elbeszélő címke // Verscsokor a természetről

elbeszélő bejegyzései

Jánosy István: Anyátlanul

Ezerhatszáznyolcvannyolc. Thököly csillaga

régen leáldozott. Thököly úr maga

az ottomán holdnál segítségért kondult.

Addig minden vára császárnak megholdult.,

csak az egy Munkács nem. Azt védte asszonya:

férfit szégyenítő hős Zrínyi Ilona,

S védte volna még, ha nem lett vón Judása.

Lőpor, élet fogytán így vár-átadásra

kényteleníttetett. Az accorda így állt:

Szabadon nevelheti bárhol lányát, fiát

kormányozván ősi jogokat szabadon.

Megesküdt Caraffa. Annál inkább csodálta

Ilona, hogy a Császár őt Bécsbe citálta,

s övéitől elszakítván klastromba zárta.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ferenc a sötét cellában

sikít, dörömböz magában.

Ajka az ajtóra tapad.

Könnye - égő tűz - elapad.

Zúgó viharos éjelen

érsektől jött engedelem:

anyját percre megláthatja,

búcsúszavát elmondhatja.

Ettől még jobban pityereg.

Mit forralnak rossz emberek?

Szegény anyját elragadják,

ez világból kiigtatják.

Mintha volna cinnteremben,

fény az árnyon nem dereng fel.

Gyóntatórács a közelben,

figyelő szempár tüzel benn.

Mint sötét holló az égen,

jön szép anyja feketében.

Hó a színe homlokának.

Vágott szemén szürke bánat.

Hogy a fiát megpillantja,

arcát tenyerébe hajtja.

Esti virág így csukódik.

Megnémul és nem ocsúdik.

"Gyenge testedet ki ója?" -

"Az érsek úr tiszttartója."

"Ki van veled?" - "Tanítóm van."

"Nénéd hol van?" - "Kolostorban."

"És őriznek?" - Mint a kincset.

Kéz a kéznek ád kilincset.

Virrasztanak álmom felett."

" Mit akarnak tenni veled?"

"Nem tudom. Mint halak, némák."

Rém villan szeme körén át:

"El akarnak vinni messzi,

idegen országba veszni.

Kendhez is azért bocsáttak:

búcsút venni. Sose láthat."

- S kit megölelt minden este,

fogja anyját húzva, lesve.

Hegyesállú arca nem él.

Cica-cirmos nagy szép szemén

mint két fecske, úgy lövell ki

a rémület: el kell menni!

S anyja? - Mit élhet vajon át,

ha eltépik tőle a fiát.

Beharapva néma szája,

Arca önnön koponyája.

Hollóhaja csupa ősz fürt,

Két nap sem telt, hogy megőszült

Fia arcát az arcára...

Úgy öleli: már nem látja...

"Ne törjön be az alázat!

Ne feledd el a hazádat!

szegény népét, ezer baját...

Tudd, miért harcolt az anyád!"

Mint kis ürge, félve-lopva

néz rá fia felpislogva.

Fogja kezét, nem bocsátja,

míg a lakáj el nem rántja.

írta: jazsoli5, 2009. nov. 26. 4:33 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Guy de Maupassant: A víz partján

Tűzött keményen a nekipirult nap:

álmos kacsák aludtak az iszapban,

lobogva izzott a lég, mint a katlan

s a sok lesült fa majdnem lángra gyulladt.

Egy ócska csónak mentében feküdtem,

a nők az ingeket mosták körültem.

Szennyes víz, szappanbuborék futott,

és csillogott soká a nyomuk ott.

Már csendbe szundikálni kezdtem én,

mikor a rekkenő és déli fénybe

egy kedves lányka sietett elébem,

nagy ingcsomóval imbolygó fején.

Két kedves karja terhét támogatta,

széles csípők, karcsú darázs-derék.

Akár a márvány Vénusz, oly derék.

Csak a csípője ringott, lágy vonalba.

Követtem őt, a szűk bürűre hágtam,

bement a házba, én meg a nyomába.

Helyére állt. Terhét könnyen belökte

lágy mozdulattal a vizes csöbörbe.

Oly egyszerű s szabad volt rajta minden:

feszes szoknyáján és a vékony ingen,

ahogy mozgatta karjait, csípőjét,

mint halovány árny, szépen átszűrődék

a gömbölyű két comb, a rózsa-emlő.

Mosott serényen: majd hogy megpihent ő, -

karját emelte, s kéjes teste lenn

kinyúlt rugalmasan és édesen.

Deszkát recsegtetett a lángoló nap,

sóhajtva szétnyílott a szomju csónak.

A nők lihegtek: és ingük szövetjét

kiverte lassan a könnyű verejték.

Telt mellét elfutotta a pirosság.

Reám tekintett dévaj, vad derűvel,

kinyitva ingét és a gömbölyű mell

mutatva fényes és páros tilossát,

egyszerre csak ragyogva kibukott.

S hogy röpködött az ingen a sulyok,

a kettős bimbó megremegve fent

keményen és szilárdan megjelent.

A sóhaja meg vad volt és mohó,

és úgy fújt rám mint perzselő kohó.

Sulykolta ingét huncutul nevetve:

minden csapása ráhullott a szivemre!

Vizes keblét bámulva odamentem,

s szerettem volna megcsókolni menten.

Megszánt, mert látta, minden ízem reszket,

ő szólított meg és beszélni kezdett.

Hogy mit mondott, nem hallottam, a hangját

nem értettem, csak néztem őt merően,

kutatva a nyitott ruha-redőben,

sejtettem a többit, s kinzott a vad láng,

és elmenőben odasúgta nékem,

hogy este jöjjek el, künn vár a réten.

Mi bennem volt, szétömlött és kiáradt,

eltűnt a múlt, mint víz, amely kiszáradt.

De boldog voltam, mert szivembe mámor

dalolt részeg és zengzetes szavakkal

s nem féltem a sötétlő éjszakától,

mert énnekem akkor derült a hajnal!

Várt a leány, ő volt először ottan,

hozzá futottam, nyomba térdrerogytam,

megsimogattam termetét puhán,

magamhoz vonva. Ámde reszketőn

továbbfutott a holdfényes mezőn,

s nyomába akkor érhettem csupán,

hogy megbotlott a lába a csalitban.

Ekkor átfogtam gömbölyű csípőit,

s a lombos, árnyas tópartra hívtam,

sápadtan nézett szemembe ő itt,

ki még előbb kihívó volt, s merő.

De a vérembe zajgott az erő

és csak növelte, hogy ennyire fél.

Ó, mondjátok, micsoda az a mély

láz, mely a csók óráján néha megkap?

A hold erősen égett, mint a telt nap,

a nád között a békák éneke

nagyhangosan kuruttyolt, brekeke.

És szólt a fürj a messzeségbe:"vá-vá",

s dalát kiszélesítve szerenáddá

nótázott már az ébredő madárhad.

Távol szerelmet vitt a táj fuvalma,

forró lehelletet, csókot fuvallva,

és lassú borzadással végigáradt

a tűz, a vágy, mely lopva gerjedett föl.

Párzási kedv szállt a meleg szelekből

s gondoltam: "Itt e tágas, lanyha földön

e nyári éjjelen gyengéd fonállal

hány állatot s embert ölel ma által

ugyanez a szorongó, édes ösztön",

s magamnak vágytam mind e kéjeket.

Csókoltam ujjait, s ő reszketett.

Keze szagos volt, mint levendula,

ingét kakukkfűillat lepte el,

a melle ízes, mint a mandula,

mint vadbabérfa, vagy a kecsketej,

mit úgy tögyről isznak a hegyekbe.

Megleltem ajkát, küszködött remegve,

és hosszú volt csókom, egy végtelenség,

kővé meresztve testemet s a testét.

Fetrengve hörgött és tüzet lehelt:

a szerelemtől megmeredt kebelt

sírás emelte. Arca csupa láng volt,

félig reám nyitott szeme parázsolt,

és összeforrtak az érzékek, ajkak.

Aztán a csöndes éjbe, amikor

pihent a táj, fölhangzott egy sikoly,

hogy az alvó madárkák fölriadtak.

Később elhallgatott a fürj, a béka,

leszállt az óriási, lomha csend,

egy eb ugatott a tanyákba bent,

gyászos panasszal fölvakkantva néha.

Reggelre a lány eltűnt, mint kísértet,

bolyongtam a mezőn, őt híva folyton,

bőrének édes illata kísértett.

Szívembe volt nézése, ez a horgony,

s vittük a test béklyóit hallgatag,

mint két egymáshoz láncolt gályarab.

Öt hónapig öleltem minden éjjel

e lusta-kéjes lányt, ujjongva, vágyón,

nem lankadó viharzó szenvedéllyel,

a parti fűben, a zöld nászi ágyon.

Másnap, habár sajgott az éji emlék,

s testünk a csók tüzétől elalélt,

mihelyt a sok madárka dalra kélt,

sírtunk, hogy a sötét éj nincs közel még.

A fölkelő napot feledve máskor

karomba volt még hajnalpirkadáskor.

S a fényes utakon mentünk merengve,

a kéz a kézbe, és szem a szembe.

Fény lobogott ki a sövényeken már,

bíborlott a fatörzs, akár a sebszáj,

fejem paskolta a nap ifju lángja,

s nem látva, hogy sugár gyúl a mezőn,

azt hittem, e sok fény belőle jön.

Majd mosni ment sietve a leányka.

Követtem őt, csak őrá vágyakoztam,

egy gyönyöröm volt, nézni, nézni hosszan,

és mozdulatlanul, epedve néztem,

mohó szerelmem börtönébe zárva,

a teste volt szemem látóhatára

s övén találkozott minden reményem.

Mellette ácsorogtam, vártam orvul,

hogy a leányok felkacagjanak,

én ráhajoltam, ő is odafordult,

és összesistereg a két ajak.

Sokszor kiment és az ujjával intett,

és fölkerestük szőlőskertjeinket,

s tanyát ütöttünk a bokor körül.

És néztük a párzást: négy röpke szárnnyal

itt két szerelmes, részeg lepke szárnyal,

amott két egybeforrt rovar röpül.

A lány felvette s megcsókolta őket

nagykomolyan. Gyakran fejünkre szállt már

egy csőrével szeretkező madárpár.

Nem féltek ők se, hisz szeretni jöttek.

Aztán, hogy a parton késői óra

jöttével vártam a találkozóra,

és megjelent nyárfák alatt a lány,

a vad gyönyörrel szeme bogarán

söpörve a holdfényes, zöld ködöt,

szoknyája a mezsgyén, a fák között:

a bibliai nagy lányt láttam ottan,

ki múlt ködén hódítva andalog,

amíg parázna szép testét bukottan

kísérik a szerelmes angyalok.

Egy délbe néptelen a mosoda,

a gazda csak aludni jött oda.

Gőzölt a föld, mint lihegő ökör,

mit a tüzes nap ostora gyötör,

de a szivem, éreztem, jobban ég.

Részeg kacaj csendült, dalfoszladék,

és dünnyögött a légbe valami.

Aztán nagynéha hullt egy lomha csepp még

a csónakról, mint gyöngyöző verejték.

Véres parázsként égtek ajkai,

falánk csók szikrázott a pici szájból,

mint a zsarátnokból a szikrazápor

és dúlt a csók, míg nem rogyott le térdünk.

És semmi zaj se kelt, csupán a sáska,

zizegte napfényes dalát minékünk,

mint a tűz a tarlón, az avarba, sásba,

és néztük egymást mozdulatlanul.

A kéj fehér arcunkat összedúlta,

árnyas szemünk lázgyűrűs volt alul,

ó, a halált öleltük magunkba,

és életünk folyt szét a csókba, szerte.

Elváltunk, megfogadtuk, hogy örökké,

és vissza sem jövünk már este többé.

De hogy közelgett a találka perce,

vad vágy űzött, hogy menjek el magam,

a testéről álmodni zajtalan,

elküldve lelkemet a messze múltba,

heverni fű és emlék pamlagán.

Hogy a tópartra értem ittasulva,

már ottan állt és várt reám a lány.

Azóta még vadabban kell szeretnünk,

eszi a húsunk és hajszol szerelmünk,

jön a halál, mi mégis vad gyönyörbe

keverjük lázadó vérünket össze,

mi nem félünk, ahogy a rettegő fél,

szemünkbe nem gyúl sanda rémület:

mi egymástól halunk meg: s a jövőér

kapunk szerelmet, édes csóktüzet.

Némák vagyunk. A szó olyan tűnő,

mi úgy beszélünk, mint a gím s ünő.

Lágy bőre vágyakat csikland belém.

Új és fanyar lázak űzöttje én,

ha ajkam szomjas, az ajkát iszom!

Már lankad az erőm, vergődve vérzem,

a csók-csatán, a bősz szeretkezésben

a fű megpörzsölődött a síkon,

ahol feküdtünk, s ott maradt örökre

a puszta földön testünk lanyha gödre.

Egy reggel a parton, a fák alatt

majd megtalálnak holtra válva minket,

egy nagy csónakba tesznek hallgatag,

és elviszik ölelő testeinket.

És eltemetnek a gaz és fű közt,

mint temetők aljában a bűnöst.

De hogyha vannak árnyak, visszajárnak,

még eljövünk csöndjén az éjszakáknak.

A vén paraszt majd bámul, összereszket,

és nézi, egymást mint öleljük által,

ránk ismer ő, s szól, hányva a keresztet:

"Jön a halott fiú a holt leánnyal!"

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2009. okt. 20. 5:53 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Guy de Maupassant versei - még nincsenek kommentek

Garay János: Zrínyi Ilona

Munkács magas várában ül Zrínyi Ilona,

Körötte vérbíborban a tájék alkonya:

A karszék, mely nyugalmat fáradt testének ád,

Márvány pallóra ejti ruhája bársonyát.

Karszék előtt asztalka, aranyozott lábakon,

Asztal fölött kitárva nagy kapcsos könyv vagyon:

A könyvet a magas hölgy csak most lapozta át,

S mintegy pihenve rajta nyugasztja hó karát.

Fürtös fejét a könyvről majdan fölemeli,

S felcsillog a könyűcsepp, mely szép szemét teli

Ilyen, midőn fenséggel, de fellegek közül

A nap, megtört sugárral, az égen fölmerül.

S hosszan, sokáig néz még e nedves pillanat,

Míg nedve gyönggyé fagyva, arcán alászalad, -

Mert, melyet olvas, a könyv, nagy dolgokat jegyez:

Dicső, de gyász családja gyász krónikája ez!

Olvassa szép tiszta apjáról Szigetvár ostromát,

Hol honja veszni hagyta legelső bajnokát,

Ki húszezer törökkel raká körül a sírt,

Melyet dicső nevével a hir könyvébe írt.

De aki, bár dicsőn halt, mint áldozat esék -

Mert a dicső dicsére szűkkeblű törpeség

S vágytársi féltékenység irígy agyart fene:

És Zrínyi Miklós vesztét megérte ellene.

Nagyatyja, György, öröklé Miklós erényeit,

De együtt örökölte irígyit, ellenit:

Országos harci híre, ajkán a nyilt szavak,

Wallenstein táborában szálkául voltanak.

S a fővezér Prágában asztalt terít neki,

De életét a hősnek éltére tette ki.

A németek vigadtak, folyt Rajna tűz bora:

De Zrínyinek utolsó a szörnyű vacsora!

Olvasta nagybátyjának, más Miklós életét,

A nagy hírű vitézét, a kedves dalnokét,

Ki ésszel a tanácsban, fegyverrel a csatán,

Ki lantja zengzetével tündöklött két hazán.

