eposz bejegyzései 
Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya vagyis A dámák diadalma a Fársángon (részletek)
Első könyv
Énekelem a Fársáng napjait s Dorottyát,
Ki látván a dámák bajos állapotját,
Carnevál s az ifjak ellen feltámada,
S diadalmat is nyert pártára únt hada.
Oly lármát, zendűlést, viadalt beszélek,
Amilyet nem láttam, miólta csak élek,
Amilyet nem említ semmi istória,
Meg nem merné tenni maga a francia:
Miként insurgála amazon módjára
Egy nagy dámatábor Carnevál hadára.
Vajha méltóképpen le tudnám rajzolni,
Milyen vitézséggel tudtak ők harcolni,
S miket vittek véghez felforrott mérgekbe. -
Hát férhet íly harag angyali szívekbe?
Igazán, hogy minden századnak a végén
Nagy dolgok esnek meg a főld kerekségén! -
Fársángi jó borral habzó butellia!
Melytől a múzsákban gyúl a fantázia.
Te töltsd bé engemet élő spiritussal,
Hadd danoljak harcot én is Enniussal. (...)
Istenek! istennék! ugyan milyen zsinat,
Mely ennyire borzaszt minden érző-inat?
Mi harmóniátlan lárma jőn fülembe,
Mintha nyolc kutyafi zúgna egy verembe,
Vagy mint elfőtt kása poffangana? -
Ahá!...itt jön egy szán, s benne két vén zsana.
Beszélnek magok közt, az ördög tudja mit,
Tán a szentgelléri borsot, vagy valamit.
Dorottya az egyik, egy öreg kisasszon,
Ki méltó, hogy reá örök párta asszon:
Mert úgyis már akkor viselt aggkoszorút,
Hogy a burkus kezdte a másik háborút.
Mégsem olthatta meg annyi sok esztendő,
Bár már hatvanötöd-fűre lesz menendő,
Most is a legényért mindjárt kardra kelne,
Csak vén oldalához dörgölő-fát lelne.
Pedig már felszántott tisztes orcájának
A bőrén lúdgégét könnyen csinálnának.
Úgy pislog béhullott szeme két tájéka,
Mint a kocsonyába fagyott varasbéka.
A vénség béverte púderrel hajait,
Kitördelte kettőn kívül a fogait:
Úgyhogy, ha bélottyant ajkait kifejti,
A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti.
Akár nézz elaszott bőr és csont karjára,
Akár két, írhával bévont rakoncára.
Lohadt mellén csomó ruhák tekeregnek,
Melyek közt elhervadt csecsei fityegnek:
Mint két darab vackor a sűrű levélben,
Amely alatt fonnyadt egész ősszel a télben:
Vagy mint midőn az ért uborkát leveszik,
S a napon megaszván, a kóc közé teszik.
Egyszóval nincsen már benne semmi épség,
Már elfelejtette nevét is a szépség:
Mégis, lám, akinek kén litániázni,
Itt mér a fársángolók között botorkázni. -
Mellette, aki ül, az öreg Orsolya,
Biz az is csak olyan elcsiszolt korcsolya,
S csak annyival különb mamszel Dorottyánál,
Hogy asszony, s ötször volt Hymen oltáránál. (...)
Második könyv
(...) A szegény Dorottya nem lévén már foga,
Csak holmi lágyacskább csemegén nyámmoga.
Néhány kráfli álla tányérján előtte,
Mellyel görcsös gyomrát apránként tőltötte.
Eris hát tündéres erejét felvevé
S magát egy gömbölyű kis formába tevé:
S midőn a fortélyban jó módot talála,
Dorottya tányérján egy kráflivá vála. -
Ah! vígyázz, kisasszony, most vígyázz ám nagyon
Ím, a tányérodon, méreg s veszély vagyon.
Ne higyj minden színnek s kráflinak: mert veled
Ezer bajt szereztet, meglásd, ha lenyeled.
Ah, kérlek kisasszony! kérlek ősz hajadra,
Úgysem vagy már gyermek: vígyázz jól magadra.
Mit tészek! - Ím, ímé a kráflit felveszi
A gondtalan öreg s nagyon mohón eszi.
Megeszi -megette! - megvan! - már hiába!
Eris kívánt célra jutott szándékába.
Már látom, reszketeg fogja el tetemét,
Már vasvilla módra hányja a két szemét,
Morgásra áll szája, forog benn a nyelve,
Keserű aggsággal van mellye megtelve.
