legenda bejegyzései 
Mexikói legenda: A mikulásvirág csodája
Egy régi mexikói legenda szerint élt egyszer egy szegény kis parasztlány, aki karácsonykor, az éjféli misén szerette volna megajándékozni valamivel Jézust.
De nem volt semmije, amit odaadhatott volna. Ekkor angyalok jelentek meg neki, és azt tanácsolták, hogy szedjen néhány szál leveles kórót, azt vigye magával.
Amikor belépett a templomba, odabent kinevették.
Ekkor hirtelen skarlátvörös lángra lobbant a kórószál csúcsa. Az emberek térdre estek, és a kislány büszkén vitte ajándékát Jézus jászolához.
Mexikóban a "karácsonyéj lángjának" nevezik a mikulásvirágot.
/Fordította: Mezey Katalin/
írta: jazsoli5, 2009. nov. 6. 14:53 - címkék: legenda és kategóriák: Karácsonyi mesék,történetek
-
még nincsenek kommentek
Makszim Gorkij: Marko legendája
Élt egy csodaszép vizitündér,
rejtőzve a parti füzesben.
Fürdött a hűs árnyú Dunában,
s hálóba akadt az ügyetlen.
Láttán elijedt a halásznép,
csak Marko legény nem ijedt meg.
Karjába ölelte a tündért,
csókolta, susogta:"Szeretlek!"
A lány, keblére simulva,
hajlott, mint zsenge fűz ága,
csak nézte igézve Markót,
s csendült különös kacagása.
Csókolta-becézte legényét,
de eljött lassan az este -
eltűnt a homályban a tündér,
és Markó búsongva kereste.
Kereste napestig a parton,
kereste a mély folyamágyban,
és jajszava szállt:"Hol a tündér?"
És szólt a folyó: "Sose láttam!"
"Hazudsz!" - zokogott fel Marko -
"Te rejtegeted, hogy ölelhesd!"
S már ugrott esztelenül, hogy
meglelje a mélyben a kedvest.
Mint hajdan, a szép vizitündér
fürdőzni lejár a folyóra.
Marko nyugoszik vízi sírban...
De él híre, hallani róla.
Ti jeltelen éltek e földön,
mint szürke homályban a féreg,
nem szól mese tetteitekről
és nem zeng rólatok ének.
/Ford.: Rab Zsuzsa/
írta: jazsoli5, 2009. júl. 29. 10:58 - címkék: legenda és kategóriák: Klasszikus orosz költők versei
-
még nincsenek kommentek
Kányádi Sándor: Patkánysíp
( A szászok legendája )
Történt egyszer, ezelőtt úgy jó nyolcszáz esztendővel Németországban, hogy a Hameln nevű városkát elözönlötték a patkányok. De olyannyira, hogy már az utcán sem lehetett járni tőlük. És hiába próbálták irtani bottal, méreggel, mindennel az ég egy világon, a patkányok nem hogy fogytak volna, de napról napra mind gyarapodtak. Nem volt se éjjelük,, se nappaluk a szegény hamelnieknek. De még maguknak a városatyáknak sem, akik éjt nappá téve azon töprengtek, tanácskoztak, hogy mitévők legyenek.
A végén már-már arra jutottak tehetetlenségükben, hogy föladják a várost. Vagyis a patkányokra hagyják. Fogja, ki mit tud, induljon a város népe valami patkánytalan biztos vidékre.
- De batyu nélkül! - mondta ki a döntő szót a város főbírája.
- Üres kézzel? - ámultak el a tanácsurak. - Az mégsem lehet.
- Úgy , ahogyan mondtam, egy szál ruhában s gyalogosan. Nehogy a patkányok is velünk utazzanak.
- És az aranyak, a kincsek, a pénzünk?
- Minden itt marad. Rejtse el, ki hová tudja. Az aranyat még az idő sem kezdi ki, nemhogy a patkányok.
Bölcs beszéd volt. Meg is nyugodtak a város urai. S már éppen közhírré akarták tenni a tanács döntését, amikor egy idegen érkezését jelentették.
