monda bejegyzései 
Lengyel Dénes: Gellért püspök halála
- Szent Gellért legendája és a Képes Krónika nyomán -
Aba Sámuel halála után ismét Péter foglalta el a trónszéket, ő pedig ott folytatta, ahol abbahagyta: az idegeneket pártfogolta, a magyarokat pedig üldözte.
Néhány magyar főúr pedig arra törekedett, hogy az országot Péter király zsarnokságából megszabadítsa, mert András, Béla és Levente hívei voltak. Ezek a főurak suttogással, tervezgetéssel és sóhajtozással várták az alkalmas időt, amikor a hercegeket hazahozhatnák, mert teljes erejükből arra törekedtek, hogy Szent István birodalmát nekik visszaadják.
Péter király pedig már nem is uralkodott, hanem zsarnoki kegyetlenséggel elnyomta és ostorozta Magyarországot.
Ekkor két besúgó, Buda és Devecser elárulták Péter királynak, hogy néhány főúr mit tervez ellene. A király heves haragra lobbant, elfogatta a mágnásokat, és egyeseket kínzókamrában öletett meg, másoknak a szemét tolatta ki. Egész Magyarországot úgy megtöltötte rémülettel, hogy a magyarok már inkább kívánták a halált, mint ezt a nyomorúságos életet.
Mégis nem sok idő múlva Magyarország nemesei, akik látták nemzetük sok baját, Csanádon összejöttek, tanácsot tartottak, majd az egész ország nevében ünnepi küldöttséget küldtek a hercegekhez, hogy megmondják nekik: egész Magyarország hűségesen várja őket, és az egész birodalom nekik engedelmeskedik, mint királyi sarjadéknak, csak jöjjenek haza, és védjék meg a magyarokat a németek dühétől. Esküvel erősítették, hogy mihelyt a hercegek Magyarországra érkeznek, minden magyar hozzájuk csatlakozik.
Amikor a hercegek Újvárba érkeztek, a magyarok csapatostul tódultak eléjük, de azt követelték Andrástól és Leventétől, hadd éljen újra pogány módon a nép, hadd öljék meg a püspököket, a papokat, hadd pusztítsák el a templomokat, és hadd tiszteljék a bálványokat.
A hercegek megengedték a magyaroknak, hogy szívük vágyát kövessék, mert másképpen nem harcoltak volna Péter király ellen.
A Békés várából való Vata volt az első, aki magát az ördögöknek ajánlotta: fejét leborotváltatta, és pogány módon három varkocsot eresztett. Vata fia, János követte apja példáját: varázslókat, táltosokat és jósnőket gyűjtött maga köré.
Ezután Vata biztatására a többi magyarok is az ördögöknek ajánlották magukat: lóhúst ettek, és mindenféle gonosz bűnt követtek el. Meggyilkolták a papokat, lerombolták a templomokat, és üldözték az idegeneket. Végre fellázadtak Péter király ellen, és az összes németeket, olaszokat, akik hivatalt viseltek, mind rút halálnak adták.
Egyik éjjel sebes lovon három kiáltót küldtek a király táborába, ezek fennhangon ezt kiáltották:" A püspököket és a papokat gyilkoljátok meg, a dézsmaszedőket vágjátok le, Péter királynak, a németeknek és az olaszoknak még az emlékét is pusztítsátok el, mert mind visszatérünk a régi pogány hitre!"
Reggelre kelve a király megtudta, hogy a hercegek visszatértek, de nem mutatott félelmet, inkább vidámnak látszott. Nemsokára tábort bontott, és Zsitvatőnél átkelt a Dunán, mert Székesfehérvárra igyekezett.
A magyarok pedig, akik megsejtették a király szándékát, elébe vágtak: Székesfehérvár bástyáit és tornyait megszállták, és a város kapuit a király előtt bezárták.
Eközben András és Levente seregükkel, amely folyton növekedett, már az ország közepéig nyomultak előre, és Pest közelében jártak.
Amikor a püspökök és az urak ezt meghallották, Székesfehérvárról elindultak, hogy tisztességgel fogadják őket.
Amikor Diósd község közelébe értek, ott misét hallgattak. Misemondás előtt Gellért püspök buzdítani akarta társait, ezért így szólt hozzájuk:
- Atyámfiai, püspöktársaim és mind, ti jelenlevő hívek! Tudjátok meg, hogy a mai napon a vértanúság koronájával jutunk a mi urunk, Jézus Krisztushoz, örök boldogságra. Feltárom előttetek Isten titkát, amiképpen éjszaka énnekem megmutatkozott. Álmomban láttam a mi urunkat, Jézus Krisztust, aki magához szólított minket, és saját kezével nyújtotta nekünk testének és vérének szentségét. Mindnyájunknak odanyújtotta, csak Beneta püspök elől vonta el a szentséget. Ebből következik, hogy mi mindannyian vértanúhalált halunk a mai napon, egyedül Beneta püspöknek nem lesz része a vértanúságban.
Ezután Gellért püspök intette társait, hogy gyónják meg egymásnak bűneiket. Mikor ez megtörtént, együtt misét hallgattak, majd imádságba merültek. Mindnyájan azt remélték, hogy a vértanúság által elnyerik az örök boldogságot, ezért derűsek és vidámak voltak.
Ezután felkerekedtek, és a Duna pesti révéhez igyekeztek. Mindnyájan gyalog mentek, egyedül Gellért püspök ült szekéren, mert Isten szolgálatában minden erejét felemésztette: nem bírt gyalogolni.
Amikor Gellért püspök és társai a Pesti-révhez érkeztek, Vata és társai, akiket az ördögök megszálltak, megrohanták őket. A pogányok köveket ragadtak, és hajigálni kezdték a papokat.
Gellért püspök pedig azokat, akik kővel hajigálták, a kereszt jegyével áldotta, ők pedig ettől még jobban megdühödtek. Rárohantak a püspökre, szekerét a Duna partján felborították, őt magát a szekérből kirángatták, egy taligára tették, és Kelenföld hegyéről a mélybe lebocsátották. És minthogy még lélegzett, mellébe lándzsát döftek, majd fejét egy kövön szétverték.
A Duna gyakran kiáradt, és ellepte a követ, de a vért hét esztendő alatt sem tudta lemosni. Ezért a követ felszedték, elvitték Csanádra, s ott Gellért püspök oltárán helyezték el.
A többi papok is vértanúhalált haltak, de Besztrik és Beneta püspökök egy sajkát szereztek, és a Dunán átkeltek. Amikor a túlsó part közelébe értek, a pogány magyarok olyan súlyosan megsebesítették Besztrik püspököt, hogy harmadnapra meghalt. Beneta püspököt az utolsó percben András herceg, aki időközben odaérkezett, a hitehagyottak kezéből kiszabadította. Így teljesedett be Szent Gellért jóslata: Beneta püspök kivételével mindnyájan mártírhalált haltak.
írta: jazsoli5, 2009. okt. 13. 9:05 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Lengyel Dénes: Gellért püspök prédikációja
- A Képes Krónika és a Gellért-legenda nyomán -
Uralkodásának negyvenhatodik esztendejében, súlyos betegeskedés után Szent István király erről a világról elköltözött, és a szent angyalok társaságába került. Eltemették a székesfehérvári bazilikában, amelyet ő épített Szűz Mária tiszteletére.
Mindjárt gyászra fordult a lantpengetés az egész országban, és az ország népe, a nemesek éppen úgy, mint a nem nemesek, a gazdagok és a szegények együtt siratták a szent király halálát, nagy könnyhullatással, sűrű jajgatással. Az ifjak és a szüzek gyászruhát öltöttek, három esztendeig nem táncoltak, és a zeneszerszámok édes-nyájas hangja is mind elhallgatott. A szent királyt az egész nép a hű szívek siralmával siratta, és az ország vigasztalhatatlan gyászba borult.
Gizella királyné pedig elhatározta, hogy rokonát, a velencei Pétert teszi királlyá, és Magyarországot teljesen aláveti a németeknek.
Alighogy Pétert királlyá tették, német dühösséggel kezdett kegyetlenkedni: Magyarország nemeseit megvetette, a föld javait gőgös szemmel, telhetetlen gyomorral falta fel, a vadállati módon ordító németek és fecske módra fecsegő olaszok társaságában. Az ország erősségeit, várait a német és az olasz katonaság őrizetére bízta.
Amikor a főurak látták a nemzet sérelmeit, tanácsot tartottak, és megkérték a királyt, hogy kárhozatos tevékenységét hagyja abba.
De a király kevélységében felfuvalkodott, és magában forralt undok mérgét így öntötte az urak elébe:
- Amíg én élek, addig az összes bírákat, századosokat és más főembereket a németekből rendelem. Ezt a földet idegenekkel töltöm meg, és mindenestül a németek hatalmába adom. Különben is, ez a név: Magyarország, abból származik, hogy Nyomorország, hát hadd nyomorogjanak a magyarok!
Ez volt a viszálykodás magva Péter király és a magyarok között.
Végre Aba Sámuel, aki Szent István sógora volt, felkelt Péter király ellen. Amikor Péter király látta, hogy nem bír a felkelőkkel, futásnak eredt, és elmenekült a német császárhoz.
Ezután Aba Sámuel uralkodott, de sok igazságtalanságot követett el, ezért az urak összeesküdtek ellene.
Aba Sámuel kémek útján megtudta, hogy mit terveznek ellene, és az összeesküvőket elfogatta. Kegyetlen bosszút állott: ötven urat ítélet nélkül lefejeztetett.
Ettől az ország megrémült, de szólni senki se mert, és amikor a király bejelentette, hogy a húsvétot Csanád városában tölti, nagy ünnepséggel fogadták.
Akkor az volt a szokás, hogy a királyokat sátoros ünnepek alkalmával újra megkoronázzák. Aba Sámuel pedig azt kívánta, hogy a csanádi püspök, a szent életű Gellért koronázza meg. Mondta is a püspöknek:
- Azt kívánom, hogy a szent koronát te helyezd a fejemre.
Gellért püspök pedig csak ennyit mondott:
- Király úr, én ezt nem cselekszem.
A király erre semmit sem szólt, magába fojtotta haragját, és felkérte egyik udvari papját, hogy helyezze fejére a koronát.
De Gellért püspök megelőzte a király szándékát. Mielőtt a koronázás szertartását elkezdték volna, felment a szószékbe, és szónokolni kezdett. Szónoklatában szemére vetette a királynak, hogy törvénytelenül végeztette ki az urakat, meggyalázta az ünnepet, és ártatlanoknak vérét ontotta. A beszéd végén azt mondta:
- Király! Te a szent ünnepet vérrel mocskoltad be. Ezzel megmutattad, hogy méltatlan vagy a királyságra, amelyet betöltesz. Most hát szemed elé tartom a jövődnek tükrét, kimondom rólad az ítéletet, melyet a mennyben hoztak felőled. Uralkodásod harmadik évében a bosszú kardja rád lesújt, és ez a kard uralkodásodnak és életednek egyszerre véget vet. Én magam pedig tetőled nem félek, mert készen állok rá, hogy a Megváltóért bármelyik percben meghaljak.
Gellért püspök nem tudott magyarul, ezért latin nyelven prédikált. A nemes urak megértették a latin szót, de őfelsége csak magyarul tudott, és egy tolmács fordította neki a püspök úr szavait. Mikor az utolsó szavak elhangzottak, az urak rászóltak a tolmácsra:
- El ne mondd a királynak, amit hallottál, mert halál fia vagy!
De Gellért püspök észrevette, hogy mi történik, és rákiáltott a tolmácsra:
- Egyedül Istentől félj, és híven tolmácsold atyád minden szavát!
Mit tehetett a tolmács? Elmondott mindent híven, szó szerint a királynak.
De Aba király ismét magába fojtotta haragját, és a bátor püspöknek, a Megváltó igaz szolgájának nem esett bántódása.
írta: jazsoli5, 2009. szept. 28. 9:44 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Szent István legendája és a Képes Krónika nyomán: István király betegsége
Nagy gonddal nevelte, nagy szeretettel oktatta István király egyetlen fiát, Imre herceget. Nevelését Gellért püspökre bízta, de az ország kormányzására maga tanította.
Amikor Imre herceg nagyon is korai halállal meghalt, gyászba borult az egész ország, megsiratta az egész nép. István király pedig bánatában súlyos betegségbe esett. Betegségében a gond is kínozta a királyt, mert jól látta, hogy senki sincsen rokonságában, aki halála után az országot Krisztus hitén megtarthatná. Ugyanis ekkor még inkább hajlott a magyar nemzet a pogány hitre, mint a keresztény vallásra.
Amikor a király érezte, hogy a betegség erőt vesz rajta, töprengeni kezdett, hogy kit válasszon utódjának. Végre úgy határozott, hogy Vazult, nagybátyjának fiát választja.
Ekkor Vazul fiatalkori vétkei miatt a nyitrai börtönben szenvedett, ezért István király hívatta Budát, Egyrőt fiát, és megparancsolta neki, hogy Vazult a börtönből szabadítsa ki, mert őt választja utódjának.
Meghallotta ezt Gizella királyné, tanácskozni kezdett Budával, ezzel a gyalázatos emberrel, és Sebes nevű követét, Budának a fiát elküldte hirtelen abba a börtönbe, ahol Vazult őrizték.
Sebes megelőzte a király követét, kitolta Vazul szemét, és fülének üregébe ólmot öntött, aztán elmenekült Csehországba.
Ezután érkezett meg a király követe, és a vak Vazult véres sebeivel odavezette a király elébe.
Amikor István király látta, hogy Vazult gyalázatosan megcsonkították, keserves könnyeket hullatott, de betegsége miatt a gonosztevőket méltóképpen megbüntetni nem bírta.
István király ezután hívatta unokaöccse fiait, András, Béla és Levente hercegeket, és azt tanácsolta nekik, hogy amilyen gyorsan bírnak, meneküljenek, mert csak így maradhatnak életben. Azok pedig a szent király bölcs tanácsát megfogadták, és a bajok, a szenvedések elől Csehországba menekültek.
/Lengyel Dénes/
írta: jazsoli5, 2009. szept. 13. 13:08 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Lengyel Dénes: Gellért püspök iskolája
- Szent Gellért legendája nyomán -
Egyszer harminc nemes úr kereste fel Gellért püspököt, és illendő tisztelettel így szóltak hozzá:
- Püspök úr, mi mindnyájan megtértünk, és Krisztus tanítása szerint kívánunk élni. Most azt kérjük, vedd fel fiainkat, építs nekik iskolát, hadd legyenek belőlük az új hit papjai.
Gellért püspök megörült a kérésnek, mindjárt felvette a fiúkat, és Walter mestert megbízta, hogy nevelje őket. Csanádon egy alkalmas házat is adott az ifjaknak, ott oktatták őket a tudományokra és a zenére.
Híre járt az országban az új iskolának, nemsokára egyre többen jöttek, s mind tanulni akartak.
Mikor a tanulók száma megnövekedett, Walter mester már nem győzte egyedül a tanítást. Megüzente a püspök úrnak:
- Egyedül nem láthatom el ezt a feladatot, hiszen egyedül tanítom a tudományokat meg a zenét is. Hívatni kell egy kántort, aki az éneket tanítsa, vagy egy lektort, aki a tudományokat oktassa.
Gellért püspök belátta, hogy Walter mesternek igaza van. Ezért mindjárt hívatta a szent életű Mór testvért, és azt mondta neki:
- Jó testvér, egy percet se késlekedj! Indulj Székesfehérvárra, köszöntsd nevemben őfelségét a királyt, aztán addig járd az iskolákat, míg egy jó kántorra vagy lektorra találsz. Mindjárt hozd is el magaddal, mert én akarok vele beszélni.
Mór testvér mindjárt útnak indult, s nemsokára elérkezett Székesfehérvárra. Ott először a királyt üdvözölte, aztán meglátogatta az iskolákat, meghallgatta a kántorokat és a tanítókat.
Az egyik székesfehérvári iskolában rátalált Henrik mesterre, akinek tanítványai minden tudományban szépen haladtak. Ezt a mestert megkérte Mór testvér, hogy Gellért püspök hívásának eleget tegyen.
Gellért püspök szívesen fogadta Henrik mestert. Először alaposan kikérdezte, s amikor látta, hogy nagy tudású mester, megtette a csanádi iskola lektorának.
Attól fogva Henrik mester a tudományokat, Walter mester pedig a zenét tanította.
