novella bejegyzései 
Gelléri Andor Endre: Egy fillér
Hat óra felé kibújtam a téglaszárítóból. Körülnyaltam szikkadt számat, ujjaimmal kifésültem hosszú hajamból a téglaport...s elindultam ingyenes éjjeli szállásomról a Bécsi útra nyíló gyárkapu felé. A mázsálóházikónál egy vízvezeték csöve kunkorodott ki: derékig meztelenül alágörnyedtem, s nevetnem kellett, mikor a didergő víz lecsurgott a nadrágomba.
Kívül voltam a gyáron, s fölfrissülve leültem az úton végighúzódó árok partjára. Olajosnak nézett ki a fenekén lassan tovaömlő, szennyes vz.
A nap egyre gömbölyűbben állt fölébe a kivájt agyagbányának, s a dróton lógó csilléket teleöntötte fénnyel. Gondoltam, később lemehetek a Dunához, de egyenlőre jó az árokpart, mert hátha lesz fölvétel bányamunkára. Addig is unaloműzőnek van egy öreg szerencse fillérem. Előkotortam, megforgattam, megnéztem az éleit, gurítottam mutatóujjam csúcsáról tenyerem völgyébe...oldalt tőlem egy cipősarokkal megtaposott Az Est hevert: idehúztam lomhán, s félszemmel olvasni kezdtem: "A román...király...visszament...", aztán baráti birtokba vettem néhány züllött, kormos fejű gyufaszálat, s máris rásandítottam a kutyatej sárga virágaira.
Kis féreghalak úsztak alattam: csöpp ormányukkal finom erőket verve, s mintha ez lenne ébredése a fűnek: lepkék lebbentek.
Játszva hajtogatni kezdtem kivénült ujjakkal a megtiport újságpapírból a papírhajót. Sokszor megakadtam, mint az öreg hajóácsok: hogy is kell? Aztán ide-oda dűtögetve az ólombetűs oldalakat, kész fregattomat letettem a fűszálak közé.
- Fillérkém, kincsecském - mondtam a pénznek - kapsz két gyufaszál lábat, egy gyufaszál fejet, kormos hajjal, a kabátomból kitépek egy kis cérnát, s azzal odakötlek a kutyatej-vitorlához, mint egy Odisszeuszt!
- Fillérkém - búcsúztam tőle -, menj...Hess!
Ott állt a fillér úr a vízen: a sárga vitorlába belefújt a szél, s a fregatt lassan cammogott ...ó, legjobb lenne utánavetnem magam a kusza hajónak, s elmerülnöm utolsó kincsemmel a pocsolya fenekén.
Hirtelen rám rivallt a gyár első dudálása. Fejem fölött megmozdultak a csillék: az üresek napfénnyel a bányába indultak: a teltek meg agyaggal jöttek a téglaprésekhez. Tompa dörrenés szállt: dinamittal robbantottak, óriási darabokra törve alázúgott egy-egy magas agyagfal.
Átugrottam az árkon, s lefutottam az irodáig. Tudtam, mi lesz kiírva, mégis egész közel mentem az üvegablakhoz és úgy bámultam: MA MUNKÁSFÖLVÉTEL NINCS.
Két karom azonnal zsebre dugtam: minek fáradjanak a lóbálásba. És szívesen bedugtam volna elgyöngült lábaimat egy óriás zsebébe, csüggedt életemmel együtt. Ó, szívesen fölnyaltam volna nyelvemmel egy konyhát, a nyelvemmel csak már munkát kapjak.
Gondoltam, erőszakkal bemegyek a műhelybe, odaállok a satuhoz, veszem a reszelőt, s elkezdek dolgozni. Ha valaki rám szól bámulva, ha el akar küldeni, oda se neki, csak reszelek, késő éjjelig. Majd csak adnak érte valamit.
Mentem, sovány árnyékomat nézve: úgy tűnt néha, hogy jobbra és balra rengeteg ilyen árnyék van velem, s azok közül néha a szél fölfújt egyet-egyet a sötétes felhőkbe.
Azok meghaltak - gondoltam könnyedén.
A Friss Újság hirdetései felé vettem az utam. A híd mögöttem volt már, s a fénylő királyi vár is. Milyen jó lenne - gondoltam - egy lámpának lenni a királyi várban! egy trónszéknek vagy...hisz ez lehetetlen...egy szakácsnak!
S eszembe jutva a reggeli étkezés, önkéntelen tépdesni kezdtem a kávéházi teraszok zöld leveleit. Volt, amelyik száraz s kissé keserű volt: néha-néha édesebb fűszál is akadt. Nem sokat törődtem velük: téptem s kiköptem, átbámulva a homályos tükrökbe. Túlságosan nyúlánk voltam bennük, öklömnyifejű és rágcsáló.
S bekukkantva a dologban álló kereskedősegédekre, összefacsarodott a szívem. Csak a sok zagyva gondolat jön munka helyett, s ez már így megy ötödik hónapja! Milyen szívesen nyögnék bármilyen nehéz súly alatt...ebben a tétlenségben még megőrülök! Talán nekidűlök egy fának, s ha kérdik, miért áll itt hónapokon át, odasúgom:
- Várom, míg gyökeret eresztek!
Milyen utálatos így ötletet ötletre zavarni. De mit tegyek: ha becsukom ezt a lelki cirkuszt, ha leoltom benne a különös sárga lámpákat: előttem a Duna vagy egy fa száraz ága a Hűvösvölgyben.
...Már tikkadtan dűlök a falnak, s vizsgálom a Friss Újság hirdetéseit. Néha-néha belém böknek, kicsit visszalökök, s megtartom kényelmes pozíciómat, végül is lemondóan legyintve a kezemmel, elfordulok a hirdetéstől, és keservesen köpök egyet, aztán még kettőt.
S befejezve ezt, megállok, magam elé bámulva, hogy most már mit csináljak?
Összerezzenve lepislantok, mert nálamnál tökmagabb alakocska, feketére sült képpel, rángatja az ingem: - Köpjön csak - mondja komolyan.
Isten neki.
- Mért köp ilyen zöldet? - kérdi, s összehunyorítja macskaszemeit.
- Zöldet? Ja! - s a fejemre ütök. - Mert füvet rágtam a teraszokról.
- Nézzen csak ide, kolléga - mondja a tökmag -, hókuszpókusz - s varázslón gomolyog a kezével és köp.
- Hát maga miért köp sárgát? - kérdem fölvihogva.
Fölhúzza a vállát:
- Hókuszpókusz, mert én meg fát rágok.
- Aj, haj - sóhajtottam -, magának sincs állása?
- Régen. És maga mióta luftol?
- Régen.
- Csak már a kormány bukna meg - mondom.
- Csak legalább hosszabb stimpfliket (cigarettavég) találnék az utcán - dörmögi.
- De azért nem utolsó dolog betörni egy bankba, mi? - kérdem.
- Hiába, elkapják rögtön az embert.
- Persze, több a detektív, mint a légy.
- Hopp - mondom tegezőn -, a füleden is ül egy.
- Hopp - mondja -, a te orrodon is ül egy.
- Szervusz! -...Szervusz!...
Kettesben ballagunk tovább. Ő néha lehajol, fölkapni egy-egy cigarettacsutkát: én meg szeretnék egy jó villamosjegyet találni, bedőlni egy kocsiba, s kicsit kiutazni látogatóba a sörgyárakhoz, Kőbányára.
- Nincs valami pénzed? - kérdi hirtelen.
- Volt egy fillérem.
- Hol van? - kiáltja izgatottan.
- Csináltam neki egy hajót, s ő lett a kapitánya. Adtam neki két gyufalábat, egy gyufafejet meg kutyatejvitorlát.
- De hol van? - kérdi makacsul - azt mondd meg...mert nekem is van egy fillérem ...s kettőért már egy egész Drámát kapok!
- A Bécsi úton - mondom mesélőn -, messze...egy árokban úszik, ha már le nem merült.
- A Bécsi úton? - faggat - a téglagyári ároknál?
- Igen...igen - lebiggyesztem az ajkam -, de miért izgulsz?
- Te ló - kiáltja mérgesen -, mert kimegyek érte...ha megtalálom, egy egész Drámát szíhatok!...
S egyedül kószálok már. A kis Misi ( mert így hívták), elindult Óbudára a filléréért: "Hátha találok útközben is egyet" - mondogatta és elment...Nem nagyon bánom. Amit a köpésről mondott, az jó vicc, de máskülönben egy kis paraszt, aki leenné a fejemről a szőrt.
S dél van. Újrakezdtem a kávéházi teraszok fosztogatását. De most már megfigyelem a nyállövedékemet. Zöld, zöld...s Isten felé elbámulva, sóhajtva kérdem:
- Uram, mikor köpök én már sonkásat, halasat, krémeset?
Egy poros padra ereszkedek. Itt pihenek át egy harangszóközt, aztán gyufaszálakkal ráírom a padra: itt járt G.A.E. 1930. júl. 4.
Mi lenne, ha ilyen padra írnám a búcsúlevelem?...elfújná a szél? vagy ráülne valaki?
írta: jazsoli5, 2009. nov. 8. 6:12 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Balázs Béla: Késő
Marfa Kuzmics volt életem legjobb és legérzőbb barátnője. De vele nem beszéltem soha.
Berlinben voltam akkor és egészen egyedül. Meztelen-egyedül, mert múltamat is megtagadtam akkor, belémtolakodott idegenként és nem nézhettem saját arcomba sem rokonul. Berlin fenyegető, barna kőhullámai között hányódván, a siető emberek biztos irányú útját feszes szálaknak láttam valakitől valakihez húzva. Úgy jártam, mint egy óriás háló felett és féltem, hogy keresztül hullok rajta: én árva eltévedt hal. Új élet kezdődött akkor bennem és nem volt aki valósággá lássa. Nemsokára egészen elfelejtettem hangom csengését.
Charlottenburgból jártam be minden reggel az egyetemre. A Stadtbahn harmadik osztálya mindig ugyanazokkal a típusokkal telt meg, úgy hogy nemsokára mint valami faliszőnyeg megszokott figurái vettek körül és nem éreztem őket sem elevennek.
Január 11-én este visszaküldtem egy levelet felbontatlanul. Egész éjjel dolgoztam, és mire kiégett a lámpám, összetéptem a kéziratot. De összetépve eltettem. Aztán reggelig sírtam. Mikor lementem a ködös utcára, azt éreztem, hogy láthatatlan vagyok, mert senki szemében sem láttam, hogy lát.
Akkor január 12-én a vonatban egy vézna szélesszájú tatárlány ült le szembe velem. Nem vettem mindjárt észre, mert az ablakra bámultam. Az ablakra bámultam, de az párás volt és karom nem mozdult, hogy nyílást töröljön rajta. Nem éreztem, hogy valamin változtathatnék. Ha így van, hát így van. És egyszer csak egy fekete muff simított végig az üvegen, csillogó, vizes világot nyita előttem. Meglepve fordítottam utána a fejem. A tatárlány törölte le az ablakot - nekem. Erre a helyre neki nem lehetett szüksége, hogy kilásson. Ijedten néztem két nagy fekete szemébe. Két egész egyszerű, szomorú-komoly szembe, mely pislogás nélkül, a régi barátok anyás iróniájával feküdt szememen csendesen. Csak ennyit akart, és ez el volt intézve. Ijedten láttam, hogy a szövött szőnyeg figurái közül hogy lép ki - egy ember.
Láttam, hogy lát. Tudja, hogy visszaküldtem tegnap a levelet, hogy széttéptem a kéziratot és hogy sírtam. Mindent tud. Ijedtségem bágyadt szégyenkezéssé enyhült és a Lehrterbahnhofig néztük egymást mozdulatlanul. Ott kiszállt. Az ablakot megint befutotta a pára.
Aznap délután hazaérve, kíváncsian tekintettem körül a szobámban. Izgatottan rendezkedtem benne és nézegettem, hogy megszokjam. Aztán elolvastam tegnapi kéziratomat és összeragasztottam. Este pedig meglátogattam gazdáimat. Nem gondoltam, hogy olyan kedves és mulatságos emberek.
Másnap reggel is együtt utaztam Marfával és azután is majd mindennap.Kilenc órakor találkoztunk a pályaudvaron és ha csak lehetett szembe ültünk. Néztük egymást: kokettéria és titkolás nélkül, egyenesen szembe: vágy és ígéret nélkül. Úgy néztük egymást, ahogy két fáradt összetámaszkodik, vagy ahogy csendes tóra néz ki este az ember és néha úgy, ahogy anyja leánykori fényképét nézi, sohse volt emlékeket keresve. A Lehrterbahnhofnál mindig kiszállt.
Egy hét múlva a második levelet is visszaküldtem, melyről tudtam, hogy utolsó. Nem sírtam. Szinte robbanva nőtt és vastagodott új életem és benne új munkám, mert minden reggel éreztem, hogy elmondhatnám neki. Tehát valóságos és igaz és tovább lehetett menni. Nem rettegtem többé, hogy elfelejtem a tegnapi napot, hogy elmúlik mögülem az út, mint az álom. - Mert az ő szemei úgy néztek, mintha régóta tudnának mindent.
Egyszer elkéstem és a peronra érve, láttam, hogy elereszt egy vonatot: engem várt. Egyenesen feléje mentem, és azt gondoltam, hogy most beszélni fogunk. De mikor felém fordult, éppen úgy nézett rám, ahogy hangversenyen, zene közben néz össze az ember: Egy muzsikát hallunk, egy muzsika van most szívünk legfenekén. Mit kellene, mit lehetne most mondani? Ott álltunk a berlini pályaudvaron, mind a ketten idegenben, kint a világban, mely körülöttünk téli párák fehér szikrázásával muzsikált. Egy muzsikát...Nem lehetett beszélni.
És mit is mondanék? Hiszen úgyis tudja. Hiszen minden azért van, mert ő tudja.
Néhány nappal azután egy kövér német lánnyal jött és akkor hallottam a hangját. A német mindenféle műveltségszemetet fecsegett. Marfa unottan és visszautasítóan válaszolt, amit hibás, orosz németsége szinte brutálissá tett. A német sértett meglepetésén azonban látszott, hogy máskor nem így szokott és a kövér lány, jó asszonyösztönnel, gyanakodva kezdett engem vizsgálni: nem nekem szól-e ez?
Mikor a német kiszállt, Marfa megvető mosollyal nézett vissza rám: "Ostoba és tolakodó idegen emberek." - Attól fogva tudtuk, hogy szövetségesek vagyunk és régi, meghitt barátok.
Attól fogva minden gondolatom és életérzésem úgy nőtt, hogy neki kellett felelnem vele. Ott láttam ülni szobám homályos sarkában a bőrpamlagon és egész mostani énem akkor épült alapja csak felelet volt két csendes szem kérdéseire. És reggelenként azt gondoltam: milyen hitvány dolog is a szó, hogy íme, mindezt ő anélkül is tudja.
A negyedik héten történt, hogy még két német diák ült a szakaszban, akik Marfát fixírozták és megjegyzéseket tettek rá. Már feléjük fordultam, mikor ő hirtelen felállt, mellém ült és az egyik könyvet kivette a kezemből, mutatva evvel azoknak, hogy nincsen egyedül. A németek erre elhallgattak és a következő állomáson el is kotródtak Akkor Marfa visszaült a helyére. Mind a ketten elsápadtunk egy kissé. Most beszélni fogunk - gondoltuk. Akkor előrehajoltam és szólni akartam. De elakadt a lélegzetem. Mit mondjak?! Hogy: hogy hívnak, honnan jövök, mit csinálok? - Hát nem tudja ő mindezt már régen?
Előlről kezdjük? Mert szavunk nem folytathatja ott ahol abbahagyta szemünk? Ha az első nap megszólítottam volna, igen. De most...Nevetséges, hazug volna, hogy kérdeznünk kell egymást, mint két idegennek. Késő!!
Marfa csendes szomorú mosollyal nézett vissza meredt, könnyes szemeimbe.
Mindent értett. Ezért nem beszélhetek vele soha.
Lehajtottam a fejem. Valami mély szégyenérzés borított el. - Akkor megállt a vonat. Egy könnyű kezet éreztem a hajamon, aztán hallottam, hogy kiszállt. A Lehrterbahnhofnál voltunk.
Még azután tíz napig utaztunk együtt. Nyugodt bizalommal néztük egymás szemét, mint akik már nem beszélnek. A tizedik napon útnak volt öltözve, tulipánok voltak a kezében és nem szembe ült le, hanem mellém. Mikor a Lehrterbahnhofhoz közeledett a vonat, megszólalt csendesen:
- Én ma visszautazom Oroszországba...Marfa Kuzmicsnak hívnak...És téged?
Megmondtam. A vonat megállt.
- Isten veled - mondta és az ölembe tette a tulipánokat, mert nem tudtam a karom emelni, hogy érte nyúljak.
írta: jazsoli5, 2009. nov. 6. 6:22 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Móra Ferenc: A pillangók királya
Mikor én iskolás gyerek voltam, de sok szép lepkét fogtam!Egyszer valami erdőkerülő vetődött a házunkhoz. Eldicsekedtem neki egy gyönyörű pillangóval.
- Nem sokat ér ez, öcsém, míg meg nem szerzed hozzá a pillangókirályt is.
Majd kőbálvánnyá meredtem, úgy elszomorodtam.
- Milyen a pillangókirály? Sohase hallottam én ilyenről, könyvekben sincs lerajzolva.
- Hja, öcsém, nem is ösmerik ám azt a könyvcsináló urak. Én magam is csak egyszer láttam életemben, pedig én az erdőben öregedtem meg. Kék selyemszárnya van a pillangónak, piros bársonycsipkével. Nagy pörge bajusza, karbunkulus korona a fején. Arról ösmerszik meg leghamarább, mert az úgy ragyog, mint a szivárvány.
Ettől a perctől fogva nem volt nekem nyugodalmam se éjjel, se nappal. Éjjel mindig a pillangókirályról álmodtam, nappal mindig azt kerestem. Összebolyongtuk a húgocskámmal az egész környéket. Megbújtunk minden bokrot, megkutattunk minden faodút. Hasztalan, hiába. Nem is láttam a pillangók királyát.
Egyszer a húgom megbetegedett. Jöttek-mentek az orvosok, apám-anyám egyre sírt. Én meg akkor is csak arra gondoltam, hogy most már egymagamnak kell a pillangók királyát keresni.
Utoljára már azt gondoltam, hogy elámított az erdőkerülő. Nincs olyan pillangókirály a világon. Ha volna, annyi sok hét óta már meg kellett volna találnom. Nagy-nagy fájdalom fogta el a szívemet, sírva borultam le a vén tölgyfa mohos tövébe, s utoljára elnyomott az álom.
Nem tudom, meddig aludtam, de mikor kinyitottam a szememet, azt hittem, még csak most kezdek álmodni. Egy hajításra tőlem, vadliliom kelyhében ott ült a pillangókirály. Piros bársonycsipkével szegett selyemszárnya kiterjesztve, nagy pörge bajusza tele virágmézzel. Karbunkulus koronája égett, mint a tűz, ragyogott, mint a szivárvány. Valami tíz pille, mindenféle fajtájú, rajzott körülötte.
Nagyot dobbant a szívem. Szerettem volna elkiáltani magamat, de még a lélegzetemet is elfojtottam, s lábujjhegyen surranram a liliombokor mögé. Reszketve kinyújtottam a kezemet. Hogy visszahúztam, már benne volt a pillangókirály. Alig fért benne, nagy vergődéssel igyekezett kiszabadulni. Társai szomorú búgással repültek szét.
Repülvést mentem haza. Repített az öröm, aminél nagyobbat azóta sem éreztem. A tornácon apám, anyám zokogott egymásra borulva. Úgy megijedtem, hogy nem mertem eléjük kerülni. Lassan sompolyogtam be a konyhára. A dada a küszöbön sirdogált.
- Rossz fiú, ilyenkor kell hazajönni? Margitka haldoklik.
Hallottam is, nem is, amit mond, rohantam be a szobába nagy ujjongva:
- Megvan, megvan!
A húgom hörögve hánykolódott kis fehér ágyán. Arca olyan volt, minr a láng, pedig a nyitott ablakon tódult befelé a hűvös esti levegő. Felém fordította bágyadt szemét.
- Mi van meg?
- A pillangókirály.
Hirtelen fölvillant a tekintete.
- Mutasd meg, bácsikám! Add nekem, bácsikám!
A világ egyet fordult velem. Istenkém, ha odaadom neki a pillangót, forró kezével mind leveri a tündöklő porát. Behasítja a szárnyát. Tán még a koronáját is letöri. De mikor olyan szívrehatóan könyörög.
- Hát nem szereted Margitkát? Nem adod ide?
Nagyot sóhajtottam, és lesoványodott kis kezébe tettem a lepkét.
- Nagyon vigyázz rá, az Isten áldjon meg. Most már add vissza, ha megnézted.
Nézte, nézte a gyönyörű teremtést, szelíden megsimogatta, aztán a tenyerébe fektette, és földobta a levegőbe.
- Eredj haza, szegény pillangókirály, a magad országába. Mért bántanának téged, mikor te sem bántasz senkit.
Azzal befordult a fal felé. Én elsikoltottam magam, de már hiába. A pillangókirály nekivágott egyenesen az ablaknak, és úgy kilibbent rajta, hogy azt se láttam, merre száll.
Azt hittem, meghasad a szívem. Behúzódtam a sarokba haragos-dacosan, s ki nem mozdultam volna onnan a világért. Margitkát elővette a láz, sírt, kiabált, félrebeszélt, kis testét egyre jobban gyújtogatta a forróság. Apa, anya, orvos bácsi egyre rakosgatta rá a jeges borogatást, de nem használt semmi. Édesanyánk elájult, átvitték a másik szobába, átment vele apa is, az orvos is. Magam maradtam a beteggel.
Egyszerre valami zúgást hallok az ablak felől. Odatekintek, hát látom ám, hogy visszajött a pillangókirály. De nem egyedül, hanem egész országa népével. Nagy pávaszemek, rókapillék, gyászpillék, tarka szárnyú szenderek százával jöttek, tódultak be az ablakon. Legelől a koronás pillangókirály. Odaszálltak Margitka fölé, s harmatos szárnyukkal elkezdték legyezni, hűsíteni. A pillangókirály a szeme fölé repült, s addig legyezgette, cirógatta, míg szép csendesen le nem csukódott. Akkor aztán zümmögtek, búgtak szelíden, lágyan, s egyenként kirepültek az ablakon. Utoljára maradt a pillangókirály.
Mire apa bejött, Margitka nyugodtan, csendesen aludt. Még mosolygott is álmában, valami nagyon szépet álmodhatott. Reggelre nem volt semmi baja se. Pár nap múlva már virágot is szedett anyukának.
Én sohase mondtam el senkinek, mit láttam azon az éjszakán, de azóta többet sohase fogtam pillangót. Még ma is, ha tört szárnyú lepkét látok az út porában, mindig fölemelem, és fölteszem valami faágra. Hátha meggyógyul, mint ahogy az én húgom meggyógyult.
írta: jazsoli5, 2009. okt. 11. 7:02 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Ördögh Szilveszter: A csikó
-Eltévedtem - gondolta a csikó, és ijedt tekintetét újra körbehordozta a látóhatáron. Messze, a folyót szegélyező fák, bokrok mögött egyre alább süllyedt a nap, rőt fénye nem vakított már. - Eltévedtem - riadt ismét a bizonyosság a csikó szemében, tétován forgatta csillagfoltos homlokát, körötte fűcsomók, lomhán cserepeződő szik, benne fölfakadó hajszálerek: férgek folyosói.Vézna hírnök-szellő iramlott az éjszaka hideg leheletével. A csikó fölkapta a fejét, a távolban apró házat látott, kis fehér foltot a szürkeségben, mellette magasba kapaszkodó, sovány nyárfa, rozzant kútágas-feszület. Vágtatni kezdett a ház felé, az izzadság előbb átitatta szőrét, majd kis patakokba gyűlt, s medret vájt magának.
A gyorsvonat olyan puhán, észrevétlenül indult, hogy az utasok meghökkenve kiáltottak föl: "Nézd, már megyünk!" A kalauz kinyitotta lyukasztójával a kis szekrényt a peronon, és fölkattintotta a villanyt. "No, bekapcsolták a villanyt, most már látunk!" - mondták az emberek, s mégegyszer elfészkelődtek.
"Te osztasz, Jóska!" - szólalt meg egy kerek, piros képű férfi, szemében nevetés szikrázott, s durva, fekete kezét játékosan összedörzsölte.
Az öregember levette a kucsmáját, mintha köszönt volna a távolodó városnak. Az öregasszony megbontotta a fekete kendője csomóját az álla alatt, s kendőjének két csücske, mint gyűrődött, rövidke hajfonat, sután himbálódzott sötét ruhájába vesző melle előtt.
A fiatalember rágyújtott, homlokát ráncolta, nézte a sárga, lustán szóródó fényt.
" Te csalsz, Jóska, az anyád istenit!" - nevetett a kerek képű, és a térdeken billegő aktatáskára dobta a kezében maradt lapokat. Előkerült egy literes üveg, körbeadták, mindenki húzott belőle.
"Korán sötétedik" - motyogta az öregasszony."Jön az ősz" - bólintott rá az öregember, de nem fordította meg a fejét.
A vonat ide-oda ringatózva futott a sötétség felé.
A csikó elfáradt. Botorkált a ház körül, bebámult riadt szeme az üres ablakon, habzó szája csak szikkadt, kiszálkásodott vályúra talált. A nap elmerült, a sötétség előmászott a fák, bokrok mély odvából. Eltévedtem. Hol vagyok, - nyerített a csikó, s a nyerítés visszariant a fülében. A homály fakóvá mosta homlokán a csillagot, eltűnt a fehér piheszőr is a bokája fölött. A verítékerek hangtalanul ivódtak föl a poros szőrcsomók lápjában.
- Hol van az anyám, hol az istálló, hová lett a kisgazdám?! - jajdult fel a félelem a csikóban.
A sötétség hálót dobott a tájra, csak néhány csillag bújt el hatalma elől.
A csikó kétségbeesett vágtába kezdett.
"Jó csajok, mi? Megkettyinteném az egyiket, hogy kettéállna a füle!" - Fiatalemberek röhögtek a folyosón, kezükben sörösüveg, szájukban cigaretta.
"Cseszd meg, Jani! Neked mindig huszonegyed van?" - "Van annak, aki el nem issza!" - "Nem látsz már te, Jóska, szemüveg kell neked!" - nevettek, körbeadták az üveget. A fiatalember fáradt volt, mintha elszöktek volna agyából a gondolatok.
A két öreg moccanatlan meredt a vakságba.
Részeg imbolygott végig a kocsin, marka sörösüveget szorított, néha elbődült:"...a szívem egy vándorcigány...Messze van még a söntés?...a szívem egy vándorcigány..." A fiatalember homloka megforrósodott, szédült.
Fölállt, kiment a peronra, nagyokat lélegzett.
Egy cigány hegedűt cincogtatott, körülötte katonák, szájukból ömlött a füsttel az ének:...szeretném a homokórát megállítani, szeretném az emlékeket elfelejteni..."
A fiatalember csöppet megnyitotta az ajtót, a résen bevágott a hűvös levegő. Hallgatta, ahogy dalolnak a kerekek.
A csikó fölkapaszkodott a töltésre, üvegszál-vékony lába megbotlott a síneken. Fejét fölkapta, hallotta, ahogy tompán ciripel a láthatatlan huzal. Fürkészőn hallgatta ezt a furcsa neszt, aztán tétova léptekkel elindult a sínek között.
A fiatalember becsukta az ajtót, rágyújtott. Holnapra mindent elfelejtek, gondolta, és visszament a fülkébe. Figyelte, ahogyan imbolyog cigarettájának hamvadó izzása az ablak fekete tükrében.
A vonat kényelmesen, dudorászva futott a síneken.
írta: jazsoli5, 2009. okt. 11. 7:01 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Fekete István: Törvénytelen
Az új lakó csendes ember volt, magánakvaló, és a háziasszony örült, hogy szobáját neki adta ki. Egy lakásban laktak, de egymásról csak annyit tudtak, hogy a lakó mérnök, az asszony pedig nem is asszony, hanem vénkisasszony, aki árva húgát neveli. Talán örökbe is fogadta, de ez már nem fontos.A három ember szépen eljárt egymás mellett és látszólag örültek, hogy idegenek maradhattak.
Csáthy Mérnök különösen jól érezte magát a csendes elzártságban, ha a falujára gondolt, hol eres kezű nagynénik és vásott fogú nagybácsik könyökig vájkáltak egymás szennyesében, összeborzongva húzta magára a távolság és tiszta csend takaróját.
Ha hívták, sohase kapott szabadságot.
Szülei már nem éltek, és húga esküvőjén volt odahaza utoljára, ahol a legnagyobb probléma az volt, hogy lehet-e vőfély Tamás Pista, akinek a húga...egyszóval Tamás Pista húgáról lehetett egy nagyon sokat jelentő fintor kíséretében beszélni, és ezt a szabadságot mindenki a lehetőségig ki is használta.
Csáthy az öreg parkot nézte az ablakból, a bronzba hulló nagy bükköt, és mélységesen unta a családi tanácsot.
- Téged ez nem érdekel, Béla? - kérdezte édesen Ilonka néni.
- Őszintén szólva: nem. Tamás Pista jóravaló úriember, és nem értem, mi köze van ehhez a húgának, aki állítólag....
- Állítólag! Furcsa vagy, fiam. Szegény apád is ilyen volt. De hát nekem mindegy.
Az esküvő aztán Tamás Pista részvételével minden baj nélkül megtörtént. Csáthy azóta nem ment haza. Új lakásából még kevésbé kívánkozott.
A karácsonyi lapokat megírta, s az ünnep előestéjén cél nélkül, de nyugalmas vágytalanságban nézte a kirakatokat. Pénze volt. A lehetőségeket zsebében érezte, csak a kezét kellett volna értük kinyújtani, de miért siessen.