- Bocsássátok elénk. Lássuk, ki s mit akar.
- Megszabadítani a város a patkányoktól - mondta az idegen, aki már be is lépett a városbíró szavaira.
- S mi módon? - fordultak az idegen felé a tanácsurak.
- Én ezzel a síppal - mutatott a nyakában lógó sípra az idegen.
- Nincs kedvünk tréfálni - szigorodott el a főbíró s vele a többiek is.
- Nem tréfából mondtam. Én ezzel a síppal megszabadítom a várost a patkányoktól.
Hitték is meg nem is a tanácsbéli urak.
- És mi áron? - kérdezte a főbíró.
- Hát nem olcsón, mert amint látják, minden vagyonom, ami rajtam van. - És mondott egy olyan summát, méghozzá aranyban, hogy attól még a főbíró is, aki pedig a leggazdagabb volt mindannyiuk közül, az is elámult. Hogy valójában mekkora lehetett az összeg, azt már annyi századév után ki tudná megmondani, de hogy nem egy-két tallér volt, annyi biztos.
Vakarták is a fejüket a megszorult elöljárók, de végül is megegyeztek. Kikötötték persze azt is, hogy amennyiben nem áll szavának az idegen, akkor nem lesz hova akasztani a sípját, mert fejestül együtt elütik a nyakát.
Írásba foglalták az írásba foglalandókat. Pecsétet is ütöttek rá, éppen jókor, mert egy hatalmas kanpatkány már éppen kezelésbe akarta venni a pecsétütőt.
Ekkor az idegen belefújt a sípjába. S a kanpatkány félúton megállt, fülelt, mozgatta a bajszát, s megindult az idegen után, aki zsebében a szerződéssel már indult is ki a tanácsteremből. Ment az idegen le a lépcsőn, ki az utcára, s fújta, egyre csak fújta a sípját, s a patkányok egymás hegyén-hátán tódultak-vonultak a nyomában.
A jó hamelniek csak ámultak-bámultak, s mire magukhoz tértek az ámulatból, az idegen már kinn is volt a városból. Egyenesen a Weser vizének tartott. És oda nyomában a megbűvölt patkánysereglet is. A partra érve csónakba ugrott ( úgy látszik, azzal is érkezett volt), ellökte a csónakot a parttól. És fújni kezdte újra a sípját. A patkányok meg hanyatt-homlok be utána a vízbe. Magnak se maradt egy belőlük a parton, de a városban sem. Egytől egyig a folyóba vesztek.
Nagy volt az öröm.Vállukra vették az idegent, úgy ünnepelték, s vitték egyenesen a városházára, hogy méltó jutalmát elnyerhesse.
De a tanácsurak s a főbíró a veszély múltával megint csak sokallni kezdték a jutalmat. Azt mondták: vagy beéri a felével, vagy menjen isten hírével. Le is út, fel is út!
- Jól van - mondta az idegen. - Megyek, de nem egyedül. - A sípjába fújt megint és elindult. És el nyomban a hamelni gyerekek is mind egy szálig. Hiába sírtak-ríttak a szülők, a gyerekek csak mentek a bűvös hangú síp után. Estére már a közeli erdőbe értek. Onnan aztán reggelre kelve tovább. Meg sem álltak, míg Erdélybe nem érkeztek.
Úgy tartja a szóbeszéd, a legenda, hogy azok a hamelni gyerekek lettek volna az erdélyi szászok ősei.
A szülők is aztán idő teltével megvígasztalódtak, mert hallották, hogy az itt felnőtt gyermekekből jóravaló, szorgalmas polgárok lettek. Anyanyelvüket sem felejtették el, mert az akkori királyok s a későbbi erdélyi fejedelmek is megtettek minden tőlük telhetőt, hogy a hamelni árvák jól érezzék magukat az itt lakó magyarok és románok közt, s hazájuknak tudják ezt a szép földet, melyen csinos falvakat, gyönyörű városokat építettek.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 9. 10:07 - címkék: legenda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