írta: jazsoli5, 2009. szept. 12. 11:31 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Lengyel Dénes: A veszprémi Gizella-kápolna

- Veszprémi népmonda nyomán -
Amikor a pogányok Veszprémet megtámadták, csak Gizella királyné volt odahaza. Szent István király járta az országot, mert éppen sereget gyűjtött a pogány ellen. Amikor neszét vette a bajnak, egyszerre Veszprém alatt termett.
De a síkság felől nem lehetett bejutni a várba, mert az ellenség minden utat elfoglalt.
Szent István király ekkor a meredek szirtek felé került. De annyi ideje sem maradt, hogy a lováról leszálljon, mert a pogányok észrevették, és egyszerre megrohanták.
Gizella királyné éppen az uráért imádkozott a templomban. De a nagy riadalomra kifutott a templomból, s hát látta, hogy Szent István lóháton nekiugrat a sziklának.
A királyné nagy sietségében a fényes feszületet is magával hozta, és azzal kezdett integetni, mutogatta az urának, merre fordítsa a lovát. Így a király a meredek gyalogjárót megtalálta, de a pogányok utolérték volna, ha közben el nem hajigálja egymás után a palástját, a kardját, az erszényét és az aranyláncát.
Amíg a pogányok a király drágaságain marakodtak, és lovának aranypatkóját a sziklából feszegették, Szent István baj nélkül felért a várba.
Amikor a pogányok látták, hogy Szent István fenn van a várban, nagyon megrémültek, és gyorsan elvonultak a vár alól.
Arra a helyre, ahonnan Gizella királyné integetett, Szent István kápolnát építtetett.
írta: jazsoli5, 2009. szept. 12. 11:01 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Balogh Béni: Repül a török
Esős, augusztusi napra virradt Dédesvár népe. A bátor védők több hét óta keményen visszaverték Hasszán basa minden támadását. A kegyetlen ozmán azonban nem tágított. Még alig-alig pitymallott, már verette ágyúival a várat. Omlottak a vastag falak, hullottak a derék magyarok. Már csupán a déli bástya volt ép.
Szalacsi várnagy összehívatta megmaradt védőseregének tisztjeit, hogy röviden megtanácskozza velük a helyzetet.
- Kedves katonáim - kezdte a kapitány -, ütött a végóra, ma mindnyájan a halál fiai leszünk. Kitörünk a várból, mint Zrínyi apánk tette.
A hadnagyok menten kardot rántottak, és erős esküt tettek, hogy uruk szavát az utolsó betűig megtartják.
Ekkor a terem sarkában őrt álló, egyszerű dárdás, Sebestyén Márton, hívatlanul ura elé lépett.
- Engedelmet, kapitány uram, volna egy szavam.
A tisztek meglepetten néztek a kéretlen szóló közemberre.
- Engedelmet kérek, hogy röviden szólhassak a végveszély óráiban. A védők nagyon megfogyatkoztak, alig van már itt férfi. A megmaradtak nagy része asszony és gyerek. Kár lenne elpusztulniuk, vagy az ozmánok fogságába jutniuk. Kár a férfiakért is, hiszen úgyis sok magyart elpusztított már a török. A várat védeni nem tudjuk! Nagy a túlerő! Repítsük hát a levegőbe, amikor a török elfoglalja.
- Hogyan gondolod, fiam - kérdezte a kapitány.
- A védők titkos alagúton át elvonulnak, a kapukat kinyitjuk - folytatta a dárdás. - A török beözönlik rajta, s mikor már azt hiszi, hogy győzött, felrobbantjuk a várral együtt.
- És ki végzi el a merész míveletet? - nézett Sebestyénre a kapitány.
- Majd én! - kiáltott lelkesen Márton. - Nekem már úgyis mindegy. Az alávaló pogányok megölték egész családomat.
Szalacsi kapitány megrendülten nyújtott kezet az önfeláldozó nagyvisnyói dárdásnak.
Szorgos munkával telt el ez a nevezetes nap. A vár bástyái, épületei alá puskaporos hordókat gurítottak, és hosszú gyújtózsinórokat csomóztak egybe, majd levezették az egyik sziklapincébe. A védők asszonyaikkal, gyermekeikkel együtt, alig százan, parasztoknak, vándoroknak öltözve, éjszaka, a titkos alagúton át elhagyták a várat. Egyedül Sebestyén Márton rejtőzködött a sziklapince üregében.
Másnap reggel a török kémek jelentették a basának, hogy a kapuk nyitva állnak.
A ravasz Hasszán óvatosságra intette katonáit, és tovább lövette a várat. A tűzre azonban semmivel sem feleltek a dédesiek.
Harmadnapra a török előőrsök belopóztak a nyitott kapukon, s a legnagyobb ámulatukra, egy árva lelket sem találtak a várban. Gazdag zsákmánnyal megrakodva tértek vissza.
Erre a Bán-patak két partján táborozó, közel négyezer főnyi török sereg, sípok és dobok éktelen zenebonája közepette megindult az üresen hagyott vár felé.
Hasszán basa ragyogott az örömtől:
- Elfutottak a gyáva gyaúrok!
Alkonyatra ért fel a félig romos várba a sok ezer török. Ujjongtak, kiáltoztak, táncoltak örömükben. Hamarosan nagy tüzet raktak, és sütötték-főzték az elrablott birkákat.
- Csak faljatok - suttogta maga elé a sötét sziklaüregben Sebestyén Márton dárdás. Aztán szikrát csiholt, majd a parázsló tüzes taplót a háromágú zsinórhoz nyomta.
- Elsőt az anyámért, másodikat apámért, harmadikat szerencsétlen, szép magyar hazámért.
...Éjfélkor pedig a dáridózó törökök lába alatt megmozdult a föld. Irtóztató remegés rázta meg az épületeket, és vad robaj kíséretében a négyezer török a szétlőtt várral együtt a levegőbe repült.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 23. 11:40 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Balogh Béni: Vaskapu
Ez a Vaskapu nem a hömpölygő Duna mellett, hanem a Mátrában volt található valamikor.
Hajdanában, még az avarkori időkben, sok gyűrű alakú sáncvár hálózta be a Mátra bérceit...Az egyik helyen, a Kékestől nem messze állott egy erős vár, mely a Vaskapu nevet viselte.
Még az avarok építették, és azért hívták Vaskapunak, mert az összes földvárak közül egyedül ez rendelkezett vasból készült kapuval...
Az évszázadok folyamán az avar várrendszer pusztulásnak indult, s majdan csak a tatárjárás után épülnek a helyén vagy a környékén kővárak.
Ekkor "támadhatott fel romjaiból" az egykori Vaskapu is...
Zivataros történelmünk folyamán ez a vár is szerephez jutott...Legalábbis a mátrai szájhagyomány szerint.
Az Eger ostromára induló törökök természetesen megtámadták, és igyekeztek elfoglalni a mátrai várakat is..Tették pedig ezt azon egyszerű okból, mert nem akarták, hogy míg ők Eger alatt viaskodnak, addig a kisebb mátrai várak magyar katonasága hátba támadja őket....
Több hiteles történelmi adat bizonyítja, hogy számos mátrai várat foglaltak el a törökök (Hatvan, Nána, Sirok, Gyöngyöspata). Valószínűleg ilyen kicsiny, de erős vár lehetett a Vaskapu is...
...Már szinte valamennyi vár elesett a Mátra vidékén, de Vaskapu még mindég tartotta magát. Igen bosszús lett ezért Ali basa, és nagy jutalmat ígért annak, aki a várba titkon bevezeti a törököket.
Élt ebben az időben az egyik mátrai faluban egy vénlány...Csúnya, sovány, rossz természetű hajadon volt, aki bizony a kutyának sem kellett.
Amikor hírül vette Ali basa üzenetét, menten felkereste az egyik gyöngyösi kovácsműhelyben dolgozó testvérbátyát.
- Hát téged mi szél hozott erre? - kérdezte epésen a bátyja. - Azt hittem, rég elvittek a törökök.
A jelenlévő kovácsok nagyot nevettek ezen, hiszen ilyen csúnya teremtés a töröknek sem kellett.
- Jól van, jól, csak tréfálj, egyebet se tudsz - morogta mérgesen a vénlány. - Te könnyen beszélsz...Szép mesterséged van, fegyverkovács...Amit még a törökök is tisztelnek, becsülnek...Míg én vénlányként száradok el...De most...de most...Különben gyere haza a szállásodra, ott elmondom, hogy miért jöttem...
Nem is sejtette, miféle nagy titkot akar neki elmondani a csúnya testvérhúga...De mivel mégiscsak a testvére volt, így hát azon nyomban abbahagyta a munkát, és hazament a Bene-parti kis házába.
- Elő hát vele, mit akarsz? - szólott a kovács.
Nagy körülményességgel, s keserves ábrázattal kezdte a vénlány.
- Jól tudod, kedves bátyám milyen szerencsétlen vagyok én...A Jóisten nagyfokú csúnyasággal vert meg. Pártában maradtam.
- Hát aztán? - csattant fel a kovácsmester. - Fő, hogy jó egészségnek örvendesz...Ha szép lennél, már régen valamelyik török háremben raboskodnál...Minden kár haszonnal jár - tartja a közmondás.
- Jól van, no, ne bölcselkedj..Inkább jól figyelj, bátyám. Most megcsinálhatom a szerencsémet, gazdag lehetek...S tán még valami nemesember is feleségül vehet.
- Lári-fári...Mit akarsz hát? Hová akarsz kilyukadni?
- Nézd bátyám, te kovács vagy. Te dolgoztál Vaskapu várában. Bizonyára tudod oda a bejárást, talán valami titkos utat is...
- És...és...mit akarsz vele?- ugrott fel dühösen a derék kovácsmester.
- Csak azt, hogy áruld el nekem...Ne félj, nagy titokban tartom...Aztán a kapott jutalmon majd megosztozunk.
- Soha! - dobbantott lábával a gyöngyösi kovács, és hirtelenében olyan vad lett a tekintete, amelytől a csúnya húga is megszeppent.
- Egyszóval te árulásra, hazám elleni gyalázatra akarsz rávenni engem...Mit gondolsz te rólam?
A vénlány keserves ábrázattal nézett a bátyjára.
- Tudom, hogy te mindig becsületes ember voltál...És mire vitted?...Most itt lenne az alkalom, gazdagok lehetnénk!
- Ó, te, gyalázatos, te kígyó - sziszegte dühösen a mester, majd fel s alá kezdett járni a szobában...
- Nézd, Vaskapu vára már úgyis félig romokban hever...Nem is magyarok vannak benne, hanem nagyrészt idegen zsoldosok.
- Akkor is a magyar királyt szolgálják!...De most aztán elég! Takarodj innen, amíg jól van dolgod, különben szégyenpadra ültetlek a város piacán.
- Nem kell a szégyenpad! - sikoltott fel a vénlány. - Végzek én magammal egyedül is...Ide!...Ide, a Bene partjára, a legközelebbi fára akasztom fel magam...Aztán majd szégyellheted, majd bánthat a lelkiismeret!...- S azzal kirohant volna a mester házából.
A mester azonban utánakapott és visszacibálta.( Nagy szerencse, hogy senki más nem volt otthon, mert a család többi tagja kint kapált a szőlőben.)
- Ó, te fúria, te családunk szégyene! - lihegte a kovács. - Idáig azt hittem, csak kívülről vagy csúnya, de most látom, hogy belül is...Megmondom hát, bárha elkárhozom miattad!...Azt azonban vedd tudomásul, hogy többé az életben ne lássalak!...Megtagadlak, mint testvért, aki szörnyű gyalázatot hozol családunkra.
- Mondd már, mondd már - sürgette eszelősen a vénlány.
A magas, ősz szakállú mester zihálva ült le egy faragott székre, s nagy kendőjével megtörölte verejtékező homlokát. Arca keserves kínokban vonaglott, mert sehogyan sem akart hazája árulójává lenni...Ugyanakkor megsajnálta ezt a szerencsétlen némbert, akit megszállt a kincs utáni sóvárgás.
- A vár alatt egy kis patak csörgedez - kezdte nehéz szívvel a mester. - Annak a partján áll egy hatalmas fűzfa.
- Tudom, ismerem - lihegte örömmel a vénlány.
- A fűzfa törzsétől felfelé, a hegy lábánál egy kőhalom áll. Ha ezt a kőhalmot széthányják, megtalálják azt a titkos feljáratot, amely a vár ciszternáihoz vezet...De most aztán kotródj innen, te álnok!
A vénlánynak több sem kellett, szinte megállás nélkül szaladt az egyik mátrai völgyben táborozó basához.
Ali először hitte is, nem is a dolgot.
Az egyik éjjel azonban mégiscsak próbát tett.
Reggel lett, mire a janicsárok széthányták a hatalmas kőhalmot. Éppen abban a percben ébredt fel pompás sátrában Ali basa...Reggeli nyújtózását egy gyors hírnök zavarta meg.
- Fényes tekintetű, dicső nagyuram, Ali basa! - kezdte cikornyásan. - A gyaúr némbernek igaza lett...Megvan a bejárat.
- Akkor azonnal induljatok! - hangzott a basa parancsa.
...Vaskapu várának védői vidáman sütkéreztek a napon...Eszük ágában sem volt a török támadás, hiszen napok óta hallgattak az ozmánok ágyúi.. Maga a várkapitány is a legédesebb ebéd utáni álmát aludta.
Ebbe a nagy nyugalomba hasított bele az éles hír: a törökök özönlenek felfelé a ciszternákon!
Gyorsan kürtöket fújattak, s mindenki talpon volt! Öldöklő harc indult meg...A várvédők egy szívvel, egy lélekkel küzdöttek a betolakodók ellen!
Ám mindez még nem volt elég!...Ali basa most már kívülről is megrohamoztatta a várat. Így bármilyen vitézül küzdöttek is Vaskapu soknemzetiségű védői, de a kétoldali támadásnak már nem tudtak ellentállni...Még nem jött föl a hegyek ormára a sárga fényű hold, amikor Vaskapu vára iszonyatos öldöklés után...elesett.
A védősereg több mint fele hősi halált halt, a többit pedig rabságba vetették a kegyetlen ozmánok.
Ne is mondjam, hogy micsoda boldogság lett úrrá a törökökön! Még azon éjszakán nagy dáridót csaptak az elfoglalt romok között.
Másnap, már kora reggel ott ácsorgott a basa sátra előtt az áruló vénlány. Várta a basát és a jutalmat.
Úgy tíz óra tájban csakugyan kilépett a sátrából Ali, és mosolyogva üdvözölte a némbert.
- Ó, te vagy, szépség! - gúnyolódott.
- Eljöttem, mert a vár elesett...
- Tudom - húzta fel szemöldökét a basa. - Valóban a te érdemed elsősorban...Ezért először téged kérdelek, miféle jutalmat adjak neked?
- Csak azt, amit érdemlek - vigyorgott magabiztosan a vénlány, és hiúz szemeiben égett a kincs utáni sóvárgás.
Ali basa, aki ugyan török volt, de igazi, jó katona, mély undorral nézett végig az árulón...Majd hirtelen - maga sem tudta, hogyan történhetett - kardját gyorsan kirántva, lecsapta annak borzas fejét...
A hír gyorsan szétfutott a vidéken, és a mátrai nép megelégedéssel vette tudomásul az aljas áruló pusztulását.
A gyöngyösi kovácsmester azonban ezt már nem várta be. A vár elestének hírére elhagyta a várost, hogy szégyenében idegenbe bujdosson...
írta: jazsoli5, 2009. júl. 29. 9:36 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Lengyel Dénes: Mátyás király elfoglalja Jajca várát
- Heltai Gáspár krónikája nyomán -
Magas hegyen állott Jajca vára, és a hegy alatt két nagy folyóvíz folyik, mind a kettőnek erősen sziklás a partja. A hegy alatt a két folyóvíz egybeszakad, majd beleömlik a Száva folyóba.
Jajca volt a boszniai királyság fővárosa, egykor István király uralkodott benne.
Történt egyszer, hogy Mohamed császár szép szóval beszélgetésre hívta a királyt, az el is ment gyanútlanul. A török császár mindjárt elfogatta, és a bőrt róla levonatta. Így pusztult el István király, és így vette birtokba Mohamed császár Rácországot, Boszniát és Szerbia nagyobb részét.