S kit, míg pápák s királyok méltatják érdemit,

Honn Montecuculinak ármánya elveszít,

S kinek bár a vadkan akár csel ölte el:

Ártatlan ontott vére kiált az égre fel! -

Olvasta és erében megjegedett a vér:

Péter, tulajdon apja, kit most a gyász sor ér:

Kit, mert a sérelmnek emelte zászlait,

Bécsnek ítélőszéke palloshalálra vitt.

Péterrel hullni látja s elveszni egyaránt

Anyjáról anyabátyját, a hős Frangepánt,

S könyűt ejt és átkot mond a véres nap felett,

Mely a testvércsaládnak ily rémes sírja lett.

Olvasta első férje, Rákóczy napjait,

S még egyszer átforgatja lelkének lapjait,

Hol régi csalt remények, nagyság s fény álma jár,

Vágyának egykor réve - most csak sírhalma már.

Hol sorsa szövedékén mint hosszú gyász fonál,

Egy cselszövő napának vészjósló képe áll, -

S csendes, szelíd imát mond szegény Rákóczyra!

Báthori Zsófiáért könyezni nem bira!

A gyásznak nincs-e vége? s te sorsok hirnöke,

Sötét könyv, a kapoccsal, koporsó vagy-e te?

Nincs vége még a gyásznak, mert él még Zrínyi vér!

S a könyv az érckapoccsal még tápot egyre kér!

S még olvasott tovább is Munkácsnak asszonya,

Saját házának áll ott hanyatló alkonya:

Benn második férjének döbbentő rajza van,

Egy háborított tenger, vész csapkodásiban.

Elhagyta a szerencse, elhagyta Tökölit:

Árulóvá lett rajta ember, szerencse, hit,

Török rabságban tartják őt, Bécsnek karjai,

S Munkács alatt - mi kell több? - Karaffa ágyui.

De rendületlen áll még a várnak kőfala,

Erőben és reményben áll Zrínyi Ilona:

Az ostromló seregnek ágyúgolyója száll

S az úri hölgy székénél a bársonyban megáll.

"Nem szenvedett-e már meg, oh isten, e család!

Mikor veszed le rólunk karodnak ostorát?"

Szólt s felriad helyéről az ékes úri nő , -

Egy viharoktól sújtott, de büszke cédrus ő.

"A könyvet nyitva hagytam! kezemben a tolú,

Mit írjak még beléje, derű-e vagy ború,

Mit végzésed parancsol?" - s a tollal szép kezén,

Áll, istenétől várva, mi lesz a végzemény...

S megnyílik ím az ajtó! Bécsből egy gyors követ

Öccséről, Boldizsárról ily hirrel érkezett:

"Öcsédről, Boldizsárról hirt hoztam, asszonyom!"

"Szólj - mond a hölgy - ártatlan fogságát jól tudom."

"Már nincsen börtönében! - mond tompán a követ!

Sok év után igazság győzött a bűn felett:

De haj, mit ér az ifjan-őszültnek, hogy szabad?

Agyában őrült lelke örökké rab marad."

"Isten ne hagyj!" - kiált fel a hölgy s székébe hull!

Vélnéd egy szikla rendül a föld ingásitul.

"A legutolsó Zrínyi - szól s kínja iszonyú! -

Van-e kezedben, isten, több töviskoszorú!"

A gyászkövet kifordul, utána mint a fal,

Sápadtan és fehéren, beront egy őr s rivall:

"Mentsd meg magad s amid van, kegyelmes asszonyom,

Elárult rőt diákod, a hűtlen Absolon!

S mit három éven által mint hős oltalmazál,

Munkács utósó várad császár kezére száll:

Reád pedig s fiadra Bécsnek fogsága vár!"

S szólt még - midőn Karaffa előttök álla már!

"Karaffa e teremben: sokat mért rám az ég!

- Szólt megadással a hölgy s fölegyenesedék -

Legyen, vezér, meghozva a legfőbb áldozat:

Vidd Bécsbe meg, mert úgy kell, meghódolásomat."

"Kötésünk áll, - folytatja - én s népem hódolok,

S fiam kezesnek elmegy, többet nem adhatok...

A nő kitépi nektek kebléből gyermekét,

S ti - megnyitjátok érte férjemnek börtönét."

Szólott s gyengéd karokkal átfonja kis fiát,

Hosszan végig csókolja szép arcát, homlokát.

"Vidd most, vezér! de tudd meg , - szólott - hogy a helye

Honnan kitéped, véres - s ez anyja kebele!"

S a könyv az érckapoccsal, ujabb gyásszal telék,

(Hogy a gyász rajzolója, a toll, nem vérezék!)

A toll s a lap nem vérzik, de annál véresebb

A legnemesebb hölgy szívén az óriási seb!

S harmadszor nyílt az ajtó - a hölgy sikoltva kél,

Tököli lép elébe, - most már mindent remél!

"A bécsiek szótartók: szabad vagy s újra itt!"

Kiált s férjére fonja, mint repkény , karjait.

"Szabad- ha úgy akarjuk - mint légben a madár,

Kit egyaránt lőhet le vadász és vadkufár!"

Viszonz a férj sötéten s gúnygörccsel ajakán. -

"Földönfutókká lettünk: száműztek, Ilonám!"

"Nincs hát egyéb számunkra csapásnál!" szól a nő,

S áll megtompult érzéssel, dermedten mint a kő,

A nagynevű családnak utósó sírköve, -

A könyv utósó lapja nevével telve be!

S hajóra száll férjével, roncsolt hajó maga,

Melynek nehéz viharban ketté tört árboca:

Melyen kötélt, vitorlát széthasgatott a szél -

De ércerős keblében töretlen a szív él.

Rég sír takarja már férjével Ilonát,

Szép Ázsiának földe nem bántja hült porát:

A könyv az érckapoccsal itthon maradt nekünk,

Illik: szent borzalommal benn széttekintenünk!...

írta: jazsoli5, 2009. júl. 20. 7:10 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Garay János versei - még nincsenek kommentek

Jókai Mór: Bitó Mihály

Csak eladta Bitó Mihály

Sok jó székely társát, -

Nem nézhették könnyű szívvel

Ország pusztulását. -

S mert nem nézték könnyű szívvel

Ország pusztulását,

Kardot fentek, puskát vettek,

Hogy ezzel kiváltsák.

Jaj de el sem indultak még

Már elfogta osztrák,

Bitó Mihály árulta el:

De meg is átkozták!

Átkozta a levegőkbül,

Ki bitóra felment:

Átkozta a mély föld alul,

Kit a tömlöc elnyelt.

Palotája kéményéből

A szél is azt zúgta,

Ánglus kertje minden fája

Levele azt súgta.

Kardlevelű virágoknak

Levelével intett

Földbe ásott három bajtárs

"Te adtál el minket!"

- Kötél annak, a ki mondja!

Vas, a ki leírja!

Az élőket őrzi zsandár,

Holtat őrzi sírja!

Mégis mondják, bizony mondják:

Tudja egész Erdély.

Az igazság hazajáró:

Sírjában meg nem fér.

Bitó Mihály nem állhatja:

"Jertek velem, jertek!

Menjünk át egy más országba,

A hol nem ismernek.

Híjuk össze a bírákat,

Kik nem tudnak róla:

Ki volt az a székely martyr?

S ki az árulója?

S akkor aztán még annak is

Vasat a lábára,

Ki utánam az áruló

Nevét kiabálja!"

Bitó Mihály! nem jó neked

Idejönni Pestre!

Pesti bíró gondolatja

Fordul keservesre!

Veled hozott cifra tanuk

Ugyan feldicsérnek!

De megérzik nehéz szaga

A kiontott vérnek!

S a bírák nem annak hisznek,

Ki szól ékes szóval:

Hanem hisznek a halottnak,

Ki földbül megszólal.

Mit a szél zúg, a levél súg,

Mit minden fűszál tud:

"Te adtad el a hősöket,

Te voltál haláluk!"

Eredj haza: - ha van házad,

S rejtsd el magad benne:

Feküdjél le az ágyadba, -

Ha nyughatol benne.

Miként Júdás a kereszten

Egykor rajta vesztett:

Rád akaszthat még valaki

- Egy arany keresztet.

írta: jazsoli5, 2009. ápr. 15. 7:32 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Madách Imre: A száműzött s a kivándorlott

Messze, messze, zúgó tengerparton

Áll ősz Mikes Kelemen magában,

Rozsdás kardja, mellyel szent harcot vítt,

Mankó mostan elaggott markában.

Túlélé bajtársit egytől-egyig,

Idegen honban hogy eltemesse,

Mindent túlélt, hont és dicsőséget,

Csak reményét el nem feledhette.

Néz sóvárgva a kék messzeségbe,

A felhő, mely szép honán vonult el,

Nem hoz-é számára hű köszöntést,

Nem vidítja-é győzelmi hírrel?

Vagy csak ismét, mint halál követje,

Barnán zúg el s részvétlen felette,

Mintha mondaná, hogy szent ügyével

Bajnokát is a hon elfeledte.

Néz sokáig búsan elmerülve,

Míg szeméből könny gördül vasára,

S megpendűl a vérszokott barát is,

Mintha fájdalmában felkiáltna.

"Hej, apám! rosszúl mehet világod,

Hogyha sírsz míg a kezedben vas van,

Szólj csak, szólj mi bánt, hadd védjelek meg!"

Mond egy ifjú hetykén, elbizottan.

"Hajh, magyar vagy, s mégis búmat kérded,

Nincsen-é elég bú a tenhazádban?

Nincsen-é ott tiprott népszabadság,

Melyért vívhatsz megszentelt csatában?

Hagyd el búmat, mondd meg inkább nékem,

Hogy virúl-e még a hősi nemzet,

Jött-e már a megváltásnak napja,

Vagy csak újra, s ismét újra szenved.

Mert habár kiűze kebeléből

S megtagadta is kegyét fiától,

Nem tilthatta el hogy véle sírjak,

Nem vehette el részem bajából." -

"Hej, apám! jobb lenne sírba menned,

Mint figyelni vészterhes szavamra,

Új kín jő a réginek helyébe

Új gyalázat folyvást a magyarra.

Sír és börtön vár minden jobb kebelre,

Kóborló lett a magyar honában,

Csőcselék nép hoz törvényt a földnek,

Mely mienk lett százéves csatában.

S hogyha tenni nem bír, legalább csak

Keseregni látnám a magyart még,

Látnám, hogy lelkében a harag dúl,

S szebb jövő felé még vágyódás ég.

Óh de nem, oly néma, oly nyugodt ő,

Mintha a járomba termett volna,

Tűrjön hát, én elhagyám a korcsot

Fészket rakni idegen hazába."

"Óh vigyázz, vigyázz, ifjú szvadra!

Meg ne átkozd könnyelműn hazádat",

Mond a bajnok, s most örömkönnyű az,

Mely szeméből fényesen kiárad.

"Mondod új kín jön még szakadatlan,

Új csúfság mindennap a magyarra,

Ettől én nem féltem, ifjú lelke

Amit a sors rámért, elbirandja.

Melytől a por gyáva férge elvész,

A csapás a ménnek új erőt ad,

Nem teszik báránnyá az oroszlánt

Vas kalitka és durva erőszak.

Attól félnék, hogyha kegymosolygás

Andalító bája esnék rája,

Csábos ének, gyönge rózsaláncok

Vonnak álmot a hős oroszlánra.

Mondod, hogy nem kesereg a nemzet,

Nem sír sértett asszonyok módjára,

Némán tűr. - Hála Istennek érte,

Büszke lehetek hát még hazámra.

Mert ne hidd, e csend hogy elfásulás.

Sík a tenger, hogyha fergeteg kél,

Nyúgodt a szív, melyben önbecsérzet

S nagy jövőhöz még elég erő él.

S mostan vissza, gyermek, kóranyádhoz,

Addig volt-e csak kedves, míg tápot,

Tündérálmot szívtál emlőéből?

Most kell, most a tartozást lerónod.

Vissza, vissza, karjaid erősek,

Ifjú élet lüktet ereidben,

S hazádnak szüksége lehet még

Minden gyermekére a jövőben.

Villámsujtott, megfosztott fa a hon,

Gyéren állnak rajta a zöld ágak,

Ezredéves viharos éltében

Legerősbjei mind széthullának.

S a nehány is ott hagyná-é törzsét

Elszakadva legjobb erejével?

Vissza, vissza kell tavasznak jönni,

S törzsén várja azt mindenik ág el.

A hűtlenre többé élet nem jő,

Elhervadtan szél űzendi messze,

Mely törzsén függ, az reményen függ még,

S megfosztottságát ne szégyenelje."

írta: jazsoli5, 2009. ápr. 7. 11:06 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Madách Imre versei - még nincsenek kommentek

Arany János: A nagyidai cigányok (Részlet)

Első ének

Foglalat

Vár szorult védelme, Vajda fényes terve,

Cigányok gyűlése, Harci zendülése.

Csóri eszes volta, Hősök többi dolga,

Ez ének rendében Le van írva szépen.

Egyszer volt özönvíz, mióta a világ:

Egyszer nyit, száz évben, az áloe-virág:

Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán:

Egyszer a hős dádék romlása Nagy-Idán.

Múzsa, te, ki nem jársz idres-bodros konttyal,

Vézna bőrödet se fested bécsironggyal -

De piros, de pozsgás napégette arcod:

Te segíts, méltóan elzengenem e harcot!

Add rívó hegedű búgását dalomnak,

Cincegő zengésit húros cimbalomnak,

Klarinétok füttyét, dobok dobbanását,

Harsány trombitákkal összeroppanását.

Önts szájamba édes, hatalmas éneket,

Mellyel örökítsem választott népedet:

Míg a magyar nóta daliáit zengem:

Parlagok múzsája! cserbe ne hagyj engem. -

Írtanak ezerbe, ötszáz ötvenhatban,

Pártosság magyar közt vala szép divatban:

Nagy-Idát Perényi bírta, egyik párton:

Kapitány a várban jó Gerendi Márton.

Kapitány a rangja, de lehetne káplár,

Mert alighogy tíz-husz alattvalót számlál:

Hanemha betudjuk egy-egy emberszámba,

Ami ráadás volt gyülevész cigányba'.

Miért be nem tudnók s miért be ne vennők?

Eddig is a várat ki védte, ha nem ők?

Töri az ellenség, már tizenhét napja,

Mérgében a nyelvét hiába harapja.

És harapná bizony, isten tudja meddig,

Ha az ennivaló el nem fogyna keddig:

Ezt a bölcs Gerendi látta még szombaton,

Hogy próféta lett vón' pedig, nem mondhatom.

Hívatá ezért a cigányok vajdáját,

Ledicsérte rútul az egész fajtáját,

Azután így szóla bizodalmas hanggal:

"Bölcs, vitéz, nagy férfi, fejedelmi ranggal!"

"Jól tudod, hogy e vár minden baja, gondja

Egyedül erőtlen vállaimat nyomja:

De sok, ami hogy sok, több mint elegendő: -

Nem bír annyi terhet egy szamár, mind kettő."

"Több ész többet talál, nem hiába mondják.

Ím azért rád bízom a vár fele gondját:

Társam vagy: ne a kulcs! hordjad és viseljed:

Töltsd bé énutánam a második helyet."

"Hanem esküdjél meg - tartsd fel három ujjod -

Közös titkainkat hogy el nem árulod:

Mondjad "isten" szóval: téged úgy segéljen...

