Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Nyírő József: Most már jöhetsz, Jézuska

– Idefenn a setét havasok között minden esztendőben valami baj van a karácsonyi szent ünnepekkel. Ezeknek a szegény, együgyű pásztorembe­reknek, égettszegény favágóknak, kik esztendők óta itt vágják a fát, valami brassai zsidóknak – ha haragszik Szentfelsége, ha nem – semmilettekippen nem lehet úgy megülni a szent ünnepeket, ahogy az Írás parancsolja: éjféli misével, betlehemmel, pappal, tömjénnel, orgonaszóval, deák nyelven, gyönyörűséges evangéliumokkal. Ami nem lehet, hát nem lehet. Eleget erőltették, de nincs mód benne, no.

Egyik esztendőben hárman-négyen szinte az életük árán vágtak át a mellig érő havon, jégen, farkasok nyála freccsent az arcukba, minden veszedelemmel megküzdöttek, s csak amikor beérkeztek a faluba, akkor derült ki, hogy kerek négy nappal azelőtt megvolt a karácsony, s ők hiába jártak. Elvétették az idő-számítást, amin nem is igen lehet csudálkozni. Eleget ette a méreg, hogy ebben az esztendőben egy faláska Jézust sem kaptak. Még ki is kacagták a faluban.

– Másik esztendőben a Kormos bikával akartak utat törni a rengeteg hóban, de a vihar ott nyomta az úton, s alig tudának meghúzodni előle a Csalavágó patak szakadékában. A drága bika is szinte ott pusztult, hogy az embereket ne is említsük. Lehetetlent az Úristen sem kívánhat szegényektől.

– Hogy mégis egészen el ne kárhozzanak, a múlt esztendőben idefenn a havason maguk csináltak betlehemet, még tán szebbet is, mint az a Zsidóországbéli. Ott volt a Kőlik, abban egész csorda ember elfér. Tágas, nagy térhely. Faragtak jászlat, abba Jézuska képibe beletették a Mihók Trézsi kicsi fiát, ki már ugyan két hónapos volt, de hát Énistenem, a havason a biblia is nehezebb, mint falun vagy városon. Néhány marhát, juhokat is tereltek a jászol köré, hogy „reájalehöljenek”, amint írva vagyon, és szépen ki is világították szurkos kalánnal, hogy úgy ragyogott a barlang, mintha maga a mennyország volna, s osztán szépen elimádkozgattak mellette. Szavamot ne feledjem, a vén Udő Marci bácsi volt Szent József, a többi hivatalbélileg úgyis pásztor volt. Mindenképpen szépséges dolog volt no.

- Az idén erről se lehetett szó, mert a Trézsi fiacskáját elvitte a torokgyík, Szent Józsefnek való se volt, mert Udő Márton bácsi is meghótt az ősz farkán, az Isten nyúgosztolja. Megvallva az igazat, kedve se igen volt senkinek az ünnephez, mert a brassai zsidók tönkrementek, a favágatás abbamaradt, az emberek széjjelmentek. Összevissza három pásztorember maradt a szálláson: a Csedő úr szolgája, idősb Márton Feri vénlegény, s Ulkei Adám, kinek a múlt télen hólt volt meg a felesége. Esett, szerencsétlen emberek mind a hárman, keserűek, morcosak, mint az álmából idő előtt felköltött medve. Eszük ágában sem volt nagy dolgot csinálni a Kicsijézus születésiből.

– Legalább istenigazában kialszom magamat! – mondott a Csedő úr szolgája, mikor szó volt róla, hogy az idén miként rendezzék az innapot.

– Márton Feri vénlegény kártyázni szeretett volna a szent estén, de se kártyájuk, se pénzűk nem volt hozzá.

– Ulkei Adám még mindig haragudt a Jóistenre, hogy elvette a feleségit. Egy szalmaszálat se szándékozott tovább tenni az érdekiben. Kicsit bosszút is akart állani Szentfelségin, hogy őket ilyen nyomorú sorsba taszította, vagy ha nem is taszította, de ki se emelte belőle. Keményen tartották magukat.

– Nem, s nem! – pogánykodtak. Ünnep szombatjára virradó éjjel történt azonban valami, ami az Ulkei Adám számítását kissé megzavarta. Adám, kinek a kalyibája legszéltől volt, késő este dühös kiáltozásokat s puskalövéseket hallott.