Mátyás király pedig nagyon bánta, hogy az ő királyságának birodalma csak a Száva folyóig terjed. Ezért titkon üzengetni kezdett a jajcabelieknek, akik már nagyon nehezellték a török uralmát.
A városbeliekkel egyetértve a várost azonnal meghódította, de a várat ostromolni kellett.
Mátyás keményen szorongatta a várbelieket, az utakat mind elzáratta, és éjjel-nappal lövette a várat.
Végre akkora lett az ínség a várban, hogy Harám bég, a vár parancsnoka személyesen kereste fel Mátyás királyt.
A király nagy tiszteséggel fogadta Harám béget.
- Nincsen élésem a várban, ezért feladom, ha minden vagyonommal és az összes rabokkal elbocsátasz. Ha el nem bocsátasz, tudd meg, hogy néhány nap alatt a török császár itt terem rajtad.
Mátyás király így felelt:
- Én ezt a hadat a szegény rabokért indítottam, ezért legkisebb szolgámat sem hagyom török rabságban.
Sok szót váltottak, vitatkoztak is eleget, végül úgy állapodtak meg, hogy Harám bég feladja a várat, s aki a várban lévők közül Mátyás királyt akarja szolgálni, tisztességben ott maradhat, aki pedig el akar menni, azt minden vagyonával együtt elbocsátja a király.
Maga Harám bég jó példát mutatott: kétszáz vitézével együtt mindjárt Mátyás király szolgálatába állt.
A király pedig, hogy a télben ne hivalkodjék hiába, körös-körül huszonhét várat és várost meghódított.
Miután az országban mindent elrendezett, és Jajca várát hadinéppel, éléssel és hadiszerszámmal megerősítette, nagy vigassággal visszatért, és karácsony ünnepére felment Budára.
Az egész tanács nagy örömmel fogadta Mátyás királyt, akinek ebből a diadalomból nagy híre támadt az egész kereszténységben.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 1. 18:56 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Szombathy Viktor: Korlátkő
Két Korlátkői testvérről szól ez a mese. Meg az ördögökről.
Az egyik testvért Ozsvaldnak hívták, a másiknak neve Péter volt. Amíg apjuk, anyjuk élt, békésen megfértek egymással a várban, mi okuk se volt ujjat húzni egymással. Mindkettőjüknek egyformán jutott ételből, ruhából, szülői szeretetből. Amikor azonban apjukat megtámadta egy vadkan s halálra taposta, és Korlátkő a két testvérre maradt, Ozsvald osztozkodni akart. Így szólt Péter , a fiatalabbik:
- Ne keserítsük anyánkat, a jusst nem tudná felezni köztünk. Maradjunk szeretetben egymással, testvérem. Apánk még halóporában sem nézné jó szemmel marakodásunk. Itt hagyom Korlátkőt, a török ellen megyek.
El is indult Péter a nagy háborúba, hívta a király minden hű emberét a déli határra, oszmán ellen harcba. Ahogy elindult, úgy oda is veszett, hír sem jött felőle. Ozsvald végül holtnak hitte az öccsét, beült a birtokba teljesen egyedül, most már ő parancsolt. Édesanyjuk is eltávozott erről a világról, nem volt, aki visszatartotta volna Ozsvaldot a féktelen szerzési vágytól.
Pedig Péter nem halt meg, csak fogságba került. Isztambulba vitték. Üzent ő kétszer is Korlátkő várába, hadd költsék fel Ozsvald lelkiismeretét, küldjön váltságdíjat öccse életéért. De az üzenetvivők maguk is eltűntek, és sokáig tartott, amíg Péter ki tudta magát váltani a nehéz rabságból. Útnak indult haza. A félig török ruhás, félig magyar gúnyás kopott harcost meg sem ismerték az őrök, amikor a várkapu tornyába felkiáltott: ő az! Amikor azonban megnevezte magát, nagy diadallal vitték bátyja, Ozsvald elé. Ozsvald elsápadt, erre nem számított. Már azt hitte, teljesen ő az úr.
Péter egyre inkább úgy érezte, kellemetlen vendég ő, nem is ura a fél várának. A várbeli népség ugyan mind szerette a messzi idegenből hazaérkezett fiatal urat, Ozsvald azonban egyre sötétebb pillantásokat vetett rá. Hallja egyszer Péter, hogy Ozsvald és a vén gazdasszony egymás között suttog:
- Bizony, nincs más mód, meg kell Péternek halnia!
Az ajtó mögül hallotta ezt Péter, rájuk nyitott és így kiáltott:
- Micsoda dolog, hogy vesztemre törtök ártatlan voltomban. Talán bizony ez volt anyánk, apánk utolsó óhaja?
Elhalványodott Ozsvald, kiszaladt a gazdasszony. Most már a két testvér nem is szólt egymáshoz, külön tálból evett.
Este ismét beosont a gazdasszony Ozsvaldhoz:
- Mérgező port adunk be Péternek, mert így sehogy sem jó.
A vénasszonynak az volt a titkos terve, hogy bűbájfőzetekkel ennenmagát megfiatalítja, üdévé, széppé varázsolja, s akkor Ozsvald őt veszi feleségül. Kotyvasztgatott, kevergetett, pörkölt és főzött teát éjjeleken át, Ozsvald meg azt mondta neki:
- Tégy, amit akarsz Péter öcsémmel, csak nyugalmam legyen már.
Csakhogy a vénasszony végül is összekeverte a főzeteket, a porokat, és a fiatalító italt csempészte Péter borába, maga pedig a halálosat nyelte le. Halála előtt nyögve-keseregve a várnagynak mindent bevallott.
Péter ismét ifjonti erőtől duzzadott. Lóra kapott, felment a királyhoz, s mindent elmondott neki. A király igen megörült, hogy kedvelt vitézét, Korlátkőy Pétert újra itthon látja, és tüstént maga elé idéztette Ozsvaldot.
- Az az ítéletem - mondta János király -, váratoknak és minden jószágotoknak egyik fele Péteré, a másik Ozsvaldé legyen! Másképpen nem cselekedvén!
Hazasietett Ozsvald, hogy öccsét megelőzze, s birtokuk határára lest vetett Péternek, bilincsekbe verte, várbörtönbe csukta.
Péter hű lovásza ment most a királyhoz, hogy jelentse neki Péter elfogását. Királyi követ vágtatott Korlátkőre, szólítván Ozsvaldot, szüntesse be a testvérháborút, ne ellenkezzék. Kevélyen felelt Ozsvald:
- A királyt, a száműzést, az egyházi átkot mind csak nevetem. Nekem senki sem parancsol. És ha csak az ördög meg nem jelenik Korlátkőn, üdvösségemre fogadom, hogy sem az én indulataimnak, sem birtokaimnak senki emberfia nem fog határt szabni!
No, csak az üdvösséget kellett emlegetni, és idézni az ördögöt, az ördög meg is jelent azonnal, mert nem volt sohasem ínyére, ha együtt emlegetik az ő pokolbéli létét a mennyei üdvösséggel. Kénköves füst áradt föl a mészkősziklák hasadékából, a fehér köveket korom festette be, dörgött az ég a Baradló fölött, Pozsonytól Pöstyénig sűrű zápor hullott, sodorta a fákat. Köd ereszkedett le a fellegekből, eltakarta az ördögöt és az ő fiókáit, hogy senki se lássa, mit cselekednek.
Hát azt cselekedték, hogy az ördög kihúzott a sziklabarlangból egy akkora ekét, hogy elért Berencstől Jókőig, és nekifeszítette magát meg tizenkét fiókáját, beleszántott a földbe. Kettévált a föld hosszú barázdában.
Meg is szólalt végül iszonytató, mély hangon, amikor végzett a munkával.
- Az árok egyik fele a tiéd, Ozsvald úr, a másik fele pedig, Péter úr, a jussod!
Ezzel eltűnt mind a tizenhárom ördög, eloszlott a köd, megszűnt a zivatar, csak szivárvány nem vonult az égre, mert az ördög nem szereti az égi szivárványt.
A mély árok végre békét teremtett. Elhasadt a vár is, pontosan középen.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 17. 13:40 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Szombathy Viktor: Vöröskő
Élt valaha egy királyné, III. Béla királyunk leánya, Konstancia. A testvére II. Endre volt, a férje pedig a cseh király, Ottokár. Amikor Ottokár meghalt, és Konstancia özvegységre jutott, nem találta helyét, ide-oda bolyongott a két országban, de csak nem nyugodott meg. Szeretett volna valahol nyugodtan letelepedni: ha nem is a régi királyi pompában élni, de legalább kicsi udvartartást rendezni be.
Pozsonyból utazott egyszer Nagyszombatra, amikor megtetszett neki egy barátságos dombtető. Erdők koszorúzták a magas dombtetőt, ormáról a nagyszombati völgybe lehetett lelátni.
- Olyan a teteje, mint egy óriás gubó, óriás lepkének óriás gubója - mondta a királyné, Ottokár özvegye, majd mikor újra találkozott öccsével, Endre királlyal, kérte is őt rögtön:
- A Kis-Kárpátokban láttam egy dombtetőt, nekem alkalmasat, ott engedj pihennem, építs nekem várat.
- Az engedélyt adom - mosolyodott el Endre király -, de pénzem nincs hozzá, külhoni harcra kell, a Szentföldre megyek.
- Pénzem meg nekem van - köszönte meg a királyné az engedélyt -, felépíttetem.
Összehívott tüstént tizenkét kőmívest, a legöregebbjéből, a legtapasztaltabbjából. Négyet Nagyszombatból, négyet Malackáról, négyet meg Pozsonyból. Nagy asztal köré ültette őket Cseszte falujában, a Gubóhegy alatt -, s azt mondta nekik:
- Itt van ez a kerek domb, épp a falu fölött. Erre építsetek erős várat nekem, két kaputoronnyal, négy öregbástyával minél sebesebben. Egy esztendő múlva újra erre jövök, fényben ússzon a vár!
El is ment az özvegy szép Erdélyországba, kedves rokonai látogatására.
Körülülték a kerek mesterasztalt mind a kőmívesek: egyik öregebb s tapasztaltabb volt, mint a másik. Vakarták a fejüket, hogyan lehet ekkora várat egy esztendő alatt itt felépíteni.
- Lenyakaz az úrasszony, ha nem készülünk el - sóhajtozta a legöregebbik.
Tűnődtek, tanácskoztak, hova, mit és merre, mikor megszólalt a legfiatalabbik, persze, az is elmúlt jó ötvenesztendős.
- Nem tanácsolom, hogy oda építsük a Gubóhegyre. Tele van tündérekkel, az óriás gubó takarja lakásuk. Ha megháborgatjuk őket, bizony, bosszút állnak!
Az asztalra csapott a legidősebb mester.
- Bolond beszéd, hogy tündérek, hogy jó és rossz szellemek! Kálmán királyunk megmondta már, hogy sem boszorkányok, sem ártó szellemek nincsenek. Ennélfogva tündérekről sem tudunk.
- Meglátjátok, igazam lesz - folytatta a legfiatalabb mester -, a tündérek nem tűrik, hogy megzavarjuk őket. Építsük inkább a királyné várát a szomszédos sziklára, a nagy Vöröskőre.
Hiába érvelt azonban a fiatal mester, az öregek csak legyintettek, s másnap reggel nekifogtak a várépítésnek. Égett kezük között a munka, napnyugtakor már állott két torony.
A jó munka sikerének örömével szunnyadtak el, ámde másnap reggel, amikor keresik a két bástyatornyot, csak nem találják. Megdörzsölték a szemüket, azt hitték, álmodnak. De hiába minden: a két torony eltűnt.
- Ott áll a Vöröskőn! - kiáltotta el magát a legjobb szemű mester, és mind a tizenketten reszketni kezdtek, mert ím, csoda történt.
- A tündérek műve! - meredt a Vöröskő sziklára a legfiatalabb mester. - Megmondtam én!
- Nem a tündéreké, hanem a miénk - dünnyögte a legöregebbik mester -, eltévesztettük a hegyet. De most már azért is!
Újra visszahordták a köveket, estére újból felépítették a Gubóhegyen, másnap reggelre a két torony megint csak a Vöröskő sziklán van.
Harmadnap is így volt.
- Most már ne bosszantsuk őket többé - egyezett bele a legöregebbik mester -, próbáljuk meg a Vöröskőt, hátha nem avatkoznak a tündérek a munkánkba.
Bizony, még segítettek is.
A tizenkét kőmíves rajtahagyta a tündérek munkáját a Vöröskő sziklán, s ím, lássatok csudát: minden éjjel a tündérek - tizenketten voltak azok is - tovább építették a várat, s tizenkét nap múlva állott a vár, mind a két kaputornya, négy öregbástyája, s ahogy a nap a tizenkettedik éjszaka után hajnalra kelve befestette sugaraival, szép piros színben ragyogott a szikla, s mert éppen őszidő volt, bíborba borult a cserszömörcétől a messzi hegyoldal is. Mintha lángolt volna.
A következő esztendőben, hasonló bíborszín őszi időben megérkezett Konstancia, az özvegy királyné, Endre király nénje messzi Erdélyből.
Keresi a várát a Gubóhegyen - mondják Kuklának is -, de csak nem találja.
- Fussatok szolgáim a kőmívesekért, a fejüket veszem!
Futottak a szolgák, jöttek a mesterek vígan mosolyogva.
- Hol van az én váram! - kérdte a királyné.
- Kegyes, jó királyné, Konstancia asszony - borult térdre a legöregebb mester -, háromszor is megpróbáltuk, hogy a rendelted hegyre parancsolt váradat ahelyt felépítsük. Sohasem sikerült, mert a tündéreket zavartuk meg vele. Áttettük harmadnap a Vöröskő sziklára, s ők még segítettek. Tizenkét nap múlva már várt téged várad!
- Lássuk hát! - ütött a királyné lovának combjára, merthogy nyeregben ült. - Ha hazudtok netán, nyakatok az ára!
És íme, mit látott, alighogy túlkerültek az erdők sűrűjén, ott állott előtte a tömzsi Vöröskő. Elbámult az úrasszony.
- Ilyet nem hallottam! Lám, igazatok volt!
Egy vénséges vénasszony bukkant ki most a bíborpiros színben úszó cserszömörcék közül, és megállt Konstancia előtt.
- Azt jósolom néked, Konstancia asszony, hogy ez a vár mindig állja majd az időt, sose omlik össze, épen marad, míg él! Ez a tündérek hálája. És vedd tudomásul, hogy a rossz szellemeket pedig innen elűztük, s mert rossz szelleme nem maradt a várnak, nincs, ki elpusztítsa, aki romba döntse.
Így szólt a vénasszony, s eltűnt az ösvényen. Mikor már nem látták, megrázta magát, s újból szép tündér lett.
Ez Vöröskő vára hites története.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 14. 17:39 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Lengyel Dénes: Mátyás király halála és temetése
- Bonfini krónikája nyomán -
Már a kilencedik év következett el ezernégyszáz felett, amikor Mátyás király gyaloghintón elvitette magát a vár erkélye alá, hogy részt vegyen a virágvasárnapi szertartáson. Nagy türelemmel hat órán át ott tartózkodott, pedig addig egy falatot sem evett. A szertartás után nagy gyengeség vett rajta erőt, azért a belső szobájába vonult, ott várta a királynét, aki a város templomában volt.
Amíg a királynéra várakozott, hogy éhségét csillapítsa, Péter kulcsárral fügét hozatott. Ez a füge állott, romlott volt. Alighogy a király megízlelte, haragra lobbant. De a királyné, aki éppen akkor érkezett, lecsillapította férjét.
Nemsokára ízletes ebédet szolgáltak fel, de Mátyás semmihez sem nyúlt. Ezután panaszkodni kezdett, hogy szédül a feje, és homályosodik a szeme.
Ekkor hálószobájába vitték - itt hirtelen szélütés érte.
Amikor az udvariak erről értesültek, mindnyájan elveszítették a fejüket.
A királyt nagy fájdalom gyötörte, a súlyos betegség egészen megbénította. Egyre azt kiáltozta:
- Jaj! Jaj! Jézus! Jézus!
Egyebet nem is tudott mondani.
Olyan nagy volt a király iránt érzett tisztelet, hogy még ekkora életveszedelemben se mert senki hozzászólni. Megérinteni, étellel kínálni sem merték.
