Nagy karácsonyi készülődésben voltak a gyerekek, azt találgatták, kinek mit fog hozni az angyal. A fiuk épitőkockában és meséskönyvben állapodtak meg. Bigyike pedig hangos szavakkal képzelte el magának a karácsonyi ajándékot.
- Baba lesz, szép szőke baba. Kékszemü. Talán aludni is fog tudni. Selyemruhás, fehércipős!
Anyukat váratlanul betoppant. A gyerekek elhallgattak és kiváncsian néztek reá. Tudja az Isten, hogy van az, de ilyenkor karácsony előtt az anyukák olyan furcsák. Ugy ragyog a szemük. Talán attól, hogy gyakran beszélgetnek az angyalkával. Még a kezük is mintha aranyporos volna. Talán az angyalkák szárnyáról tapad reá.
Anyukának most is sugárzott az arca valami titkos örömtől és ölébe vette Bigyikét. Egy kicsit simogatta sötét haját, aztán igy szólt hozzá:
- Beszéltem az angyalkával és azt kérdezi tőled, hogy mit hozzon, babát, vagy egy szép kis kanári madarat?
Bigyike nem sokat gondolkozott, hanem kivágta:
- Babát. Szőkét, kékszemüt, selyemruhásat!
Anyuka tovább simogatta Bigyike selymes haját.
- Babát akarsz Porcelánfejüt, kóchajut, üvegszemüt? A kanárinak élő, dobogó szivecskéje van! Ha örül valaminek, vidám nótában elzengi neked kicsi szíve örömét, ha pedig bánatos azt is észreveheted rajta és megvigasztalhatod. Etetni kell minden nap és vizet adni neki, amit ő gyönyörü dalocskáival köszön meg. Hát gondold meg jól, Bogárkám, mit hozzon az angyalka: élettelen babát vagy élő kanárimadarat?
Bigyikének akkor már szájában volt az ujja, ugy hallgatta anyukát. Aztán hirtelen átölelte a nyakát és azt mondta:
- Kanárit hozzon az angyalka. Tessék megmondani anyuka édes, hogy kanárit hozzon!
Ugy látszik, anyuka megmondta az angyalkának, mert karácsony este ott csillogott egy ezüstös kalicka a karácsonyfa fényében és benne bóbiskolt egy parányi kis madár: Bigyike kanárija.
Körülcsodálták a gyerekek. Milyen kicsi, milyen kedves! Hogy csillog a szeme! Vajjon tud-e énekelni? Hogy is tudhat egy ilyen pici madár?
De a kanári félt, meghuzódott a kalicka egyik sarkában és ijedten nézett a gyerekekre. Bigyike ki is találta az okát ennek.
- Fáradt szegény! Hosszu utat tett meg. Bizonyosan aludni akar!
Letakarták a kalickát anyuka fekete selyem-kendőjével és feltették a zongorára.
Aztán este a kiságyában mégis csak eszébe jutott Bigyikének. - Bizony, ha babát kértem volna az angyalkától, azt most idevehetné magam mellé. Meg is csókolhatnám! Az a kis madár ott a zongorán... talán még énekelni sem tud...
És nehéz szivvel aludt el Bigyike, mert hát milyen jó is lett volna most az a kékszemü, szőkehaju, selyemruhás baba.
Reggel mégis első dolga volt a kanárihoz szaladni és fellebbenteni a fekete kendőt a kalickáról. Ott szundikált félénken a kis madár az ezüstös kalicka sarkában. Odavitte kis ágyába és ugy gyönyörködött benne. Akkor már a fiuk is ott guggoltak hálóingesen Bigyike ágya körül. Csak nézték és nem szóltak semmit. A kismadár is hallgatott és pici kerek szemével néha a gyerekekre nézett. Bigyike egyszerre megszólalt:
- Ha nem is tud énekelni szegény, én mégis szeretem, mert az enyém, nekem hozta az angyalka!
És akkor a kanári, mintha megértette volna, meglebbentette apró szárnyait, elhelyezkedett kényelmesen a kis faágon, mely a kalickában volt és dalolni kezdett. A gyerekek elbüvölve hallgatták. Soha ilyen gyönyörü, ezüstcsengésü hangocskát! És mennyi változattal, tüzzel énekelt a parányi madár. Bigyikének könnyes lett a szeme az örömtől. Anyukát is odacsalták a kristályos hangok és ott hallgatta apuka is. Sokáig hallgatta az egész család a csöpp kis énekest. Végül elhallgatott, mintha pihentetné pirinyó tüdejét.
-Jaj de szép volt anyukám, látszik, hogy az égben tanulta! - örvendezett Bigyike.
Attól kezdve Bigyike és a kanárija igen jó barátságban voltak. Sohasem volt panasza egyiknek sem. A kanári is megkapta mindennap a maga kendermag porcióját és friss vizét. Bigyike reggeltől estig gyönyörködhetett a szép ezüstös dalocskákban. Eszébe sem jutott többé a kékszemü, selyemruhás baba.
Aztán szomoru napok következtek Bigyikéékre. Egy vasúti szerencsétlenségből kifolyólag apuka hónapokig feküdt és azután is még sokáig csak karosszékében ülve nézhette a kék eget. A lába sebesült meg. Bigyike kanárija, mintha megérezte volna, hogy rajta kívül még van egy rab a szobában, oly szépen dalolt, mint addig soha. De meg is volt a jutalma érte. A rab ember megérezte a rab madárka szomoruságát és egy szép napon apuka kinyitotta a kalicka ajtaját. A kanári félénken röpködött ide-oda a szobában, aztán ráült a kalicka ajtajára és olyan szomoruan nézett mintha azt mondaná:
- Miért adtok nekem ilyen nagy lakást? Félek én ettől! Kalickában születtem, ott is nőttem fel, nem érzem én jól magamat a nagy távolságokban. Én nem vágyom a zöld erődbe, mert kicsi vagyok és gyenge. Hamar felfalna egy ragadozó madár. Adjátok vissza a kalickámat, ahol születtem, csak ott érzem én boldognak magam!
Nem is dalolt addig egy hangot sem, amig vissza nem került ezüstös kis palotájába. De apuka nem elégedett meg ennyivel. Másnap hoztak egy sokkal nagyobb kalickát, melyben ott ugrált egy másik aranysárga ruhás kanári. Bigyike kanárija igen megörült az uj testvérmadárkának és olyan vidám dalolást rendeztek, hogy zengett a ház belé!
Egy reggel aztán arra ébredtek a gyerekek, hogy az egyik kanárifészekben egy pirinyó kis tojás fehérlett. Volt öröm a házban! Apuka is a karosszékében egészen felvidult tőle. Hát még, amikor párja akadt a kis tojásnak és a végén apró, meztelen fiókák tátogatták csőrüket a kis fészekben. Nagy esemény volt az! Napról-napra azt figyelték, hogy nőnek, fejlődnek a kis madarak.
Mire a kicsinyek sárga tollruhája elkészült, nagy öröm volt Bigyikééknél. Apuka először lépte át a küszöböt, hogy lehaladva a lépcsőkön, a saját lábán mehessen az utcára. Mindenki örült, mindenki nevetett, de a leghangosabb öröme Bigyike kanárijának volt. Olyan lármás dalolást vitt véghez a kismadár, mintha vezető szerepet kért volna a nagy örömben. Bigyike odament hozzá és megsimogatta a kalickáját.
- Szép kicsi kanári, jó kicsi madárka! Ha most helyetted egy selyemruhás babám volna, az nem tudna örülni annak, hogy apuka meggyógyult!
A kanári meg mintha ezt felelte volna:
- De nekem szivet is adott a jó Isten, azért tudok veletek örülni és veletek búsulni!
Nem is fogyott ki soha a kockacukor az az ezüstös kalicka rácsai közül! - Nem bizony!
/Forrás: Cimbora 1926./
Amíg melegen sütött a nap, mindig ott hintázgatott a piros rózsabokron a két cinege. Gyönyörködtek a dús, illatos virágokban és el-elcsípték a rossz szándékkal közeledő bogarakat. A nemes rózsatő hálás volt ezért és boldogan ringatta ágait az aranyos napsugárban.
A kerten túl egy vadrózsa bokor nyílott és fájó szívvel nézte a cinegék vidám táncát.
- Szép madárkák, jó madárkák, gyertek ide egy kicsit - könyörgött a vadrózsa - fürödjetek virágaim illatában és védjetek meg minket is a csúnya hernyóktól és a gonosz bogaraktól.
- Hogyisne - csicseregte az egyik cinege - majd bizony itt hagyjuk ezeket a gyönyörű, nemes rózsákat a te szimpla ötszirmú virágaidért! Azt ugyan várhatod! Majd ha fagy! - és vígan billegett tovább a rózsa ágán.
A vadrózsa elpirult a szégyentől és szerényen húzódott meg a kerítés mellett.
Csakhogy a nyár tündére egy szép napon összepakolta virágait és pillangóit napsugaras kötényébe, és úgy elrepült valamerre messze tőlünk, mintha itt sem lett volna. Utána az ősz jött komoly, szép arcával, jóságos mosolyával. De ő is hamar megunta itt nálunk. Amit a nyár meghagyott, mind felpakolta bő hátizsákjába és egy hűvös reggelen arra ébredtünk, hogy már ő is valamerre messze jár mérföldlépő csizmájában. Télapó is kezdte már rázogatni fehér szakállát.
Szegény piros rózsák! - Szirmaik elbarnultan szálltak a szélben, és az árván maradt rózsatő kétségbeesetten nyújtogatta virágtalan ágait: - Segítsetek rajtam: - itt a tél, - megöl a fagy, - jaj nekem - megfagyok!
Aztán jött a kertész. Aranyszínű szalmából puha ágyat vetett a rózsatőnek, gyöngéden ráhajtotta koronáját és szalmával meg földdel szépen betakarta. - No, így alhatsz tavaszig - morogta magában, és csikorgó csizmájával tovább ment a szállingózó hópihék között.
A vadrózsa kíváncsian nézte végig mindezt. Ágain fényes, duzzadt , piros golyók mosolyogtak a virágok helyén, és fel sem vették a hideget. Játszottak a széllel, a csillogó hópihékkel, és sajnálattal kukucskáltak át a kerítésen a piros rózsatő felé.
Egy reggel gyönyörű, zúzmarás ruhába öltöztetett a Télapó minden bokrot, minden fát. A vadrózsa gyönyörködve nézett végig magán. Ilyen szép még akkor sem volt, amikor levelei harmatosan csillogtak a hajnali napfényben.
Egyszerre csak két didergő madárka szállt reá. A cinegék voltak. Sírtak, panaszkodtak. Éhesek voltak, a nagy hóban két nap óta egy morzsát sem találtak.Majd megveszi őket az Isten hidege. Az erdőben, ahol a fészkük van, meghalnak éhen, itt meg nincs egy meleg szöglet, ahol meghúzódhatnának. Jaj, de keserves a tél!...
A vadrózsa jóságosan felelt nekik: - Látjátok, ti oktondi kis madárkák! Amíg nyár volt engem kikacagtatok, - és most mi lenne veletek, ha én nem volnék. Itt vannak piros bogyóim. Kóstoljátok meg, milyen pompás ízűek. A jó Isten éppen azért teremtette, hogy a hozzátok hasonló kis éhenkórászok el ne pusztuljanak az éhségtől a hosszú tél alatt. Azután puha, meleg szállást is adhatok nektek. Nézzétek csak - a tövemnél milyen magasra nőtt a fű. Ezt sohasem kaszálták le, mert alattam nőtt. A kerítés megvéd a széltől, a hótól, itt pompás kis fészket csinálhattok magatoknak. Még a macska sem mer itt megtámadni, mert fél a töviseimtől.
A kis cinegék szégyenkezve fogadták el a vadrózsa jóságát, és mialatt a meleg fészekben szunnyadtak, ez járt az eszükben:
"A piros rózsa milyen nyugodtan alszik, még mi éhségtől és hidegtől majdnem elpusztultunk. A mellőzött, kigúnyolt vadrózsa meg milyen jószívű hozzánk. Hej, csak még egyszer lenne illatos, virágos tavasz! Most már tudjuk, mit kell tenni..."
Ne gondoljátok, gyerekek, hogy valami fényes, drága kályháról van szó! Mert igen ütött-kopott, kicsi, kerek vaskályha volt szegény. Négy vékony, hosszu lábon állt és horpadt, fekete csövét olyan magasra nyujtotta akárcsak egy jókedvü zsiráf. No de volt egy jó tulajdonsága a kis kályhának: a tetején három vaskarikával fedett lyuk volt, amelyen pompásan meg lehetett főzni bármit is!
Hát ez a kályha ott állott sok-sok éven keresztül egy morcos vén ember szobájába. Este, ha hideg volt, a morcos vén ember megrakta jól akácfával a kis fekete kerek vaskályhát - és elkezdte az aranyát számlálni. Mert rémitő sok aranya volt. Annyi aranya volt, hogy tiz bankot alapithatott volna még sem bukott volna meg: sőt, még több aranya lett volna.
Nem is adott soha senkinek egy lyukas 25 banist se. (A morcos embernek ugyanis még a banija is aranyból volt!) Hanem minden este számolta, számolta a pénzét nagy gyönyörüségesen:
- Egy... kettő... három... négy... egészen vagy tiz millióig.
- Zum-zum... patt-patt... - duruzsolt, pattogott olyankor a fekete kis kályha.
Sokszor jöttek a vén morcos emberhez - aki jajaj! milyen kövér volt! - sovány, szegény emberek, valami kis pénzt,, vagy fát kérni de ő mindig csak számolt: Egy... kettő... három... négy..., egészen vagy tiz millióig, - és a kéregetők mindig üres kézzel mentek el. A kis kályha ilyenkor olyan szomoruan nézett a vén morcos emberre, rozoga ajtajának két pislákoló szemével - és a belé rakott fák olyan jajgatva, sirva égtek hamuvá, hogy még a gőgös piszkavasat is meginditotta, de a morcos vén zsugorit nem.
Egyszer egy igen szép, fehér karácsony estén, amikor olyan puhán hullt a hó mintha angyal-szárnyak pihéjét fujta volna Jézuska a földre, - egy édes karácsonyi estén, mondom - a vén morcos ember éppen a kis kályha előtt térdelt, hogy befütsön, amikor egy őszhaju, rongyos favágó lépett a szobába.
- Mit akarsz már megint? - kiáltott rá a vén morcos ember.
- Nagyságos úr, - mondta a favágó szinte sirva - nem alkalmatlankodnék én, de ma van szent karácsony ünnepe és ha már mást nem tudok adni szegény kis árva fiamnak, legalább egy kis meleg ételt, egy kis főtt krumplit adjak... Hisz ma miden házban teligyertyás fenyőfák égnek és ugyancsak jó lakomára van teritve... hadd lenne hát az én drága kis szivemnek ma este egy kis jó főtt krumplija... egy kicsike forralt tejjel...
- Hát, mi közöm nekem hozzá? - kiabált a vén morcos ember.
- De amikor egy csöpp fám sincsen... egy darab sincs, nagyságos úr, hogy a bogrács alá gyujtsak! Csak két hasábot tessék adni, csak két hasábot hogy azt a kis főtt krumplit...
A morcos vén ember dühbe jött:
- Lopsz eleget az erdőmből! Minek adjak? Lopsz!
- Isten látja a lelkemet, - felelt a favágó, - egyetlen gyermekemet is az öreg Bundás kutyám melegiti éjszakánként, azért soha, egy gyufaszálnyit sem vettem el pedig garmadával volt a kezem alatt... Hiszen, akkor nem is kérnék, - tette hozzá.
- Mondom, hogy lopsz eleget! - toporzékolt a morcos vén ember. - Azért egy szemernyit sem adok! Most pedig mars ki! Mars ki!
A favágó búsan elment, a morcos vén ember pedig vissza térdelt a kályha elé, papirost tett a fa alá, gyufát gyujtott, de a kályha nem akart égni. Ugy összeszoritotta valami a torkát - akarom mondani a csövét - hogy a láng csak ellobbant benne és a füstje mind kitódult az ajtaján.
- Ez is füstöl, a büdös! - dohogott a morcos vén ember, - holnap kirugom! Kirugom! - s miután a tüzet nagy nehezen felélesztette, bebujt az ágyába, de még álmában is az aranyait számlálta. Egy... kettő... három... négy....
A kis kályha pedig halkan ismételte:
- Füstöl a büdös... ki fogom rugni! Jó, - mondta magában, - nem is várom meg, míg kirugnak, hanem ha ugy is füstölök, elmegyek a szegény favágóhoz. Van elég fa bennem, hogy megfőzzem a krumpliját és megmelegitsem a tejet. - Azzal: Vupp! - egy sóhajtással kioltotta a pislákoló lángot, kihuzta hosszu, korhadt csövét a falból és kidöcögött a szobából a fényes, havas éjszakába.