(Mondá Csóri vajda: őtet úgy segéljen)."

"Tudd meg azért: vagyon az élelmünk fogytán,

Sőt ha nem kiméljük, holnap is elfogy tán:

Azontul?...nézhetjük a csillagos eget,

Azontul keserves éhhalál fenyeget."

"Én hát ma ( de titok: jól szivedre kötöm)

Kevés magyarimmal a várból kiszököm,

S holnap éjjel bőven hozok eleséget:

Így teszem luddá a botor ellenséget."

"Te, pedig barátom, míg távol leendek:

Válj becsületére híres nemzetednek:

Kitörést ne próbálj...a nagy világér' se!

De légy ember, ahol ember kell a résre."

Így beszélt Gerendi. A fővajda pedig

Azt gondolta elébb, hogy csak ingerkedik:

De mikor bevette a várnagyi hitet,

Pislogó szemével hunyoritva intett.

Megfeszült örömtől mind a kilenc bőre,

Dicsősége majdnem kihízott belőle:

Hanem ott ült - fedve harcsabajuszátul -

Egy kicsi ravaszság, szája végin, hátul.

És felelte eképpen: "Vitéz kapitányom!

Nem is utolsó nép ez az én cigányom:

Tűz van bennök, uram, hogy szinte süt, ragyog...

Én pedig - vajdának éppen illő vagyok.

"Csak ide kell bízni Puk Mihály uramat:

Megkeserűli, ha bizgatja váramat!

Bátran mehetsz, pajtás, itt a vitéz sereg:

Mehetsz bátran, fiam, itthon lesz az öreg."

Így szólt: és komolyan, mint vajdához illik,

Nyujtotta kezét, a jobbot tudniillik,

Vontatva, begyesen, fejedelem módra,

Mintha nagy pártfogó nyujtaná kéz-csókra.

Most az Éj fölvette tolvajköpönyegét,

Eltakarván azzal pitykés öltözetét:

Várban a magyarság készül titkos útra:

Esze ágában sincs visszatérni újra.

írta: jazsoli5, 2009. márc. 28. 5:50 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Arany János: Toldi szerelme (részlet)

ELSŐ ÉNEK

" Az idő akkoron szép folyással vala."

Ilosvai

Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,

Te dicső hajdankor! fényes napjaidra:

Szomorú tallóján ösi hírnevének,

Hej! csak úgy böngész már valamit - mesének.

Engem is a bánat megviselvén zordul,

Vígaszért hő lelkem a múltakba fordul:

Azokkal időzöm, akik másszor voltak:

Mit az élet megvon, megadják a holtak.

Toldi jut eszembe, kiről, még ifjonta,

Játszi elmém könnyű énekét elmondta:

Egyszerű az ének, rajta semmi dísz tán,

De a szívből fakad melegen és tisztán.

Oh! ha - nem hírért, nem a dicsőségért,

Nem, hogy a világnak üssek vele cégért,

De, hogy a dallásban lelkem átifjodnék -

Oh, ha még egy olyat énekelni tudnék!

Ifju Lajos király atyja trónján üle,

Urak és leventék szolgálnak körűle:

Budán székelt immár, az új palotában,

Mert tündéri fénnyel épült mostanában.

Toldi a királynak volt személye mellett,

Ideje harcjáték- s dáridóban tellett:

Paizsán a cseh főt címerül mutatta,

Tizenegy nemesfi szolgálván alatta.

S már lecsöndesült a háborúk morajja,

Felvirult a béke, mint egy zöld olajfa:

Már pihent a bajnok maga kénye-kedvén,

Nehezebb időkre erőt gyűjtögetvén:

De Lajos kerűlte puha párnaszékét,

Mert az ő nagy lelke nem hagy neki békét:

Elmegyek, fordúlok, egyet-kettőt, szóla,

Hiszen én vagyok az ország számadója.

Senkinek se mondá, titkon útra készült,

Ócska dolmányt szerze, s egy ütött-kopott szűrt,

Rossz süveg fejében, vállain kötőfék,

Akkor egy otromba lóra fészkelődék:

Lovait kereste, mint szegény kárvallott,

Szedte a begyébe amit látott, hallott:

Merre mi panasz van: mi a népség terhe:

Hogy teszik a törvényt a szegény emberre.

Három nap bolyonga. Harmadnap esteden

Megállott egy falu végin, hogy pihenjen:

Gyönyörű mezőt lelt, puha bársony rétet,

Leszállott a lórul, gondolva, megétet.

A nap is lehajtá fejét nyúgalomba,

Piros paplanát szép orcájára vonva:

Hát neki hol vetnek, vajon, ágyat, hol hál?

Szállást kér valamely jószívű bokornál.

Nagy fehér ház volt a falu szélső háza,

Oda ment itatni, hogy kizabolázza:

Nyitva volt a kapu, azaz nem is nyitva,

Hanem a sarkából messze kihajítva.

A kutyák azonban rátámadtak csúnyán,

De a kúton álla egy szép hajadon lyány,

Szólott a kutyáknak, azok szót fogadtak

S egyenkint morogva hátrasompolyogtak.

Akkor mond a király: "Szépséges kisasszony,

Útas ember vagyok, szabad-e itatnom?"

Felelt a leányzó: "Uram, hogyne volna,

Szegény ember - hanem hova megyen már ma?

Jobb bizony, ha nálunk megpihen kegyelmed,

Holnap idejében megin' útra kelhet."

És a szép szavakhoz nézett is oly szépen,

Hogy repesett a szív a király mellében.

De felelt az útas: "Követem személyét,

Ilyen úri háznál nem forogtam én még:

Másutt is találok valamely szállásra:

Úrnak úr, szegénynek szegény illő társa."

Hallá ezt a gazda, és a tornác alól

Parancsolva-formán a beszédjébe szól:

"Igen hát, öcsém, de nem addig van ám az!

Ki itt esteledik, bizony itt is hál az."

Avval hátra inte s előjött egy szolga:

"Péter, a lovat kend beköti az ólba,

Te pedig, barátom, gyer a házba vélem,

Mert nem mégy el innen, engem úgy segéljen!"

Tetszett e magyar szív a fejedelemnek:

Nem is a kis házba, a nagy házba mentek:

Ott az asztalfőre ülteti vendégét:

Hasztalan szabódik, nem hágy neki békét.

"Angyalom, Piroskám", a gazda kiszólal,

"Hoznál egy ital bort a fehér kancsóval!"

Megfogadta a szót, az edényt kimosta

S felhozá a jó bort gyönyörű Piroska.

"Nosza édea lyányom, mutass emberséget",

Unszolá az apja, "kínáld a vendéget."

Ráköszönte a lyány, de rögtön kifordul,

Tüzes lett a képe, de nem a kis bortul.

Míg Piroska a dolgát végzé a konyhán,

Folyt a szó odabenn, az ital is folyván:

Mikor pedig a tál asztalra kerűle,

Mind a hárman helyt foglaltak körűle:

Legfelűl a király, oldalvást a gazda,

Szembe a királlyal, legalul Piroska:

Hej!, ha tudta volna, az útas ki légyen,

Vacsorája miatt megölé a szégyen.

Pedig volt, amennyi szemnek, szájnak kellett:

Szép fejes saláta, kövér bárány mellett.

Jó lepény, turóval: eper és cseresznye:

Lépes méz a kasbul frissiben lemetszve,

Tiszta mint az arany, illatos, mert rajta

Kedvesen megérzett a virág zamatja:

Hozzá a jeles bor, érmelléki fajta,

S a szép lyány mosolygó, piros ábrázatja.

Mindez a királynak tetszett igen nagyon,

Kicsi kéne hozzá, hogy magán kiadjon,

Úgy kinyílt a szíve, oly nehéz volt néki,

Hogy magát egészen mért nem öntheté ki.

Lelkéről a titok - ez a lenge fátyol -

Mint az árnyék, maj-majd ellebben magától:

De meg' arra gondol: hátha megijednek?

Mért szakassza végit ennek a jó kedvnek?

"Ejnye öcsém, azt se kérded, kinek hínak:

Ha hallottad hírét a vén Rozgonyinak..."

Szóla most a gazda: "Pedig úgy illenék,

Hogy már most egymásra kancsót ürítenénk,

Más egészségeért, a magunk javáért,

Új barátságunknak állandó voltáért,

Hazáért, királyért...hanem még egy hia:

Becsületes neved, édes atyámfia?"

Válaszolt az útas: "Éltesse az isten!

A Rozgonyi urak híres urak itten,

Gazdagok, vitézek, amint hébe-hóba

Emlegetni hallám, gyermekségem óta.

Makkos erdejök nagy: faluik, pusztáik,

Ménes-gulyabeli és sertés marháik: -

Hogy-hogy nagy jó uram épen azok-féle!

Tartsa meg az isten, háza örömére."

Ráivék, azután ilyen mesét mondott

(Melyet ivás közben hirtelen kigondolt):

"Jaj, biz én nem igen dicsekszem nevemmel

,Szegény fiú vagyok, noha nemes-ember.

Nagyon megromlottam: valamely zsiványok

Három új hámomat üresen hagyának,

Ki miatt szántatlan, vetetlen maradtam:

Nagy földet bejárék, de rá nem akadtam.

Különben Apáti volna lakóhelyem,

S mikor otthon vagyok, Csuta György a nevem:

Csuta most, de apám azt vítatta holtig,

(Hamis bor, az ember nyelve hogy' megoldik!)

Azt vítatta, mondom, szegény jámbor öreg,

Hogy a nemzetségünk Árpád vérébül ered

Lyányágon. S neheztelt, hogy nem hitte senki,

...Lánchordtát, nagy uram, hát ne nevessen ki!"

Felelt Rozgonyi: "Mondasz, hé, valamit:

Régóta vizsgálom képed vonásait:

Szemed járásából mindjárt kiláttam azt,

Hogy, ha nem vagy is úr, nem vagy bunkó paraszt.

Ki tudja? ki merne hitet mondani rá?

Hol fel a talpával a kerék, hol alá:

Bocskor a lábán ma sok régi nemesnek:

Megjárod bizony, ha még királynak tesznek!"

Jót nevette rajta mint valami tréfán:

Mosolygós arcával távozott a szép lyány:

Csuta György pedig szólt ( már csak így nevezem):

"Hm! királynak? engem? nehezen, nehezen...

De, négy szemközt mondva, bizony a mostani

Királyra is tudnánk sok hibát mondani-"

"Mit!" kiált Rozgonyi:" öcsémuram, hallja!..."

S rácsapott öklével a kemény asztalra.

Nevetett a király:" No, no, édes uram...

Hanem, ami szó, gyönyörű lyánya van:

Milyen a járása, termete, milliom!

Csak úgy libeg-lobog, mint egy szál liliom."

Ránézett a gazda, úgy kételkedőleg,

Hogy minek gondolja: tán leánynézőnek?

Miután a szemét az nem sütötte le,

Sóhajtván egy nagyot, ily szókkal felele:

"Haj!" elkezdi "mondjam? ne mondjam? mi haszna:

Minden embernek van baja meg panassza,

S én az én bajomat meg nem gyógyíthatom:

Nekem ez az egy lyány örömem, bánatom,

Örömem szépsége, örömem jósága,

Ő lelkemnek lelke, szemem szép világa,

Házam drága kincse, kertem gyöngyvirága:

De mégis hiába: hej! mégis hiába."

Itt megálla kissé, szemeit törölvén.

"Rajtam ugyan bételt: új király, új törvény,

Most fiágra szóló apárul-maradtat,

Kinek fia nincsen, lyányára nem hagyhat.

Ez az én keservem, ez az én bánatom.

Renyhe fog civódni sok szép birtokomon,

Idegen rokonság, kinek életemben

Egy pohár borát, egy jó szavát nem vettem."

Nekiszomorodott rajta egy kicsinység,

Szomorúbb is volna, hogyha rá nem innék

És ha nem biztatná akivel beszélget,

Jó tanácsot adván és jó reménységet.

De Lajos elkezdi, gondolkozás után:

"Volt-e már evégett, nagy jó uram, Budán?"

Fejét rázta, hogy nem: igazán nem is volt,

Azt se tudta, hogy mért kérdi Lajos e szót.

Hogy pedig a király min gondolkozott el,

S mire céloz ilyen kérdő felelettel,

Megmondom: ezalatt esze Budán jára,

Hű emlékezetében derék Toldijára.

Mint arany vetéllő, gondolatja jött, ment,

Toldiról meg vissza Piroskára röppent,

Őket aranyszállal szőtte, fonta össze,

S a lelke mosolygott: milyen egy pár lessz e!

"No hát", monda ismét, "fogadja tanácsom,

Menjen a királyhoz, kérje meg alásson:

"Uram fejedelmem, én ez meg ez vagyok,

Felségedhez ebben meg ebben fáradok,

Nevezet szerint, hogy van nekem egy lyányom,

De fiam nincs, kire a birtokom szálljon:

Tegye azt felséged mintha fiú volna,

Írja örökségem kedves leányomra.""

"De mivel a király még fiatal szintén,

(Nem hiszem idősebb egy nappal is, mint én)

Torna-bajvívásnak, hallom, kedvelője:

Mondok egy okos szót: kettő lesz belőle:

Kérőjét nagy uram ne csak ingyen kérje:

Harci játékot tart (módja van) igérje,

És hogy szép Piroskát a győzőnek adja:

Így aztán, remélem, lesz is foganatja."

Megörült a gazda: "Héj, be áldott szó ez!

Hogy ne tenném meg, ha tudnám, hogy való lesz!

Beh nem válogatnék gazdag völegénybe'!

Lenne itt elég, mit aprítni a téjbe.

Öcsém, öcsém: akkor én csak embert néznék,

Nem kéne egyéb, mint személyes vitézség:

Ki mindet legyőzné vitézi játékon,

Annak adnám dijul kedves ajándékom."

Ragyogott a szeme, az orcája égett,

Mintha így biztatta volna a vendéget:

"No fiú, ha tetszik a Rozgonyi lyánya,

Állj elő, mutasd meg, hogy te sem vagy gyáva."

Pedig annak más volt, lám mondom, eszében,

Tündökölt már szíve boldog szerelmében:

De mint földön a nap tükröz új napokat,

Úgy óhajt a boldog látni boldogokat.

Még egy jó darabig fenn beszéltek erről,

Azután egyébről, azután mindenről:

Azután késő lett, a király is bágyadt

S megveté Piroska a drágaszép ágyat.

Apjának, magának ott az első házban,

Vendégnek külön, a benyíló szobában:

Cifrát, mennyezetest, négy oszlopon állót,

Kétfelé hajtván a selyem szúnyoghálót.

Mielőtt azonban a dagadó párnák

A király szemeit nyugalomra zárnák,

Mielőtt az ágyba fekünnék, mely tiszta

Színével, szagával édesdeden hívta:

Pergamen levelet vőn ki tarsolyábul,

Megírá, pecsétet is nyomott rá hátul.

Kis gyűrű pecsétet egy darab viaszra,

De azért csak annyi volt annak a haszna.

Mert midőn a király hajnal hasadtával

Fölkele, hogy számot vessen a gazdával,

(Nehéz számadás volt, nehezen lett vége:

Telhetetlen volt a gazda szívessége):

Mikor elbúcsuzott, kétszer, háromszor is,

És utána néztek, míg elűlt a por is:

Vánkos alatt a lyány ezt az írást lelvén,

Olvasá, de szó fennakadt a nyelvén:

"Rozgonyi Piroska, Rozgonyi Pál lyánya,

Fiú gyanánt lészen apja vagyonába' -

Egyetlen örökös, ura mindenének,

Dísze, fenntartója a Rozgonyi névnek.