Egyedül a királyné állt mellette: összeszorított száját erőszakkal felnyitja, és valami éltető orvosságot tölt bele. Majd fülét, ujját, haját húzogatja, hogy magához térjen. Ezután elkötözi karját, kezét, lábát, ahogy ilyen veszedelemben szokásos. Majd fülébe kiáltoz, és felnyitja kifordult szemét. A királyné mindent megtesz, amire a szeretet kötelezi. Tanácsot kér az orvosoktól, akik a súlyos betegség láttára valósággal megrémülnek.
A király pedig nagy fájdalmában nyög és ordít, mint az oroszlán, magával a halállal küzd.
A harmadik nap délelőtt hét és nyolc óra között történt, hogy a király jelét adta őszinte bűnbánatának, és lelkét kilehelte.
A győzhetetlen Mátyás kedden, Mars hadisten napján halt meg, életének negyvenhetedik évében, és igazságos uralkodásának örök emlékét hagyta maga után. És ahogy Mars hónapjában, márciusban született, úgy Mars napján és órájában távozott az életből.
A következő napon a király testét méltóságának minden jelvényével feldíszítették, majd egy bíborkereveten kiterítették, és a tágas ebédlőteremben felravatalozták.
A tanács úgy döntött, hogy a nagy királynak két temetése legyen: az egyik Bécsben, a másik Székesfehérvárott. Az első temetés jelképes, a második valósággal történik.
Ezért néhány nap múlva valamennyi főúr és nemes Corvinus herceggel együtt gyászruhában, fekete kocsikon és lovakkal Székesfehérvárra vonult. A közeli városokból és falvakból is sokan siettek a király temetésére.
A király testét palástban, karddal, kormánypálcával, koronával, országalmával, aranysarkantyúval, takaratlan arccal a székesegyházban bíborravatalra helyezték. Körülötte egyik oldalon a főpapok, a másikon a főnemesek álltak.
Mielőtt a ravatalt a templomba vitték volna, a menet már megindult. Tizenkét páncélos lovas haladt elől, bíboröltözetben és győzelmes zászlókkal, egyikük a király kardját vitte.
A ravatal mögött a király fia, Corvin János haladt gyászöltözetben, oldalán jobbról a pápai követ, balján Hippolit esztergomi érsek. Követték őket az egyházi és világi előkelőségek.
Amikor a Szűz Mária-bazilikához visszaérkeztek, a holttestet középen letették. A lovagok , akik a zászlókat és a kardot vitték, sóhajtozva ezeket a földre dobták a főoltár előtt, mintha a király halála következtében minden zászlója, minden szerzett országa elveszett volna.
Erre a látványra mindenki sírva fakadt. Siratták Mátyást, de még inkább az országot, mely elvesztette legjobb királyát.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 14. 14:38 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Lengyel Dénes: A Les-hegy
- Orbán Balázs elbeszélése nyomán -
Amikor a tatárok a Székelyföldet elözönlötték, mindenütt kigyúltak az őrtüzek, mindenütt megszólaltak a harangok:
- Itt a veszedelem, jő a tatár!
Megszólalt a harang Máréfalván is, és a bíró mindjárt riasztotta a népet. A vigyázókat felküldte a Les-hegy tetejére, hogy onnan figyeljék, adnak-e jelt az udvarhelyi Budvárból, az asszonyokat meg a gyerekeket a Les-hegy derekán levő felső sziklabarlangba indította, mert veszedelemben mindig oda húzódott a község népe.
A tatárra sokat várni nem kellett, mert egyszerre futva jöttek a vigyázók:
- Emberek, jő a tatár!
Akkor a bíró vezetésével a férfiak bevonultak az alsó barlangba, mert onnan jó kilövés esett, harcba lehetett szállni az ellenséggel.
A tatárok pedig nagy kiáltozással, ostorpattogtatással bevágtattak a községbe. Keresték a magyarokat a házakban, keresték a templomban is, végre nyomot kaptak, és levágtattak a Les-hegy aljába. Onnan meglátták a két barlangot, leugráltak a lóról és kezdtek felkapaszkodni a sziklán.
Akkor a bíró uram intett a legényeknek, negyedmagával odaállott a barlang szájába, és elkezdte nyilazni a tatárokat.
Hiszen nyilazhatta, mert annyian voltak, hogy kevés kárt tehetett bennük.
Amikor a bíró látta, hogy így nem sokra megy, célba vette a híres nagy orrú kánt, aki lóhátról irányította a tatárokat. Olyan jól megcélozta, hogy egy nyíllövéssel szíven találta: a kán holtan fordult le a lováról.
Ettől úgy megrémültek a tatárok, hogy visszavonultak, és tanácskozni kezdtek. Azt határozták, hogy kiéheztetik a székelyeket, ezért a hegy aljában letelepedtek, és olyan tábort vertek, mintha ott akarnának maradni.
Nemsokára elfogyott a székelyek ennivalója, szerezni meg nem lehetett, mert a tatárnak ezer szeme volt, őrizte a barlangot erősen.
Akkor a bíró beszélőcsövön, mert a két barlangot cső kötötte össze, felszólt a feleségének:
- No, feleség, még egyet próbálunk. Éhen halni szégyen, fegyverrel megyünk a tatárra, aztán ahogy lesz, úgy lesz!
- Nem úgy lesz az, édes uram - mondta az asszony. - Gondoltam valamit, s azzal elkergetem én a tatárt.
Azzal az asszony szalmából fonatott egy szép nagy kalácsot, ami olyan volt, mint egy kályhakürtő, azért is kürtőskalácsnak hívják a Székelyföldön. A szalmakalácsot egy póznára erősítették, és a felső barlang nyílásán kidugták. Azt kiáltotta a bíróné a tatároknak:
- Lám, mi jól élünk, ti meg odalent éheztek!
Amikor a tatárok látták, hogy a székelyeknek még ilyen kalácsra is telik, nagyon megdühödtek, a falut feldúlták, felégették, és nagy haraggal elvágtattak onnan.
A székelyek pedig visszatértek, és a falujukat egy kicsivel lejjebb újraépítették.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 13. 16:21 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Lengyel Dénes: Testhalom
- Borsod megyei népmonda nyomán -
Amikor a mohi csata elveszett, Béla király és a vezérek Tiszapalkonya felé menekültek, de Bélahalmon megállottak, és tanácsot tartottak.
Néhány vitéz azt javasolta, hogy meneküljenek Erdély felé, de éppen akkor hozták hírül, hogy már oda is betört a tatár.
Mit volt mit tenni: neki kellett vágni a Bükknek.
De most aztán merre tartsanak, hova forduljanak abban a rengetegben?
Volt a király kíséretében egy cigány katona, az mindjárt ajánlkozott, hogy minden baj nélkül átvezeti a csapatot az erdőn.
Jól van, elindulnak a cigány vezetésével, de a tatárok még nyilaztak utánuk, és egy fáradt nyílvessző a cigány lábába fúródott. Nagy sebet nem ütött, a cigány mégis elkiáltotta magát:
- Jaj, hogy a devla verje meg!
Meghallja a király a jajgatást, előrevágtat és megkérdi:
- Fáj-e, szolgám?
- Fáj, fáj, uram királyom, de csak kijussunk innen, mindjárt nem fog fájni.
- No, hát hogy addig se fájjon - mondta a király -, mostantól kezdve nemesember vagy. Fáy legyen a neved, és tiéd lesz az a föld, ameddig majd az erdő szélétől a szemeddel látsz.
Szép lassan kiértek az erdőből azon az úton, amelyet a Bükkben ma is Béla útjának neveznek.
Amikor Járdánházához közeledtek, egy szép tisztáson letelepedtek. Ezt a tisztást ma is úgy hívják, hogy Királyszállása.
Ezután már nyitva állott előttük az út: a király megmenekült. De a többi menekülőt a tatárok mind elfogták, és Nemesbükk határában összeterelték. Ott a vitézeket mindenüktől megfosztották, aztán sorban lefejezték őket.
A rengeteg holttestet egy nagy gödörbe hajigálták, aztán sok-sok földet hordtak rájuk. A gödör helyén hatalmas, nagy domb nőtt, ezt ma is úgy hívják Testhalom.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 13. 16:05 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Lengyel Dénes: Galamboskő
- Népmonda nyomán-
Kicsiny kísérettel, néhány hű lovassal menekült Béla király a tatárok elől. Fekete paripája fehér volt a habtól, de egyre csak sarkantyúzta, mert nyomában ott vágtattak a tatár lovasok.
Végre egy rengeteg erdőségben egérutat vett a kis csapat, a tatárok nem követték, mert azt gondolták, bizonyosan ott pusztulnak a vad rengetegben.
Hiszen jól sejtették a tatárok, mert abban az erdőségben nem volt sehol tanya, sem egy kunyhó, de még egy patak sem csordogált.
A király erősen megéhezett, meg is szomjazott, de nem volt, aki egy falás ételt, egy csepp italt adott volna neki. Eleget búcsálódtak, szomorkodtak ezen a kísérők, de mit tehettek? Nekik sem volt semmijük.
Ahogy ezen szomorkodtak, egyszerre szárnysuhogást hallottak: egy csapat galamb szállt el a fejük felett.
Körülnéznek a vitézek: ugyan merre szállnak a galambok? A galambok egy közeli sziklára szállottak, annak oldalában volt a fészkük. A vitézek mindjárt leugrottak a lovukról, felmásztak a sziklára, és kezdték szedni a galambtojást. Úgy megszedték a fészket, hogy két sisak megtelt galambtojással.
Futottak a vitézek a királyhoz, és mondták szíves kínálással:
- Fogyassza felséged!
A király éhét-szomját elverte galambtojással, s a királyi lakoma emlékére azt a helyet ma is Galamboskőnek hívják.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 13. 15:48 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Lengyel Dénes: Vérszerződés
- Anonymus krónikája nyomán -
Az Úr születésének 819. esztendejében Ügyek, aki Mágóg király nemzetségéből származott, és Szittyaország nemes vezére volt, feleségül vette Önedbelia vezér Emes nevű lányát. Ettől fia született, akit Álmosnak neveztek el.
Álmos csodálatos esemény miatt kapta a nevét: mikor anyja a gyermekét várta, álmában egy turulmadarat látott, amely mintegy rászállva megtermékenyítette. És úgy tűnt neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, de nem a saját földjükön sokasodnak el.
Minthogy az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és a fiú születését álom jósolta meg, ezért nevezték őt Álmosnak.
Álmos pedig szép, barna arcú, fekete szemű, magas és karcsú termetű ifjúvá serdült. Jóakaratú, bőkezű, bölcs és bátor katona lett belőle. Amikor pedig az érett kort elérte, hatalmasabb és bölcsebb volt Szittyaország minden vezérénél, ezért az ország minden dolgát abban az időben az ő tanácsai szerint intézték.
Amikor Álmos vezér érett ifjúvá serdült, feleségül vette egy nemes vezér lányát. Ettől született Árpád nevű fia is, akit magával vitt Pannóniába.
Mert Szittyaország földje annyira megtelt az ott született nép sokaságával, hogy az a föld a népet már sem táplálni, sem befogadni nem bírta.
Ezért a hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak neveznek, nem tűrhette a hely szűkösségét, tehát elhatározta, hogy szülőföldjét elhagyja, és olyan földet foglal magának, amelyen laknia lehet. Ekkor kiválasztották Pannónia földjét, mert azt hallották a szállongó hírekből, hogy az a föld Attila királyé volt, akinek ivadékából Álmos vezér, Árpád atyja származott.
Ekkor a hét fejedelmi személy közös és igaz értelemmel belátta, hogy a megkezdett útnak a végére csak úgy járhat, ha vezér és parancsoló lesz fölötte. Ezért szabad akaratából, közös elhatározással megválasztották vezérül maguknak, sőt fiaik fiainak is az utolsó nemzedékig Álmost és azokat, akik nemzetségéből származnak.
Akkor közös akarattal Álmos vezérnek azt mondták:
- A mai naptól fogva téged vezérnek és parancsolónak választunk, és amerre szerencséd vezet, oda téged követünk.
Ezután a hét fejedelmi személy - pogány szokás szerint - Álmos vezérért saját vérét egy edénybe csorgatta, és így tett esküvést. És ámbár pogányok voltak, mégis azt a hitet, amelyet akkor esküjükre tettek, egészen halálukig megtartották.
Az eskü első szakasza így hangzott:
- Ameddig éltünk tart, sőt utódaink életének fogytáig mindig Álmos vezér ivadéka lesz a vezérünk.
Az eskü második szakasza így hangzott:
- Ami jószágot közösen szerzünk, mindenkinek része legyen abban.
Az eskü harmadik szakasza így hangzott:
- Azok a fejedelmi személyek, kik szabad akaratukból Álmost vezérnek választották, soha a vezér tanácsából ki ne maradjanak.
Az eskü negyedik szakasza így hangzott:
- Ha valaki az utódok közül a vezér személyéhez hűtlen lenne, és viszályt keltene a vezér és rokonai között, annak úgy hulljon a vére, ahogy a miénk hullott, amikor Álmossal vérszerződést kötöttünk.
Az eskü ötödik szakasza így hangzott:
- Hogyha valaki az utódok közül a vérszerződést megszegné, azt örök átok sújtsa.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 9. 9:53 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Szombarhy Viktor: Csejte
A várkisasszony neve Fruzsinka volt, Csáky Fruzsina. Jegyesét Dénesnek hívták, Komjáthy Dénesnek. Amint az illett abban az időben: álló esztendeig voltak menyasszony-vőlegény, igen szerették egymást gyerekkoruk óta.
Fruzsinka szépsége, ifjonti bája azonban megzavarta Herman lovag fejét is, egy szomszédos várúrét. Stíriai Herman úr afféle rablólovag volt a Fehér-Kárpátokban. Csejte várát foglalta el magának a zűrzavaros időkben, onnan csapott le a morva kereskedőkre, jámbor búcsújárókra, tehénpásztorokra, védtelen falvakra, gabonavermekre. Egy ízben Trencsén körül ólálkodott kisded csapatával, s ekkor pillantotta meg a barackvirágarcú Fruzsinkát, amint kíséretével egy bőrrugós szekéren Beckó vára felé tartott. Kísérő csapata tetemesebb volt a Herman lovagénál, a lovag tehát okosabbnak tartotta, hogy csak bemutatkozzék, s Beckóig kísérje a szép várkisasszonyt. De ez a rövid út éppen elegendő volt ahhoz, hogy a lovag Fruzsinkába beleszeressen. Különösen, mert Fruzsinka gazdag leány is volt.
- Feleségül kérlek apádtól, szép Csáky Fruzsina!
- Van nékem jegyesem, sokkal különb, mint te lovag! Apám ajtót mutat neked, olyan rossz a híred. Vezekeld le inkább.
- Majd csak akkor, ha az enyém leszel! - sarkantyúzta meg a lovag paripáját, s elporzott Csejte felé. - Az utolsó szó az enyém lesz.
Úgy eltűnt az erdő sűrűjében minden emberével, hogy a szép Fruzsinka el is felejtette ezt a találkozást. Esküvőre készült. A lovag mit sem hallatott magáról.
Csak a lakodalom napján került megint elő, mint a villámcsapás.
Hét országra szóló lakodalomra hívták rokonaikat, barátaikat a Csákyak meg a Komjáthyak Oroszlánkő várába, pünkösd vasárnapjára. Nemcsak az jött el, aki meg volt híva, hanem az is, aki hívatlan volt, szájtátinak. Ifjak s vének, koszorúsleányok, vőfélylegények: mindenki megjelent Trencsénből, Nyitrából, Zsolna városából. Az örömapa megnyittatta a kapukat, paraszt, jobbágy, juhász mind betódulhatott.
Indult már a násznép a vártemplom felé, amikor a nyitott kapukon huszonnégy fegyveres, páncélos vitéz rontott be a várudvarra, s még mielőtt a vendégek észbe kaptak s fegyvert ragadtak volna, Herman lovag máris kikapta az örömapa karjából a szép Csáky Fruzsinkát, nyergébe emelte, s úgy, ahogy jöttek, mind a huszonnégyen szélsebesen el is vágtattak. A szél sem bírta utánuk fújni az út fehér porát!
Alighogy felocsúdott a vőlegény, Komjáthy Dénes, paripára ugrott, s fergetegként iramodott utánuk Csejte felé. De mintha az egek is közbe akartak volna avatkozni a lakodalomba, a nap elsötétült, a szél felkerekedett, zápoként hullott a jégeső. Zúdult a víz a szúcsai hegyekről, kiöntött a Vlára, a Szúcsa, a Klanecsnica. Valahány patak volt, mind útját állta a vőlegénynek s az ő tizenkét társának. Mire Csejte alá vergődtek volna, Csejte kapuja rég bevágódott Herman lovagék mögött.
