem ágában sincsen - gúnyolódott a héja. - Éppen kedvemre való falat leszel, kicsikém!
Perri kétségbeesett ugrással menekült a feléje suhintó csőr elől egy másik, magasabb ágra.
Hirtelen valami vörösség villant az ellenfél mögött. Egy jól ismert hang kiáltotta dühösen:
- Nem hagyod békén a gyermekemet!
A héja ijedten rebbent fel a juharágról.
Perri előtt ott állt az anyja.
- Anyám, anyám - ujjongott a kis mókus -, mi történt volna velem, ha te nem jössz! De hidd el, nem adtam volna olcsón a bőrömet, harcoltam volna...
- Nyugodj meg, gyermekem - csillapította az anyja. - Hiszen nem történt semmi baj. És most ismét együtt vagyunk.
- Olyan boldog vagyok, anyám, hogy megint veled lehetek!
- Derekasan viselkedtél, Perri! Bátran, okosan és ügyesen. Maradj ilyen, és akkor nem egykönnyen esik bántódásod.
Büszkén lobogtatta meg bozontos zászlóját Perri, mint valami elhajított kő, suhant a leveleken keresztül le a mélybe és újból fel. Egy pillanatig csendben ült, azután nagyot sóhajtott:
- Szörnyű éhes vagyok, anyám.
- No, ezen könnyen segíthetünk - mosolygott az anyja. - Gyere!
Játszadozva, tréfálkozva cikázott a két kis állat keresztül a lombokon, amelyek alig-alig rezzentek érintésükre, táncos lépteik nyomán még a legvékonyabb ágacskák sem hajoltak meg. Visszajutottak az otthon-tölgyhöz, azután egy másodikhoz, harmadikhoz, negyedikhez...
- Hová anyám? - kérdezte Perri, de válaszul csak ezt kapta:
- Gyere, ne kérdezz!
Azután egyszerre csak az anya leereszkedett a földre. Perri megtorpant a legalsó ágon.
- Nem veszélyes odalent?
És újból ugyanazt a választ kapta:
- Gyere, ne kérdezz!
Erre aztán bizakodva levetette magát a mélybe, és hamarosan ott gubbasztott az anyja mellett. Fakóbarna, finom tüskékkel fedett puha föld illatozott csábítón.
- Nézz körül!
Meredeken nyúlt az ég felé vagy húsz hatalmas fenyőfa, ezüsthegyben végződő és világoszöld levelekkel fedett súlyos ágaikat szertetárva. Valóságos szigetet alkottak a lomberdőben.
Perri azzal a gyors és látszólag ügyetlen ingadozó járással szaladt anyjához, amivel a mókusok általában a sima földön mozogni szoktak. Alig-alig bírta felemelni két lábával a jókora tobozt. Óvatosan körülszaglászta, felfedezte a pikkelyek tövében rejtőző magocskákat, és tüstént nekilátott a ropogtatásnak.
- Ízlik?
- Pompás!
Itt a fenyőfák alatt mélységes csend honolt, csak a két kis mókus mozgott, cikázott, kutatva ide-oda, s ült azután elégedetten, vidáman lakomázva, ha újabb, jól meghízott tobozt talált.
Feledésbe merültek az imént átélt veszedelmes kalandok.
Az anya óvatossága azonban nem lanyhult: időnként felegyenesedett, s egy ideig mereven állva fülelt. Perri utánozta anyját, eleinte csak egyszer-másszor, később rendszeresen. Egy ízben, úgy vélte, gyanús zajt hall, vakon akart a legközelebbi fatörzs felé rohanni, de az anyja megnyugtatta:
- Maradj csak nyugodtan. Nem szabad gyávának lenni.
Néhány óra alatt Perri valóban rengeteget tanult.
- Most fel! - mondta az anyja, odaugrált a fenyőhöz, és felkapaszkodott a törzsre. Perri követte.
Hosszabb ideig tartott, mint a tölgyeknél és a bükköknél, amíg elérték a fa csúcsát. Perri kissé elszontyolodott.
- Sivár itten a világ! - kiáltotta anyja után.
Az anya már jókora távolságból kiáltotta vissza:
- De szép és csendes.
Fogócskáztak, kergették egymást, nekiiramodtak, elszaladtak, egyetlen ugrással átvetették magukat a szomszédos fenyőre.
Ott az anya megállt, fülelt:
- Rokonok! - közölte ezután.
S valóban: vágtatva érkezett két újabb mókus, anya a fiával. Magasra tartott farokkal telepedtek le az egyik fenyőágra.
- Üdvözlet - mondta az idegen, és Perri anyja udvariasan viszonozta:
- Üdvözlet!
A gyermekek hallgattak, kíváncsian méregették egymást és vártak.
Röviddel ezután megérkezett egy hatalmas, fekete bundás mókus. Perri elképedt tisztelettel szemlélte.
- Ohó - kiáltott a fekete bundás -, hiszen itt egy egész társaság gyűlt össze! Hogyan lehetséges, hogy a feleségem nincsen közöttük?
Senki sem válaszolt.
A fekete bundás Perri anyjához fordult.
- Itt laksz a tűlevelek között?
- Nem, dehogyis. De nem nagyon messze...
- És te? - faggatta tovább a fekete az idegen anyát. - Neked itt a lakásod?
- Itt? Nem! A lombok között lakom, nagyon messzire innét.
- De bizonyára nem olyan messze, mint én - hencegett a fekete. - Egészen biztos, hogy nem laksz olyan messze. Én a tűlevelek között lakom. Jobban szeretem az ilyen lakást, kevésbé zavarnak és több a nyugalmam.
Időközben a két gyerek vidám fogócskázásba kezdett. Tomboltak, rohangásztak, bukfencezve száguldoztak fel és alá a fenyőtörzsön. A fiú felcsalta Perrit a legmagasabb, egészen vékony és hajladozó csúcságra.
S amikor Perri figyelmeztette:
- Ne szaladj ki olyan helyre, ahol mindenki megláthat - megvetően válaszolta:
- Ugyan, csak hadd lásson, akinek van szeme. Látni és elcsípni még nem ugyanaz.
Perri még soha nem játszott más gyerekkel, és most odavolt a boldogságtól.
Az öregek hamarosan csatlakoztak az ifjúsághoz. Vagy egy óra hosszát ugrándozott az öt mókus a fenyőfákon, hancúroztak a méltóságteljesen komor koronák között, táncoltak a mohapázsiton, vagy guggoltak, két lábuk közé szorított tobozokkal, és ettek. A fekete, kissé vad, de vidám legény biztatta a többieket, míg végre lihegve, zihálva le kellett telepedniük egy percre, hogy lélegzethez jussanak.
A nagy ugrándozás és farklobogtatás közepette egyszerre csak megszólalt Perri anyja:
- No, most azután elég volt. Gyorsan haza!