Harci játékot tart piros pünkösd napján,

S ki legbajnokabb lesz, azé legyen a lyány,

Mert ezt így helyesnek, jónak így találja

Lajos, Magyarország mostani királya."

"Ki legbajnokabb lesz"! - Hogy e szóhoz ére,

Meghajnallott arcán szép piros vére:

Szeget ütött a szó, nem mondom, fejébe:

Nyilalló örömmel szíve közepébe.

Szűk lett neki a ház, alacsony padlása:

Ki, ki a szabadra, hogy az eget lássa!

Virágit a kertben locsolnia meg kell,

Apja váltig mondja: harmatos a reggel.

Virágai mellett - mit neki virágok!

Elsuhan, ellebben, le sem is néz rájok,

Végig a nagy kerten, a gyümölcsös lankán,

Le a Tisza-partra cél nélkül bolyongván.

Akkor vált meg a nap csókkal a mezőtül,

Akkor ébredt a víz szerelme tüzétül:

Közepette széles, fényes égnek, habnak,

Látszott a nagy puszta keskeny zöld szalagnak.

Megállítá a lyányt vízi képe-mása:

Tágult a szabadban szíve szorulása,

Könny eredt szeméből, s a ragyogó cseppek

Testvér harmat-gyöngyök közzé elegyedtek.

Nagy lélegzetet vőn, könnyült szíve azzal,

Tele szívta keblét fűszeres tavasszal:

Gilice búgása hallatszott megette,

S enyelgésit párja édesen nevette.

Hallgatván madárra, nézve tűnő habra,

Mindcsak egyre gondolt: a legbajnokabbra.

Egyszer látta Toldit, nagy vitézi tornán,

Azóta felejti, hosszú idők sorján:

Pillanatra látta, évekig feledte,

De a sok felejtést mindhiába tette:

Mert csak a reménynek egy sugára kellett,

S az egyszer látott kép újra eleven lett.

Ott lebeg előtte, vízben, égen, napban,

Bármi tárgyra néz is: Toldi képe abban:

Még szemét behunyva is foly az igézet,

Mint ha ki valamit erősen megnézett.

Oh, szív édes álma, ha nem álom volnál!

Perc, rövid múló perc, soha el nem múlnál!

Rózsa mindig nyílnál, el sem virulnál!

Szerelem, szerelem, jaj be áldott volnál!

De a legszebb rózsa mellett is van tüske:

"Fog-e víni értem (gondolá) a büszke?

Az, kiért a lyányok hiába epednek?

Az, kiért a lyányszív hiába reped meg?

Minden szem kiséri, mint virág a napot,

De ő a virág közt csak lovával tapod,

Vagy, nap az égen a napraforgókkal,

Egy csöppet se gondol szegény leányzókkal."

Fölösleges volna hosszan elbeszélnem,

Mennyit töprenkedtek azon a levélen,

A levélen is, de hát még az íróján!

A mennyi mindent gondolt a szép eladó lyány.

A pünkösd azonban már nem vala távol,

El-elmúlt egy-egy nap isten jóvoltából:

Nehezen is várták, készültek is nagyon -

Majd meglátjuk, de most egy kicsit elhagyom.

írta: jazsoli5, 2009. márc. 25. 9:14 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Garay János: Az obsitos

Az obsitos látogatása Ferenc császárnál

Nagy, derék vitéz kend, vitéz Háry János,

A sereg kend nélkül bizony nagy hiányos.

Vajh! sokat beszélt el sok vitéz dologról,

Amit ember nem hall hetvenhét országról.

Elbeszélte nékünk: Franciaországban,

A tengernek partján hogy járt Pádovában.

Látván ő nagy partján óriási rákot,

Ollójával felvett egy lovas kozákot.

És midőn bejárta szép Tirolországot,

A stájer hegyekben oly magasra hágott:

Hogy haját a napnak lángja meg ne kapja,

A hegyet végiglen, csak hason mászhatta.

Máskor Mantovában kedvre táborozván,

Hétfejű sárkánnyal vitt mint egy oroszlán.

És ki tudná végét, és ki tudna mindent,

Vitéz Háry János, vaj mi nagy vitéz kend,

De ha még ezerszer oly vitézlő volna,

Mint amekkorának tudja kendet Tolna,

Azt nem engedjük meg, ily jó kedvben lévén,

Hogy ne mondhatnók el e vidám tor végén:

Mint s hogyan járt el kend Bécsnek városában,

Király őfelsége látogatásában.

És az obsitos hős, társin eltekintvén,

Megsodorja bajszát, kettőt is köhintvén,

Kémlelődve, nincs-e tán diák körötte,

Aki elprüsszentse jómagát fölötte.

De diák ez egyszer nem volt a bokorban,

Mind igaz hivő vett részt az éji torban.

S vitéz Háry János istenigazában,

Elveté a sulykot ő bátorságában.

"Bécsbe - kezdé - Bécsbe, hát no hébe-hóba,

Kedvem szottyan menni kis látogatóba.

Sok barátom él ott, s nem egy generális,

Sőt valót beszélve, maga a király is,

Kinek őfelségét a halál torkából

Én mentettem meg, nem messze Pádovától.

Mentem-mendegéltem, - vagy mit is beszélek?

Gyors fakóm vitt hátán, mint igaz, hogy élek.

Hej ha élne, most sem látná senki párját,

S mint a szél elérem rajta Bécsnek várát.

És hogy a hajnallal a városba értem,

A király házára mindjárt ráismértem

Kétfejű sasáról, mely a háztetőn ül,

S mindennap egy tulkot költ el egy ebédül.

Ott fakó lovamról kényesen leszöktem,

A sövény fájához, mint illik, kötöttem.

Magam végigmentem az isterázsákot,

Egytől egyik ismert, régi jó barátot.

Végre eljutottam a tornác végére,

Kezem egy ajtónak tevén kilincsére.

Vasból volt az ajtó, de nem nyilt szobába,

Szép fehér ezüstből másik nyilt nyomába.

Az ezüst után a harmadikba buktam,

Tiszta színaranyból, ott be is nyitottam.

Hát nem is hogy én, de amint rámtekinte,

Maga őfelsége szólt s magához inte.

"Isten hozta kendet, régi jó barátom,

Nos, hogy állunk? - kérdé - frissen amint látom."

"Hála isten - mondám - megvagyok biz ott még,

Még a régi bőrben, mint láthatja fölség.

Jó fakóm is, az no, melyen őfelségét

Egykor megmentettem: járja, de a végét."

S jó hogy említettem a szegény páráját,

Mert legott a jó úr így kezdé mondását:

"Hát ugyan hol hagytad a szegényt? azonnal

Istállóba vele: parádés lovammal

Egyazon jászolból kapjon eleséget,

Mégpedig aranyból" - s küldte a cselédet.

"Hát te már ettél-e?" - kérdezé jósággal.

"Nem bizony még, felség ! kérem átossággal."

"Semmi no, csak ülj le - mondá, és leültem -

Van még vacsoráról egy darabka sültem".

S asztala fiából egyben ki is vette,

S egy fehér cipóval énelém letette.

Erre bekiálta a mellék szobába,

"Van-e még, hej anyjuk, a slivovicába?"

"Nincs bizony, felséges férjem és királyom,

Most kapá utolsó kortyát a lakájom!"

Szólott a királyné: "Ej no, küldjön el hát,

A zsidóhoz át, itt a pénz, egy gárdistát!"

Dictum factum, úgy lett, hej de nem hiába,

Hogy királynak hozta, gyorsan is járt a lába.

S Mózsi, nem hiába hogy királynak mérte,

Finomul kitellett, mondhatom, mértéke.

És amint eképpen ittunk, eddegéltünk,

Régi harcainkról jóízűn beszéltünk:

Hát köröttünk egyszer oly sikoltozás van,

Mint mikor két tábor van hadakozásban.

A királyi úrfik (most látom őket meg)

Cifra tarsolyomért összeverekedtek.

"Gyermekek! - kiálta rájok édesapjok -

Hát ki van a háznál, hogy ti hajba kaptok?

Hát az angyalát is, vitéz Háry bácsit

Egy sem látja? mindjárt parolát és pácsit."

Dictum factum, a kis úrfik rendre jöttek,

Vas markomba pompás parolát ütöttek.

Én pedig benyultam cifra tarsolyomba,

És egy-egy krajcárkát vettem a markomba.

"Nem, barátom, ezt nem engedem neked meg,

- Szólott a király - pénz nem való gyermeknek.

Pénzre több szükséged van néked, vitézem."

Mire markomat már tömve, dugva érzem.

Szépen megköszöntem, rája elbúcsúztam,

Jóllakott fakómat aklából kihoztam

S a királyi abrak nem is volt hiába,

Mert alig került be huszonnégy órába,

S Bécsből itthon voltam, megcsinált gavallér,

Mert a pénz ezüst volt, s mind megannyi tallér.

Tallér, az angyalát! még pedig lázsiás,

Hej, hogy elfogyának, mint ezernyi sok más!

De azért az Isten tartsa meg királyom,

Sose lesz nekem több olyan jó barátom."

írta: jazsoli5, 2009. márc. 9. 10:34 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Garay János: Az obsitos

Az obsitos és Napóleon

Hárman valának együtt, a potrohos bíró,

Egy obsitos vitéz, és a furfangos iró:

A többi asztaloknál együtt és szerteszét,

Vidám parasztlegények itták a hegy levét.

Ott ültek, iddogáltak vecsernye óta már,

Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár:

Mátyás király sem nyert több éljent a Dunán,

Mint amennyit Háry János, az obsitos, magán.

S volt is miért e nagy zaj, ez éljen-háború,

Az obsitosnak párját nem látta hat falu,

A szem, a száj elállott merész beszédein,

Ország-világ csodálta vitézi tettein.

Most is kezébe kapván az öblös meszelyest,

Kalandos életéből regét regére kezd:

Hol s merre járt, mit látott, s mit tett ő s társai,

S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai.

Ő, ki ármádiákat vert széjjel egymagán,

Tul jára hadnagyával az Óperencián,

Ki francia fejekkel sátrát körül raká,

És a világ végénél lábát lelógatá.

"De még ez mind csak semmi" - szokása mondani,

S közelb csoportosulnak a többit hallani.

"Mit? semmi? - mond a bíró - a soknál is sokabb,

Igyék, komám!" - és isznak mindnyájan mint a csap.

"Nem addig van! - kiált most a furfangos diák -

A legjavát elhagyta, - és most ők hallgaták -

Kendtek még mit sem tudnak, ha egyet el nem mond,

Hogyan fogá el bátyó a nagy Napóleont."

"Hm! - mond az obsitos hős - a nagy Napóleon!

Nagy ő a franciák közt - és vállán egyet von -

De engem úgy segéljen, nem a magyar között,

S hát még - veté utána - magyar huszár előtt!"

És itt magát értette az obsitos baka,

Ámbár lovon sosem volt éltében jómaga:

De annyit emlegette és annyiszor lovát,

Hogy végre is huszárnak kellett hinni magát.

"Hol volt, hol nem, bizonnyal már meg nem mondhatom,

Kétszázezer vitézzel jött ránk Napóleon,

Mi tán mindössze százan vagy kétszázan valánk,

Mind nyalka szép huszárok, mind tűz és annyi láng."

A furfangos diák itt szörnyet prüsszente rá,

De Háry ő beszédét tovább is folytatá:

"Kétszázezernek ellen kétszáz, az angyalát!

Mit gondol kend, bíró úr, ki adta meg torát?"

"Ki adta volna, hát ki? - viszonz a kérdözött -

Csak volt a kapitányban ész, és nem ütközött?"

"Volt ám, de volt kurázs is, komék és mekkora:

Megütközénk biz, és hogy!" - kiált a vén baka.

"Magam valék az első, ki közbevágtaték,

Hullott a franciája, mint hull a fű, a jég!

A nap megállt fölöttünk bámulni a csodát,

Kétszázezret hogy vert meg kétszáz, az angyalát!"

És a diák újonta szörnyet prüsszente rá,

De Háry ő beszédét tovább is folytatá:

"Futottak már a francok, mint szélben a katáng,

Utánok a magyarság, hogy szinte fulladánk!

S im futóknak közte meglátom a vezért,

Arany kengyelben lába, lovával szél sem ért,

De én is paripámat utána rugtatom,

S egy sűrű erdő szélén - vitézül elfogom.

"Az angyalát! - kiálték, s megcsípem őt nyakon -

Most valld meg, ugye, hogy te vagy a Napóleon?"

"Való, ami való - szólt - vitéz, hogy az vagyok,

Csak éltemnek kegyelmezz, adós nem maradok.

Kérj tőlem, ami tetszik, vitéz magyar legény,

A franciák császára kincsekben nem szegény!"

"Az angyalát! - kiáltám - uram, nem addig a!

De jősz a kapitányhoz, lánchordta francia."

És a diák újonta szörnyet prüsszente rá,

De Háry ő beszédét tovább is folytatá:

"Mentünk és mendegéltünk, s kiérvén a síkon,

Egy hatlovas hintó áll előttünk gazdagon.

A hatlovas hintóban egy úri asszony ült,

Aranytól és gyémánttól ruhája nehezült,

Amint reánk tekinte? óh Jézus Mária!

Kiálta: merthogy ő volt Mária Luiza.

"Igy kell téged látnom, óh nagy Napóleon!

Én nagy felségű férjem, kegyetlen láncokon?

S ki vagy te, jó vitézem, ki őtet elfogád?"

"Vitéz Joannes Háry - mondám - az angyalát!"

"Halld, amit én tenéked itt mondok, jó vitéz -

Szólt most az úri asszony, s mélyen szemembe néz -

Te oly vitézi tettet követtél itten el,

Minőt még egy magyar sem, mely nagy dijt érdemel,

Ha őt te elbocsátod, igéretet teszünk,

Hogy holtom- s holtodiglag enyém-tied leszünk."

"Az angyalát! - kiáltám - felséges asszonyom,

Tudom, mi a becsület, legyen szabad rabom.

Szép asszonyért, szép lányért az igazi vitéz

Tüzet-vizet kiállni, pokolba menni kész,

Vitéz Joannes Háry igaz magyar nevem,

Üljön fel a császár úr - itt van reá kezem!"

És a diák szörnyüen s nagyot prüsszent közé,

De Háry ő beszédét eképpen végezé:

"Mondottam, és a császár legott elvágtatott,

De két kezembe két szép aranyórát nyomott.

Az egyiket, gondoltam, kapitányomnak hagyom,

A másikat későbben elkérte hadnagyom:

Az angyalát! csak egyet tartottam volna meg,

Mert most el is hihetik, nem is, kigyelmetek."

De ők hitték mindannyin, a potrohos bíró,

A vigadó legények, meg a gonosz iró,

A furfangos diák is nagyot hörpentve szólt:

Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátya volt!

írta: jazsoli5, 2009. márc. 9. 9:31 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Tudor Arghezi: A méhesben

A méhkasban

Ott a kas. A teteje

Hóba bugyolálva szépen.

Három magas jegenye

Vigyáz rá a havas réten.

Még a méhész hagyta el

Meg is feledkezett róla,

S ráterült a hólepel

Kékszegélyű takarója.

De a vastag hó alatt

A "dolgozók" bent a kasban

Egy szikrát sem alszanak,

Munkálkodnak lankadatlan.