Eltűnt Herman lovag, s vele együtt a menyasszony.
Komjáthy Dénes lova összerogyott.
Álló napba telt, amíg a vőlegény hazavergődött, újabb napba az is, hogy sereget gyűjtött, ostromló sereget. Vonult ádáz dühvel Csejte vára ellen. Körülfogták a várat, tüzes nyilakat röppentettek a zsindelytetőkre, kőágyúkkal lövették a hatalmas kaput, omlasztották a falat.
A szép menyasszonyt, Csáky Fruzsinát pedig Herman lovag a legmélyebb szobába záratta, és ostromolta ő is. De az ő ostroma szerelmi ostrom volt.
- Légy a feleségem, szépséges Fruzsinám! - könyörgött a lovag. - Minden kincsem, drágaságom elibéd szórom, legyen tiéd Csejte, Berencs és Verbó.
- Hiába kérsz, hiába könyörögsz, ha itt halok meg is, tiéd sose leszek! - felelte Fruzsinka.
A lovag csúfondárosan nevetett.
- A vőlegényed ostromolja Csejtét, azt hiszi, beveszi. De Csejte vára erős, falai kibírják, a te vőlegényed nem juthat be soha. Hozatom a papot, feleségül veszlek.
Át akarta ölelni a szépséges Fruzsinát, de a leány, miként a gyík, kisiklott Herman úr karjából, s egy szempillantás alatt kirántotta hüvelyéből a lovag kardját. Bátor leányzó volt - így mondja a mese - , egyetlen suhintással vágta le a fejét a nyughatatlan Herman lovagnak.
Feltűzte a fejet a kard hegyére, szaladt vele a vár nyitott bástyájára. Rémülten húzódtak előle a várbeli katonák, az ostrom ellen védők.
A barackvirágarcú, hajnal gyöngeségű szépséges Fruzsina felmutatta Herman lovag fejét a magas bástyáról.
- Fehér ruhás lány a bástyán, kísértet fejével! - rohant egy katona a vőlegény sátrába. - Gyere uram nézd meg!
Ijedten ugrott ki a sátorból Dénes úr, de rémülete örömmé változott azonnal, mert egy kardnak hegyén Herman fejét látta, aki meg tartotta, menyasszonya volt az.
- Miénk Csejte vára - kiáltotta Dénes -, s enyém a menyasszony!
Örömujjongás tört ki az ostromlók között. Elveszett Herman úr, nem fogja a népet többé sanyargatni, Csejte is övék lett.
Most már aztán a lakodalmat kétszeres vigalommal ülték meg, pünkösdtől szüretig folyton-folyvást tartott.
Csejte falu alatt, fel tán a várig, kusza barlangfolyosók szövevénye kanyarog ide-oda ma is. Ki tudja, mikor, ki tudja, kik ásták. Visszhangzik az egész, bárhova is állasz, ha egyet kiáltasz, a hangok összevissza ütődnek, messzire hallszanak. Néha úgy vélik, Báthori Erzsébet lába koppanását verik vissza a falak, jobbágylányok sóhajtoznak kínzatásuk éjfelén, máskor meg kacaj, muzsika szökdös ide-oda fürgén, lakodalmi nép, szép menyasszony vigad láthatatlanul.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 21. 6:02 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Szombathy Viktor: Árva
Égetően tűzött a nap a nagyalföldi rónaságra, az a hat fáradt lovag, aki szomjasan poroszkált a lovak szügyéig érő fűben, már alig várta, hogy a Tiszához érjen. Sisakjuk a hátukon lógott, vértjeiket a vezeték lovak nyergére kötötték. Izzadva törölgették üstöküket: ismeretlen volt előttük a táj, szokatlan ez a füves, gyepes, ligetes, vizenyős vidék, amely még mindig inkább a pogány világot lehelte, minta keresztény Isten szellemét.
A magyarok országának kellős közepén jártak. A király hívta be őket ebbe az idegen országba a messzi Keleti-tenger partjáról, hogy segítsék meg őt meg birodalmát az ellenségei ellen, és építsenek templomokat, várakat, kolostorokat, ahogy a külországokban és a Szentföldön is teszik.
Ezért is hívták őket templomos lovagoknak.
Nagyon meleg volt. A délibáb játszott velük. Árnyas erdők, források, legelésző ménesek, nyájak, fonott házfalak rezegtek a messzeségben, s mikor közelebb értek az enyhet adó helyhez, eltűnt minden előttük, képzeletükkel, szemükkel, szomjas torkukkal játszott a délibáb.
Vezetőjük, Heribald felfohászkodott:
- Uram és minden angyalaid! Boríts valami hűvös sátrat fejünk fölé, és küldj elénk friss forrásvizet, de akkorát, hogy abban lovaink is gázolhassanak, mert bizony mondom, itt halunk meg, egy tapodtat sem megyünk tovább. Nem találjuk a királyt ebben a roppant messzeségben.
Aki mellette lovagolt, folytatta. Ösztövér volt, és igen szomjas:
- Ha már sátrat küldesz angyalaiddal, Uram, tégy csodát! Építtess inkább várat hideg falakkal, s tedd valahová a felhők közé, ültesd szikla csúcsára sisakként.
- Akár árva egyedülvalóságában is, csak ne kelljen már ennyit izzadnunk! - fejezte be a fohászt a harmadik lovag, aki kövéren szuszogott, s erősen megéhült, mert a távoli juhnyájak délibábként illantak el előle: egyet se foghatott meg belőlük.
A rekkenő alföldi napsütés kék ege alatt hirtelen megdördült az ég. Mire észbe kapott volna a hat jámbor lovag, a délibáb helyett villám surrogott-dördült keresztül a látóhatáron, a zivatar szinte a semmiből zuhant alá, vad égiháború tört ki. Forgószél kapta fel a lovagokat, köpenyük szárnnyá vált, azzal röpültek a magasságos felhők közé vezeték lovastul, Vitte, sodorta, húzta-vonta őket a váratlan vihar, és velük együtt egy pásztorkunyhót is. A kunyhó előttük forgott tébolyodottan, majd mind nagyobbá vált, mind szélesebbé, mind fehérebbé. Tizenkét angyal fogta, forgatta, emelte a kunyhót, de a kunyhónak már tornya nőtt, vastag kapuja nyílott, kőfalai támadtak, a falakhoz lépcsők vezettek.
Ámulva bámulta a tizenkét angyalt és a kőpalotává fehérült pásztorkunyhót a hat jámbor lovag, de még ki sem nyithatták szemüket kellőképpen, szájukat sem táthatták ki istenigazában, ámulatuknak hangot nem adhattak, amikor elhalkult a szél, megszűnt a háborgás, a villámok eltűntek a messzi ég alatt, zápor nem zuhogott többé, a sötét fellegek bárányfelhőkké szelídültek, s odalenn, a mélyben kékes-zöldes folyó kanyargott, sűrű fenyőerdők ölében.
Az angyalok puha mozdulattal egy magas sziklára helyezték a kőpalotává vált kunyhót, mint egy sisakot. Aztán elsuhantak ők is a távolba, és a hat jámbor lovag ott találta magát egy várkastély nagy termében, irdatlan magasan a földtől. Letekintettek a mélybe.
- Magunk vagyunk - rebegte még mindig ijedten Heribald, a lovagok mestere -, talán árvaságra is jutottunk az Úr angyalainak kezén.
- Árván kanyarog odalent a folyó is, lélek sincs a közelben - mondta a második lovag.
- Nosza, nézzünk körül ebben az árva országban! - így a harmadik.
Felkerekedett a hat jámbor lovag, bekötötték lovaikat az istállóba - jó szagú széna, ropogós zab várta a lovakat ottan -, s leballagtak a folyóhoz. Onnan néztek föl a vároromra, szédítő magasba. S valóban: mintha sisakot tűztek volna az angyalok a legvékonyabb szikla legtetejére, úgy illegett-billegett odafönn a felhők magasában a vár.
Visszaballókáztak, pincét találtak: a hűvös pincében bort, szalonnát, kenyeret. Áldomást ittak a csodás érkezésre.
Így lett Árva vára.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 17. 14:27 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Szombathy Viktor: Bajmóc
Élt egyszer a Nyitra forrásainál egy híres rablólovag. Bojnik nevezetű. A Madaras-erdőben lakott, nagy-nagy faházban tizenkét mindenre elszánt emberével, s onnan figyelte az országutat. Valahányszor gazdag kereskedőket, magányos lovasokat, gabonás szekereket látott, le-lecsapott rájuk, elvette holmijaikat, és a nagy faházában halmozta fel. Amikor már alaposan meggazdagodott, kővárat épített magának. Egy meleg vizű forrás fölött emeltette a várat, mintha a sok harcban, rajtaütésben annyi sebet kapott várat, már csak vízzel lehetne gyógyítani. Bojnik lovag most már a várból járt portyázni, a szomszéd várakat rémisztgette.
Mindenki rettegte Bojnik lovag várát. A vár és Bojnik zord katonáinak a közelébe se mertek kerülni, mert nem ismertek kegyelmet, ha kincsről, vagyonról, emberi életről volt szó. Pedig Bojnik lovag már igen árvának érezte a maga életét a megannyi katona között. Asszonyt szeretett volna hozni a házhoz.
Meghallotta egyszer, hogy a szomszéd Kosztolány várában csodaszép, aranyhajú várkisasszony lakik, akit állandóan ostromolnak a kérők, fiatal daliák, özvegy öregek, külhoni hercegek, válogatott cigánylegények.
- Ha arany a haja, akkor az enyém lesz! - fogadkozott Bojnik lovag.
Összeszedte legényeit, de ahelyett, hogy megrohanta volna Kosztolány várát, éjnek idején a várkastély ablaka alá állott, és a legszebb hangú énekmondójával szerelmes dalt énekeltetett. Gergőnek hívták a dalnokot. Még a fülemülék is elhallgattak, Gergő olyan szívhez szólóan pengette a lantját, s énekelt hozzá fülbemászóan. Az aranyhajú várkisasszony kinyitotta ablakát, s úgy hallgatta a dalt. Csaknem belebódult.
Három éjjel egymás után ismételtette meg az éji dalt Bojnik lovag. Ő maga meg se szólalt, mert a sok borivástól, kandallófüsttől, harci kiáltozástól rekedt volt a hangja. A várkisasszony elbűvölten hallgatta a csábító éneket. Apja, anyja nem tudott róla. Harmadik éjjel halkan leszólt az ablakból:
- Ki vagy, te ezüsthangú dalos?
Bojnik lovag parancsára Gergő suttogta vissza:
- Gergely lovag vagyok, jer közelébb, szép kisasszony.
- Hogy mehetnék közelebb, amikor itt fent vagyok!
- A füledbe énekelnék, aranyhajad simogatnám, kezed a kezembe tenném. Bocsáss le egy zsinórt, felhúzod létrával, érted megyek tüstént!
- Holnap! - suttogta a várkisasszony, Kosztolányi Hajnal. - Amikor mindenki szunnyad, még a kapuőr is alszik.
Így történt minden. Negyednap Gergő újfent énekelt, az ablak kinyílott, Kosztolányi Hajnal zsinórt eresztett le. Arra létrát kötöttek, a várkisasszony felhúzta a létrát - kötélből fonottat -, de a létrán már nem Gergő jelent meg, hanem maga Bojnik. Arcát kendő födte. Derékon ölelte Kosztolányi Hajnalt, hozta le magával, a pázsitra tette. Lóra pattant vele, vitte be a várba.
- Isten hozott, Hajnal! - vette le arcáról a kendőt Bojnik lovag. - Én leszek a férjed.
A várkisasszony rémülten sikoltozott, ráismert Bojnikra.
- Nem te vagy a dalos, te rabló Bojnik vagy! Hol van Gergő lovag? Engedjetek futnom.
- Nem futsz már előlem, örökre itt maradsz!
Kétségbeesetten kiáltozott segítségért a leány, de a várkatonák siketségre vették, nem hallottak semmit. Ekkor rohant be Gergő, mert a három dalest során ő is megszerette az aranyhajú Kosztolányi Hajnalt. Dulakodás támadt, Gergő kiszabadította az aranyhajú várkisasszonyt a dühös várúr karjaiból, s menekülni próbált vele. Bojnik csak Hajnal aranyhaját kaphatta el, éles kardjával tövig nyisszantotta.
Mire haragjából Bojnik magához tért, Gergő meg Hajnal eltűnt az éji sötétben, bottal üthették a nyomukat.
- No, ha aranyhaj, váljon aranykővé! - ordította Bojnik, s bedobta Hajnal aranyhaját a meleg forrásba, hogy kővé keményedjék.
Kővé is vált rögtön, csillogó arannyá. A forráskút mélyén ott illogott-villogott, szembesugározva a hajnali nappal, fénye betöltötte a forráskút vizét. De valahányszor érte merítettek vödröt, láncot, hálót, mindig csak elillant, nem bírták kihúzni.
Bojnik lovag ott nézte napestig az aranykővé vált Hajnal-hajat, de az varázslat volt, hajnali varázslat, Bajmóc köde, titka.
Hogy Bojnik meddig élt, nem lehet már tudni. De azóta a várát Bajmóc várának hívják.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 16. 17:24 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
2 komment
Lengyel Dénes: Mátyás király vezérei legyőzik a törököt
- Bonfini krónikája nyomán -
Amikor Mátyás király meghallotta, hogy Szendrő körül török sereg gyülekezik, mindjárt követet küldött a Délvidék kapitányához, Kinizsi Pálhoz, és az erdélyi vajdához, Báthori Istvánhoz, és mind a két vezérnek erősen meghagyta, hogy a török ellen felkészüljön.
A vezérek sem késlekedtek: a határokat megerősítették, aztán kémeket küldtek mindenfelé, hogy a török szándékát megismerjék.
A kémek csakhamar azt jelentik a vezéreknek, hogy Ali bég megindult hatvanezer törökkel Erdély ellen.
Báthori vajda bátor lélekkel felfegyverkezett, és megindította seregét a török ellen. Eközben sűrűn küldözte a futárokat jó társához, Kinizsihez. Arra kérte Kinizsit, hogy míg ő elölről támad, Kinizsi hátulról kerülje meg az ellenséget.
Amikor a törökök Erdély határához érkeznek, és ellenállásra nem találnak, zsákmányolni kezdenek, rabolnak, gyújtogatnak, falvakat dúlnak fel, mezővárosokat borítanak lángba, és bátran nyomulnak előre a Maros folyó síkságán.
A törökök elárasztották az egész vidéket, óriási zsákmányt szereztek, és azzal el akartak vonulni.
Báthori vajda most hátulról követi őket, hogy alkalmas helyen rajtuk üssön.
Amikor a törökök Kenyérmező falujához érkeztek, amely nem messze fekszik Gyulafehérvár városától, a falu közelében megálltak, és bevárták a vajda seregét.
Egyikük sem akarta a harcot elkerülni: amint megvirradt, mind a két sereg leszállott a síkságra. Amikor a magyar sereg felsorakozott, Báthori István így szólt a vitézekhez:
- Vitézlő társaim! A törökök veszedelmes és céltalan háborút viselnek, amikor a tehetetlen császárért és a zsákmányért küzdenek. Bezzeg mi a legszebb hadat vívjuk, mert a hazáért, gyermekünkért és asszonyunkért harcolunk. Ezért ma úgy harcoljatok, hogy vagy az utolsó szálig levágjátok az ellenséget, vagy becsülettel és dicsőséggel haljatok meg! Báthori István mindenütt veletek lesz, a csata sűrűjében fog harcolni, ő ma vagy győz, vagy az égiek vendége lesz!
Ezután a vajda felállította a sereg két szárnyát, ő maga vértes lovasaival a középen helyezkedett el. Erős hátvédet hagyott, és mind a két szárny elé két-két lovascsapatot rendelt.
Ezután a két sereg előretör, és nagy hevességgel összecsap.
A folyóparton szászok állanak, ezek nem bírják a török támadást feltartóztatni. Nagy veszedelembe kerültek a balszárnyon harcoló székelyek is. Így aztán Báthori mind a két szárnyát visszavonta: a székelyek behúzódtak a vértesek sorai közé.