Már alkonyodott, amikor megpillantották tölgyfájukat. Néhány ugrással átvetették magukat a jól ismert ágakra. Hamarosan elérték lakásukat.
Perri fáradt volt.
Az anya előreengedte a fészekbe, s azután maga is utánabújt. Ott feküdtek egymáshoz simulva, érezték egymás megnyugtató melegét, puhaságát. Egyre feketébbre mélyült sötétség borult körös-körül a világra. Perri tüstént elaludt.
írta: jazsoli5, 2009. febr. 9. 12:09 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Felix Salten: Perri (folytatás)
Perri szép volt, s mint a legtöbb fiatal lény, különösen kedves. A gyengéd test körvonalai éreztették a még nem kész, fejlődésben levő formákat. A vastag bunda, lágy és hajlékony, mint a legfinomabb bársony, úgy csillogott, mint valami frissen nyílt virágszirom. Bozontos farka, amely hosszabbnak látszott a testénél, díszesen, lombosodott, bár még nem érte el teljes pompáját. Perri vörösbarna bundája az őzek piros köntöséhez hasonlított, amit persze csak nyáridőben öltenek magukra. Ő azonban egész esztendőben magán tartotta ezt a ragyogó díszruhát. Gyengén csillant mellényének fehér szőre, amely ünnepi bájt kölcsönzött külsejének. Apró pofácskáján, amelynek két oldalán magasan s díszesen meredezett ecsetvégű füle, állandóan valami feszült figyelem kifejezése ült. A szem két sötét gyöngygombocskája felváltva csillogott a kíváncsiságtól, csodálkozástól, félelemtől vagy bizalomtól. Ebben a kedves kis arcocskában villámgyorsasággal váltakozott a vadság és jóság, félénk jókedv és óvatos vigyázat. Perri szélsebesen mozgott, ami az ilyen kicsi teremtményeket, különösen azonban az ő családjabelieket jellemzi. Aki megpillantja, amint most vagy később, felnőttkorában a facsúcsokon száguld, vágtat, suhan, amint bűvészmutatványként karcsú, hajladozó ágakon egyensúlyozik, tornászként fáról fára röppen, az nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy mindez csak egy valóban boldog lény tánca, játéka lehet.
Perri boldog volt, és egyre erősebben érezte ezt a boldogságot, amint átlibbent a levelek között, amelyek simogatták. Bátorsága olyannyira megnőtt, hogy már nem is érezte, hogy bátor. Semmiféle leselkedő veszély nem látszott a közelben, szinte mintha egyáltalán nem is létezne veszély. Pompás érzés volt így keresztülvágtatni a váltakozóan napos és árnyékdús zöld tengeren.
Ijedten rikkantott a szajkó.
Perri tüstént megmerevedett. Rajta is végigcikázott a rémület.
- Ó, csak te vagy az, Perri - morgott a szajkó megkönnyebbülten, és elfordult.
- Milyen szép vagy - csodálkozott Perri, és hangosan megdicsérte farkának finom fekete csíkokkal tarkázott halványkék tollait.
- Viszont te egyáltalán nem tetszel nekem - felelte a szajkó megvetően.
- És a te hangod mindig ilyen csúnyán recseg? - érdeklődött Perri.
- Szemtelen kölyök! - horkant fel a szajkó. - Az én hangom a legeslegszebb az egész erdőben.
- Utat! - rikkantott Perri, és hirtelen nekilendült. A szajkó hangos méltatlankodással röppent fel.
Perri továbbszáguldott. Az illatozó, zöld lombvilág, a mindenfelé szertefutó utak és ösvények, a ragyogó napfény és a kellemes meleg szinte megmámorosították.
Íme , ott egy jávorfa kínálgatta csábítóan ágait. Hopp, már odaát is volt.. Végigvágtatott a széles fakoronán, felajzottan a kalandvágytól, más, új fák után. Amonnét a vén kőrisfa hívogatja. Hopp, egy szempillantás alatt odaát termett. Perri továbbsietett, és felfedezte a bükkfát, amelynek széles levelei védelmet és rejtekhelyet ígértek. Tüstént mélységes bizalmat érzett iránta. Elragadtatással suhant ide-oda az eleven, szüntelenül mozgó levéltető alatt. Hirtelen megtorpant, és a rémülettől megdermedve meredt le a mélybe. Ott lent állt a vadászház. Eddig még soha nem látott ilyet.
Anikó éppen most ébredt álmából, kilépett az ajtón, és a padjához ment.
"Ez Ő - gondolta Perri, amikor látta, hogy Anikó két lábon jár. -Ő !" - Meglapult és csendben maradt, akár valamiféle egérke, csak a végigfutó ijedtség borzongott át alig észrevehetően barna testén.
- Ne félj!
Perri habozva pillantott fel.
Egészen közel a feje felett ült a rigó, és nagyon szelíden, kedvesen beszélt:
- Ne félj!
- De hiszen ez...Ő...- dadogta Perri suttogva.
- Igaz, de ez az Ő jó. - A rigó hangjában volt valami megnyugtató.
- Jó?...- kétkedett Perri. - De ha ez az Ő kinyújtja a kezét...mennydörgés...
- Ilyesmit egyik Ő sem csinál a magunkfajta aprónép ellen - világosította fel a rigó. - Bár az igaz, hogy Ő veszedelmes...
- Veszedelmes? Látod, magad is mondod...
- Nem, nem úgy értettem. - A rigó közelebb húzodott. - Ez az Ő odalent a barátunk. Magunk sem tudjuk, hogyan lehetséges, de megért bennünket, és beszélni tudunk vele. Csodálkozol ugye? Nos, néha mi is csodálkozunk, de lassanként megszoktuk. Ma reggel a te anyád volt odalent ennél az Őnél.
- Az anyám? - rettent fel Perri. - Az én anyám?
- Igen. Menekült, és ez az Ő megmentette.
Az ifjú mókus zavarodottan hallgatott.
- Ugorj csak le, és kérdezősködj nála az anyád felől. Majd Ő elmeséli, hogy mi is volt.
A rigó...Perri példátlannak érezte ezt a bátorságot...lerepült Anikóhoz, közvetlen közelében sétálgatott fel és alá, azután felszökkent, leereszkedett a gyermek vállára, odaült a füle mellé.
- Nos, mi újság? - kérdezte Anikó.
A rigó a fülébe suttogta:
- Odafent egy ágon ül a kis Perri.
- Hát akkor miért nem jön le hozzám? - érdeklődött tovább Anikó.
- Azért, mert fél...
Anikó elnevette magát, és az ifjú mókus, aki még sohasem hallott emberi nevetést, elképedve érezte, hogy semmi szörnyűség nem történik, ellenkezőleg, valami meleg, rokoni érzés árad feléje a hangból.
- Perri! - kiáltotta Anikó, s aztán még egyszer: - Perri!