Lám, közülük egyik sem

Dolgozik itt önmagáért,

Szorgoskodnak közösen

A jó mézért, telt kaptárért.

A futár

Napsugaras virradatkor

Futár repül ki a kasból.

Addig röpköd, amíg nem lát

Egy kinyílott fodormentát.

Mit is keressen meg elébb?

Megnézi a kék lóherét,

Mert az éjjel köd terjengett,

Vajon nem ártott a kertnek?

No de semmi nem hibázik,

A verbéna kivirágzik.

Haza is visz próba-mézet,

Hadd kóstolják meg a méhek.

Éber őrség

Visszatért a futár menten,

Elmondani mit látott,

Hogy a réten s a ligetben

Kinyíltak a virágok.

A méhecskék nemsokára

Vígan útnak eredtek

S rábízták a "leánykákra"

A sok pici "gyermeket".

Közben dongók gyülekeztek,

Mint megannyi apró dúvad,

Gyülekeztek, megegyeztek

S mézet lopni elindultak.

Így rohantak a vesztükbe,

Mert az őrség talpon volt.

Este már a holttestükre

Sütött le az ezüst hold.

A rabló büntetése

Mikor a nap véget ér,

Kifundálja egy egér,

- Erejében bizakodva -

Hogy a mézet megrabolja.

Csöndben surrant, vigyázott,

A nyíláson bemászott.

Azt gondolta, hogy a méhek

Picik s gyöngék a szegények,

S ő a rabló - nem vitás -

Valóságos óriás.

Nem tudta a szemtelenje,

Hogy egy néppel kerül szembe.

Azt hitte, hogy egyenként kell

Birkóznia minden méhvel.

Hát alighogy belépett,

Méh szállott rá, temérdek.

A szándékát nem firtatta,

Begöngyölte lágy viaszba

A farkától a füléig

Betakarta véges-végig.

Az ügyes kis méhecskék

Koporsóba így tették.

Még csak annyit mondanék,

hogy ereje nincs elég

Semmiféle nagy rablónak,

Ha a kicsik összefognak.

/Ford.: Majtényi Erik/

írta: jazsoli5, 2009. márc. 1. 6:50 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Kalász Márton: Szegődés

Az asszony éppen ablakot

pingált, mikor megérkeztünk.

Fordulófélben oly nagyot

nyögött, hogy szinte megijedtünk.

Szuszogva felelt: - Jó napot! -

s mogorván nézett el felettünk.

Mi fejet hajtva csöndesen

s fehér batyunkat leeresztve

álltunk anyámmal. A szemem

riadtan az övét kereste:

legyen most igazán velem.

...Rátette kezét a kezemre.

- Mit akarnak?... - Ügyefogyott

mozdulatokkal jött, kövéren.

Félretolt muskátlis padot,

kosarat s ládát, hogy kiférjen.

Szájam halkan így dadogott:

- Szeretnék elszegődni, kérem.

- Hallottuk - folytatta anyám -,

hogy maguk kis kanászt fogadnak -

s lenézett mosolyogva rám,

majd az asszonyra: megnyugodhat,

ügyes ez, megszeppent talán,

kezet miatta bátran adhat.

S e célzó kis kedveskedést

hogy fönnhangon is igazolja,

szájából, mintha vízesés,

már szavak sodródtak zuhogva -

közben a megtört, kicsi kéz

folyton fejemet simogatta.

Elmesélte, hogy amikor

jöttünk hazulról, a tanítóm

megcirógatott biztatón

s könnyezve kísért ki az ajtón.

- Otthon is jó volt ő nagyon -

ásított, tán, hogy ne sóhajtson.

Az asszony nem nagyon figyelt,

ecsetét a festékbe nyomta.

...Illatozott a sűrű kert,

mintha nagy csokor virág volna,

s odabent valaki neszelt...

- Gyere csak! Hallod? - szólította.

A nádas kerítés mögött

meg is moccant egy kalapféle,

nyílt az ajtó, bicegve jött

kis keszeg ember...Ez a férje?

Megállt a hústömeg előtt,

ágfűrész hintált a kezébe.

- Új legényke jött, nézz ide!

Vizsgáld meg és szólj hozzá, Pétör... -

Közben göncét porolta le

s vette a szerszámot kezéből.

Máskor is így bánik vele,

vagy csak előttünk, ilyen szívből!?

Szólt is az öreg: - Fene bánja,

te szoktad, mit szóljak bele -

és elindult karját lóbálva

az árnyas fészerek fele,

leült s bíbelődött. A lába,

úgy láttam, sebbel van tele.

- No jól van, akkor hát maradjon,

meglátjuk aztán, hogy milyen -

határozott végül az asszony,

még kezet is fogott velem.

- Aztán anyád szégyent ne valljon! -

Megígértem, hogy soha nem.

És mivel már négy óra volt,

s leendő falkám türelmetlen,

kinyitottunk ólat, akolt -

meg kellett mindjárt legeltetnem.

Került kutya, kezembe bot:

még gatyára is levetkeztem.

Futott a töltés az arany,

öreg fűzfák közt kacskaringva,

a füvek damasztjaiban

kúszott csiklandós szederinda.

Ott poroszkáltam gondtalan,

csengett az állatok kolompja.

Aztán zúgatva botomat

leszaladtam a halastóra,

a zöldbe dobtam magamat:

emlékeztem sok régi jóra -

a jó szagú bokrok alatt

elszundítottam mosolyogva.

De az álom falán is át

belém csapott, akár a mennykő -

hisz vetés mellett odaát

a disznaim s juhaim: őrző

pásztoruk én vagyok ma már...

Messze kondult a vezércsengő.

Fölugrottam, szinte vakon

rohantam vissza a töltésre:

a napsütötte oldalon

kalászosodó árpa érte

falkám hasát...Féltem nagyon.

Kutyámat biztattam: - Elébe!

Közben már jött is egy legény,

lovat s boronát odahagyva,

a szomszéd szántásról felém,

ostorával a gazt csapkodta.

Ez agyonvág, gondoltam én,

a rettegéstől meginogva.

Megállt előttem: - Te fiú,

mért nem ügyelsz a vetésre?

Tapodja a disznó s a juh,

megver gazdasszonyod érte.

...De ejnye no, hogy öl a bú,

nem kell így megijedni mégse.

Halkan még tovább kérdezett,

hogy ki vagyok és mikor jöttem.

- Kisöreg, baj lesz itt veled,

kenyerüket már én is ettem,

ismerem őket, milyenek...-

Erre még jobban megijedtem.

- Tudod - mondta - az elején

becéznek majd és szépen tesznek:

de néhány hét múlva, szegény,

hidd el, úgyis a fene esz meg,

éhezel, kínlódsz, ahogy én,

még zivatarba is kivernek.

Ó, hányszor álltam zuhogó

esőben kint a malacokkal.

Ők diskuráltak s csillogó

bort szürcsöltek szomszédokkal.

Énnekem rongyos takaró

se volt, hogy magamra borítsam.

Igen ezek... - bökött a ház

felé szikkadt ostornyelével -,

én mondom neked, kis kanász,

náluk egy esztendőt nem érsz el.

Üt-ver e népség, megaláz,

ahányszor érint a kezével.

...Avval elment. Én álltam ott,

zúgott a fejem, lüktetett a

vérerem, szédület fogott,

dülöngtem, mint a kerge birka -

minden szó belém rakódott,

ahogy a legény elmondotta.

S szerettem volna futni be,

megrángatni az anyám vállát:

- Meneküljünk, hallgass ide...

Éreztem sorsom szörnyű átkát,

s ujjaim, hogy könnyem ki ne

szökjék, a szemem eltakarták.

Anyám aznap nem ment haza.

Párás tavaszi éjszakába

nyúlt volna az útja, noha

napnyugta sem borult a tájra -

magasan keringett tova

az ég napraforgó-virága.

S hogy fizetetlen ne egyék,

idegen portán úgy ne háljon,

segített befejezni még

a takarítást a tornácon...

A tavon mosta ecsetét -

fölé hajolni most is látom!

Akonyattájban homokot

hoztak egy közeli tanyáról.

Fejükön durván faragott

teknő volt: megrepedt aljából

pergett ki a homok, ahogy

jöttek a töltés oldaláról.

- Hogy vagy? - állt meg egy percre az

asszony és szinte rám mosolygott.

Mily képmutató a ravasz,

gondoltam, és a szép hazug szót

néma száj vette, sunyi arc,

hogy végül csodálkozva így szólt:

- No mi bajod? Hallod, beszélj!

Tán még erősen hazavágyol?

Megszokod idővel, ne félj,

jobban tetszik, ha danászol. -

Vidáman kacsintott felém,

s a puha fűben tovalábolt.

Szememből forró gyűlölet

vetette szikráit utána:

a mellem csak úgy pihegett,

s nyelvem öltöttem volna rája -

hogy én még daloljak neked,

te ördög mocskos nagymamája.

Aztán lassacskán este lett.

Valami végzés nagy pecsétje,

izzott a nap a fák megett.

Majd világos köd ült a rétre.

Én behajtottam: pöffeteg,

jóllakott falkám örömére.

Megalmoztam, s moslékolás

után megmosdottam a kútnál.

Tornácunkon a vacsorás

asztal gőzölt, terítve volt már.

Leültünk. Krumplipaprikás

szagával csiklandott a nagy tál.

Nemsokára az öregek

házasodó fia is megjött.

Bemutattak. Cigány, kerek

képéről csak úgy rítt a nyers gőg:

mit neki ily koszos gyerek,

nagygazda és már komoly felnőtt!

Engem bántott ez az eset,

s mikor láttam, hogy észrevették,

kértem, a hálóhelyemet

mutassák meg, már lefekhetnék.

Fölállt s jött velem az öreg,

az istállóba vitt: - No, tessék!

Megálltam ott idegenül,

füleltem, ahogy visszabaktat

gazdám, s lépése elül,

s derengő állatok matatnak,

csörgetik láncukat körül...

Hát a lovak s marhák közt aludjak!?

S néztem föl, tákolt magas ágy

lógott le hátul a plafonról,

s újra csak elfogott a vágy,

hogy el - nem kérek ily vacokból.

Éreztem: ím, magamra hágy

gyűlöletük, s könnyem kicsordul.

A hajnal füllesztő szagok

közt ébresztett a függőágyon.

Öreg gazdám ott totyogott

az ajtó előtt - hadonászón

vitte a szárízé-csomót,

s kötötte gúzsba a tornácon.

Talpra ugrottam nyomba hát,

magamra rángattam a göncöt,

ne érjen első nap a vád:

- Lám, fogadtunk egy lusta ökröt! -

Amit hallottam odaát

tegnap a dűlőn, belém ötlött.

Csináltam szalmacsutakot,

tisztára töröltem a jászlat.

A marhák szarva csattogott,

forogtak folyton s láncot ráztak.

Iszkoltam is mindjárt, ahogy

vége volt a takarításnak.

Aztán a ganét szétdobáltam,

párált kint alattam a domb,

bokáig gázolta a lábam -

átért az ólon sűrű lomb,

nedvesen csillant, szétziláltam

s beléje fúrtam homlokom.

S láttam, az anyám is bejött

az istállóba, horpadt sajtár

volt a kezében...Küldi őt

megint az asszony, hajnalban már.

- Kihasználnak még, mielőtt,

anyám, végleg hazaindulnál!

De borongani nemigen

volt időm, mert a hátsó udvar

felől csattant zord intelem:

mért nem hajtok ki azonnal?

Vettem botomat s csöndesen

kócos pulimat szólítottam.

Beszaladtam egy percre még

anyámhoz, elköszönni tőle:

torkunkon akadt a beszéd,

csak halk zokogás lett belőle,

karját úgy kellett tépni szét,

megfutamodni szinte szökve.

Ifjú gazdám meg ezalatt

- túlról az imént ő parancsolt -

kint káromkodásra fakadt:

mert kieresztett, s zűrzavar volt,

a falka százfelé szaladt. -

Dühösen a nyomába hajszolt.

Tereltem aztán kifelé.

Zöldarany csillogású reggel

mosolygott, tiszta volt s be mély!

Ezüst-fonalas fellegekkel

vonult a falka. Mint a méh,

döngött a tájék...S tervezgettem.

Egyszer fölszállott a szemem,

s anyámat láttam messze menni

a fák közt. Kiáltani nem -

madárral tudtam vón üzenni.

Elsírtam magam hirtelen,

most igazán nem kellett semmi.

Mint aki rossz varázs elől

iramlik, buktam a vetésen.

Szélben virág, karóm ledől,

a végső - csak a vesztem érzem.

A lelkem legmélyiből

hördült fölgyűlő szenvedésem.

S megálltam tehetetlenül.

Madár csapott le csúnya szárnyán:

a bánat volt. Vállamra ül,

éreztem súlyát - tán, hogy árván

mégse maradjak s egyedül

a Temető Péter tanyáján.

írta: jazsoli5, 2009. jan. 10. 7:45 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Tompa Mihály: Zokol

Magányos völgyi lakra

Burúl a rengeteg,

És benne elfeledten

Él a vitéz öreg.

A rengeteg ha zúg is,

Ő oly zavartalan,

Mint amidőn felette

Szellőcske sem suhan.

Mert megnyugodni nem bírt

Az emberek között:

A nagyvilág zajából

Magányba költözött.

Hatalmas kardja ott függ

A völgyi lak falán,

Feledve vér-csatáit

A rozsda birtokán.

S ha rátekint, borús lesz

A lángszemű öreg,

Keblét a mult időknek

Emléke rázza meg.

És felsohajt:"Csatákon

Te védted éltemet,

Hű szolga! még utószor

Sírt ások itt veled."

II.

A völgyi lak küszöbjén

Fejedelmi hírnök áll,

S mond: "Régi hadvezérét

Üdvözli a király..."

Zokol csak űl mogorván,

Nem hatja a beszéd:

Búsan, mint vén oroszlán,

Megrázza ősz fejét.

De szól a hírnök ismét:

A hon nevébe' kér...

S a hős Zokol karában

Feszűlve minden ér. -

"Hazánk forog veszélyben,

Fegyverre, agg vitéz!..."

És ím az ősi szablyát

Ragadja már a kéz.

Ifjú tűz- és erőben

Felkél, mint fergeteg,

S mint elszáguld utána

Zúdúl a rengeteg. -

III.

Harcos napok viharját

A béke váltja fel:

A zaklatott hon és nép

Győzelmet ünnepel.

És jó Zokol nyugalmas

Bércek felé halad,

Jutalma a csatákért:

Az édes öntudat.

De fényes várteremben,

A titkos éjfelen,

Király- s gyanús nagyoknak

Tanácsa van jelen:

Szól mindenik, - hatalmas

Nyelven tud a pokol! -

Míg a trón ellenének

Árulva hős Zokol.

Nem szól a gyáva elnök,

- Elébe néz merőn -

S az éjfélnél sötétebb,

Mi elvégezve lőn.

Midőn a bíboros reg

Álmából ébredez:

A bajnok börtönéjben

Láncolva görnyedez. -

IV.

Pirosló fellegek közt

A nap leáldozott:

Nincs est, hová világa

Korányt nem is hozott:

Csak éje van Zokolnak,

Hiába onta vért, -

Bilincs a hős jutalma

A hon szerelmeért!

Mért nem maradt dicsően

Inkább a harcmezőn:

Mintsem hogy a kajánság

Tiporja vakmerőn?

De csendes ott is a hős,

S a jéghideg falak

Ajkáról egy panaszló

Sohajt sem hallanak.