– „Bizonyosan az urak vadásznak” – azt gondolta, s többet nem is törődött az egésszel. Éppen lefekvéshez készülődött, mikor megzergették a kalyiba ajtaját.

– Ki az? – bődült az ajtó felé Adám.

– Ha Istent üsmersz, eressz bé! – felel valaki odakünn.

– Ulkei Adám odacammogott az ajtóhoz, s elvette a támasztókarót.

– Te vagy-e, Feri?

– Azt hitte, hogy Márton Feri, a vénlegény, ki unalmában jött hozzá, hogy együtt verjék az üdőt; de szinte sóbálvánnyá változott mikor látta, hogy egy véres ember tántorog be a kalyibába, s rémülten azt suttogja:

– Olts el minden világot!

– Szentkereszt legyen velünk, hiszen ez a Péter, a gyilkos! – hőkölt hátra Adám, s hirtelen kirántotta a tűzből s a hóba hányta a világoló fahasábokat.

– Tán nem szöktél meg a tömlöcből, Péter?

– Én biza meg! – hebegi a gyilkos, kit nyolc esztendőre ítéltek, mert féltékenységből megölte a feleségit.

– Ugyanbiza hol volt a szép eszed? – feddette Adám, de a gyilkos rá sem hallgatott, hanem kimerülten, borzasztó szemekkel rámmeredt az ajtóra.

– Zárdbé, rejts el valahová, mert jönnek!... – Kik jönnek? – ütközött meg Adám. – A csendörök Tepej lábánál meglőttek. – Meglőttek?

– Meg.

– Eltaláltak?

– El.

– Hol?

– Itt a lapockám alatt.

– Azért vagy véres?

– Azért.

– Az elég baj! – tekergette a fejét Ulkei Adám, de eszébe se jutott, hogy a sebet megnézze, kimossa, bekösse. A meglőtt ember se mondta.

– A nyomodon mindjárt itt lesznek! – ijesztette Adám.

– Igen, de esik a hó! – kacagott a gyilkos. – Kereshetnek.

– Akkor nincs baj! – könnyebbült meg Ulkei Adám. – Füttőzzél! – biztatta a másikat.

– Nem fázom! – kuporgott Péter a tüzecske mellett.

– Nem ennél valamit? – kérdezte később Adám.

– Nem vagyok éhes! – rázta fejét a gyilkos.

Az idő telt. A szél kívül búgni kezdett, s a hó omlott az égből. Ulkei Adám kihallgatózott, s elmosolyodott.

– Most már nem jön senki. Az ördög se találna ide ebben az időben.

– A gyilkos is örvendett.

– Ott az ágyam, lefekhetsz! – biztatta Adám. – Nyúgudd ki magadat!

– Nem alhatnám! – válaszolta Péter.

– A te dolgod! – vont vállat Adám. Nézte a gyilkos ruháján a fekete vérmocskot. – Mit gondolsz, megmaradsz, vagy megmurálsz?

– Neköm végem! – válaszolt egykedvűen a gyilkos.

– Csúf lövés volt! – tekergette a fejét Adám.

– Csúf! – ismerte el a gyilkos is.

Ulkei Adám meghányta-vetette magában a dolgokat, de sehogy sem tudott zöld ágra vergődni a gondolataival. Végül is kitalálta, hogy mi nyomja a lelkét.

– Az istennek se értem a dolgodat, Péter! Minek a tűzlangjának nem tudtál ott ülni, ahol voltál, a jó meleg tömlecben, ahol minden kényelmed megvolt? Minek kellett kifutnod a bajba, nyomorúságba?

A gyilkos arcát hirtelen fény verte át. Forró volt a szava is, mikor bevallotta.

– A gyermek miatt!... Van félesztendeje, hogy semmi hírt sem kaptam felőle... Osztán itt van a szent karácsony is... Reám jött, hogy csináljak neki kicsi karácsonfát, jászojkát, Jézuskát, s együtt énekelgessünk el mellette. Kicsi harisnya es kéne neki, csizmácska a télre, gatyácska, jó meleg kurticska... Hisze nincs senkije, ki gondoskodjék róla.

– Hát ezért? – enyhült meg Ulkei Adám.

– Ezért!

Ulkei Adám nézte a tüzet, s azt mondta keményen:

– Jól tetted, Péter, hogy megleptél! Reggel bémegyek a faluba, s kihozom a fiadat... Ugye, Dénöskének hijják?