Perri tüstént leszökkent a földre, szétterpesztett lábbal rohant a fűben, és egyetlen ugrással Anikó ölében termett. Kíváncsian szemlélte a szép, tiszta emberarcot.
Anikó is érdeklődéssel nézte a mókusgyermeket, de nem nyúlt hozzá. Azután megszólalt:
- Tetszel nekem, Perri! Igazán, nagyon.
Perri felegyenesedett, kurta mellső lábacskáit...mintha nyomatékot akarna adni szavainak...fehér melléhez szorította, és így válaszolt:
- Te is tetszel nekem.
- Az édesanyád...- mesélte Anikó - éppen úgy ült itt, mint most te. Nagy bajban volt, úgy bizony.
- Miért? - érdeklődött Perri.
- A nyuszt - felelte a rigó -, a nyuszt üldözte. De itt menedékre lelt.
- Ó - rázta a fejét Anikó -, azt hiszem a nyuszt nélkülem is elmenekült volna.
- Nem hinném - csóválta a fejét a rigó. - Már nagyon fáradt és kimerült volt.
- Hol van az anyám? - Perrit hirtelen aggodalom töltötte el.
- Ki tudja - válaszolt a rigó. De Anikó megnyugtatta. - Ne aggódj. Az édesanyád okos és fürge. Hamarosan viszontlátod.
Azután még jó darabig beszélgettek ők hárman, a gyermek, a rigó és a mókus, aki nagyon jól érezte magát.
A rigó hirtelen felröppent.
- Ő jön! - kiáltotta.
Perri, akár valami vörös villám, suhant fel a bükk törzsén.
A ház ajtaján kilépett Anikó apja.
írta: jazsoli5, 2009. febr. 7. 15:18 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Ottlik Géza: Iskola a határon
Nagy baj volt, hogy az anyja nem vitte haza szeptemberben. Ki kellett volna erőszakolnia. Akkor még nem volt későn. De hát ezt nem tudhatta előre.
Marcell főhadnagyra gondolt. Egyszer behívatta őt a dolgozatfüzetekért a tanári könyvtárba estefelé. Szőnyeg volt a padlón, Marcell Karcsi az íróasztalnál ült, a falnál, ernyős lámpája alatt javította a dolgozataikat, de még nem volt kész egészen. "Várjon - mondta. - Üljön le." Medve azonban nem tudta, hogy hová üljön le, nem is mert leülni, csak álldogált, félig vigyázzban. Egy idő múlva a főhadnagy felnézett, és bosszúsan rászólt:
- Ne ácsorogjon itt a hátam mögött, már mondtam! Leülni!
Medve felrezzent ábrándozásából, megijedt, és zavarában leült azonmód a földre, mintha ezt a vezényszót hajtaná végre. Marcell Karcsi meghökkent, elnevette magát.
- Fel! - mondta.
Medve felpattant. A főhadnagy a szemébe nézett egy pillanatig, aztán intett, hogy lépjen közelebb.
- Ne szemtelenkedj, te bikfic - mondta kicsit elkomolyodva. Melegség bujkált a nézésében. Kivett egy kulcsot a középső fiókból. - Az a második szekrény ott - mondta. - Nyissa ki. Keressen ki magának egy könyvet. A négy alsó polcról válogathat. Aztán egy hét múlva, ha kiolvasta, rendesen visszahozni!
Medve nem mert nagyon sokáig válogatni, pedig szeretett volna. Kivett egy Jókait, Marcell Karcsi beírta a számát egy füzetbe. Ez a csinos, fiús és mégis férfias tüzérfőhadnagy úgy beszélt vele, mintha a jóval idősebb testvérbátyja lenne. Még tegezte is, egy pillanatra szinte megfeledkezve arról, hogy milyen szöveget ír elő a szerepük.
"Ne szemtelenkedj, te bikfic." Mintha pusztán mókából ült volna le a földre, és nem ügyefogyott zavarában. Medvének Marcell Karcsi fájt a legjobban, ahogy eszébe jutott a fogdában, de rá kellett gondolnia. Dehogy akart ő szemtelenkedni, sajnos. Dehogy volt ő olyan talpraesett, merész és vidám gyerek, mint amilyennek Marcell főhadnagy látta. Ez az egy ember is hiába bízik benne.
Gyalázatos érzés fogta el. Más is ült már fogdában, de java részük nevetett rajta fölényesen, még hetvenkedtek is fölényesen, amúgy vagányosan. Ő pedig titokban mély szégyent érzett, züllöttséget, felbomlást. Mert nyomorult, langyos, középszerű. Se nem bátor vagány, se nem jó magaviseletű, jeles tanuló. Se nem tudja megvédeni a zsíros kenyerét, vagy elszedni a másét, se nem tud fölemelkedni a falánk, éhes mivoltának. Se nem hívő, vallásos lélek, mint Tóth Tibor, se nem életrevaló istentelen.
írta: jazsoli5, 2009. jan. 5. 7:22 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Illyés Gyula: A puszták népe
Ebben a környezetben, a hol az ősöket kínosan számontartják, én királyfi voltam. Származásom mindkét oldalról a legkedvezőbb. Juhász - rövidesen megtanultam mit jelent ez a szó. A cselédek közt ősidőktől fogva a pásztorok, a legősibb foglalkozás űzői a legelőkelőbbek. A gulyások kihúzott nyakkal úgy járnak a pusztán, mint az őslakók a gyülevész idegenek között. A béreslányok elpirultak a meghatottságtól, ha egy csikós derékon kapta őket. Nos, ezek mind elhallgattak, ha a társaságukban egy juhász megszólalt. Mi volt a tisztelet oka? - kérdeztem nagyapát, akitől a fényt kaptuk. Ezer és egy nyomós oka volt. Elég, ha csak a leülési jogról szólunk.
"Mert pásztornak pásztor az a kanász is, ha úgy vesszük, de micsoda pásztor?" Inkább csősz az, hogy ne napszámost mondjunk. Annak tilos leülni. Annak mindig ügyelni kell. Balkezében az ostort, mert az igazi kanász balkezével is tud durrogtatni, jobbkezében meg az a rövid bot, amelyet a csürhébe vág, ha az állat összeröffen. Nahát azt a rövid kis botot a fara alá támaszthatja, ha már nagyon elunta az állást. "Ott áll szegény, mint a kőszent," nyakában a teli tarisznyával, melyet nem tehet le, mert a disznók rögtön széttúrnák, oldalán a balaskával, azzal a kecses kis baltával, melyet a meg-megvaduló kanok ellen védekezésül hord, de melyet leginkább csak búcsúkor s a vasárnapi táncvigalmak alkalmával használ.
