költői bejegyzései 
Kisfaludy Károly: Eprészlány
Halld édesanyám, melegen süt a nap,
Forr szinte a vér az erekben:
Meghűteni kis kosaramba megint
Epret szedek ott a berekben.
Így szól deli Ilma s a völgybe röpül,
Kis lába nyomának a fű is örül.
S ott a mogyorós sűrű lombja között
Eprét szedi gyönge kezekkel:
Hollóhaja hattyúnyakára omol
Habkönnyű lebegtin alá fel.
A csintalan ág le-lehajtva magát,
Fölleplezi gömbölyű keble havát.
Majd állva a tó sima tükre felett,
Andalg: mi tüz ég föl a vízből?
Bár önszeme lángja belőle ragyog,
Mint égi sugár a sötétből.
S míg karcsú alakja virágra borúl,
Csillagtalan a víz is elkomorúl.
Most víg dalolással a gyepre pihen,
És illatozó koszorút fűz.
Egyszerte kopó riad, ing a bokor,
Döbbenve szökik fel a szép szűz,
A miglen hüledezve a zajra vigyáz,
Elébe kizörren egy ifju vadász.
Néz Ilma, s zavartan iramni akar:
Oly édesen esdik az ifju:
Ó, lyányka! szemed nyila szivbe talált,
Kéj rengeti habjait és bú!
Adj bút, de maradj! nyerek azzal én is,
A bút is ölelve körödnek egén.
Szép Ilma pirúl, de iramni felejt,
Leszögzi a feldagadó szív:
Oly nyájas az ifju, alakja nemes,
Tekintete oly meleg, oly hív.
S mint két tüzi lángozat egybevegyűl,
A két rokonérzet is összehevűl.
S hűs árnyon a fülmile lágy dala közt
Oly édes-enyelgve bolyongnak,
Míg a hegyeken remeg alkonyi fény,
S a vártorony érci lekongnak.
Elválnak epedve s a vég bucsuszó
Csókvillanat, mélyen a létbe ható.
Felrajzik az élet az ifju felé
S kéjt űzget a lyányka hevével.
Mily rózsavilágba nem álmodozék,
Eltelve a múlt gyönyörével!
Őt látja szüntelen, az ő szeme int,
Ha bizton a csillagos égre tekint.
Ködszárnyakon illan a rémletes éj,
Bájszinben özönlik az új fény:
Berkébe repül a deli Ilma viszont
Hol megjelen a szeretett lény,
Úgy képzi: s ha lomb zörög, őzfi szalad,
Oly szűk leszen, oly teli keble alatt.
Ott várja lesengve, sohajtva nevét,
Elhangzik az illati lebbel.
S mint kémli habozva, lel öblös edényt
Megtöltve arannyal, ezüsttel:
Ó csalfa szerencse! kegyednek ölén
Csak néma keservre szegényűlök én.
Így búsan a lyányka: de anyja örűl,
S fenhirdeti magzata sorsát:
A hír repes, és gyalog és lovakon
Agg és fiatal lepi házát.
Pór és nemes hódolatára kele,
Várók frigyesülni örökre vele.
Szép lyányka! mi báj lebeg arcaidon?
Nem földi az: égi lehellet:
A szegfű szagatlan, a rózsa komor
Valód magas ékei mellett!
A liliom éjszin, a viola vad:
Tőled csak a kellemek árja fakad!
Így zengi sok ifju a lyányka díszét,
Zengtébe lihegve szerelmét.
De Ilma szivében a berki vadász
Nem tünteti másra figyelmét.
S bár nem leli, érte, csak őneki él,
Kínjára mosolygva hiv érzetinél.
Egy tél halad így: kiesűlve megint
Zöldelnek a barna virányok,
Eprészve sürögnek a lenge hüsön
Súgár tagú fürge leányok,
S mint a tavasz angyala tünve elé,
Száll Ilma is édeni völgye felé.
S ím harsog a kürt, a kopó riadoz,
Több férfi tűn sűrűn által,
S egy termetes ősz, a vidéknek ura
Lép Ilma felé komoly arccal,
S szemlélve sokáig az elpirulót,
Így ejti a büszke határzatu szót:
Berkembe te kincset emelni szökél,
Ím mostan elére hatalmam,
Ismérd uradat: de szelíd leszek én,
S inkább megelőz bizodalmam,
Sors kincseket, én deli férjet adok,
Kit szived is áldva elégleni fog.
Önvérem az ősi nevére dicső,
Szédelghet-e álmad ezen túl?
Nézd ott a tetőn ama büszke falat,
Az jut neked hölgyi lakásúl!
Azt mondva egy ifjat elébe vezet,
Úgy frigyre hogy annak igérne kezet.
Vedd tőlem a kincset, a bánatadót!
Gyönggyel fizet érte szemem csak:
Véredhez emeld fel a névre dicsőt,
Hagyj engem a berki vadásznak.
Így ömlik a szűz nemes érzetiből,
S elillan az agg s köre nézti elől.
Szép völgy! te kinom- örömimbe szövött,
Ah! tőled is elszakadok már!
Bút zeng a madár, s kies árnyaidon
Önkény s nem s hű szerelem vár,
Zöldellj vigan! elhal az égi remény,
Hűs fáid alá soha nem megyek én.
Míg küzdve imigy a leányka borong,
Ellepve az út lovagokkal:
Mint ünnepi célra, közelgnek azok
Szép nászi selyemlobogókkal.
S egy karcsú vitéz aranyos paripán
Lejt kéjre derűlten a nászok után.
A vár ura jő, s gyürüt, ékes övet,
S több nagybecsű mátkaruhát hoz.
Néz Ilma, csodálja himes javait,
S így válaszol a kegyes agghoz:
Fénylő ugyan, ah! de hideg jutalom:
Pártám csak a hű szerelemnek adom.
Annak jut az, Ilma! viszonz az öreg,
Ím kedvesed atyja ölel meg.
Gondom vete cselt, kitanúlni szived:
Győztél hiven élve hivednek.
Int, s míg deli Ilma varázslata múl,
Szép berki vadásza szivére simúl.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 20. 6:11 - címkék: beszély, költői és kategóriák: Elbeszélő költemény
-
még nincsenek kommentek