És, bizony, gyerekek, bár négy vékony lábával nevetségesen bukdácsolt a havon, és hosszu, horpadt csöve kajlán ide-oda hajlott, olyan boldog, sugárzó arcu drága vaskályhát még sohase láttatok, mint ő volt, amikor beállitott a favágó hideg kis vityillójába. És milyen otthonosan dugta horpadt, hosszu csövét a kéménybe! És milyen melegen, vidáman kezdett lobogni, duruzsolni! A favágó csak ámult, bámult, csak kacagott és a kis fia ugy tapsolt, hogy azt hallani kellett volna.
Egy perc, és a krumplisfazék már a tetején volt, no a bögre tej is: és zú! hú! - főtt is már a krumpli; és - srr... sr... - forrt a tej!
Hanem eközben a morcos vén ember felébredt és rettentően fázott. Megy a kályhához, hát az nincs sehol! És még jobban fázott, mert az ajtó még nyitva volt, amint a kis kerek fekete kályha kiment rajta. És a morcos vén ember kirohant a szobából és futott, futott a kályhája után! A melegség után! Futott a kis kályha négy hosszu, esetlen lába nyomán! Fel-felbukott a hóban, de csak felállt, tovább loholt, míg nem beesett a favágó kulipintyója ajtaján.
Hej! ott már javában járta a lakoma! A favágó kis fia ugy ette azt az áldott jó főtt krumplit, mintha ujévi malac lett volna, hogy az apja sirt örömében! És a kis otromba fekete vaskályha olyan boldogan lobogott, dorombolt, hogy a vén morcos ember szive igen-igen furcsán kezdett kalapálni. Olyan furcsán, hogy kénytelen volt megtörölni a szemét.
Mondjam tovább?
Hiszen, ugyis tudjátok, hogy a vén morcos ember nem volt többé morcos, hanem rikkantva vágta arannyal tömött zacskóját a padlóra azzal uccú! a legszebb fenyőcsemetét vágták ki a favágóval karácsonyfának és azt csupa csengő arannyal aggatta tele. Aztán hazaszaladt, összepakkolta a mult héten ölt disznó összes nyalánk falatait, elvitte a favágóhoz, - és amig a favágó és a kis fiu derekasan nekiláttak a disznóságnak - leült a fura, kerek, fekete vaskályha mellé és csak a főtt krumpliból evett, mert olyat még soha életében nem evett, miközben a kályha átfogta boldog áldott melegével és kedveskedve duruzsolta:
- Én főztem... Én főztem...
/Forrás: Cimbora 1926./
Amikor az Úristen a hangyát teremtette, az is azokhoz a szerencsés teremtésekhez tartozott, akiknek szárnyuk volt. Finom és átlátszó volt a hangya szárnya, mint a Paradicsom vize és csillogó, mint a gyöngyház.
Amikor a kis állat a világra jött, kibontotta négy csillogó szárnyát és boldogan vágott neki a légnek. Körtáncot járt kicsiny testvérkéivel és rokonaival, a méhekkel a napsugárban: boldog volt és gondtalan.
De már az első napon munkához látott. Lerakta a hangyaboly alapjait, összeszedte a fenyők tűleveleit, fáradhatatlanul cipelte a kis fadarabkákat és göröngyöket. Kis szobák, apró utcák képződtek belőlük, és így keletkezett az első hangyaboly.
Ugyanakkor a méh is megkezdte a munkát. De míg a méh vígan röpködött, s szorgalmasan szállt virágról-virágra, hogy összegyűjtse édes mézet: a hangya csak lent a földön mászott tovább és feledni látszott szárnyait.
Beköszöntött az első vasárnap a földön. A legszebb, a legragyogóbb, amilyen csak volt valaha. Az Úr elindult megtekinteni a művét. Amikor az erdőbe ért, a hangyát pillantotta meg a lábai előtt. Egy darabka fát cipelt nagy erőlködéssel, amely kétszer olyan nagy és nehéz volt, mint ő.
- Tényleg nagyon szorgalmas állat vagy te, hangya! - szólott az Úr. - Dicséretet érdemelsz! De elfelejted, hogy ma vasárnap van. Vasárnap, mikor az egész mindenség pihen. Pihenj te is: szállj, repülj fel a magasba, keringj vígan a ragyogó napsugárban. Használd a szárnyadat! Mert, ha nem használod, elveszíted!
A hangya cérnavékony hangon válaszolt:
- Pihenni, pihenni! Nincs időm! Rengeteg a dolgom! Nem is tudod tán, Uram, mennyi munka vár ránk, szegény hangyákra. A gyermekeim eleségre várnak, a váram még csak félig van készen, a lakószobám tisztogatást kíván...
S alighogy elmondta, felvette újból a fadarabot, s sietve, erőlködve haladt a hangyaboly felé.
A jó Isten azonban tovább haladt. Amerre járt, minden teremtésnek öröm gyúlt ki az arcán. A nap legfényesebb képét fordította feléje, a forrás gazdagabban bugyogott, a virágok kitárták pompás szirmaikat, a madarak vígabban daloltak és a pillangók, mint ragyogó gyémántszemek röpködték körül. A természet pihent és örült a létnek.
Csak a hangya dolgozott fáradhatatlanul. Nyakig merült el a hétköznapok gondjaiban és este holtfáradtan tért pihenőre, mint mindig.
Reggel, amikor felébredt, rémülten nézett magán végig. Csillogó szárnyai lehullottak róla, és ott feküdt mind a négy mellette a földön. Bánat, szomorúság szakadt reá: vége, már nem tud repülni a magasba s víg körtáncot járni a napsugaras légben. A földhöz szegezi most már a sorsa, a földön jár majd csak ezután...Nagyon elszomorodott...
De aztán megvigasztalta magát:
- Isten rendelése - mondta -, feltápászkodott és megnyugodott lélekkel munkához látott.
/Forrás: Cimbora 1927./
Ez is abban a réges-régi időben történt, amikor még a hatalmas Jupiter uralkodott az emberek és az állatok fölött.
Egy szép napon trónusa elé járult a ló, és így szólt:
- Emberek-állatok ura és királya! Akármerre járok-kelek, mindenütt azt hallom, hogy széles e világon nincs szebb állat nálam. Belenéztem már egy-két tó tükrébe: mondhatom, nekem magamnak is az a véleményem, hogy szép vagyok. De úgy gondolom, azért nem ártana, ha még egyet-mást változtatnál rajtam.
- Ugyan mit? - kérdezte Jupiter mosolyogva. - Mondd csak el bátran, és ha lehetséges, megpróbálom a dolgot.
A ló olyan beképzelt volt, hogy nem is vette észre Jupiter elnéző mosolygását.
- Mindenesetre sebesebben bírnék futni - mondta -, ha a lábam valamivel karcsúbb lenne.
- Ennyi az egész? - kérdezte Jupiter.
A ló nekibátorodva folytatta:
...A nyakammal sem vagyok egészen elégedett. Szó se róla, szebb, mint például a farkasé vagy a juhé, de még mindig nem elég szép az íve, s amellett egy kicsit vastag is. Ha olyan lenne például, olyan hosszú és hajlékony, mint a hattyúé...
- Folytasd - biztatta Jupiter.
...azonfölül bizonyára rám férne, hogy valamivel még erősebb legyek: még erősebb pedig úgy lehetnék, ha valamivel szélesebb szügyem lenne. Végül pedig...
- Végül? - kérdezte mosolyogva az emberek és állatok ura.
- Végül - mondta a ló -, ha már arra rendeltél, hogy az embert hordozzam a hátamon, igazán megkímélhettél volna az örökös nyergeléstől, és rá is teremthetted volna a nyerget a hátamra.
- Rendben van - mondta Jupiter. - Légy egy kis türelemmel és mindjárt meglátod...
A ló várakozott, Jupiter pedig fölemelte jobbját: felhő gomolyodott föl a királyi trón mögött, aztán előlépett a felhőből egy rút teve.
- Tessék - mondta Jupiter a lónak. - Ezt akartad?
A ló szólni se bírt rémületében.
- Látod? - mondta Jupiter. - Karcsúbb lábat akartál: itt van. Hosszabb nyakat akartál: itt van. Szélesebb szügyet akartál: itt van. Végül azt mondtad, bár teremtettem volna a hátadra nyerget. Hát az is itt van: a rátermett nyereg. Nézd meg jól a mintát, aztán mondd meg, akarod-e, hogy átalakítsalak.
Nem, nem! - tiltakozott még mindig remegve a ló.
- Hát akkor menj, és örülj, hogy olyan vagy, amilyen, és ne akarj más lenni - mondta az emberek és állatok ura. - Hogy pedig egyszer s mindenkorra leszokjál a nagyravágyásról, ezt is meghagyom - mutatott a tevére. - Valahányszor ránézel, mindig jusson eszedbe oktalanságod, és sose felejtsd el: ne a más képességeit irigyeljük, hanem a magunkéit pallérozzuk.
Átdolgozta: Rónay György
- német mese nyomán -
Messze tőlünk kelet felé,
Ázsiában él egy nép.
Nagy volt hajdan, de hatalma
Alászállott réges-rég.
Az arabok népe volt ez,
Harcban bátor és vitéz,
Békében is ügyes, dolgos,
Szépet és jót tenni kész.
Történt egyszer, hogy földjüket
Megművelve rendesen:
Az ördögök fejedelme
Hirtelen csak ott terem.
És szól: "Enyém a fél világ,
Figyeljetek hát ide:
A termésnek, irgum-burgum,
Tiétek csak a fele.
De az arabok sem estek
Ám a fejük lágyára:
Ravaszak mind, mint a rókák
S így felelnek szavára:
"Legyen tied az alsó rész!"
És a gonosz fölnevet:
"Azért is a felső rész kell,
Nem csaptok be engemet!"
Földjüket most az arabok
Répamaggal bevetik,
És magukban az ördögöt
Jó előre nevetik.
Felezésre jutván a sor,
Ők a répát kiszedik,
S az ördögnek átadták a
Fonnyadt, sárga levelit.
Egy év múlva eljön újra
És így beszél nagy mérgesen:
"Az idén majd a termésből
Az alsó rész kell nekem!"
Az arabok összenéznek,
Mind ravaszul mosolyog:
"Jól van, koma, légy nyugodtan,
Rendén lesz majd a dolog!"
A felszántott földbe mostan
Búzát s rozsot vetnek el:
Eső éri, süti napfény,
Szép a termés, jobb se kell.
Az ördög a felezésre
Ismételten megjelen:
Várja, várja, hogy mi lesz most,
S még nevet is csendesen.
Az arabok - tudva jól, hogy
A felső rész jár nekik, -
Nekilátnak és a kalászt
Mind egy szálig leszedik.
Az ördögnek csak az üres
Szalma maradt. Fogta hát,
Elment s befűtötte
A pokolnak katlanát.
Egyszer régen, ha jól tudom, közvetlen a világ teremtése után, hogy a növények egy rengeteg nagy erdőben összegyűltek királyválasztásra. Sokat tanácskoztak, és törték a fejüket, kit válasszanak meg királynak. A sok tanácskozás után végre abban állapodtak meg, hogy az lesz a király, aki legmagasabbra nő köztük.
Még mindannyian, mint kis magvak feküdtek a földben: itt a mogyoró és bükkmagvak, amott a makk és más virágmagvak. A hó még takaróul volt körülöttük kiterítve, hogy egyik se kezdhessen előbb nőni a másiknál.
Most számlálni kezdtek: "Egy!" erre langyos fuvalom indult meg. "Kettő!" Esni kezdett és elolvadt a hó. A magvacskák még egy frissítő, erősítő kortyocskát vettek magukhoz, és nőni készülődtek. "Három!" Kisütött a meleg nap a kék égen, hogy valamennyi madár énekelni, a szúnyogok meg táncolni kezdtek. Most valamennyi mag leveszi felső ruháját, és nőni indul.
A mogyorók szétpukkadtak, a zabmagvak, a murok, mindannyian széjjelnyitották gyökerecskéiket és versenyezve a föld felé kezdtek hajtani. Némelyek két levélkét hajtottak egyszerre, mások csak egy zöld csúcsot. Még mindnyájan egyforma magasak, de most már egyik a másikat túlszárnyalni igyekszik. Naponkint egy arasznyival indulnak fölfelé, új leveleket és új virágokat hoznak.
Már néhány hónap elmúlt. Mily különbözők voltak most a növények versenyfutásukban. A kúszók és a babok két embernyi magasságúak, a komló magasabb, ez lesz majd a király!
A füzek és a topolyák, a mogyoró és a cserjék szintén embermagasságúra nőttek. Legalábbis udvarhölgyek és kamarások lesznek az új királynál. A fiatal tölgyek és bükkök még aprók. Messze-messze elmaradtak a többiektől. A folyondárok magas fehér virágai, a babok vérpiros füzérei királykoronákká alakulnak és bíborfényt vesznek fel. Szánólag néznek le az apró tölgyekre, amelyek mélyen alattuk állnak.
Még a fűszálak is magasabbak a tölgyeknél. Ezek is azt hiszik, hogy valami állást kapnak az udvarnál. Csak a moha viseltetik részvéttel a kis fa iránt. Sokkal szerényebb, mintsem arra törekednék, hogy a királyi koronát elnyerje. A fiatal törzset melegen, barátságosan átöleli, a meleg napsugártól megvédi, vizet nyújt neki, ha szomjazik.
Megint múlik néhány hét. A nap későbben kél, és előbb nyugszik. Ekkor végük van a büszke virágoknak. A komló és a folyondár rosszul kezdik érezni magukat, a babok halványak lesznek és már nem állhatnak a maguk lábán. A fűszálak lekonyulnak, a virágok elhervadnak.
Havazni kezd. Semmi sem maradt fenn a pompából, mint itt-ott egy száraz fűszál, melyet a szél maga elé hajt. De a tölgy egy kis törzsecskét készített, bár mégis oly kicsiny, hogy a nyulacskák át-átugorják, és alig ülhet még rá egy kis ökörszem, a levelei is barnák és fonnyadtak, de a vesszőcskéken sok friss rügyecske van, melyek kemény, barna páncéllal vannak körülvéve. Ilyen páncéllal ellátva képesek a legkeményebb hidegnek is ellenállni.
A jövő évben a füvek és a folyondárok a futóversenyt újból kezdik, a tölgyfácska is nagyobb lesz, oldalvást új hajtásokat növeszt.
Így ismétlődik a verseny évről-évre. Évről-évre magasabb lesz a tölgy. Mindig új ágakat és leveleket hajt: végre itt áll sok év múlva, mint az erdő óriása. Törzsét néha több ember sem nyalábolhatja át. Nagy zöld koronát visel, és most már a tölgy az erdők királya.
Mikor valamennyi növény a tölgy előtt, mint királya előtt hódolt és meghajolt, akkor fent a magasságban egy ágon is növényke nőtt ki. Minden igyekezetével nyújtózkodott, és amint csak lehet terjeszkedett, de nem lehetett nagyobb egy arasznál, és ez a kis növény nem más, mint a fagyöngy.
Ő akart király lenni. Ekkor nevettükben csak úgy rázták a fák üstöküket, mert nagyon jól ismerték, és tudták, hogy a feketerigó vitte fel oda a magvat.
Ezért ellenségévé lett a zöld erdőnek és ahol csak tehette, a fák ágaiba kapaszkodott és kiszívta a nedvüket. A madarásznak fehér bogyóiból lépet adott, mellyel a zöld lomb lakóit, a madarakat fogdossa. Ezért senki sem állhatja ki, és az erdész ott pusztítja, ahol találja.
Nagy pelyhekben hullott a hó s az erdőt vastag lepellel vonta be. A zúzmarás fák, melyeken csak néhány levél maradt, gyémántként csillogtak a ragyogó napfényben. Minden csendes, néma volt, csak pár veréb és sármány szállt ágról-ágra, hangos csicsergésükkel fel akarva ébreszteni az alvó természetet.
Az erdő szélén magányosan állt egy kis házikó, mely körül Margit és Ákos vidáman szánkóztak. Mind beljebb-beljebb haladtak az erdőbe s már fázni kezdtek, mikor észrevették, hogy nagyon is messze távoztak a szülői háztól. Gyorsan hazafelé igyekeztek hát, de útközben egy furcsa kis házat pillantottak meg, mely egészen hóból épült, ablakai pedig átlátszó jégből.
- Milyen jó lenne egy kicsit megpihenni, mondotta Ákoska, ki nem annyira fáradt volt, mint kíváncsi, hogy vajon ki lakhatik a furcsa házikóban?