A gulyások? Azok állítólag leülhetnek. "Ha elcsúsznak a lepényen" - mondta gőgös kárörömmel nagyapa, aki ugyan keményen állta a nagy pásztor összetartást, de mihelyt részletekről esett szó, nem takarékoskodott a gúnnyal. "Gulyások, csordások, éhes útonállók" - mondja jót nevetve. Leülhetnek, ha annyian vannak, hogy kerülhetik a csordát. De akkor is csak úgy, hogy a térdük az állukat érje, szóval "hegyesen". "Rájuk ez a szabál" - mondta nagyapa, szintén l-lel. "Ülés az?" Nyilván nem. Támaszkodnak azok is, azért van olyan hosszú botjuk. "Na, az igaz, hogy előre támaszkodhatnak. Van, aki még el is alszik, úgy rá tud arra a botra könyökölni."
De mit vitázunk? "Kapnak maguk alá állatot?" - húzta ki a végső tromfot nagyapa, óvatosan, ilyen finoman nevezve meg a csacsit, melyért bizonyára neki kellett tűrnie egy pár példabeszédet. "Pedig a kanász, meg a gulyás is gyalogol annyit, mint az a juhász."
Sőt még többet. Ez az igazság. - És a csikósok , nagyapa? "Egész nap vizet húznak" - legyintett fejét félrekapva: látszott, hogy csak illendőségből nem köp ki. "Azok?" - és újra legyintett. Súlyos nézeteltérései lehettek velük. Hagyjuk őket. Nekik sincs gyöngyéletük.
Ellenben vegyük csak a juhászokat. Nagyapa már az asztaltól az ágyig is sziszegve tudott csak járni, de megemelíntette magát a széken, ha erről beszélhetett. Ilyen mellékesen én sem igen szólhatok, arról külön könyvet kellene írni, már csak tiszteletből is. Ülni? A juhászok lefekhettek, akkor, úgy és ott, ahol nekik tetszett. Kiváltságaiknak íratlan, de tökéletes törvénytára volt, melyet nagyapa s bizonyára az ősök is úgy védtek, akár a városok az ő szabadalmaikat.
írta: jazsoli5, 2009. jan. 4. 7:25 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Illyés Gyula: Kora tavasz
A kamaszizmok tündérszárnyán
Az idő még enyhe volt. Vagy csak mi nem éreztük a hideget, hasonlóan az ifjú szerelmesekhez, akik csikorgó fagyba fél éjszakát sétálgatnak át hajdonfővel, kigombolt kabátban is hevülten pihegve a szenvedély külön évszakának védelme alatt? De egyszerre a falu alatt a folyó zajlani kezdett.
A messziről érkezett jégtáblák útközben kerekké ütögették egymást: az összemorzsolódott jég finom törmeléke vastagon felgyűlt a táblák karimáján. A vasszínű folyón ezer fehér koszorú ünnepélyével közeledett valahonnan Kaposvár felől a tél. Elvártuk volna, hogy valamiképp ő is más legyen, frissebb, szabadabb, magasabb. Méltó a történelmi időkhöz, ahhoz, hogy véget ért a háború! Legszebb játékával kezdte. Egyheti vastag havazás után egy délelőtt váratlanul kiderült, napokig a nap szinte kánikulai buzgalommal sütött: a hirtelen megolvadt teméntelen hó leszaladt a még fagyos hajlatokról, három megye falvai és majorjai szigetté váltak. Már-már előszedtük a csónakokat, amikor a napközben az árokba, a házak árnyékos oldalába húzódó hideg kitört, birokra kelt a fénnyel, egy éjszaka alatt földre teperte az eltévedt nyarat. Az áradás reggelre tükörré dermedt. A nap ott fent az égen nem adta meg magát, rendületlenül ragyogott, de csak fénye érkezett a földre, melege nem: a levegő a télhez pártolt.
A befagyott tengernyi víz kékségben, tisztaságban tökéletes versenytársa lett az égnek, felhők úsztak rajta, a hegyekről nézve még a madarak röpte is meglátszott benne. Tájékozódásul göröngyöt vágtam rá: a szétugrott földdarabkák messze siklottak a sima felületen. Most már a távoli falvak és puszták is úgy ültek a jégen, akár ezek az odavágott göröngydarabkák.
Erőlködésében a nap háromszorosára dagadt, és vérvörös képpel egyszerre két alakban gördült az ég és a jég kettős láthatárának a szélén, mintegy tótágasra csábítva ezt az egész elkápráztatott világot. Minden kikerekült vagy megkétszereződött. A jégen a tar gallyú fák alatt ott tükröződött egy teljes gyökérkorona is. A cipó alakú dombok az aljukhoz tapadt új cipókkal olyan szép gömbbé egészültek, mintha egész életükben csak ez hiányzott volna nekik. A csordakút együgyű gémje tükörképével, az alája került gémmel titokzatos rendeltetésű szerkezetté alakult, amilyen csak a mesék iparában működhet. Az elöntött országút jegenyéi úgy hajladoztak fejreállított másukon, mint cirkuszban az akrobaták. Szél fújt. A manyődi öreg vártorony alatt, amelyben hajdan Szilágyi Mihály raboskodott, a másik ikertorony oly tisztán, kicsinosítva, szinte vadonatújan ragyogott, mintha az volt volna az igazi, mintha ott a jég alatt még mindig a Hunyadiak nagy korszaka tündökölne. Úgy éreztem, mintha mindenben a lenti világ volna az igazi. Izgatottan szaladtam fel a korcsolyámért a padlásra.
Lerohantam a partra. A szél erősbödött: jobban mondva csak itt mutatta meg, hogy mit tud, ahol volt helye hozzá. Visszarohantam a házba a malaclopóért, azért az ujjatlan lebernyegért, amely az internátusi diákegyenruhám tartozéka volt, de amelyet itthon a faluban sohasem terítettem a nyakamba, épp azért, mert megkülönböztető egyenruha volt. Aztán megint le, a szőlők közt futtomban kikaptam egy karót, hegye reccsenve maradt a fagyos földben.
Mintha meztelen vízen szaladtam volna. A jég oly átlátszó, oly tiszta volt, hogy így felülről, közelről nézve alig lehetett észrevenni. Egy lendülettel jó mélyen besiklottam, körülnéztem: a világ egyszerre kinyitotta kapuit, azt a szabadságot éreztem, amit az Alföldön Orczy még tárgyilagosan, Petőfi már részegülten szítt be. (...)
Amit Petőfiék nyáron frissen és dúsan kaptak, abból kaptam én ízelítőt télen. Elég volt ez is. Jobb kéz felől a Sió völgyén Szekszárdig, szemben a Kapos mentén Kaposvárig, s ha már a Balaton és a Duna is befagyott, hát Tihanyig, Tapolcáig és Orsováig, a világ végéig. Megindultam, egyelőre a Szittyósra, a falu túlsó oldalára.
Egy mozdulatot sem kellett tennem. A karót derekamra illesztettem, a malaclopó ettől vitorlaként feszült a hátamhoz. A szél lekapott, mint a pihét.