Mi zúg süket morajjal

A csendes éjszakán?

Mint a folyam, ha áttört

A gát erős falán:

Vagy hótömeg, ha nyargal

Magas hegy ormirúl

És a közel vidékre

Veszélyesen borúl?

Nem fúvatag, veszélyesb...

Föl, gyáva nép, hamar!

Orozva jött az ellen,

Mint éjben a vihar.

"Gyorsan fel a falakra,

Fegyverre aki tud!"

Ordít a mámoros nép

És össze-vissza fut.

Vörös lángok cikáznak

A vártető fele,

Ragadja vad haraggal

Az éj dühös szele:

Izmos karok törik be

Alant a várkaput:

Nincs védelemre bajnok,

Futásra nincsen ut.

"Kardot fogoly Zokolnak,

Ha ő leend velünk,

Még van remény: különben

Egy lábig itt veszünk!!"

S a porkoláb eszén kül

Börtön felé szalad,

"Kelj, agg vitéz, sietve!

Nyakunkra tört a had."

De a vitéz nem ébred...

- Itélet költi fel -

Halállal vítt csatában

Győzetve vesztegel:

Ott fekszik mély üregben,

Láncolva is szabad:

Felette harcoló nép

Lármája zúg, riad. -

-----------

Kél a nap , és sugára

Kormos falakra száll:

Füstölgő omladékon,

Pusztúlás és halál. -

írta: jazsoli5, 2009. jan. 5. 5:18 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Tompa Mihály: Mohos váromladékon...

Mohos váromladékon

Borong az ősz vitéz,

Bágyadt fényű szemével

Merőn a romra néz.

Körüle nincsen élet,

Egy sír a várvidék,

Hír, pompa és dicsőség

Ott eltemetteték.

Hol a fénylakta csarnok?

A puszta termeken

A zúgó szél dühének

Bogácskóró terem!

S mig a lefolyt időnek

Szétvonja fátyolát,

Hogy élte tarka lapját

Még egyszer nézze át:

Elborzad a soroknál,

Mert amit ott lele:

Csalódás és ezer kín

Fulánkival tele.

Általfut ifjuságán,

Sok bús emlékeken,

A férfiú korában

Nincs más, mint küzdelem.

Ott hűtlen barát üt

Érző lelkén sebet:

Itt halmot domborít fel

Hitves, fiú felett.

Sorban eléje tűnnek

A robajos csaták:

Nehéz napok tüzéből

Vérlepte mirtuszág.

S a ködből ősi vára,

Sasfészke felmerül,

Amelynek omladékin

Most elmerengve űl.

S a bús emlékezetben

- Mint lomb, szellő ha kel -

Megrendül a nemes, de

Kiégett agg kebel.

II.

Mohos váromladékon

Haldoklik a vitéz...

A csendes sír ölébe

Nyugalmat esdve néz.

Az elhaló kebel még

Utószor feldobog.

S miként véglobbanásban

A mécs, kiégni fog.

Egy vágya volt szivének,

Egy, vándor útain:

A kedves hon göröngye

Nyugtassa álmain:

Egy vágya még szivének

Az élet alkonyán:

Hogy boldog béke légyen

A szenvedő hazán.

S a bujdosó nyugodtan

Álomba szenderűl:

Felette rom s az érdem

Állván emlékjelűl.

III.

Mohos váromladék közt

Az ősz bajnok pihen:

Zajos napért nyugalmat

Találva, csendesen.

Nem álmodik csatákról:

Sírálma mély, nehéz,

Melyből kürtharsogásra

Sem kél fel a vitéz.

Most már az ősi várat

Birván örökre ő,

El nem ragadja tőle

Pártos viszály s erő.

S bár címer nem ragyog már

Ívek, kapuk fölött:

Alunni mégis édes

Rokon porok között.

IV.

Mohos váromladékhoz

Tolongva jő a nép:

Cserlomb közé virágot,

Sírt ékesítni, tép.

S hű bajnok él dalában,

Ki békében s csatán,

Honáért élve-halva,

Munkált annak javán:

S mert üldözé, ki volt a

Jó hon szivén nadály,

Cseles nagyok szavára

Száműzte a király.

A nép szorúlt kebellel

Közelg a sír felé,

A sírt a hálaünnep

Oltárrá szentelé.

Behinti azt virággal,

És márványoszlopát

Lomb- és repkényfüzérrel

Köríti, fonja át.

S az ifju nemzedékben

Tettek csirája kél:

Szivének égi hangja,

Hogy csak honának él.

----------------

Oh hon! hogy hű fiad csak

Akkor jutalmazod:

Sőt még akkor se többet, -

Amidőn már- halott!

írta: jazsoli5, 2009. jan. 4. 12:23 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Arany János: A bajusz

Volt egy falu - nem tudom hol,

Abba' lakott - mondjam-é ki?

Se' bajusza

Se' szakálla,

Egy szőr szála

Sem volt néki:

Annálfogva helységében

Nem is hítták egyéb néven:

Kopaszszájú Szűcs György bátya:

Ez volt az ő titulája.

No mert (közbe legyen mondva)

Azt az egyet meg kell adni,

Hogy a Szűcs György falujában

Könnyű volt eligazodni:

Mivel ottan minden ember

Névhez jutott olcsó szerrel

Azon felül, mit az apja

Adott neki, meg a papja.

Nem tudom, ha más vidéken

Meg van-é e' szép szokás,

Nem tudom, de nagy kár lenne,

Ha divatból úgy kimenne,

Mint például - hogy többet ne

Mondjak...a káromkodás!

Egyébiránt Szűcs György gazda

Semmit is el nem mulaszta,

Hogy bajuszát megnövelje,

Meglévén...a puszta helye.

Kente, fente ő azt írral,

Kígyóhájjal, medvezsírral,

Ebkaporral, kutyatejjel:

Meg is nőtt az minden éjjel

- Tudniillik álmában:

S ha fölébred mennyi kéjjel

Tapogatta...hiában!

Ami pedig Szűcs György gazdát

Máskülönben illeti:

Nem bolond ember volt ám ő:

Ládájába' pénz egy bögre,

Azonkívül juha, ökre

És szamara volt neki.

Sőt az is szent, hogy már régen

Ott ülne a bírószéken,

Hasa, hája, kéknadrágja...

Minden kész e méltóságra:

De mit ér, ha nincs bajusz!

Ily anyám-asszony képpel

Sosem választaná a nép el:

Szavazott rá tíz vagy húsz.

Oh ti, kiket a természet

Bajusz-áldással tetézett,

Ti nem is gondolhatjátok,

A csupasz száj mily nagy átok!

Ti, midőn szúrós serte

Sima állatok kiverte,

Minden szentet sorra szedtek

S a beretvától sziszegtek!

Ti, ha egyszer, hébe-korba'

Beleér levesbe, borba

Szegény ártatlan bajusz: vagy

Télen át rá jégcsap, zúz fagy:

Már az olyan nagy sor nektek:

Már ollót mit emlegettek,

Nem tudván, e szőr mily drága,

Becsesebb a drága gyöngynél:

E hiányzott csak Szűcs Györgynél

S lám! hiányzott boldogsága.

Mily irigyen nézte másnak,

A legutolsó kapásnak,

Hogy mohos a szája széle:

Bezzeg, cserélt volna véle!

De mi haszna! mind hiába!

Nincs orvosság, patikába,

Széles mezőn, drága kertben,

Vagy más helyen,

Ami neki szőrt neveljen!

S már a bajszot úgy gyűlölte,

Hogy legott a méreg ölte,

Látva, hogy nő más embernek,

Vagy korommal fest a gyermek:

Sőt csupán ezér' a macskát

Sem tűrhette udvarában -

S bajuszt kapván áldott nője,

Elkergette vén korában.

Történt, hogy oláhcigányok,

(Tudvalevő nagy zsiványok)

Kóborlának a vidéken ,

S megszálltak a faluvégen.

Nosza mindjár' sátort ütnek,

Tüzet rakva, főznek, sütnek

Abból, amit valahonnan

Más faluból idehoztak,

Minthogy onnan

Éhen szomjan

Búcsú nélkül eltávoztak.

Meghíjják a rokonságot,

A helybeli cigányságot

És ezeket tőrül hegyre

Kivallatják mindenképpen:

Mi van? hogy' van a helységben?

S a hallottat szedik begyre.

Éppen mint a jó vezér,

Ha az ellenséghez ér,

Minden bokrot és fatörzsöt,

Minden zegzugot kikémlel:

Lassan mozdul seregével,

Küld vigyázót, előőrsöt,

Puhatolja merre gyengébb,

Hol erősebb az ellenség:

Nem siet, de csupa szemfül,

S mikor aztán ütközetre

Megy a dolog: gyors a tettre,

Veri a vasat, míg meg nem hűl.

Nemkülönben a bölcs vajda

Haditervet kohol mindjárt:

Nincsen egy ház, nincs egy pajta,

Hogy ne tudná csínja-binját:

Hol lakik dús özvegy asszony,

Kit jó móddal megkopasszon?

Melyik háznál van eladó,

Sári, Panni, Zsuzsi, Kató,

Ki legény után bolondul!

Kinek esett holmi kára

S van szüksége prófétára,

Hogy nyomába ne jöhessen,

Sőt, ami több, ráfizessen?

Ki szeretne gazdagodni,

Könnyű módon pénzhez jutni:

Ásni onnan, hova nem tett,

Vagy, ha tett is,

A letett kincs

Idő közben elszelentett?

Mind ez a vén vajda gondja,

Ki nem adná egy vak lóért,

Hogy a magyar kész bolondja.

Nem kerülte ki figyelmét

Szűcs György uram nyavalyája,

Gondolván, hogy ő kigyelmét

Egy kissé megberetválja.

Nem kell ahhoz neki szappan,

Anélkül is mester abban:

Szőrmentibe vagy visszára

Beretválni nincsen párja.

Kivált most, hogy az idő

S alkalom oly kedvező:

Ripeg-ropog

A sarló-fog,

Munkától ég a mező:

Nincsen otthon,

Csak az asszony,

Hogy megfőzzön,

Vagy dagasszon:

Vagy ha néhol egy beteg

Szalmaágyon fentereg:

Vagy a seprű, házőrzőnek

Felállítva küszöbre:

De ha Isten meg nem őrzi,

Ott lehet az örökre.

Egyedül van Szűcs György gazda,

Egy lélek sincs udvarában:

Hát ím! a furfangos vajda

Beköszön a pitvarában:

"Ejnye gazduram, a kőbe!

Mi dolog az, hogy kigyelmed

Bajuszát levágja tőbe?

Magyar ember-é kigyelmed?"

Milyen szemmel nézett rája

Szűcs György gazda, képzelhetni:

A vasvillát sem lehetne

Mérgesebben odavetni:

De a cigány győzte szóval,

Hízelgővel, úsztatóval:

Míg György el nem panaszolta

Hogy áll a dolog mivolta.

"Szent Pilátus! minő szégyen!

Hát miér' nem mondta régen?

Soha sem volt? nem is termett?

Hát mért nem mondta kelmed?

Nagy bajusza volna régen:

Hisz ez az én mesterségem!"

Megörüle György a szónak,

Hogy bajusza lesz maholnap,

S mintha nőne a szép sörte,

Már a helyét is pödörte,

Sonka, sódar,

Füstös oldal,

Liszt, szalonna,

Főzelék,

Van elég:

Ráadásul jó ozsonna,

S valamit a vajda kére,

Megalkudva, megígérte.

Nosza, tüzet rak legottan,

Lobog a láng, bőg a katlan,

Száll a szikra, fojt a füst,

Fő a fürdő, fő az üst,

Benne mindenféle gyimgyom,

Holmi gizgaz, holmi ringy-rongy

Ami úton, útfelen

Elhányódik vagy terem.

E bűbájos fürdőlében

Nő meg a György bajusza szépen:

S ha hibáznék egy kicsi:

A babona ráviszi.

Kész immár a bornyomó kád:

Szűcs György , jó remény fejébe,

Nyakig ül a szennyes lébe,

Istennek ajánlva dolgát.

A cigánysereg azonban

Beszivárog alattomban:

Jön elébb egy, aztán kettő,

Mintha csak úgy történetből:

Szerencsére a vajdának

Éppen jó, hogy bebotlának:

Egy tüzet rak, más vizet mer,

Másik fát hoz...kell az ember:

Úgy szaladnak! Úgy segítnek!

Dolgot ád a vajda mindnek.

Hogy pedig a hasznos pára

Szűcs uram fejét megjárja:

Elővesznek egy nagy ponyvát

És a fürdőkádra vonják:

S a kád mellett körbe-körbe

Tánc kezdődik, fürge, pörge:

Kalapácstól dong a donga,

"Tik tak, tik tak" foly a munka,

S egy bűvös dal

Ümmög halkan:

"Bajusza lesz Szűcs Györgynek,

Igen biz a, szegénynek."

S míg a ponyvát sietősen

Jó erősen

Apró szeggel odaszegzi,

A cigányhad újra kezdi:

"Bajusza van Szűcs Györgynek:

Ne irigyeld szegénynek!"

Ezalatt a pénzes bögre

Búcsújárni ment örökre,

Követé a füstös oldal,

A szalonna, meg a sódar,

Az ágynemű, a fehérnemű,

A vasféle, meg a rézmű,

Szóval, ami könnyen mozdult,

Lába kelvén, mind elpusztult,

Mert a gazda - "tiktak, tiktak" -

Nem hallá, hogy zárat nyitnak.

Meddig üle György a kádban

Lepedővel leszögezve,

Nincs megírva krónikámban.

Csak annyi van följegyezve,

Hogy mihelyt abból kilépe,

Tükröt vévén a kezébe,

Hogy bajuszát felsodorja:

Nem tehette, mert nincsen mit!

Mert a bajusza nem nőtt semmit,

De igen a füle s orra!

írta: jazsoli5, 2008. okt. 26. 20:48 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Arany János: Rózsa és Ibolya (részlet)

VIII.

Kapu előtt üle az apja Rózsának

Mellette a lócán urak is valának:

Törvényt tettek ottan, mert a város népe

Szabadon járt ki s be a király elébe.

Hogy meglátta Rózsát, Monda: "Holnap jertek

Már ti, fiaim, kik a juhon pereltek:

Este is lesz mindjárt, dolgom is van mára:

Vagy béküljetek ki, jobb lesz, éjszakára."

Mikor eloszlottak a bajos emberek,

Kérdi a fiától:"Hol jártál, te gyerek?"

"Hol jártam?...hát..." De most kipirul a képe,

Mert, hol járt, igazán nem jutott eszébe.

Mond az apja:"No, majd ha meghallod, amit

Mondani akarok, nem csavarogsz annyit:

Elvettük neked a cseh király leányát,

Hét falut kapsz vele, s három aranybányát."

Rózsa egyet rántott a vállán, s mosolyga:

"Ha megházasodtam, ez a kelmed dolga",

S a Maros kutyával játszott, mely ezalatt

Nyíva, farkcsóválva elébe kiszaladt.

"Jól van, mondd az apja, úgy dologhoz látunk,

Már kiadták a lányt, még ma jegyet váltunk."

Jegyet is váltottak, s azután egy héttel

Mentek is a lyányért szép uras násznéppel.

Sír-rí a menyasszony, cseh király szép lyánya,

hajtva halvány képét az anyja vállára:

Sürgetik erősen: csak zokog, hogy: "Nem még!

Oh, bár nyugodalmas koporsóba mennék!"