Bús melanchólia gőzölög a fején,
A harag rozsférge bántja űlő helyén.
Eris összejárja belől minden tagját,
Szívére, májára kiönté maszlagját,
Minden belsőrészre útat fúr magának,
Kivált hol fészke van a hiszterikának. (...)
Harmadik könyv
(...) Opor, hogy már végét vesse a csatának,
Egy új stratagémát gondolt ki magának,
Mellyel minden truppot zűrzavarba tégyen,
S Dorottya, a vezér, tehetetlen légyen,
Annyi sok hatalmas szemmel és szablyával
Szemközt állván, így szólt felséges orcával:
"Halandó angyalok! kedvelt, szép ellenség!
Kiket bennünk ural minden érzékenység,
Kik bírván szívünket a természet jussán,
Törvényt szabtok nekünk szépségtek trónussán,
Hogy ellenkezhetnénk tovább tivéletek?
Itt a kéz! itt a szív! csak hogy békéljetek.
Tudjuk, miért vagytok haragban erátunk:
Mert véletek nagyon hidegképpen bántunk:
Nohát ezen vétkünk jóvátételére
Én, mint a fársángi tábor fővezére,
Még ma egy kisasszonyt kívánok elvenni:
S tudom, vitézim is mind így fognak tenni -
De én annak adom cserébe szívemet,
Aki legelőször megcsókol engemet."
Édes kotlós anyjok egy kotyogására
Hogy fut a sok csirke egy szem gabonára:
Minden kisasszonyok akként tódulának
Legelső csókjára Opor orcájának. -
Senki sem ügyelt már zászlóra vagy sorra:
Isten hozzád, jó rend! hajde mind Oporra!
Szintúgy rúgták egymás cipellője sarkát,
Tapodták, hasgatták egymás sleppje farkát:
Az elsők hátrálták az utólmenőket,
A hátúlsók visszahúzták az elsőket:
Lármáztak, zajgottak, porfelleget vertek,
Asztalt, széket, bőgőt, cimbalmot levertek.
Tört a pohár, palack, tányér, tárca csörgött:
Ugattak a pudlik: ajtó, ablak zörgött.
Ifjúként szaladtak még a vén-lantok is.
Sem hadnagy, sem svadrom, sem rend. Sőt magok is
A dívánt emelő szűzek elfutának,
S keze, lába kitört marsal Dorottyának. (...)
Negyedik könyv
(...) Dorottya leveté a vénség szőnyegét,
Mint a kígyó szokta téli lebernyegét.
Bételének gyenge hússal agg ráncai,
Kinövének mind harminckét fogai,
Felderűlt ajkán friss rózsák nyitának,
Szemein idegen lángok lobbanának,
Ősz haja tündöklő bársonnyá barnúla:
Szíve benn repesett, teste megújúla:
Egyszóval belőle - csudáltam magam is -
Delibb dáma válék, mintsem Szemiramis.
Kerekded fara is úgy domboroda ki,
Mintha birsalmából harapták volna ki.
De már a lángok is éppen látszanának,
Melyeket az égi lovak fúvallának:
Szikrázott a napnak rúdja a főld felett,
Tűzbe, lángba borúlt az egész napkelet.
Eltűnvén a halvány hajnalcsillag szinte:
Népének Citére elkészűlőt inte:
Fel is kerekedvén hattyú-hintajába,
Fénybe hagyott mindent és ámbróziába. -
De Ámor, a szép fény s illat közepéből,
Kiválasztván egypár nyilat tegezéből,
Ráteszi keményen elhúzott íjjára -
S ellövi Oporra s a szép Dorottyára.
Dorottya Oporral mindjárt kezet csapott:
Levágatta tulkát s hívatta a papot.
Butélia: borospalack
Ennius: római költő
Mamszel: hajadon, kisasszony
Hymen: a házasság istene
Kráfli: fánk
Citére: Venus istennő
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 7:52 - címkék: eposz, komikus és kategóriák: Elbeszélő költemény
-
még nincsenek kommentek
Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem (Részletek)
BEVEZETÉS
Én, aki azelőtt ifjú elmével
Játszottam szerelemnek édes versével,
Küzködtem Viola kegyetlenségével:
Mostan immár Mársnak hangasabb versével.
Fegyvert s vitézt éneklek, török hatalmát,
Ki meg merte várni Szulimán haragját,
Ama nagy Szultánnak hatalmas karját,
Az kinek Európa rettegte szablyáját.