A virágkereskedés előtt is megállt. Aztán gondolt egyet, és befordult a boltba. Karácsony van, szállásadói csendesek, figyelmesek, és sohase zavarják. Visz nekik pár szál virágot.
Csáthy jól érezte magát a kis karácsonyfa mellett. Itt is csend volt, és halk beszéd. Valami tartózkodó köd, amely mindenre ráült, s az öröm, amelyet a rózsákkal szerzett, csak egy pillanatra csillant ki alóla. És egy szó sem esett arról, hogy az új lakó honnét jött, kik a szülei, és élnek-e? Ha kérdezték volna, talán ímmel-ámmal felel és tartózkodóbb lesz, mint valaha, de mivel nem kérdezték, szinte sokat beszélt magáról.
Így indult a barátság, amely egy év múlva a következő párbeszédhez vezetett.
- Tudja, Béla, hogy engem Petrovicsnak hívnak?
- Tudom - mondta Csáthy, és nem értette a kérdést.
- Tudja, hogy Magda is Petrovics, boldogult bátyám lánya?
- Tudom.
Az asszony arca kicsit elferdült és kemény lett. Kezét szívósan összekulcsolta, mintha önmagában fogódzna meg.
- Azért hozom ezt elő, mert látom Magda nyugtalanságát és a maga virágait.
- Én... - állt fel Béla.
- Üljön le, fiam. Én nagyon szeretem Magdát, és nagyon becsülöm magát. De még idejében van, ha megmondom, hogy...nekem nincs bátyám, nem vagyok özvegy, és Magda az én lányom...
Az a hallgatódzó köd, amelyet Béla oly sokszor nem értett, most felszakadt. Csend lett a szobában. Az asszony szemében könnyes elszántság, és Béla inkább ezt érezte, mint a titok szétbomlását. A Magda születése előtti dolgok oly távoliak voltak, hogy el sem értek hozzá.
Az asszony csak ült, de mintha megroskadt volna. Mintha elmúlt dolgok ültek volna görnyedt vállán, szeme riadt lett, mintha valahol régen, régen ostort suhogtatnának, és ez az ostor most levágni készül.
Béla felállt.
- Én tulajdonképpen...
- Ne válaszoljon most - és védően tartotta maga elé a kezét, mintha nem bírná el az ítéletet, amely most menthetetlenül elkövetkezik. - Maga erről nem beszél, elköltözik, és elfelejtik egymást. Megértem, ha a családja kifogásolná...
- Béla meghajolt, és még az utcán is az utolsó szavakat rágta: "ha családja kifogásolná..." Apjára gondolt, aki most derűsen ránézne, és azt mondaná: A lányát veszed el, fiam, vagy az anyját?...
...Ennek már két hónapja. Házasságát haza meg sem írta. Mi közük hozzá? A fiatalok azóta el se eresztették egymást. Szerelmük tulajdonképpen otthonukban bomlott ki, és úgy érezték, a vágyakból új és még nagyobb vágyak születtek.
Lakásuk csendesebb volt, mint máskor. A halk szavakból suttogás lett, és ebbe a boldog csendbe pattogó zizgéssel szólt bele egy levél. Lujzinak fia született - írta sógora -, kérlek, fogadd el a keresztapaságot.
- Azért nem kell leutaznom - mondta Béla -, nekem most sok dolgom van. Küldök majd ajándékot.
De Magda addig könyörgött, míg elhatározta magát az útra.
A vonat elindult, és Béla már bánta, hogy eljött. Este ért a kisvárosba, ahol át kellett szállni. A vicinális már ott pöfögött a külső vágányon. A kocsiban gyér világítás. Aludni próbált. Később felfigyelt. A szomszéd fülkéből Ilonka néni hangja vágott át hozzá...
- Láttam, fiam, hogyne láttam volna! Akkora, mint egy kukoricacső! Vörös kis poronty...Kár az ilyet világra hozni...
Béla szemébe húzta a kalapját , és felgyűrte a gallérját. Nem bánta jövendő keresztfia kukoricacső mivoltát, csak ide ne jöjjenek! Amikor a vonat elindult, a kattogás elnyomta a beszédet, de az állomások elég sűrűn következtek, és ilyenkor tudomást szerezhetett faluja viselt dolgairól. Az utolsó állomáson éppen Tamás Pista volt a boncoló asztalon.
- Nősül a szerencsétlen, hallottátok?
- Mondták...
- De hogy kit, de hogy kit? Fogóddzatok meg! Hiszen jól van szegény, nem is szép, azt mondják...én nem láttam, de azt tudom, hogy...el ne ájuljatok...törvénytelen! Értitek? Tör-vény-te-len!
- Szszsz...
Többet nem hallott Béla. Mintha kígyók sziszegtek volna az áldozat felett.
Először sziszegtek - gondolta -, aztán benyálazták, és rágják, rágják...
Megérkeztek.
Kinézett az ablakon. Ott állt sógora kocsija pislogó gyertyával, mellett a három vénasszony. A kocsis magyarázza, hogy kit vár, s Ilonka néni szigorúan nézi a vonatot. A vendég nyilván nem érkezett meg. Bélának most már le kellett szállni. A három vénasszony már pakol a kocsikra. Az övére is. Sötét van odakünt, szennyes hideg.
S a vonat lassan elindul.
írta: jazsoli5, 2009. okt. 11. 6:59 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Csáth Géza: Tor
A téli éjszakának vége volt...és messze, a fekete háztömegeken túl: ott, ahol a mező homályos vonalban végződik - egy szürke csík jelent meg az ég alján. Fönn még a csillagok pislogtak. És lenn a házak között, a mély árnyéktalan sötétségben, ahol az alvó emberek lélegzése hallatszott, még semmit se tudtak arról a szürke csíkról.Maris megfordult az ágyában, kinyitotta a szemeit, és kinézett az ablakon. Azután gondolkodás nélkül hamar kiugrott az ágyból, és végigment a konyha hideg tégláin. Még a lábait se fázította. Meggyújtott egy kénes gyufát, s a haját a képéből elsimítva várta, míg fölgyullad a láng. Mikor ez megtörtént, meggyújtotta a konyhalámpást, és munkához fogott. Öltözködnie nemigen kellett, mert ruhástul aludt, csak éppen a réklijét vetette le. Végigfésülte a haját, nagy gyorsan összefonta, és feltűzte két hajtűvel. ( Kicsiny, szőke haja volt, mint a kóc, nem kellett sokáig bajlódni.) Megvizezte és megdörzsölte piros , tizenöt éves leányarcát, megszappanozta erős, vörös, de finom szőke pelyhekkel borított kezeit.
Mindezt gyorsan, lélektelenül csinálta, mint valami gép. Végre előkereste papucsait, összerakta az ágyat és kiment a konyhából.
Künn gyenge dér esett, s az udvar kövei sikamlósak voltak. A lány majd elvágódott.
- Haj-né! - sikoltott a fogai között.
Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma leendett a tora. Odament hozzá Maris, és megsimogatta:
_ No, te is fölkeltél már, kocám, abbahagytad az alvást, ne neked, szegény kocám, levágunk máma, elgyön az az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadra, szegény árva.
A koca röfögve dörgölődzött a lányhoz, aki csakhamar a mosópincébe sietett, tüzet gyújtott a kondér alá.
A januári kemény hideg itt se volt enyhébb, mintha a fagy befészkelte volna magát a falakba és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erős, gyönyörű teste mégse didergett. Letérdelt a hideg kőre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát, míg csak a tűzhelyen cikázva nem dübörgött a láng. Azután a szakácsnét keltette föl, előkészítette az élesre fent késeket, és visszasietett a tűzhöz. A koca beröfögött a mosókonyha ajtaján, Maris felelt neki:
- Bizony, akárhogy beszélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a torkodba, sírhatsz, sírhatsz!...
Mialatt a tüzet rakta, szürke lett az udvar, s az égen csak néhány csillagot lehetett látni. Az udvarra bejött egy ember. A hentes volt. Ragyás arcú, szép bajszú, izmos parasztember, amilyenről nem lehet tudni, hogy huszonöt vagy negyven éves-e.
Bement a konyhába.
- Jó reggelt!
- Adjon az isten!
Szótlanul szétrakta a késeit, levetette a kabátját, fölgyűrte az inge ujjait, és kötényt kötött. Mindezt lassan, módosan tette, és míg tette, le nem vette a szemét a lányról. Azután megnézte a tüzet, belemártotta az ujját a melegedő vízbe.
- Jól van, nagylány! - mondotta, és ráütött Maris vállára.
Maris nem fordult hátra, csak dacosan, kényesen megrázta a fejét, és rakta tovább a szalmát.
Egy óra múlva fönn volt a ház. Az udvaron a gyerekek, az ifiurak és a kisasszony.
A kocát hamarosan előterelték. A hentes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egykettő, szépen végzett vele. Maris eltakarta a köténnyel az arcát. A gyerekek kiabálni kezdtek:
-Ujjé, a Maris fél!
A disznó nem sírt sokáig. Egy óra múlva már kisebb-nagyobb darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznóhússzaggal. A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tűzön forrott a víz.
A hentes, a szakácsné és Maris keményen dolgoztak. Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvűen vágta a töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. Mikor elkészültek, Maris odavitte a hentesnek, megmutatta.
- Nem jó még - mondta a hentes, amikor megvizsgálta - ne kíméld a kezedet, nagylány ( megcsiklandozta Marist), mert akkor sose lesz semmi.
- Kíméli a fene - kiáltotta a lány, és ráütött a hentes hátára nagyot, - ököllel -, és elpirult.
Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a szalonnák az éléskamrában pihentek: a hentes dolgozott csak még lenn a mosópincében, a serték tisztításán.
- Hó, Maris, gyere ide! - kiáltott.
A mosópincében nem volt senki más. Fönn a szakácsné a vacsorát főzte. A disznóölés minden érdekessége elmúlott, csak a fáradtság maradt meg, melyet a sok munka okozott, és a bágyadtság, amely az erős vér- és hússzaggal lopódzott a fejekbe. Künn hideg téli este volt, míg a konyhában a tűz melegsége terpeszkedett.
Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész testében.
Megölelték őt már mások is, de sohasem érezte az ölelést - kisiklott, ütött és továbbszaladt. De most ránehezedett az izmos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas húskötelek. A lélegzete is majd elállott, kiáltani sem tudott.
Félóra múlva szemre húzott kendővel járt az udvaron.
- Majd adna nekem anyám, ha tudná. Elpusztítana, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy úgy járok, ha buta leszek...megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa...mint a Julcsa...
Aztán behítták. Ágyazni kellett, és a vacsorát fölszolgálni. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit is. Hempergőzött a gyerekkel és csókolta.
Csak amikor az ágyába feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekről, akit az imént elaltatott.
- Nekem is lesz...nagy baj is a... - vigasztalta magát: mégis elkezdett csendesen sírni. De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar könnyen, a fáradtak tiszta, nagy lélegzésével - elaludt.
írta: jazsoli5, 2009. okt. 11. 6:58 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Csáth Géza: Történet a három leányokról
Egy nagy-nagy, liliomos, orgonabokros kertben lakott a három leány. Az első fekete, a második vörös, a legkisebb aranyszőke hajú. Együtt szedték le a tavasz ibolyáit, együtt énekelték túl a hiú rigómadarat, együtt kergetőztek az őzikékkel meg az öreg, százéves baglyokkal, akiket nagyon szerettek mind a hárman. Megosztották velük az ebédjöket és a forrásvizet, melyet utána ittak, s amely a kert közepén bugyogott fel a földből. Ilyenkor az őzikék kecses ugrándozásokkal köszönték meg az ennivalót meg az innivalót, a nagyfejű, komoly baglyok pedig integettek és huhogtak hozzá, mintha így szóltak volna:- Köszönjük szépen az ebédet. Az egészségetekre!
Egy test, egy lélek volt ez a három leány, mert testvérek voltak, s nem volt titkuk egymás előtt, de még csak olyan gondolata egyiknek is, amelyet a másik kettő ne tudott volna. Tavasztól őszig egész nap a kertben tanyáztak, és csak este mentek be a házukba, amely olyan volt, mint valami kis kastély. Az őzikéket is bevitték magukkal a hálószobájukba, s a baglyoknak is ott adtak helyet egy erős régi diófarúdon, amely az ablak előtt húzódott el. Akkor aztán meggyújtották a gyertyákat, és levetkőztek.( Az ingük a legfehérebb patyolatból készült, a rózsaszínű bőrük átlátszott rajta.) Elővették a rokkát, kieresztették a gyönyörű, selymes nagy hajukat, és fontak késő éjszakáig. És mondtak gyönyörű hosszú meséket, amelyeket ki-ki maga gondolt ki. Mikor ebbe már belefáradtak, megcsókolták egymást, és belefeküdtek a hatalmas nyoszolyába, amely a szoba közepén állott. S ott elaludt a három szépséges leány. (Még lélegzetet is egyszerre vettek.)
Így folyt az élet őszig, amikor a sárga szőlőfürtöket leszedték a tőkéről, és bevitték fölaggatni a házba. Ezután már csak keveset jártak ki, s naphosszat fontak az ablak mellett, s mesélték egymásnak a csodálatos szép meséket, miközben az ég felhőit nézték sokáig.
Így múltak az esztendők...
Egyszer azután megváltozott a lányok házának békességes élete.
Éppen azon a napon, amikor a barackfa virágai kinyíltak a nagy kertben, és a barna hajú lány a kert sarkából felnézett a hegyek hágói felé, egy lovagot pillantott meg. (Nem is volt még lovag talán, csak apród.) A fiú megszólította:
- Jó reggelt, te szép barna lány.
A lány eltakarta kezivel az arcát, mert még addig fiút sohasem látott, és el akart szaladni, de a lábai gyökeret vertek, és nem tudott egy lépést se tenni.
A fiú folytatta:
- De ne takard ám el az arcodat, kérlek, mert nem látom a szép szemeidet.
A lány levette kezit az arcáról, s a fiúra nézett, aki közelebb lépett, és erősen, borzasztóan és édesen belenézett a szemeibe. S a kisasszony hófehér arca tele lett lángrózsákkal. Remegve visszaköszönt a fiúnak.
- Jó reggelt!
Észre sem vette, hogy ez már átvetette magát a kerítésen, és megfogta a kezét. Azaz dehogynem vette észre. Hiszen égette a kézfogás. S mikor a lovag átölelte a nyakát, s a szájára rányomta a száját, csupa tüzes, gyönyörűséges izgalom lett az egész teste.
A következő pillanatban már ő ölelte át az apródot, és viszonozta csókjait.
S szépen múlt így az idő addig, amíg az egyik őzike oda nem dörgölődött hozzájuk, mire a lovag átvetette magát a kerítésen, és eltűnt.(Hol kóborolt addig ez az őzike?)
Azontúl minden nap találkoztak. És minden maradt a régiben. De a testvérek semmit sem tudtak erről, mert a lány nem szólt a lovagról egy szót sem. S a másik két lány éjszakái továbbra is nyugodtak és álomtalanok voltak. De a barna lány álmai tele voltak a lovag alakjával.
Így múlott el a nyár. Míg egy napon leszedték a lányok az óriási sárga szőlőfürtöket, s bevitték a házba, selyemfonalakra kötve. Azontúl nemigen jártak a kertben. A barnahajú ugyan másnap titokban kilopódzott, de nem találkozott a lovaggal. A lovag nem jött el azután se.
Tele volt a szíve aggodalommal a barnahajú lánynak. Egy napon testvérei úgy találták, amint egy vizestálban nézegeti az arcát, és könnyezik. Megölelték és megkérdezték, miért búsul, hiszen a bánat előttük ismeretlen: a barna csak ennyit mondott:
- Elment! Elhagyott!
A testvérei többet nem kérdezték.
De elérkezett a második tavasz. S a barackfák egy reggelen újra tele lettek virággal. A barna lány visszaemlékezve az elmúlt tavaszra, reménykedően várta a lovagját. De hiába.
Egyszer azután hetek múlva meglátta. A kert másik sarkában. A húgával, a vöröshajúval. Hévvel csókolták egymást.
Elkezdett sírni a barnahajú lány, és ájultan esett hátra, de a szőke húga, aki szintén látta a dolgot, fölfogta.
Aztán eljött megint az ősz, s vége volt a vöröshajú lány szerelmének is. A lovag bizony nem jött többé.
Keserves sóhajokkal volt teli a lányok hálószobájának éjszakája. Csak a legfiatalabb aludt nyugton, tiszta, hideg álommal.
A vén baglyok rosszkedvűen rázták a fejüket. Bizonyosan azt gondolták magukban:
- Oh, ezek a lányok! Már nem is alhatik az ember miattok nyugodtan!
Múltak, múltak a hónapok és egyszer a lányok arra ébredtek, hogy a barackfa virága megint kivirágzott. Vidáman felöltöztek, s mindegyik eltűnt valahová. A kert sarkaiba lopóztak és vártak.
A szőke lány, a legfiatalabb találkozott vele azon a napon. És azon túl is. A testvérei pedig hiába várták nap-nap után. Egyszer azután megpillantották, amint a szőke húgukkal a lovag szerelmeskedik. Oly erősen szorította magához a deli vitéz a szép lányt, hogy annak szinte lélegzete is elállott. A barna és vöröshajú lányok szíve pedig úgy vert ennek láttára, hogy majd kiugrott a mellükből. De egyikük se szólt egy szót se.
És elmúlt ez a nyár is, mint a többi. S a lovag őszre megint nem jött többé. A tél pedig bánatban - ábrándokban múlt el. Az őzikék kedvetlenül csüggesztették le a fejöket, s még a sóskenyérnek se örültek, a baglyok pedig mogorvák voltak mindig, amit különben nem lehet csodálni.
Amikor pedig a barackfák negyedszer is kivirágoztak, a három lány a kert sarkában epedve várta a lovagot. De a lovag nem jött. És a testvérek néhány nap alatt megértették, hogy nem is jön többé.
Éjjel pedig, amikor a csendes szobájukban alszanak a százéves baglyok, meg a pajkos őzikék, s a lányok beléunnak a fonásba meg a mesékbe, némán néznek a gyertyalángba, s azután róla beszélnek, csak a lovagról, aki jött tavasszal, és elment őszre, s megcsalta mind a hármukat.
A három lány szemeiben a könnyeket a gyertya vörösre festi. A vén baglyok pedig morcosan rázzák a fejöket.
- Oh, ezek a lányok: hát nem lehet tőlük nyugodtan aludni!!!
Ez az a régi történet a három lányokról.
írta: jazsoli5, 2009. okt. 11. 6:56 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Csáth Géza: Jutalom
A bankban késő estig folyt a munka. Még egészen új bank volt: a tisztviselőket kevés fizetéssel fogadták és azzal, hogy nincs határozott munkaidő.Fél kilenc lehetett, amikor Karcag igazgató - egy egészséges arcú, alacsony, őszülő ember - elment. A lépcsőkön találkozott Sebő Imrével, a segédkönyvvezetővel.
- Jó estét, Sebő - mondotta -, nem jönne velem, hiszen egyfelé lakunk.
Ahán - gondolta magában Sebő -, ma meg akarod takarítani a kocsipénzt: és azt mondotta: - Tartom szerencsémnek, nagyságos uram!
Karcag minden este kocsin járt haza, vagy hazakísértette magát valakivel. Sokan haragudtak rá. A parasztoknak egyre-másra árvereztette el a földjeit, a váltóadósokkal is nagyon kegyetlenül bánt. Félt.
Eleinte szótlanul haladtak egymás mellett. Aztán a bankár kérdezett:
- Mit szokott ilyenkor csinálni, Sebő? Kicsit kávéházozik, mi?...
- Nem, nagyságos uram, csak igen ritkán vetődöm a kávéházba, rendesen hazamegyek, és pénzügyi könyveket olvasok.
- Szép, szép, képezi magát, ez szükséges is: különben nincs valami szenvedélye?
- Semmi, néha kezembe veszem a hegedűmet...
- Helyes: a legszebb szórakozás a zene...
- És a legolcsóbb is.
Persze, a legolcsóbb.
Sebő elmosolyodott a bankár gyenge társalgási tudományán. Eközben elfordította a fejét. Akkor látta meg, hogy a sötét utcán valaki megy utánuk. A sarki gázlámpánál még egyszer visszapillantott. Megismerte az embert.
Popovics volt, a molnár, akit Karcag bankja tett tönkre, és forgatott ki a birtokaiból. Fegyvert látott megcsillanni a kezében. Sebő nem merte jelezni, hogy meglátta. Valami szédítő érzés vett rajta erőt, melyből arra ocsúdott fel, hogy a rác pár ugrással utolérte őket, és botjával hátulról teljes erővel Karcag feje felé sújtott. Ebben a pillanatban Sebő megfordult, és bal kézzel hatalmasan meglökte a bankárt. Karcag félretántorodott, és a rác botja a földre sújtott. Vasbot volt, és a nagy erővel mért ütés előrehúzta a támadót. E pillanatban Sebő jobb kézzel átkapta a nyakát, és rávetette magát. Fél perc alatt a földre teperete, a mellére térdelt, és a kezeit lefogta Karcag.
Nem ijedt meg éppen túlságosan, rendőrért kiáltott. A parasztot átadták az őrszemnek, és folytatták útjukat. Sebőnek vérzett a kézfeje, egy mély harapást kapott a dulakodásban, kábult volt a feje, és valami féktelen örömérzet tette ittassá. Arra gondolt, hogy most már minden másképp lesz a banknál. És eszébe jutott Karcag Adél. A gyerekarcú, hatalmas termetű Sebőt ingerelte ez a gőgös arcú lány, azok a violafényű, álmodó szemek. Erre az arcra gondolt már abban a pillanatban, amikor érezte, hogy a küzdelemben Popovicsot sikerül legyűrnie.
Hazáig már nem nagy volt az út. A bankár szidta a város közbiztonsági viszonyait, azután ajánlotta, hogy Sebő a sebével mindjárt orvoshoz menjen. Végre elbúcsúzott, és így szólt:
- Azután kérem, Sebő, jöjjön be majd hozzám holnap délelőtt, megbeszéljük a dolgokat.
Hazamenet Sebő így monologizált.
- Meg fogom ismerni Karcag Adélt, és beszélek vele, és a szemébe nézek.
Ezt elmondta hazáig vagy százszor.
Másnap délelőtt sápadtan állított be a hivatalba. Hosszú levélben megírta az esetet öccsének, aki Pesten a technikán tanult, és utána keveset nyugtalanul aludt.
A kollégáknak nem mondott el semmit. Az íróasztalához ült, és dolgozott, mint rendesen.
Az igazgatónál sokan jártak. Csak tizenegy felé mehetett be. Akkorára híre terjedt az esetnek, a kollégák kérdezgették a részletekről. Ő nem akart beszélni. Mikor belépett az igazgatóhoz, az kezet fogott vele, és megkínálta szivarral. Rágyújtottak.
- Kedves Sebő - kezdte a bankár -, az ön ügyessége megmentett engem egy komoly balesettől. Az a kérdés, mit kíván tőlem a szívességért. Ami hatalmamban áll, megteszem. Persze, például fizetésemelésnél a részvényektől függ a dolog.
- Köszönöm, nagyságos uram, fizetésemelést nem kérek, hiszen talán nem is lenne igazság, hogy csak azzal, hogy én szerencsés lehettem azt a gazembert ártalmatlanná tenni, megelőzzem az érdemesebb, tapasztaltabb kollégákat. - Sebő lassan és megfontoltan beszélt, a hangja kissé reszketett, mert természetellenes volt nála ez a lassú beszéd.
- Nos, tehát mivel lehetek szolgálatára? - szólt az igazgató, és kinézett az ablakon.
- Ha megengedné nagyságod, hogy tiszteletemet tegyem, hogy viziteljek... - mondta Sebő igen lassan.
Karcag egy pillanatig komolyan nézett maga elé, azután kellemetlenül, röviden, szárazon fölnevetett.
- Hát hiszen, ha gondolja, csak jöjjön el valamelyik nap - mondotta, és vonogatta a vállát.
Sebő fülig pirult, mint akit rajtacsíptek a legtitkosabb gondolatán, és még ki is csúfoltak utána. Egészen világos lett előtte, hogy az ő hőstette és életmentése máról holnapra teljesen összezsugorodott, semmivé lett. Hiszen csak a mesében adnak egy megmentett király életéért fele királyságot és hercegkisasszony feleséget! Karcag Adél!...milyen ostobaság volt arra gondolni, hogy azt a lányt most könnyebb lesz megkapni!
Majdnem kiabálva mondta:
- Nem, igazgató úr, nem megyek el!
Azután határozott léptekkel kiment a szobából. Az ajtót keményen becsapta maga után.
írta: jazsoli5, 2009. okt. 11. 6:55 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Csáth Géza: Szeptember
Sötétség, szeptemberi este. Emberi lelkek bolyonganak, tévedeznek és elnyugosznak ebben a sötétségben.Csend nehezedik a kisváros utcájára.
Egy férfi néz az utcára, egyik földszintes házból: nyugtalanul, féltékenyen, betegen: ő maga az, a 45 éves, öregedő Szeptember. A feleségét várja, a fiatal, 25 éves asszonyt, ki megcsalta, bizonyosan megcsalta most, és nem lehet már jóvá tenni. S ő nem mehet a helyéről el, hogy férfias bosszuló erővel megbüntesse a vétkeseket, nem, mert a csúz a székhez köti. Próbál fölállni. Nem bír. Fölkiált fájdalmas hangon, s keservesen leül újra.
Mit tegyen?
Lépteket hall az utcán. Az asszony jön. De mit mondjon? Az előszobában van már. Leveti a kesztyűit a kezéről, leteszi a kalapot.
Nyílik az ajtó, s belebben a szoba szürkéjébe egy fehér ruha. György kétségbeesetten föl akar ugrani, hogy kérdőre vonja a hűtlen asszonyt, és kiverje a házból. A csúz leüti lábáról. Fölordít dühösen, fájdalmasan, a szemében könnyek gyűlnek.
- Mi az, édes, ne kelj fel: no istenem, sírsz? ne sírj - szól a csengő hang, s homlokon csókolja a férfit két fiatal ajak, megcsiklandozzák a homlokát a hajszálak.
György ölbe tett kezekkel néz maga elé, és piszkos helyzetén töprenkedik, mialatt az asszony már a másik szobában tesz-vesz. Tanácstalanul bámul ki az őszülő alkonyba, s magát látja benne...
- Vacsorázni - szólal meg az előbbi hang megint, s jön a szobába az asszony, vezetni a beteg férjet.
- Támaszkodj ide: így ni! Menni fog ez még, csak vigyázz. No, itt vagyunk...
Enni kezdenek. Az asszony jóízűen, fiatalosan, egészségesen, mint olyan, akinek nincs gondja, s lelke is kevés. Nem bántja a lelkiismeret. Ő eleget tett - magának: ez kötelessége volt saját maga iránt: most is ezt a kötelességet teljesíti: eszik.
György egy-egy falatot eszik csak, s a másik szoba sötétjébe bámul. Majd feleségére téved a szeme. Némán nézi, az asszony szeme is odapillant: azután mosolyogva, nyugodtan megveregeti az öregedő Szeptember fejét.
- Egyél már - szól, s ő újra evéshez lát.
A férfi lehajtja a fejét, és meglátja az igazságot. Ez az asszony, ez a huszonöt éves fiatal, egészséges lány nem szerette őt soha. Nő volt, jószívű és gondos: gondos, mint egy állat, ki jól kiszemeli a fészeképítésre a helyet, és élni akar, él. Ez a célja, s eszerint rendezkedik be. S érzi, hogy nincs joga, nincs igaza, ha ezt a nőt el akarja terelni a céljától, ami különben nem is sikerülhet neki. Maradjon az asszony a maga útján, mit érne, ha elkergetné. Elvesztene egy ápolót benne, és...magára maradna. Hogy lesz? nem tudja, de jó így inkább, mint másként!...Azt a férfit az asszony nem szereti: gyönge a lelkiismerete és kíváncsi. Ez az egész.
De mégis mily szép lenne ölni! S az öregedő Szeptember száraz szemei fölcsillannak e gondolatra...Vacsora után le kell feküdnie a reumás testével. Az asszony odaadóan ápolja, vezeti és támogatja. Megnyugszik benne a harag, szenvedély, minden, mikor karján érzi felesége puha karját: simogatni kezdi. S az asszony, az élet gyermeke, dorombol hozzá, mint egy macska. Az öregedő Szeptember ágyba fekszik. Künn megered az őszi eső.
*
Elmúlik az esztendő, a reuma mind erősebben lép föl. György nyugdíjba vonul, s nap nap után ott ül a karszékben, míg a felesége fölolvas, s beszélgetnek. Eleinte szégyellte magát ilyenkor, aztán gondolkozott rajta, s többé nem szégyellte magát.
- Nyugalom, igen, nyugalom a fő - mondogatta magában.
Csendesen, megszokottan viseli a reuma fájdalmait. Tavaszkor egy szép napsugaras délután kisétált a feleségével. Megfürdött a melegségben az öregedő Szeptember, s nézte a feleségét.
- Nyugalom, nyugalom.
Egy fiatal ember köszönt. Az, aki a felesége szeretője tán most is? Igen, az! Alig dobbant meg a szíve jobban. Ránézett megint a feleségére, ki maga volt az élet, egészséges, piros, kissé kövéres arcával: majd a sovány, sápadt kezeire bámult, melyek úgy bújtak ki a két kabátujjból, mint a száraz, lombjavesztett fa a szikes, sáros földből.
Így ballagott végig az öregedő Szeptember a nyáron. A reuma a szívére ment, s mire megint eljött a szeptember, megállította a szív verését. Az asszony megcsókolta György száradozó ajkait, mert asszony volt és jószívű, semmi egyébért. Nem utálta, mert nagyon egészséges természetű volt. Keveset gondolkozott tudniillik.
Ott feküdt másnap a szobában kiterítve György. A bebámuló szeptemberi napsugár rásütött az arcára.
- Nyugalom, nyugalom - mondta az arc.