Így sóhajtoz, mert haj! egy idegen vőért

Elszakaszták tőle régi szeretőjét.

Most az öreg vőfély monda:"Húgom asszony!

Nincs halott a háznál, akit úgy sirasson."

Megfogá a karját, s kivezette csínján.

Künt pajkos legények tréfáltak a kínján:

Ujjongatva vitték, víg magyar tánc pergett,

Minden örült, csak a menyasszony kesergett.

IX.

Másfelől Ibolya kesereg búvában,

Maga lett az árnyék a fényes szobában,

Gyászos szíve lelke, gyászos a ruhája,

Mint hulló falevél, sápad szép orcája.

Tudta, hogy mi történt:híre futott annak:

Tudta, hogy elmentek, menyasszonyért vannak:

Tudta, hogy szíve megreped, ha látja,

Rózsa új hitvesét látni mégis vágya.

Már jőnek. Kicsődült egész város népe,

Apraja örege, a násznép elébe.

Ibolya egy koldust ablakához intett:

"Öreg, én boldoggá teszem, úgymond, kendet:

Kendet és a többit, csak majd kiáltozzák,

Mikor a menyasszonyt kapum előtt hozzák:

Ne felejtkezzenek, urak, a szegényről,

Mint elfeledkezett Rózsa kedveséről!"

A vén magyar koldus még jobban levonta

Süvegét fülére, s félrenézve monda:

"Nincs nálam szokásban kérni, kiabálni,

Csak bemenni s bent az ajtófélre állni."

Hallá e beszédet három cigány gyermek:

"Majd ordítozunk mi, bízza ránk kigyelmed,

Hogy a szó se' hallik: hanem aztán mit ád?"

Felel Ibolya: "No, ezt a szép palotát."

Mint bukfencező nyúl hentereg futtában,

Tüskés ördögszekér nyargal a pusztában:

Ment a három fickó cigánykerekezve

A násznép elé, mert nem vala már messze.

Szintúgy a nép előtt visszakarikáztak,

S a kastélyhoz érve, szörnyen kiabáltak:

"Ne felejtkezzenek a szegény Lázárrul,

Mint elfelejtkezett Rózsa Ibolyárul!"

Rózsa feltekintett, és vissza eszméle

Tündér Ibolyának szép virág nevére,

Feltekintett s látta nyitott ablakában,

Megismerte kincsét a gyászos ruhában.

Se kérdett, se hallott - a szobába terme:

"Jer, öleljelek fel, szívem hű szerelme!"

Monda, s átszorítá a leányt, hogy fájna,

Ha esze ilyenkor a fájdalmon járna.

Elbámul a násznép:"Hogy lesz már, a kőbe!"

Kettő a menyasszony: mi lesz már belőle?"

Hát csak elővágtat egyik lovas legény:

"No hisz' az egyiknek gazdája leszek én!"

S felkapá nyeregbe a cseh király lányát,

Aki megösmerte benne hű mátkáját:

Elvívé a pej ló a leányt s királyfit,

Meg sem állott velek nagy Lengyelországig.

Rózsa meg elvitte szép Ibolyát haza.

A kastély a három rajkónak marada:

Lefeküttek benne, de hamar felfáztak,

Szegény purdék, mert puszta gyepen háltak.

írta: jazsoli5, 2008. okt. 24. 13:09 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Arany János: Toldi estéje (részlet)

Őszbe csavarodott a természet feje,

Dérré vált a harmat, hull a fák levele,

Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,

És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.

Megpihen legszélin az égi határnak

S int az öregeknek: "benneteket várlak!"

Megrezdül a feje sok öregnek erre:

egymás után mégis mennek a nyughelyre.

Így pihent akkor is: így tekinte vissza:

Sima volt a mező, a menny pedig tiszta:

Milliom kis naptól ragyogott a mező:

Akárhová nézett, csak azt látta: ez ő!

Itt egy tócsa tükrén, s felvetődő halán,

Ott egy kis bogáron, s a gyep pókfonalán,

Mindenütt, mindenütt, meddig szeme kilát,

Láthatá a vén nap önnön ia-fiát.

írta: jazsoli5, 2008. okt. 20. 13:57 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Évszakok - még nincsenek kommentek

Arany János: Toldi (részlet)

Ég a napmelegtől a kopár szik sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta:

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,

Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

Boglyák hűvösében tíz tizenkét szolga

Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga:

Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,

Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

Ösztövér kútágas hórihorgas gémmel

Mélyen néz a kútba s benne vizet kémlel:

Óriás szúnyognak képzelné valaki,

Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.

Válunál az ökrök szomjasan delelnek,

Bögölyök hadával háborúra kelnek:

De felült Lackó a béresek nyakára,

Nincs, ki vizet merjen a hosszú csatornára.

írta: jazsoli5, 2008. okt. 14. 7:59 - címkék: elbeszélő és kategóriák: Évszakok - még nincsenek kommentek

Petőfi Sándor: János vitéz (részletek)

IV.

Mikorra a patak vize tükörré lett,

Melybe ezer csillag ragyogása nézett:

Jancsi Iluskáék kertje alatt vala:

Maga sem tudta, hogy miképp jutott oda.

Megállt, elővette kedves furulyáját,

Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját:

A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort,

Tán a szánakozó csillagok könnye volt.

Iluska már aludt. A pitvar eleje

Volt nyári idejében rendes fekvőhelye.

Fekvőhelyéről a jól ismert nótára

Fölkelt, lesietett Jancsi Látására.

Jancsinak látása nem esett kedvére,

Mert megijedt tőle, s ily szót csalt nyelvére:

"Jancsi lelkem mi lelt? mért vagy oly halovány,

Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?"

"Hej, Iluskám! hogyne volnék én halovány,

Mikor szép orcádat utószor látom tán...

"Jancsikám, látásod úgyis megrémített:

Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!"

"Utószor látlak én, szívem szép tavasza!

Utószor szólt itten furulyám panasza:

Utószor ölellek, utószor csókollak,

Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!"

Most a boldogtalan mindent elbeszéle,

ráborult zokogó kedvese keblére,

Ráborult, ölelte, de képpel elfordult:

Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult.

"Most hát, szép Iluskám! most hát, édes rózsám!

Az isten áldjon meg, gondolj néha reám,

Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve,

Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe."

"Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell!

A jó isten legyen minden lépéseddel,

Ha látsz tört virágot útközépre vetve,

Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe."

írta: jazsoli5, 2008. okt. 2. 9:43 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Petőfi Sándor: Csokonai

Egy kálomista pap s Csokonai

egymásnak voltak jóbarátai.

Kilódul egyszer Debrecenből,

s a jóbarát előtt megáll,

s: ihatnám, pajtás! így kiált föl

Csokonai Vitéz Mihály.

"No, ha ihatnál, hát majd ihatol,

akad még bor számodra valahol,

ha máshol nem, tehát pincémben:

ottan nem egy hordó bor áll."

Szólott a pap, s leballag véle

Csokonai Vitéz Mihály.

"Ihol ni, uccu!" fölkiált a pap,

amint egy hordóból dugaszt kikap:

"Szaladj csapért! ott fönn felejtém:

szaladj, öcsém, de meg ne állj!"

És fölrohan lóhalálában

Csokonai Vitéz Mihály.

A likra tette tenyerét a pap:

csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap,

s a csap nem jött, és a pap morgott:

"De mi az ördögöt csinál,

hol a pokolba marad az a

Csokonai Vitéz Mihály?"

Tovább nem győzte várni a csapot,

otthagyta a hordót(a bor kifolyt),

fölmén a pincéből a házba,

de ott fönn senkit nem talál.

Csak késő este érkezett meg

Csokonai Vitéz Mihály

Hát a dologban ez volt az egész:

kereste ott fönn a csapot a Vitéz,

zeget-zugot kikutat érte,

de csak nem jön rá, hogy hol áll?

És így csapért a szomszédba mégyen

Csokonai Vitéz Mihály.

A szomszédban valami lagzi volt.

Elébe hoztak ételt és italt:

és ím az étel és bor mellett

és a zenének hanginál

csapot, papot, mindent elfelejtett

Csokonai Vitéz Mihály.

írta: jazsoli5, 2008. júl. 26. 8:07 - címkék: elbeszélő és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Sajkás vagyok vad, hullámos folyón,
Hullámzik a víz, reng a könnyű sajka.
Reng, mint a bölcső, melyet ráncigál
Szilaj kezekkel a haragvó dajka.
Sors, életemnek haragos dajkája,
Te vagy, ki sajkám úgy hányod-veted,
Ki rám zavartad fergeteg módjára
A csendriasztó szenvedélyeket.

Elfáradtam már, messze még a part?
Mely béfogad révébe...vagy az örvény?
Mely nyugalmat szintúgy ad, midőn
Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén.
Sem part, sem örvény nincsen még előttem,
Csak hánykódás, csak örökös habok:
Hánykódom egyre a folyó nagy árján...
Ki sem köthetek, meg sem halhatok.

De mily hang ez, mily túlvilági hang,
Mely bévegyül a habzúgás közé?
Tán szellem, égbe szálló a pokolból,
Hol büntetését már átszenvedé?...
Egy hattyú száll fölöttem magasan,
Az zengi ezt az édes éneket...
Oh lassan szállj, és hosszan énekelj,
Haldokló hattyúm, szép emlékezet!...

Nem voltam többé gyermek, s nem valék
Még ifjú.Ez az élet legszebb éve,
Mint legszebb perc, midőn a hajnalégről
Az éj kárpitja félig van levéve.
Sötétség volt még egyfelől szívemben,
De másfelől már pirosan kelének,
Mint a közelgő nap szemeiből
Kilőtt sugárok, a vágyak s remények.

Amire vágytam, bírni is reméltem,
S amit reméltem, azt el is nyerém:
Talán azért, mert nem sok volt...egyéb sem,
Mint pihenés egy hű barát ölén.
Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még
Nincsen kikelve a rejtett önérdek,
E mindent elrágó hernyója a
Baráti hűség virágos kertének.

Barátom hű volt: ürítgettem véle
A boldog órák édes poharát,
S a lelkesülés égi mámorában
Sasként röpültem a világon át.
S amerre szálltam, minden az enyém volt!
A dúsgazdagság bársony pamlagára
Hajtám le főmet, melyet övezett
A dicsőségnek csillagkoronája.

Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet,
S már hittem is, hogy ez való, nem álom...
De most egyszerre szívem, melyet a
Világgal tölték meg, tágulni látom:
Szívem tágúla, vagy tán a világ,
Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém,
Hogy keblemben hézag támadott,
Hézag, keblemnek legmelegebb részén.

És napról-napra nőttön-nőtt ez űr,
S ez űr miatt már nem szállhatott lelkem,
Félt, hogy mélyébe hull...s nem kelle többé,
Mit eddig oly lángolón öleltem,
Nem kellett kincs, és nem kellett dicsőség.
Mind a kettő oly fénytelen vala!
Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel,
Ha elkopik majd csillagfátyola.

Nem kelle semmi, még a jóbarát sem,
Magam magamnak voltam terhire,
S futottam, mint kit rémek serege üldöz,
Az életzajtól messzi-messzire.
Csöndes magányban keresék tanyát,
Sötét erdő mélyében telepedtem...
Oh e magányban milyen alakok
Lengtek körülem s szálltak el fölöttem!

Szívembűl jöttek e tündéri lények,
Szívemnek nemrég támadt üregébűl,
Tündéri lények, milyenekre félig
Emlékezém a szép gyermekregékbül.
"Megálljatok! megálljatok!" kiálték,
"Oh csak egy álljon meg közületek,
Csak addig, míg egy csók s egy ölelés tart!"
Nem álltanak meg: mind eltűntenek.

Kerestem őket, és meg nem lelém,
Még csak nyomukra sem akadhaték:
Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának,
Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég.
S minél messzebbre távozának tőlem,
Minél homályosabban láttam őket:
Annál dicsőbbek voltak, és szívem
Annál emésztőbb sóvárgásban égett.

Szívem sóvárgott, és én sorvadék,
Társim nevettek a sápadt fiún,
Csak jóbarátom, ő nem nevetett,
Fejét csóválta búsan, szomorún.
Mi lelt? kérdezte: és én felelék,
Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt.
Szomjas valék, s vizet hiába ittam,
Nem enyhíté a víz a tikkadt kebelt.

S meguntam ezt a földi életet,
Mely elvesztette szépségét szememben.
Föl, föl! mondám, a mennybe! ahová
Fájó szívemnek tündérnépe lebben:
Föl a mennyekbe! ha a léget szívom,
Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget...
S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok
Keresztülbolyongom a nagy mindenséget!-

Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány,
Égő szivárvány százezer virágbul:
De rám oly búsan néztenek...talán
Tudták, hogy elkészülök a világbul.
A legnagyobb hegy tetejére mentem,
Onnan tekinték föl az ég felé.
Átlátszó kék volt a felhőtlen ég...
Beléláttam...tisztán láttam belé...

Ábránd-alakjaim legszebbike
Ott volt az égben. Ajka mozgott: szinte
Halottam hívó hangjait...de jól
Láthattam, hogy felém kezével inte.
Megyek! mondám, s a bérc szélére léptem,
Ahol száz ölnyi mélység nyílt alattam.
Már-már ugrám...hátul egy kéz ragadt meg...
Eszmélet nélkül visszahanyatlottam.

Midőn eszméltem: a dicső alak,
Kit az egekbe láttam az imént,
Ott állt mellettem...oh, mit érezék?
Leírhatatlan édes érzeményt!
"Ilyen közel van hát a föld az éghez?"
Zavart elmémmel eképp gondolkodtam,
"Ím a mennyben vagyok szép angyalomnál,
S elébb egy perccel még a földön voltam."

Ezt gondolám, de szólni nem tudék,
Avagy talán nem mertem szólani,
Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom,
Keblemből a menny ki fog szállani.
És megragadtam angyalom kezét,
Hogy el ne tűnjék tőlem újolag.
És derekát átövezé karom,
Átövezé, mint egy égő szalag.

S merőn szemléltem fényes arculatját.
Most is csodálom, hogy szemem világa
El nem veszett e földöntúli fénytől,
Midőn benéztem szeme csillagába.
Sötétkék csillag volt az ő szeme,
És szemöldöke fekete szivárvány,
S vállán úgy úsztak barna fürtei,
Miként az éj egy rózsatenger árján.

Meg mertem végre nyitni ajkamat.
S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről.
Nagyon homályosan beszélheték,
Mert ő nem értett semmit e beszédből.
"Én lyány vagyok", szólt" földi lyány, nem angyal:
Ahol vagyunk ez a föld, nem az ég,
S te itt a mélybe estél volna, ámde
Én mentésedre még jókor jövék."

"Legyünk tehát a földön", válaszoltam,
"Földön vagy égen, az mindegy nekem,
Csak oldaladnál, kedves oldaladnál:
Hisz ahol te vagy, ott az én egem.
De ülj le mellém, engedd, hogy karom
Szorosabban fűzhessen át, o engedd!
Ugyis sajátom vagy, tulajdonom,
Mert téged az én képzetem teremtett."

Leültünk ott a szikla tetején,
S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok?
"Egy bús sóhajtás voltam eddig", szólék,
"Öledben ím e csókkal meghalok.
Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen
Föltámadásom...- ím föltámadok,
Mert csókod ért: s ki bús sóhaj valék,
Most a gyönyörnek mosolya vagyok."