Ekkor a vajda megindította a négyszögbe állított lovasságot. Ő maga az első sorban állt: megsarkantyúzta lovát, de a ló az első lépésnél elbukott vele.
Ezt a vitézek rossz előjelnek tartották, és arra kérték a vajdát, vonuljon vissza a közeli Szászbányára, de ő így szólt:
- Ne féljetek az előjelektől, kövessetek bátran, bajtársaim! A ló a sebektől borzad, de seb nélkül nincsen háború. Higgyétek el, ez a ló még ma győztesen hoz vissza!
Ezekkel a szavakkal rárontott a törökre. A csüggedőket felbátorítja, és olyan heves támadást intéz a török ellen, hogy az első csapatokkal azonnal legázolja.
Amikor Ali bég ezt meglátja, mindjárt egyesít négy török csapatot, és azok élén maga száll szembe a vajdával. Ebben az ütközetben vitéz vitéz ellen, vezér vezér ellen harcol.
Már hat seb borítja a vajdát, lova is megsebesült, a holttestek egészen körülveszik. Hull a török, de helyébe ezer özönlik azonnal.
Már egészen reménytelenül küzdöttek a túlerővel szemben, a török a visszavonulás útját is elzárta, amikor a hegytetőn megjelent Kinizsi Pál négyszögbe állított vérteseivel.
Amikor Kinizsi megpillantja a csatateret, int a trombitásának, és nagy trombitaharsogással ráront a törökre. Hátulról támadja meg az ellenséget, és már az első rohammal elsöpri a török hadsort.
Kinizsi Pál két kardot vesz a kezébe, és mint az üvöltő oroszlán, mindenütt vérben gázol. Amerre rohan, mindent letipor, hatalmas fegyverétől úgy hull az ember, mint a fűszál. Úgy dörög a szava, hogy még a hátrálók is meghallják. Amikor pedig látja, hogy övé a győzelem, kétszeres bátorsággal harcol, utat vág az ellenség seregén át, és így kiáltoz:
- Hej, Báthori, hol vagy Báthori? Hol vagy, tisztaság tükre, hit bástyája, rendíthetetlen becsületesség mintaképe? Bárhol vagy, felelj, élsz-e még, Báthori! Én vagyok itt, Pál, érted és a haza üdvéért halni kész!
- Itt vagyok, Pál, itt vagyok, és még élek. De sok seb borít engem, s már fenyeget a halál, ezért te légy a haza oltalmazója!
Kinizsi ezt a nagy öldöklés közben is meghallotta, és így felelt:
- Ha élsz még, bíznod kell, mert megszabadítalak!
Ekkor Kinizsi legázolja a vajda csapatát szorongató törököt is.
Most már látja a török, hogy minden oldalról körülkerítették. Ekkor a török katonák futásnak eredtek: a környező hegyek közé menekültek.
A magyarok pedig elfoglalták a török tábort, és gazdag zsákmányt szereztek. Ezután üldözőbe vették a törököket, és mindenütt felkutatták őket: a síkon folyt a legnagyobb mészárlás, de a hegyekben sem kisebb az öldöklés. A törökök úttalan utakon menekülnek, de hiába, mert a környéket jól ismerő parasztok mindenütt megtalálják őket.
Maga Ali bég hirtelen ruhát cserélt, magyarul kezdett beszélni, és egy pásztor vezetésével a hegyek közé menekült. Az éjszakát egy kis kunyhóban töltötte. Virradatkor lóra szállt, és így szólott a pásztorhoz, akinél az éjszakát töltötte:
- Eredj a vajdához, és jelentsd neki, hogy Ali bég volt a vendéged.
Azzal megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott.
A magyarok az összes foglyokat megszabadították. Ujjongott, kiáltozott a sokaság, sokan a felszabadítok kezét-lábát csókolgatták.
Amikor az ellenséget az utolsó szálig levágták, a trombiták gyülekezőt fújtak, és mindnyájan egybesereglettek a csatatéren. Minthogy már rájuk sötétedett, nem térhettek vissza a táborba, ezért a győzelmi lakomát a csatatéren rendezték.
Az ellenség táborában ételt-italt bőven találtak, asztalt a holttestekre terítettek, mert ezek szerte a mezőn olyan sűrűen feküdtek, hogy bármerre fordultál a mezőn, mindenütt holttestbe botolhattál. A katonák odatelepedtek a lakomához. Testük felüdült a bőséges ételtől, lelkük pedig felvidult az örömtől és a bortól. Dúsan lakmároztak a megszabadított rabok is, akik mindjárt elkezdték fosztogatni az ellenséges tábort.
Lakomázás közben vitézi dalokat énekeltek, és ott mindjárt megverselték a főemberek és a vezérek vitézségét.
Majd mikor a bor felhevítette őket, vitézi táncba fogtak. Fegyveresen járták a katonatáncot. Az ütemesen felhangzó biztatás mindent betöltött. Azután az általános örömben, mikor minden katona különböző taglejtésekkel nevettette társait, egyszer csak Kinizsit is táncba hívták.
Kinizsi hirtelen a kör közepébe ugrott, és keze segítsége nélkül, pusztán a fogával derekánál felragadott a földről egy megölt hórihorgas törököt, majd ütemesen körbetáncolt. Ez a nagy erejű férfiúhoz illő tánc inkább csodálkozást, mint nevetést váltott ki a nézőkből.
Nagy örömükben az egész éjszakát álmatlanul töltötték.
Másnap a két vezér ujjongó sereggel tért vissza Gyulafehérvárra. Sokan hátramaradtak, hogy társaik holttestét összeszedjék, és közös sírba eltemessék. A magyarok közül mintegy nyolcezren estek el, a törökök harmincezer katonát veszítettek.
A király még nagyon aggódott Erdély miatt, amikor a győzelem hírmondója megjelent, és jelentette, hogy a törököket mind egy szálig levágták.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 7. 6:19 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Lengyel Dénes: Mátyás király és Kinizsi
- Dunántúli népmonda nyomán -
Történt egyszer, hogy Mátyás király a Bakonyban, Nagyvázsony környékén vadászott. Nagy meleg volt: a király beüzent a barátok klastromába, hogy erősen megszomjazott.
Mindjárt futottak a barátok, és aranykupában finom somlai bort hoztak a királynak.De Mátyás király hozzá sem nyúlt, hanem azt mondta:
- Ilyen melegben nem iszom bort.
Meghallotta ezt a malomajtóból Kinizsi Pál, az erős molnárlegény, aki éppen malomkövet faragott. Beugrott hát a korsóért, és futott vele a királyhoz.
Amikor odaért, azt mondták a barátok:
- Ejnye, fickó, hát a tálca hol maradt?
Visszafut Kinizsi, felkapja a malomkövet, és azon nyújtja át a korsót. Mátyás királynak megtetszett ez a derék legény. Ott nyomban nekiajándékozta Nagyvázsonyt. Szót váltott vele, bevette seregébe, aztán harcba küldte a török ellen.
Amikor Kinizsi a bátorságával is kitűnt, Mátyás még jobban megszerette, és egyszer azzal bízta meg, hogy követségbe menjen a török császárhoz.
De Kinizsi, aki a csatamezőn nem ijedt meg a töröktől, semmiképpen se akarta vállalni ezt a kitüntetést.
A király így biztatta:
- Jó hívem, Kinizsi Pál! Ha a török a te fejedet leüttetné, én a fejed helyébe harmincezer török fejet vágatok le!
Úgy bizony - mondta erre Kinizsi -, de a harmincezer fej közül egy se illik úgy a Palkó nyakára, mint ez a mostani fejem.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 7. 6:03 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Komjáthy István: A fekete könyv
Az udvari bolondnak volt egy fekete könyve, aki ebbe a könyvbe jegyezgette a nap nevezetes eseményeit. Persze a bolond számára a nevezetes esemény a hét világra szóló rikító bolondság volt, ezért minden baklövés, felsülés, együgyűség, oktalan cselekedet bekerült a fekete könyvbe. Sőt mi több! nap mint nap bejegyezte a bolond azoknak a nevét is, akik valami nagy bolondságot elkövettek.
Egyszer a bolond füle hallatára azt mondta a király ezer tallért adott egy ismeretlen, idegen embernek. Az idegen messzi keletről jött, s dicsérte Mátyás előtt az ottani tüzes vérű, gyors járású, telivér paripákat. Addig-addig beszélt, hogy a király ráállott, s megbízta, hogy vásároljon neki néhány tüzes vérű, gyors járású, telivér paripát.
A bolond tüstént felrántotta a nyúlcipőt, nyargalt a szobájába, s Mátyás nevét és az esetet beírta a nagykönyvbe.
Este, szokása szerint lapozgatva a könyvet a király, igen megütközött, hogy a bolondok utcájában találkozik a nevével, s hogy a lóvásárlás is az esztelen cselekedetek sorában szerepel.
- Mért tetted ezt? - kérdezte a bolondtól.
- Jogosan! - felelte kurtán. - Parancsod követve.
- Én azt hagytam meg, hogy a bolondok nevét írd a könyvedbe.
- Uram királyom - folytatta amaz -, aki ezer tallért ád egy ismeretlennek, s azt hiszi, hogy az olyan sült bolond, hogy lovat vásárol azon, avagy a pénzt visszahozza, megérdemli!
- Ne ítélj elhamarkodva! - felelte a király. - Mi lesz akkor, ha mégis visszajön? Hozza a lovakat, avagy az ezer tallért. No, hadd halljam, mi történik akkor?
- Semmi több, uram királyom, mint hogy a te nevedet kitörlöm a bolondok sorából, s beírom azét a sült bolondét, aki oly ostoba, hogy a keze közé jutott madarat ily botorul elszalasztja.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 5. 16:41 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Komjáthy István: Mátyás király bolondja
Mátyás király idejében nem volt olyan királyi udvar, ahol udvari bolondot ne tartottak volna.
A szegény csörgősapkásoknak alkalmatos és alkalmatlan időben mindig résen kellett lenniük: ezer tréfát, mókát kellett tartaniuk tarsolyukban, hogy urukat mulattathassák, és szórakozásáról gondoskodjanak. De nem csak ez volt az egyetlen feladatuk őkelméknek.
Meg volt nekik engedve sok minden, a többi között belekotyoghattak a vendégek tereferéjébe, s ami ennél sokkal több és nagyobb dolog, szabad volt nekik kimondani az igazat, még akkor is, ha nem nagyon tetszett annak, akire éppen rápirítottak.
Az udvari bolond tehát nem együgyű, teddide-teddoda fickó volt, mint ahogy a neve után gondolnánk, hanem nagyon is éles elméjű, bátor és jellemes férfiú, aki még a királynak is a szemébe merte mondani az igazat, ha éppen úgy hozta a sora.
Mátyás király egyszer a napi munkától fáradtan kikönyökölt palotája kertre nyíló ablakán. Ilyenkor estefelé nyitották szirmukat az estikék, s illatuk szellő szárnyán repdesett fel a palota ablakába, hogy a fáradt királyt felfrissítse, megvidámítsa.
Ahogy figyelte Mátyás a sok színben pompázó estikéket, egyszer csak látja ám, hogy a csörgősapkás nagy sebbel-lobbal igyekszik a kerti úton az ablak alá.
- Hova ilyen sebbel-lobbal, te főkolomp? - kérdezte a király.
- Éppen tekegyelmedhez, arany harangocskám! - felelte vihogva a bolond.
- Maradj csak lenn, ide nem jöhetsz fel - szólt ekkor Mátyás.
- Miért ne jöhetnék fel?
- Mert bolondnak nem szabad ebbe a szobába belépni.
- Hát akkor tekegyelmed hogy ment be? - kérdezte a csörgősapkás, és már szedte is a lábát, hogy csak úgy porzott a kerti út nyomában.
Mátyás királyt meghökkentette a csípős, szemtelen válasz, nem is felelt rá hevenyében.
De aztán egykettőre csillapult haragja, s már nem is orrolt az éles nyelvű bolondra. Inkább így füstölgött magában: Bárcsak minden császár és király, aki népet kormányoz és igazgat, megengedné, hogy alattvalói néhanap a szemébe mondják az igazságot. Bizonyára kevesebb panasz és könny lenne akkor a világban!
írta: jazsoli5, 2009. máj. 5. 16:22 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Komjáthy István: Mátyás világbíró kardja
A rettenetes török szultán egy szép napon hívatta Alit, kandúrbajszú fővezérét, s így szólt hozzá:
- Már minden népek a nagy Allahot uralják, csak az ebszülte magyar daliák nyargalásznak még szabadon a liget-erdőkben s a selyemfűtermő réteken. Halljad hát, Ali, parancsom! Mire a holdsarló feltetszik a hajnali égbolton, legyen együtt rettenetes seregünk. Mire a hold kigömbölyödik, szomjas paripáink igyanak a Dunából, Tiszából! S mire a hold elenyészik egészen, Budavára tornyán győzelmes zászlónkat lengesse a magyari szél. Töröljük el a föld színéről kicsiny Magyarországot, s verjük békóba a táltoson száguldozó ifjú Mátyást s szilaj fiait.
Ali, a kandúrbajszú, vitéz fővezér a haragos szultán parancsát hallván meghajtotta magát, s megcsókolva ura aranyos papucsát, elrohant.
Még aznap összekürtölte a szultán minden katonáját, parancsára oly félelmes sereg gyűlt egybe, hogy paripáik acélkörmének robaja földrengéshez volt hasonlatos, és sípjuk, dobjuk fülsiketítő lármája eget, földet betöltött.
Mire a holdsarló feltetszett a hajnali égbolton, toporzékolva, prüszkölve útra készen állottak paripáik, s emelt zászlókkal kicsiny Magyarország ellen megindultak.
Hajnalok hajnalán zörgetett egy pihegő hírnök az ifjú Mátyás ablakán, s ijedt hangon így kiáltott:
- Uram királyom! A nagy török szultán sáskahada ellepte hazánkat. Törnek, zúznak, rombolnak a bestye törökök! Jaj, mi lesz velünk, szegény magyarokkal? A legokosabb lesz, ha elfutsz előlük, uram királyom!
Mátyás siheder legény volt, még meg sem melegedett a trónján, s bizony összeszorult a szíve a hírnök szava hallatára. Hirtelen eszébe jutott, hogy neki még nincs is katonája, hiszen csak a minap választották meg, s egyéb gond és bánat fárasztotta. Eddig még felé se nézhetett a harci paripáknak, még számba se vehette daliáit s vitézlő fegyvereit. Arra gondolt hát, hogy a legokosabb lesz, ha megfogadja a hírnök tanácsát, s még idejében felszedve a sátorfáját, kereket old a palotából. Amint ez eszébe jutott, a másik pillanatban már nagy lelke megszólalt: "Ne félj, Mátyás! Te a nagy Hunyadi János fia vagy! A vér nem válik vízzé, ezt jól jegyezd meg magadnak! Az apád soha nem kérdezte, hogy hány a török. Hanem azt kérdezte: Hol az ebszülte pogánya?Hadd üssem! S máris nyergelte paripáját!"
Egyéb se kellett a dali Mátyásnak! Nem fújt immár takarodót: Hátra, hátra! Hanem inkább azt dúdolta: Előre, előre!
Még aznap összeszedte minden épkézláb emberét, összekürtöltette a zöld mezőből hű pásztorait, s lóra kapva megindultak. Lóhalálában futottak, hogy az elbizakodott szultánt magyaros vendégszertettel fogadják!
Három nap, három éjjel lovagoltak, s a negyedik nap estére fáradtan ledőltek egy vén vadkörtefa árnyékába. A vitézek nyomban elszenderedtek, s Mátyás is nyerget húzva feje alá, azon nyomban elaludt.
Egy gyönyörű boszorkány-pille takarta be bíborló szárnyaival szempilláját, s ott virrasztott mellette hajnalhasadtáig.
Reggel irtóztató szarkacsörgésre ébredt a király. Egy ébentollú agg madár hintáztatta magát a vadkörtefa hegyiben, s csörgött, egyre csörgött, ahogy csak kifért a torkán.