Margitka szívesen beleegyezett, s lépteiket a különös ház felé irányították. Illendőképpen köszönve nyitottak be, de rendkívül megijedtek, mikor egy hosszú szakállú, fehér emberke közeledett feléjük.
- Ne féljetek, kicsikéim, szólott az öreg, én vagyok a hosszú szakállú Tél apó, üljetek le és pihenjetek meg nálam, mert tudom, hogy fáradtak vagytok.
A gyerekek felbátorodtak e nyájas szavak hallatán s örömest pihentek Tél apó házikójában, aki nagyon megszerette a vendégeit, s mulattatásukra élettörténetét is elmondta, mit a gyerekek nagy érdeklődéssel hallgattak.
- Nagyon, de nagyon öreg vagyok én, kezdte Tél apó, száz meg száz esztendő nyomja vállamat, azért jól figyeljetek, hogy megértsétek Tél apó beszédét.
Mikor a jó Isten megteremtette a világot, még a fáktól is megkérdezte, hogy hol szeretnének élni? És teljesítette óhajtásukat. Tőlem is megkérdezte hát az Úr, hogy hol szándékozom tölteni életem napjait? Kívánságom félig teljesítette is, s megengedte, hogy ott legyen hazám, hol örökös hó és jég borítja a földet.
Igen ám! De a jó Isten megsajnálta az itteni gyermekeket, kik sohasem láthatnak havat, jeget s nem ismernék a télnek kedves mulatságait, ha én örökké a havasok országában élnék, s megparancsolta, hogy az évnek három hónapját itt kell töltenem. Most már magam is belenyugodtam, látva a vidám gyermekarcokat, amint nevetgélve csúszkálnak a jégen, s ujjongva szánkóznak a ropogós hóban, s úgy örül a lelkem, hogy ezeket a mulatságokat én szerzem a boldog gyermekvilágnak.
De már nem sokáig időzöm itten, mert közeledik az idő, hogy visszamenjek az én igazi hazámba, hol örökös jég van, hol sohasem olvad a hó: ott vagyok én igazán boldog.
Ti pedig kedves gyermekek, használjátok fel a tél hátralevő idejét s azután néha gondoljatok Tél apóra is, ki a viszontlátásig szeretettel fog gondolni rátok.
A gyerekek szépen megköszönték Tél apó szívességét, s gyorsan hazafelé indultak.
Volt mit hallgatni anyuskának és apuskának, mert Ákos egész este a Tél apóról beszélt.
Margitka pedig könyökére támaszkodva hallgatta Ákoska beszédét, míg elálmosodott. És álmában is Tél apóval élt, vele beszélt, hosszú fehér szakállát cirógatta és könnyes szemekkel megsiratta mikor - az álom szép világában - útnak indult Tél apó, hogy helyet adjon Tavasz királynője tüzes fogatának.
Valamikor réges-régen - így mesélik - a kerek nagy világ ura fönt trónolt az Olümposz nevű hegyen, és Jupiternek hívták: ő uralkodott a földkerekség valamennyi embere és állata fölött.
Volt annak az Olümposz hegynek a tövében egy nagy mocsár, abban laktak a békák. Vígan, szabadon éltek, azt csináltak, amit akartak, mert senki sem parancsolt nekik: a hatalmas Jupiternek kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy holmi vartyogó békanéppel törődjék. A békák azonban egy idő múlva elunták ezt a szép szabad állapotot, s rettentő zenebonával Jupiterhez folyamodtak, adjon királyt nekik, aki uralkodjék fölöttük, és megszabja, kinek mit szabad tenni.
Jupiter eleinte ügyet sem vetett a lármára, kuruttyolásra: hanem utóbb elunta a minden esti zsibongást, fogott egy nagy fatuskót, és lehajította a mocsár közepén a tóba.
A víz nagyot loccsant, és a békák megszeppenve elhallgattak.
A tuskó sokáig hevert a tóban anélkül, hogy a békák akár csak a közelébe is mertek volna menni. Ki tudja, mire nem képes ez a mozdulatlan, hallgatag király: egyszer csak horkan egyet, és mind egy szálig agyoncsapja őket. Lapultak hát , és pisszenni se mertek.
Hanem egy idő múlva egy szemfüles béka mégis elhatározta, hogy szerencsét próbál. Előóvakodott a nád közül, lépett egyet, lépett kettőt, lépett hármat: egyszer csak ott volt a tuskókirály tövében. Hozzáért, aztán rálépett a lábára, aztán, mert a király nem mozdult, elkezdett óvatosan fölfelé mászni rajta, előbb csak derékig, aztán vállig, s végül ott ült a fején, hát vartyogott is egy diadalmasat.
A tuskó nem mozdult, nem szólt, nem tiltakozott. Erre előjött a többi béka is: valósággal megszállták a tuskót, csak úgy nyüzsögtek rajta, és reggeltől estig azzal szórakoztak, hogy fejest ugráltak a tetejéről a tóba.
Addig mászkáltak rajta, míg egészen be nem mocskolták sárral, moszattal, békanyállal. Akkor aztán megunták, és új királyt kértek Jupitertől.
Jupitert bosszantotta a békák okvetetlenkedése: küldött nekik királyul egy vízisiklót.
No, ha eddig az volt a bajuk, hogy a királyuk meg se moccan, hanem csak áll és hallgat, akár a fejére is mászhatnak: mostantól fogva, éppen ellenkezőleg, amiatt jajgattak, hogy a királyuk nagyon is fürge, hol itt bukkan föl, hol amott, s ahány alattvalója a közelébe kerül, azt azon nyomba lenyeli. Ismét Jupiterhez folyamodtak hát, új királyért. A földkerekség ura azonban azt mondta nekik:
- Adtam elnéző, jámbor királyt: nem kellett: most hát tűrjétek békességgel a rosszat és a szigorút, mert könnyen még rosszabbat kaphattok helyette!
Így aztán azóta is a falánk sikló uralkodik az ostoba békákon.
Átdolgozta: Rónay György
- Csend, rügyecske, csend, ne nyugtalankodjál! Kint még a tél fagya jár! - szólt a barackfa egyik rügyecskéjének.
- Jó anyácskám, nem érzed te a nap melegét? - Én már nagyon érzem. Egészen a szívemig melegít. Tavasz van már, elhiheted!
- Csak maradj nyugton, gyermekem. Húzódj meg jól barna házikódban. A tavasz már közeleg, de Tél apó még nem akarja ideereszteni. A napsugár ilyenkor még hamis legény, csak ígérget, de nem ad meleget. Aszik még a gyöngyvirág is, az ibolya is, aludj te is még egy kicsit.
A rügyecske nem engedelmeskedett okos anyjának. Addig izgett-mozgott, addig nyújtózkodott, míg reccs!...felpattant a barna házikó ajtaja s kikukucskált rajta a rügyecske fehér arca. Aztán rögtön édesen is kacagott.
- Látod, anyám, látod, hogy már tavasz van! Már zöldül a vetés, bujkálnak a füvek, csicseregnek a madarak s ott, ott...látod?...a fák alatt, ott virágzik már a kedves ibolya is!
A rügyecske most már az ablakot is kinyitotta s vígan nézegetett ki a ragyogó világba.
Egyszer csak meleg csepp hullott a keblére. Felnézett s látta, hogy édesanyja szomorúan néz rá, s szeméből még egy könnycsepp csendesen lehullt.
- Miért sírsz, jó anyácskám?
- Minden anya sír, kinek engedetlen gyermeke van - felelt a barackfa s szomorúan elfordult.
A rügyecske is elszomorodott. Behúzódott házacskájába s bánta engedetlenségét. De az ajtó és ablak már nyitva volt, s jött rajta be a tündöklő napsugár. Ez egy kicsit megvigasztalta.
- Majd meglátja, anyuka, hogy nem lesz semmi baj s majd nem fog sírni - gondolta. Aztán megkérdezte egy sugárkától:
- Sugárka, ugye már tavasz van?
- Van tavasz, nincs tavasz, én azt nem keresem. Hadd csókoljalak meg szaporán, szép kis fehér virág! - felelt csalfán a napsugár s megcsókolta a rügyecskét, s tovább illant.
Az ősszel lehullt barna levelek közül kidugta fejét egy kis béka.
- Kis béka, ti jól értetek az időjósláshoz, ugye mát tavasz van? - kérdezte tőle is a rügyecske.
- Bizony az, bizony az! Nem hallottad az este első tavaszi hangversenyünket?
- Oktalan állat, oktalan rügyecske! - dörmögte egy öreg bogár az avarban, ki csak széjjelnézni jött fel a föld alól s sietett vissza meleg lakásába. De előbb jószívűen felszólt a rügyecskéhez:
- Jobb lesz, ha beteszed az ajtód-ablakodat. A tavasz ravasz.
De bizony az ajtót-ablakot becsukni már nem lehetett. Ha azok egyszer kipattannak a rügy házikóján, nyitva is maradnak.
De talán be sem csukta volna őket a rügyecske. A nap melegen sütött, a szellő lágyan lengedezett körülötte, a kék ég szelíden nevetett rá. - Fehér ruhácskáját széjjelterítgetve kiült az ajtó elébe.
Arra jött egy fiúcska, arra jött egy leányka s megálltak előtte.
- Nézd, nézd, milyen szép fehér virág! - örvendeztek.
- Leszakítsam? - kérdezte a leányka.
- Nem szabad. Ez gyümölcsvirág. Ebből nyáron piros arcú, mosolygó barack lesz.
- Nekem most jobban tetszik.
- Nekem nyáron tetszik jobban, mert akkor megehetem - felelte a fiú, aztán elszaladtak.
Az öreg kertész is megállt a fa alatt. Megcsóválta fejét.
- De hamar kivirágzott ez a barackfa - szólt rosszallólag.
- Csudálatos - gondolta a rügyecske - a fiatalok mind szeretnek, az öregek mind haragszanak rám.
Pedig dehogy haragudtak! Csak okosabbak voltak, mint a fiatalok, s féltették őt a hidegtől.
A rügyecske nemsokára behúzódott házikójába. A nap lefelé haladt az égről, közelgett az est, hűvös szellő fújdogált be az ajtón, ablakon. Egyre hidegebb lett a szobában. Majd leszállt a koromsötét éjszaka s didergett, reszketett a fehér virágocska.
- Majd csak reggel lesz egyszer, s reggel majd felmelegszem a napon - vigasztalta magát.
De a reggel nem hozott sem napsugarat, sem meleget. Ahelyett valami nagy, puha, fehér virágok kezdtek hullani a szürke égből. Fehér virágok, jeges virágok. Olyan lassan, olyan szomorúan hulltak, mintha ők is sajnálták volna elpusztítani a tavasz kora virágait.
Hulltak, hulltak, egyre hulltak. Beterítettek hideg hóval mindent. Beterítették, megfagyasztották a rügyecske szívét is.
Meghalt a rügyecske. Szegény szófogadatlan rügyecske.
/Forrás: Cimbora 1922. okt./
Egy árnyas kis kertben, árvácska szirmán, született egyszer egy kis pillangó. Játékos, bolondos kis pillangó. Két szeme olyan volt, mint a hajnali harmatcsepp. A szárnyára mintha csodaszép virágok nőttek volna. Talán azért is szerette a kis pillangó a virágokat, mert maga is olyan volt, mint egy szárnyat tárt virág.
- Minden virágot szeretek - mondogatta, amint egyik virágról a másikra lebbent.
- Jó napot, kis rezeda - köszöntötte a szagos rezedát.
- Mit álmodott, királyi rózsa? - szállt el a fehér rózsa felett.
- Mit üzent a szellő? - kérdezte az illatos violától.
A vén körtefa egyszer azt mondta a kis pillangónak:
- El nem tudom képzelni, hogy szerethetsz te minden virágot.
- Igen egyszerű - válaszolta a pillangó. - Mindegyikkel megismerkedem, reá szállok, beszívom a lelkét, az illatát s megszeretem. Nem tehetek egyebet meg kell szeretnem.
A vén körtefa, aki igen messze ellátott, még a kerten túl is, azt mondta:
- Kérdezd meg az ibolyától, miért olyan illatos a lelke?
A kis pillangó megkérdezte: az ibolya így felelt:
- Azért olyan illatos a lelkem, mert nem vágyom nagyra, itt meghúzódom a virágágyások tövében és örvendek, hogy árad rám a napfény és a meleg.
- Jó kis virág vagy - vallotta meg neki a pillangó - igen szeretlek.
Most a rózsától is megkérdezte. A rózsa azt felelte:
- Azért olyan illatos a lelkem, mert nem bánom, ha a jó emberek, akik a virágot szeretik, a szívük fölé tűznek.
- Te is jó virág vagy, téged is igen szeretlek.
Hanem most azt mondta a körtefa:
- Eredj, kis pillangó, szállj ki a mezőre. Van ott egy virág, úgy hívják, hogy kutyatej. Szívd be annak is a lelkét és kérdezz tőle is valamit.
A kis pillangó átszállott a kerítésen. Megkereste a kutyatej-virágot és reá szállott. Szinte leszédült, ahogy beszívta a lelkét:
- Téged nem szeretlek, kutyatej. Miért van olyan rossz illata a lelkednek?
- Mert nem akarom, hogy az éhes tehenek, amelyek tejet adnak az embereknek, de igen sokat esznek, leharapjanak és jóllakjanak velem.
- Akkor te rossz virág vagy, kutyatej. Igaza volt a körtefának, mégsem lehet minden virágot, még a rossz virágot is, megszeretni.
/Forrás: Cimbora 1922. okt./
Volt egyszer egy kis libácska,
Kácsa volt a jó barátja.
Egymás mellett laktak szépen,
A tó partján, falu végen.
Békességben összefértek,
Megfelezve minden férget,
Tengerit meg jó falatot,
Mit gazdájuk bőven adott.
Egymást mindig úgy szerették,
Tengerivel édesgették,
Egyre-másra csókolóztak,
Játszadoztak, mulatoztak:
"Kácsa pajtás, jöjj a tóba,
Hadd szóljon csak az a nóta:
Háp, háp, háp!"
"Megyek szentem árkon, bokron,
Hogy a gazda meg ne fogjon,
Beugrom a sima tóba,
Akkor aztán szól a nóta:
Sáp, sáp, sáp!"
Így mulattak, játszadoztak,
Nem gondolva semmi rosszat.
Egyszer ám a jó barátok,
Megunták a barátságot,
Összevesztek csúnyán rajta:
Melyik a szebb madárfajta.
"Kácsa szomszéd, már hiába,
Nem jöhetsz a lúd nyomába.
Pisze orrod, gácsér farkad
Épp oly rút, mint széles talpad.
Hát a hangod milyen fonák,
Tört fazék is szebb hangot ád:
Sáp, sáp, sáp!
Menj odább!
Jaj, be rút a kacsaláb!"
"Ejnye, ejnye liba lába
Talán sokkal különb nála?
Bizony-bizony jobban tennéd,
Ha hibádat észrevennéd,
Sokkal csúnyább vagy te, mint én,
Hangocskád be furcsa szintén:
Gá, gá, lúd,
Jaj, be rút!
Énekelni mégse tud!"
Így pöröltek egyre-másra
Kis libácska és a kácsa.
Civakodtak, marakodtak
Gazdájuknak bajt okoztak.
"Ejnye, ejnye fékomadta,
Veszekedő két állatja!
Majd csinálok én itt békét,
Ti bánjátok meg a végét!
Megvágom a nyakacskátok,
Megkopasztom tollacskátok,
S én mulatok vígan rajta:
Melyik a jobb madárfajta."
Meg is tette, amit mondott,
Megfogta a két bolondot,
Paprikásnak megcsinálta
S meghítt hozzá vacsorára.
/Forrás: Cimbora 1922. jún./
Az ibolya ott lent a sötét földben nagyon elunta magát. Hogyne unta volna, hiszen már olyan rég volt az, hogy Ősz anyó álomba ringatta. Rázott rá jó meleg takarót is, a fák sárga-piros leveleit. De azóta az ibolya jól kialudta magát és így kezdett sóhajtozni:
- Én Istenem, jó Istenem, de unom már ezt a telet, én Istenem, jó Istenem, csak már jönne a kikelet.
Meghallotta ezt a keserves sóhajtozást a hóvirág s így felelt:
- Annyit mondok, jobban nálam nem unhatod, te sem pajtás. Ám hiába panaszkodunk, nem használ itt a sóhajtás. Tél apó míg el nem unja, abba nem hagyja a táncot, hiába a könyörgésed, hiába a sóhajtásod.
Felzokogott erre a gyöngyvirág:
- Telve illattal minden gyökérszálom, ha tovább kell várni, én azt ki nem állom.
Meghallotta a nefelejcs ezt a keserves panaszkodást és így szólt:
- Türelem, türelem, aranyvirágot terem!