...Másnap az asszony, a temetőből hazajőve, megnézte magát a tükörben, s úgy találta, hogy kissé megsoványodott. Node majd pótolja. S miután gondosan megmosta a kezét, lefeküdt aludni.
Künn megint sötétség van, szeptember este. Emberi lelkek bolyonganak, tévedeznek és elnyugosznak ebben a sötétségben.
Elmúlik az esztendő, a reuma mind erősebben lép föl. György nyugdíjba vonul, s nap nap után ott ül a karszékben, míg a felesége fölolvas, s beszélgetnek. Eleinte szégyellte magát ilyenkor, aztán gondolkozott rajta, s többé nem szégyellte magát.
- Nyugalom, igen, nyugalom a fő - mondogatta magában.
Csendesen, megszokottan viseli a reuma fájdalmait. Tavaszkor egy szép napsugaras délután kisétált a feleségével. Megfürdött a melegségben az öregedő Szeptember, s nézte a feleségét.
- Nyugalom, nyugalom.
Egy fiatal ember köszönt. Az, aki a felesége szeretője tán most is? Igen, az! Alig dobbant meg a szíve jobban. Ránézett megint a feleségére, ki maga volt az élet, egészséges, piros, kissé kövéres arcával: majd a sovány, sápadt kezeire bámult, melyek úgy bújtak ki a két kabátujjból, mint a száraz, lombjavesztett fa a szikes, sáros földből.
Így ballagott végig az öregedő Szeptember a nyáron. A reuma a szívére ment, s mire megint eljött a szeptember, megállította a szív verését. Az asszony megcsókolta György száradozó ajkait, mert asszony volt és jószívű, semmi egyébért. Nem utálta, mert nagyon egészséges természetű volt. Keveset gondolkozott tudniillik.
Ott feküdt másnap a szobában kiterítve György. A bebámuló szeptemberi napsugár rásütött az arcára.
- Nyugalom, nyugalom - mondta az arc.
...Másnap az asszony, a temetőből hazajőve, megnézte magát a tükörben, s úgy találta, hogy kissé megsoványodott. Node majd pótolja. S miután gondosan megmosta a kezét, lefeküdt aludni.
Künn megint sötétség van, szeptember este. Emberi lelkek bolyonganak, tévedeznek és elnyugosznak ebben a sötétségben.
írta: jazsoli5, 2009. okt. 11. 6:51 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Catulle Mendés: Az elfelejtett szó
1
Történt egyszer, hogy egy tündér, aki szép volt, mint egy virágszál és kegyetlen, mint az alatta rejtőző kígyó, elhatározta, hogy bosszút áll egy nagy ország egész népén.
Hol volt ez az ország? A hegyek között vagy a síkságon? Folyóvíz vagy a tenger partján? Erről semmit sem szól a történelem.
Talán feledékenységből nem hívták meg a királykisasszony keresztelőjére, vagy valami hasonló megbántással keltették föl a dühét. Mindegy. Biztosíthatlak benneteket, hogy rettenetesen haragudott.
A tündér azon töprengett, mivel büntesse a népet? Rászabadítson az országra egy gyújtogató szellemet, hogy lángtengerré változtassák? Vagy megparancsolja ezer kis virágszellemnek, hagyják el a virágoskerteket, hogy minden szál virág időnek előtte elfonnyadjon? Avagy rút öregasszonnyá varázsolja a szép fiatal leányokat?
Azt is megtehette volna, hogy a legvadabb viharokat uszítja az országra. Parancsára láva öntött el volna mindent s a nap elkerülte volna azt az országot, hogy sötétségbe borítsa.
De mindezt nem tartotta eléggé borzalmasnak s nem is választotta egyiket sem.
Más bosszút eszelt ki.
Kitörölt az emberek - férfiak és nők - emlékezetéből egy szót, egyetlen szót, egy istenit:
- Szeretlek!
2
Eleinte alig vették észre az emberek, hogy valami hiányzik. Egyszer-másszor úgy rémlett nekik, mintha elvesztettek volna valamit, de nem tudták, hogy mit.
A szerelmesek, akik este a rózsalugasban találkoztak s a házastársak, akik meghitt szobácskájukban elfüggönyözött ablak mögött csevegtek, hirtelen abbahagyták az enyelgést s csodálkozó és várakozó tekintettel néztek egymásra. Érezték, hogy szeretnének valamit mondani, amit gyakran szoktak ismételni, de nem tudták, mit. Gondolkoztak, de nem jutott eszükbe s ez nyugtalanította őket.
Még nem nagyon érezték a drága szó elvesztését, mert találtak helyette más kifejezést és tudtak ezerféle kedveskedést. De ez nem tartott sokáig és ah! egyszerre megszállta őket a búskomorság. Hiába szerették egymást: hiába szólították egymást a legbecézőbb szóval: a legédesebb csókok sem elégítették ki őket: sem a fogadkozásuk, hogy boldogan halnának meg egymásért: hasztalan mondották: "lelkem!", meg "boldogságom!" - Ösztönösen érezték, hogy még valamit szeretnének mondani és hallani, olyan valamit, ami minden más szerelmi szónál fenségesebb.
A szomorúságot a viszálykodás követte. Mivel úgy érezték, hogy boldogságuk már nem teljes, noha nem tudták: mi bajuk, szenvedelmes szemrehányást tettek egymásnak a szerelmesek, elhidegülésről panaszkodtak, árulást emlegettek s nem hittek a gyöngédségnek, amely nem találta meg a kívánt kifejezést.
Így történt, hogy a rózsalugasok elnéptelenedtek, mert a szerelmesek már nem találkoztak s a házastársak nem húzták össze a függönyt, mert távol ültek egymástól s duzzogtak vagy ásítoztak.
Gyász borult az egész országra. Lehet ott öröm, ahol nincs szerelem?
Ha háború pusztított volna az országban, ha betegségek tizedelték volna a népet, akkor sem lehetett volna komorabb és kétségbeesettebb, mint így volt, egyetlenegy szó elvesztése miatt...
3
Élt ebben a boldogtalan országban egy költő, aki nagyon, nagyon szánalomra méltó volt. Nem is ejtette kétségbe, hogy nem súghatja szép ideáljának fülébe az elfelejtett szót, vagy hogy az ő ajkáról nem hallhatja, mert nem is volt ideálja. De lírai költő volt és nem tudta befejezni azt a költeményét, amelyet ama végzetes óra előtt kezdett írni, mikor a tündér a szörnyű átkot kimondta. A költeményt ezzel a szóval kellett volna befejeznie: Szeretlek!
Mással nem lehetett...
A költő tenyerére támasztotta a fejét és gondolkodott. "Megőrültem?" Határozottan emlékezett rá, hogy amikor hozzáfogott az íráshoz, tudta az utolsó szót is. Hogy tudta, azt bizonyítja az is, hogy az előző sor utolsó szava a befejező szóval való rímelésre volt kiválasztva s most várja és követeli azt a bizonyos utolsó szót s mást nem fogad el helyette. Erre van szüksége, mint csókra húzott ajaknak másik összehúzott ajakra...
És ezt a fontos, nélkülözhetetlen szót nem tudta emlékezetébe idézni, mintha sohasem hallotta volna.
Érezte, hogy emögött valami titoknak kell lappangnia és azon törte a fejét, mi lehet az? A legszörnyűbb búskomorság ejtette hatalmába, mert költőnek semmi sem fájhat jobban, mintha egy megkezdett költeményt nem tud befejezni. Elbújt az emberek elől, az erdőbe menekült s leült a csacsogó patak partjára, éppen oda, ahol a tündérek és szellemek táncolni szoktak a hold fényében...
4
Egyszer, amint a sűrű lombok árnyában heverészett, meglátta őt a gonosz tündér.
Meglátta és megszerette.
A tündérek nem nagyon szemérmesek és gyorsabban, mint a pillangó a rózsát, megcsókolta a tündér a költőt. Ez, szegény, noha még mindig a vers befejezésén tűnődött, nagyon megörült a háborgatásnak.
Akkor sem ellenkezett, amikor a tündér beültette szárnyas lovaktól vont aranyhintójába és elvitte egy kék barlangba. A tündér szép karjai között, csókjaitól elbódulva és mosolyától megigézve megfeledkezett minden gondról, minden fájdalomról...
Időnkint abbahagyták az enyelgést, de csak azért, hogy a láthatatlan muzsikusok bűbájos játékát hallgassák, a tündérek táncában gyönyörködjenek, aranykosárból zamatos gyümölcsöt egyenek s aranykehelyből csillogó italt igyanak...A költő időnkint - a tündér csókjaitól föllelkesítve - lantot ragadott és tüzes dalt énekelt hölgyének...A tündér boldog volt a szép magasztaló dalok hallatára.
Úgy látszott, hogy boldogságuk és vidámságuk örökké fog tartani. Mégis: többször megtörtént, hogy a tündér a legpajzánabb kacagás közben hirtelen elkomorult, csöndes lett és gondolkozni kezdett. Szép fejét tenyerébe hajtotta s hosszú haja végigomlott egész testén.
- Királynőm! - mondta a költő térdre esve, - mi az, ami elszomoríthat téged? Mi zavarja meg vidámságodat, örömödet, boldogságodat? Mi bánthat téged, aki oly szép és mindenható vagy?
A tündér nem felelt mindjárt, csak később, amikor a költő már nagyon sürgette a választ:
- Mily borzasztó, hogy magunknak is kell szenvednünk attól a rossztól, amit másokkal tettünk! Azért vagyok szomorú, mert még egyszer sem mondtad nekem: Szeretlek!
A költő nem ismételte meg a bűvös igét, hanem örömrivalgásban tört ki, mert megtalálta az elfelejtett befejező szót.
Hasztalan akarta a tündér visszatartani a kék barlangban, hazasietett, ahogy csak tudott és befejezte a költeményt.
Azután kinyomtatta és kiszórta az emberek közé. A szomorú ország egyszerre fölvidult, mikor ismét elhangzott a bűvös, édes, fenséges szó: Szeretlek!
A rózsalugasok ismét benépesedtek s a házastársak ismét összehúzták meghitt szobácskájuk függönyét...
írta: jazsoli5, 2009. okt. 7. 6:28 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Csáth Géza: Találkoztam anyámmal
Anyám meghalt, amikor én születtem. Orvosságbűzzel volt tele a szoba, és sok helyen friss vér gőzölgött. Lábujjhegyen járkáltak és suttogtak.
Még a hajnal messze volt. Nagyon messze volt. És anyácskám hiába várta a hajnalt vágyón, kínban lehelő imával. Mire én az elsőt lélegzettem, ő meghalt. Nehezet, nagyot sóhajtott, mert szerette az apámat, és húsz éves volt csak.
És én elfelejtettem őt. Nem kérdezősködtem róla soha. Nem éreztem, hogy kell lenni anyámnak, s hogy ő, aki miattam fiatalon sírba feküdt le, s ott porlad - én vagyok.
Sok idő elmúlott így.
Azóta találkoztam lányokkal. Illatos hajukkal végigtörölték sápadt, égő arcomat. Puha, lusta rózsakarjukkal átölelték sovány és csontos derekamat. Elkényszeredett, gúnyos ajkaimat lecsókolták pompás, halálos izgalmú csókokkal. És én még akkor sem gondoltam anyámra, aki egyszer egy orvosságbűzös, véres szobában nehéz, nagy sóhajtással meghalt.
De múlt éjjel a fejembe jött. - Honnan? Most már tudom, hogy találkoznom kellett vele.
Egy asszonytól jöttem haza késő éjjel. Kábult, mámoros fáradtsággal aludtam el. Kis idő múlva már láttam őt messziről. Szembejött. Üde volt, fiatal, mintha a gyerekágyból kelt volna ki.
Bújtam előle. De meglátott, és belém mélyesztette sötétkék szemeit. A vidám melankólia, mely sápadt, finom kis arcából felém áradt, arra késztetett, hogy odasiessek hozzá, és megöleljem, és megcsókoljam. Olyan szép volt és fiatal. A kezét (ezen csodálkozom) nem engedte megcsókolni.
Régi divatú, nagy szalmakalap és tiszta kartonruha volt rajta. Ezt a ruhát láttam a nagymama szekrényében: kopottan és pecsétesen. A pecsétek a nagymama könnyeitől vannak, melyeket anyám ócska ruhájába kora, szeles, őszi estéken belesírt.
Megfogtuk egymás kezeit. Éreztük a kapcsot, mely közöttünk egyszer megszakadt azon a véres, orvosságszagú hajnalon - és lassan előreindultunk.
Május volt körülöttünk. Hárfaszó és fuvolaének csengett messzire a mezők fölött. Gyöngyvirágok daloltak nekünk ifjú illatokat.
Egyszerre megálltunk a zöld mező és kék ég boldogságában. És amint egymásra néztünk, a szemeinkből sűrűn patakoztak a könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyogtak.
Ó, milyen szép, fiatal volt az anyám. Én gyorsan összeszedtem a mező összes gyöngyvirágait, és rászórtam. Elborítottam vele ifjú, lányos emlőit, melyekkel engem sohasem szoptatott. Ő pedig néma nevetéssel nézett engem, míg csak el nem fogytak a gyöngyvirágok.
Azután folytattuk az utunkat a mezőben a kék erdő felé. Lassan, kézen fogva mentünk. És a levegőbe merengve, boldogan éreztük egymást.
Jaj, egyszerre a kék erdőnél voltunk.
A hegedű- és a hárfaszó már csak messziről, elhalóan csengett. És mind a ketten elszomorodtunk. Egymást átölelve révedeztünk a néma, harmatos mezőn, és néztük az alkonyóra ködeit, melyek a lábunk körül imbolyogtak.
Az erdő szélén válnunk kellett. Búcsúzóul meg akartam ölelni utoljára szép, halott anyácskámat. Rámnézett, mintha megbántottam volna, azután megsimította az arcomat, hogy megbocsát.
Azután gyenge, könnyű léptekkel sietett az erdőbe. Az esti szél durván le akarta tépni a kalapját, de ő kecsesen megfogta. Majd megállt, és búcsút intett felém. Sokáig mozdulatlanul nézett vissza, s végre, mint egy fehér árnyék, egyszerre elsietett.
Sokáig álltam ott a kék erdő szélén, és néztem utána csendes, imádó bánattal.
Azóta naponként gondolok rá. És elhagytam miatta a fekete hajú asszonyokat és az édes hangú lányokat, hogy vele álmodjak - anyácskámmal, húszéves anyámmal, aki meghalt egy sötét hajnalon. Meghalt nagy, nehéz sóhajtással.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 29. 14:14 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Anton Pavlovics Csehov: A köpönyegforgató
Ocsumelov rendőrfelügyelő új köpönyegében, kezében kis csomaggal halad a vásártéren keresztül. Vörös hajú rendőrlegény követi, aki egy tele kosár elkobzott egrest cipel. Körös-körül néma csend... A téren egyetlen lélek sem látható...A boltok és kocsmák ajtaja, mint megannyi éhes, tátott száj, vigasztalanul ásít a világba.
- Hát megharaptál, te átkozott! - hallja egyszerre Ocsumelov. - Fiúk, ne engedjétek! Fogjátok meg...Ó!
Kutyaszűkölés hallatszik valahonnan. Ocsumelov a hang felé tekint és hallja, hogy Picsugin fakereskedő raktárából egy jobbra-balara sandító kutya iramodik három lábán szökdécselve kifelé. Mögötte kigombolt mellényű kartoninges ember rohan. Előrehajolva üldözi a kutyát. Megragadja annak hátsó lábát, és végigvágódik a földön. Aztán megint hallatszik a kutyaszűkölés, és felhangzik a kiáltás: - Ne engedjétek! - A boltokból álmos arcok bámészkodnak, s a faraktár körül - mintha a földből nőtt volna ki - nagy tömeg verődik össze.
- Itt valami nincs rendben, tekintetes uram! - szól a rendőrlegény.
Ocsumelov balra fordul és a csődület felé tart. A raktárkapu közvetlen közelében meglátja az imént említett kigombolt mellényű embert, aki jobb karját magasra emeli, és felmutatja a tömegnek véres ujját. Ittas arcával mintha azt mondaná: " Majd ellátom én a bajodat, te kópé!" - az ujját pedig fennen mutogatja, mint a győzelem zászlaját. Ocsumelov felismeri benne Hrjukin aranyművest. A tömeg közepén, mellső lábait szétterpesztve, egész testében remegve ül a botrány okozója, egy hegyes pofájú sárgásfehér agárkölyök. Könnyező szeme csupa félelem és rémület.
- Mi történik itt? - kérdi Ocsumelov, a tömeg közé hatolva. - Mi ez a csődület? Miért mutatod az ujjadat? Ki ordított itten?
- Ahogy itt jövök, tekintetes uram - kezdte Hrjukin markába köhentve -, ahogy itt megyek, Mitrij Mitricshez a fa ügyében, hozzá se értem, hát egyszerre csak se szó, se beszéd, az ujjamba harap ez az aljas dög. Már engedje meg, én munkásember vagyok...Kezemmel dolgozom. Fizessék meg nekem, mert lehet, hogy egy hétig se tudom az ujjamat mozdítani. Tekintetes uram, semmiféle törvényben sem áll az, hogy egy nyomorult állat miatt így kelljen szenvednem. Hiszen, ha minden kutya így harapna, akkor jobb volna, ha az ember nem is élne ezen a világon!
- Hm, jól van - szólal meg szigorú hangon Ocsumelov, köhécselve és felvonva szemöldökét. - Rendben van! Kié ez a kutya? Ezt nem hagyom annyiban. Majd én megmutatom magának, hogy ezt a kutyát nem fogják többé kiengedni az utcára. Ideje már, hogy az orrára koppintsak az olyan uraságoknak, akik nem tartják be a rendeleteket! Tudom, ha egyszer egy ilyen csirkefogót jól megbüntetek, majd megtanulja, mi az, kutyát, meg hasonló állatokat szabadjára engedni. Majd megtanítom emberségre! Jeldirin! - fordult a felügyelő a rendőrlegényhez - tudd meg, kié ez a kutya, és végy fel jegyzőkönyvet az esetről. A kutyát pedig el kell pusztítanod. De azonnal. Talán még veszett is...No, azt kérdem, kié ez a kutya?
- Ez úgy látszik, Zsigalov tábornoké! - mondja valaki a tömegből.
- Zsigalov tábornoké? Hm...Jeldirin, vedd csak le a köpenyemet. Borzastró melegem van! Bizonyára eső lesz...Csak azt nem értem, ember, hogyan marhatott meg téged ez a kutya? - fordult Ocsumelov Hrjukinhoz. - És hogyan érhette el az ujjadat? Hiszen ez egy kis kutyuska, te pedig hórihorgas fickó vagy! Talán csak valami szegecskével sértetted meg az ujjadat...Mi? S csak később jutott eszedbe, hogy megharapott. Különben is jó firma vagy! Ismerem a fajtádat, hogy az ördög vigyen el!
- Tekintetes uram, az égő szivarját akarta tréfából a szájába nyomni, no, és a kutya nem volt ostoba, hát nekikapott...Haszontalan fickó ez, tekintetes uram!
- Ne hazudj, te kancsi. Nem is láttad, hát mit hazudsz? A tekintetes úr okos ember, s jól tudja, ki hazudik itt és ki mond igazat! Hát ha én hazudok, menjünk a bíróhoz, az majd igazságot tesz ebben az ügyben. Kiolvas az mindent a törvényből...Most mindnyájan egyenlők vagyunk...Jómagamnak is van egy bátyám, aki zsandár, ha éppen tudni akarja...
- No, ne okoskodj!
- Nem, ez a kutya mégsem a tábornoké... - jegyzi meg némi töprengés után a rendőr. - A tábornok kutyái nem ilyenek, azok mind nagyobb vadászkutyák.
- Biztos vagy ebben?
- Biztos vagyok, tekintetes uram...
- Magam is úgy vélem. a tábornok drága fajkutyákat tart, ez pedig az ördög tudja, miféle. Ez egy közönséges eb. Már ki tartana ilyen kutyát? Hát van magának esze? Ha Pétervárott vagy Moszkvában elveszne egy ilyen kutya, tudja mi volna akkor? Nem nagyon néznék a törvényeket, hanem egy-kettő elintéznék! Hrjukin, te károsult vagy, és ezt a dolgot ne hagyd annyiban...Meg kell tanítani őket! Itt az ideje...
- De mégis, mintha a tábornoké volna! - mondja töprengve a rendőr. - Hiszen nincs az orrára írva. A napokban a tábornok udvarán mintha ilyesféle állatot láttam volna.
- Biztosan a tábornoké - mondja valaki a csődületben.
- Hm! Jeldirin, add csak rám a köpenyemet...mintha megint szél járna...Borzongok... Tehát elviszed a kutyát a tábornokhoz és kérdezősködöl nála. Megmondod, hogy a kutyát én találtam, és most hazaküldöm neki...És mondd meg azt is, hogy többé ne engedje ki az utcára...Ki tudja, talán drága kis állat, s ha minden disznó égő szivart nyom az orrára, el is pusztulhat szegényke. A kutya kényes portéka. Te pedig, tökfilkó, ereszd le a kezedet és dugd el az ujjadat. Semmi értelme, hogy mutogasd, magad vagy az oka!
- Ott jön a tábornok szakácsa, kérdezzük meg. Hé, Prohov, jöjj csak ide, kedvesem, nézd meg ezt a kutyát, tietek ez?
- Hová gondol? Mi sose tartottunk ilyet!
- Persze, hát kell is itt sokat kérdezősködni - szól Ocsumelov. - Kóbor kutya ez! Minek itt annyit vitázni róla...Ha egyszer azt mondom, hogy kóbor kutya, akkor úgy is van. El kell pusztítani és kész.
- Ez a kutya nem a miénk - folytatja Prohov -, ez a tábornok fivéréé, aki a napokban érkezett hozzánk látogatóba. A tábornok nem nagyon kedveli az agarakat, de a fivére az igen...
- Hát valóban megérkezett Vlagyimir Ivanics, a tábornok úr fivére? - kérdezi Ocsumelov hirtelen, és arcát elönti az átszellemült mosoly. - Istenem , ezt nem is tudtam, hát megérkezett látogatóba?
- Igenis, megérkezett...
- Istenem...Vágyakozott a testvére után! És én ezt nem is tudtam. Egyszóval övé a kutya? No, ennek nagyon örülök. Vidd hát akkor magaddal...Nagyon helyes kutyuska...S milyen életrevaló...mindjárt be is kapta ennek az ujját. Ha-ha-ha! No, miért reszketsz? Rrr...Rr...Haragszik a kis huncut! A kis cuncika...
Prohov füttyentett a kutyának, s elindul vele hazafelé...
A tömeg kineveti Hrjukint.
- Hozzád majd még lesz egy-két szavam! - kiált utána fenyegető hangon Ocsumelov, s köpenyét begombolva, folytatja útját a vásártéren keresztül.
/Ford.: Sárváry Elek/
írta: jazsoli5, 2009. jún. 29. 15:34 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Tömörkény István: Vita a kutya miatt
A kisvendéglő berendezéséhez tartozik, hogy a vendéglő kutyája szaladgál az asztalok alatt, kapar az ajtón, ha a kocsmába akar menni, akkor kinyitják neki, továbbá a macskák mosakodnak az ablakpárkányon a napfényben, s ha ki akarnak menni a konyhába, a kutyához mennek, és mondják neki macskanyelven, hogy kaparja meg a konyhaajtót.
A kutya ezúttal még nem volt ehetnék, nem kívánkozott a konyhába, hanem az asztalok lába között sétált. A fejét fölfektette a vendégek térdére, az ismerősökre a két lábát is föltette, s a szemükbe tekintvén, mondta nekik kutyanyelven, csak úgy nézéssel:
- No, adjon Isten sógor, hát hogy van kend?
Bejön egy öreg bácsi a csöndes, napfényes délutánon, valami ideges ember lehet, mert ahogy széjjeltekint, már bosszankodik is azon, hogy minek ide ez a kutya-macska állatsereglet? A kutya valószínűleg nem érti ezt a beszédet, mert odamegy hozzá, és a térdére teszi a fejét. A bácsi megharagszik, s elrúgja a kutyát. Szokatlan üdvözlés ez a kutyának, nem szokta meg az ilyesmit, előbb nagyot kiált, és úgy szalad el.
A kutya nyikkantására az asztaloknál ülő emberek közül többen az ideges bácsira néznek, és korholás van a tekintetükben. A bácsi fészkelődik, és a maga védelmére azt mondja:
- Más vendéglőben ki van írva a falra, hogy kutyák bevitele tilos. Hátha máshol még a vendég se viheti be a kutyáját, akkor mért tart itt a vendéglős maga kutyát a szobában? Tartsa az udvarán, ha már kedve van a kutyatartáshoz.
Egy ember a falhoz támasztott mankók mellől csendesen szól:
- Azért mégse köllött volna mögrúgni a kutyát. Löhet avval beszélni. Löhet annak azt mondani, hogy csiba. Mögérti.
A bácsi visszabeszél, mondván:
- De kérem, ha magának így nekimegy a kutya, aztán a piszkos lábait fölrakja a ruhájára, hát... - ránt egyet a vállán.
Az ember nézi:
- Nem piszkos annak a lába.
- Nem? - kérdezi a bácsi. - A sáros lába.
Az ember megint mondja:
- Nincsen most sár.
A bácsi apránkint földühösödik.
- Hát akkor poros, az ördög bújjék bele.
Az ember szól:
- Akkor a maga lábába is belebújhatna az ördög, a maga cipője is poros. Mög ha sár van, akkor az ember talpa éppen olyan sáros, mint a kutyáé. Nincsen abban szömélyválogatás.
A bácsi hallgat egy kicsit, de sehogy sincsen kedvére ez a rendreutasítás. Rágja a szivarját, s utóbb csak kifakad:
- Ha magára úgy rátehénkedett volna ez a kutya, mint énrám, maga is csak elrúgta volna. Vagy nem?
Az ember csendesen mosolyog.
- Nem nagyon rúgdalózhatok, mert nem alkalmasak hozzá a lábak. Mert mind a kettőre ráhibázott a srapnel.
A bácsi jobban odanéz, látja a béna lábakat, kissé megrestelli magát. Azt mondja békülékenyen:
- Nono, kérem, azt nem tudtam. Csak úgy gondoltam, hogy egészséges lábbal...
A béna honvéd mondja:
- Akkor sem. Tudja uram, ha maga is úgy köszönhetné az életét egy hadikutyának, mint ahogy az enyimet én köszönhetöm, magának is másforma véleködése volna a kutyákrul.
Az emberek bólintanak, hogy az így van. A bácsi megilletődve néz körül a kutya után. Szól neki:
- Gyere ide, kutyuska, kedves kutyuskám...Hozzanak már egy feketekávét, mert cukrot akarok adni a kutyának.
A kutyaügy ezzel a lovagiasság ismert szabályai szerint elintéződött.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 2. 8:56 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Tömörkény István: Pör
A bíró szobája előtt emberek ácsorogtak, s nemigen beszélnek, mert valamennyi pörben jár, és tulajdon igazságát forgatja elméjében, meg a lelkében is, mivelhogy rettentő hatalom a törvény. Idegen, ismeretlen világ, nagy erdő, amiben tévetegen járnak és kelnek az emberek, mert csak ritkán esik sötét sűrűi közé szelíd napsugár. Az emberek tehát szorongó aggodalmaskodásokkal vannak elfoglalva, s fejüket gonddal lehajtván, leginkább egymás csizmája orrát nézik.
Történetképp asszonyok is vannak köztük, van ott egy jó fából való, de sápadtas, elszomorodott asszony egy vékonyka leánygyermekkel, ez a Tatár Julis. Ott van a Rózsás Erzsébet is, szintén valamire való asszony, kendő a fejébe, függő medál a nyakába: néz ki az ablakon, a rideg ház rideg udvarára, melynek nedves kövein az úristen kegyelme se bírt mást, csak zöld penészgombát teremteni. Bár mondják, hogy annál kezdődik az élet. Ki keresi azonban ezt?
Most kijön a tekintetes bírósági hivatali szobából egy szintén rendes szál ember a kávészín dolmányban, a fekete zsínórral, hogy majd széttekint a tömérdek nép között, akik mind pör alatt állnak. Valóban kijön tehát ezen férfiú, és kérdezi egy elhagyott embertől, aki korhatag szűrben igen csak erősen feszül neki vállával a falnak, hogy valamiképp el ne dűljön.
- Magát hogy hívják?
- Engem - mondja a célszerű ember a szűrből kifelé - nemigen hívnak, engem csak küldenek. Béres vagyok én, nézze csak, cseléd vagyok én. Még étel idején sem hívnak ebédre, akkor is csak küldenek. Azt mondják: ahun az étel a tányérban, eredj, oszt edd meg.
Erre a beszédre némi keserű mosolygás támad a köré ácsorgó emberek arcán. Mert jól beszél. Akárki fia is, de jól beszél.
A zsínóros ember azonban erre nem sokat ad. Szokásos az ilyesmi, s talán nem is egészen igaz. Vannak keserves szavak olykor, aminek nem adhat hitelt a tapasztalt férfiú, vannak beszédek, amik valóban semmi egyebek sem, csak beszédek. Tehát a szűrös ember fölött szótlanul elnéz, és azt mondja:
- A Tatár Julis meg a Rózsás Erzsébet, ha itt vannak, jöjjenek be.
Persze, hogy itt vannak, amikor itt vannak.
Óvakodnak ennélfogva befelé az ajtón a Julis meg az Erzsi. Az egyik, az elüljáró, a vádlott, emez meg a panaszos. Szép nagy szoba a bíró szobája, karosszék is van benne, tükör az nincsen.
Mindegy ez különben. Elég az avval, hogy a bíró keresgél a kék papírosokban, és kitekint azokból, hogy a Julis a vádlott.