Isten megharagszik a magyarokra
(Az első énekből)
Az nagy mindenható a földre tekinte,
Egy szemfordulásbol világot megnézé:
De leginlább a magyarokat eszben vette,
Nem járnak az úton, kit Fia rendelte.
Látá a magyarnak állhatatlanságát,
Megvetvén az Isten hogy imádna bálvánt:
Csak az, eresztené szájára a zablát,
Csak az, engedné meg, tölthetné meg torkát:
Hogy ű szent nevének nincsen tiszteleti,
Ártatlan Fia vérének böcsületi,
Jószágos cselekedetnek nincsenkeleti,
Sem öreg embernek nincsen tiszteleti:
De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás,
Irigység gyülőlség és hamis tanácslás,
Fertelme fajtalanság és rágalmazás,
Lopás, ember-ölés és örök tobzódás.
(...)
Téjjel-mézzel folyó szép Pannoniában,
Megtelepitém üket Magyarországban,
És meg is áldám minden állapotjában,
Meghallgatám, segitém minden dolgokban:
Sőt vitéz szüvel is megáldottam üket,
Ugy hogy egy jó magyar tizet mást kergetett,
Sohul nem találtak oly nagy ellenséget,
Az ki, mint por szél előtt, el nem kerengett.
Szentséges lölkömet reájok szállattam,
Az körösztyén hütre fiam által hoztam,
Szent királyokkal is megajándékoztam,
Békességet, tisztességet nekik adtam.
De ők ennyi jókért, ah, nehéz mondani!
Ah, háládatlanok, és merték elhadni,
Nem szégyenlik Isteneket elárulni,
Ellenemre minden gonoszba merülni.
Ah, bánom, ennyi jót hogy ü vélek töttem,
Nem-é viperákat keblemben neveltem?
De immár ideje velek esmertetnem:
Én vagyok ama nagy bosszuálló Isten.
Szolimán nagysága
(A második énekből)
Szent Iván havának tizedik napián
Konstantinápolybul megindúlt Szulimán,
Avval a sok haddal vizeket szárasztván,
Nagy hegyeket bontván, városokat rontván.
Egy fekete szerecsen ló volt alatta.
De képiró falra szebbet nem irhatna,
Nem vélnéd, hogy éri földet száraz lába,
Oly szépen egyeránt s halkal változtatja.
Véres nagy szemei ugyan kidültenek,
Száraz fejecskéjén van helye üstöknek,
Az orra likjain lángos szellők mennek,
Szája tajtékot vér, mint vízi istennek.
Magassan költ nyakán fejét alá hajtja,
Széles rövid serényét szél hajtogatja,
Szálos mellyel elefántot hasomlitja,
Körmmel, száraz innal szarvast meghaladja.
Jámborul csendeszen császár alatt jára:
De hogyha az ember fogdosni akará,
Mint az sebes sólyom, mikor kél szárnyára,
Vagy ha könnyü evét ugrik fárul fára.
Ül vala merevén nagy császár nyeregben,
Fejér vékony patyolat vagyon fejében,
Két csoport kócsagtoll alá száll széltében,
Szakálla merő ősz, halvány személyében.
Szép arany hazdia függ alá vállárol,
Az dolmánya is szintén ollyan kaftánbol,
Kemény misziri kard függ le óldalárol,
Mellyet szultán Musa nyert görög császártol.
Szörnyü méltósággal kétfelé tekinget,
Könnyen esmerhetni, hogy nagy gondja lehet:
Ez viszen nagy szüvében lángot és fegyvert,
Ez keresztény világnak nagy veszedelmet.
Az sok sürü kopja utánna s előtte
Sok földet rettenetességgel befödte:
Azt tudnád, hogy nagy erdő jár körülötte,
Jancsár, mint a hangya, az földet ellepte.
Szántalan sok ágyu, az ki kűfalt tör, ront,
Vonyatik utánna, kivel sereget bont:
Sok tarack, pattantyu, ki keresztény vért ont,
Golyóbis, puskapor, mindenféle profont.
Zrínyi kirohanása
(A tizenötödik énekből)
Zrini jól esmervén életének végét,
Ötszáz bátor vitézt számlál maga mellett:
Minthogy nem türheti immár égő tüzet,
Kiviszi magával azért mind ezeket.
És az várbul kimegyen nagy bátor szüvel,
Előtte törökök futnak szerte-széllel:
Az piacon megáll, és szörnyü szemével
Nézi, hogy hon vagyon pogány sok sereggel.