De a kis türelmetlenek nem akartak várni. Csak zúgolódtak tovább, hogy így meg úgy, de ők nem bírják ki a hó alatt, a föld mélyében. Elhatározták, hogy kimegy valaki közülük a föld színére szerencsét próbálni.
El is indult a gyöngyvirág, de amint kidugta orrocskáját, rémülten húzta vissza:
- Juj, de hideg van odakint, havasak amott a dombok. Aki kibírja, menjen ki, én inkább itt bent kucorgok - mondta fázósan.
De az ibolya csak nem nyughatott, felkeltette szomszédját az öreg kikericset.
- Te még bírod, kedves szomszéd, nem untad el még a telet? Mondok egyet, bújjunk mi ki, hozzuk el a kikeletet!
Az öreg, bölcs kikerics hallani sem akart erről a könnyelműségről.
- Hová gondolsz, te csacsi? Nem bújok én innen ki, Szél úrfi szívtelen, megfagyasztana hirtelen!
Elment az ibolya sorban a többi virághoz, de bár valamennyi türelmetlen volt, egy sem akart kibújni.
Mit volt mit tenni, bele kellett az ibolyának is nyugodnia abba, hogy meg kell várni, míg eltávozik Tél apó. A virágok hát vártak, vártak, Tél apó meg nem is gondolt arra ebben az évben, hogy átadja uralmát a tavasznak.
Nagy volt a szomorúság a virágok között. A rózsa hajlott derékkal esengte a tavaszt, a gyöngyvirág bánatában mind elhullatta gyöngyös virágait, az ibolya türelmetlenségében a föld alatt kezdte ontani illatát, a gólyahír aranya mind barnává vált a sok könnytől, amit hullajtott.
A kis hóvirág úgy érezte, nem bírja tovább nézni kis testvérei bánatát. Egy éjjel gondolt egy nagyot és elhatározta, hogy kimegy a föld fölé, hogy elkergesse a telet. Nagyon hideg volt odakünt és bizony kellett magát biztatnia, hogy el ne fogyjon a mersze. Így biztatgatta magát:
- Jujj, de hideg a világ, bújj ki mégis hóvirág! Kergesd csak el a telet, jöjjön már a kikelet!
Hamar kidugta az orrocskáját, bár a szívtelen Szél úrfi nem kímélte, hanem jó pirosra csípte, de ő nem ijedt meg, hanem bátran törtetett kifelé a hó alól. Meglátta az Északi szél, odaszólt Tél apónak:
- Lám ez a kis szemtelen, csak kibújt nagy hirtelen!
Felelt Tél apó:
- Csípd az orrát, csípd neki, míg csak vissza nem viszi!
Azt mondja erre a hóvirág:
- Hát csak várjad, lesheted, amíg én visszamegyek!
Csípi a Szél úrfi, csípi teljes erővel, de a hóvirág csak nem megy vissza. Fázott ugyan az orrocskája, de a szívét meg melegítette a szeretet, amit kis testvérei iránt érzett, nem akarta, hogy ott senyvedjenek a föld mélyében. A szeretet úgy melegítette, hogy nem fagyott meg, hiába próbált meg mindent a galád Szél úrfi. Egyszerre csak belefáradt a szél is ebbe a játékba. Nem csoda, hisz egész télen más egyebet sem tett, csak fújt. Odaszólt Tél apónak:
- Édes gazdám, fáradt vagyok, nem bírom tovább a táncot. Gyerünk haza, jöjjön a tavasz, folytassa ő a mulatságot!
Hát amint meghallotta ezt a hóvirág, elkezdte lóbálni kis csengettyűvirágait, és rákezdett a tavaszi dalra:
- Tél apó aludni ment, mondjunk néki jó éjszakát! Északi szél is véle ment, hogy kipihenje jól magát. Elvitték a hideget, csúf havas fergeteget. Süt a nap jó melegen, jaj de vígan csengetem: Elkergettem a telet. Megjött a szép kikelet...
Mikor a kis testvérei ott a föld alatt meghallották ezt a víg éneket, hamar kibújtak a jó meleg tavaszi napra és elkezdtek levelet, virágot hajtani. Lett erre öröm a földön és mindenik virág, a bátor kis hóvirág dicséretét zengte.
/Forrás: Cimbora 1927. nov./
Róka koma szomszédságába juhászok költöztek. A juhászokat még tűrte volna a koma, a komondorok azonban már sehogy sem tetszettek neki.
"Nekem itt, úgy látom, letelt az időm - gondolta. - Legjobb lesz, ha elköltözöm más vidékre."
Szedte hát a sátorfáját, és áthurcolkodott arra a dimbes-dombos, borókás tájra, amelyet már régen kiszemelt magának.
Nekiállt hát, hogy lyukat ásson magának. Nem volt nehéz dolga, a laza homok könnyen engedett. Reggeltől délig dolgozott: délben pihent egy keveset, aztán újra munkához látott. Egyszer csak megmozdult alatta a föld, porlik, omlik, szakad: a következő pillanatban a róka valami mélységbe pottyant: ahogy fölnyitja első ijedelme után a szemét, tágas, nagy barlangot lát, s a barlang sarkában egy hétfejű sárkánykígyót.
- Bocsánatot kérek - hebegte a róka -, a világért sem akartam háborgatni uraságodat, merő véletlenségből kerültem ide.
A sárkány azonban csak ült a sarokban, és egy mukkot sem szólt.
- Ha meg nem sértem uraságodat - mondta a róka -, tisztelettel érdeklődném: talán valamiféle trónterembe jutottam, s uraságod a trónusán ül ott?
- A kincsemen ülök - mondta mogorván a sárkány.
- Ó, az nagyon szép dolog! - felelte a róka. - Igaz nekem nincs érzékem se a kincshez, se az aranyhoz: azt sem nagyon tudom, mi hasznát lehet venni, ha egyszer ül rajta az ember.
- Nem azért ülök rajta, hogy hasznát vegyem, hanem hogy legyen - mondta a sárkány.
- És az jó neked, hogy itt ülsz ki tudja, mióta ebben a sötétségben, és ülsz a kincseden, ahelyett, hogy odafönt élveznéd a szép napvilágot?
- Nem hagyhatom itt a kincsemet, mert még ellopják - mondta a sárkány.
- Hogy lopnák el, ha egyszer senki sem tud róla? - kérdezte a róka.
A sárkány erre nem felelt, és hallgatott egy darabig a róka is. De látszott, hogy valami még fúrja az oldalát: egy jó idő múlva meg is kérdezte:
- Még csak azt szeretném tudni, kinek őrzöd a kincsedet.
- Magamnak.
- És soha senkinek nem adsz belőle?
- Nem.
- De legalább magadnak csak veszel néha egy-egy jó falatot rajta?
- Hogy gondolod? - csattant föl a sárkány. - Hiszen akkor elfogy!
A róka a kijárat felé sandított. - Igaz, hogy nekem nincs hét fejem, mint neked - mondta -, de annyit ezzel az eggyel is tudok, hogy nálad ostobább lény talán nem is él a földön. Itt ülsz a föld alatt, és azt hiszed, te őrzöd a kincset, pedig a kincs őriz rabláncon téged. Hát csak kucorogj itt tovább a sötétben: én inkább élek szegényen, kincs nélkül, de vidáman és szabadon.
Azzal sarkon fordult, és magára hagyta a kincsőrző hétfejű sárkányt.
Átdolgozta: Rónay György
Békanyálas nádas tóban
Mondhatom, nem volt valóban
Nagyobb ur, mint Brekeke
Pufók bátya gyermeke.
Vitéz kecskebéka volt ő,
Bátor és igazi hős.
Barnapettyes, vartyogó,
jól ugró s nem totyogó.
Még úszó sem volt jobb nála,
Elbujhat sás zsombikjába
A legfürgébb vén csibor,
Ha Brekeke lubickol.
Ezért volt olyan nagyra véle,
Nádas tónak ifja, véne.
Dicsőségét zengte mind,
Víz alatt s a sásba kinnt.
És egy holdas nyári estén,
Küldöttséggel felkeresvén,
Üdvözölték Brekekét
S vajdájukká megtették.
Fűpalástot adtak rája,
Sásbuzogányt a markába.
Fejére a koronát
Halpénzből csigák fonták.
Ez időnek elteltével
Ember nem birt Brekekével,
Csak henyélt az iszapon
S hortyogott a hév napon.
Hát egyszer csak - szörnyü eset
Réce néni rájuk lesett,
Hatalmasat hápogott
S Brekekére rárontott.
Brekeke a hápogásra
Szökött volna vizbe sásba,
De jaj, minden késő volt,
Lába récecsőrben volt.
Historiák majd megirják,
Hogy csatájuk miként vivták
Réce néni s Brekeke,
Békák hőse, remeke.
Én csak annyit mondok itt el,
Meg is történt, kérlek hidd el:
Vajdánk buzogányt kapott
S récecsőrre rácsapott.
Elzsibbadt a réce csőre,
Békaláb kihullt belőle,
S magát a vitéz Brekeke
Zsupsz! a vizbe vetette.
Réce néne már hiába
Dugta le fejét utána,
Brekeke ur messze volt
S büszke szóval kuruttyolt.
Ő volt a legelső béka
Pufók uram ivadéka,
Aki récén nyert csatát
Ilyet senki nem pipált.
/Forrás: Cimbora 1922. febr./
Egy sűrű erdőben, annak is a legsűrűbb sűrűjében élt egy róka meg egy borz. Szomszédok voltak, jó kenyeres pajtások. Vígan éltek, bút-bajt nem ismertek, vadászgattak, nem láttak szükséget semmiben.
Egy nap aztán rájuk szakadt a baj. Vadászok lepték meg az erdőt, egész nap ropogott a puska, csaholtak a kutyák. Menekültek az állatok az erdőből, ki merre látott. Csak a róka meg a borz nem mozdult. Mindegyik meglapult az odvában, a vackán, várta, hogy elmúljék a veszedelem.
El is múlt. De a két cimborára keserves idők következtek. Egy fia állat sem maradt az erdőben, se egér, se madár, de még egy szúnyog se, amiből eltengődhettek volna. Fölkopott az álluk, majd éhen vesztek.
Azt mondja egy nap a róka:
- Segítek én a bajunkon. Bízd csak rám! Tettesd magad halottnak!
Azzal felöltözött vadásznak, puskát a vállára, tarisznyát a hátára. Fogta a borzot beledugta a tarisznyájába, és elindult a városba.
Inalt, loholt, míg csak a városbeli szűcs boltjához nem ért. Betoppant hozzá nagy hetykén:
- Vedd meg ezt a borzot! Olyan a bundája, hogy száz esztendőben egy ha akad ilyen. Tíz ezüstért odaadom.
Nem sokat alkudozott a szűcs, látta, hogy csakugyan szép a borz bundája. Megadta érte a tíz ezüstöt. A róka ledobta a borzot a sarokba, és továbbállt.
Végigjárta a bazársort, megrakta a tarisznyáját minden jóval, tehette, volt miből. Aztán hazafutott az erdőbe, és várta a borzot.
A borznak is volt ám magához való esze! Amikor a szűcs este becsukta a boltját, kapta magát, kibújt egy résen, és futott, ahogy az inai bírták. Belőle aztán nem varr bundát a szűcs!
Odahaza, az erdőben jól belakmároztak, édeset aludtak utána, úgy éltek egy jó darabig, mint a kiskirályok. Aztán mikor fogytán volt az eleségük, a ravasz róka megint a tarisznyájába dugta a borzot, és ment vele egy másik szűcshöz.
Így éltek, a róka ravaszságából meg a borz ügyességéből, míg csak meg nem haltak.
Átdolgozta: Rab Zsuzsa
Valamikor réges-régen,
A világnak kezdetén,
Minden állat békességben
Éldegélt a földtekén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
Mint a kutya, meg a nyúl!
Erdőn, mezőn együtt jártak,
Együtt éltek, együtt háltak:
Megosztották, amit fogtak,
Szóval összebarátkoztak.
Egyszer, hogy a tél beállott,
És a földre sok hó szállott,
Azt mondja a füles nyúl:
- Rakjunk tüzet, kutya úr!
- Rakjunk tüzet, aki lelke:
Ne reszkessünk a hidegbe!
Nosza hamar gallyat szednek,
Tüzet raktak, melegszenek,
Melengetik bundájukat,
Átalfázott irhájukat.
Hej, de jó a meleg télen,
A havas zord erdőszélen!
Azt mondja a vidám nyúl,
- Játszadozzunk most már, kutya úr!
- Mit játszunk? - Tán lakodalmat?
- Jól van, játszunk lakodalmat:
Cincogjunk meg brummogjunk,
Ugrándozzunk, táncoljunk.
Azzal felszökken a nyúl,
Szembe vele, kutya úr,
Ugrándoznak, bokáznak,
Keringélnek, cicáznak,
S hogy a táncot szebben járják,
Egymást vígan átugrálják.
Hogyan, hogysem, mi történik!
Az állatok igy beszélik:
A hogy ottan ugrándoznak,
Nevetgélnek, bolondoznak,
Meglökte a kutyát a nyúl,
S a tüzbe ugrott a kutya úr.
- Vaú! - üvöltött a kutya!
Mit csináltál te buta!
S hogy igy rája kurjantott,
A farkába kaffantott.
A nyúl, uccu, vesd el magad!
Farka nélkül tova szalad.
Nem kergeti a kutya:
Leégett a papucsa!
Azóta csepp a nyúl farka,
S meztelen a kutya talpa,
S azóta van, hogy a nyúl
Mindig búvik és lapul,
Mert a kutya, ha teheti,
Mindig, mindig megkergeti.
/Forrás: Cimbora 1922. febr./
A hold leszállt az égről s keresőn-kutatón nézett be a fehér hóvirágos ablakokon. Aranysárga arcát a szomoruság szine halványitotta meg.
- Be jó volt régen, amikor a kék égen trónolt s az emberek az éj királyát üdvözölték benne. Büszke és fenséges volt, ezer-miriád csillag alkotta az udvarát s most?
Most egyedül és megtörten udvarokból-udvarokba jár, ablakokról-ablakokra száll és keres és kutat valakit. Valakit, aki itt hagyta egyetlen bucsuszó, egyetlen ölelés nélkül, de akit ő meg akar találni.
Ott ültem az öreg karosszékben, a takaró bársonya jól esett fáradt arcomnak. A hold mesélni kezdett:
- Valaha én is a földön laktam. Alig pár éve, hogy az égbe költöztem földi kis lakunkból, de ugy érzem, mintha egy mindenség mult volna el azóta. Akkor még gyerek voltam.
- Apámat nem ismertem. Jó anyámmal laktunk együtt egy kis hónapos szobában. Egy-két szentkép, Jézus, Mária, József, az ács diszitették szobácskánkat s a varrógép egész nap énekelt szomoru, bánatos dalokat, soha ki nem fáradt, soha el nem lankadt, mint a jó malom, amelyiknek örökké van őrölni valója. Az anyácskám ott ült egész nap a varrógép mellett, dolgozott s még vasárnap sem pihent. Csak sátoros ünnepeken, akkor volt boldog, olyankor a gép elhallgatott s mi énekeltünk helyette zsoltárokat, ujjongó énekeket. Karácsony volt mindig a legszebb ünnepünk. Ilyenkor még ünnep előtti nap elnémult a gép, az anyácskámmal elmentünk a délutáni misére s mikor hazamentünk gyertyafényes kis karácsonyfa s ezer apró ajándék fogadott. Olyankor nagy volt mindig az örömöm s anyám is jókedvü volt mindig. A sok apróság, a szines csillagok, fényes papirok mosolygós édenkertté varázsolták szegényes kis szobánkat.
- Hanem egy karácsony előtti nap az anyácskám nélkülem ment el hazulról. Nem is ment, mert ugy láttam, hogy feketeruhás emberek vitték el előlem fekete kocsin. Nem tudom, hová mehetett, csak azt tudom, hogy többet nem jött vissza s aznap este sem karácsonyfa, sem szines cukrok, sem papirszalagok nem diszitették a kis szobát. Hanem valami fekete bánat költözött kéretlenül a vén falak közé s nem akart elmenni. Én pedig hiába vártam az anyámat, nem jött vissza többet. Engem a szomszédok vittek be magukhoz, szerettek, ápoltak, de én mégsem éreztem jól magamat az anyácskám nélkül, akiről azt mondták mindig, hogy az égbe költözött. Aztán egy nap én is otthagytam a szomszédokat s elmentem az anyám után, megkeresni őt.
- De az égben nem találkoztam vele. Azt hiszem, most is a földön van. Vagy még messzebb valahol. Néztem az égből minden este, éjjel, sohasem láttam.