A vád nagyon közönséges és egyszerű. Julis nem tett egyebet, mint hogy elsikkasztott egy Ilka-kendőt. Olyan szép, tubarózsaszínű, vagy hogy inkább téglaszínű, magyar néven mondva: seszínű, törökös, rojtos, szép selyemkendőt. Olyképp sikkasztotta el, hogy kölcsön kérte Rózsás Erzsébettől. Valamit mondott neki, hogy mire kell neki. Hogy talán temetésre megy benne, vagy lakodalmat nézni megy benne, ilyesvalamit mondott. Könnyen mondhatta, mert szomszédok voltak, egymás mellett laktak, de nem a maguk házában, hanem csak úgy zsellérképpen, mint ez a szegényhez illik is. Hát elkérte kölcsönképpen a szép Ilka-kendőt, zálogba tette, aztán ott is maradt. Mert ilyen a szegénység. No, és most meg ehol a panasz. Biz ez súlyos dolog így bíró előtt állni, különösen annak, aki nem szokta, és aki egyáltalán nem ért ahhoz, hogy miféle útjai vannak a törvénynek, mely kerítések azok amiket megkerülni lehet, és hogy milyen formán védekezhet az ember, ha ugyan nem igazat mond is.
- A kendőt zálogba tette, Julis - mondja a bíró.
- Igen, kérem - mondja a szomorú asszony.
- Használat után miért nem adta vissza annak, akitől kölcsönkérte?
- Jaj, kérem alássan - mondja Julis -, csak úgy mondtam én ezt akkor, hogy használatra kérem kölcsön. Most nem úgy van az. Azt csak mondtam. Igazában már mikor kölcsön kértem is, az volt a szándékom, hogy zálogba teszem.
No, bárki bármit beszéljen, ez nyilvánvaló beismerés. Miként lehet ilyent tenni? Tatár Julis nem keresi. Úgy mondja, ahogy igaz. Nem szokta meg a valótlan beszédet. Vagy legalábbis nem akar nem igaz dolgokat beszélni itten.
- Mert - fűzi a szót - a sors ilyen. És ezt a sors tette.
Rózsás Erzsébet panaszos asszony integet a fejével, hogy valóban a sors, a sors...
Hogy Julis sorsa miben áll, azt megint csak mondani kezdi:
- Nézze csak, tekintetes bíró úr, három gyermekemmel az uram elhagyott. Magunkra hagyott. Hát hogyan éljek? Három kis családdal munkába nem mehettem, gondoltam már, hogy majd a Tiszának megyek velük együtt. Volt már ilyesmire eset, tekintetes úr. Ó, én értetlen kicsi apróságaim.
Erzsébet komolyan mondja:
- Volt. Csakugyan volt ilyen esetre már eset.
- De azután - mondja Julis -, jött hozzám egy ember. Azt mondta éljek vele, ő eltart. Keres annyit a gyárban, hogy abból nekünk is jut élelemre, ruhára. Hát mit tegyen a szegénység? Éltem vele. Rendes ember volt az, jobban éltem vele, mint az urammal, aki elhagyott. A hites ember nem volt olyan jó, mint ez az ember, akivel a szemétdombon esküdtem. Eltartott bennünket, amit keresett a gyárban, hazahozta. Hát éltünk, éldegéltünk valahogy.
Julis ezt most már hosszasan mondá, mert úgy lehet, életének ezek voltak a legszebb napjai, és derűs napokra szívesen visszajár az emlékezet. De a zálogba csapott Ilka-kendő sorsa ebből sohasem fog kiderülni. Mondja is neki a bíró:
- De a kendő? A kendő?
_ Hát igen - folytatja Julis -, most jutok oda, kérem alássan. Megváltozott az életünk. A kerék fordult.Mert a kerék ahányat fordul fölfelé, annyit fordul lefelé. Lefelé fordult. Az isten áldja meg az urat, tudja bizonyosan, hogy mi a sztrájk, meg a kizárás, meg az ilyesmi. Hát még mennyire tudja a munkás. De senki sem tudja annyira, mint a munkásnak az asszonya, a kis családdal.
- Úgy, úgy - véli Erzsébet is -, ezen nincsen mit tagadni. De hát még...
- De hát még - vág a szavába Julis -, mikor azután az ilyesmi irtóztató télségben történik, mint ez a mostani volt. Nincsen szó, ami azt kibeszélni bírná. A hidegség, meg az éhség...Mert az ember...Az csak, csak...Az elment a többihöz a kocsmába, ott ihatott pálinkát hitelbe. Meg el is maradt. De dologba nem állhatott, mert nem engedte a többi. Tudja már a tekintetes úr, hogy megy az ilyesmi. Én meg nem mehettem dologra a gyerekektől. Aztán nem volt mivel fűteni, meg nem volt mit enni. A gyerek sír sokszor, de amikor éhségiben sír! Meg a hidegtől dermed! Jaj nekem, Istenem. Vártam, hogy végeszakad a nyomorúságnak, de nem akart abban maradni a szenvedés. Későn jutott az eszembe, hogy az éhhalál elől hazamegyünk apámhoz. Mert itt közelfaluba való vagyok én, de az apám is szegény. Otthon is nagy a szegénység. De mégis egy falat kenyér jut. De amikor ez az eszembe jutott, már nem bírtam volna elvinni a gyerekeket. Csontra le voltunk soványodva az éhségtől meg a hidegtől. Irtóztató volt az...
Azt mondja Rózsás Erzsébet:
- Éhségükben meg a hidegtől úgy sírtak a gyerekei, hogy mihozzánk áthallatszott.
Mintha valami rémlátomást látna, úgy néz maga elébe Tatár Julis.
- Hát akkor kértem el a kendőt, hogy zálogba teszem. Az árán vettem fűteni való fát, kenyeret, tejet. Isten még idejében adta ezt a gondolatot, mielőtt éhen haltunk volna. Az ételen aztán, hogy egy kicsit fölerősödtünk, kimentünk apámhoz...Hát így történt. Tudom, hogy a törvény törvény...De nem tudtam mást tenni, akármit is mond az urak törvénye...
A törvény félős, idegen, ismeretlen és rejtelmes hatalom. Azonfelül még rá is fognak sok rosszat, olykor. No, mégsem olyan rossz, mint a hírét költik. A bíró a nyolcvanadik paragrafust keresi elő, és Tatár Julisra kimondja, hogy nem bűnös.
A büntetést váró Tatár Julis sírva fakad. Rózsás Erzsébet szintén sírva fakad. A bíró pedig összeharapja a fogait, hogy ne kelljen könnyet ejtenie.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 1. 10:14 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Tömörkény István: János megalázása
Az öreg János odavolt a másik utcában, a kocsmában, két deci bort inni, mert nagyon jó , sötét sillerje van a Teca néninek. Ha még egy kicsit sűrűbb lenne, megállna benne a kanál, mint valamikor Boszniában a cerna vinában. János meg is fogadta, hogy ezentúl nem megy át mindennap Tecáékhoz, mert borzasztó az, ahogy verik ezek a kocsmáltatók a bor árát fölfelé. Elvégre jól esik öregembernek egy kis bor, mert az erősít, és a jó siller kellemes melegséget csinál, de hát nem muszáj annak nap-nap után meglenni.
Csak lassan - gondolja János, ahogy lépked hazafelé az utcán -, mert háború van. Csak spórolósan kell élni. Csak kevés bort, csak az a baj, hogy két decinél kevesebbet nem adnak. Úri helyen ugyan adnak egy decit is, de három deci árában, aztán az íze még hírül sem olyan, mint a Tecáéké. Ennélfogva ezentúl majd csak minden másodnap megy által. Másodnap igen. Elvégre emberek közé is kell menni néha, híreket hallani a háborúról s más egyéb körülállásokról.
Most is a drágaságokról tárgyaltak, és rettentően panaszkodtak az emberek, mert ami igaz, az igaz. Egy malacnak akkora az ára, mint valamikor egy jó futós lóé volt. Hogy leszünk a télire zsírral, szalonnával? János is elmondta a maga panaszait, de magában azt gondolta, okos ember ésszel él. És eljövén Tecáéktól, csak azt forgatja a fejében. Mindenki gondoskodjon magáról idején és ahogy lehet. Elvégre nem muszáj mindenáron malacot vágni. A hús sem feltétlenül szükséges, anélkül el lehet lenni. A dohányocskából a legolcsóbb fajta is megteszi, ez elég rossz, de hála Istennek, és így kevés kell belőle. Bár olyan rossz lenne, hogy semmi se kellene, mint akkor, amikor a pipázás még nem volt kitalálva, s mégis megéltek az emberek.
Hanem három fő dolog van. A liszt, a szalonna, meg a krumpli. Ha ez a három megvan, akkor minden van, akinek nem tetszik, egyen tengeri herkentyűt meg lekváros csirkét kuglóffal. Mert abból a három féléből mindenféle olyan jó eledel elkészíthető, ami táplálkozáshoz szükséges. A liszt jó kenyeret ád, torta meg nem szükséges. Hát a sült szalonna kutya? Vagy a szaggatott tészta kutya? Vagy a zsíros kenyér, vagy a lángos, vagy a sült krumpli hajában, továbbá nyilvánvaló, hogy a krumplileves csipöttel aranyérmet kaphatna, ha katona volna.
János nevet befelé magában. Mert gondoskodott idején arról, hogy a három fődologból legyen elég, még "gyugaszban " is. Lisztecske a zsákban, krumplicska a pincében, zsírocska a szép régi fajta fazekasmunkájú edényekben. Néhány szalonnahasáb lóg a kamrában. De azon felül hűsöl a padláson egy egész oldalszalonna is, jól eldugva a sötétebb helyre, a gyugasztóban, hogy ha hatósági makszimilálás keresné is, ne nagyon találjon rá. Szép oldalszalonna, el lehet mondani. Fehér, dúsan sózva, még a bőre is ennivaló, mikor a maga zsírjában paprikásan megsül. Haj-haj, az ételek királya az, és reggel használva különösen tisztítja a mellett, nem hiába, hogy a disznót nem disznónak kellene hívni, hanem úgy, hogy öszömadta.
- Hej - gondolja János -, de jó volna, ha még egy ilyen oldalt löhetne szörözni...
Néha a reménységek hirtelen valóra válnak. Jön az utcán szemközt egy ember, cipel egy féloldal szalonnát.
- Ihun - szól neki János -, de szép szalonna, ugyan hun szörözte?
- Itt vöttem - mondja az ember -, nem messze, a Hóbiárt basa utcájában egy bizonyostul.
- Eltönni valónak?
- Nem . Eladásra.
János alkudik a szalonnára azonnal, mert pénz van nála ( mert nem tudni, mikor kínálkozik alkalom). Ez a jó ember nem is tartja drágára a szalonnát, megmondja őszintén, hogy mennyiért vette, s mekkora haszonért válik meg tőle. Megalkudnak, János fizet, mert nem súlyra megy a dolog, hanem szömmértékre. A szalonna János vállára kerül, az ember elmegy. S János megint befelé nevet magában: hiába, okos ember ésszel él. Csak fel vele a padlásra, a másik mellé, a gyugaszba, mert a bolond ember azzal is dicsekszik, ami nincs, az okos ember meg azt is eltagadja, ami van.
- Ketten lösztök . mondja János bizalmasan a szalonnának, ahogy viszi felfelé a padláslétrán -, olyan alkalmas társad lösz ott a hűvös helyön, hogy az csak csuda.
Az oldalszalonna nem szól semmit, ugyan nem is szokása. Csak János szól a padláson megdermedve, elkábulva, mellenvágva és sárbatiporva...
- Szerelmes Jézus...Hivalkodásomban de mögaláztál...
János ugyanis a saját szalonnáját vette meg attól a becsületes embertül.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 1. 9:15 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Mikszáth Kálmán: Az a pogány Filcsik
Olyan bolond gyanú van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli: beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája, s talán nem is volt soha.
Márpedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek.
Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüstcsat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc város számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon.
Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradtságot, sem anyagot a szűcs.
De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs Miskolc városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilencedik csodája. Egyszóval ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás lajbi.
De bármilyen nevezetes ruhadarab is, s akármint büszkélkedett vele Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt mégsem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.
De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arcán a rózsák hogy fogynak, pedig ő maga tépdeli...nem vett tudomást e szomorú átalakulásról: ő mindig a régi bundát látta az ócskában, s rendes szójárása: "Fölteszem a bundámat", sohasem veszített kevély jellegéből körömnyit sem.
Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.
No, az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták az "Isten csizmadiájának", mert tulajdonképpen nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen.
Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, szinte kegyelemképpen tette azt is. Nem igen háborgatták hát megrendelések, mert még ezen felül gorombáskodott is az emberekkel: "Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!"
Mogorva, rideg ember volt: nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.
Hát 'iszen nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját egyetlen gyermekével tett: a Terkával.
Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta erőltetni. Egy cserépbe ültetni a rezedavirágot a csalánnal.
Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsarodott a szíve, elszédült a feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval.
Nagy hiba volt, de hát a fiatalság, bolondság. Az egész világ követ dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem.
Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg, s mikor egy idő múlva, bűnbánó arccal hazajött Terka látogatóba, hogy szüleit kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: "nem ismeri a kisasszonyt", leakasztotta a bundáját a szögről, s úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig, míg el nem ment a lánya.
Azután már nem mert hazajönni soha többé szegény Terka. Mindössze egyszer látta még az apját, mikor a falun keresztülkocsizott a szolgabíróval. Filcsik éppen a Patyolat-inghez ballagott, ahogy a kocsiról utána kiáltott: "Apám! Édesapám!"
Az öreg fölnézett, lekapta nagy alázattal a süvegét, aztán odább ment szó nélkül. Bizony kő van az öreg embernek a szíve helyén.
Ahány majornoki ember megfordult a szogabírónál, az mind nem győzte elbeszélni, hogy milyen jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő lenne a nagyságos asszony. Biz' a lelkem egészen eltanulta az úri módot. Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg azután azt is elmondták az öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa meg őt az édesapja, kocsit küldenek érte, selyemvánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik éjjel-nappal, megbecsülik, tisztelik, maga az úr is szívesen cserél vele parolát, csak jöjjön el minél előbb, mert Terka már nem mer elmenni többé.
De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni.
Pedig ha esze lett volna, nem csak a saját sorsán segíthet, de a nemes helység szerencséjét is magalapíthatta volna örökre.
Mert...de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, mégcsak helységháza sincs.
Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még sohasem volt szeretőjük Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak.
Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló: a szép Bitó Erzsébetnek köszönheti a Bágy-mellék, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja.
Mert hiába, olyan a világ, egy szépasszony arca szebb formát adhat az egész határnak.
No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott.
A megyei vicemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról, úgy beszélik a környéken, kihagyta belőle. Sőt a tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan váltóforintot ígértek volna a szomszéd Hont vármegyének, ha elvállalja a magáénak: de annak bizony még ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság és szidalom, ami Majornok után háramlik a nemes vármegyére!
Hanem ha Filcsik akarta volna...lett volna Majornokon út, még tán vörös márványból is...Mindnyájan boldogok lehetnének most. De visszautasította a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig ugyancsak ráfért volna egy kis jólét. Az Isten csizmadiája nagyon vékonyan állt a földi javak dolgában. A múlt hetekben már az ezüstcsat is lekívánkozott a bundáról a Patyolat-inghez. Ott is van azóta a Száli szekrényében.
No de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a" kuncsaft"-ja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek a névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami régi ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását, nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégiscsak sok becsületes embervan a világon.
Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshet, ha nem is ővele, de az apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta kölcsön apja azt a sok pénzt.
S amint gyanúja fölébredt, mindjárt kitalálta a dolog nyitját is. Egyenként visszaküldte az érkező pénzesleveleket a szolgabírónak. Hogy mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az ő nagyanyja a híres Becsky famíliából való asszony s a többi.
Nem is jöttek hát pénzeslevelek többé ezután, hanem szomorú híreknek akadt elég hozója.
A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét lelte eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket és a medicinásüveget, hanem az édesapját kívánta látni. Mégse volt hát olyan rossz lány az a szegény Terka!
S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga a szolgabíró volt kénytelen eljönni az öregért.
- No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg lányától...
- Nekem nincs leányom!
- Velem jön, punktum.
- Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet!
- Tegye meg az én kedvemért! - szólt a főszolgabíró úr nyájasan.
Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhajtása, mióta él.
- Nem jön? Ön megtagadja tehát a gyermekét?
- Igenis, kérem alássan.
- Ön a társadalom söpredéke!
- Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik minden.
Most már szép szóra, ígéretre fogta a fiatalúr, de bizony minden visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is.
- Fogasson el, tekintetes uram, veressen láncra. Akkor aztán megyek, ha visznek, mindenhová.
Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas úrnak, ki az egész környéknek parancsol.
Hanem hát nem azért volt hajdúja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt volna valami ügyes haditervet útközben.
- Ösmerem én ezt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne utánunk, mint a malac a kukoricás szakajtó után, ha...
- Beszéljen kend.
- Ha ellopnánk a bundáját. Mert él-hal azért a bundáért. Nagyon különös ember az.
- No hát, lopassa el kend, minél előbb!
'Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgált obsitosnak, csakhogy őrá bízzák. A revolúció óta úgyse volt már a kezében ilyen nagy dolog. Bezzeg akkor...de nem mondja el, mert még el sem hinnék.
A beteg nő nyugtalanul hánykódott ezalatt selyem párnái között, megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyékre emelkedett, hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete hosszú hajába mélyesztve, mely körültakarta a fehér hálóköntösét.
Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a legszegényebb a világon, mert az egészség hiányzik s még valami: a szeretet.
A szerelem éget csak, őt már megégette, a szeretet melegít, s ő sohasem fázott még ilyen nagyon.
Semmi sem jó neki: a férfi hangja, kit szeretett, oly kiállhatatlan, inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára: az ágy kemény, hiába van selyemből, lágy pehelyből, hiába igazgatják minduntalan a cselédek.
Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék a szegényes atyai kunyhó fedele alatt, a búbos kemencénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy szólnak vecsernyére a majornoki harangok, s be lenne takarva hidegülő lába az atyai híres bundával. Erről beszélt, erről álmodott az éjjel, s íme - reggelre a sors meghallgatta, amikor fölébredt, a szép piros paplan fölébe oda volt terítve kedves, régi ismerőse, a bunda.
És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé teszik, Terka halovány arcára másokat vetették. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha régen az első lehetett.
Suska Mihály hamar vátotta be szavát, s nagyon jól számított. Mikor Filcsik éjjel hazajött a "Patyolat-ing"-ből, lakását feltörve, s a bundának hűlt helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, megfosztva minden ékességétől. Pedig október végét mutatta a kalendárium. A tél küszöbön várakozott.
Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott kalappal járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott, nem beszélt. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindenkinek ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést:"Hát kegyelmed híres bundája ugyan hova lett?"
De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág előbb-utóbb megkerül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem használhatja, az egész vidék tudja, hogy az övé.
Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan kézre kerültek, s a bunda most ott van az igaz hivatalban. Négy nap alatt átveheti a tulajdonosa, ellenkező esetben elárverezik, mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára.
Nyomban útra kelt a kastélyba. Nem habozott egy percig sem. Hiszen csak az igaz jussát megy keresni.
A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beismerte, hogy a bunda itt van, s némán intett Filcsiknek, hogy jöjjön utána. Sok fényes, szőnyeges benyílón keresztül vezette a sáros csizmájú Filcsiket, ki félénken tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába értek.
- Ott van a bundája! - szólt reszkető hangon, egy szögletbe mutatva. - Vigye el!
Az öreg szemek lassanként szokták meg a homályt. De azért önkéntelenül is odatalált, ahonnan halk nyöszörgés hallatszott.
A szolgabíró odalépett, s széthúzta az ágyfüggönyöket. Filcsik hátratántorodott. Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával betakarva.
Lehet, hogy fel sem nyitja többé azokat a bűbájos szemeket, melyek olyan hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan gyönyör volt csókolni.
Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy percig, mintha gondolkoznék: azután szilárdan lépett az ágyhoz, és levette a haldoklóról azt a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgy sem lesz rá szüksége többé. A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak a keze sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a szegény leányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki semmi.
Még arra sem fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal sziszegett utána, hogy "pogány".
Ott künn nyakába kanyarította igaz jussát, annak dacára, hogy esteledett, hazaindult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az.
Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. Talán még némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt. Csakugyan kő van ennek az embernek a szíve helyén.
Egy cserjéshez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben a gyalogúton.
Egy koldustarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérből.
De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos koldusasszony, ölében gyermekével.
Melléjük tette a tarisznyát, és gyufát gyújtott, hogy jobban lássa, nincsenek-e meghalva?
A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomba szunnyad anya és gyermek. Öldöklő fáradtság altathatta el így. Mert a csípős idő, hideg szél és a rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az alhatik így, aki el van csigázva. Arcuk, különösen a gyereké, már most is kék a hidegtől, s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.
Filcsik előkereste a pipáját a zsebéből, rágyújtott, és leült a földre - az alvók mellé.
Nézte, sokáig nézte őket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal. A csillagok őt nézték, és talán integettek is neki, bíztatták. Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz, homlokárul izzadtság csorgott, feje lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott válláról. Jó volt az így: olyan melege van különben is. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt még ilyen nehéz az a bunda.
Amint lecsúszott, fölemelte, s hirtelen végigterítette az alvókon. Azzal felugrott, s lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton. Egyszer megállt, megfordult. Hátha mégiscsak visszamenne érte? Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen?
Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé.
Az éjszaka csendes volt, de hideg: az öreg ember pedig bunda nélkül, és mégsem fázott.
Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol a szíve szokott lenni más embernek, de hova neki ahelyett csak egy követ tett - a közvélemény szerint - a gondviselés.
Azóta nincs meg a bundája. De ő azért csak mindig úgy emlegeti, mintha megvolna. Fogad rá, henceg vele.
Az emberek tudják már, s ha nem félnének a nagy szájától, csak nevetnének: de így mindössze nem törődnek vele. Isten, ember elfordult tőle, mert istentelen rossz keresztény. Ha maholnap meghal a lésza alatt, holló, varjú lesz a megsiratója, a temető árka lesz a pihenő ágya.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 20. 9:38 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Mikszáth Kálmán: Tímár Zsófi özvegysége
Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Tímár Zsófi, ez egészen olyan.
Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelőtt boldog mosolyát, most a fájót.
A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincsen. Hanem az a fehér arca, az a mindig fehérebb arca, elbeszéli mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud.
Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatalember volt, a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken: ki hitte volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis szem éjszakája hogy annyira megfeketíti a lelkét...s elmegy azzal a másik nővel a világba elkárhozni.
Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek: út pora, melyben nyomuk veszett, el nem beszéli, szellő nem árulja el, hol vannak, suttogó lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról beszélnek.
Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem fájna úgy a szíve annak a szép, szőke asszonynak, akinek most az a neve, hogy "szalmaözvegy". Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen is, ha erőltetve is, és így szólt volna: "Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet."
Hanem lopva mentek el, össze voltak beszélve. Lement, és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve.
Visszajön. Ó, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva: az a személy elvette az eszét, bevehette magát a szívébe: hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idő kiszívja, meghalványítja: vissza fog ő térni.
Tímár Zsófi remélt, s mikor az olló varrás közben kiesett a kezéből, mindig felsóhajtott, ó, bárcsak a földbe szúródnék: mikor repülő szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, ó, bárcsak az ő kerítésükre ülne rá.
De az olló sem akart hazudni, a szarka madár sem...
Esténként a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messze a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhők lába lóg le.
A szép halovány arc fölé ernyőt csinált kis kezéből, és úgy bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyről, mint egyes betűk bontakoznak ki a furmányos szekerek, utazó vásárosok, vándorok s a jó Isten tudná elmondani: kik még.
A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre sem vette.
- Zsófi az urát várja! - suttogták egymás közt, és még nevettek is hozzá.
Pedig mégis a szegény Zsófinak volt igaza. Az ő szíve többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsessége megmondhatna.
Amint egy délelőtt a dohánypalántát öntözé nagy gonddal ( ha megjön a gazda, legyen mit füstölni télen), ragyás öregasszony lépett be az udvarra: üzenetet hozott.
- A férjedtől jövök Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a bádogtornyot reparálják. Ő maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha megbocsátasz neki, jöjj el hozzá, azt üzeni.
- Menjünk! - mondá a szelíd, szőke asszony.
A fekete kendőt leoldotta, s piros olajosat kötött fel az útra. Péter kedvenc színe, meg aztán illőbb is ehhez a szép naphoz.
Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tiszttartóné ikreket szült, annak az örömére ajándékozta az eklézsiának.
- Ki vállalja a dolgot, fiúk? - kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram.
- Én! - mondá Péter. - Én megyek, majszter uram.
- Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit.
- Sohasem éreztem magam még könnyebbnek.
- Elhiszem. Megszabadultál a nyűgtől. Hát csakugyan elkergetted? Hm. Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz-e, Samu?
- Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer karika, gurul az.
- Gurult a te kezedből is, ugye? Hallod-e, Samu, hehehe? Ejnye kópé, kópé! No most már csakugyan te teszed fel az aranygombot.
Péter megvető, nyugodt pillantást vetett Samura.
- Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan. Úgy dobog a szívem, ha vajon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé véges-végig az országúton.
- No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felső ablakból magam adom majd ki a keresztet, ha már fent leszel.
Fent is volt Péter nemsokára: olyan ügyesen kúszott a deszkapárkányzatról, akár az evet.
- Ide most azt a keresztet! - kiáltá aláhajolva -, hadd tegyem föl szaporán.
- Itt van, fiam.
Péter még följebb kapaszkodott, s mikor már egészen helyén volt, legelőször is odanézett a bágyi országútra.
Amott jön! Zsófi az! A vénasszony mellette ügető léptekkel, éppen most fordul be a faluba.
Szíve nagyot dobbant, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme elhomályosul.
- Hohó, Péter! Föl tetted-e már?
- Melyik gombra tegyem föl?
A vén ács elsápadt, a toronyablakban keresztet vetett magára, s szomorúan dünnyögé:
- Teheted már akármelyikre!
Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülő ember láthatja csak kettőnek, háromnak. Tudta, mi következik.
Eszeveszetten rohant le a grádicsokon: tudta mire leér, azalatt már Péter lent lesz...még messzebb lesz - a túlvilágon.
Egyszerre értek a torony alá a férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból, halva.
Mégiscsak a fekete kendőt kellett volna elhozni ehhez a találkozáshoz!
Zsófi némán borult a holttest fölé, s csókokkal borította, s sokáig tartá átkarolva, görcsösen.
Mikor erőszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd volt, olyan nyugodt volt a bánatos arc, mint egyébkor. Nem volt még sem szava , sem könnye.
Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra és összeroskadt.
Majd felkelt, megragadta acélerővel az öregasszony vállát, s szilaj, dúlt arccal, tompa hangon kérdé:
- Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni?
S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 18. 10:10 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Mikszáth Kálmán: A kis csizmák
Keskeny, szürke felhőfoszlányok úsznak a környék fölött.Nagy égiháború lehetett az éjjel, esővel, viharral, villámlással vegyes. Látszik is nyoma mindenfelé, a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vőneki János uram portáján egész tócsák állnak, a Zákó Mihályék kertjében pedig - éppen az imént mesélte Mihók Magda - a madárfészket is lemosta a fárul a zuhogó zápor.
Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a muszlinruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy már nem lesz eső, bár az ég morcos, borús még, akár a Bizi apó arca, ki meghajolva, ingadozó léptekkel megy a hosszú utcán Szűcs Istókkal, a kőművessel. Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, csövestől éri a veszedelem. A lánya meghal, ökrei fölfújódnak, csűre, asztagja megég, lovait elhajtják a szegénylegények.
Hanem érzi is a súlyát az isten "másik" kezének, ha nem tudta megbecsülni a jobbikat. Bezzeg kellemeztetné most már magát ő szent felsége előtt, mióta legényfia is a halállal vívódik, megfogadta, csak arra való lesz a vagyona, hogy jót tegyen vele.
De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságos csoda történt. Mikor a Mária-képet hozták, amit a templomnak vett - leszakadt a szekér alatt a Bágy hídja, ló odaveszett, kocsi, kép diribdarabra zúzódott.
Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik, amint végigmegy a hosszú krispinben, apró, kopasz fejét a váll-lapockái közé húzva.
- Csiba te, ne te - veszi fel a szót Böngér Panna -, legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, egy-két hasábot az üst alá, míg megkavarom.
- Nedves ez a tüzelő - veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. - Az én időmben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod-e, mi történt megint az éjjel?
- Talán a kőkereszttel a temetőben?
- Beleütött a mennykő, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították föl nagy költséggel.
Ó, ó! - hüledezék Böngér Panna. - Akkor bizonyosan odamennek. Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, fiam, hová fordulnak el a savanyú kúttól?
A "falu gyermeke"( úgy hítták a szelíd képű, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén a lekvárfőző katlan mellett, ami igen irigylendő állapot volt rá nézve, mert nem csak a lábait melengethette a tűznél (Csípős az idő egy kicsit), hanem a jószívű Böngér Panna a kóstolást is engedte.
Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot! Kelletlenül kullogott utánuk. Csakugyan a temetőbe mentek.
Az asszonyok igazat mondtak, a gyönyörű piros kőkereszt ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hová lettek az aranyos betűk! "Isten dicséretére emeltette Bizi József". Éppen a betűknél, derékon törte ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: "Nem kell a dicséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell."
Az öregember elkapta a fejét a földről, hol adománya széttörve hevert, és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragszanak rá. Révedező szeme a gyereken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek. Andris a kőrisfának dűlt, s az ittas, kövér temetői földbe besüppedt lábait fölváltva emelgetve, bámész kíváncsisággal nézte Biziéket.
- Menjünk innen... - mondá Istók.
- Hát a kereszttel mi történjék? - kérdé Bizi fojtott hangon. - Összeragasztod?
- Nem én! - viszonzá Istók tompán. - Amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjának összeilleszteni. Bizony, kigyelmedet meglátogatta az Isten...
Az öregember fogai összevacogtak.
- Hiszen ha csak látogatna! - kiáltott föl keserűen. - Ő már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.