Ily kegyetlenül jön oroszlány barlangbul,
És ily szörnyen fénlik cometa magasbul:
Ez nagy országokra kár nelkül nem fordul,
Szörnyü jövendőket hordoz hatalombul.
Igy félnek törökök Zrini látásátul,
Mert tudják, nagy veszélyekre rájok borul.
Zrini piacon is nem maradhat lángtul,
Azért lassan ballag az külső kapubul.
(...)
Itt fegyver fegyverrel találkozik öszve,
Vitéz is vitézzel kapcsolódik közbe:
Vér, jajgatás és por megy égben keverve,
Törik dárda, kopja, szablya elegyedve.
Halál-formára jár bán törökök között:
Mint az a lángos harap, ha nádba ütközött,
Mint az a sebes vizár, ha hegybül érkezett:
Oly kegyetlenségben Zrini most öltözött.
(...)
Száz szablya, száz csida Zrini paisára
Egyszersmind is esik, mint kűesső házra:
De ő ezt a fölyhőt, minden csudájára,
Tartja csak egyedül, törökök kárára.
(...)
Itten kezd hullani török sok számtalan,
Itten sebesedni mindenféle pogány:
Ki nagy Allát, ki Mahometet kiáltván,
Vérekben feküsznek az földet harapván.
A szultán halála
Sok ezer bosztáncsi, szántalan szpahoglán
Az megijedt császárt veszik körül sáncban:
De mindazonáltal néki megy horvát bán,
Utat csinál karddal iszonyu hatalmán.
Mert nem mér állani senki eleiben,
Senki nem mér nézni vitéz szemeiben:
Százat egymás után ő megöl egy helyben,
Még más százra viszen halált kémélletlen.
Szulimán jó lóra ülni igen siet,
De bán gyorsasága már régen ott termett,
Tizet ottan levág császár segítségét,
Igy császárnak osztán Zrini szólni kezdett.
"Vérszpó szelendek, világnak tolvaja,
Telhetetlenségednek eljütt órája:
Isten büneidet tovább nem bocsátja,
El kell menned, vén eb, örök kárhozatra."
Igy mondván, derékban ketté szakasztá,
Vérét és életét az földre bocsátá:
Átkozódván lelkét császár kiinditá,
Mely testét éltében oly kevélyen tartá.
Ez volt vége az nagy Szulimán császárnak,
Ez az ő nagy hires hatalmasságának,
Az Isten engedte gróf Zrini Miklósnak,
Dicséretit ennek hatalmas próbának.
Zrínyi halála
Mikor bán visszanéz, meglátja távulrul,
Elmaradt serege török kard miát hull,
Mint pásztor nyájához, ő hamar megfordul,
És igy szól hozzájok nagy hangos torkábul:
"Eddig éltünk vitézek, tisztességéjért
Annak, ki körösztfán holt szabadságunkért:
Ma meghaljunk örömest, és jó hirünkért
Vitézül meghaljunk azért mindezekért.
Ahon nyitva látom Istennek országát,
Ahon jól esmérem nagy Eliom fiát!
Esmérem, esmérem az isten angyalát,
Rothatatlan ágbul tart nekünk koronát."
De török számtalan körülvék sereget,
Messzirül jancsárság lüvik vitézeket:
Nem merik próbálni mert karddal ezeket,
Senki várni nem meri az ő kezeket.
Mind ennyi között is egy jajgatás nincsen,
Mert nagy vigasággal s örömmel hal minden.
Az mely helyen állnak, ugyanazon helyben
Bocsátják lölköket Isten eleiben.
Nem mér az nagy bánhoz közel menni senki,
De jancsár-golyóbis Zrinit földre veti:
Mellyében ez esett, más homlokát üti,
Vitézivel együtt az földre fekteti.
Angyali legio ott azonnal leszáll,
Dicsérik az Istent hangos musikával.
Gábriel bán lelkét két tized magával,
Földrül felemeli gyönyörü szárnyával.
(...)
Utószó
Véghöz vittem immár nagyhirü munkámat,
Melyet irigy üdő, sem tűz el nem bonthat,
Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,
Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat.
(...)
De hiremet nemcsak keresem pennámmal,
Hanem rettenetes bajvivó szablyámmal:
Míg élek, harcolok az ottoman hóddal,
Vigan burittatom hazám hamujával.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 17. 5:28 - címkék: eposz és kategóriák: Elbeszélő költemény
-
még nincsenek kommentek