- Ilyenkor karácsony este aztán olthatatlan vágy fog el utána. Karácsony napja előtt ment el hazulról, hát azt hiszem, hogy hátha vissza is tér erre a napra. Leszállok az égből, megnézem otthon, de, sajnos nem találom. Megyek a szomszéd házakba, hátha odaköltözött, ablakról-ablakra keresem, de seholsem találom.
Aranysárga arcát még halványabbnak láttam, még egyszer egészen eltünt előlem, még mindig ott ültem az öreg fotelben, de a hold már elment az ablakomtól.
Hogy hová, nem tudom. Talán a többi ablakon is bekukucskál és keres valakit, valakit, aki bucsuszó nélkül ment el és egy ölelést sem hagyott maga után.
/Forrás: Cimbora 1925 dec./
Könnyen fölsül aki hetvenkedik: ahogy a macska meg a róka története tanúsítja. Együtt sétáltak egyszer, a macska meg a róka. S kérdi a róka a macskától:
- Hallod-e, cirmos! Azt tudom, hogy az egérfogáshoz értesz, de van-e azonkívül is valami tudományod?
- Hát - mondja szerényen a macska - sok nincs, megvallom...Legföljebb ha a fáramászást annak lehet venni...
- A fáramászást! - kacag gúnyosan a róka. - Hát az is tudomány?
A macska szégyenkezett tudatlansága miatt, a róka meg sorolni kezdte a maga tudományát: hogy mi mindenhez ért, s mennyi mindenféle fogással és fortéllyal rendelkezik.
- Olyan tudományok ezek - mondja gőggel -, amelyek minden veszedelemből megszabadítanak.
- Hát ez szép dolog - ismerte el a macska. - Boldog lehet, akinek ilyen határtalanul nagy a tudománya...
Közben azonban, ahogy ezt mondta, egyre a fejét tekergette, ami föl is tűnt a rókának.
- Mit tekergeted a fejedet? - kérdezte bosszúsan. - Talán unod a társaságomat?
- Ó, dehogy! - szabadkozott a macska. - Csak mintha valamiféle mozgást látnék ott a hegyoldalban. Egy lovast...igen, egy lovast..., előtte két agarat..., meg mintha vizslák is mozognának a fűben.
- Eh! - legyintett a róka. - Rémeket látsz, hiszen nincs is ott semmi!
Azzal megint a maga nagy tudományára terelte a szót, és korholta a macskát, hogy olyan műveletlen.
A macska azonban mintha oda se figyelne rá.
- Mégiscsak illetlenség - fakadt ki a nagy tudományú róka -, hogy én itt magyarázok neked, te pedig elengeded a füled mellett az oktatásomat!
- Bocsáss meg - mondta a macska -, de most valami másra kell figyelnem. Nem hallod?
- Hallom, hallom - mondta kedvetlenül a róka. - Valami recseg a közelben, ennyi az egész. Mit törődöl vele?
- Recseg ám a vadászkürt! - mondta a macska, de már nem a róka mellett, hanem egy fa tetejéről. A sűrűből ugyanis két agár rontott elő: neki a macskának! A cirmos azonban résen volt, s mielőtt elkaphatták volna, fönt termett a fán.
A róka majd hanyatt esett a rémülettől. Fordult volna, hogy eliszkoljon: de hova iszkolhatott volna, mikor újra megszólalt a vadászkürt, közvetlenül a közelében, s a hangjára egy falka vizsla tört ki a sűrűből. Elkezdett vinnyogni, vonyítani, ide-oda futkosni a róka, s kapkodta a fejét, mert tomporába már bele-beleharaptak a kutyák.
Az agarak a fa alatt ültek, lesték a macskát: a macska azonban biztonságban volt odafönt, s leszólt a rókának:
- No, koma, rajta, most vedd elő valamelyik tudományodat a sok közül, hogy megszabadítson!
Ilyen tudománya azonban már nem volt a hetvenkedő rókának.
Átdolgozta: Rónay György
Nem messze a tengerparttól, egy égig érő hegynek az oldalán, élt egy vén tölgyfa; éppen háromszázhatvanöt esztendő telt már el vén feje fölött. de ez a tengersok év csak annyi volt ennek a fának, mint nekünk, embereknek, háromszázhatvanöt nap. Mi nappal talpon vagyunk, éjjel meg alszunk és néha álmodunk is. Hanem a fák másképpen élnek. A fák az esztendő során három álló évszakon keresztül ébren vannak, csak tél felé alusznak el. A fáknak a tél az álom ideje, a tél az éjtszaka a hosszú nappal után, amelynek tavasz, nyár, ősz a neve.
Nincs annak se szeri, se száma, hány forró nyári napon táncolt, kerengett a vén tölgy hatalmas lombkoronája körül az egynapos tiszavirág; élt és boldog volt. csendes boldogságában a kicsiny kis bogárka letelepedett egy friss, mélyen hasogatott tölgylevélre. Ilyenkor a tölgy sohasem tudta megállni szó nélkül:
- Szegény, kicsiny féreg! Egész életed csak egy rövid pillanat! Aztán vége! Biz ez szomorú!
- Szomorú? - feleltek mindig a kérészek, - hogy' érted ezt? Minden scupa öröm, derű, vidámság, olyan áldott, jó meleg van. Csupa merő boldogság az élet és én csakugyan oly boldog is vagyok!
- De csak egyetlen napig, aztán mindennek vége.
- Vége? - szólt az egynapos tiszavirág. - Minek van vége? Talán neked is?
- Nekem nincs, én ezer meg ezer olyan napig élek, mint te. Nekem egyetlen napom több évszakon keresztül tart, olyan sokáig, hogy te fel se tudod fogni, meddig.
- Nem értelek, mit beszélsz. Te ezer meg ezer olyan napig élsz, amilyent én egyet, de én is ezer meg ezer pillanatig élek és addig vidám, boldog vagyok. Vége lesz a világ minden gyönyörűségének, ha te meghalsz?
- Dehogy -, felelte a tölgy -, a világ csak tart tovább, el se lehet azt gondolni, milyen végtelen soká. Fel se tudjuk fogni, meddig.
- De hisz akkor mi egyforma sokáig élünk, csak más-másképpen számítjuk.
És a tiszavirág csak tovább táncolt, föllibbent a levegőbe, örült, milyen finoman erezett, könnyű szárnya van, milyen bársonyos; s örült az áldott, jó melegnek. A levegő tele volt virágillattal: hereföldek, vadrózsa, bodzavirág szaga csapta meg az ember orrát, nem is szólva a szagos müge, vad fodormenta illatáról. S a sok jó szag olyan erős volt, hogy a szegény tiszavirág attól félt, részeg lesz tőle.
Hosszú volt a nap, csupa öröm, áldott gyönyörűség és mikor a nap leszállt, a kicsiny, kis teremtés édesdeden érezte, hogy szinte fáradt ettől a tengersok boldogságtól. Picinyke szárnyai nem bírták tovább; szép csendesen leereszkedett egy lágyan ringató fűszálra, lehajtotta fejét, aztán vidám lélekkel elaludt. Úgy halt meg.
- Szegény, kis tiszavirág! - szánakozott rajta a tölgy -; mégis csak rövidke kis élet ez!
És ez a tánc újra kezdődött minden istenadta nap; szinte szóról szóra megismétlődött az egész beszélgetés és megismétlődött a vég is, a kis bogár elszenderedése a halálba, nemzedékeken keresztül; és mind boldog volt, mind édesvidáman élte le rövidke életét. És most a tölgy is leélte egy napját, tavaszi reggelét, nyári delét, őszi estéjét, közeledett az ő éjszakája is, az ő álmának az ideje. Maholnap itt a tél.
A viharok már egyre zúgták: Jó éjtszakát, jó éjtszakát! Hullanak a levelek, innen is egy, onnan is egy! Egyre tépjük, szaggatjuk őket. Lásd, aludj most már te is. Álomba nótázunk, álomba ringatunk. Úgy-e, jól is esik a vén gallyaknak? Csak úgy recsegnek-ropognak a nagy gyönyörűségtől! Aludj jól, álmodj szépeket! Ez lesz háromszáhatvanötödik éjtszakád; már egy éves vagy! Álmodj szépeket! Nehéz felhők hópihés, puha ágyat vetnek neked, fehér lepedőt, fehér takarót terítenek alád. Nyugodalmas jó éjtszakát, szép álmokat!
Lehullott a tölgynek minden levele, lombos koronája: pihenni akart az egész télen, aludni, édesdeden álmodni. De mint az ember, ő is csak olyasmikat látott álmában, amiket valaha ébren megért.
Ő is kicsiny volt valaha, réges-régen piciny kis makk volt a bölcsője; emberi számítás szerint már a negyedik századot taposta. Ő volt a legnagyobb, legszebb fa az erdőn, koronája magasan föléemelkedett minden más fa fölé és a tengeren már nagy messze meglátták és a hajók hozzáigazították útjukat. Esze ágába sem jutott, hány szem fordult felé. Zöld lombkoronája vadgalambok szállása volt, kakukk kakukkolt belőle és ősszel, mikor megsárgult, megvörösödött minden falevél, megérkeztek a vándormadarak és az ő ágain pihentek meg, mielőtt nekivágtak a nagy útnak, át a tengeren.
Most itt a tél, nincs rajta egy árva levél sem, tisztán lehetett látni, milyen módon nőtt , hajlott ezer görcsös ága-boga. Varjak, csókák seregestül telepedtek rá és lármásan károgtak, zörögtek-csörögtek: csúf, rossz idők járnak már, uramfia, de keserves kín télen megszerezni a betevő falatot.
Éppen szent karácsony estéje volt, mikor a nagy tölgy legszebb álmát álmodta. Halljuk csak, mi szépet álmodott.
A fa világosan érezte, hogy most szent, ünnepélyes perceket él a világ. Úgy rémlett neki, hogy megkondult a templom minden harangja, mintha valami csodaszép vasárnap virradt volna, olyan áldott, langyos, jó idő volt. frissen, viruló zölden feszítette szét hatalmas koronáját, a napsugarak pajkosan játszadoztak, bujkáltak a zöld levelek, ágak között; a levegő szinte terhes volt a füvek, bokrok illatától. tarka, hímes pillangók kergetőztek, tiszavirágok táncoltak, mintha az egész teremtésnek egyéb értelme, célja se volna, minthogy ők örüljenek, táncoljanak.
Minden, amit a fa évek hosszú-hosszú során át csak megért, látott, most, mint valami ünnepi menetben elvonult a szeme előtt. Látta, a réges-régi jó időkben mit lovagolnak fényes lovagok, nemes kisasszonyok tollas süvegekben, sólymokkal végig az erdőn. Vadászkürtök riadoztak, kutyák csaholtak. Látta, ellenséges katonák hogy' ütöttek tábort, amikor megérkeztek, kivont kardokkal, tarka-barka uniformisokban, dárdákkal, alabárdokkal, tábortüzek gyúltak ki a tölgy terebélyes koronája alatt, katonák énekeltek, mielőtt elaludtak. Kirándulók telepedtek le árnyékában, hangos terefere, nevetgélés közben ettek-ittak és nevük kezdőbetűit belevágták a tölgy zöldesszürke kérgébe. Néha-néha, évtizedes időközökben, széleskedvű fiatalemberek citerát, eolhárfát akasztottak az ágaira; most újra valamennyi megzendült, pengett a lombjai közt. A vadgalambok búgtak, turbékoltak, mintha azt akarnák elbeszélni, mit érzett most a tölgyfa és a kakukk egyre kiáltozta, hány szép nyári nap vár még reá.
Mintha friss életnedv áradt volna végig a törzsén, legvékonyabb gyökereitől fel a legmagasabb ágakig, legutolsó, legvégső kis leveléig. A fa úgy érezte, friss erőre kap tőle, hogy még jobban megterebélyesedjen, úgy érezte, minden gyökerével, hogy melegség, élet van a földben is. Érezte, mint erősödik, nő egyre magasabbra, fel az égnek. Dereka szakadatlan mind feljebb tört, koronája mind sűrűbb, hatalmasabb lett és amint nőtt, nőttön nőtt, egyre jobban érezte magát, egyre boldogabb, gyönyörűségesebb sóvárgással vágyódott mind magasabbra, fel, Isten ragyogó, meleg napjáig.
Már messze fölébe nyúlt a felhőknek, sötét csapatokban vádormadarak húztak el alatta, vagy fehér hattyúk vonultak el messze fehérlő falkában.
És láthatta őket a fa minden egyes levele, mintha mindegyiknek szeme volna. A csillagok akkorák voltak, úgy szikráztak, hogy fényes nappal láthatták őket. Oly szelíden, oly tisztán ragyogtak, mint az árnyékában játszadozó gyermekek szemei.
Végtelen boldog volt, csordultig megtelt a lelke örömmel, de minden gyönyörűségében is fájdalmasan gondolt rá, miért nem emelkednek föl vele az erdő többi fái is, minden bokra, virága, miért nem érzik ők is valamennyien ezt a ragyogó boldogságot. a hatalmas tölgy nem volt igazán boldog az álom minden dicsőségében sem, mert boldogságát nem tudta megosztani midenkivel, az erdő aprajával, nagyjával és ez a kívánság éppolyan erővel járta át minden ágát, minden levelét, mint a mi kívánságaink a mi szívünket.
A fa koronája izgett-mozgott, mintha valamit keresne, vissza-visszanézett és nemsokára a szagos müge illata tört fel hozzá, majd egyszerre még erősebben a fodormenta, ibolya illata csapta meg. Mintha a kakukk hangját is hallotta volna.
Csakugyan, a felhőkön keresztül felkandikáltak hozzá a fák zöldelő ormai, látta, mint nőnek, nőnek alatta feléje a fák. Bokrok, virágok felemelkedtek a levegőbe, egyik-másik gyökerestül felszakadt és repült fölfelé. Leghamarabb fölért a nyírfa; mint valami fehéren cikázó villám kígyózott föl karcsú dereka, ágai úgy hajladoztak, mint valami zöld lobogó. És vele nőtt az egész erdő, még a barnabuzogányos nádszál is; egy hosszú fűszál úgy libegett, hajladozott, mint egy zöld selyemszalag és egy tücsök cirpelt rajta és hegedült lábával a szárnyán. Cserebogarak búgtak, méhek zümmögtek, minden madár úgy énekelt, ahogy az Isten tudni adta. csupa ének, muzsikaszó volt minden, akárcsak az égben.
- Hát az a kis piros virág mért nem tart velünk? - kérdezte a tölgy - meg az a kék harangvirág, meg a kis szarkaláb?
Mert a tölgy azt akarta, minenkinek része legyen az örömében.
- Mi is itt vagyunk, mi is itt vagyunk - énekelték, csicseregték valamennyien.
- Hát az a sok szép, tavalyi müge, meg harmadéve az a tengersok gyöngyvirág! Meg az a gyönyörű vadalmafa, milyen szép volt! És az erdő minden szépsége évek óta, évek hosszú sora óta! Ha még mind élne, ők is velünk tarthatnának!
- Mi is itt vagyunk, mi is itt vagyunk! - zengett felülről, mintha azok előre fölrepültek volna.
- Istenem, de szép, ez már nem is lehet igaz! - ujjongott a vén tölgy. - Itt vannak mindnyájan, apraja-nagyja, egy se hiányzik! Lehetséges ekkora boldogság?!
- A mennyországabn minden lehetséges! - zengett felé.
S a tölgy, mely még egyre csak nőtt, egyszerre csak úgy érezte, hogy gyökerei felszakadnak a földből.
- Most már igazán jó, jobb nem is lehet! - gondolta a fa. - Most már nem köt le semmi! Most már fölrepülhetek az Úristenhez, aki égi dicsőségében és hatalmában él fölöttünk és velem jön az egész erdő, apraja-nagyja, mind!
- Mind!
Ezt álmodta a tölgy és míg álmodott, kegyetlen vihar zúgott végig égen-földön, szent karácsony éjjelén. A tenger nehéz, fekete habokat görgetett a partnak, a fa recsegett-ropogott, kitört és épp mikor azt álmodta, hogy a gyökerei is felszakadnak a földből, a vihar gyökerestől kicsavarta. Eldőlt. Háromszázhatvanöt esztendeje sem volt egyéb, az sem volt más, mint a tiszavirág egyetlen napja.
Karácsony reggelére, mikor a nap újra kisütött, elült a vihar. A templomok minden harangja megkondult az ünnepre és minden kéményből, még a vásári sátoros szeegény kis házikója tetején is kékes füstfelhő szállt föl az égre. A tenger lecsendesedett és kinn a sík tengeren, egy nagy hajón, mely szerencsésen megúszta a szörnyű vihart, szent karácsony ünnepére minden zászlót felhúztak az árbocokra.