- Tűrni kell, Bizi uram!
- Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.
- Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.
- Nem becsülöm őket már semmire... - hörgé. - Fázom, reszketek. Valami rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár reám...Ó, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg? - elhagyták a temetőt.
- Hej, ni! - kiáltott föl Istók . - Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van? Milyen vörösek a lábai a hidegtől! Takarodsz innen mindjárt, te kölyök!
- Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jólesik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kisfiam!
Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már a gyerek itt nem lesz.
- No, gyere hát közelebb!
- De csak hadd menjen haza - véli Istók -, megveszi a lábát az isten hidege!
- Miért nem húztál csizmát, fiú? - kérdi Bizi uram szelíden.
- Nincsen csizmám - mondá a gyerek szomorúan.
- Hát mért nem varrat apád?
- Nincs apám! - felelte közönyösen.
Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevelkedik ez föl, ha még a szeretetet sem ösméri?...
Szótlanul megfogta a kis András kezét, s vitte magával végig a nagy utcán, le egészen a templom mellé.
Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek a kapujára két sarkantyús csizma volt kifestve, aranyos rojtokkal s a következő aláírással: Filcsik István csizmadiamester.
- Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filcsik uram, az én kontómra! - mondá Bizi apó.
Filcsik megnézte a gyereket, s így szólt:
- Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska lajbi ellen, hogy jó lesz.
A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna.
A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki az arcára, s vígan kopogott az öreg után a pitvarba.
Ott künn ezalatt feloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még a meggyűlt esővizek is. Mintha új levegőt szívott volna be, könnyebben érzé magát.
- Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljössz-e hozzám?
A gyermek a csizmát nézte gyönyörködve, s így szólt:
- A lekvárfőzéshez szeretnék menni!
- Nem, te velem jössz. Íme, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban.
A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a tornácon a doktor fogadta vidám arccal, a fia már túl van a veszélyen.
Bizi apó hálateljesen nézett föl az égre.
Milyen messze van és mégis milyen közel...
Egy pár csizmával meg lehet járni egy óra alatt...
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 16. 7:28 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Mikszáth Kálmán: A gózoni Szűz Mária
Azért lett olyan népszerű a keresztény vallás is, mert egy szép szőke asszony van az istenek közt. Az ő szelíd, égi arca segített meghódítani az emberiséget. S ábrándos, álmodozó embereknek, kik hisznek benne, ő jelenik meg a legtöbbször. Kutak fenekéről jön, a Bágy hullámaiból kel ki, vagy az erdő titokzatos homályában mutatja meg magát azoknak, akiket megszeretett.
Látta már a néhai Préda János is, azonképpen Szűcs Gergelyné, nemkülönben Sánta-Nagy Mihálynak az apja, de meg azelőtt is kell, hogy megjelent légyen az elődöknek, mert nem hiába építették a gózoni gesztenyeerdőben a kilenc kápolnát a kálváriával.
Már ami a bágyiakat illeti, azokból csupán Gughi Pannának adatott meg, hogy Mária megjelenik előtte, s elbeszélget vele a szent kútnál, valahányszor búcsú van, mert ő a legjámborabb a hívek közt, s oly szép, ájtatos hangon énekli a zsoltárokat, hogy az előéneklő Mindég Jancsi, ki a koszorús Krisztust viszi, nem győzi mondogatni:
"Ez aztán a hang, a kántoré otthon, az semmi:"
De még a vén Mindég Jancsinál is nagyobb bámulója a menyecske hangjának, meg...ki tudja...talán két piros orcája, csípőn ringó karcsú derekának is Csúz Gábor, éppen azért, mert olyan kihíresztelt vallásos legény, hogy nála még Gughi Panna sem buzgóbb búcsújáró. Mert éppen abban van valami különös, ha valaki úgy egyszerre nagyon a szentekhez fordul. Ki sokat ácsorog a bíró udvarán, pöre van az olyannak.
Rebesgetik...Ki is beszélte csak?...Alighanem a cséplők a Biziék szérűjén, hogy ott náluk Csoltón, ahol tavaly szolgált, valami Kovács Maris nevű érdemes hajadonnal járt mátkaságban, s úgy megvette a szívét, hogy az eszét is elvette. Ezek a becsületes emberek egészen fel vannak háborodva a magaviseletén: mikor szerencsétlenné tette, otthagyta. Hiába üzenget neki szegény Maris, hogy megöli a szégyen, hogy égeti fejét a párta, rá sem hederít, felé sem néz. Nem lesz ennek így jó vége. Egyszer csak itt toppan a leány szégyenével együtt.
Vigyázzátok meg jól ezt a Csúz Gábort, van annak az apró szürke szemeiben valami alattomosság, akárhogy is fordítja őket az ég felé. Ha meg Kovács Marist emlegetik előtte, kenetesen hímez-hámoz, hogy így, hogy úgy, volt ugyan köztük valami, de a lány lutheránus, esze ágában sincs elvenni, neki, a buzgó katolikusnak!
De 'iszen, Csúz Gábor, ilyen dolgokat már nem kíván az isten.
Tisztelet-becsület Gughi Pannának, de ez már alighanem az ő dolga, mert vagy hülye a legény, és ő veri bele a vakbuzgóságot, vagy viszony van köztük...hej, Panna, Gughi Panna! - már Uram bocsáss meg, ha vétkeztem - de nem egészen tiszta dolog az ő szent élete sem.
Igaz, hogy imádság a fekvése, ébredése, s ötféle olvasó is van a rokolyája zsebében, a hóbortos ura meg a falu is úgy becsüli, mint egy szentet: azt sem lehet tagadni, hogy gráciában áll a mennyeiek előtt: ha valakinek baja van, ő a közbenjáró a boldogságos Szűznél: de már az nagyon gyanús, hogy ami pénzt küldenek tőle az ügyes-bajos emberek a Máriának, abból egy lyukas tallért múltkor fölismert a kartali boltosnál Bede Erzsi: tulajdon az a pénz, melyet ő küldött a Máriának. Meg is kérdezte Pannától, hogy od'adta-e?
- Oda bizony, húgom. A Boldogasszony megígérte, kiengeszteli az édesanyád szívét a Szűcs Pali iránt. Átvette a tallért is, köszöni alássan.
No, már hogy volt, hogy nem volt, senki sem tudhatja, hanem az az egy áll, hogy maga a Szűz Mária nem vihette a tallért a kartali zsidóhoz.
Hanem hiszen úgy félig-meddig minden kiviláglott rá egy hétre, a gózoni őszi búcsún.
Szép enyhe napok voltak. Sokan mentek Bágyról: Tímár Zsófi fekete gyolcsruhában, az öreg Bizi József, Böngérné, még az istentelen Filcsik István is egész háznépestől (bizony visszájárul fordul már a világ!), ott volt a hetyke-petyke Vér Klári ( hogy nem szégyell emberek közé jönni a gyalázatos!), meg ki győzné elszámlálni a többit: voltak jók, rosszak vegyest, köztük mondanom sem kell Gughi Pannát és Csúz Gábort.
Nagy sokadalom, vagy harminc processzió jött a környékről. Gózon, Bodok, Kartal, Szilke, Tarján, Beléd, Kesziről, Csoltóról a palócok, még talán a messze Majornokról is a katolikus rész. Ilyenkor volna jó kivenni árendába a papoktól a perselyeket!
A bágyiak hajlott estén érkeztek, s alighogy megjárták térden a kilenc kápolnát stációról stációra, idejük sem volt szétnézni a mézeskalácsosok közt, ahol legjobban hullámzott a népség, mindjárt besötétedett, s ott, ahol éjjelre megtelepedtek, a nagy részét nyomban elnyomta a buzgóság, csak kevesen hallgatták Gughi Pannát, ki csodás dolgokat beszélt el a gózoni Szűz Máriáról.
- Hát aztán, aztán...mondjad csak tovább, édes Panna lányom! - ösztökéli Filcsikné. - Mit mondott még a Szent Szűz?
- Mindent el kell neki beszélnem kegyelmetek felül.
- Ó, ó, ó! - hajtja a ragyás Böngér Panna éneklő hangon - de boldog is, aki olyan istennek tetsző, mint te! Ne adjam alád ezt a nagykendőt is, Pannus? Úgy nézem, kemény a fekhelyed, drágám. Te pedig, Csúz Gábris, piszkáld meg egy kicsit a tüzet, hadd lássuk a galambom arcát, mikor beszél...
Gábornak nem volt kifogása: megcsóvált egy végén zsarátnok fahasábot, s úgy világítja meg a tömött fekete hajat s a szemvesztő két gödröcskét, amely azon a piros arcon mintha feneketlen verem volna, hova a nyugalma, lelke odaveszett.
- Mondjad csak, édes szívem - faggatja Filcsikné -, hogy néz ki a Mária?
- Jaj, nehéz azt elbeszélni...Vakító fehér arc, aranyos szőke haj, egész vállára omlik, bánatos kék szemek, hófehér jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik...
- Az ám...a kis Jézus! Szakasztott így van lefestve az én imádságoskönyvemben...
- Meg a bodoki templomban! - teszi hozzá Gábor, s átszellemülve szívja magába Panna minden szavát: hogy jön, hogy távozik a Szűz, vakító fény övezi néha, máskor meg egyszerű kartonruha van rajta. De csak ő láthatja, ha egyedül van ott a Mária-fáknál.
- Hát ma meglátod-e?- kérdik.
- Nem tudom: álmomban szokott híni - felelte Panna, aztán Gáborhoz hajolt, és a fülébe súgta: - De te azért csak gyere el, amikorra mondtam!
A tűz már nem égett, csak itt-ott pislogott egy-egy szikra a pernye alatt: az álom lecsukta lassanként a szemeket, távolabb is kialudtak a tüzek, az egész búcsúsnép, akihez jött, az Úr ölében pihent a téres tisztáson, mely az erdő alján elterült. Csend volt, csak a gózoni erdő zúgott balról, s a levegőben rebbenté meg szárnyát egy-egy éji madár. Emiatt pedig éppoly nyugodtan álmodhattak a hívők a vakító fehér arcról az aranyos szőke hajjal... mint amilyen nyugtalanul álmodozék ébren Csúz Gábor a gödrös, piros arcról a hollóhajjal.
A bodoki búcsúnép, a tarjániak, belédiek, a túlsó oldalon pedig a jó Isten tudja, miféle népek fehéredtek körös-körül. Egy alak gyakran megmozdult közöttük, mintha errefelé kémlelne. Gábor látta, hogy ott is hánykolódik valami nyugtalan lélek, az sem tud aludni, az is a nagy semmit bámulja talán, mint ő. Hosszú, hosszú idő telt el, amíg végre megkondult fent a kálvárián a harang. Látta fölkelni Pannát az asszonyok közül, s eltűnni az éjben: várt előbb egy félórát, úgy volt neki meghagyva, s aztán ő is ellopózkodott.
Sietve ment az erdő tövisbokrokkal szegett gyalogútján, néha megállt a tüskéket kivenni a lábaiból, s ilyenkor mintha lépteket hallana a háta mögött. Követi tán valaki? De ugyan ki követné?
Lihegve ért a Mária-fákhoz. Panna már várta. Ott ült a kút párkányán, fekete lebontott hajával játszadozott, s a csillagok fénye mellett nézte magát a kút vizében.
- Sokáig maradtál! Gyere no, ülj mellém! - suttogá lágyan.
Kigyulladt a Csúz Gábor szürke szeme, oda is ült mellé, de nem merte átkarolni.
- Miért félsz tőlem? Hajtsd a fejedet az ölembe. Te is az Úr híve vagy, megjavítottam a lelkedet. A Szűz Mária megengedte, hogy szeressük egymást.
. Igazán mondta? - hebegé a legény babonás áhítattal s mégis kétkedőleg.
- Isten a tanúm rá...
E pillanatban a hold tányérja mintha a földre vágódva összetört volna, és fényes cserepei szétesve bevilágították a selyemgyepet.
Hűs szellő suhant át az erdőn. Gyönge zörejjel váltak szét a gallyak s hirtelen összecsapódtak...S eléjök lépett a fák közül egy mennyei látomány, egy nő: vakító fehér arc, aranyos szőke haj egész vállára omlik, bánatos kék szemek...hófehér jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik...
- A Szűz Mária! - sikoltott Panna rémülten. Gábor némán fedte el arcát kezeivel.
- Jaj nekem, Szűz Anyám! Ó, könyörülj rajtam! - verte mellét Panna kétségbeesetten, s leborult a földre. - Bűnös vagyok. A pénzedet loptam, nevedre hazudtam...
A szomorú arcú anya szelíden elmosolyodott.
- Semmi közöm hozzád, jó asszony! Nézz ide, Gábor, a kisfiadat hoztam el. Ott a népek között nem akartalak megszégyeníteni. Akadozva és szemérmesen folytatta:
- Meglestelek...utánad jöttem, s itt megtaláltalak.
Gábor Megdörzsölte érdes kezével homlokát, s félénken közeledett a beszélő felé. A gyermek éppen most nyitotta ki szemecskéit s mosolygott.
- Megtaláltál, Kovács Maris, de nem is veszítesz el soha többé, ha megbocsátasz...
Maris nyájasan nyújtotta neki engesztelésül a gyermeket. Mohón kapott utána, de csakhamar eleresztette.
- Nem, nem! Hadd nézzelek még. Olyan nagyon szép vagy vele!
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 14. 15:04 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Mikszáth Kálmán: Péri lányok szép hajáról
Hát bizony a Péri lányok híres aranyszőke haja inkább ne nőtt volna soha olyan hosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek, vagy hullott volna ki egyenként.
Len ha lenne, patyolatnak fonnák, ha kihull, azt hitte volna a föld, ahová leesett egy-egy szál, hogy mennyei fű, s meghozná új tavaszkor megkétszerezve.
Hanem így mi történt? Szegény öreg Péri!... de minek is eresztette el őket hazulról, felügyelet nélkül olyan messze földre? Valahol a Cserháton aratott részből a két szép hajadon. Ott esett meg a nagy szégyen.
Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a markot szedte össze kévébe, amiket aztán Csató Pista kötögetett össze utána izmos kezeivel, s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó haja is is éppen olyan volt káprázó szemében, mintha aranyfelhővé lett búzakéve lenne. Azután meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenik a Péri Judit szőke haja volna.
Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétféleképp látni, házas ember már, s nem is utolsó asszony a felesége, ott az a magas, délceg a Péri Kata mellett. (Ni, bizony megvágja a kezét a sarlóval!) Olyan nyugtalanul nézeget vissza férjére. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon gyanakszik.
Karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a kalászszár, nagyobbodik a tarló, s nyitva marad rajta a madárfészek: a picike sárga fürjek kíváncsian nézegetik, hova lett az árnyékos szalmaerdő? Hát még szegény anyjuk, hogy elcsodálkozik majd?
Judit leoldá fejéről a kendőt, és a fészekre terítette. Arról majd ráakad, mikor este hazamennek - addig pedig hadd tartson nekik árnyékot.
Pista azonban elvette onnan, és a keblébe rejté. Beh édes kendő volt. Égette, csiklandozta. Rajta volt még a kis madárfiak melege s annak a selyemhajnak az illata.
-Teszi kend vissza azt a kendőt mindjárt! - förmedt rá Judit haragosan.
- Od'adom egy csókért! - lihegte Csató Pista szenvedélyesen, s olyat csavarintott a gerincén, hogy hatfelé szakadt.
- Menjen! Nem szégyenli magát?! - mondá Judit elpirulva. - Inkább sose lássam azt a kendőt.
Elfordult, durcásan, mintha neheztelné a vakmerő szót. No bizony, nem a világ, hadd vigye el, van még ott elég kendő, ahol ez volt.
- De jó dolga is van a madárnak - sóhajtott fel Pista...Judit nem kérdezte meg, miért van jó dolga, hallgatott.
- Más fészket rakhat, ha az egyiket megunta.
Judit nem kérdezte meg, mire érti: lesütötte a fejét.
Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán harmadnapon hazaindultak, lent a tisztáson, hol a füzes eltakarta őket a hátul jövő aratók elől, egyszerre átkapta a Judit darázsderekát, s el nem bocsátá addig, míg egy parázs csókkal ki nem váltotta a kendőjét.
No, bizony, nem a világ, van ott még elég csók, ahol ez az egy termett.
Pista pedig nevetett magában:"Ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen."
Aztán így szólt hangosan:
- Mikor az éjfélt kiáltják, légy a csalitosban a templom mögött. Én már előbb ott leszek.
A leány ijedten nézett hátra.
- Lassabban beszéljen! Hátha meghallották!
- Mezítláb gyere el - suttogta -, át ne ázzon a csizmád: arról megtudnák reggel. Rövid szoknyában légy: csatakossá tenné a hosszút a harmat.
Négyesével, ötösével feküdtek a lányok, asszonyok az asztag mögött. Éj betakarta a bájos képet. Csak a csillagok nézték fenn, mialatt a szép szemek behunyódtak idelenn. Csillagoknak mindig kell lenni.
Kakasszó előtt felébredt egyszer Péri Kata, közbül feküdt Juditnak és Csatónénak: észrevette, hogy egyik sem alszik. Csatóné vánkosa alól, amint hánykolódék, valami fényes tárgy csúszott ki. - Kata megtapogatta: olló volt. "No ez bizonyosan babonát csinált most."
Kakasszó után ismét felébredt Péri Kata, de csak hűlt helye volt Juditnak, Csatónénak. Elrémülve ugrott fel, hova lehetett a húga? Mintha zűrzavaros hangokat is hallana onnan, ösztönszerűen a csalitos felé futott, hol megtalálta Juditot, élettelenül összerogyva.
Körös-körül a fű mintha arany hímmel lengne kivarrva, a Judit hosszú haja csillogott rajta. Le volt vágva tövestül. Bosszúálló kéz feldobta az egész csomót a levegőbe, szellő felkapta, s mintha egy széthasogatott üstökös csillag foszlányai lennének, pajkosan szétszórta a hajszálakat. A megtaposott füvek elismerték testvéreiknek, s szelíden engedték maguk közé fonódni...Kati mindent megértett.
- Kelj fel! Menjünk innen! Hazavezetlek apánkhoz.
De csak a szomszéd városkáig mehettek. Judit lázba esett, napokig kellett feküdnie idegenek között, messze a falujuktól. Kati meg ápolta, gondoskodott róla.
Mikor minden pénzük elfogyott, még a fölösleges ruhadarabok is, nem volt már egyéb gazdagságuk, csak az a haj, az a szép aranyos haj, melybe a Csató Pista szíve belefonódott, s melyet Csatóné ollója levágott, vagy hogy csak fele annak a sok hajnak.
Ha szégyen lehetett abból, ami gyönyörűség volt, hátha lehetne belőle még pénz is.
Kati remegve, reménykedve nyitott be a zsidó boltoshoz.
- Vegye meg ezt a hajat. Egy beteg testvéremé volt. Orvosságra van szükség, és nincs pénzünk.- De vegye meg tüstént. Sietnem kell. Egyedül hagytam.
Vállat vont a boltos, nem használhatja, mert egymagában nagyon kevés, arra pedig nagyon különös színű, hogy összekeverhetné más hajjal, hanem mivel a Katinak is szakasztott olyan haja van, a kettőt együtt megveszi jó pénzen. A lány elhalványult, szomorú pillantást vetett a tükörbe, sóhajtott, és lehajtotta szép fejét, mint a búzakalász a sarló alá.
Lihegve ért haza nemsokára, de a beteg nem volt már egyedül. Az öreg Péri járkált sötéten fel s alá a szobában. Eljött, ide talált: a hír megsúgta neki, mi történt, s a keserűség útra készteté.
- Hová lett a húgod koronája? - kérdé a belépőtől dühösen.
- Levágták - szólt Kati dacosan, az ágyhoz lépve, mintha el volna készülve megvédeni azt, ki eszméletlenül fekszik benne.
Péri elhallgatott, majd egyszerre vadul szegeződtek megüvegesedett szemei Katira.
- Hát a te hajad hova lett?
- Levágtam! - mondá félénken, s kivette az orvosságos üveget a köténykéje alól.
Sóhajtott az öreg, azután sokáig nézte, nézte a két szép lány közül hol az egyiket, hol a másikat. Az egyik, aki ott állt, olyan piros, mint a rózsa, a másik, aki ott nyög, olyan fehér, mint a liliom.
És mégis a rózsát sajnálta meg elébb. Hozzáment, megsimogatta azt a csitri fejecskét gyöngéden, szeretettel:
- Szegény Katám! A te hajad kinő még!
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 13. 8:35 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Mikszáth Kálmán: Hova lett Gál Magda?
Van is mit dicsekedniük a bodokiaknak a savanyúvizükkel! Ha megszoktuk az édes vizet, hát isszuk az édes vizet, és nem vágyakozunk a savanyúra. Víz, víz! Hiába állították oda a határörző Szent Vendelint a csevice háta mögé, több galibájuk volt már vele, mint amennyi gyönyörűségük.
Igaz, hogy jó erős víz, a verebet, fecskét, ha nem magasan röpül fölötte, megkábítja, megfojtja, úgy, hogy az halva bukdácsol bele a levegőbe. Sok apró madárnak lett a temetője. Mert minek jár alant, aki magasba termett.
Az se utolsó dolog, hogy mikor csépelni mentek erre nagy rajokban a brezinai tótok, az egyik, aki megszomjazott közülük, széles kalapjával merített belőle, s úgy ivott egy nagy kortyot.
- Emberek! - mondá hüledezve. - Bor, vesszek meg, ha ez nem bor.
Megízlelték egymás után. Persze hogy bor, csakhogy nagyon meg van keresztelve.
Mohón nekiestek erre, s abban a tudatban, hogy csakúgyan borban dúskálnak, becsíptek a tótok, s olyan táncolást, dalolást vittek végbe a kút körül, hogy egész Bodok összeszaladt a csodájára.
Hanem aztán volt emiatt a kút miatt "hiba" is. Mikor azt a határigzítási pört vitték a majornokiak ellenük, s megnyerték a felső réteket, úgyhogy immár a kút is az ő határukba esett, a prókátor felszámította az eddigi haszonélvezetbe a savanyúvizet is, melynek használata huszonhét esztendő óta naponta egy váltó forintnyi hasznot eszközölt minden bodoki ember egészségi állapotában, minélfogva most ezen kártétel egy kerek summában lészen visszatéritendő a majornokiaknak.
No, ha ezt így ítéli meg a tekintetes vármegye, nemcsak az egész határ úszik utána a kútnak, de a hajszálaik sem az övék többé.
A rétet már nem sajnálták, a szent Vendelinen is segítettek, rávésetve hogy: "Ezen Szent Bodok helység költségén emeltetvén, ámbátor most kápolnástól, mindenestől a majornoki határban vagyon, mindazonáltal a bodoki határra ügyel fel", de bezzeg a kút, vagyis az újonnan támasztott követelés miatt nagy rémület volt a faluban.
Nem is tudom, mi lett volna a vége, ha észre nem térnek, s nem fogadnak ők is egy ügyvédet, aki megint visszaperelte a régi határt.
De ha elmúlt a veszedelem ez úton, volt még az ördögnek is erre egy gyalogösvénye.
Mert tisztesség minden pártának, ha fényes, de hiába hímeznénk- hámoznánk, ami úgy van, úgy van, a bodoki lányból sose lehet egyéb, mint legfeljebb bodoki menyecske. Más faluból való legény ide ugyan téved kérőbe, de még bodoki ember is, ha szerét teheti, idegen helységből hoz magának asszonyt.
Olyan vékony itt a fehérnép erkölcse, mint a suhogó nád, koronája hajló, töve mocsárba vész. S ennek is csak, váltig bizyonyítom, az a kút az oka.
Színes korsóikkal odajárnak a lányok, arra várják őket a legények. Az a savanyú kút az oka sok édes találkozásnak, sok keserű megbánásnak.
Cifrán kiöltözve, ropogós szoknyában, begyesen, kacéran, nyíllal a szemükben úgy húzódnak át, mint a pávák. Az ördögé már az , aki ezt az utat egy-két évig járja.
Ott van, hogy ne is említsem Vér Klárát, Péri Juditot, elég abból a szelíd Gál Magda esete. Mert nem úgy volt ám az, ahogy Gálné, az édesanyja hiszi meg beszéli...Az ilyen öregasszonynak már létra van a szívétől az eszéhez!
Amilyen pirulós, szégyenlős, hisz gyerek még a Magda, bizony csoda esett, hogy úgy egyszerre rákapott a kúthoz való járásra.
Akkor volt az, amikor azok a lókupecek tanyáztak a faluban, s itták az áldomásokat a kocsmában. A leghetykébb köztük valami Sás Gyuri, ki-kikacsintgatott, kijött az ajtó elé is, némelykor pedig útban találta a kis Magdát.
Csinos fiatalember volt. Minden esztendőben megfordult itt egyszer, s a legjobb lovakat veszi össze. Néha tíz darabot, máskor nyolcvanat is. S erről lehetett megtudni, csinálnak-e vagy sem háborút az idén a királyok.
Özvegy Télné mondja, hogy nagyon szemügyre vette azt az éretlen gyereket, a Gál Magdát... Tegnapelőtt este szóbeszédbe álltak, tegnap már meg is csípkedte. Igaz, hogy Magda ráütött a kezére, de ma már összecsókolta - s az igaz, hogy rá sem ütött a szájára.
No de a Télné szava nem jár komolynak, kivált a Magdára nézve, mert nem olyan nevelés, sem nem olyan fajta...anyja is becsületes asszony annak, s pórázon tartja.
Hanem hogy annyi savanyúvíz fogy egy idő óta a háznál, az mégiscsak gyanús volt egy kicsit. Azon a bizonyos napon is háromszor volt Magda a kútnál. Nem volt odahaza maradása, nyugta, ami a kezeügyén megfordult, mind visszájárul volt megtéve.
Gálné asszonyom csak úgy szikrázott a haragtól.
- Már megint azt a korsót nyaggatod? Hova szaladsz már megint? Micsoda dolgod van neked örökösen annál a kútnál? Azt szeretném én tudni, hé?
Lángba borult a kis Magda fehér arca. Egy szót sem tudott volna kiejteni a világért.
- Veted le mindjárt azt az ünneplő ködmönt! Ejnye, te, erdei gyík, hogy mered azt a selyemkendőt a nyakadba venni? Hát hézköznapra való az tisztességes emberek gyerekinek? Hányd le, de mindjárt! Nem vettem én azt sem az alsó végnek, sem a felső végnek. Hanem vettem az Úr házába, vasárnapra. Az Úrnak teljék az ő szent kedve abban a selyemkendőben...
Magda elpityeredett, s félénken, reszketve hányta le magáról a ruhákat.
- Most pedig takarodj a szemem elől...Hanem azt mondom, össze ne törd azt az újdonatúj fehér korsót...Uram, én Istenem, ez már a harmadik korsó húsvét óta...Mert ha te azt a korsót összetöröd, vissza ne kerülj ide többé! De vissza ne jöjj, mert amilyen igaz, hogy én vagyok az özvegy Gálné, olyan igaz, hogy összetöröm a csontjaidat! Hallod-e, hej, vesd le még azt a csizmát is!
Hosszú, fekete hajából a selyempántlikát kifonta, a szép kis csizmát is levetette. Úgy, mezítláb ment el, mint a zsellérlányok. Gondolkozott, hogy tán el se menjen, de azért mégiscsak elindult. Önkéntelen vitte ahhoz az átkozott kúthoz a lába, jobb, ha mondom: szíve.
Alkonyodni kezdett. Csuri Jóska, a bakter éppen ott guggolt a falu végén a haranglábnál, csak azt várta már, míg a tiszteletes uram tehenei beérnek a csordával, mert ezeknek a megérkezésüktől függ vala az estének pontosan való elharangozása Bodokon.
- Hová igyekszel, kis Magda?
- Vízért, Jóska bácsi! Hogy van kigyelmed?
- Köszönöm, húgocskám. Hát csak úgy, hogy sehogy se legyek, még sohasem voltam. Az a legnagyobb bajom, hogy elvesztettem a patrónusaimat, ezeket a lókupeceket.
- Elmennek? - rebegé Magda akadozva. Pedig érezte ő azt, hogy elmennek.
- Amott indulnak, ni...Csak azt az egyet neheztelem tőlük, hogy az én lovamat nem vették meg...pedig olcsón adtam volna.
- Miféle lovát? - kérdé Magda, de már tűkön állott.
- Hát az enyimet, Magdácska...A Szent Mihály-lovát, hehehe. Azt kínáltam nekik, hihihi!
- Maga mindig bolondozik, Jóska bácsi! - kiáltá oda a lány, s a legrövidebb kerülő úton, s csillomék szérűskertjén át, futott ki a rétre a "savanyú kút"-hoz.
Mikor odaért, egy lélek sem volt ott. Kivette a szép fehér korsót a tarisznyából, a tarisznyamadzagot odakötötte a korsó fülére, megcsörögtette előbb gyerekes kedvteléssel, aztán, mint szokás, nagy óvatossággal lebocsátotta.
Bugyborékolt a víz, míg megtelt a korsó, de ő bizony észre sem vette, hogy megtelt, szeme folytonosan az országúton volt: már azóta ide kellett volna érniük a kupeceknek!
Vajon megösmeri-e Sás Gyuri az útról? Jaj, ha megösmeri! De jaj, ha meg sem ösmeri!
Bizony megösmerte. Nem azért volt olyan kerek, hamis szeme, hogy ezer lány közül is, messziről ne lássa meg ezt az egyet.
Az utolsó kocsin jött, megállította rögtön, s a kúthoz sietett. Éppen jókor jött arra, hogy feladja Magda vállára a korsós tarisznyát. Szegény Gál Magdának reszketett a keze, sehogy sem bírta megkötni mellén a tarisznyakantárokat. Nem is voltak jól fölszedve a hóna alatt.
Sás Gyuri odanyúlt, megigazította. S ha már olyan közel járt a keze, egyúttal átnyalábolta azt a gyönyörű derekát. Vétek is lett volna elmulasztani.