Repültem és közben a lábam alá néztem. A víz elég mély volt. Az alig észlelhető jég alatt elfonnyadt, de még talpon álló vadvirágok és magas fűszálak tarkálottak. Ezek felett repültem, aztán hirtelen egy nádas tetején. Fűzbokrok meredtek alattam, minden águkat láttam, sőt az alájuk hullt leveleket is. Barnás volt ez a lenti világ, akár egy szelíd tekintet, néha a nap kölcsönvett sugarával még fényt is lövellt, szinte felpillantott rám - kerekre nyitott óriási szemen kapkodtam megszárnyasult lábamat. Száguldó vízipóknak gondolhattam magam, Jézusnak a csodába fagyott tavon. A jég meg-meghajlott.
Még vékony volt, testem lendülete szerint hullámzott, mint valami rugós dívány. Sokszor éreztem: ha megállnék , vagy csak lassítanék, csörömpölve összetörne ez az egész üvegvilág alattam. Aztán szántszándékkal még kerestem is ezeket a veszélyes helyeket, a jég ott még fényesebb volt. Kevesellve a szél iramát, teljes erővel nekiszaladtam, aztán hatalmas ívben, féllábon, a veszély szívdobogtató kéjében átsiklottam rajtuk. Lent, a barnás víz alján a még barnább iszap lusta bolyhot eresztett: egy hal megriadt és megmozdult álmában. Az urasági halastavak felett jártam, ahonnan a vállalkozóbb pontyok évről évre világgá szöktek.
Nagy kanyarban értem a falu túlsó oldalára. A kertek itt a rétre nyíltak, most erre a végtelen jégmezőre, amelyet Isten tudja miért, magántulajdonnak éreztem, vagy legalább bérletemnek, a téltől. Igaz, az égvilágon csak én használtam. Hirtelen lábvetéssel fékeztem, aztán eszeveszett pörgéssel megálltam, illetve egyhelyben maradtam. De keringés közben sem vettem le a szememet ott a kerti házak között a legmagasabbról.
A Béri-Balogh-kúria az utca felől alig különbözött a többi parasztháztól. Hajdani építtetője egy kicsit törökös gőggel és daccal az udvari belsőségeken, az árkádos tornácon, a szép és tökéletes empire lóistállóban kérkedte el a család nagyságát az üres határnak, a semmiben kóválygó szárcsáknak és bíbiceknek, az Istennek. Innen nézve egy kis emelkedésen állt a ház. Az idő alaposan megviselte, de most - mintegy jóvátéve a százados pusztítást - a dér, a jégcsapok, a zúzmara tündöklő ékszereivel tündérkastéllyá varázsolta. Hirtelen varázslat szállta meg ettől függetlenül is. Béri-Balogh Piroskával naponta találkoztam. Miért épp most öntött el a vallomás vágya? S miféle vallomás vágya? Alig néztem rá másképp, mint a többi lányra. Mi fogott most el hirtelen iránta? S igazán iránta-e? Csináltam egy-két merészebb mutatványt, de aztán elszégyelltem magam ügyeskedésem nagyon is szembeszökő fitogtatása miatt, és egy kicsit arrább vonultam.
Néhány szökkenés után ezt az új helyet is feltűnőnek találtam, megint arrébb száguldtam, aztán ismét arrább, majd egy kicsit oldalt. A parttól már kilométerekre voltam. Végül olyan messze mentem, hogy a háznak legfeljebb a kéményéről pillanthatott volna meg valaki, de az is csak ágaskodva.Találtam is itt egy hártyaszerűen vékony jégréteget, ezen kezdtem neki legszebb mutatványaimnak. Köröztem előre, hátra: fölugrottam, megfogtam a korcsolyám orrát, egyik lábamat hátul felnyújtottam, és így írtam a nyolcasokat. A jég megreccsent. Lenéztem a mélységbe, és annál odaadóbban dolgoztam. Néha a ház felé pillantottam, melynek én is csak a kéményét láttam, lélegzetet vettem, és zihálva, kihevülve folytattam mutatványaimat. Forogtam, táncoltam, mint egy dervis.
Aztán egyszer - mint aki elkészült egy sürgős munkával, de másutt még sürgősebb várja - az utolsó ugrás lendületéből megint a végtelen jégtükörnek iramodtam.
Magam elé hajoltam, árnyékomban megpillantottam a rohanó lenti arcomat. Riadtan kaptam el róla a tekintetemet, mint mindig, amikor szemtől szembe láttam magam. Nálunk a házban nem volt más tükör akkor, csak a zsebbeli: az asszonyok egymást öltöztették, a férfiak vasárnap reggelenként a kútnál borotválkoztak, a vályú visszfényében. Fölegyenesedtem, égre fordított arccal. De repültem tovább, mintha valami gyors üzenetet vittem volna, mint a paripa a királydinnyés homokon. Milyen hírt, s kinek?
írta: jazsoli5, 2008. dec. 4. 10:21 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Nagy László: Életem
Születésem napját nem tudom. Míg itthon éltem, július 14-ét mondtam, így tudtam anyámtól. Később anyakönyvi kivonat kellett, s ez ámulatomra 17-ét jegyezte. Papír szerint 1925. július 17-én születtem Felsőiszkázon, Veszprém megyében. Születésemkor aratás volt, szent munka, éjszakák, nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló közt. Mégis, ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem. Anyám a kamrát, padlást sározta-sikálta az új gabonának. Hordta a magasba a nehéz anyagot, kínlódta magát át a gerendákon. Úgy elvolt, ezért jöttem nehezen a világra. Sok vért vesztett, s ha nincs a jó bába néni, már akkor meghalunk. Kínjáért hálaképpen jó gyerek voltam, míg lábra nem álltam. Később annyira csintalan s féktelen, hogy naponta nevezett az Isten ostorának.(...)
A zsandárzsebkendő a hátulgombolósból kilátszó gyereking csücske. Zsandárzsebkendős koromból tünemény képeket jegyzek. Anyám kiscsikó csengő mellett félköröket írt egy vászoncsíkra, rajzol erre kést, villát keresztbe, s reszelőt, mozsarat, és kivarrja dísznek az edények alá. Lánykorában szabni és varrni tanult Pápán, ruháinkat is ő varrogatta. Karácsonyfára a szarvasokat ő mintázta tésztából, szemük helyére borsot nyomott. "Ír" nekem lovakat is egy örökölt palatáblára.
Apám hólapátot farag nyírből, nyárból nagy tél idején, 29-ben. Reggel a tetőn kellett kilépnünk, akkora hó esett. Látom apámat a hóförgetegben, a lepedőbe kötött szénát segíti neki húzni fehér Tisza kutyánk, egy erős és okos kuvaszkan, aki akkortájt lovam is. Később a csendőr a torkába döfött szuronnyal. Anyám egy lavór tiszta vizet tett elibe, abba köhögte a vért. Azon a télen indultam el ingben, mezítláb a kovácshoz. Farkasszőr is akkor görbült a szemembe, sokáig pirosnak láttam a havat. A kéményben ördögök muzsikáltak. Egyszer reggeltől délig vak voltam, csak pünkösdirózsás köröket láttam, mert valami betegség (skarlát?) a szememre ment. De ülve a kutya mellett a külső ajtóban meggyógyultam hamar. (...)