- Nincs meg az öreg tölgy! A hatalmas, vén fa, amelyhez igazodtunk! - mondták a tengerészek. - Kidőlt ezen a viharos éjtszakán. Kihez, mihez igazodunk ezután! A jó Isten a megmondhatója.
Ilyen gyászbeszédet kapott a tölgy, amely most egész hosszában elnyúlt a parti havon. És a hajóról a partig elhangzott az ünnepi ének:
Krisztus Jézus született, örvendezzünk,
Neki öröméneket zengedezzünk,
Dávidnak véréből, tiszta szűz méhéből
Krisztus született nekünk.
Így szólt a régi karácsonyi ének és a hajón mindenki úgy szállt fel Istenhez az imádság szárnyán, mint a vén tölgy utolsó, legszebb álmában.
Három fenyőfa állt egy dombtetőn.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó.
Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának ! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
- Bárcsak engem vinne ! - mondta a Kisebbik fenyő.
- Bárcsak engem választana ! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt ? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet ! - mondta a Legnagyobb fenyő- Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között ? - kérdezte.
- Nem ! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között ? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
- Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó.
- Dehogynem ! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom , hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon ! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...
Átdolgozta: B. Radó Lili
...Hol volt, hol nem volt...volt egyszer egy fiatal legény, akinek nem volt sem arany, sem ezüst marhája, sem egyéb nemű drágasága, de azért mégse volt szegényebb a templom egerénék. Kemény járású, széles vállú, dolgos kezű volt a legény, a szíve is a helyén volt, az esze se járt a szomszédban. Hogyan történt, hogyan nem, egyszer csak azt se mondja, hogy bű, vagy bá, csak elindult világgá...Ment, ment mendegélt, elmaradt a falu, elmaradtak az ismerős hegyek is, s előtte kéklett a nagy messzeségben egy új világ, amelynek sem a patakját, sem a mezejét nem ismerte, s amelyről azt se tudta, szól-e ott az erdők alján tilinkó, játszik-e ott a vándoremberrel a rónaságon csalóka délibáb...
De azért meg nem állott, meg se pihent, csak mikor a hazai föld határához ért, heveredett le egy kissé. Mintha megnehezedett volna a szíve. Vissza-visszatekintett az elhagyott hegyek felé, mintha azok hívták, hívogatták volna visszafelé...
Ahogy ott elábrándozott, egyszerre csak megszólal egy hang a háta mögött:
- Ugyan hová pislogatsz, szép öcsém?
A legény hátrafordult. Egy fehér szakállú öregember állt a háta mögött. Lehetett vagy háromszáz esztendős. Vagy hogy talán több is. A legény lekapta a kalapját.
- Hazafelé, jó uram.
Az öregember lassacskán, öregesen leereszkedett a legény mellé, a földre.
- Hazafelé száll a gondolatod? Hát ugyan ki űzött el onnan hazulról?
A legény hátraszegte a fejét.
- Engem? Elűzött-e valaki? Ugyan mi jut az eszedbe, jó uram?
- Akkor pedig nem értem, mit keseregsz itt a határon? Elmész: vagy visszajössz, vagy se! Oda se neki, öcsém!
A legény elgondolkozott.
- Elmenni, elmegyek, az igaz. Idegenbe hajt a dicsőség szomja. De azért, jó uram, mégiscsak eszembe jutott: füttyög-e ott is a kéklő hegyek között a sárgarigó? Terem-e ott is égszínű búzavirág a mezőn? Piroslik-e ott is égő pipacs a búzában?...
Az öregember fölkacagott:
- Hahaha! Dicsőséget szomjazol: és megállít a búzavirág? Utánad sír a rigó füttye: és elszaladsz előle? Aranyszárnyú tündért kergetsz: és megfordulsz egy haszontalan kis piros virág után? Furcsa legény vagy, szép öcsém!
A legény türelmetlenül csapott öklével a földre, de abban a pillanatban föl is jajdult.
- Jaj, de bevágtam a kezemet valami éles kőbe!
Az öreg odatekintett.
- Tán nem is kő az, öcsém. Valami csillogó jószág áll ki a földből.
A legény széthányta a göröngyöt. És alig akart hinni a szemének, egy csillogó cirkalom ágaskodott ki a földből. Az egyik ága színarany, a másik meg szép fehér ezüst.
Megszólalt az öreg:
- Ládd-e, öcsém, a hazai rög ajándékkal búcsúzik tőled.
A legény meg csak néze, nézte a csillogó cirkalmot, s észre se vette, hogy kezéből szivárog a vér.
Megint csak az öreg vette fel a szót:
- Nem is tudod, öcsém, milyen szerencsés ember lettél. Ez: a világokat átfogó cirkalom. Akármerre jársz, akármerre méricskélsz vele, szerencse, siker fakad a nyomán. Most már bizonyosan rád mosolyog majd a dicsőség forró sugara...
De a legényt úgy elfoglalta a maga gondolata, hogy jóformán oda se ügyelt az öregember beszédére. Csak forgatta, forgatta kezében a csillogó szerszámot.
- De szép, de szép ez a cirkalom!
Azzal össze is hajtotta, zsebre is dugta s búcsúzóra emelte a kalapját.
- Isten áldjon, nagyuram!
- Isten áldjon, öcsém! De sietős lett egyszerre az utad. No, de mielőtt elindulnál, én is megajándékozlak még egy jó tanáccsal. Ne lépd addig át a hazai határt, míg utolsószor meg nem mosod az arcod a mezei virágok harmatában s utolsószor nem oltod el a szomjúságod a honi patak friss vizéből...Áldjon meg az Isten, öcsém!
Az öregember föltápászkodott a földről, megbökte a kalapja szélét s lassan, csoszogva indult el arrafelé, amerről a legény jött...
A legény még egy ideig utánabámult, azután pedig mintha valami varázs fogta volna meg: lehajolt a földre, kezét benedvesítette a mezei virágok harmatával s jól megdörzsölte vele a szemét, a homlokát, az egész arcát...Valami csodás frissesség szállotta meg egyszerre. A tüdejét majd szétvetette az üde, illatos levegő. A szeme erősebb nézésű lett.
- Ejnye, de jó tanácsot adott ez az öregember!
Szinte szeretett volna utána kiáltani egy köszönő szót, de az már végleg eltűnt. Most már azután gondolkodás nélkül ment le a csörgő patakhoz. Megmerte a kalapja szélét kristályos vizéből s egyszerre felhörpintette. Pompás, üdítő íze volt. Ruganyosabbnak, erősebbnek érezte magát tőle...És zengő füttyszóval nekivágott az idegen földnek...
Hosszú ideig ballagdált magában, embernek a színét se látta. Más volt körülötte minden, mint odahaza. A fák se voltak olyanok, a fűszál is sápadtabb volt, a levegő is nyomottabb...Végre azután egy pásztoremberrel találkozott. Illendően ráköszöntött:
- Szerencsés jó napot kívánok! Nem mondanád meg kinek az országát járom?
A pásztor is megbillentette kalapját.
- Hogy kinek az országát? Hát ma az Aranyország királyáét. Holnap, úgy lehet, az Ezüstország királyáé lesz már ez a föld. Ma az egyiké, holnap már a másiké. Így megy ez már egy emberöltő óta. Változó szerencsével verekszenek itt, ezért a földért a királyok.
A legény nagyot nézett.
- Hát ez már hogyan lehetséges?
A pásztor a vállát vonogatta.
- Hogyan lehet? Hát csak úgy, hogy valami ócska írásból kiböngészték az írástudók: merre terjedt valamikor Aranyország határa, s úgy találták, hogy Ezüstország királya elszántott belőle egy jókora csíkot...Rá is üzent menten a király a szomszéd királyra, hogy adja vissza tüstént az elfoglalt országrészt. No, lett is ebből mindjárt kavarodás! Ezüstország írástudói is kisütötték valami poros levélből, hogy Aranyország vett el egy darab földet Ezüstország földjéből...Hát ezen aztán szépen hajba kaptak, s most a két király egymás országát pusztítgatja. Hol az egyik veri a másikat, hol a másik veri az egyiket. Mi pedig pusztulunk, veszünk. Az írástudók meg egyre veszekednek, hogy öt arasznyival errébb vagy arrább van-e a határ?...
No, a legény sem akart többet hallani. Egyenesen a királyi palota felé vette az útját. Ott azután előállott, hogy így, meg úgy, vezessék azonnal a király elébe, mert ő egy-kettőre kiméri: merre van az ország határa. Dejszen, kacagtak is rajta alaposan. Hogy még ilyen ütött-kopott legény bölcsebb akarjon lenni az írástudóknál is! De, hogy váltig erősködött, hát csak elvezették a király színe elé. A király is csak úgy félvállról vette az ajánlkozást. De mivelhogy a legény nagyon bizonykodott, hát a király is rácsapott az asztalra.
- Üsse kő! Próbáld meg, szép öcsém! Csakhogy előbb beszélj Ezüstország királyával. De ha rosszul sül el a dolog, akkor teremtuccse, vörös nadrágot szabatok rád!
A legény nem ijedt meg a fenyegetésre, hanem sietve átballagott Ezüstországba. No, itt fogadták csak nagy hahotával! De hahota ide, hahota oda, a vége mégiscsak az lett, hogy Ezüstország királya is rávágott öklével az asztalra.
- Bánja a bánóci bán! Mutasd meg hát, mit tudsz. De ha kevesebbet tudsz, mint hiszed, akkor mogyorófa vesszővel hegedültetem el rajtad a "huszonötök kesergőjét!"
Erre sem vetett ügyet a legény. Elkérte itt is, ott is a poros írásokat, azokat bújta három éjjel, három nap. Aztán csak elüzen a két királyhoz, hogy másnap pont délben legyenek itt, meg itt az udvari néppel együtt, elkezdi a mérést.
Hát a királyok ott is voltak, még tán delet sem harangoztak. A legény is megjött. És se szól, se beszél, csak előveszi belső zsebéből a gyönyörűséges cirkalmot. Két ágát kinyújtja s először az ezüst szárát szúrja le a földbe, az arany szárát pedig jobbra-balra meghajtogatja a levegőben.
Hogy erre mi történt? Hát az történt, hogy mindenfelől valami csodálatos zúgás keletkezett, s amerre az arany szár hajolt, egy pillanat alatt egyenes vonalban aranykalásztenger nőtt ki a földből és susogott és zizegett és hullámzott lágyan, selymesen...
Az emberek még a szájukat is nyitva felejtették. De nyitva felejtette ám a legény is. Ő mérni akart, s íme, a bűvös cirkalom nyomán csuda kelt ki a földből.
Ezüstország népe hadonászva kiabált:
- Ugye, mégis mienk a nagyobb határ! Az aranykalász mutatja, meddig terjed Aranyország!
A legény oda se hederített a kiabáló népre. Csak megfordította szépen a cirkalmot. Arany szárát dugta a földbe s az ezüstöt hajtogatta. És a másik pillanatban ott hajlongott a túlsó oldalon az ezüst kalásztenger, végig szép egyenes vonalban...
És a két ország között véges végig széles nagy út szaladt. Az egyik oldalán aranyalma mosolygott a fákról, a másik oldalát barackfa szegte be, amelyen zengő ezüst barackot ringatott a nyári fuvalom. Ez az út volt a két ország határa. Ezért verekedtek, pusztították egymást és egyiknek se volt igaza.
Az írástudók egyszeribe az orrukra rántották süvegüket. A legény meg diadalmasan nézett körül, s ujjongva lóbálta kezében a bűvös cirkalmot...
Nosza körülfogták őt a királyok is. Az egyik mindjárt fiává fogadta, a másik aranyhajú lányát hozzá feleségül adta. És a királyfivá lett szegénylegény, százszorszép feleségével aranypalotába költözött és cirkalmával hol itt, hol ott mérte a szegény emberek igazságát is...És gyarapította napról napra dicsőségét.
Egyszer csak, hogyan történt, hogyan nem, egy szép napon magára vette szegényes gúnyáját, kézenfogta világszép hitestársát, vitte magával ki a határba, a határból messze idegen tájékra, amerre a királylány sohase járt.
- Merre viszel engem, én jó uram?
- Tündérországba, kicsiny feleség!
Aztán megint csak hallgattak. Csak mentek, mentek egyre messzebb...és messzebb. Egyszerre csak a messzeségből csodás trillázó füttyszót hozott a kóbor szellő. A férfi szeme felvillant. Megszorította felesége kezét.
- Hallod? A sárgarigó füttyög! A sárgarigó.
A két szeme könnyben úszott. Aztán hirtelen eleresztette az asszony kezét, és rohant, rohant előre, mint a vágtató szélvész...
Az asszonynak pityergősre rándult a szája. De még jóformán ideje sem volt belekezdeni, az ura már újra ott termett, kalapja telis-tele volt valami szépséges égőpiros virággal, aminőt az asszony sohase látott, a kezében pedig ott kéklett a kék égboltozatnak egy tenyérnyi darabkája...Aztán csak teleszórta az asszony aranyhaját, bársonyos vállát lángoló pipaccsal és mosolygó búzavirággal...A királyleány pedig hozzásimult az urához és úgy suttogta boldogan:
- Tündérországban vagyunk, kis uram, ragyogó Tündérországban...
Így volt, mese volt...Ki nem hiszi, járjon utána.
Majdnem minden gyermek ismeri már azt a mulatságos történetet, mikor a tücsök tél idején ennivalót kért a hangyától, s őszintén bevallotta, hogy neki bizony azért üres a kamrája, mert egész nyáron dalolással töltötte az időt.
A zsugori hangya erre azt felelte:
- Ha nyáron daloltál, télen táncolj, legalább nem vesz meg a hideg.
Nos hát, olvastam én egy könyvből, hogy mi történt később ezzel a fösvény hangyával. Elmondom nektek is.
Tudjuk, hogy a hangya nagyon szorgalmasan összegyűjtötte éléstárába a télire való eleséget, és gondosan őrizte, másnak nem juttatott belőle soha egy falatot sem.
A szomszéd kertben parádézó pávák azonban nyomára jöttek az ő gazdaságának, és egy szép napon rajtarontottak, és falánk módon mindenét elpusztították. A pici hangyának elég lett volna az az eleség három hónapra, amennyit a páva gyomra egyszerre bevett.
Amíg a hó és a jég be nem köszöntött, csak megvoltak valahogy szegény hangyák. A jég, a hó és éhség miatt azonban nagy részük elpusztult. Csak egyetlenegy hangya maradt meg a bolyból, éppen az a fukar, amelyikkel a tücsök szomszédasszony szóba keveredett.
Mit tegyen? Hová forduljon? Nagy búsan útra kelt, és ide-oda nézegetett. Amint így andalog, egyszerre csak szemébe tűnik a nagy kert végében lévő méhes, tele méhkasokkal. Erre reménység szállta meg a szívét. A méhes felé vette útját azzal a szándékkal, hogy bekopogtat az első köpűnél.
Amint odaérkezett, tétovázva megállt, és azon tűnődött, melyiknél kopogtasson. Bizonyosan valamennyi színig töltve édes mézzel.
A szemes méhecske, aki a közös kincs őrzésére volt kirendelve, csakhamar észrevette az ácsorgó hangyát, és rákiáltott:
- Mit ácsorogsz itt?
A hangya nagy sóhajtás közt előadta keservét:
- A pávák elpusztították éléstárunkat, rokonaim, társaim elvesztek a hidegben, megvette őket az éhség. Te, tudom, szorgalmas, jó gazdasszony vagy, teli az éléskamrád, gondoskodtál a hideg téli napokról, előre tudsz számítani, épp úgy, mint mi hangyák. Szerencsésebb is vagy nálunknál, mert nem fosztogatták ki kaptáradat. Könyörülj rajtam, adj ennivalót!
A méhecske nyugodtan végighallgatta, aztán így szólt.
- Hallottam híredet. Van egy jó barátnőm, a tücsök, és ő azt beszélte rólad, hogy te nem voltál iránta könyörületes, mikor ő alamizsnáért fordult hozzád. Igazat mondott?
A hangya nagy zavarában nem tudott felelni.
- Mit gondolsz jobb vagyok én náladnál? - folytatta az okos kis méh pirongatva.
A hangya roppantul szégyellte, hogy híre futott az ő szívtelen fösvénységének, és már fordult, hogy odébbálljon. De a méhecske visszatartóztatta:
- Ne menj el! Az én ajtóm elől egy szűkölködő sem fordul vissza vigasz nélkül, egy éhes sem távozik üres gyomorral. Jó gazda vagyok, de nem fukar. Amit gyűjtök mindig elég arra, hogy másnak is jusson belőle. Jöjj be, szomszéd, lakomázz kedved szerint, de aztán emlékezz rá, hogy nem azért áldott meg minket a Teremtő ritka szorgalommal, ügyességgel, hogy mi azt csak a magunk hasznára fordítsuk, hanem megtanított egyúttal arra is, hogy könyörületesek legyünk a szükséget szenvedők iránt.