- Jaj, össze ne törje a korsómat, vigyázzon! Mert akár haza se menjek soha többé!
- Azt szeretném én csak. Bár soha nem mennél. Ne is menj, azt mondom. Gyere velem, Magda!
- Ne beszéljen bolondokat...mert mindjárt itt hagyom!
- Magammal viszlek, ha akarod. Megbecsüllek, szeretni foglak. A szelet sem engedem rád fújni, s még a helyet is megfújom, ahova ültetlek.
A szenvedély hangja, mintha viharos szél volna, a Gál Magda arcát vérvörösre marta.
- Nem...Ne beszéljen így. Ne is szomorítson...Magának már felesége van. Mondták a többiek...
- Esküszöm, csak téged szeretlek...soha senkit még így. Elviszlek...olyan helyre viszlek, hol senki sem tudja. Ott élünk mi ketten.
- Ne kísértsen engem! Istenem, ne hagyj el!
- Láttam, te is szeretsz, hiába tagadnád. Gyere, no, ne reszkess, ülj fel szaporán a kocsira, senki se látja meg.
De nini...Micsoda bosszúság ilyenkor! Itt jön rájuk szemben a tehéncsorda. A Gálék Riskájának nyakán megszólalt édesen, ismerősen a kolomp. Éppen arra, őmellettük ment el Riska, s nagy szelíd szemeivel olyan csudálatosan nézett Magdára, még ráncos nyakát is megcsóválta hozzá.
- Ni, a Riska! Riska! Hazahí engem a mi Riskánk!
S a lány erőszakosan kiszakítva kezét, futott a Riska után hazafelé.
Hanem, amint vagy száz lépés után odaért a legszélső csűrhöz, túl a veszedelmen, meg nem állhatta, hogy vissza ne tekintsen a szegény Gyurira még egyszer...utoljára egyszer.
És amint hirtelen megfordult - Istenem, Istenem! - odaütötte a csűrből kiálló gerendához a korsót. Jaj, talán el is tört?
Még észre sem vette, csak a Gyurit nézte, csak a Gyurit látta, liliom két arcán a csókját érezte. Egyebet nem érzett, pedig a víz keresztülbuggyant a tarisznyán, átszivárgott az ingvállon, végigcsurgott a szoknyácskáin. A vékony gyolcsvászon odatapadt szép derekához, s annak az igazi formáját, színét mutogatta...
...Gyuri még mindig ott állt mélázón a kútnál és integetett neki, hogy jöjjön vissza.
- Ejnye, adta, adta...összetörted, fiam a korsót - szólalt meg egyszerre a háta mögött Csuri bácsi. - No 'iszen majd ad neked az anyád otthon!
A derék férfiú most végezte el a harangozást, s amint látta, hogy Magda ijedten kapott a hátához, s egészen elhalványodik, megesett a szíve rajta.
- No, semmit ne félj! Én előre megyek, és kiengesztelem az anyádat, mert ösmerem, hogy nagy sárkány őkigyelme. Maradj el egy kicsit.
Magda megállt, odatámaszkodott ahhoz a kiálló, hegyes gerendához, melyen a korsót összetörte, s mereven, fátyolos szemekkel bámult, talán a semmibe, talán a csevicekút felé.
Az esti szürkület lassanként leereszkedett a házakra és a füvekre. Azok legelébb odaengedték neki a színüket, aztán az alakjukat.
Lehet, nem is látta Magda, amint az az ember a kút felől egyre közelebb-közelebb jön feléje. Lehet, ha észreveszi, nem is várta volna be ott, de az se lehetetlen, hogy éppen csak őt nézte, őt várta.
A szürkület azonban mind barnább lett. Magdát is eltakarta, beburkolta. És nem oszlott el soha többé róla. Fedi most is. Eltűnt nyomtalanul, híre-hamva sincsen. Senki sem látta, senki sem beszélt vele többé...
Szegény édesanyja évek óta siratja, s epeszti magát álmatlan éjszakákon: hogy ő volt az oka, tudhatta volna, az a szelíd, ártatlan gyermek mennyire szívére veszi a fenyegetését. Egy hitvány korsó miatt nem mert hazajönni, világnak bujdosik. Ki hallott már ilyet valaha? Hej, az a korsó, az a korsó!
Az emberek nem szomorítják el még jobban, nem ellenkeznek vele.
Pedig meglehet, hogy nem is csupán a korsó tört el...és nem is az volt a gyenge.
...No, csak kár azzal a kúttal dicsekedni a bodokiaknak. Jobb volna bizony, ha behánynák, betaposnák földdel...Hogy alant repültek, sok apró madárnak lett temetője...temetőnél rosszabb sok bodoki lánynak.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 6. 14:53 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Mikszáth Kálmán: A gyerekek
Mikor megindultak a menyasszonyi háztól, a malomzúgóig ért a nászmenet, olyan hosszú volt, mivelhogy híres mágnásfamília került össze: a néhai Csillom János Józsi fia Bodokról és a kartali Major Jánosék Anna leánya.
Kilenc szekérben ült csupán a násznép, a tizedikben a Gilagóék bandája. A legutolsón a tulipános ládákat hozták meg az ágyat. A legelső kocsin a menyasszony ült fehér koszorúval, mellette lovagolt hóka lován a vőlegény.
Hanem mikor a bodoki köves határba értek, megbotlott a Csillom Józsi lova: pedig nem vak, de meg lámpás is van a homlokán. Mégpedig úgy botlott, hogy a lovas maga is lefordult róla a hóba, mert ha alácsúszott a nyereg, hiába volt kezére csavarva a kantárszár.
Leesett: az ügyetlen állat ráhágott a dolmányára is: alig tudott föltápászkodni, s mi tűrés-tagadás...megütötte magát a fagyos rönkökön, és elkezdett keservesen sírni.
A kis menyasszony csak nézte, nézte egy darabig, és mert mindenki nevetett, addig-addig csucsorította a száját ő is a nevetésre, hogy egyszer csak eltört a mécses...elpityeredett.
Józsi nem mert többé lóra ülni: menyasszonyához kívánkozott a kocsiba. A lovat odakötötték a saroglyához. Még kevélyebben vagdosta fel kendős fejét, míg bent a gyerekek érzékenyen ríttak, ami aztán lassanként csendes, pihegő zokogásba ment át.
Homokos Pálné, Filcsikné és Felsővégi Kapor István - aki nagyobb pletyka a vászonnépnél is - gúnyosan nevették ezt a dolgot.
Hát még ezek is házas emberek! Ó, hogy is lehetett két ilyen tacskót összeadni! Az egyiknek bábu kellene még, a másiknak papirossárkány, nem feleség... Vagy ha mégis meg akarta házasítani a gyámja, kerestek volna neki olyan párt, akinek már megjött az esze. Ott van, teszem azt mindjárt a szomszédban a nagyobbik Péri lány...azzal jár jól valaki.
Hiszen szép, szép a menyasszony, akár a gyönge majoránna: a legényke is nyúlánk, jó növésű, mint a rozmaringszál, össze is illenének valamikor, de most még - uram én Istenem! - mi lesz ezekből, ha majd a lakodalom után hazamegy Majorné asszonyom meg Seregély uram, a gyám, s magukra maradnak a nagy Csillom portán?
Hát bizony az lett belőlük, hogy egész nap csókolóztak, s mikor a zajos násznép elszállingózott, még elevenebb lett a ház az ő nevetésüktől és ajtócsapkodásaiktól.
Uzsonna táján jutott csak eszükbe, hogy még nem is ebédeltek.
- Annácska!...No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell...Tudod-e, hogy még ma nem ettem?
- Az ám - mondta az hüledezve -, én sem, Józsi, én sem ettem.
- Tudsz te főzni? - kérdé a férj aggodalmasan.
A kis Anna elgondolkozott: fehér homlokát asszonyosan ráncba szedte, s a jobb kezét méltóságteljesen csípőjére szorítá.
- Hát hogyne tudnék! - felelt vontatottan, s lángba borult arccal osont ki a konyhába.
Egy félóra múlva már bent volt a leves. Belemerítette Józsi a kanalat, de az első kortynál elsápadt, felugrott.
- Megmérgeztél! - sziszegte halálra váltan.
- Ó, én szerencsétlen! Nem tudok én semmit. Jaj, minek is vettél el!
Nagy ijedelemben voltak a kicsinyek, amikor benyitott özvegy Tél Gáborné, s megízlelvén az ételt, kitalálta, hogy ez bizony nem méreg, hanem igazi só helyett timsót vett ki a pohárszékből a menyecske, s azzal sózta meg a kis gyámoltalan a ciberelevest.
Híre is ment, de nyomban, ennek a szégyennek a faluban, s az lett a következése, hogy Télnét meg kellett fogadni főzőasszonynak: negyven váltó forint, tizenkét rőf vászon és egy pár fejelés gyertyaszentelőkor.
Meg is érte volna a summát, mert meg tudta adni a savát-borsát az ételnek, meglátszott, hogy a főtisztelendő esperes úrnak főzött hajadon korában - csak ne lett volna olyan nagyon kötekedő és goromba! Alighogy megmelegedett a portán, mindjárt ő lett úr mindenben, kifogott az együgyű fiatalokon.
Féltek tőle, mint a tűztől. Pletykának, háborúnak ő volt a szítója. A faluban ő hordta szét a híreket, s amennyit vitt, annyit hozott. Pedig minden híre egy-egy éles tövis volt, vagy ha nem, ő idomította át olyan ügyesen tövissé, hogy ahova szúrt, vérig hatott.
Tűrték a gyerekek egy ideig, s lopva sompolyogtak be a házba vagy ki a házból, nehogy szóba álljon velük, de végre a rossz bánásmód az ő ártatlan szíveiket is csordultig töltötte meg keserűséggel Télné iránt.
- Ha az én jó anyám itt volna! - sóhajtott fel Anna nemegyszer.
- Hát akkor ugyan mi lenne?
- Útilaput kötne a talpára. Mert az én anyám hatalmas asszony ám, Józsi...
- Ejnye, hogy az nem jutott eddig is az eszünkbe.
De ha késett, nem múlt. Meg mered-e tenni?
- Én? Már hogy én? - selypíté Anna húzódozva.
- Éppen, hogy te. Az asszonyok dolga az ilyen.
- Az asszonyoké? Hát jól van. Holnap elküldöm.
Dehogy küldte, dehogy. Sőt, mert észrevette Télné, hogy forralnak valamit, még házsártosabb lett: ember, állat nem maradhatott nyugton miatta. Gazdáját kamasznak nevezte, apró gazdasszonyát veréssel fenyegette.
- Hát mégsem kergetted el!... - szólt Józsi szemrehányóan. - Látod...látod!...
Annácska megint sírva fakadt, odaborult Józsi nyakába, és behunyva szemeit, szelíden suttogta:
- Ne kívánd ezt tőlem, Józsi! Nem merem...nem tehetem. Te vagy a férfi...
- Meg is mutatom! - vágott közbe Józsi kevélyen.
De bizony csak szónál maradt ez is. Addig-addig halogatta holnapról holnaputánra, míg egyszer csak eszébe jutott az Anna anyja.
- Eredj érte, kis pehelykém... Ő majd elküldi a cselédet.
- Hova gondolsz? Egy napi út, ebben a nagy hidegben.
- Nem lesz semmi bajod, úgy betakargatlak. Holnap itthon lesztek.
- Jó, nem bánom, de a csengőket is föltesszük a lovakra.
- Majd bizony! Én a csengőimet nem adom oda koptatni.
- Én pedig nem megyek csengő nélkül - durcáskodék Anna -, inkább maradjon hát Télné: úgyis jó asszony az...hála Istennek, hogy itt van.
De mi ilyenkor a harag, ha nem bárányfelhő?
Eső lett belőle, úgy múlt el hirtelen.
Anna elutazott az anyjáért, s másnap, mint mondva volt, estefelé be is robogott Csillomék portájára a csengős szán.
Előre ugrott le a menyecske, s beszaladt a férjéhez:
- Jaj, elhoztam!...Fussunk el messzire. Siessünk a kertbe, mert mindjárt elkezdi.
Azazhogy már kezdte is. Még alig , hogy kikászálódott a nagy bundából, már fenn a kocsin rágyújtott:
- Ej hó! Hol az a személy? Hadd lássam azt az áspiskígyót! Majd mindjárt megmutatom én neki az utat innen! Hej Télné, vén Télné! Jöjjön csak ki!
A gyerekek összebújtak a kertben egy dértől csillogó ribiszkebokor mögött: orcáik egymást érték, s nem a hideg csípte, de az ijedelem, az izgatottság festette pirosra. Lélegzetük elállt, szíveik hangosan dobogtak.
- Hallod? Jaj, hallod-e - suttogta Anna. - Istenem, istenem, csak szerencsésen végződnék ez a rettenetes nap!
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 1. 9:56 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Mikszáth Kálmán: A" királyné szoknyája"
Regényes völgyeink, ha ti megszólaltok, ha odaálltok az emberek közé igazságot tenni...
Az öreg Bogát-hegy, ha kilép a ködből, a földszakadékok színes kavicsai beleavatkoznak a jó palócok dolgába. Erdők-mezők, tavak, folyamok, nádasok zordonan beülnek a bírói székbe...
Mert úgy volt az...mindenki emlékszik. Sokszor negyven-ötven boglya is lett a "királyné szoknyáján" ( amint a Gyócsi had híres rétjét hívják), mert olyan széles rét az a rétek között, mint amilyen széles a királyné viganója lehet (kivált vasárnap) a többi szoknyák között. Többet ér ez az egy rét a Gyócsi család minden jószágánál.
De hova beszélek a Gyócsi családról, mikor tudvalevő, hogy Gyócsi Istók halála után Mudrik Mihályt állította maga mellé férjének az asszony, s hogy íme, most a szemét ő is behunyta, az lett volna az igazságos: minden dűlőt, minden földet három egyenlő darabra osztani, az ingó-bingó jószágot azonképp: a porta pedig hadd lett volna a nyomorék Imréé, ő fizetné ki mint legöregebb és férfi a két kiskorú húgát. Gyócsi Esztert és a mostohaapjától való Mudrik Erzsit. Mert így szokás a becsületes emberek között.
Hanem a ház, a nagy rét is Erzsié lett. Gonosz apja az osztásnál megrövidítette, kijátszotta a Gyócsi árvákat, pedig a megboldogult, akié a vagyon volt, nekik is úgy anyjuk, mint az Erzsikéé. Teljes lehetetlen, hogy meg ne forduljon a sírjában!
Imre a Bogát-hegyet kapta. Éppen olyan púpos a jószága, mint a háta. Nyomorult egy irtvány, az bizony nem hozza meg száraz esztendőben a vetőmagot sem. Esztert pedig odaszorította a Csipke dűlőbe: árok árok hátán. Legelőnek se jó, még a telekkönyvbe is úgy van beírva, hogy "hasznavehetetlen".
Minden jó lélek megbotránkozott a faluban, de a törvényes igazság meghagyta. Jól tudott beszélni Mudrik Mihály uram annak az igazságnak a nyelvén.
Nem is lehetett már ezen segíteni sehogy, hacsak még magához a királyhoz egy instancia?... De az is, ki tudja, milyen ember?
A nótárius meg is komponálta, olyan érzékenyen, szépen, hogy a kő is meghasadna tőle. De hiszen okos ember a mi nótáriusunk, habár nem fogant is meg sehol a magasban ez a nehéz panasz.
Vígan jött haza Mudrik, de annál szomorúbban Gyócsi Imre a városból, ahol a tekintetes vármegye is kimondta, hogy úgy marad minden, amint van. Imréé a Bogát, Eszteré a kavicsos ugar, a "Csipke", Erzsié a selyemrét, a "királyné szoknyája". No, ez után a szoknya után fognak még csak bolondulni igazán a csoltói legények...
Hiszen az is testvére neki, de csak az anyjáról, azután ez a másik az elhagyottabbik: szíve ehhez húzza. A maga dolgát nem bánná, rút is, púpos is, hasznát se vehetné a vagyonnak, aztán ha a házból is kitudják őket maholnap, ő még beállhat valahová cselédnek, de a szegény Eszter?...Oly kicsike, vézna: aztán istenem, hiszen csak gyerek még.
Fölemelte az öklét. "Hej, ha most itt volna, aki koldussá tett!" Csordultig tele volt a szíve keserűséggel. Ha úgy kiönthetné, ha úgy elpanaszolhatná valakinek, ha ezek a hegyek, folyamok és bércek azt mind megértenék!
Haragoszöld színben mosolyogtak feléje távolról a csoltói rétek, amint ott haladt a poros úton a Bogár alatt. A "királyné szoknyájának" mintha ránca volna, egymás fölé hajlik rajta hosszú hullámzó csíkokban a sugár s az árnyék.
Éppen a nap nyugszik, s még a vén Bogátot is hogy megaranyozza...Az ott rajta az ő vetése. Szép abban a hegyben az igyekezet. Elég hitványok ugyan a kalászok, de csak mégis megnőttek. A kék búzavirágok is éppen olyan szépen fonódnak közéjük, mint egyebütt.
Istenem, istenem, de csak szép is ez a csoltói határ! A paradicsom is nehezen lesz ilyen...
Igaz, hogy az övé belőle a legcsúnyább rész, ez a kopár hegyhát, de hát mégiscsak van valamije benne. Azután nem is olyan rossz az, ha jobban meggondoljuk, csak jól kell művelni. És legalább a víz nem viszi el, ha terem rajta valami.
De már az Eszter jussa, az csakugyan nem ér semmit, azt még szántani sem érdemes.
Olyan innen az a széles, nagy ugar a mezsgyén túl, mint egy odacsapott csúf folt valami zöld ünnepi köntösön, szemet bántó, szomorú: szakadékaival egy mindig terjedő seb az anyaföld testén.
Amint odább mellette vinné útja Imrét, megállott, megnézte még jobban.
Bizony csenevész egy tartomány! Nem terem itt meg semmi, csak az árvaleányhaj teng a szakadékok partján A szegény kis Eszterkéé is épp ilyen fehéres...
De nini, milyen szép fűbokor nőtt odalenn a kavicsok közt! Milyen buja kövér, s hogy ránevet Imrére! A "királyné szoknyáján" sem terem ennél különb, még annak is legszebb fodra lenne. De hiszen van ennek a földnek ereje, ha akarja. A cukorrépa is lám, hogy nekilódult a túlsó végben...Nem kell ezt a földet mégsem lebecsmérelni.
Lement az árokba, megsimogatta a bokrot. De puha, de kedves, mint a selyembársony! Ugyan beszélgetnek-e néha ezek a fűszálak? Hát már miért ne beszélgetnének?...
Aztán olyan furcsa az, ha valami durva láb letapossa őket, meggyűri, összegázolja, reggelre azért megint csak felkelnek, mintha sosem lett volna semmi bajuk. Mégis különös az, hogy ezek a picike, gyenge füvek erősebbek az embereknél...
Patkós csizmái alatt megcsördültek a kavicsok, a jó, agyagos palóc föld szép, színes kövei. Hát biz ezeket nemigen szokták gyűrűbe foglaltatni, hanem azért mégis nagyon szépek. Az emberek a hibásak, nem a föld. Az csak jó szívvel adja ezeket is, mint az aranyat, ezüstöt, csakhogy mi nem becsüljük meg, mert nem tudjuk kitalálni a hasznukat.
Pedig már az is milyen nagy jóság a földtől, hogy míg odafönn a tótok között nagy szürke kövekkel béleli meg magát, amikkel azoknak annyi bajuk van, itt, mintha kedvezni akarna, apró, tetszetős kavicsokat hány ki.
Imre lehajolt, és teleszedte a szűre ujját. Volt azok közt kék, sárga, piros és aranyszínű. A szakadékban alant egy nagy fekete kőnek látszott a csücske: amint sarkával ráhágott, lehámlott belőle egy darab, azt is a többi mellé tette. Jó lesz a kis Eszternek otthon játszani.
Megkönnyebbülve folytatta útját hazafelé. Egészen megbiztatta a hegy meg az ugar. Hiszen csak rájuk kellett nézni, hogy megelégedjék velök. Még tán jól is van az úgy, hogy Erzsié lesz a selyemrét. Maholnap meg talál halni az apja, nem marad senkije, ő pedig csak itt lesz azontúl is a húga mellett. Aztán Eszter arca is sokkal szebb, kevesebb ráadással jut annak idején főkötő alá. Bizony Isten, jól van ez így, ahogy van!
Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette az öreg úri vadászt, ki a hegy felől közelgett, csak mikor már megszólította:
- Jó estét, fiam! Hová való vagy?
- Csoltóra.
- Akkor azt is tudod, kié ez a hegyhát?
Imre elmosolyodott. Egészen egyenesen mégsem veszi magára, nincs vele mit dicsekedni.
- A Gyócsi Imréé - mondta kelletlenül.
- Úgy nézem szántónak használja. Arra ugyan nem lehet valami nagyon jó.
Imrét bosszantotta a lenéző hang. De bizony csak nem hagyta bántani a Bogátot.
- Maradhatós biz az, egészen maradhatós.
- Hát az út milyen tőle a belédi üveghutáig?
- Csintalan, majd mindig csintalan...
A vadász dünnyögött erre valamit, s mert éppen a faluba értek, elválóban kérdé:
- Hol lakik az a Gyócsi?
- Itt a mostohaapjánál. Én magam vagyok az - vallotta be pirulva.
- Akkor veled alkuszom meg.
Imre nem tudta elgondolni: mire, s álmélkodva nézte, amint az idegen úr igazán utánajött a házba.
Mudrik otthon volt már, mert ő kocsin jött. Gyanús szemekkel kémlelte az idegent, attól tartott, valami prókátort hozott magával a fiú. Hanem hiszen jókor hozza már...
Erzsike a mézeskalácsaival és a fabábuival játszott. a két évvel idősebb Eszter az asztalon könyökölt, és sóvárgó szemekkel nézte a húga kincseit. Neki nem jutott semmi a vásárfiából.
Szép kék szemecskéi a bátyja felé fordultak panaszkodóan, reménykedve, várakozóan.
A púpos észrevette, s a kedvetlenség felhője futott át az arcán. Nem is hallotta, hogy az idegen mit beszél. Mudrik Mihály őkegyelme felelget neki.
- Micsoda? A Bogát-hegyet akarja megvenni a mostohafiamtól? Megbolondult az úr? Hallod-e Imre, meg akarja tőled venni a Bogátot. No, felelj hát neki.
Aztán nevetve csapta össze a tenyereit. No ugyan pompás domínium az! Ugyan mit adna érte az úr?
Imre maga is nagy szemeket meresztett, s zavarodottan makogá:
- Nem adom a hegyemet...dehogy adom. Hiszen úgysem venné az úr semmi hasznát...Én pedig megszerettem, igazán megszerettem.
Eszébe jutottak a kavicsok, amik a szűre ujjában vannak. Elmosolyodott, megörült nekik, s hamiskás hunyorítással magához intette Eszterkét.
Az tündöklő arccal szökött oda, s kezeivel összefogta köténykéje alsó szélét: csak belefér talán, amit Imre bácsi hozott. Kirakta a köveket egyenként. Félénken nézte, tetszenek-e a húgának. Hogyne tetszenének.
Tapsolt örömében, vagy talán azért is, hogy az Erzsi figyelmét odavonja, mintha azt mondaná:"Látod mim van nekem!" Aztán ő is visszaült az asztalhoz, eleinte húzódozva Erzsitől, messzire. Idegenül, irigykedve méregették az egymás játékait, melyik ér többet, de mind a kettőnek látszott a tekintetén, hogy a fagy nemsokára fölenged.
- Ejnye, fiam, ide hallgass hát... - szólt a vadász türelmetlenül. - Nem jöttem én ide tréfálni, komoly vevő vagyok...a belédi gyáros.
- Az a gazdag ember - vágott belé élénken Mudrik Mihály -, akié az üveghuta meg a nagy majorság?
- Éppen az üveghuta hozott ide. A Bogát földjére szükségem van az üvegcsináláshoz. Eddig négy mérföldnyiről hozattam az anyagot, mert nem tudtam, hogy a Bogát gyomra is viselős vele. Ma megvizsgáltattam. Nekem az a hegy sokat ér, mert közel van. Megveszem tőled jó pénzen.
Mudrik arca olyan vörös lett, mint a skarlátposztó, de annál halványabb az Imréé.
- Nem tudok én megválni attól a hegytől - szólt restelkedve. - Nekem jutott, legyen az enyém.
- De ha jól megfizetném?
- Nem adom én azt még talán...
Gondolkozott, micsoda nagy dolgot mondjon:
- Még tán ezért az egész határért sem.
Az üveghutás elmosolyodott. - No jó, jó...látom, hogy igazi palóc vagy...odanőttél a röghöz - akkor hát kiveszem árendába. Vagyis csak a belsejét. Szánthatod, művelheted a tetejét, adok érte évenként ötszáz forintot.
Most már Mudrik Mihály sápadt el az irigységtől, s Gyócsi Imre pirult el az örömtől. Hiszen annyi pénz együtt talán nincs is a világon! Ötszáz forint! Még a "királyné szoknyája" sem ér talán annyit. Micsoda gazdag menyasszony lesz ebből a...
Eszterke volt az első gondolatja.
- Eszterke! No, nevess hát! Gyere ide, lelkem!
De Eszterke nem nevetett, makrancos képet vágott. Hogy ím, az egyik kavicsot a szájába vette, és megnyalogatta, kisült, hogy nem cukorból van.
- Hisz ezek kövek! - sóhajtotta elpityeredve. - Egye meg őket!
S durcásan vágta földhöz valamennyit.
Hát az egyik, a fekete kő éppen odagurult a hutás lábaihoz.
Fölvette, megkopogtatta az ujjával, a pápaszemén keresztül is még egyszer megnézte.
- Ejnye, de finom fekete kőszén ez! Honnan hoztátok?
- A kishúgom földjén egy nagy darab kőből törtem. Tele van annak a belseje ilyenekkel.
- No, fiam - mondta a hutás fölugorva - tudod-e, hogy ti gazdag, de nagyon-nagyon gazdag emberek vagytok?!
A lányka, aki csak most lett figyelmes az idegenre, abbahagyta a sírást, és bámészan nézte az ősz haját, hosszú fehér szakállát. Hallott ő már valahol a mesékben ilyen kinézésű emberről.
Imre pedig behunyta szemeit, s nehogy fölébredjen, nem merte kinyitni sokáig.
Pedig kinyithatta bizvást, mert szín valóság lett a dologból. Hisz mindenki tudja, hogy történt, hogy nyitották meg a csoltói kőszénbányát. Sőt, a magvát is kitalálták...mert nem ostoba nép az...tud ez gondolkozni, ha akar...s van ám a vármegyénél is nagyobb hatalom...akármit mondjon is Filcsik uram, aki istentelen pogány ember.
Hegyek, folyók, völgyek vették itt kezükbe ezt az osztálydolgot.
A Bogát meg a "Csipke" még szelídek voltak, Mudrik Erzsi rétjét nem bántották, a Gyócsi árvákat csak fölsegítették.
De a Bágy kegyetlen.(Ámbátor sokszor füstölög a Bogát is, hátha az húzza le neki a felhőket?). A Bágy négy álló évig egymás után öntötte el a réteket, s akkora nádast növesztett a "királyné szoknyáján", hogy évről évre bízvást eheti a rozsda otthon Mudrik Mihály uram kaszapengéjét.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 31. 17:41 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Fekete István: Ősz
Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat. A barackot, diót, vadgesztenyét és a többieket. Zöldek még, de a lombjuk rezdülése fáradt és tűnődő. A baracké kicsit sárgább, mint a nyáron, és a körte levelét már itt-ott pirosra érlelték hűvös éjszakák, egyébként alig változtak, mégis susogásokban, némaságukban mintha fáradt aludni vágyás lenne, és nem néznének a távoli hegyek felé, ha felkel a nap, csak lefelé, közel, a földre.
A diót már leverték, mégis, ha megzendül a szél, valahonnan lepottyanik egy-egy szem, és titkos éjszakákon megnyitja markát a vadgesztenye tüskés héja is, és elhinti fényes bőrű gyermekeit a puha földön és a meddő aszfalton.
A hajnalok már elködösödtek, a csókák kiáltása messzebb hallatszik, mint máskor, és üde rikkantásukban mintha a tél üzenne az erdőnek és a nádasoknak, a vizeknek és a szántásoknak, az utaknak és az utasoknak.
Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat és az eget, hol céltalan kis felhők vándorolnak békés magasságban, és madárrajok utaznak dél felé. A sárgarigó már régen elvitte aranydolmányát és ezüstfurulyáját, a fülemüle nem is tudom, mikor köszöntötte utoljára a kertet, ahol született, a bíbicek nem féltik már a fészket a tocsogók felett, és a gólyák már talán meg is érkeztek "téli" szállásukra, ahol mindig meleg van, és idegen csillagokra néznek - fél lábon tűnődve - az afrikai éjszakában.
Csak a feketerigó zörög a száraz avaron, és idei cinkék böngésznek az almafákon, aprókat cserregve, mert elfogytak a hernyók, elrepültek a lepkék valahova a nyár után, vagy lehulltak, mint éjjel egy-egy száraz levél, és szárnyuk színes ragyogása elmúlt, mint a nyári virágok ideje és tündöklése.
És milyen hallgatagok az éjszakák! A csillagok mintha szúrósabb szemmel vigyáznának a csendre, és csak vándormadarak kiálthatnának figyelmeztető üzeneteket az utánuk jövőknek, hogy utat ne tévesszenek az úttalanságban.
Néha felébredek egy-egy ilyen kiáltásra, és kinézek az ablakon, pedig tudom, nem láthatom őket, mint ahogy ők sem látják az utat, ami a szívükbe van rajzolva, hogy merre menjenek. De érzik, mint ahogy én is érzem, amikor felettem elrepülnek. Érzem és hallom, hogy siratják a nádast, az ismerős vizeket, búcsúznak a domboldaltól, hol piros már a galagonya, és sárgul a vadkörte, vágyódva kiáltanak a nagy fák után, hol árván maradt a fészek, és az elhagyott utak fölé hálót sző pók mester, a szúnyoghalász.