Házunk szélső ház, a falutól kissé távol. Mondhatom még, hogy áll, de alig... Távol körben dombok, erdők, hegyek. Nyugaton a Ság és Kemenesalja, Keleten a Somló és a Bakony. Tíz esztendeig futkostam itt, utánozva embert, állatot, madarat. Fogamra véve a játékzablát még büszke is voltam, hogy szám erejével hurcoltam pajtásaimat. Ha már ló, legyen tüzes. Fészket raktam az öreg diófára, kőtojásokat költögettem. Egyik fáról a másikra a koronán egyetlen ágacska irgalmával átlendültem. Éltem a félvad életet, nehezen törtem be az iskolában.
A fegyelmet tán azért tűrtem, mert nagy volt bennem a kíváncsiság. (...)
Iskolából sokszor kikért apám, például, ha a malacokat szoktattuk a községi kondához. Ilyenkor én futkostam a kanász helyett. Mikor a kiscsikó először ment anyjával a mezőre, én kísérgettem. A pásztorkodás kitöltötte egész nyaramat. Ősszel a délutánok is ezzel teltek a havasesőkig. Szép és kegyetlen sors volt a pásztorkodás. Hőben, hidegben, esőben, szélben mennem kellett. Egyszer a kiskutya elhurcolta egyik cipőmet, sokáig nem leltük. Mezítláb kellett járnom az őszi sarat és pocsétákat.
A pásztorkodás külön iskola volt. Óra nélkül is megmondtuk az időt, megismertük a füveket, virágokat, játszottuk az ősi játékokat: medvézést, hatludazást, kurtázást meg zsiványozást. Simi vezérnek neveztek el. Kígyófejű ostort fontunk s kötöttünk parittyát. (...)
Ősszel a marhákat összeeresztettük, akkor a rétség közös volt. Míg sütöttük a kukoricát, krumplit, az állatok csatangoltak, viaskodtak. Ilyenkor csúszott le a jószág szarváról a tülök. Egyszer az én Füge tehenem is véres kiflit vitt haza a fején. A réten végigfolyt egy patak, a Hunyor. Egyetlen hal volt benne, egy kis aranyhal, én fogtam ki a kezemmel. Hóolvadáskor a patak elöntötte a rétet, s ha megfagyott, hosszú jégpályát csinált. Ott az egyik húshagyókeddet elkorcsolyáztam. A korcsolyát magunk ekecsöltük, háromélű hasábfát az egyik élén megvasaltuk.
Térdünk közt szöges bottal előre löktük magunkat, ahogy a Brueghel-képeken látható. Szél ha fújt, keresztbe vettük hónunk alatt a botot, s kabátunkat ráfeszítve vitorláztunk.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 3. 7:25 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
Kertész Imre: Sorstalanság (részlet)
Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak, hogy hazakéredzkedjem az osztályfőnökömtől. Apám levelét is átadtam neki, amelyikben "családi okokra" hivatkozva kérelmezi a felmentésem. Kérdezte, mi volna az a családi ok. Mondtam neki, apámat behívták munkaszolgálatra: akkor aztán nem is akadékoskodott tovább.
Nem haza, hanem az üzletünk felé iparkodtam. Apám úgy mondta, ott várnak. Még azt is hozzátette, igyekezzem, mert szüksége lehet rám. Tulajdonképp ezért is kért el az iskolából. Vagy azért, hogy "maga mellett lásson ezen az utolsó napon, mielőtt elszakad hazulról": mert ezt is mondta, bár igaz, máskor. Anyámnak mondta, úgy emlékszem, amikor reggel felhívta telefonon. Tudniillik csütörtök van, s ilyenkor meg vasárnap, szigorúan véve, anyámnak jár a délutánom. De apám a tudtára adta: -Gyurkát ma nem áll módomban átengedni hozzád -, és akkor ezzel indokolta. Bár meglehet, mégse. Kissé álmos voltam ma reggel, az éjszakai légiriadó következtében, s talán nem jól emlékszem. Abban viszont biztos vagyok, hogy mondta. Ha nem anyámnak, akkor másnak.
Pár szót én is beszéltem anyámmal, már nem emlékszem rá, mit. Azt hiszem, meg is neheztelt rám, mert kicsikét röviden voltam kénytelen bánni vele, apám jelenléte miatt: végre is, ma az ő kedvét kell néznem.Mikor már indulófélben voltam hazulról, még mostohaanyám is intézett néhány bizalmas szót hozzám az előszobában, négyszemközt. Azt mondta, reméli, hogy ezen a számunkra oly szomorú napon az én " megfelelő viselkedésemre is számíthat." Nem tudom, mit mondhatnék erre, s nem is mondtam semmit. De talán félremagyarázta a hallgatásomat, mert akkor mindjárt olyasféleképp folytatta, hogy nem az érzékenységemet akarta érinteni ezzel az intelmével, ami - tudja - úgyis fölösleges. Mert hiszen nem kétli, hogy tizenötödik esztendőmben járó, nagy fiú létemre magamtól is képes vagyok felfogni a bennünket ért csapás súlyosságát, így fogalmazta. Bólintottam. Láttam, be is éri ennyivel. Egy mozdulatot is megindított felém a kezével, s már-már attól féltem, hogy tán meg akar ölelni. De aztán mégse tette, hanem csak mélyen felsóhajtott, hosszú, reszketeg lélegzettel Észrevettem a szeme is megnedvesedik. Kellemetlen volt. Azután elmehettem.
Az iskolától az üzletünkig gyalogosan tettem meg az utat. Tiszta, langyos reggel volt, ahhoz képest, hogy még csak tavasz eleje volt. Ki is gombolkoztam volna, de azután meggondoltam: a könnyű ellenszélben még visszacsapódhatnék a kabátom szárnya, s eltakarná a sárga csillagomat, ami nem volna szabályos. Egynémely dologban most már körültekintőbben kell eljárnom. A fapincénk itt a közelben, egy mellékutcában van. Meredek lépcső visz le a homályba. Apámat és mostohaanyámat az irodában találtam: szűk akváriumszerűen kivilágított üvegkalicka, mindjárt a lépcső tövében. Sütő úr is velük volt, akit még onnan ismerek, hogy valaha a mi alkalmazásunkban állt mint könyvelő, meg annak a másik, szabad ég alatt levő raktárunknak a kezelője, amit közben már meg is vásárolt tőlünk. Így mondjuk legalábbis. Sütő úr ugyanis, mivel faji tekintetben őneki teljesen rendben a szénája, nem visel sárga csillagot, s az egész csak amolyan üzleti cselfogás tulajdonképpen, ahogy én tudom, hogy őrködhessen az ottani javainkon, no meg, hogy ez alatt a bevételről se kelljen egészen lemondanunk.