– Annak! – hebegte boldogan a gyilkos, s elszédült a tűz mellett. – Aztán legyen, ami lesz! – motyogta a tüznek, mert az ilyen fél-vad erdei emberek a tűzzel beszélgetni szoktak.

– Dőljünk le legalább fertályórára! – biztatta Ulkei Adám. – Eltőtt az üdö, nyugodjunk valamit!

A gyilkos engedelmesen nyúlt el a földön. Mán is elszenderedett. Egyszer csak hallja, hogy a gyilkos szólítja.

– Te Adám!... Hallod-e?

– Mi a baj? – riadt fel Adám. – Mi a fenének nem alszol?

– Nekem mennem kell!... – igy a gyilkos. – Hova a szemed világába akarsz ilyenkor menni? – ásított álmosan Adám.

– Én a másvilágra.

Ulkei Adámnak kiszökött az álom a szemiből.

–Tán nem bolondultál meg? – ijedt meg, de a tűz világánál mindjárt látta, hogy a gyilkos igazat beszél. Éktelen nagyok s forróak voltak a szemei, a színe sárga, mocskos, teste félig hideg, keze-lába reszket, s a vére lassan szivárog bele a tűzbe.

– Újra megindult a seben – mondotta a gyilkos bocsánatkérőleg.

– Be kellett volna, hogy kössük! – szidta magát Ulkei Adám. – Kinek jutott eszibe? A gyilkos legyintett, hogy késő.

– Méges heába lövetém meg magamot! – panaszkodott. – Mégsem láthatnám a legenkét...

– Eléggé restellem a dógot! mentegetözött Adám. – Ha legalább fél napig tartóztatni tudnád a halált, míg megjárom a falut!... Három óra oda, három óra vissza kell ebben az időben.

– Már ne verd miatta a fejedet! – morgott bánatosan a gyilkos. – Ugyes késő!

– Én méges megpróbálom! – szökött fel Adám. Péter leintette.

– Egyet se!... Hanem egyebet mondok... Te jó voltál hozzám, Adám. Helyet adtál, elrejtettél a csendőrök elől...

– Szót sem érdemel! – szerénykedett Adám.

A gyilkos lázas szemekkel felnézett Ulkei Adámra, s szinte nyersen mondotta:

– Te, azt tudod-e, hogy ezör pengő van kitűzve a fejemre?...

– Szép pénz! – esmerte el Adám.

– Ez az ezör pengő legyen tiéd, Adám! – hagyakozott a gyilkos.

– Te, kinek gondolsz engem? – pattant fel Adám.

– Ne járjon a szájad! – torkolta le a gyilkos. – Szólsz a jegyző úrnak, s mindjárt kifizeti.

Ulkei Adám tiltakozni akart, de már nem volt kivel veszekedni, mert a gyilkos hirtelen hanyatt dőlt, s elkezdett torkaszakadtából énekelni. Azt fújta hogy:

– „Csordapásztorok, midőn Betlehemben csordát őríznének éjjel a mezőben, éjjel a – mezőben...”

Ulkei Adám tisztelettel lekapta a sapkáját, s úgy hallgatta, hogy a gyilkos hogyan ünnepli a karácsonyt. Ének közben fel-felkiáltott:

– Dénöske!... Dénöske, lelkem, fiam!

– Hát méges találkozott vele! – mondotta Adám a meghatódottságtól sűrűre tűrődött homlokkal – Méges hazasegítette az Isten! – Nem hala meg anélkül!...

–Továbbad együtt örvendett a gyilkossal, kinek a tömlöcben lenyírt feje verejtékben fürdött, száján folydogált a vére, de azért kacagott, borzasztóan tátott fekete szájjal kiáltozott:

– Ni, milyen szép kicsi csizma, Dénöske!... Kicsi harisnya!... Nem fázol meg a télen bennük!... Várj, mert behívom az édesányádat es!... Mári te! Má-á-ri!...

Ulkei Adám borzongott.

– Az asszonyt kiálltja, kit ő gyilkolt meg!...

A gyilkos önkívületében tovább játszotta a karácsonyt, míg utolsó szavai belebugyborékoltak a száján előtörő vérbe, s egyszerre utolsót rúgott a tűz mellett.

– E meghala! – vakarta a fejét Ulkei Adám, s csendesen ülve a holttest mellett sokáig gondolkodott.