És megjött a hangjuk a varjaknak, amint átszántanak a hajnal párája felett, és lenéznek a kertekbe, hol sárgán zörren a kukoricaszár, és a harmat hideg cseppjei csillognak a káposzta levelén.
Kárognak a varjak, és az elhagyott mezők üzenetét hozzák - annak, aki érti - néma utakról beszélnek, romházakról, gazdátlan tanyákról és szürettelen őszről, csonka fákról, felszaggatott hidakról, elhagyott fejfákról és géproncsokról, melyek tanácstalanul állnak a kikericcsel kicsillagozott rétek közepén.
Kár...kár!
Amikor felsüt a nap, elhallgatnak, mintha szégyellnék, hogy csak rosszat tudnak mondani, és repedt trombitájukban csak a sötétlő gyásznak van hangja.
Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat, az eget, a földet, ahová már letelepedett az alkony borulása, és előkúsztak a hosszú árnyékok.
Csend van, akár elhagyott templompadlásokon. A fákon levél se rezdül, a kertekben nem jár senki, a feketerigó elrepült valahova, nem kutat a zörgő levelek alatt, s a bokrok hónaljában már este van.
És éjjel majd újra megszólal a bagoly. Egész nyáron nem hallottam, de tegnap felébresztett. Felkönyököltem az ágyban, és hallgattam, mit mond a bagoly, és borzongató rikácsolása mivel ijesztgeti a környéket.
Idei bagoly volt, idétlen hangú, nem sok meggyőződéssel öregbítette az éjszakát.
- Tél lesz! - kiáltotta. - Téél...vigyázzatok. Dermedés és elmúlás jár a kertek alatt. Én látom. Látom...
- Nem füstölnek a kémények, és a tél jégmarkában fogja a várost. Reszkessetek!
Aztán már nem értettem, mit mondott, mert mérgesen ugatni kezdtek a kutyák, és igen csúnyákat mondtak a kis bagolynak, aki nem is volt rossz tulajdonképpen, csak hát bagoly volt, de erről nem tehetett.
Kiment az álom a szememből, és szinte vidám lettem, mert éreztem, hogy károghatnak már a varjak és huhogott a bagoly száraz rémlátással, és már nem hiszek nekik.
Én a néma vándoroknak hiszek.
A galamboknak és a rigóknak, az orgonálóknak, síposoknak és dalosoknak hiszek. A szélkiáltóknak hiszek, a titkos fészekrakóknak, a fülemülének és a csíznek, mert hogy tél jön, azt tudjuk: vággyal és reménnyel fűtünk majd, azt is tudjuk: de a romok felépülnek, a hidak újra átfogják a partokat, a géproncsokat elnyeli a susogó sás, és a jeltelen sírokat beborítja a mezők millió virága.
Károghat hát a varjú, és rikoltozhat a bagoly.
Mondhat, amit akar.
Én a tavasznak hiszek!
írta: jazsoli5, 2009. márc. 19. 20:03 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Kosztolányi Dezső: Házi dolgozat
Pali tizenkét éves, harmadik gimnazista. Vacsora után, mikor a vendégek a társalgóban poharaznak és füstölnek, tizenegy felé fényt látok a diákszobában. Bekémlelek az üvegajtón.
A kisdiák ott gubbaszt a zöld viaszkosvászonnal bevont asztalnál, kezében toll, előtte papír. Homlokát ráncolja, sóhajtozik. Rágja a tollszárát, belemártja a tintába. De nem ír.
Így múlik öt perc. Akkor nyitok be.
- Kezét csókolom.
- Szervusz. Mi az, te még nem alszol?
- Házi dolgozatot kell írnom, holnapra.
- Miről?
- Édesapámról.
- Ajha - mondom. - Az édesapádról?
- Arról - szól, s elém tolja a füzetét.
Cím: Édesapám.
Az édesapa szerkezete a következő: a) bevezetés: leírása, b) tárgyalás: jelleme, szokásai, c) befejezés: mivel tartozunk édesapánknak?
Leülök asztalához, vele szemben, s figyelem őt. Arca zavart, szeme lázas, szőke haja zilált, mint egy elborult lángelméé, aki az alkotás gyötrelmében hánykolódik. Orra tintás.
- Mit írtál eddig? - vallatom. - Mutasd.
- Ez csak piszkozat - mentekezik.
A "piszkozat" valóban piszkos. Mindössze néhány paca van rajta, egy elmaszatolt állat rajza - kutya vagy disznó -, kérdőjelek, fölkiáltójelek, s egyetlen szó: édesapám. De utóbb ezt is áthúzta, kitörölte, mintegy megsemmisítette.
Tehát nemigen haladt előre. A papírlapot némán visszaadtam.
- Na folytasd - biztatom. - Érted, hogy miről van szó. Édesapát mindenekelőtt három részre kell osztanunk.
Várok türelmesen.
Ismerem őt: értelmes fiú, kitűnő tanuló, korát meghaladó tudással, látókörrel.
Megint csak bámul maga elé, ráncolja homlokát, sóhajtozik.
- Nem jut eszembe semmi - sopánkodik.
Csóválom a fejem.
- Szereted az édesapád?
- Hogyne - szól, s elmosolyodik.
Most részvétet érzek iránta, de egy kis kajánságot is, s kegyetlenül, gonoszul élvezem vergődését, nyilván gyermekkori tusáimra emlékezve, amelyeken már többé-kevésbé túl vagyok. Hallgatok.
Ezt gondolom:
"Mit írtam volna én tizenkét éves koromban édesapámról? Hegyláncnak láttam őt, sötét őserdőnek. Hangja mennydörgött. Reszketve imádtam, s kétségbeesve, dühöngve keltem fel az asztaltól, mikor észrevettem, hogy modoros szokása szerint kissé megszagolja a húst, a másik szobába menekültem, s ott hangosan ordítoztam, hogy ne halljam rémes gondolataimat. Néha féltem, hogy főbe lövi magát. Ilyesmik azonban nem férnek bele egy iskolai dolgozat keretébe."
Később ezt gondolom:
" Ha most Pali meg tudná írni, ami valóban benne él, ő lenne a világ legnagyobb írója - akihez mérve Shakespeare csupa elcsépeltség, Tolsztoj silány gyermek -, a parttalan, korlátlan személyesség, melyet még nem határol a forma merevsége. De éppen ezért nem tud személyes lenni. Megriad a benne lakozó zabolátlan élettől. Félénk, szemérmetes. Mit ér az a sok láng, mely benne lobog? A tűzhányó kráterénél még senki se gyújtott rá egy cigarettára."
Pali közben megivott egy pohár vizet, tüszkölt, köhögött, ismét leírta: édesapám, és ismét áthúzta. Egy új papírlapot vett elő, mely irdatlan fehérségével vádlóan mered rá. Álmosan pislog. A szánalom fog el.
- Így sohase készülünk el - nógatom. - Kezdjünk hozzá, fiam. Milyen az édesapád? Írjuk le.
Diktálok, eleinte elfogódottan, nagyon lassan:
- Édesapám negyven esztendős. Magas, izmos, férfias. Fekete haja halántékán már deresedik. Homlokát az évek redőkkel vésték tele...
Pali gyorsan, hibátlanul ír. Minden mondat után rám tekint, lesve megváltó szavaimat. Én is belemelegszem, bátorságra kapok, már gondolkozás nélkül, pimasz szemtelenséggel diktálok:
-Arca jóságos. Mi a második rész? Ja, a jelleme. Mondjuk egyszerűen, hogy: jellemes. Mindig egyenes, határozott. A szigort bölcsen egyesíti a jósággal. Ha elfárad az élet harcában, esténként családja körében találja meg a vigasztalást, s akkor a lámpa fénykörében felderül...
A befejezést már rábízom. Itt a szókratészi módszerrel élek.
- Remélem - mondom -, tudod, mivel tartozol édesapádnak?
- Hálával - válaszol Pali gépiesen.
- Úgy van - bólintok -, hálával azért a sok szeretetért, azért a sok áldozatért, azért a végtelen sok...
Éjfél van, mire befejezzük. Akkor visszamegyek a társalgóba, barátaimhoz.
- Hát te hol voltál? - kérdezi Pali apja.
- A fiadnál.
- Mit csináltál?
- Neveltem őt - feleltem. - Az életre neveltem. Megtanítottam hazudni.
írta: jazsoli5, 2009. febr. 24. 6:23 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
2 komment
Móricz Zsigmond: Virtus
agyogó villanyfényben ültek. Már éjfélre járt az idő, s az urak elvesztették a fejüket. A Hortobágy szele zúgott odakint, a halastavakat verte, melyek kilométerekre suhogtak az igazgatói emeletes ház mögött, s az urak a parasztvirtusról beszéltek.
- A Hortobágy nem a régi - mondta az ügyvéd, s vérbe borult a szeme. - Soha olyan csalódás nem ért, mint mikor diákkoromban elolvastam Jókai Sárga rózsáját, s kijöttem utána a Hortobágyra.
- Azt nem szabad, Jókai után nem szabad a Hortobágyra menni - mondta a mátai biztos fia -, romantika után a valóság.
- Taknyos lovak - kiáltotta az ügyvéd -, kócmadzagok, feltört bőrű pókos lovak, légy lepte a sebet a marján, és csikósok, nem is illik rájuk ez a név, csikós. Ennek a szónak muzsikája, ereje van, a régi idők, a Szigligeti-féle igazi népszínművek patinája van rajta. Bandi bojtár: féktelen erő és durva külső alatt lovagi lélek...ezek a csikósok? Akik itt vannak a Hortobágyon?...Ezek mezőgazdasági napszámosok, akik éppen úgy hordhatnák a téglát a budapesti építkezésnél, mint ahogy most véletlenül a pusztán szolgálnak. Lerí a fejükről a pásztorkalap, s a kezükbe nem illik a karikás...
- Nono - mondta csendesen az öreg állatorvos, aki idősebb ember módjára ragaszkodott a maga világnézetéhez, s harminc év óta nem is változott szemében a világ.
- Százezer koronát teszek le, ha földhöz nem vágom a legelső csikóst, aki szembe jön - mondta az ügyvéd, s karját megfeszítette.
Büszkén nézett körül, s érezte az izmaiban lüktetni az ezüstérmeit, miket mint atléta nyert tíz-tizenkét évvel ezelőtt.
- Hát akadhat olyan, akit odavágsz - mondta az állatorvos csöndesen, szivarja mellől -, de akad olyan tíz, aki odavág.
- Gyerünk a hortobágyi csárdába! - kiáltotta az ügyvéd, s felállott. - Én is magyar ember vagyok, bennem is van vér. Be fogunk menni a csárdába, az asztalra ütök s azt mondom: no, legények, ki áll ki velem?
Furcsa volt s jellemző ez az éjféli virtus a Hortobágy kellős közepén. Mintha a levegő, az ősi szél ébresztette volna fel, mindenki megértette, az asszonyok is hangosan s csiklandozva nevettek: ez a magyar vér játéka, ez a délibáb.
A pesti ügyvéd kivette az új százezer koronását, s a háziasszony kezébe tette:
- Nagyságos asszonyom, csókolom a kegyes kis kezeit, gyüjjön velünk. Legyen a mi tornatündérünk! Adja maga ki a jutalmat.
A háziasszony sem tiltakozott ellene, bármilyen ellentétben volt is is a villanycsillár éles fehér fényével e sötét szenvedély, amely cél és ok nélkül lobogott fel az urakban.
Kocsiba ültek, s a szél irányában elrobogtak a hortobágyi csárda felé. Átrohantak a Hortobágy hídján, amely a sötétben óriás és komor volt, sivár, dísztelen, tömör alkotmány, jól illett a mozdulatlan, végtelen pusztához két izmos, rideg oszlopfőjével, amely olyan barbár, mintha az ázsiai pusztákon állana.
A boltíves nagy tornácokról még valóban gyenge lámpafény világított.
Megállottak, bementek.
Bent a nagy ivó olyan volt, mint ezelőtt hetven esztendővel, mikor Petőfi erre járt, s egy pohár rossz bor mellett búsult.
Jobbról a kármentő előtt kis kerek asztalnál két csöndes pásztorember üldögélt a "spriccelt" mellett.
Az ügyvéd hevesen, izgatottan lépett az asztalukhoz:
- Urak - mondta, s akkor vette észre, hogy egész úton úgy készült rá, hogy: "no, legények!"...- hát urak, van-e még virtus a hortobágyi csárdában?
A pásztorok hátrább ültek, nem feleltek, lassan nézdelték az úri társaságot. Csupa idegenbéli volt, mert a mátai biztos úr fián kívül nem volt jelen szemükben ismert arc.
- Úgy gondolom - folytatta az ügyvéd -, van-e kedvük birkózni?
A pásztorok még mindig nem szóltak, ellenségesen, megzavart állatok módjára vártak.
- Százezer korona jutalom. Százezer koronát tűzök ki jutalmul - kiáltotta egyre erősebben az ügyvéd -, ha földhöz vág engem valaki.
- Magát? - szólt az egyik pásztor.
- Engem!
- A más! - mondta a pásztor, s elmosolyodott.
Az ügyvéd kicsit belevörösödött, ez a nyugalom, ez a mozdulatlan világ s másfelől az idegesen felhajszolt idegek, saját társaságának izzó jelenléte.
Kör támadt, a hölgyek hátra húzódtak a kemence felé, önkéntelenül, védőhelyet keresve.
- Hát ha az úrnak jobb dóga nincs a százezer koronájával - mondta a pásztor -, én odavágom érte.
- No majd meglássuk! - mondja az ügyvéd. - Csakhogy akkor jó lesz bevágni egy-két decit abból a szíverősítőből.
A pásztor nem szólt, de leeresztette magáról a szűrt s kezdte kigombolni a kabátját.
- Csak azír - mondta magyarázkodva -, mert ha elszakad az a kacat, százezer koronáír még meg se igen fótozzák.
Az ügyvéd is lerakta a kabátját, mellényét s egy szál ingben állott egymással szembe a két ember.
A csapláros bort rakott elő, s mind a ketten ittak egy jót.
Ivás közben nézték egymást.
Az ügyvéd megbecsülte ellenfelét. Sovány, nagy csontos ember volt, nagy öklei voltak, nagy fekete öklök, mintha vékony nyélen kalapácsok volnának, csodálatosképpen folyton ezeket az öklöket kellett néznie, kidagadt nagy bütykök voltak az ujjakon s terpedt nagy kézfej, aránytalanok, lófékező, pányvavető nagy horgas markok.
Egy pillanatra már meg is bánta az egészet, torkán érezte ezeket a szörnyű ujjakat.
A pásztor is rámeredt s végigmustrálta az urat. Nagy, kövér embernek látta, puha húsú nagy testnek. Ő maga nem evett egyebet egy kis kenyérnél s tarhónál, azért is jött be estére a csárdába, mert a bor most legolcsóbb. Iszik az ember egy litert, s akkor is csak hatszáz korona, de tíz deka szalonna ezerhatszáz korona...Bezzeg ezek az urak jókat ettek, húsokat zabáltak, s izzani kezdett a szeme, míg hunyorítva, ahogy a napon megszokta, élesen megnézte.
- Na, barátom - mondta az ügyvéd -, hát lássuk...
A pásztor óvatosan letette az asztalra a félliteres üvegét, hogy valamiképp el ne törjön. Az ügyvéd lecsapta a maga poharát.
Kiállottak.
A társaság suttogva nézte őket a tágas ivóban, s idegesen kacagtak.
Most az ügyvéd előrehajolva, birkózóállásban , összeszorított könyökkel fejjel neki a pásztornak, s azt rögtön derékon kapta, mert az kétfelől felemelt karral várta, s nem volt kész e szinte orvtámadásra.
De rögtön lecsapott s könyöke alá fogta az ügyvéd nyakát s felülről karolta át.
Át is fordult rajta lábbal a mestergerenda felé kalimpálva, s most hátulról ragadta körül az urat, s annak gyomrát szorította teljes erejével.
Az ügyvéd vértódulást kapott, s néhány pillanat múlva kitépte magát, inge kettőbe repedt s fehér bőre kivilágított.
Most úgy fordult, hogy egyszerre szabályos öleléssel vették egymást össze, s egy pillanatnyi szünet, amiben lihegése hallatszott a két határtalanul megfeszített testnek.
Az ügyvéd most szembenézett a csikóssal, s a pillanatnyi nyugalomban így szólott neki dörmögő, halk hangon:
- Öcsém, ha földhöz hagyod magad vágni, kétszázezret kapsz.
A csikós szeme nagyot meredt. A fogát összeharapta, s kétoldalt két sovány pofája kidagadt, mint a lóé.
- De - azt mondja éppen olyan csendesen - engem oda nem vág...
Erre az ügyvéd őrült dührohamot kap, s felemeli a levegőbe a parasztot, nagyot csavarint rajta, s térdre vágja. Az felpattan, mint egy farkas, s a forró nagy testet kezdi csavarni körül-körül a csárdában, mint mikor két bika homlokot feszít s egymás körül forog, neki az asztalnak, neki a lócának, ugrik, repül, szakad minden a testük alatt, az ügyvéd ruhája valamibe akad, végigreped, a dámák sápadtan, sikoltozva húzódnak a konyha felé.
Percekig hajtja a csikós a másikat, hogy már a nyelvük kilóg, s az izzadtság összefolyik a két testről egy patakba, akkor egyszerre megpihennek, de el nem eresztik egymást, az ügyvéd csaknem megfúl a parasztizzadság fojtó szagában.
- Fiam - mondja lihegve -, oda ne vágj, kapsz ötszázezer koronát.
- Miit - hördül a csikós -, ha én egyszer megfogtalak, kutya, az apád kutya istenit...-, s neki, mint egy veszett farkas, és dobja, rángatja, vágja, s úgy fordítja maga alá, hogy keze-lába alátörik s már nem bánja, elejti magát, s a földön elesve kifordult nyakkal hörög...
S akkor a csikós, kinek minden vére agyára száll, kezdi ököllel agyba-főbe verni, iszonyú öklökkel a kövér pofáját, hasát, oldalát, derekát, agyát, ahol éri...
Mindenki iszonyodva s rémülten rohan elő.
- Megálljon kend, megálljon kend! Az isten döglessze meg kendet - kiáltanak az urak, s ki akarják szedni a csikós kezéből az ügyvédet, de a pásztor sötéten felugrik, s mint egy komondor lerázza magáról a kopókat, s fog egy faszéket s zsupsz jobbra is, zsupsz balra is, a hölgyek holtra válva menekülnek az ajtón, s egy pillanat múlva egy lélek sincs a csárdában.
Akkor a csikós fogja az ügyvéd tetemét, s kidobja az udvarra, bevágja utána az ajtót.
Visszaül a helyére.
Aztán törülgeti magát.
Csönd van.
Kint kocsizörgés hallatszik, lárma, kocsisok, asszonyi hangok.
Aztán minden elcsendesedik, a pásztorok magukban maradtak.
A másik pásztor egész idő alatt meg se moccant, míg a birkózók dolgoztak.
Nagy soká megszólal csendesen:
- Ejnye ides testvirem, de nagy szamár vagy, hallodi.
- Mir?
- Há most fuccs a százezer koronának, igazi.
- Há fuccs.
Újra hallgatnak.
- Csak legalább meg ne raktad vón azt a hájast.
- Hát komám, én rendesen el szoktam vígezni a dógot. Nemcsak úgy akárhogy...Ides komám...
- Hát az igaz - mondta a másik pásztor, s csendesen mosolyogva kiitta a bora maradékát.
Két csendőr lépett most be.
Megállottak a szoba közepén, kézben a fegyvert, lövésre készen odaszóltak:
- No, mék az a kommunista!
A csikós, aki birkózott, megtörülte ivás után a száját s felállt.
- Kommunista nem vagyok, őrmester úr...azért, hogy odavágtam...
- No csak ne beszéljünk.
S felverték kezére a bilincset.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 31. 13:03 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
2 komment
Örkény István: Kenyér (részlet)
Hetven deka volt a napi fejadag.
Reggel hatkor osztották a kenyeret. Reggelente minden barakkból nyolc-tíz ember fölkelt, kihúzta maga alól a lepedőt, és elindult a pékség felé. Majdnem egy kilométert kellett gyalogolni, mert a pékség a táborban volt ugyan, de a lakóbarakkoktól távol, ott, ahol a konyha, a ruhatár meg a fürdő. Egy kis irtatlan erdősávon vitt keresztül az út, s a kenyérhordók csoportba verődve és fegyveres őrség kíséretében vágtak neki az ösvénynek, mert eleinte megesett, hogy leütötték őket.
Úgy, ahogy feküdtünk, mindig a következő nyolc volt a soros. Előbb az alsó priccsen alvók mentek a kenyérért, aztán a felső priccsre került a sor, de ha valaki állandó éjszakai munkára járt, teszem azt, fűtő volt a fürdőben, vagy a fűrésztelepre járt ki esti műszakban, az fölmentést kapott a kenyérhordás alól. Csakhogy senki se vette igénybe a fölmentést, mert a péknél mérés közben mindig lehullott egy-két kenyérdarab, és aki nyitva tartotta a szemét, az mindig talált itt-ott, a mérleg alá beszorulva vagy a péklapátra ráragadva egy kis gyürkét. Senki sem szólt érte, ha a vételezők zsebre vágták az ilyen hulladékot.
Közös megállapodás szerint tehát barakkonként nyolc-nyolc ember hozta a kenyeret, plusz a barakkparancsnok vagy ennek helyettese. A valóságban azonban nagyobb volt ez a szám. Sokan ugyanis nem bíztak a vételezőkben, akik ( ha a barakkparancsnok vagy a helyettese nem nézett oda) esetleg belenyúlhattak a lepedőbe, és jókorát törhettek a kenyérből: ezért aztán olyanok is, akik nem voltak sorosak, elindultak a vételezőkkel, megvárták őket a pékség előtt, és hazakísérték a kenyeret. Körülbelül hét óra volt, amikor a vételezők megérkeztek. Ledobták a lepedőket a földre, és hozzáláttak a kenyér szétméréséhez.
Egy-egy barakk létszáma négyszáz fő körül mozgott. Majdnem másfél évig tartott, amíg a hetvendekás adagok kiosztására sikerült egy olyan módszert találni, mely többé-kevésbé mindenkit kielégített. A barakkparancsnok maga elé tett egy hosszú funérlapot, rajta a barakklakók névsorával és egyes nevek előtt csillagokkal. A csillag azt jelezte, hogy ki mikor kapta a púpját a kenyérnek. Az volt a vélemény, hogy a kenyér végének nagyobb a tápértéke, mint a középről szelt karéjoknak: eleinte sorsolással osztották ki a sercniket, de ez a megoldás nem lehetett tartós. A sorsolás idővel minden téren megbukott, nem csak a kenyér szétmérésénél, hanem a többi élelmiszer kiosztásánál is. A tapasztalat azt mutatta, hogy a sors mindig részrehajló, e ebből kifolyólag ingerült szóváltásokra, sőt verekedésre is került sor.
A barakkparancsnok felolvasta, hogy ezen a napon kik kapták a kenyérvégeket. (Ő maga, a helyettese, továbbá az aznapi éjszakai barakkügyeletes, a sorrendtől függetlenül, mindig a kenyér púpját kapta.) Eközben valaki meggyújtotta a kis petróleumlámpát, s ennek fényében összeállították a mérlegeket. Ezek olyan formájúak voltak, mint a patikamérlegek. Furnérlemezből, cukorspárgából és lécdarabokból készültek: az egyik serpenyőbe beletették a hetvendekás súlyt helyettesítő, pontosan megszámozott kavicsokat, melyeket időnként hozzámértek a konyhai sárgarézsúlyokhoz. Amikor a mérlegek álltak, s lassan csillapodó, egyenletes kilengésük tanúsította, hogy semmiféle csel, csalás, ragaszték vagy alátét nem zavarja munkájukat, akkor a kenyérvágó hozzálátott a négyszáz-egynéhány adag kiporciózásához.
A kenyérvágó ugyanolyan ember, mint a többi. A kenyérvágásért nem jár neki semmi, még a púpja sem. Persze, a kenyérvágó kérhette volna - némelyik barakkban meg is tette - a mérleg köré lehulló morzsákat, de ez a kicsinyesség jele lett volna. Kicsinyes ember nem való kenyérvágónak. Kenyérvágónak olyan ember való, aki mindenki bizalmát bírja, akinek van érzéke a súlyelosztáshoz, és akinek a kenyér puszta szagolása, érintése, szeletelése és méricskélése örömet szerez.
A kenyér színe: majdnem fekete. Formája: téglalap. A kenyérvágó mindenekelőtt hosszában kettészeli a téglát, aztán pedig keresztbe, egymással párhuzamos vágásokkal, nyolc egyforma karéjra vágva.Ez összesen tizenhat szelet. Egy-egy ilyen szelet gorombán hetvendekás. Amikor az összes kenyeret ily módon fölszeletelte, boszorkányos gyorsasággal leméri őket, két mérlegen egyszerre. Amelyik egy hajszállal több, abból lecsíp egy darabkát, amelyik kevesebb, arra rádob egy falatot. Ezt a falatot lovacskának hívják, s az ilyen lovacskás adagok, nem tudni, miért, nagy becsben állnak.
Ameddig a mérleg karja be nem áll vízszintesbe - így szól az íratlan megállapodás -, addig a kenyérvágónak tilos kivenni az adagot a serpenyőből.
Ezek után a barakkparancsnok - fekhelyek szerinti sorrendben - kiosztja a kenyeret. Legelőször persze azokat szólítja, akiknek púpja jár, s ezeknek a neve mellé berajzol egy csillagot. Amikor az összes kenyérvégek elfogytak, akkor aztán mindenki megkapja az adagját.
Ami morzsa szállítás közben lehullott, és a lepedőben maradt, azoknak jut, akik a lepedőt adták. A kenyérvágó szétszedi a mérlegeket, ládájába zárja a súlyokat, s végül összesöpri azokat a morzsákat, amelyek a mérleg körül maradtak az asztalon. Egy kis púp lesz belőlük. Annyi, amennyitől jóllakik egy madár. A kenyérvágó minden reggel meg szokta kérdezni:
- Ezzel a kis maradékkal mi lesz?
Amíg a közös kenyérnek egyetlen morzsája látható, senki nem mozdul a helyéről. De erre a marék morzsára mégsem tart igényt senki. Sőt, a legtöbbször így szól valaki:
- Edd csak meg, öregem.
- Nekem nem kell - mondja a barakkparancsnok. - Egye meg valaki.
Erre azonban nem akad vállalkozó. A kenyérvágó már menne a dolgára, de nincs szíve sorsára hagyni ezt a kis morzsalékot. Várakozásteljesen néz körül, de senki sem mozdul. Egy idő múlva megszólal a barakkparancsnok:
- Egye meg az, aki a legéhesebb.
Erre sem válaszol senki. Amikor már túl hosszúra nyúlik a csönd, a barakkparancsnok idegesen megismétli a fölhívást.
- Kell, vagy nem kell? Ne húzzuk az időt emberek.
Mindenki áll, nézi azt a marékra való morzsalékot, de senki sem lép ki a tömegből. A kenyérvágó még egyszer körülnéz, és vállat von.
- Bánom is én. Legalább söpörje le valaki az asztalt.
Priccse felé indul, a tömeg utat nyit neki, s ő eltűnik a homályban. A többiek még álldogálnak egy kis ideig, aztán ők is szétoszlanak lassan. Az a maradék morzsa mindennap az asztalon marad.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 12. 6:51 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Kosztolányi Dezső: Ötévi fegyház
Már kora délután bement dolgozószobájába, mely a kis kertre nyílt, elkülönözve lakása többi részétől, az első emeleten.
Havas délután volt, korán sötétedő, úgy két órakor már meggyújtotta asztalán a villamos lámpát. A cserépkályhában rózsaszín lánggal lobogott a tűz. Szemben vele néhány fa állott - egy öreg diófa meg egy barackfa -, tar gallyakkal, fehér téli bundába borkolózva.
Az ügyész ezen a vasárnapon délután vádbeszédére készült. Negyven év körül lehetett, egészséges, izmos, nyugodt férfi, mintaképe a mértékletes és egyensúlyozott embernek, kinek minden vonása szabályos, az idegesség rángása nélkül. Le lehetne őt fényképezni egy néprajzi tankönyv számára, és aláírni: " közép-európai férfi."
Régen elmúltak azok az idők, mikor munkája izgalomba hozta. Tíz évvel ezelőtt - még pályája kezdetén - még visszadöbbent egy-egy szemtől, mely könnyek forró záporában fürödve tekintett rá, egy-egy szenvedő arctól, mely annyira hasonlított minden más archoz, testvéreink, anyáink arcához. De idő kellett, míg hozzászoktatta magát a jó keménységhez, mely nélkül a tett ideges és beteges kapkodás. Képzelete minden gonoszságot és förtelmet megértett, de kristály világossággal látta az egyénnel szemben a mindenki igazát. Tudta, hogy a földi igazságszolgáltatás csak viszonylagos valami, és épp ez adott neki erőt a cselekedetre. Immár csak tárgyak voltak szemében az emberek. Mint jó sebész, biztos kézzel vájkált az életekben. Néha könyékig vérben tárta föl az undok bűnök tályogait, az alattomos kis sebeket, melyek titkos átszövődéssel mérgezték az egész szervezetet, és bizony nemegyszer súlyos műtétei is akadtak, mikor a beteg annyira rothadtnak mutatkozott, hogy csak a halál volt az egyetlen gyógyszer. Ilyenkor emelt hangon kérte a büntetést. És éppúgy nem nézett a vádlottra, mint a sebész arra a betegére, akit operál.