Egy kicsit azért másként köszöntem neki, mint valamikor régebben, mert hát egy bizonyos értelemben mégiscsak fölibénk kerekedett: apámék is figyelmesebbek vele. Ő viszont annál inkább ragaszkodik hozzá, hogy apámat továbbra is "főnök úrnak", mostohaanyámat meg"drága nagyságos asszonyomnak" nevezze, mintha semmi se történt volna, és a kézcsókot se mulasztja el nála soha. Engem is a régi, tréfálkozó hangján fogadott. A sárga csillagomat észre se vette. Utána ottmaradtam, ahol voltam, az ajtó mellett állva, ők meg folytatták, amit a jöttöm miatt abbahagytak. Úgy néztem, épp valami tárgyalásukat szakíthattam félbe. Először nem is értettem, miről beszélnek. Egy pillanatra a szemem is lehunytam, mert kissé még káprázott, az odafönti napsütéstől. Azalatt apám mondott valamit, mire kinyitottam, Sütő úr barnás színezetű, kerek arcán - a keskeny bajuszkával, meg a kis hézaggal az elülső két, széles, fehér foga közt - mindenütt sárgásvörös napkorongok ugráltak, mint fölfakadó kelések. A következő mondatot megint apám mondta, s valami "áruról" szólt benne, amit "legjobb volna", ha Sütő úr "rögtön magával vinne". Sütő úrnak nem volt kifogása: arra az íróasztalfiókból apám egy csomagocskát szedett elő, selyempapírba burkolva és zsineggel átkötve. Akkor láttam csak, hogy milyen áruról is van szó tulajdonképpen, mivel a lapos formájáról mindjárt ráismertem a csomagra: a doboz volt benne. A dobozban meg a fontosabb ékszereink és effélék vannak. Söt, azt hiszem, egyenesen énmiattam hívták "árunak", nehogy ráismerjek. Sütő úr mindjárt az irattáskájába süllyesztette. Utána viszont egy kis vita keveredett közöttük: Sütő úr ugyanis elővette a töltötttollát, s mindenképp "elismervényt" akart adni apámnak az "áruról". Soká makacskodott, bár apám mondta néki, hogy " ne gyerekeskedjen", meg, hogy "köztünk nincs szükség ilyesmire". Úgy vettem észre, Sütő úrnak igen jólesett ez. Mondta is: Tudom én, hogy megbízik bennem, főnök úr: de hát a gyakorlati életben mindennek meg van a maga rendje és formája. -Még mostohaanyámat is segítségül hívta: - Nem igaz, nagyságos asszonyom? - De ő, fáradt mosollyal az ajkán, olyasmit mondott csak, hogy teljesen a férfiakra bízza ennek a kérdésnek a megfelelő rendezését.
Fekete István: Hú (részlet)
Még nem volt hajnal, de az éjszakát már lustán ringatta a nagy folyó.
A csillagok mintha álmosan hunyorogtak volna, s a partra vetődő hullámok is némán folytak vissza a mederbe, mintha felesleges lett volna minden locsogás a szürkület előtti idő ezen tétova óráiban.
Hold nem világított, így nem volt árnyék, de árnyék volt az egész világ, s a csónakot alig lehetett meglátni, félig a homokban, a lapos öbölben.
A parton két ember hajladozott, s amikor már majdnem teljesen vízre tolták a csónakot, a nagyobbik megszólalt:
- Ülj be, majd én ellököm...
A csónak rácsusszant a vízre, s a magasabb ember is leült.
- Majd én evezek. Nem fázol?
- Kicsit...
A part újra néma magányos maradt, mintha a virradatot soha várni nem lehetett volna, mert a csónak magával vitte a két embert az itt-ott felcsillanó hullámok láthatatlanságába.
Az evező alig hallhatóan kanalazott, és a fiú arra gondolt, okos dolog volt-e már apját harmadszor rábeszélni erre a veszedelmes kirándulásra.
Most már fázott és meg-megborzongott.
Karjait erőtlennek érezte, és nem nézett hátra, mert az ijesztő, sötét falat látni úgy sem lehetett volna.
- De - háromszáz pengő nagy pénz...és a sötétség jó, mert kevesebbet lehet majd látni a mélységből és a magasságból...
Igen, Jancsi a túlsó oldalról kileste a fiókákat, amikor hajnalban kiültek a párkányra, és a szülőket várták. Úgy látta, hárman vannak: fejenként egy százas...
Így lehetett számolni a háromszáz pengővel, ami nagyon nagy pénz. Az öreg lovat el lehet adni, és másikat venni: még csizmára is marad...A kötél ugyan nem új, de ha a kútásót elbírja...A kútásó szegről-végről rokon, hát az új kötelet is odaadhatta volna, de azt mondta, hogyha őt elbírja, aki nyolcvan kiló, hát elbírja Jancsit is, aki negyven sincs. Legyen egészen nyugodt.
Jancsi azonban nem nyugodt. Azt talán nem lehetne mondani, hogy fél, de fázik és borzong. Majd utána jó lesz, de most még nem jó. Így volt tavaly is és tavalyelőtt is, bár akkor pár kilóval könnyebb volt.
Aztán megint a pénzre gondolt...a három ropogós százasra. A láda már kész...ebbe rakják a fiatal baglyokat, és kocsin viszik a patikába, mert a patikus rokona veszi meg a baglyokat. Apja pálinkát kap, amitől dúdolva hajtja majd a lovakat hazafelé. Akkor már jó lesz minden...
Megtapogatta zsebében a villanylámpát, és alig vette észre, hogy a csónak kicsúszott a homokra.
- Na - mondta az apja -, te csak a zsákot vidd.
Kanyarogva ballagtak felfelé az emelkedő parton, amelynek folytatása volt a hatvan méter magas, meredek fal, s ennek közepe táján a barlang, amelyben a nagy baglyok, az uhuk fészkeltek. A tetőt hátulról lehetett csak megközelíteni, s onnan lehetett leereszkedni.
Amikor felértek, Jancsi leült egy lapos kődarabra, apja pedig a kötelet hurkolta egy vadkörtefához. Aztán ő is leült.
Nagy volt a csend. A csillagok megritkultak, a folyó felett hamvas köd szállt.
- Még meggondolhatod - mondta apja, aki máskor mindenben parancsolni szokott -, én nem erőltetlek...
Jancsi nem válaszolt, mert bántotta apja tétovasága. Minden alkalommal neki kellett kierőszakolni a fiatal uhuk kiszedését, aztán apja úgy beszélt, mintha ő parancsolta volna. A pénzzel pedig enyhén zsugoriskodott.
- Hát ezt okosan csunáltuk - mondta tavaly is hazafelé, s Jancsit bántotta apja utólagos hetykesége.