Mit fundált ki, mit nem: egyszercsak feláll, a katonaládája fenekéről kivesz egy ökör fejére való láncot, odalép a halotthoz, s jó keményen összeköti vele a halott dermedt kezeit.

– Így ni! – mondotta setéten, s öltözködni kezdett. A bundát felöltötte, fogta a fejszét, a ház ajtaját bekócsolta, s mire pitymallott, már útban volt a falu felé.

Dél felé járt az idő, mikor megérkezett a községházára és haptákba vágta magát a jegyző előtt.

– Jelentem alássan, a gyilkos Pétert, ki megszökött a tömlöcből, az éccaka sebesülten egymagam elfogtam, megkötöztem, s most kérem a fejire kitűzött ezör pengőt!

A jegyző tisztességes ember volt, megundorodott a vérdíj utáni mohóságtól.

– Szégyellhetné magát! Ráér még megkapni azt a pénzt!

– Nekem most kell! – csökönyösödött Ulkei Adám.

– Miért olyan sürgős? – kérdezte kedvetlenül a jegyző.

– Neköm azért – remegett a hangja a félvad embernek –, mert ma van karácsonyeste, s én azt a pénzt a Péter árvájának szántam, Dénöskének... Szeretnék rajta kicsi csizmát venni, kicsi harisnyát, jó meleg posztó kurticskát, báránybőr sapkát, hogy meg ne fázzék a télen... Legalább annyi öröme legyen szegény árvának... Az a pénz úgyis a gyermeket illeti. Az apja az életével fizetett érte... Legalább az a pár krajcár maradjon utána. Senkinek nagyobb jussa nem lehet hozzá, mint annak az ártatlan gyermeknek. Legalább neki legyen karácsonya ebben a cudar világban!... Nincs igazam, tekéntes jedző úr?...

Míg a jegyző reszkető kézzel a penna után nyúlt, hogy intézkedjék, a vad pásztor szálfaegyenesen, büszkén körülnézett az irodában, hadd lám, van-e valaki, ki azt meri mondani, hogy neki nincs igaza!...

– Mikor a pénzt megkapta, s estére el is intézte, amit akart, a hóna alá szorította a csizmácskákat, kicsi harisnyát, kurticskát, s büszkén felszólott az égbe:

– Most már jöhetsz, Jézuska!...

Móra Ferenc: A csörgő sapka gombja

Kosztolányi Dezső: A gipszangyal

 

 

Varjú Péter, a tanyai tanító már ősz óta töprengett azon, hogy karácsonykor milyen ajándékkal lepje meg a húgát.

Ezek Budapesten laktak. Egyre több szívességet tettek neki, s ő az ajándékkal ki akarta fejezni, mennyire szereti őket, milyen nagyra tartja rokoni kedvességüket.

Két évvel ezelőtt vitt nekik egy söröskészletet - kancsót és poharakat -, tavaly meg egy kínaiezüst cigarettatárcát, melynek födelén egy ló ágaskodott.

Mit vásároljon az idén? Nehéz volt ezt eldönteni. Voltaképp kevés dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy majd vesz még egy söröskészletet vagy még egy cigaretta­tárcát, végre kettő is elfér a háznál, de erről a tervről letett.

Az ünnepek előtt pár nappal fölutazott Budapestre. Sorra járta az üzleteket, keresett valami megfelelő ajándékot, de nem talált. A kereskedők telebeszélték a fejét, ide-oda ráncigálták, körülhízelegték és lemosolyogták, ő azonban csak állt a sok holmi között, soványan, mint a piszkafa, grádicsosan nyírt, fölfelé fésült hajával, tűnődött, nem tudott választani, bocsánatot kért, és egy másik üzletbe nyitott. Így csetlett-botlott, határozatlanul.

A karácsony előtti napon délután, amint a Rákóczi úton kóválygott, a kirakatokat bámulva, egy izmos, tagbaszakadt, „behúzó”, aki télikabátban leste künn az utcán a vevőket, észrevette ezt a cingár, tétova, vidéki emberkét, s szelíd erőszakkal betuszkolta a boltba.

Ott egy gipszangyalt mutattak neki.

- Gyönyörű! - kiáltotta a tanító, az önkéntelen elragadtatás hangján.

Aztán föltette csíptetőjét, és úgy nézegette a gipszangyalt.

A gipszangyal nagy volt, akkora, mint egy tízéves leányka, kezeit imára kulcsolta, szemét az égre fordította, és mosolygott, oly édesen mosolygott, mintha nem is gipszből, hanem süveg­cukorból faragták volna ki.