Most ifjúkori szenvedélyével adta magát oda a kék és rózsaszínű ügyiratoknak, melyek egy betöréses lopásról tettek jelentést. A szomszédos faluban egy huszonöt éves legény éjnek idején átmászott a falon, betörte a kaput, s ellopta a kasznár pénzét - vagy kétezer koronát -, két új csizmát és egy aranyórát, melyet a szekrényben lelt meg. A szakértői szemle megállapította, hogy a kaput bezárták, és a tettesnek nem túlságosan nagy erőfeszítést kellett kifejtenie, hogy behatolhasson. Lehet, hogy szerszámot is használt. Az ügynek ez a része különben nem egészen világos.
Három óra tájt a szobalány behozta a feketekávét, mely termékeny józanságot árasztott a fejében. Úgy látta, hogy az eset nem is olyan bonyolult. Maga a tettes nem jelentkezett, csendőrök fogták el a bűntényt követő napon. Első kihallgatásánál tagadott, bár az orozott holmit megtalálták nála, az aranyóra kivételével, melyet jó előre egy pöcegödör mélyén rejtett el, és szemetet lapátolt rá.
"Egyszerű az egész - ismételte magában -, iskolaeset, mint az orvosok mondják, mely egyszerre az összes kiáltó tünettel jelentkezik. Kórjelzés: betöréses lopás. Orvossága: ötévi fegyház."
Már fogalmazta az indokokat, melyeket holnap vádbeszédében akart elmondani, mikor kopogtak ajtaján, s prémes bundában bejött felesége, aki a kisfiával látogatóba készült.
Ozsonnára hívták őket valahová. Pali szépen meg volt fésülve - oldalt választották el szőke haját -, és erre az ünnepi alkalomra lehajtott keménygallért kapott, csokorra kötött selyem nyakkendővel. Láthatóan rosszul érezte magát. Ő is nyafogott, hogy szúrja a gallér, nem akart elmenni. Előre csúfolta azokat a tiszteletreméltó bácsikat és néniket, kiket szülei végtelenül kedvesnek és vonzónak akartak feltüntetni. Duzzogva felmászott apja székére, az íróasztalon kotorászott. Az ügyész fölemelte, levegőbe dobta, a fiúcska a síráshoz közel, ingerült kacajjal fölkapott egy léniát, és hadonászni kezdett vele. Apja rászólt. Erre Pali kiöltötte nyelvét, köpködött, anyja után szaladt, és erősen becsapta maga után az ajtót.
- Pali! - szólt az ügyész, mert meg akarta feddni. - Haszontalan! - kiabált most már erősebben, és a kilincsre tette a kezét, hogy utánamenjen.
A kilincs azonban nem engedett.
Az ajtó be volt zárva.
Kétszer-háromszor is megpróbálta. Nem lehetett kinyitni. Semmi kétség, a kis imposztor kívülről rázárta a dolgozószoba ajtaját, és eltűnt. Gyakran csinált ilyen rossz tréfákat.
- Szemtelen - mondta az ügyész, és elmosolyodott.
Aztán haraggal tette hozzá:
- Hallatlan!
Csöngetett a szobalánynak, hogy nyissa kívülről az ajtót. De a szobalány többszöri csöngetésére se jött, úgy látszik, vasárnapi kimenője volt. Legyintett kezével, és leült az íróasztalhoz.
Ezt a délutánt úgyis erre szánta, dolgozni akart, estéig. Langyos levegő cirógatta körül, senki se zavarta, csönd volt. Mikor gyerekvisongás hallatszott a másik szobából, sokszor vágyott ilyen nyugalomra. De most, hogy birtokába jutott, túlontúl nyugodtnak és hangtalannak találta. Kocsik nem jártak az utcán, csak emberek suhantak a neszfogó hószőnyegen kísérteties, néma lépésekkel. Mit tegyen? Unalmában levágta körmeit a tollkésében levő kisollóval. Sétált, ásított, fütyörészett, aztán újra az aktákba süppedt.
Sokáig ülhetett az íróasztalnál, mikor észrevette, hogy tulajdonképpen nem érti, mit olvas, kétszer-háromszor is át kellett futnia egy-egy mondatot, akkor is unottan kóvályognak körülötte a hivatalos stílus papírfoszlányai, a paragrafusok dugóhúzói. Valami zavarta. Az ajtó felé tekintett, és újra megpróbálta a zárat.
"Bezártak" - gondolta -, rab vagyok - és erre valahogy izgalomba jött. - Ha például rosszul lennék, csak egy pillanatra, és megállna a szívverésem vagy elszédülnék, akkor..."
Igen, telefonozni nem lehetett, mert a telefon az előszobában állt, és nem juthatott hozzá.
"Az ablakot kellene akkor kinyitnom - töprengett -, és kiabálnom kellene. Csakhogy a kert az utcától messze van, senki se hallaná a hangomat. Ha pedig meghallaná, hogyan magyarázzam ezt a furcsa esetet? Mindenki hazugságnak gondolná, és kinevetne. Szóval - dünnyögött - ötórai fogság."
Mióta elmentek, alig múlt el több harminc percnél, pedig úgy érezte, hogy legalább másfél órája nincsenek itthon. Nézte óráját, a nagy- és kismutatót s a percmutatót is, mely szabályosan baktatott végig a számára leírt kis köröcskén, lassan, nagyon lassan, majdnem unatkozva az örökkön egyforma munkától. Egyszerre elöntötte a düh.
"Hiába, ebben a házban soha sincs rend. Évek óta eredménytelenül küzdök ellene, a fejetlenség napról napra nagyobb. A gyerek vásott, a nevelése el van hibázva, de nemcsak ő a hibás. Mindenekelőtt az anyja a hibás, kinek olyan sajátos nevelési elvei vannak, hogy mindent ráhagy. Most is mindjárt kézen foghatta volna a fiút, s akkor semmi se történik. Aztán a szobalány sohase ügyel semmire, az is a külső zárban hagyja a kulcsot, mellyel akárki bezárhatott volna. A falusi tehén. Lehetetlenség így tovább élni. Ez nem családi kör, de bolondokháza, idegklinika, tébolyda."
Ökölbe szorult a keze, és lihegett, hogy ilyen megalázó, bohózati helyzetbe került, tehetetlen haragjában rombolni szeretett volna. Szeme kigyúlt, a vér a fejébe nyargalt. Odament a kilincshez, és teljes erejével rázni kezdte.
Ez a birkózás, melybe beletette egész erejét, semmi eredménnyel se járt. Sokkal gyöngébb és ügyetlenebb volt, semhogy kiszakíthatta volna az ajtót. De azért újra éa újra nekiesett, szikrázó szemmel, szitkozódva.
Csüggedten hullott le a kilincsről. Miért is akarná kinyitni? Hiszen nem szándékozott utcára menni, a másik szobában se keres semmit. A gyűlölet lángoló parazsai lassanként halványodni kezdtek benne, csöndesen kialudtak, megszürkültek, s a hideg, unalmas hamu körülvette őt és beporozta. Leült egy székre. Közönyösen tompa megadással. Lehajtotta fejét. Mélyet sóhajtott. Egészen úgy, mint azok, kiket oly sokat látott, és most magának se akart megnevezni.
Azon gondolkozott, mit tegyen, mert se dolgozni, se olvasni nem volt képes, az idő pedig oly lassan múlt. Kereste szivartárcáját, de nem találta, az ebédlőben felejtette. Szomorú sóhajjal lemondott a szivarról is. Talán elaludna. Egykor, mikor sokat kellett utaznia, hátradőlt a vasúti fülkében, és mindig álommal csalta meg az időt.
Most nem tudott aludni. Szemét tágra meresztette, és úgy nézte a mennyezet árnyékfoltjait. A dühroham után elfáradtan hevert, mint egy darab fa, nem lázadott többé, egészen átadta magát a közönynek, a névtelen unalomnak. Zsibbadtan az élete járt a fejében, diákévei, kedves és vidám gyermekkora s házassága. Eddig sohase szenvedett igazán. Tavaly spanyolnáthában feküdt, két hétig, kis lázzal. Diákkorában megszúrta nyakát egy darázs.
Aztán harmincéves korában kihúzatta két fogát, mind a kettőt érzéstelenítéssel. Mindössze ennyire emlékezett.
Szokása szerint nagy víztükröt képzelt el, óriási, egyre növekvő vízkörökkel, mint mindig, mikor mesterségesen akarta előidézni az álmot. Ennek se volt eredménye. Újra és újra kinyílt a szeme, éber tűzzel égett benne az álmatlanság, és szövögette-fonogatta az ügy szálait, mellyel délután foglalkozott. Vas Gábor, igen így hívták a vádlottat. Unalmában kirajzolta az arcát is, nagyon pontosan, holott csak egyszer látta. Afféle közönyös arc volt ez, mintha fából faragták volna, színtelen és jelentéktelen gyári munka, és szeme is merev nézésű, üres üvegszem. Ezzel a szemmel azonban néha nagyon meghatóan tud nézni. Szűk homlokában volt valami szánalomkeltő. Valahogy a természet pogány művének tetszett ez a homlok, mely az ősidők erejét leheli, és nem ismer se írást, se törvényt, vak ösztön forrósága vezeti szeszélyes célok felé.
Az ügyész fölkelt a díványról, mert fázott. Közben a tűz is kialudt. Kapargatta a döglött parazsat, de már nem tudta föléleszteni, éhes volt kissé, minthogy korán ebédelt.
Hét óra felé újra elővette az ügyiratot, olvasgatni kezdte. Átnézte a szakértői szemléről szóló jelentést, s most meggyőződött, hogy a szekrényben, melyből az aranyóra eltűnt, benne maradt a kulcs, és valószínűen be se csukta a tulajdonos.
"Ha ez így van, akkor az ügy lényegesen változik" - mondta.
Aztán eloltotta a lámpát. Künn már öreg éjszaka volt, barátságtalan, csillagok nélküli. Pillanat alatt elborította a szobát. Csak az udvar fái küldtek vaksi, borzongó ezüstfényt, melytől a sötétség gyászos csillogást kapott. Az ügyész leült egy alacsony székre.
"Érdekes - gondolkozott -, előbb észre sem vettem ezt a részletet. Aztán Vas Gábor gyakran járt a kasznárhoz, nála dolgozott, és nemegyszer ott is aludt. Semmi esetre sem minősített lopásról van szó. De az ostoba paraszt sohase beszél, csak néz, néz, azzal az üres üvegszemével."
Vállat vont, s az emberekre gondolt, kik szenvednek, sírnak, jajgatnak és mindig boldogtalanok, bűnös, bolond, vérző, sápadt szörnyei ennek a földgolyónak.
Most már nem is türelmetlenkedett. Szinte jólesett tétlenül ülni, ölbe tett kézzel, fáradtnak érezte magát. Sokáig, nagyon sokáig ült így, gondolat nélkül, szomorúan, és figyelte az idő lassú múlását.
- Öt év - suttogta, és a sötétben próbálta megnézni óráját, de nem látott semmit.
Mintha fekete zsákból öntötték volna rá, a homály megnövekedett fölötte, összecsapott rajta, ő pedig egy mozdulattal se árulta el magát, semmit se várt, semmit se akart. Arról is megfeledkezett, hogy éhes és fázik. Az éjszaka egészen eltemette.
Fél kilenc után megérkezett a szobalány, aki kinyitotta az ajtót. A szoba rabja átment a másik szobába, ahol azonnal a nagy tükör elé állt, és megnézte az arcát. Halálosan fehér volt, unott, dúlt és püffedt. Mintha kicsit egészségtelenül - meg is hízott volna.
Feleségének csak ennyit mondott:
- Ma nagyon sokat dolgoztam - és korán lefeküdt, mert másnap reggel főtárgyalása volt.
Itt még tisztáztak néhány vitás kérdést, mire a bíróság az enyhítő körülmények figyelembevételével csak háromévi fegyházra ítélte Vas Gábort. A vád lépviselője megnyugodott az ítéletben.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 11. 6:42 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
10 komment
Szabó István: Fecskék
Janika nézegette a kisfecskéket. Már két napja leste, mi történik a kicsi fészekben.
A fiafecskék repülni tanultak. Kíváncsian figyelte gyarló mozdulataikat, ahogy ingadozva ültek a fészek peremén, és riadtan szemlélték az alattuk tátongó mélységet. Az anyjuk ott cikázott a fészek körül, hívogatóan csicsergett. Janika úgy vélte, a fiait bátorítja. A kisfecskék remegtek az izgalomtól, nekifeszültek, szárnyukat emelgették, de mégsem rúgták el magukat a fészek biztonságot nyújtó széléről. A kisfiú is biztatni szerette volna őket, megértetni velük, hogy nem lesz semmi baj, repüljenek bátran, vidáman - de nem tudta, hogyan mondja meg nekik. Mikor a kisfecskék nekifeszültek a repülésnek, ő is önkéntelenül megmerevítette lábujjait, szíve izgatottan vert.
Végre az egyik kisfecske elrúgta magát a fészek széléről. Apró szárnyacskájával riadtan csapkodott, rémülten imbolygott a levegőben, majd megtelepedett az istálló falából kiálló szögön. Összehúzódva, félénk büszkeséggel pislogott. Ekkor a másik kettő is kilendült a fészekből. Janika eltátotta a száját csodálkozásában. Nézte a fecskéket, anyát és fiait, majd a kiürült fészekre pillantott.
De az nem volt üres: még benne lapított egy kisfecske. Teste nem látszott, csak a farka meredt ki a fészekből, mozdulatlanul. A kisfiú nem értette a dolgot.
Az apja lépett be, szénát hozott a teheneknek.
- Édesapám, az a kisfecske miért nem repül ki? Talán aluszik? - kérdezte.
Az apja szórakozottan fölnézett a fészekre.
- Gyönge lehet még - mondta, és kiment.
Janika tovább figyelte az egyedül maradt fecskét. A többiek már kiszálltak anyjukkal a diófára, ott kavarogtak, csicseregtek az ágak fölött: megkapták teljes szabadságukat. Már nem törődött velük, csak a fészekben lapuló kisfecske izgatta. Tudni akarta mindenáron, hogy miért nem repül ki, de hiába leste, az meg se mozdult. Sokáig állt a fészek alatt, már fájt a nyaka a fölfelé nézéstől. Végül megunta. Kiszaladt az udvarra, lekuporodott, játszani kezdett a porban, de a kisfecske minduntalan eszébe jutott. Nem volt kedvére a játék, mindegyre a fészekből kimeredő fecskefarkat látta. Újra beszaladt az istállóba. A kisfecske éppen abban a helyzetben volt, mint az előbb.
Visszaült a porba. Egy kis kupacot kotort össze, közepébe mélyedést vájt, hogy olyan legyen, mint a fecskefészek. Igazgatta, elegyengette, majd fölállt, s távolabbról vette szemügyre alkotását. Egy kis fadarabot helyezett belé, az volt a kisfecske. De nem tetszett neki. Akárhogyan forgatta, rakta ide-oda, mégsem hasonlított rá. Kedvetlenül fölállt, s szétrúgta a porfészket a fadarabkával együtt.
Ismét bement az istállóba, és az első pillantását a fészekre szegezte. Semmi. A kis fekete farok éppolyan mereven nyúlt ki a fészekből, mint az imént.
Valami elszorította a kisfiú torkát. Nagyot nyelt. Düh, keserűség, türelmetlenség tombolt benne, majdnem szétvetették mellét a háborgó indulatok. Végre elsírta magát, s egy kicsit megkönnyebbedett.
Sokáig állt ott bódultan, míg odatoppant az apja.
- Hát te miért sírsz?
Fölemelte könnyes arcát apjára, szemét vádlón szegezte rá, majd kirobbant belőle a düh:
- Miért nem röpül ki hát az a fecske?
Apja védekezően vonogatta a vállát.
- Mit tudom én...Talán gyönge, mondom. Vagy pedig...
Nem fejezte be a mondatot. Elfordult, a sarokból fölvett egy vödröt, s kiment vizet merni az állatoknak. Janika megint egyedül maradt. Kínozta a bizonytalanság, s fülébe csengett apja tétovázó szava: vagy pedig...Sejtett valamit, valami retteneteset, megmagyarázhatatlant, de nem akart gondolni sem rá. Harag támadt benne az apja iránt, mert nem tudja megmondani, miért nem repül ki az utolsó fecske. Vagy...talán nem is akarja megmondani?
Az apja újra bejött az istállóba. Bosszúsan nézte a csökönyösen fölfelé bámuló fiút, s ráripakodott:
- Minek állsz itt? Mit bámulsz azon a nyavalyás fészken? Menj innen, kihajtom a marhákat itatni. Útban vagy.
Janika ránézett könnyes, esengő szemével. Az apja megszánta:
- Na, a rosseb egye meg, hát! Fölemellek, aztán megnézheted.
Odavitt egy ládát, leborította, hogy a feneke volt fölül. Ráállt, majd lehajolt a kisfiúért, s a karjára vette. Janika hálásan szorongatta karjával az apja nyakát, amint megkapaszkodott benne. Az apja egyre följebb emelte.
- Na, látod már?
A kisfiú ágaskodott, ágaskodott. Végre egy vonalba került a szeme a fészekkel. Belepillantott. A kisfecske mozdulatlanul lapult. Kinyújtotta a kezét. A fecske meg se moccant. Hozzányúlt, megsimogatta.
Megdöbbenve vette észre, milyen hideg és merev. Alig látott az izgalomtól, a szíve kalapált. Megfogta a fecskét, s a hátára fordította. A hasa mint rémes fehérség villant meg. Száz meg száz apró kukac nyüzsgött rajta egymás hegyén-hátán.
- Jaaj! - sikoltotta, s ájultan zuhant apja vállára.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 9. 6:03 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Déry Tibor: A Dunánál
A gyerek megállt a rakparton, és még egyszer szemügyre vette az alsó lépcsőkön üldögélő öregembert. Már egy félórája figyeli:szétvetett lábakkal, mozdulatlanul ül a kövön, arcát a Duna izzó tükre fölé hajtva. Ha felhő szalad el fölötte, a hibátlan, illatos májusi égen, egy kissé összébb húzza a vállát, mintha fáznék. Erős, üde vízszag kavarog a lépcsők fölött, olykor egy kis kátrányszag is bele-belenyomkodja vastagabb testét.
Mi baja ennek, gondolta a gyerek. Nadrágzsebébe süllyesztette mind a két kezét, lelépegetett a lépcsőkön, s az öreg mellé telepedett.
- Mit néz, bácsi? - kérdezte hangosan. Az öreg nem felelt.
- Mit néz, bácsi? - ismételte a gyerek.
- A lakásomat - morogta az öreg.
A gyerek elnevette magát. - A Dunába akar ugrani, bácsi? - kérdezte.
Az öreg megint nem felelt. A nadrágja lila volt, a kabátja zöld, a foltok bánatosabb színűek. Félrövid, őszes szakállt viselt, de már rég nem gereblyézte ki, egy szalmaszál is villogott benne. Testes, jól megtermett öregembernek látszott, kár lett volna érte. A gyerek a szeme sarkából figyelte.
- Hol a lakása, bácsi? - kérdezte egy idő múlva.
Az öreg szótlanul kinyújtotta karját, s a túlsó part felé irányította, ahol épp szemben egy szétmorzsolt, tetőtlen romház mutogatta beleit a budai napnak. - Príma! - mondta a gyerek elismerően. - Fürdőszoba is van hozzá?
- Volt, fiam - felelte az öreg.
- S most itt tetszik lakni?
- Most is, te vénasszony - morogta az öreg.
A gyerek elgondolkodva piszkálgatta apró, napsütötte lábujjait. - Igaz, hogy Budán kevesebb a poloska? - kérdezte. - Mert akkor esetleg átköltöznék a bácsihoz.
- Hát te hol fészkelsz? - mormogta az öreg, bozontos arcát rövidlátón hunyorgó kék szemével a fiú felé fordítva. A szagukról felismerték egymást: mindketten árvák voltak, mint a csordából kimart farkasok. - Jelenleg egy fatelepen, a Bulcsu utcában - mondta a gyerek. - De minden reggel hatkor el kell mennem, ha az őr leadja a kontolóórát...Összeállhatnánk a bácsival - tette hozzá tűnődve.
Az öreg még egyszer szemügyre vette a gyereket. Egy ideig némán elnézte, aztán a hasa hirtelen rázkódni kezdett, félig nyitott szájából, sárga fogai közül, nyikorgó hang hallatszott. Olyan lelkesen rázta a hasát, hogy egy idő múlva még a szemét is meg kellett törülnie. - Sír a bácsi, vagy nevet? - kérdezte a gyerek sértődötten. - Mert el is mehetek!
- Mutasd a sapkádat! - dörmögte az öreg, s egy hirtelen mozdulattal lekapta a fiú fejéről a paradicsomszín svájcisapkát. - Nincs benne tetű?
- Nézze meg távcsővel! - tanácsolta a gyerek.
Egy felhő szállt föléjük, az öregember újra összehúzta fázós vállait. Mindketten hallgattak. Egy motoros húzott el mellettük, s apró hullámokat kavart a partra. A gyerek sóhajtva utánabámult. - Beleülnél, mi? - kérdezte az öreg. - Aztán hogy állnánk össze?
A gyerek megráncolta a homlokát. - A bácsi elmehetne vak koldusnak, én meg vezetném - mondta. - Egy fehér botot kéne beszerezni, meg egy fekete szemüveget.
- Hány éves vagy te? - kérdezte az öreg
- Az nem érdekes - mondta a gyerek. - Tizennégy, de ha akarom, akkor tízévesnek sem látszom. - Hirtelen fellelkesült. - A bácsi sem olyan öreg - vélte, miközben összecsípett szemével lassan felmérte szomszédja gondszántotta kövér ábrázatát. - Ha levágná a szakállát, elmehetne hadirokkantnak is, vagy orosz hadifogolynak. Akkor csak zubbonyt kéne szerezni.
- S azt honnét? - kérdezte az öreg, s hasa újra rázkódni kezdett.
- Tessék csak rám bízni! - kiáltotta a gyerek, s vékony arcocskája kitüzesedett a buzgalomtól. - Udvarokra járhatnánk énekelni, vagy villamoson gyűjteni, de még vonaton is lehetne dolgozni, Érdig vagy Aszódig és vissza, úgy, mint a cigányok. Vagy be lehetne szerezni egy kutyát, egy egész aprót, azzal jól lehet főzni a nőket.
- Tán meg akarsz házasodni? - kérdezte az öreg.
- Arra még ráérek - felelte a gyerek elgondolkodva, s lassan, férfiasan megvakarta feje búbját. Az öregember ismét megdörgölte a szemét, mintha egy porszem szállt volna belé.
- Nagy lókötő vagy te - mondta csendesen, mialatt feltápászkodott, s egy zsineggel a hasa fölött lekötötte a nadrágját. - Akasztófán fogod te végezni! - Megfordult, felballagott a lépcsőn, s lassan elindult az új híd felé. A gyerek csak most látta, hogy sánta: egy ideig elgondolkodott, hogy utána menjen-e, de aztán csak megvetően beleköpött a Dunába, és gyorsan fütyülni kezdett, mint egy felbosszantott rigó.
Másnap az öregember már korán reggel lebandukolt a vízhez. De dél is elmúlt - s már szinte letett minden reményről -, amikor végül is felfedezte a kis paradicsomszín svájcisapkát, amely már messziről úgy hányta magából az életkedv minden szemtelenségét, hogy az öregnek egy pillanatra elszorult a szíve. A gyerek zsebre tett kezekkel állt meg fölötte a rakparton. - Hol fogom végezni , bácsi? - kérdezte gúnyosan. - Akasztófán?
- Elhoztad a szemüveget? - mormogta az öreg.
Délután már elkezdtek dolgozni, egyelőre felszerelés nélkül. Másnapra az is került: a gyerek apró, fehér foltos öreg kutyát szerzett, az öregember pedig egy vastag, göbös botot, amelynek segédletével szemrevalóbban lehetett sántítani. A kutya a két hátsó lábán ülve elég jól festett, s csak akkor kezdett el gonoszkodni, ha rendőr vagy postás haladt el előttük: ilyenkor felborzolt szőrrel olyan éktelen vonításba fogott, hogy a fél utca megfordult utána. De nagyobb hiba nem történt, s estére a gyerek beköltözött az öreg romos lakásába, a háznak egy szűk, udvari üzlethelyiségébe, melynek nemcsak az ajtaja, de az egyik fal mentén a polcai is megmaradtak. - Klassz! - mondta a gyerek, és tisztelete jeléül megemelte sapkáját. - Holnap szerzek egy seprűt, és kitakarítom. Mibe kerül itt a panzió?
A keresetből vacsora is telt, egy hosszú szál pirosan verejtékező kolbász, amelyet két tégla között rakott tűzön egy német katonasisakban főztek meg. Az étkezéshez az öreg meggyújtotta az újonnan vásárolt gyertyát is: a sárgán megvilágított sarok a vízben zümmögő, ficánkoló kolbásszal s alatta a pillogó, piros parázzsal úgy kifényesítette a jelenlevők szívét, hogy a gyerek csámcsogás közben dudorászni kezdett, az öreg egyszer-kétszer elsírta magát, a fehér foltos kutya pedig fülét hegyezve több ízben megugatta a mennyezetet. A gyerek s az öreg a földre terített szalmazsákon vacsorázott, a kutya szemben, egy piros szalmagyékényen. Az üres ablakrámákon át édes akácillatot hordott be egy-egy buzgó budai szellőcske.
- Az igaz, hogy a bácsi azelőtt is itt lakott? - kérdezte a gyerek.
Az öregember mutatóujját a mennyezet felé emelte.
- A negyediken - mondta. - A feleségemmel s a fiammal.
- Érdekes - vélte a gyerek. - S mi volt azelőtt a bácsi?
- Az régen volt - morogta az öreg.
- Mégis?
- Tanár- vallotta be a másik.
- Az én öregem szövőmester volt a Kispesti Textilben - közölte a fiú. Az arca hirtelen elsötétedett. - Ma még gyengén ment a bolt - mondta szórakozottan -, de ne tessék félni, aratás után több pénzük lesz az embereknek. Az a fontos, hogy le ne bukjunk, mert akkor toloncba teszik az embert vagy javítóba. Tud a bácsi futni?
- Ki elől, fiam? - kérdezte az öreg.
Egy pokróc tartozott a szalmazsákhoz, de elég széles volt, mindketten belegyúrhatták magukat. Az öreg kutya a parázs mellett szuszogott, két lába közé bújtatva vakarcsos orrát. A Duna felől olykor behallatszott egy hajókürt mély búgása. Kellemes, békés este volt.
- Holnap kirázzuk a szalmazsákot - közölte a gyerek elalvás előtt -, s beverünk két szeget, hogy legyen mire felakasztani a kabátot és a sapkát. Ne tessék félni, olyan rend lesz itt! A Telekin majd veszünk egy vödröt, amiben tiszta vizet lehet tartani, az az első! Jövő héten pedig egy fésűt kell beszerezni a bácsi szakállának, mert mindig tele van szalmával.
Reggel a felkelő nap egyenesen a szalmazsákra sütött. Az öreg kutya a hátsó lábán ült a gyerek fejénél, s nyelvét lógatva, mozdulatlanul nézte az alvókat. A nap egyébként is jól kezdődött: a gyerek az udvaron, a törmelék közt egy szép darab tükörcserepet s egy kis zöld kancsót talált, amelynek épp csak a füle hiányzott. Alighogy a polcra állította a két dísztárgyat, a szoba megfordult tengelye körül, és ragyogni kezdett.
Estefelé a standjukon, a Pozsonyi út sarkán, ahol már előtte való nap is dolgoztak, a járókelők közül egy idősebb, sovány arcú fejkendős asszony lépett eléjük. Az öregember úgy látta, hogy az asszony arca láttukra hirtelen elváltozik, halovány ráncos homloka elborul, szája kinyílik, és kezével olyasféle mozdulatot tesz, mintha egy legyet akarna elhessegetni. Néhány másodpercig szótlanul nézte a gyereket, majd szatyrából kiszedett egy tárcát, a tárcából egy kétforintost, s miközben alaposan szemügyre vette az öregembert is, a pénzt belehullatta a paradicsomszín sapkába. Alighogy elment, a gyerek halkan elkáromkodta magát. - Mi a bajod? - kérdezte az öreg. - Miért nem felelsz?
- Semmi - morogta a gyerek.
- De hiszen egészen kivörösödött az arcod - súgta az öreg.
- Azt maga nem láthatja, mert maga vak - kiabált a gyerek dühösen. - Még mindig nem tudja, hogy vak?
- Ki volt ez az asszony? - kérdezte az öreg egy idő múlva. - Ismered?
- Már hogyne ismerném, mikor az anyám - mondta a gyerek.
Néhány perc múlva hazaindultak. Az úton egyikük sem szólalt meg, de alighogy hazaértek, a gyerek rögtön a földhöz vágta sapkáját. - Inkább adott volna egy jó nagy pofont - kiáltotta magából kikelve -, akkor tudom, hogy mit feleltem volna neki. Nem maradok én otthon, még ha meggebednek sem. Én már lőttem géppisztolyból is, nekem senki se parancsolgasson!
- Hol dolgozik az anyád? - kérdezte az öregember csendesen. A fiú elrándította a vállát. - Mi köze hozzá? - morogta. - A kezére akar adni?
- Nem akarlak a kezére adni - mondta az öreg, s a hasa újra rázkódni kezdett: megint nem lehetett tudni, sír-e, vagy nevet-e.
- Úgyis visszamész hozzá!
Másnap reggel már egyedül ébredt. A kutya ugyan ott maradt, de nem örült neki. Egy darab kolbászt vetett oda neki az esti maradékból, ő maga csak egy kis szárazkenyeret morzsolgatott. Az asszony arcát igyekezett felidézni: sovány, agyondolgozott arc volt, csak a szeme hasonlított a fiáéra. Ezen eltűnődött egy kissé, aztán újra végigfeküdt a szalmazsákon. Amikor a közeli templomban harangozni kezdtek, felkászálódott, s a fehér foltos öreg kutyával a nyomában lebandukolt a rakparthoz, az alsó lépcsőkre.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 5. 9:45 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