Mátyás megdörzsölte a szemét, hogy ébren van-é, avagy álmodik. Majd felköltötte hű apródját, s így szólt hozzá:
- Csodálatos álmot láttam, hallgass meg, hű pajtásom! Egy százesztendős öreg lépkedett ide a körtefa alá, két kezében egy csillogó, meztelen kardot emelve. Elém tartotta, majd elásta a fa tövében. Ekkor egy vén szarka repült a fa tetejébe, s az öreg így szólt hozzá: "Ez a kard a világbíró Mátyás kardja! Egyedül csak őneki árulhatod el, senki másnak a világon!" Azzal meghajtotta magát, s úgy, ahogy jött, eltűnt a szemem elől. Az előbb irtóztató szarkacsörgésre ébredtem. S látod, ott az ághegyében az agg szarkát? Ő az, őrá bízta a kardot az öreg.
Az apród Mátyás szavát megértve ásót kapott, s ásni kezdett a körtefa tövében. Nem kellett a földet sokáig piszkálnia, mert hamarosan megkoccant az ásó, s egy gyönyörű, ékköves kard került elő a föld gyomrából. Aranybetűkkel még írás is volt az oldalán: "Győzni fogsz!"
Mátyás ahogy kézbe vette, s megforgatta a feje felett, egyszeriben zúgás támadt, a körtefa levelei megrázkódtak, s nappali fényesség töltötte be a zöld mezőt, ahol állottak. A király érezte, hogy hétszer nagyobb lesz ereje.
A vitézek is felserkentek a nagy zúgásra, fényességre, s látva a világbíró kardot uruk kezében, örömujjongva felkiáltottak, s bátor szívvel kaptak fel paripáikra.
Kantárszárat eresztettek, s meg sem állottak a török szultán táboráig. A kontyossal összecsaptak azon melegében.
Mátyás világbíró kardját megsuhogtatta, és egy regiment török tüstént leesett a lováról. Másodszor megsuhogtatta, s a maradék kontyos futásnak eredt s a csatatérről eleblábalt. Harmadszor megsuhogtatta, s a kandúrbajszú, vitéz fővezér, Ali is kantárszárat eresztett, és a mérges szultán is otthagyott csapot-papot, s futásnak eredt.
Nem bánta már, hogy nem ihat a lova a Duna vizibül! Elfelejtett mindent, győzelmi zászlót, amelyet a magyar szél lenget, s Budavárát, ahova a zászlót kitűznék. Még szép álmáról is megfeledkezett, hogy megbékózza Mátyás fiait, a szilaj magyar daliákat!
Csak a rettenetes kard zúgását hallotta, s csak azt nézte, hogy mint kerülhet ki ép bőrrel a csatából.
Így aratott Mátyás a törökön diadalt! Így támadt verhetetlen serege! Világbíró kardja még száz csatában segítette, félelmesen, hatalmasan!
írta: jazsoli5, 2009. máj. 1. 19:00 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Lengyel Dénes: Mátyást királlyá választják
- Benczédi Székely István és Thuróczi János krónikája nyomán -
Amikor László király meghalt, erősen megijedtek azok az urak, akik Hunyadi László halálát okozták. Hogyne ijedtek volna meg, mikor Szilágyi Mihály nagy sereggel közeledett Buda felé.
Pedig Szilágyi Mihályt nem a bosszúállás szándéka vezette, ő ennél többre vágyott: a trónt akarta megszerezni unokaöccsének, Hunyadi Mátyásnak.
Amikor Szilágyi a fegyveres sokasággal Pest városába érkezett, az isteni akarat csodálatos jeleket mutatott. Az első éjszakán, abban a hideg télben minden csillag fényesen ragyogott az égen, a Duna vize pedig olyan erősen befagyott, hogy a jég hátán úgy járkálhattak, akár a sík mezőn.
Reszkettek is az urak a budai várban, mert Pest felől minden baj nélkül fel lehetett vonulni a várba. Ha most Szilágyi Mihály bosszút forral, vége az életüknek...
De Szilágyi Mihály megüzente az uraknak, hogy nem áll bosszút Hunyadi László haláláért.
Ekkor az urak felbátorodtak, levonultak Pest városába, hogy a király megválasztásáról tárgyaljanak. Ott sokat tárgyalni nem kellett, mert a köznemesség sokasága, negyvenezer ember állott a Duna jegén, és mind Hunyadi Mátyást éltette. A gyerekek pedig ezt a dalt énekelték a pesti utcákon:
Mátyást mostan választotta
Mind ez ország királyságra,
Mert ezt Isten adta nékünk
Mennyországból oltalmunkra.
Ezen a ponton is csoda történt: a választás híre még ki sem szivárgott, de a pesti nagytemplomban már felhangzott a hálaadó ének.
Amikor aztán az egész nép megtudta, hogy Mátyás lett a király, mindenki nagy örömmel ujjongott. Minden templomban meghúzták a harangokat, harsogtak a kürtök, szóltak a sípok, és olyan nagy hangok énekelt mindenki, hogy megtelt azzal a levegőég.
A választás éjszakáját annyi máglyarakás világította meg, hogy az emberek azt hitték, a csillagok szálltak le az égboltról. Soha még királyválasztás ennyi örömmel, ennyi dicsőséggel nem történt.
De nemcsak Magyarországon örültek ennek a választásnak! Erdélyben még sokkal nagyobb volt az öröm, mert a Hunyadiak onnan származtak, s maga Mátyás Kolozsvár városában született.
Ezért aztán Szilágyi Mihály, aki az egész választást rendezte, a választás után levelet küldött az erdélyi rendeknek. Azt írta a levélben:
"Ti láttátok a fenséges Mátyás urat, amikor megszületett, szemetek előtt nevelkedett, ezért magatokénak nevezhetitek. Nyissátok hát meg a vigasság forrásait, örvendjetek, vigadjatok, ujjongjatok, és adjatok hálát a jóságos Istennek azért a boldogságért, amelyben a magyar nemzet részesült."
Örült egész Magyarország, vele örvendezett szép Erdélyország, amiért a törökverő Hunyadi János fiát, az ifjú Mátyást királlyá választották.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 22. 17:18 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Benedek Elek: Vár és forrás
Két tündérleány folyvást azon versengett, hogy melyik szebb kettejök közül. Mind a kettő annyira egyforma, és annyira szép volt, hogy soha senki nem tudott választani közülök.
- Hát akkor - mondá az egyik tündér a másiknak -, másként segítsünk magunkon. Próbáljuk meg, melyik képes szebb munkát vinni véghez. Az lesz aztán a szebb is.
Az egyik tündér a Tartod nevű hegyre egy gyönyörűséges várat épített. Csak úgy ragyogott aranytól, ezüsttől, gyémánttól. Kilencszáz ablaka volt s folyton forgott a sarkán. Hát a másik tündér mit csinált? Forrást fakasztott a hegy tövében. Gyógyító erejű forrást. Mikor mind a kettő kész volt a művével, egy öreg vándor ért oda. Ezt szólították meg bírónak, hadd ítéljen: melyik műve szebb.
- Ugye az én váram? - faggatá a várépítő tündér.
A vándor azonban, ki igen meg volt szomjúhozva, felelet helyett ivott a forrásból. Egyszerre eltűnt szomjúsága, s mintha megfiatalodott volna, oly jól érezte magát.
- Ez a forrás a szebbik, - mondá aztán, mikor látta, hogy a várépítő tündér nem éri be néma felelettel, - ez a szebb, mert ez a jobb.
Dühös lett a várépítő tündér, de szörnyű dühös. Nagy dühében a hegynek fordult s azt mondá:
- No, te hegy, megszépítélek, de szépségedet tovább nem tartod. ( Azóta hívják Tartodnak a hegyet, mely a Székelyföld egyik magas hegye.)
Azzal kiszedte a vár szegletköveit, s a csillogó-ragyogó várnak híre-pora sem maradt, úgy eltűnt a föld színéről.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 16. 13:53 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Lengyel Dénes: Hunyadi László halála
- Thuróczi János krónikája nyomán -
Az ország bárói, akik Hunyadi János életében még mukkanni sem mertek, most váltig unszolták a királyt, hogy büntesse meg László grófot, amiért rokonát, Cillei Ulrikot megölette.
Azt mondták a királynak:
- Te vagy a király, és őt követi egész Magyarország. A főurak és a tömeg kegyei gőgössé tették, ezért merte Ulrik grófot, a te rokonodat megöletni. Attól kell tartani, hogy ez az elbizakodott fiatalember még veled is így bánik. Király vagy, de addig Magyarországon nem uralkodol, amíg László él.
A sok rábeszélés, pletykálkodás és hírhordás erősen hatott László király lelkére. Feléledt lelkében az a parázs, amely Ulrik gróf halála óta már-már feledésbe merült, és csak pislákolt, most a sok rábeszéléstől szítva újra izzani kezdett.
Amikor a bárók látták, hogy a király már hajlik kívánságuk teljesítésére, keresték az alkalmat, mert tervüket minél előbb végre akarták hajtani. Ugyanis attól tartottak, hogy titokban kifőzött cselszövésüket elárulhatja valaki.
Eközben hírül hozták, hogy a török betöréssel fenyeget. Ezért László gróf, aki apja példáját akarta követni, Felső-Magyarországon katonákat toborzott, és ezeket elvezette egészen Pest városáig. Itt engedélyt kért a királytól, hogy a török ellen vonulhasson.
Ekkor azonban közbeléptek a bárók, és azt mondták a királynak:
- Ne engedje felséged László grófot távozni, míg öccsét, Mátyást ide nem hívatja.
László grófnak pedig azt mondták:
- Hívasd az udvarba öcsédet, Mátyás grófot. Hadd legyen itt a király mellett, nehogy valami cselt szőjjenek ellened, míg távol vagy.
Ezzel a ravaszsággal a cselszövés mesterei behálózták a grófot, aki megfeledkezett atyja tanácsáról, pedig Hunyadi János váltig azt mondogatta:
"Soha együtt a királynál ne legyetek, egyik mindig maradjon seregénél, hogy a másikat, ha szükséges, megsegítse."
De hiába volt a bölcs tanács, László gróf megüzente Mátyásnak, hogy mielőtt ő hadba szállna, jöjjön fel Budára.
Amikor Erzsébet asszony, a két gróf édesanyja ezt az üzenetet meghallotta, nagyon megijedt. Mintha a jövendőt megérezte volna, azt mondta Mátyásnak:
- Apád emlékére kérlek, ne menj fel Budára!
De Mátyás arra gondolt, hogy most már László gróf az atyja, s az ő parancsát kell teljesítenie, ezért elindult, hogy bátyját felkeresse.
Amikor Mátyás Budára érkezett, a cselszövők nagy örömmel fogadták. A két testvér semmit sem sejtett, amikor Gara László nádor, akiben László gróf nagyon megbízott, bejelentette, hogy a királynál megbeszélés lesz. Erre a megbeszélésre Hunyadi László grófot is meghívták. A gróf gyanútlanul elment, s ott a királyi palotában mindjárt elfogták.
Mátyás pedig semmit sem tudott arról, ami a bátyjával történt. Különben őt is őrizet alá vették, egy budai házból nem léphetett ki.
Három napig tartották fogságban Hunyadi Lászlót. Ezalatt meghozták ellene a halálos ítéletet, de titokban ítélték el, titokban folyt kivégzése is.
Késő este vezették ki László grófot a vár piacára, s erős katonai őrséggel vették körül a vérpadot. Háromszor sújtott rá a hóhér, s bár hátrakötött kézzel a földön hevert, onnan saját erejéből felállt, és érthető szóval ezt mondta:
- Három sebet kaptam, eleget szenvedtem. Isten és ember előtt engem már büntetni nem lehet.
Milyen igazat mondott a gróf! Hiszen még a gyilkosnak, a rablónak is elengedik a büntetést, ha három csapást kiállott. De neki, éppen Hunyadi Lászlónak nem engedhették el. Mert az ott állók kívánságára, akiknek ez nagyon szívén feküdt, a hóhér negyedszer is odasújtott, és a gróf fejét levágta.
Ó, jaj, mekkora fájdalmat, mekkora szomorúságot okozott a gróf halála! A szegény magyarok, a nemesek éppen úgy, mint a parasztok, mind szomorkodtak, összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel jártak, mintha mély álomban lépkednének. Patakokban ömlött a könny az emberek arcán! Ha Magyarország népét a kikiáltók szavai, a szörnyű fenyegetések féken nem tartják, és László grófot nappal viszik a Szent György terére, ahol egykor a harminckét nemest lefejezték, akkor a néptömeg az életveszedelemből kiragadta volna. Sokan jöttek akkor szőlőmunkára a városba, és annyira szerették László grófot, hogy vérüket is szívesen ontották volna érte.
De a cselszövő bárók mindezt jól tudták, azért rendelték el, hogy a grófot titkon vegyék őrizetbe, és a kivégzést este, sötétben hajtsák végre.
László gróf testét fekete lepelbe takarták, halottas ágyra helyezték, majd a Mária Magdolna-templomba vitték. A test mellett egész éjszaka virrasztó őrök állottak. És végre hajnalhasadtával Hunyadi László testét kivitték, Krisztus Testének Szentséges templomában elhelyezték, de a gyászolókat oda sem bocsátották, és halotti szertartást sem rendeztek.
Így hervadt el a Hunyadi-család szép reménysége, egész Magyarország drága virágszála.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 22. 6:40 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Lengyel Dénes: Hunyadi László és Cillei Ulrik párviadala
- Thuróczi János krónikája nyomán -
Hunyadi János halálának hírére a nép gyászba borult, de a Hunyadi-család ellenségei örvendeztek, mert már évek óta arra törekedtek, hogy a család sok kincsét és vagyonát maguknak megszerezzék. Különösen Cillei Ulrik gróf fenekedett a Hunyadi árvák ellen.
- Addig nem nyugszom, míg ezt a kutyafajzatot ki nem irtom!
A gróf fogadkozását hírül vitték a Hunyadi fiúknak is. De híre járt ennek az egész országban, ezért a nép még inkább pártját fogta az árváknak, és még jobban meggyűlölte Cillei grófot.
Még egy esztendő sem telt el Hunyadi János halála óta, s az urak már fondorkodni kezdtek az árvák ellen. Rávették a királyt, hogy országgyűlést hirdessen, s arra hívassa meg Hunyadi László grófot is. Azt remélték, hogy ott Hunyadi fiát elfoghatják.
De Hunyadi László gróf nem feledkezett meg atyja tanácsairól: annyi fegyveressel vonult az országgyűlésre, hogy senki se mert rá kezet emelni.
Ezután László király elindult, hogy Nándorfehérvár környékét megtekintse. Erre a szemleútra elhívta Hunyadi Lászlót is.
Ekkor néhány tanácsadó suttogni kezdett. Azt mondogatták Hunyadi Lászlónak:
- Vigyázz magadra, míg nem késő! Ulrik gróf ellened fordította a király lelkét. Már odáig vitte, hogy a király minden magyart meg akar fosztani címeitől. A németek jobban engednek akaratának, nekik adja a méltóságokat. Ezért azt tanácsoljuk, ölesd meg Cilleit, amíg nem késő.
De Hunyadi László elutasította ezt a tervet, mert elborzadt az orgyilkosság gondolatától. Ehelyett egy reggel felkereste szállásán Ulrik grófot, mert a kibékülés útját kereste.
A két gróf bezárkózott egy szobába, hogy egymással tárgyaljon.
Hunyadi László vitézei ott állottak az ajtóban, s azt hallották, hogy odabent egyre hangosabb a szóváltás. Aztán lábdobogás és fegyvercsörgés hallatszott.
Erre a vitézek betörték az ajtót, és látták, hogy a két gróf viaskodik egymással. Mindjárt kardot rántottak, rárohantak Cilleire, súlyosan megsebesítették, aztán levágták a fejét.
Hej, milyen félelem töltötte el a királyt, de még a kíséretét is, amikor a vértől csepegő kardokat meglátták! Mindnyájan attól tartottak, hogy ugyanazt a poharat kell kiinniuk, amelyet Ulrik gróf felhajtott.
Amikor a király látta, hogy sem őt, sem a németeket nem támadják meg, nagyon megnyugodott. De azért parancsot adott, hogy vonuljanak mindjárt Temesvárra.
A várból Erzsébet úrasszony, Hunyadi László és Mátyás édesanyja sietett elébük. Az özvegy fekete gyászba volt öltözve, ezt viselte Hunyadi János gróf emlékezetére.
Ekkor Hunyadi László a király lába elé borult, és úgy kért tőle bocsánatot, amiért Ulrik grófot megölette.