A hangya pironkodva lépett be a gazdag kaptárba, teleszívta magát finom zamatos mézzel, és azután hálásan búcsúzott el a vendégszerető méhecskétől.
A kis cinege szomorúan sírdogált az ágon. Odaröppent hozzá a mamája.
- Miért sírsz, kis cinegelányom?
- Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor olyan rossz nekünk, madaraknak...Bezzeg jó az embereknek! Készülnek a karácsonyra, s lesz nekik csodálatos karácsonyfájuk.
- Majd odarepülünk az ablakokhoz - és megcsodáljuk. S nézd, itt az erdő szélén, mennyi karácsonyfa álldogál. Ez mind a miénk: az állatoké! A szép fehér hó fel is díszíti nekünk.
- Én...mégis...igazit szeretnék...!
Eljutott a híre a cinegelányka szomorúságának a többi madárhoz is. Megsajnálták. Összedugták a fejüket...
A hangos cserregésre és csörrögésre a szundikáló mókusok is felébredtek. Nagy mérgesen néztek ki az odúból. Ám amikor a madarak nekik is elmondták, miről beszélgetnek, mindjárt megbékéltek. Sőt!
- Mi is segítünk!
S megkezdődött a nagy, titokzatos, a legtitkosabb erdei készülődés...
Cinegepapa a faluba repült szomorú leánykájával...Ott figyelték, hogyan készülődnek az emberek az ünnepre.
Közben a többiek sem tétlenkedtek!
A mókusok szalagot kötöttek minden mogyoróra és dióra...A verebek apró almácskákat hoztak. A búbospacsirta aranyszínűre festett mákgubókkal érkezett. Cinegemama szalmavirágot szerzett a piacon. Gyönyörű füzért készített belőle. Bagolyapó világító festékkel kente be a fenyőtobozokat. Ezek helyettesítik majd a gyertyákat.
A madarak és a mókusok, a cinegetanya mellett, a legszebb fenyőfát díszítették fel. Lett is öröm, amikor a cinegelányka visszatért. A csodálkozástól szólni is alig tudott:
- Ez...ez... ez az...enyém? Az én igazi karácsonyfám? Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
- Boldog karácsonyt! - felelték a madarak és a mókusok.
- BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!
A falu végén ütött-kopott házban élt, de inkább csak éldegélt Ferkó a nagypapájával. Különösen a kisfiú várta a karácsonyt.
- Ugye nagyapó, nekünk is lesz csillogó-villogó, gyönyörűséges karácsonyfánk?
- Nem tudom, kisunokám! Lehet, hogy az idén is meg kell elégednünk a vázába tett gallyakkal, s néhány szem szaloncukorral. Szegények vagyunk...- azzal félrefordult, gyorsan letörölte a könnyeit, nehogy meglássa az unokája.
A karácsony már a kertek alatt járt, még néhány nap, és megérkezik...
Nagyapó másnap korán kelt. Előkereste a régi-régi szánkót, s rátette a kisbaltát. Azzal elindult. Meg sem állt az erdőig. Nézte, nézegette a szebbnél szebb fenyőfákat.
- Ez túlságosan magas, ez meg terebélyes...Talán ez a kicsike, ez jó lesz.
Felemelte a fejszét. Mielőtt lesújthatott volna, a fa kidőlt magától. Elcsodálkozott. Feltette a szánkóra gyökerestől, és elindult haza.
*
Elérkezett a várva várt nap. Nagyapó cserépbe ültette a kicsi fácskát. Néhány ezüstszál, s hat szaloncukor árválkodott rajta. Gyertya mindegyik ágára került.
Ferkó közben a konyhában öltözködött. Hamarosan nagyapja is követte példáját.
- Meg kell adni a módját! - szokta mondogatni. - Újra ugyan nem telik, de tiszta és rendes ruhában köszöntjük a kis Jézust.
Ezalatt a szobában valami történt. Először a virágcserép, majd a fácska is nőni, növekedni kezdett. Már a plafonig ért. Azután az ágai megteltek szaloncukorral, csodálatos díszekkel. Mintha mesebeli tündér suhintott volna a varázspálcájával, egy szempillantás sem telt bele, ajándékok sorakoztak a karácsonyfa alatt...
Mikor Ferkó nagyapjával a szobába lépett, szeme-szája elállt a csodálkozástól. Szégyen ide, szégyen oda, bizony nagyapó szája is tátva maradt.
Ebben a pillanatban kigyúltak a gyertyák, s felszikráztak a csillagszórók. Valahol távoli zene szólt. Ekkora örömet még nem látott a világ. A szépen becsomagolt dobozok ruhákat rejtettek mindkettőjüknek, játékokat Ferkónak.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm, drága nagyapó! Te igazi varázsló vagy!
- Boldog vagyok, mert örülsz, de...de...a varázsló nem én vagyok!
Az új játékokat Ferkó az ágyba is magával vitte. Álmában mosolyra húzódott a szája, s mintha azt mondta volna:
- Köszönöm!
Ilonka nagyon szerette a gyöngyvirágot. Ha csak tehette, bevitte a szobájába ezt a kedves fehér virágot, és gyönyörködve nézegette. Egy délután, mikor megint egy marék gyöngyvirágot tett a pohárba, ledűlt a pamlagra, és a nyári melegtől elkábulva szundikálni kezdett. Alig hunyta le a szemét, csodálkozva látta, hogy a fehér gyöngyvirágszálak kilépnek a pohárból, és a pamlag felé tartanak. Be gyönyörűek voltak, Istenem!
Hajladozott, ringott a sok fehér gyöngyvirágszál, mintha csak muzsikaszóra lépegetne. A kis csöngettyű ott a kelyhükben megszólalt, és Ilonka csodálatosan szép tündéri dalt hallott a kehelyből csilingelni. Aztán egyszerre csönd lett. A gyöngyvirágok odatelepedtek a pamlag köré, és az egyik beszélni kezdett:
- Akarod-e a mi történetünket hallani, Ilonka?
Ilonka csak fejével bólintott, mert bár nagyon szeretett volna felelni, az ajkát semmiképpen sem bírta kinyitni.
- Réges-régen - kezdte a gyöngyvirág -, mikor még tündérek is laktak a földön, itt a ti kertetek helyén állt a tündérkirálynő palotája. A tündérkirályné szép volt, jó volt és boldog volt. Alattvalói szerették, azonfelül meg mindenki tudta, hogy az ő kisleánya, Gyöngyike a legengedelmesebb kisleány az egész világon.
A tündérkirályné ezt gyakran el is mondta ismerőseinek, úgy tele volt a szíve boldogsággal, hogy nem tudta hallgatva elviselni.
A tündérkirálynét gyakran látogatta meg egy rossz tündér. Olyan jószívű volt a királyné, hogy még a rossz tündért is szívesen látta házánál. Aki aztán mindenféle bosszantással hálálta meg a királyné jóságát.
- Tehetsz, amit akarsz - mondta a királyné mosolyogva -, én boldog vagyok, engem nem lehet megkeseríteni.
- Hát aztán miből áll az a híres boldogságod? - mondta a rossz tündér csúfolódva.
- Az én gyermekem a legengedelmesebb gyermek a világon.
- Ugyan, van ilyen is? Minden gyermek egyformán engedetlen.
- Az enyém jó - felelt a királyné boldog megelégedettséggel.
- Akarsz velem fogadást kötni? - kérdezte a rossz tündér.
- Fogadást? Mire?
- Hogy gyermeked még ma engedetlen lesz.
- Oh, az lehetetlen.
- Annál jobb, ha így bízol benne. Akkor nem kockáztatsz semmit a fogadással. Én ugyanis azt akarom, hogyha gyermeked engedetlen lesz, az én hatalmamba kerüljön.
- Az én gyermekem a te hatalmadba, te gonosz lélek! Soha! Távozz innen!
A rossz tündér felkacagott:
- De hát mit félsz, ha olyan engedelmes az a gyermek, akkor én úgysem nyerhetem meg a fogadást. De úgy veszem észre, hogy csak üres dicsekedés a te beszéded, és gyermeked nem is az, akinek hireszteled.
- De igenis az - kiáltott a tündérkirályné haragosan. - És lásd, te gonosz tündér, hogy én semmiképpen nem félek tőled.
- Mutasd meg! parancsolj valamit gyermekednek, és mire a nap leszáll, ő meg fogja szegni szavadat.
A királyné behívatta Gyöngyikét:
- Gyermekem, ma nem szabad elhagynod a palotát. Értetted?
Gyöngyike engedelmessége jeléül lehajtotta fejét, és bement szobájába.
A gonosz tündér pár pillanat múlva mint kedves kisleányka kopogtatott ajtaján:
- Gyöngyike, gyere játszani!
- Nem mehetek, kisleány, édesanyám megtiltotta.
- Eh, hiszen nem látja senki.
- A rossztól nem az emberek, hanem a magunk kedvéért kell óvakodnunk - mondta Gyöngyike komolyan.
A rossz tündér bosszúsan távozott, de pár pillanat múlva, mint ősz szakállú öregember jelent meg az ablaknál, az egyik keze tele volt cukorkával, a másikban gyöngy, kláris, rubin meg gyémánt volt.
- Gyöngyike, gyere ki! Ez mind a tied lesz - csalogatta az öregember.
Gyöngyike fejét rázta.
- A világ minden kincséért sem szegem meg jó anyámnak adott szavam.
A rossz tündér megszégyenülve sompolygott el, de alig telt el egy pár perc, halk, nyöszörgő sírást hallott Gyöngyike az ablaka alatt. Sápadt arcú, kisírt szemű gyermek nyújtotta feléje karját.
- Egy kis vizet, egy pohár vizet!
- Gyere be - szólt Gyöngyike sajnálkozva -, én szívesen adok.
- Nem bírok mozdulni - nyöszörgött tovább a gyermek -, oh, légy irgalmas, és ne hagyj elpusztulni.
Gyöngyike fogta a pohár vizet, és így szólt:
- Ha jó anyám látná e szegény gyermek szenvedését, maga is úgy akarná, hogy segítsek ezen a gyermeken.
Kilépett az ajtón. E pillanatban azonban érezte, hogy vállon ragadja valaki. A beteg gyermeknek híre-nyoma sem volt, de ott állt a gonosz tündér, és vasmarokkal tartotta szegény Gyöngyikét.
- Az enyém vagy! - kiáltotta diadalmas hangon.
Gyöngyike édesanyját nézte, ki ott zokogott mellette.
- Oh, gyermekem, miért is voltál engedetlen?
Gyöngyike eltakarta arcát, és zokogva mondta:
- Oh, anyácskám, úgy sajnáltam azt a szegény elhagyott, beteg gyermeket.
A gonosz tündér azonban mit sem törődve könnyeikkel, diadalmasan ismételte:
- Az enyém vagy! Az enyém vagy!
Ebben a pillanatban egy felhőkocsin fehér szárnyú angyal ereszkedett le az égből. Parancsolóan nyújtotta ki karját, és a gonosz tündér erre az intésre rémülten bocsájtotta el Gyöngyikét.
- Hozzá ne nyúlj ehhez a gyermekhez! - szólt az angyal szigorú hangon. - Jó szíve juttatta őt a bajba, és neked nem lehet hatalmad felette.
Aztán a tündérkirálynéhoz fordult:
- Szegény tündér, nem adhatom vissza a gyermekedet, mert te is hibás voltál, mikor gyermekedet egy fogadásra feltetted. De átváltoztatom őt fehér gyöngyvirággá. És aki ránéz erre a virágra, tudni fogja, hogy az ő hibája csak a túlságos jóság volt.
És így nyílik a fehér gyöngyvirág gyönyörűségére minden jó embernek.
Ilonka örömtelen kiáltotta:
- Te voltál az Gyöngyike, te voltál!
A fehér virág lehajtotta fejét, és a kis csengettyűk megint csilingelni kezdtek. Ilonka fölébredt a bűbájos hangra, és ámulva látta, hogy a gyöngyvirágcsokor megint ott áll a pohárban régi helyén, mintha nem az imént mondta volna el neki a szép, szomorú mesét.
Volt egyszer egy tündér, kinek tölgylevelekből volt fonva a koszorúja. Az erdő tündérkéje volt. Az erdő neki panaszkodhatott, ha túlságosan nagy lármát csaptak a madárfiókák, mikor a mókusok rakoncátlankodtak, s csupa játékból prédálták a makkot, vagy ha sehogy sem bírt szép sötétkék színt váltani a sápadt ibolya. Ilyenkor, ha valami panasza volt, addig-addig zúgott az erdő, míg szép rózsaszínű fellegvárából leszállt a tündérke, és megkérdezte:
- No, mi bajod, erdő barátom? Ki vétett ellened?
Éppen így történt egy csúf, esős, ködös őszi napon is. A kis tündér esőköpenyben jött le, tudta, hogy bizony náthás is lesz, de csak megtette az erdő kedvéért.
- Oh, hát mi történt már megint? Kire van panasz?
- Senkire, jó tündérke. A madárkák szépen viselik magukat, a mókuskák bizonyosan képeskönyveket nézegetnek odúikban, és a kis ibolya sem nyílik már többet.
- De hát akkor mi a bajod?
- Szép szeretnék lenni. Olyan rongyos és kopott már a ruhám. Fehéret szeretnék. A fejemre pedig szép, fényes koronát.
- Hm, hm - szólt a tündérke, és elgondolkozott. - Nem tudsz te aludni, fiam, ha korona lesz a fejeden Ej, csak az pihen igazán, ki csak virágot tűzhet a kalapja mellé.
- De én azt szeretnék - zúgott az erdő.
- Legyen! - szólt a tündérke, és intett a pálcájával.
Zsörtölődve jött elő egy öreg apó valahonnan a levegőből.
- Öltöztesd az erdőt fehérbe - szólt a tündér. - És a fejére tégy koronát.
Hipp-hopp, megtörtént. Az erdő talpig fehérben csillogott, s nagy, fényes korona volt a fején.
- Milyen szép vagyok most! - szólt kevélyen. -Hej, csak jönnének a madárkák, hogy mulathatnék velük.
A madarak fenn voltak a felhők táján, és el akartak szállni messzire.
- Nini, milyen fehér erdő van odalenn - szólt az egyik kis madár. - Szálljunk le rá.
Leszálltak. De a pompás fehér erdő nagyon hideg volt. Csupa hóból meg zúzmarából volt a ruhája.
- Nem ér ez a pompás, de hideg vendéglátás semmit - szólt az öreg madár. - Szálljunk tovább.
- Milyen szép vagyok most - szólt később újra az erdő. - Hej, csak jönnének a mókuskák, és mulattatnának.
A mókuskák bent ültek a jó mohás odúcskáikban, mogyorót ropogtattak, ha megunták a szundikálást.
- Jó lenne kimenni - szólt egy kis fekete mókus.
De a nagypapa, a tapasztalt öreg, szürke mókus így szólt:
- Ki ne menjetek, fiaim. Az erdő szép most, de olyan kényes, hideg, hogy nem adna nektek egy fél makkocskát sem.
Az erdő csak tovább unatkozott.
- Milyen szép vagyok! - szólt még egyszer. - Hej, csak néznének fel rám a kék ibolyák, és mesélnének valamit.
A kék ibolyák ott lapultak a sok barna levél és moha alatt.
- Jó lenne kinézni - szólt egy kis bimbó.
De a nagy, zöld levél, a tapasztalt öreg anyóka így szólt:
- Ki ne dugd a fejedet, fiam. Az erdő most kevélységében olyan hideg, hogy rögtön megdermednél.
És a szép, pompás erdő magára maradt. Nem keresték fel sem a madarak, sem a mókuskák, sem az ibolyák, kik mind úgy szerették addig, míg egyszerű volt s csak virágot tűzött a kalapja mellé.
Az erdő elhagyatottságában, unalmában egyre sóhajtozott. Addig-addig, hogy kis prémes bundájában lejött a tündérke.
- No, mi baj megint, édes erdőm?
- Vedd el a szép ruhámat, a koronámat - susogott az erdő szégyenlősen. - Mit ér a pompa, a fény, ha nincsenek az embernek barátai?
A kis tündér nevetve intett a botjával. S egy szép, derült arcú kislány röppent elő valahonnan a levegőből.
- Szedd le az erdő ruháját, és add vissza a zöld lombokat és a virágokat.
Hipp-hopp, megtörtént. És az erdő régi, kedves egyszerűségében fogadta vissza barátait: a dalos madarakat, a fürge mókuskákat és kék szemű ibolyát.