Igen, Kis-Magyar János fuvaros nem volt hős, és a maga módján szerette is a fiát, de nem volt mentes ilyen emberi gyengeségektől. Egyébként jól megvoltak apa és fiú, mert Jancsi anyja már nem élt, s az asszonyi munkák egy részét is a fiú végezte. Időnként öreganyja jött főzni, baromfit ellátni, takarítani: hiába biztatta fiát, hogy házasodjon meg. Kis-Magyar János halogatta a dolgot, mert az özvegyi állapotot elég kényelmesnek tartotta, és úgy látta, a fiú sem vágyik mostoha után. Meg is voltak apjával csendes békességben, és ritkán fordult elő - mint például most -, hogy apját egy kicsit elítélte.
"Aki apa, az legyen mindenben apa" - gondolta tavaly is és most is, ott a hegytetőn, amely szörnyű falként szakadt le meredeken a folyóba.
Igaz, a kisuhuk kiszedése Jancsi eszméje volt, amire nem biztatta senki, s a patikus is csak annyit mondott, hogy egy ilyen vadászbagolyért bárki megadna egy százast...
Először az apa komolyan ellenkezett, de a pénz őt is levette a lábáról. Másodszor már könnyen hagyta magát rábeszélni, és most világosan látszott, hogy csak éppen a felelősséget tolja a fiára, és mélyen meg lenne sértve, ha Jancsi azt mondaná: meggondolta a leszállást, és igenis, fél...
De Jancsi nem szólt egy szót sem. Jancsi már a hatvanméteres mélység fölött érezte magát, aminek rettenetes szívása már előre a gyomrában kavargott.
Hiszen a kis baglyokat nappal is ki lehetett volna szedni, de odacsődült volna a fél falu, s ezt a könnyű pénzszerzési lehetőséget más is megirigyelhetné. Azonkívül jó volt a derengő sötétség, amely alatt mégsem látszott annyira az ijesztő mélység.
Jancsi összeszorította a száját.
Megkötötte? - suttogta rekedten.
- Meg...
- Hát akkor fogja meg, édesapám...
- Fogom...
Jancsi belépett a hurokba, kiült a szikla szélére, és mászni kezdett lefelé.
- Eresztheti!
A kötél a körtefa kiugró gyökerén és az oromszikla vájatában kezdett csúszni lefelé, és idősebb Kis-Magyar János most esküdött meg harmadszor, hogy ez az utolsó, de a legutolsó eset, hogy fiát erre az útra engedi.
- Jól mégy?! - kiáltott.
- Csak eressze!
- Hogy az a jó isten... - lehelte az apa, mert fia teljes súlyát érezte a kötélen.
A meredek falon bokrok voltak, egy-egy kis párkány, és Jancsi fogódzott, ahol lehetett, de súlyán ez alig könnyített valamit. Alatta derengő, kavargó mélység. A fiú nem akart lenézni, mégis lenézett, s arra gondolt, ha a vízbe esne, talán nem is ütné magát agyon.
- Hol van már az a rohadt barlang?
A kötél lassan csúszott Jancsival lefelé, s egy kis megnyugvás volt, amikor a lábai széles párkányra értek. A fiú leguggolt.
- Elég! - kiáltotta, és bemászott a szoba nagyságú barlang homokos előterébe. Ott leült, és szívét hallgatta, amely úgy dobogott, mintha egy ló vágtatna a hegytetőn.
Kibújt a hurokból, ledobta válláról a nagy zsákot, sóhajtott kettőt-hármat, aztán felállt, és felkattintotta a zseblámpát. Ekkor a barlang mélyén megsuhant valami, s egy nagy szárny úgy pofon csapta a fiút, hogy majd hanyatt esett...aztán a folyó felett eltűnt a sötétségben valamelyik öreg uhu.
- Azanyád - rémüldözött a fiú -, jó hogy a szemem nem vágtad ki! - De kissé meg is nyugodott, mert most már tudta, hogy csak a fiókák maradtak a barlangban. - Három. Jól láttam! - örvendezett Jancsi szívszorongató perceiben, amint meglátta a sarokban a zseblámpa fényében pislogó, már majdnem anyányi három fiókát. - Három. Talán már röpülnek is... - S a zseblámpa fényével vakítva a három kisuhut, megközelítette őket. - Ne féljetek - suttogta, és egyenként a zsákba erőszakolta a kapálódzó madarakat -, ne féljetek, nem lesz semmi bajotok...
Bekötötte a zsákot, nyakába akasztotta, és hátára vetette, aztán belépett a hurokba, és megrántotta a kötelet, mert mintha már derengeni kezdett volna, és a gyomra újra felkavarodott, ahogy lenézett a mélységbe.
- Húzza! - kiáltott tompán.
- Várj...
A kötél rángatódzott, de nem indult, és a fiú elsárgult, mert ez a rángatás azt jelentette, hogy a kötél megakadt valahol. Sziklahasadékba szorult vagy valami gyökér alá.
- Próbáld meg lefelé húzni! - kiáltott apja, és ez a kiáltás is tompa volt, mint a fulladás.
De lefelé engedett a kötél, pedig a fiú keze úgy reszketett, mint a kétségbeesés motollája. A mélységben csobbant valami.
- Húzom! - kiáltott újra az apa, és a fiú kiállt a párkányra, és egész teste reszketett, amikor a kötél megfeszült, és akadálytalanul vonszolódott felfelé.
Aztán a kötél megint elakadt, és Jancsit kiverte a halálos veríték. Egy kis bokor tövének vetette a lábát, egy másikban megkapaszkodott. Apja már alig volt öt-hat méterre.
- Most rángassa!
Az apa óvatosan meghúzta a kötelet, s az újra megindult. Hallotta apja sóhajtását, és látta arcán az eltorzult rémületet.
De a kötél ment felfelé, s amikor Jancsi kikapaszkodott a mélység peremére, úgy rogyott össze, mint akit letaglóztak.
Apja kiakasztotta nyakából a zsákot, aztán szelíden a hóna alá nyúlt, s elhúzta a vadkörtefa alá. Aztán odadűlt a fiú mellé maga is.
Sokáig hallgattak, aztán az apa magához húzta a kötelet.
- Ide nézz, fiam!
A kötelet valami éles szikla elmarta, s alig tartotta már néhány foszlány. Jancsi az utolsó pillanatban ért a párkányra.
- Látod?
- Látom, édesapám. Öreg volt már a kötél.
- Löhet - mondta az apa, és reszkető kézzel a mélységbe mutatott -, hanem oda - és elcsuklott a hangja -, oda többet nem mégy, isten engöm úgy segéljön! - És a szeme elkönnyesedett.
Aztán elindultak lefelé, és Jancsi most megint nagyon megszerette az apját.
írta: jazsoli5, 2008. nov. 23. 8:52 - címkék: regény és kategóriák: Regény részletek
-
még nincsenek kommentek