A király felemelte Lászlót, ünnepélyesen megbocsátott neki, sőt Mátyással együtt testvérének fogadta. Arra is megesküdött, hogy nem áll bosszút Cillei Ulrik haláláért.
Ünnepi szertartást is rendezett: a testvérré fogadás jeléül levettette velük a gyászruhát, és saját bíborvörös ruháiba öltöztette őket.
Ó, nemszeretem ruha! Kívül rózsapiros voltál, bélésed pedig nyestbőr, amely később rókabőrré változott! Ó, hamis testvéri szerződés! A régi magyar királyok adott szavukat jobban megőrizték, mint László király ezt az esküt.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 10. 10:26 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Lengyel Dénes: Hunyadi János halála
- Thuróczi János krónikája nyomán -
Kora ifjúságától kezdve folytonosan háborúzott, a kormányzás gondja is elfárasztotta: Hunyadi János korán megöregedett.
Amikor seregét ragályos betegség támadta meg, nem hagyta el a vitézeket, és maga is súlyosan megbetegedett. Ekkor Zimonyba vitték, és hű társa, Kapisztránói János szerzetes attól kezdve mindig az ágya mellett ült, és imádkozott érte.
Amikor Hunyadi János lelkét visszaadta a Megváltónak, nagy siralom támadt az egész országban. De nem csak Magyarországon siratták: az egész kereszténység megrendülten gyászolta legjobb vitézét. Fenn a magas égboltozat csillagai előre megjósolták halálát.: nem sokkal halála előtt történt, hogy egy csodálatos üstökös jelent meg a magas levegőégben.
Amikor Mahomet császár Hunyadi Jánosnak hírét meghallotta, lehajtotta fejét, és sokáig hallgatott. Ezután azt mondta:
- Ellenségem volt, mégis sajnálom halálát, mert Hunyadinak nem volt párja a fejedelmek között.
Egykor Krőzus, a hatalmas Lüdia királya, akinek nagy birodalma, gazdagsága és szép családja volt, azt mondta Szolón athéni bölcsnek:
- Hiszed-e, hogy én boldog vagyok?
Azt mondta erre Szolón:
- Ezt halála előtt senki sem tudhatja. Erről bizonyosságot szerzett Tellusz, ez a derék athéni polgár, aki késő öregségéig békében élt, derék fiai vették körül, majd öregkorában hazájáért fegyvert fogott, és győzelmes csatában esett el.
Szolónnak igaza volt: Krőzus később birodalmát, kincseit, sőt családját is elveszítette.
Mindezt azért említettük, mert halála után látjuk, hogy Hunyadi János nagy és boldog ember volt. Isten két fiúval áldotta meg, akik felől a legjobb reménységben lehetett. Egész életében hírnév és dicsőség vette körül. Nagyszerűen halt meg, akárcsak Tellusz: legyőzte és megszalasztotta a török császárt. Hatalmas győzelmet aratott, és övéi diadalkiáltásai között halt meg.
Hunyadi János testét Gyulafehérvárra szállították, és ott illő végtisztességgel eltemették. Kapisztránói János így búcsúzott tőle:
- Üdv, mennyei csillag, ország koronája, lehulltál.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 3. 13:06 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Berze Nagy János: Amikor az ördög Harsányban járt
Valamikor régen, magam is csak úgy hallottam, hogy a nagyapám mesélte, élt egy boszorkány a nagyharsányi hegy lábánál. Istentelen csúf banya volt, de volt egy olyan szép lánya, hogy messze földön híre támadt. Harkának hívták a lányt, és mondom, olyan híre volt, hogy még maga a főördög is beleszeretett.
Kapta magát, megjelent hát a boszorkánynál, és feleségül kérte a világszép lányt.
Vakarta ám a fejét a boszorkány. Mert hiába volt boszorkány, azért az ördöggel mégsem akart rokonságba kerülni. Azt mondta hát, hogy szívesen odaadja ő a lányát, de nem akármilyen lány az, azt nem veheti el akárki. Ha reggelre, kakaskukorékolásra fölszántja a harsányi hegyet, hát nekiadja.
Nekiveselkedett az ördög még aznap este. Befogott az ekébe egy kakast meg egy macskát. Ennek a nyoma még ma is meglátszik, mert a két állat nem egyformán húzta az ekét, az ördög meg nagyon siettette őket, mert félt, hogy hamarabb megvirrad, mint ahogy ő kész lesz a szántással.
Az öregasszony meg a szobaablakból leste, hogy s mint halad az ördög a munkával. Majd megállt benne az ütő, mikor látta, hogy még nincs reggel, és már csak egy kis barázdányi föld maradt felszántatlan.
Kiszaladt hát a tyúkólhoz, megrángatta a saját kakasának a farkát. A kakas ijedtében kukorékolni kezdett, ezt meg a többi kakas is észrevette. Kukorékolt az ördög kakasa is.
No, méregbe gurult az ördög, hogy így pórul járt, mert hamarább megjött a reggel, mint fölszántotta volna a földet. Kirántotta hát az ekét a földből, s elhajította. Éppen Beremendig dobta. Ahova az eke leesett, egy nagy gödör keletkezett. Még ma is abból bányásszák a követ.
A macska meg a kakas úgy megijedt, hogy nekimentek egyenesen a Drávának. Azóta olyan kanyargós a Dráva.
Az ördög meg elkáromkodta magát, és lefutott a hegyről. Azóta ezt ördögbarázdának hívják. De annyira futott, hogy mindkét csizmáját elvesztette. Az egyikből lett a siklósi szőlőhegy, a másikból meg a várhegy. Ő maga meg gyorsan belebújt a földbe. Ahol belebújt, onnan büdös víz jön ki azóta is, mint a záptojás. Azóta itt van Harkány.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 1. 11:15 - címkék: monda és kategóriák: Mesék a természetről
-
még nincsenek kommentek
Lengyel Dénes: Nándorfehérvár ostroma
- Thuróczi János krónikája nyomán -
Amikor Mahomet török császár Görögországot leverte, úgy elbizakodott, hogy azt mondta:
- Egy az isten az égben, egy fejedelem uralkodjék a földön!
Így beszélt a császár, a török vajdák, basák és bégek pedig rátörtek a városokra meg a falvakra, égettek , romboltak, pusztítottak, és rabszíjra fűzték a parasztokat.
Forrt, forrongott a gyűlölet a magyar népben, bosszúért kiáltottak az elpusztított falvak és városok, de az uraknak más gondjuk volt, nem törődtek a nép bajával. Egyedül Hunyadi János szíve keseredett el a nép üldözése miatt. Amikor meghallotta, hogy a török martalócok Erdély földjét pusztítják, felfegyverezte a népet, és szembeszállt a rablókkal. Tanyák határában, falvak közelében, városok körül folytak a harcok, s Hunyadi János mindenütt visszaszorította a törököt.
Amikor Hunyadi csatáinak a hírét Izsák vajda meghallotta, mérhetetlenül felháborodott. Még hogy a dicső török csapatokat egy hitvány gyaur megtámadja s megveri! Ez a vajda, aki Szendrő várának kapitánya és egész Rácország birtokosa volt, nagy hadat gyűjtött, és a falvakat meg a városokat erősen raboltatta. Éppen Nándorfehérvár alá vonult, mert annak kapitánya Hunyadi János volt, s ott pusztított a legkegyetlenebbül.
De nem sokáig pusztíthatott! Mert Hunyadi nagy sereget gyűjtött, és nyílt mezőn szembeszállt az ellenséggel.
Nagy rohammal támadott a török, de a magyar sem engedett. Már az első ütközetben sokan lefordultak a lóról, de az elesettek helyébe mások léptek: a magyarok egy lépést sem hátráltak. Hunyadi mindig ott jelent meg, ahol legnagyobb volt a veszedelem, népét biztatta, az ellenség szívében pedig félelmet keltett.
Amikor Izsák vajda látta, hogy a magyarok vagy győzni, vagy halni akarnak, megijedt ettől az elszántságtól, hátat fordított, és gyors vágtatással Szendrő vára felé indult. Ahogy ezt a török sereg észrevette, mindjárt futásnak eredt.
Hunyadi pedig üldözőbe vette a futókat, és egészen Szendrő várának faláig üldözte őket. Végül nagy győzelemmel, sok zsákmánnyal tért vissza Nándorfehérvár várába.
De már ezt a török császár sem nézte tétlenül. Négyszázezernél több katonát, rengeteg hadigépet szállított hajón a vár alá. Addig egyetlen várat sem ostromoltak ilyen nagy előkészülettel.
Amikor a török császár előkészületének híre járt, Hunyadi János nem volt a várban, hanem arról tanácskozott, miképpen szervezzék meg az ország védelmét. Hiszen tanácskozhatott! Mert a többi urak mind irigykedtek rá, s azt mondogatták:
- Ki-ki a magáét védelmezze! Ha Nándorfehérvárt rábízták Hunyadira, ám védje meg, ha tudja!
Ezzel aztán a tanácskozásnak vége lett, Hunyadi pedig elindult, hogy felmentő sereget szervezzen.
Ezalatt a török császár hozzákezdett az ostromhoz. A hadigépeket a síkságon állították fel, s ezek hatalmas köveket hajigáltak a vár falaira. Éjjel-nappal dörögtek a hadigépek, rettenetes mennydörgésük egészen Szegedig elhallatszott. Úgy okádták a füstöt, hogy a napfényes, tiszta eget sűrű ködfelhő borította el, és a lengedező szellő kénbűzzel keveredett. Sem a forró nyári nap, sem a hűvös éjszaka sötétje nem nyújtott pihenést az ostromlottaknak, mert az ostromlók sem pihentek.
Egymás után omlottak le a vár magas tornyai, ledőltek a védőfalak és a bástyák, amelyek addig az embereket oltalmazták. Most már a hatalmas kövek az embereket pusztították. A vár védői egészen kétségbeestek, a halálfélelemtől megdermedtek, és mindnyájan a biztos halál közeledését várták.
Ekkor jelent meg a Duna partján Hunyadi János, a magyarok reménysége és a törökök félelme. Csekély számú sereget hozott magával, mert nem volt ideje katonák toborzására. Ebben a kicsiny seregben is sok volt a paraszt katona, aki fegyverforgatást nem tanult. De Hunyadi bízott ebben a kis seregben, bízott a parasztokban, s nem is csalódott.
Hunyadi először arra törekedett, hogy az ellenség hajóit a folyóról elűzze, és a várban levőknek fegyveres segítséget vigyen. Számított ebben a vízi csatában a halászok kis bárkáira, és számítása bevált: a mozgékony halászbárkák könnyen elsurrantak a török hajók között, és több oldalról támadva, sokat felgyújtottak közülük. A magyarok bátran rohantak rá a törökök hajóira, s egymás után lángra lobbantották őket. De sok magyar is elesett a nagy vízi csatában. A rettenetes vérontás miatt a Duna vize véres foltokkal kavargott, és a katonák gazdag lakomát adtak a halaknak.
Lángban álltak a török hajók, s a magyar vitézek büszkén vonultak fel a várba. Ott úgy fogadták őket, mint a magyarok szabadítóit.
Hunyadi János pedig egyenesen a kapitányokhoz ment, és azt mondta nekik:
- Ugyan mitől féltek? Vagy talán most láttok először törököt? Ezek azok, akiket olyan sokszor megszalasztottunk! Annyiszor láttátok már őket, miért éppen most zavar ez a látvány titeket? Bízzatok Krisztusban, akinek nevéért annyiszor öntöttük vérünket, és ismét győzni fogunk!
Ezekkel a szavakkal és még sok hasonlóval Hunyadi ismét bátorságot öntött a kapitányok és katonák szívébe. Ezután megerősítette a várat az új katonasággal, és minthogy ezek a fegyverforgatásban járatlanok voltak, megkezdte kiképzésüket.
Ezalatt a törökök táborában is nagy tanácskozás folyt. Mahomet császár összehívta a török sereg vezéreit, és így szólt hozzájuk:
- Mindnyájan emlékeztek arra, hogy atyám, Amurát császár éppen hét hónapig ostromolta Nándorfehérvárt, és mégsem tudta meghódítani. Ezért győzelem nélkül, szégyenszemre vonult el a vár alól. De most másképpen lesz! Mert amit Amurát hét hónap alatt sem tudott teljesíteni, teljesíti Mahomet tizenöt nap alatt!
Egymásra néztek a török vezérek, s mind azt gondolták, hogy Hunyadi nem adja meg olyan könnyen a várat. De szólni egyik sem mert: végre az anatóliai vajda, a hadjárat fővezére mégis megszólalt:
- Ó, hatalmas császár! Boldog vagyok, hogy felséges színed előtt megszólalhatok. Félek ugyan attól, hogy elvesztem hozzám való kegyességedet, mégis meg kell mondanom: a magyarok erősebben védik váraikat, mint a görögök.
Nem tetszett ez a szó a császárnak, de nem felelt rá, csak kiadta a parancsot, hogy az ostromot folytatni kell.
Folyt is az ostrom, rettenetes erővel folyt. Néhány nap múlva minden torony ledőlt, és a falak nagy része is romokban hevert. Az árkok eltűntek, színig megteltek földdel - most már szabad volt az ostromlók útja!
Az ostrom tizenötödik napján, ahogy a török császár előre megígérte, megindult a nagy támadás.
Hajnalhasadáskor szörnyű dobpergéssel, erős trombitaszóval és harsány kiáltozással rohamra indult a török.
Már az első rohammal betört a vár belsejébe, és elseperte a gyenge magyar védelmet.
De a belső várban nagy közelharc folyt, a magyar vitézek végső elszántsággal verekedtek, visszaszorították a törököt, aztán ismét meghátráltak, majd újra előretörtek.
Hunyadi János mindenütt ott volt: buzdított, fenyegetett és harcolt: ahol ő járt, mindig fellángolt a küzdelem.
A közvitézek első soraiban harcoltak a vár kapitányai, Szilágyi Mihály és Kanizsai László, ott harcolt a többi tiszt is, mind példát mutattak a vitézeknek.
Ekkor történt, hogy egy torony védelmében az egyik vitéz, Dugovics Titusz birokra kelt egy törökkel, aki zászlóját ki akarta tűzni a bástyára. Amikor látta, hogy semmiképpen sem bírja a törököt leküzdeni, átnyalábolta ellenfelét, és a mélybe vetette magát.
Háromszor kiűzték a törököt a várból, de mindig újra visszatért, mert győzte erővel: sok volt a tartaléka.
Mint a hullámzó tenger, úgy elborította a sok török a várat, a védőket visszaszorította, a házakat felgyújtotta, és mindenütt kitűzte a török zászlót.
Már felharsant a török táborban az örömkiáltás, a győzelmi zene, már készült az egész sereg a felvonulásra, amikor a magyar vitézek még egy kétségbeesett támadásra indultak. Egymáshoz illesztették a pajzsot, és ezt kiáltották:
- Uram Jézus, segélj meg!
Ezzel a kiáltással a törökre vetették magukat.
A törökök pedig, akik már nem vártak támadást, hirtelen úgy megzavarodtak, hogy futásnak eredtek.
Erre a magyarok visszanyerték bátorságukat, mindnyájan szívet nyertek, és kardjuk élével üldözni kezdték az ellenséget. Lerohantak a hadigépekhez, amelyek őrizetlenül maradtak, megrongálták a gépeket, és felgyújtották a török tábort. Ezután a mezőnek fordultak, és üldözőbe vették a menekülő törököt. Csak a sűrű éjszaka vetett véget a mészárlásnak.
A gőgös Mahomet, a törökök elbizakodott császára vágtatva menekült, futva futott a magyar vitézek elől. Minden felszerelését, összes katonáját elhagyta, már csak a saját életére gondolt. De aztán eszébe jutott, hogy még azt a hitvány életet sem érdemes megmenteni, és azt mondta a kísérő szolgáknak:
- Mérget adjatok nekem, rögtön ölő mérget! Haljak meg inkább, semhogy ilyen gyalázattal térjek vissza országomba!
De a szolgáknak volt eszük: nem adtak mérget a török császárnak. Ezért aztán a császár elgondolkozhatott azon, hogy elbizakodott elmével az egész földkerekségen uralkodni akart, s íme, paraszti kezek győzték le, melyek eddig kapát és nem fegyvert forgattak.
És aki sok trombita és dob hangja mellett, vidáman érkezett a vár alá, most az éjszaka csendjében, gyalázattal futott el.
írta: jazsoli5, 2009. febr. 19. 13:11 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
3 komment