Ő megcsókolt. Nem kéreté magát,
Első szavamra ajkamon volt ajka:
E csók! ez ajk!...mért nem váltunk itt kővé?
Hadd függtem volna mindörökre rajta!
E csók!, e csók! ez édesb volt a méznél
S az anyatejnél. Csak ezóta élek:
Midőn elcsattant e csók ajkamon,
Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek.

"Tekints körül", szólott a csók után
A lyányka,"látod milyen változás?
Én nem tudom, honnan s miként van ez,
De mostan ég és föld egészen más.
Kékebb az ég, sugárosabb a nap,
S e fák alatt itt hűvösebb az árnyék,
S pirosb a rózsa, illatosb a lég...
Ah, mintha csak egy más világba járnék."

"Más a világ, más, nem olyan minő volt",
Feleltem én"vagy csak mi változánk?
De bármiként van, mit törődünk véle,
Midőn e változás áldás reánk!"
Egymás ölében így fontuk tovább
Beszélgetésünk rózsakötelét,
S amint eszméltünk szép ábrándjainkból,
Láttuk, hogy a nap már a földre lép.

Alkonyodék. Arany felhőkön szállott
A nap violaszín hegyek mögé.
A messzeségbe nyúló rónaságot,
E száraz tengert, halvány köd födé.
A szikla, melyen állottunk, piroslott
A végsugártól, miként bíbor párna
A trónon. De hisz trón volt ez: mi rajta
A boldogság ifjú királyi párja.

Elbúcsúzánk:nem szóval, szemeinkkel:
S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman!
Az éjt úgy néztük, mint a haldokló
A sírt, amelyen túl egy szebb világ van.
Nem igértük, hogy holnap eljövünk,
De mind a ketten eljövénk híven,
S így éltük által az egész tavaszt,
Ajk ajakon, kéz kézben, szív szíven.

S így éltük által az egész nyarat.
Minden napunk egy virágszál vala
A bokrétából, melytül illatot nyer
Az istenek olympi asztala.
De a virágok elhervadtanak már:
Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket?
Röpülj ki e szép kornak édenéből,
Haldokló hattyúm, bús emlékezet!

Eljött az ősz, ez a vad zsarnoka
A természetnek.Kérlelhetetlen karja
Letépi a szegény fák levelét,
A földre sújtja, és lábbal tiporja.
Lábbal tiprá boldogságunkat is:
Reánk küldé enyészetes szelét
Elválás képiben, s ez arcainknak
Leszaggatá szép rózsalevelét.

Elváltunk, hogy ne lássuk egymást többé.
Komoly borongó volt az őszi este:
A ködön át a távolból lyánykámat
Könnyes szemem még egyszer fölkereste,
Aztán futottam, utat nem tekintve,
Arcom, kezem tövistől vérezék...
Futottam árván, mint a hullócsillag,
Melyet magából kilökött az ég.-

Azóta arcom és kezem begyógyult,
Arcom s kezem, mit tüske sérte meg,
S szívemből is ki vannak írtva már
Az elválástól támadott sebek:
De e sebeknél jobban fáj nekem most,
Jobban fáj az, hogy már-már feledem
Ábrándjaidnak édes üdvességét,
Oh tündérálom, első szerelem!

írta: jazsoli5, 2008. jún. 24. 5:07 - címkék: elbeszélő és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Arany János: A fülemile

Hajdanában, amikor még
Így beszélt a magyar ember:
Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(Ami nem volt éppen oly rég)-
Valahol a Tiszaháton
Élt egy gazda: Pál barátom,
S Péter, annak tőszomszédja:
Rólok szól e rövid példa.

Péter és Pál(tudjuk) nyárban
Összeférnek a naptárban,
Könnyű nekik ott szerényen
Megárulni egy gyékényen:
Hanem a mi Péter-Pálunk
Háza körül mást találunk:
Zenebonát, örök patvart,
Majd felfordítják az udvart:
Rossz szomszédság: török átok,
S ők nem igen jó barátok.

Ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mindjár' tüszköl:
Ellenben a Péter tyúkja
Ha kapargál,
A szegény Pál
Háza falát majd kirúgja:
Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
Mely a kert alá is elhat!
Ez sem enged, az se hagyja,
S a két ház kicsinye, nagyja
Összehorgolnak keményen,
Mint kutyájok a sövényen
Innen és túl összeugat
S eszi mérgében a lyukat.

De, hogy a dologra térjek,
Ember-emlékezet óta
Állott egy magas diófa,
Díszeül a Pál kertjének.
A szomszédba nyúlt egy ága,
Melyet Péter, minthogy róla
A dió is odahulla,
Bölcsen eltűrt, le nem vága.
Történt pedig egy vasárnap,
Hogy a fent írt fülemile
Ép' a közös gallyra üle,
Azt szemelvén ki oltárnak,
Honnan istent jókor reggel
Magasztalja szép énekkel:
Megköszönve a napot,
Melyre, ím felvirradott.
A sugárt és harmatot,
A szellőt és illatot:
A fát, melynek lombja zöld,
A fészket, hol párja költ,
Az örömet, mely teli
Szívecskéjét elteli:
Szóval, ami benne él
S mit körében lát, szemlél,
Azt a pompát, fényt és színt,
Mely dicsőség
- Semmi kétség -
Őérte
Jött létre
Csupán őérette, mind!
Elannyira, hogy Pál gazda,
Ki gyönyörrel ott hallgatta,
Így kiáltott örömében:
"Istenem-uram,
Be szépen
Fütyöl ez az én madaram!"

"Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a..."
Hangzik által a sövényen
Egy goromba szó keményen.
"Hát kié - pattogja Pál -,
Mikor az én fámra száll?"
" De az én portámon zengett:
Hogy illetné a fütty kendet!"
Pál nem hagyja: őtet uccse!
Péter ordít: ő meg úgyse!
Többrül többre, szórul szóra,
Majd szitokra, majd karóra,
Majd mogorván
Átugorván
Ölre mennek, hajba kapnak:
Örömére a szent napnak
Egymást ugyan vérbe- fagyba,-
Hanem a just mégsem hagyva.

Pál azonban bosszút forral,
És ahogy van, véres orral
Megy panaszra, bírót búsít,
S melyet a vérszenny tanúsít,
A bántalmat előadja.
Jogát, úgymond, ő nem hagyja,
Inkább fölmegy a királyig
Térden csúszva: de a füttyöt,
Mely az ős diófárul jött,
Nem engedi, nem! halálig.
Nyomatékul egy tallért dob
Az igazság mérlegébe.
Mit a bíró csúsztat a jobb
Oldalon levő zsebébe.

Pétert se hagyá pihenni
A nagy ártatlan igazság:
Nem rest a bíróhoz menni,
Hogy panaszát meghallgassák.
Így s úgy történt,- elbeszéli,
Övé a fütty, ő azt véli:
Nincs vármegye,
Ki elvegye,
Nincsen törvény, nem lehet per,
Hisz azt látja isten, ember!-
De, hogy a beszédet össze
Annál jobb rendben illessze,
Az ütlegből sokat elvesz
És a joghoz egy tallért tesz,
Mely is a bírói zsebben
Bal felől, a szív iránt
Meghúzódik a legszebben.

Felderüle a kívánt
Nap,mely a vitát eldöntse,
Hogy a fülemile-pörben
Kinek szolgál a szerencse.
Ámde a bírót most cserben
Hagyja minden tudománya
És ámbátor
Két prókátor
Minden könyvét összehányja,
S minden írást széjjeltúr is:
Ilyen ügyről
Madárfüttyről,
Mit sem tud a corpus juris:
Mígnem a bíró, haraggal
Ráütvén a két zsebére
S rámutatván a két félre,
Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére:
Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felöl üt) nekem fütyöl,
(Bal felöl üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.

Milyen szép dolog, hogy már ma
Nem történik ilyes lárma.
Össze a szomszéd sem zördül,
A rokonság
Csupa jóság,
Magyar ember fél a pörtül.
Nincsen osztály, nincs egyesség,
Hogy szép szóval meg ne essék.
A testvérek
Összeférnek,
Felebarát
Mind jó barát:
Semmiségért megpörölni,
Vagy megenni, vagy megölni
Egymást korántsem akarja.
De hol is akadna ügyvéd,
Ki a fülemile füttyét
Mai napság felvállalja?

írta: jazsoli5, 2008. jún. 20. 18:58 - címkék: elbeszélő és kategóriák: Elbeszélő költemény - 4 komment

Arany János: A tudós macskája

Nagy lett volna a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna, ha kevés volt
A vágott dohánya.
Könyvet írt a bölcsességről
- S hajna!
Akkor esett ez a bolond
História rajta.

Nem szeretett ez a tudós
Semmit a világon,
Járt legyen bár égen-földön,
Két avagy négy lábon:
De a kendermagos cicát
- S hajna!
Éktelenül megszerette,
Majdhogy fel nem falta.

Szolgája is volt: a háznak
Ez viselte gondját,
Hogy lába ne keljen és a
Szelek el ne hordják.
Hű cseléd volt félig-meddig,
- S hajna!
Koplalás lőn este-reggel
Bőséges jutalma.

Máskülönben ment a dolga
A kedves cicának:
A reggelin gazdájával
Ketten osztozának.
Búsan nézte ezt a szolga
- S hajna!
Fél zsemlére, pohár tejre
Nagyokat sóhajta.

Mert tudósunk a magáét
Ha fölreggelizte:
Felét a cicának adni
Volt a szolga tiszte.
Úriasan élt a macska,
- S hajna!
Csak nem akart, csak nem akart
Meglátszani rajta.

"Hé...izé...mi baja lehet
Annak az állatnak?
Szőre borzas, csontja zörgős,
Szédelegve ballag."
"Jaj, uram, hát a sok éhség! -
- S hajna!
Kétszereznők csak a tartást
Mindjárt lábra kapna."

S az napságtól itce tej járt,
Kapott egész zsemlét:
A tudós csak lesi, várja
Hogy ha nekitelnék.
De a macska nem üdült fel.
- S hajna!
Elfogyott a fogyó holddal,
Sarlóvá hajolva.

Kendermagos szegény cica
Nyavalyába esvén,
Fölvette a néhai nevet
Egy szép őszi estvén.
"Átszellemült kedves állat
- S hajna!
Falatom megosztám vele,
Mégis meg van halva!"

"Mi tagadás", mondd a szolga,
"A cicus nem vétett:
Én evém meg őhelyette
Reggel az ebédet.
Mondtam, menjen egérfogni,
- S hajna!
Nem tanyáz ám ott egér, hol
Üres minden kamra.

Nagy volt, mondok, a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna! kevés hozzá
A vágott dohánya.
Könyvet írt a bölcsességről
- S hajna!
Ilyen apró dőreségek
Gyakran estek rajta.

írta: jazsoli5, 2008. jún. 20. 14:35 - címkék: elbeszélő és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka

1

A vadász ül hosszú, méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
S mind fölebb és mindig fényesebben
A serény nap dél felé mutat:
Hasztalan vár: Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

A vadász még lesben ül sokáig,
Alkonyattól vár szerencsejelt:
Vár feszülten a nap áldoztáig,
S ím a várt szerencse megjelent:
Ah, de nem vad, könnyű kis pillangó,
S szép sugár lány, röpteként csapongó.

"Tarka lepke, szép arany pillangó!
Lepj meg engem, szállj rám, kis madár:
Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
Ahol a nap nyugodóba jár."
Szól s iramlik, s mint az őz futása,
Könnyű s játszi a lány illanása.

"Istenemre!" szóla felszökelve
A vadász:"ez már királyi vad!"
És legottan, minden mást feledve,
Hévvel a lány nyomdokán halad.
Ő a lányért, lány a pillangóért,
Versenyeznek tündér kedvtelésért.

"Megvagy!" így szól a leány örömmel,
Elfogván a szállongó lepét:
"Megvagy!" így szól a vadász gyönyörrel
A leányra nyújtva jobb kezét:
S rezzent kézből kis pillangó elszáll:
A leány rab szép szem sugaránál.

2

Áll-e még az ősz Peterdi háza?
Él-e még a régi harc fia?
Áll a ház még, bár fogy gazdasága,
S telt pohárnál ül az ősz maga.
A sugár lány körben és a vendég:
Lángszemében csábító varázs ég.

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
A kupák már felvillantanak,
Ősz vezére s a hon nagy nevéért
A vén bajnok könnyei hulltanak:
Most könyűi: vérei hajdanában
Bőven omlott Nándor ostromában.

"Húnyt vezérem ifjú szép sugára"
Szól az ősz most" éljen a király!"
A vadásznak vér tolul arcára
S még kupája illetlen áll.
"Illetlen mért hagyod kupádat?
Fogd fel, gyermek és kövesd apádat.

Mert apád én kétszer is lehetnék,
És ha ittam, az nincs cenkekért:
Talpig ember, akit én említék,
Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"
S illetődve s méltóság szemében,
Kél az ifjú, tölt pohár kezében:

"Éljen hát a hős vezér magzatja,
Addig éljen, míg a honnak él!
De szakadjon élte pillanatja,
Melyben attól elpártolni kél:
Egy király se inkább, mint hitetlen:
Nyűg a népen a rossz s tehetetlen."

S mind zajosban, mindig hevesebben
Víg beszéd közt a gyors óra ment.
A leányka híven és hívebben
Bámulá a lelkes idegent.
"Vajh ki ő, és merre van hazája?"
Gondolá, de nem mondotta szája.

"Téged is te erdők szép virága,
Üdvözülve tisztel e pohár!
Hozzon isten egykor fel Budába,
Ősz apáddal a vadász elvár:
Fenn lakozva a magas Budában
Leltek engem Mátyás udvarában."

Szól s búcsúzik a vadász, rivalva
Inti őt a kürthang:menni kell.
Semmi szóra, semmi bíztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
"Emlékezzél visszatérni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."

Mond szerényen szép Ilonka, állván
A kis csarnok végső lépcsején,
S homlokán az ifjú megcsókolván,
Útnak indul a hold éjjelén.
S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
Fölveré azt szerelem hatalma.

3

Föl Peterdi s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát:
Minden lépten nő az agg csodja,
Mert sok újat meglepetve lát.
A leányka titkon édes óra
Jövetén vár szép találkozóra.

S van tolongás s új öröm Budában:
Győzelemből várják a királyt,
Aki Bécset vívó haragában
Vérbosszút a rossz szomszédon állt.
Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
Nem vidul még szép Ilonka képe.

"Hol van ő a nyájas ösmeretlen?
Mily szerencse fordult életén?
Honn-e, vagy tán messze költözötten
Jár az őzek hűvös rejtekén?"
Kérdi titkon aggó gondolattal,
S arca majd ég, majd színében elhal.

S felrobognak hadvész-ülte képpel
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák,
Ősz Peterdi ösmer vendégére,
A király az: "Áldás életére!"

"Fény nevére, áldás életére!"
Fenn kiáltja minden hű ajak:
Százszorozva visszazeng nevére
A hegy és völgy és a zárt falak.
Haloványan hófehér szobornál
Szép Ilonka némán és merőn áll.

"A vadászhoz Mátyás udvarában,
Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
Jobb nekünk a Vértes vadonában,
Kis tanyánk ott nyugodalmat ád."
Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
S a bús pár megy gond-sújtotta nyommal.

És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt:
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé:
Hervadása liliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön s áll a puszta házban:
Ők nyugosznak örökös hazában.

írta: jazsoli5, 2008. jún. 20. 9:43 - címkék: elbeszélő, költemény és kategóriák: Elbeszélő költemény - még nincsenek kommentek

http://csicsada.freeblog.hu/

Csicsada irodalmi naplója