Oh, micsoda vásár lett most. A madarak csipogtak, a mókuskák futkostak, labdáztak a sok lehullott makkal, az ibolya odasimult a tölgy lábához, és elmondta neki a legszebb mesét, amit csak tudott.
- No nézd, no lám! Hát nem mászik az a füles az asztalra!
Ezt Dráva kutya morogta, mikor belépett a szobába, és észrevett egy alakot az asztalon.
- Ugyan, miféle neveletlen állat lehet ez! - méltatlankodott a kutya. - Hát nem tudja ez az ugrifüles, hogy nem szabad az asztalra kapaszkodni!
Fölkiáltott az asztalon levőhöz:
- Hé, mit keresel te odafönt?
Semmi válasz. Dráva mérgesebben csahol rája:
- Nem felelsz? Hát mi vagy te, ki vagy te? Ki engedte meg, hogy az asztalunkra telepedjél?
Dráva körülszaglászta az asztalt, jól megnézegette az idegent, és eltűnődött:
- Úgy tetszik, hogy nyúl! Az ám, nyúl az istenadta! Hiszen annak van ilyen tapsifüle.
A kutya elcsudálkozott ezen.
- Ejnye, be furcsa! - morogta -, hogy egy tapsifüles ide mer jönni, ahol én vagyok! A mezőn bezzeg viszi az irhát, ha engem meglát.
Újra fölkiáltott:
- Hé, te tapsi, lejössz tüstént az asztalról? Hallod?
A nyúl hallgatott, még csak a fülét sem mozdította meg.
- Ez már szemtelenség! Tudod-e, hogy nekem, a Drávának, a ház őrének sem szabad az asztalra kapaszkodnom. Egyszer próbáltam meg...egyszer...egy székről...
Dráva erre az emlékre a szájával a hátához kapott.
- Ne beszéljünk erről! - morogta, és sóhajtva tette hozzá: - Kacsasült volt az asztalon.
Újra a nyúlhoz fordult:
- Hát csakugyan nem jössz le? Nem? Meglássuk!
Fogaival megrántotta az asztalterítőt. Onnan felülről csöngetés hallatszott:
- Csing, ling...
Dráva nagyot ugrott ijedtében:
- Jaj, jaj! A hátam!
Őkelme hátán nagyot puffant valami. Perc alatt az ajtón kívül termett.
- No lám! - morogta. - Az a tapsi mászik az asztalra, és én kapok ki! Vajon ki ütött meg?
Bekukucskált az ajtón, és észrevett a földön egy labdát.
- Ej, ej, hiszen a labda puffant a hátamra! Ugyan ki dobta? Egy lelket sem látok a szobában. Pedig valaki csöngetett, és aztán megdobott. Csing-ling...puff! Lássuk csak!
Visszasomfordált a szobába, és óvatosan megszaglászta a labdát. Egyszerre nagy örömmel csaholni kezdett:
- Megvan! A labda zsinórral a nyuszi lábához van kötve. Csak őkelme lehetett az imposztor! No, megállj, majd visszaadom én neked a csing-ling puffot!
Újból szembeszállt a nyuszival:
- Tapsifüles utoljára mondom, legyere! Számolnivalónk van egymással!
Minthogy a nyuszi nem mozdult, Dráva belekapott a zsinórba, és megrántotta.
- Csiling...csiling...reccs!
Nagy csöngetés és reccsenés hallatszott. Dráva félreugrott, aztán mikor észrevette, hogy a csingilingire ezúttal nem következik "puff", visszafordult. Hát ott állt már a nyuszi a padlón. Ohó, csakhogy lejöttél, barátom!
Dráva fölborzolta a szőrét és kegyetlenül megcsattogtatta a fogait:
- Hogy mertél bejönni ebbe a házba?
A nyuszi hallgatott, és csillogó szemével bátran Dráva szeme közé nézett. Ez nagyot csaholt.
- Hogy merted azokat a csúf körmeidet az asztalterítőre tenni?
Egyszerre meghökkenve kiáltott föl:
- Nini, hiszen ennek nincs körme, hanem kereke! Négy kereke van a jámbornak! De mindegy!
- Akár kereken jársz, tapsi, akár nem, leszámolunk! Miért ütöttél hátba a labdával?
Ezzel Dráva a foga közé kapta a zsinórt, és körös-körül rohant a szobában. A nyuszi felfordult, és keservesen csöngetett. Csiling, csiling, megállj, Dráva, ne bánts engem, Dráva!
Dráva meg is állott. Ugyan, mi csönget folytonosan? Hát ni, kisült, hogy a nyuszi nyakán egy kis csengő van. A kutya erre még jobban felborzolta magát:
- Akár csöngetsz, tapsi, akár nem, kiporolom a hátadat!
A fogával belekapott a nyuszi hátába, az első lábával pedig lefogta a kerekeit.
- Nesze, te arcátlan! Nesze! Sivalkodhatol most, én csak nevetem!
A nyuszi azonban nem sivalkodott, meg sem pisszent. Pedig ugyancsak repedezett a bundája!
A Dráva csodálkozott.
- No, nézd! - morogta. - meg se mukkan. Úgy látszik dacol velem! Ejnye, te káposztafaló, pecsenye lesz még ma tebelőled!
Fülön csípte a szegény nyuszit, a levegőbe kapta, aztán a földhöz verte.
A nyuszi háta puffogott, a csengője csilingelt, kerekei csikorogtak, de ő maga nem pisszent. Dráva magánkívül volt dühében.
- Nem elég ez neked, tapsi? Hát nesze, nesze, nesze!
Ötször-hatszor a padlóhoz verte a szerencsétlen kerekes nyulat, csak úgy porzott bele a föld! A nyuszi kerekei letörtek, a csengő leszakadt, a fülei lehasadoztak, az oldala fölszakadt. Siralom volt ránézni.
Dráva a lába alá gyűrte a boldogtalant, és a fogával szertetépte. Nem maradt azon nyúlábrázat. Elszakadt a feje, eleje, háta egymástól.
- Így ni! - morogta Dráva. - Megadtam neki. - De egyszerre bámulva kiáltott föl:
- Ej, be különös, hisz ennek a nyuszinak nincs húsa, lószőr van benne.
Nagy szemet meresztett erre a fölfedezésre. Hát persze, a lószőrpecsenyére nem fájt a foga. Aztán ezt mondta magában:
- Alig várom, hogy Pista úrfi hazajöjjön! Majd elmondom neki, mily vitézül széttéptem egy tapsifülest! És milyen tapsit! Csengő volt a nyakán, négy kerék a lábán. Tudom, megdicsér!
El lehet képzelni, hogy megdicsérte Pista őkelmét, mert azt a nyuszit a születése napjára ajándékba kapta.
A madarak éppen bevégezték a királyválasztást, majdnem a parányi ökörszem volt a győztes, de mégiscsak a sas lett a madarak királya. Az állatok az oroszlánt kiáltották ki királynak, csak a virágok nem tudtak megegyezni az elsőség dolgában.
Gyűlést hirdettek. Összegyűltek közelről, messze földről, tanácskoztak, de sehogy sem tudtak megegyezni.
Mind első akart lenni, magának szerette volna a koronát. Csak a kis nenyúljhozzám húzta össze félénken szirmait, csak a rezeda meg az ibolya dugta össze fejecskéjét ott hátul. Ők nem vágytak dicsőségre. Nekik elég volt a szép mező, a zöld lomb árnyéka s a kis bogárkák barátsága. Isten mentsen, hogy koronáról álmodoztak volna.
Hanem annál nagyobb lármát csináltak a többiek.
- Miért ne lehetnék én? - szólt büszkén a karcsú liliom. - Van-e szebb, karcsúbb, illatosabb köztetek, mint én?
- Gyönge vagy még önmagadnak is, nemhogy minket védeni tudnál! - feleltek rá társai. - Szellő megringat, vihar megtép, nap heve elhervaszt, eső színed veszi: nem kellesz, nem kellesz!
- Jobban illik az én fejemre a korona - szólt egy fehér virág. - Illatom bejárja a földet.
- A telet átalussza! Nem kell, nem kell! - kiáltottak a körülállók.
- Én a telet kiállom, tavaszt betöltöm illatos virágommal - mondta a szegfű -, a nyár nem hervaszt, az ősz ott találja még a virágomat.
- Ej, mit akar a szegfű? - kiáltott fel az estike. - Az én színem a szivárványéval vetekedik, illatom is van olyan, mint az övé, növésem meg kétakkora.
- Éjjeli bagoly! - zúgott a többi. - Nem kell éjjeli bagoly! Éjjel nyílik, nappal alszik. Ki ügyel akkor Virágországra? El vele, ki vele, nem kell álmos levele!
Estike ijedten húzta össze szirmát, s szépen elsurrant. Bizony, bizony félt, hogy nem lesz jó vége, még megtalálják tépázni fejecskéjét.
Most egy kisded, lilaszín, hamvas virág, a tavaszi kikerics állt elé:
- Én vagyok a tavasz hirdetője, válasszatok engem.
- Én a nyárnak vagyok a dísze - állt elő a georgina -, nem tudom, miért ne lehetnék én a királyné?
- Te mit szólsz mindezekhez? - kérdik a rózsától társai. - Te nem számlálod elő érdemeidet?
- Nem - felelte a rózsa. - Annyi csiribiri beszédet hallottam ma, hogy elment a kedvem a koronától. Hanem hallgassátok meg, mondok egy jó tanácsot. Legyen a bíró a lepkék királya. Akit ő választ, az legyen a királyné.
- Éljen, éljen! - zúgott a többi, és fölemelték a bölcs szavú rózsát, s egyben megválasztották a küldöttséget, mely meghívja a lepkéket választásra. Nagy énekszóval, zenével, zászlókkal indultak Lepkeország felé.
Mennyi ideig mentek, nem tudom, de hogy másnap pontosan megérkeztek, azt beszéli minden virág. Azután lerázván az úti port magukról, szép sorrendben járultak a lepkék királya elé.
A csacska oroszlánszáj így kezdett beszélni:
- Felséges szomszédunk, nagy szorultságunkban hozzád jöttünk segítségért, intézd el bölcsen a sorsunkat! Királynét szeretnénk választani, de annyi vágyik a koronára, hogy nem tudunk megegyezni. Jöjj el, kérünk, és tégy igazságot köztünk.
A lepkék királya kegyesen fogadta a küldöttséget, és egyben megfúvatta a trombitát gyűlőre. Egy perc alatt díszes hadsereg állt készen az indulásra, tarkabarka hadsereg mindenféle színű fényes ruhában.
Elől mentek a fecskefarkúak, és fújták a trombitát. Utánuk a pávaszemesek, ezek a dobosok voltak. Aztán a nagy és kis lepkék, legesleghátul a halálfejesek. A menetet az icipici molylepkék zárták be. Így értek Virágországba, hol nagy vendégszeretettel fogadták őket, és elszállásolták legszebb házaikba, palotáikba.
A rózsa a királyt és vezéreit vitte magához. Édes sziromból csöpögtetett mézzel etette, illatos harmatborral itatta, puha szirompárnára fektette, rózsalevelekkel takargatta.
Másnap aztán nagy, fényes közönség előtt esett meg a választás. A lepkék királya nem hallgatott semmi szép szóra. Hipp-hopp! röpködött erre-arra, bejárta kíséretével egész Virágországot, és délre visszakerülve egybehívta a karokat és a rendeket.
- Meghívtatok - szólt méltósággal -, hogy igazságot tegyek köztetek. Tehát, íme, halljátok királyi szavamat: bejártam Virágországot, s meghallgattam minden virág igazát, és ezennel kijelentem, hogy egyetlenegy virágot tartok méltónak, hogy a koronát viselje.
Mindenki édesen hallgatta, abban a reményben, hogy őróla lesz szó.
A lepkék királya nem sokáig várakoztatta őket.
- Ez a virág a legméltóbb rá, hogy királyné legyen. Szép, nemes, előkelő, bátor és büszke, s ezer meg ezer puskája, tőre, kardja van, hogy alattvalóit megvédje. Tehát őt, a szép, büszke rózsát választjuk királynénak.
Ezer meg ezer lepke kiáltozta rá, hogy : éljen! A virágok közül csak kevesen, mert hát bizony az irigység még gyötörte szívecskéjüket.
No, de itt már nem volt beszéd, ha meghívták a lepkék királyát, hát ő igazságot is tett, meg kellett nyugodniuk választásában.
Meg is nyugodtak később, meg is szerették királynéjukat, sőt még büszkék is rá, hogy olyan viseli közülük a koronát, ki oly szép, nemes és előkelő.
Bolondos legény volt az a Fityók. Hátul hordta az eszét, mint juhász ember a botját. Mindenki úgy tudta felőle, hogy eszefitty. Róla mesélik azt, hogy elment egyszer Karabukára ecetet darálni, homokot kötözni. Meg aztán az eke szarvát a vargához vitte élesíteni.
Apja is megsokallta már végtére azt a tömérdek ostobaságot, amit Fityók megcselekedett, hát kapta magát, elküldte a fiát a szomszéd faluba szolgálni. Útnak eredt Fityók nagy búsan Karabuka felé, s beállt cselédnek.
Első nap megparancsolta neki a gazdája, hogy menjen ki az erdőhátra, vágjon fát, este menjen haza, majd másnap kimennek négylovas szekérrel azért, amit egész nap le-föl vágott. Avval a kezibe nyom egy árpacipócskát, de Fityók keveslette.
- Ha kevés - veti rá a gazda -, hát tedd a patakba, majd megdagad.
Fityók nem szólt rá egy szót se, csak kimegy az erdőhátra, lenyes két gallyacskát, s a patakba teszi. Azután meg lefekszik egy fa tövébe. Mint aki jól végezte dolgát, alszik öreg estig. Akkor fölcihelődik, s hazaballag. Ennyit csinált egy kis árpacipócskáért.
Másnap így adja föl a szót a gazda:
- Menjünk a fáért: de előbb itt van egy darab háj, kend meg a szekeret.
Fityók fogta magát, megkente a szekeret mindenütt: a kerekét, az oldalát, de még a rúdját is. Kimegy erre a gazda, vakarja a füle tövit, s haragszik szörnyen.
- Ilyen-olyan bolondja adta! Nem így kell azt csinálni. No - mondja később -, fogd be a négy lovat!
Fityók befogja a lovakat, kettőt a rúdhoz, kettőt hátul a saroglyához. Így hajtaná, de nem megy a ló, nem bírja egymást húzni. Kimegy a gazda, felforr benne a méreg:
- Hej lánchordta, hisz nem így kell befogni!
Akkor aztán jómaga eligazít mindent, szépen, rendin. Végre nagy sokára meg is indultak a fáért.
- Aztán te meg - szól Fityókhoz a gazda, amint a lovak közibe csördít - meg ne mukkanj az úton, mert kivágom az ostorral a szemed!
Ahogy mennek, egyszer csak kiesik a kerékszög, utána meg a kerék.
- Gazd'ram! - szólt oda Fityók.
- Fogd be a század! Gondold meg jól előbb, mit akarsz mondani, mert biztosan bolondot mondasz - veti rá a gazda nagy mérgesen.
Egy kis idő múlva megint megszólal Fityók:
- Hej! gazd'ram.
- Csak gondold meg, fiam, gondold meg.
Megest megszólal a gyerek:
- Hej, gazd'ram, gazd'ram!
- No, mi bajod, Fityók?
- Megkövetem, kiesett a kerékszög.
Erre hátrafelé tekint a gazda, meglátja ám, hogy nemcsak a kerékszög esett ki.
- Hát a kerék hol van?
- Elveszett az úton - mondja Fityók. - Nem mertem szólni.
- Ejnye, szedte-vette, forgós teringette, fogd ki a lovat, s eredj érte, de mindjárt.
A nyerges lovat kifogták, ráült Fityók, s elment a kerékért. Ahogy meglátta a kereket, illesztgette szörnyen a lóra, de sehogy se akart megállni a hátán. Erre kapta magát, kiütötte belőle a köllőket, beakasztotta a lova nyakába, s fölült a hátára. Míg odaért, addig a kerék vasabroncsa el-elverte a ló lábát, hogy csak úgy vérzett bele.
Volt aztán megint nagy perpatvar.
Végre kiérnek az erdőhátra. A gazda megszólal:
- Hát a fa hol van, amit kivágtál?
- Itt van, instálom, a patakban - mondta Fityók, s a két szál vesszőre mutat. - Azt gondoltam, majd megdagad.
Persze hogy erre megint szidta a gazdája, sőt még a lőcsláb után is kapott. De már azt nem várta be Fityók, hogy az a háta közepin táncoljon. A nyaka közé kapta a lábát, s úgy kiszaladt a karabukai határból, mintha soha ott se lett volna.