A tanító a szűk homlokát ráncolgatva visszamosolygott rá. A kereskedő és a segédek is moso­lyog­tak, hogy a gipszangyal, mely már régóta a nyakukon porosodott, s a tanító ily szerencsé­sen egymásra talált.

Huszonöt pengőre tartották.

- Nem lesz drága? - kérdezte.

A kereskedő és a segédek viharosan tiltakoztak.

Máris csomagolták, hogy hazaküldjék. A tanító sietve fizetett - szeretett hamarosan túlesni a kellemetlen dolgokon -, de minthogy nem bízott a pesti emberekben, inkább maga vitte haza. Kebléhez ölelte a gipszangyalt, és úgy botladozott vele a népes utcákon, közben pedig állandóan reszketett, hátha összetörik a szobor. De nem történt semmi baja. Szállójában kicsomagolta, letette a padlóra, és hosszan bámulta a homályos villanyfényben.

A gipszangyal most is mosolygott, szirupédesen és émelyítően, de a mosolyával együtt valami nagy-nagy szomorúságot is árasztott, mint az ízléstelen gyári holmik, melyek a művészekét akarják utánozni.

A tanító elszomorodott. Félt, hogy túlfizette, és becsapták. Félt, hogy sógorának meg a húgának nem fog tetszeni. Félt, hogy nem tudják majd hova tenni, hiszen lakásuk telis-tele van csecsebecsékkel, tavaly egy szobrot is vettek, igaz, hogy az csak egy öreg szakácsnét ábrázol, és sokkal kisebb, mint ez.

Egyelőre a gipszangyalt letakarta az ágyterítővel, hogy ne is lássa.

Ez volt az ő rendszere. Nem szeretett arra gondolni, ami kellemetlen. Magára se igen gondolt, csak fölkelt és lefeküdt, dolgozott és pihent, élt. Nyáron valami mérges bibircsók nőtt az állán. Akkor hetekig nem nézett a tükörbe, mindaddig, míg a bibircsók le nem száradt, s szentül meg volt győződve, hogy a bibircsók azért múlt el, mert figyelemre se méltatta.

A gipszangyal azonban nyugtalanította. Hol levette róla az ágyterítőt, hogy megint ráborította. Egyszer tetszett neki, másszor nem tetszett. Még éjszaka álmából is fölkelt, hogy megtekintse. Akkor megint nem tetszett neki. Reggel azonban kisütött a nap. Akkor megint tetszett neki.

„Ha nem mosolyogna - mondogatta magában -, akkor nem érne ennyit. De mosolyog. Olyan édesen mosolyog.” Ebbe aztán meg is nyugodott.

Karácsony estéjén maga vitte rokonaihoz, titokban, anélkül, hogy látták volna előzőleg, a karácsonyfa alá állította. Amint sógora meg a húga megpillantotta az ajándékot, kissé elmosolyodott, de kissé meg is döbbent.

- Milyen kedves vagy - mondogatták. - Köszönjük, nagyon köszönjük. De miért vered magad ilyen költségbe.

- Tetszik? - kérdezte a tanító.

- Nagyon szép - biztatgatták, de nem néztek a gipszangyalra, mely a maga gyári ízléstelen­ségével, mintha elsötétítette volna a karácsonyi gyertyák vidám lobogását.

- Az a szép rajta - szólt a tanító zavartan -, hogy olyan édesen mosolyog.

Gyászos hangulatban vacsorázott. A villanyok szikráztak körötte, a fánk párája összeölelkezett a fenyőfa s a csepegő viaszgyertyák szagával, a poharakban topázszínű és rubinvörös borok csöpögtek, de ő csak hallgatott, gondolkozott és ivott, egyre többet ivott. Nézegette a sógora nyakkendőjét, s az jutott eszébe, hogy ő sohase tudna ilyet kiválasztani. Amit magára vesz, az nem áll jól neki. Bútoraik is milyen furcsák, és mégis finomak, fogalma sincsen, hogy miért.

Éjfél felé, mikor asztalt bontottak, és átmentek a másik szobába, oda, ahol a karácsonyfa alatt a gipszangyal állt, a bortól egyszerre megoldódott a nyelve.

- Nézd, sógor - mondotta kötekedve. - Én szeretem az egyenes embereket. Miért nem vagy hozzám őszinte. Érzem, hogy te lenézel engem. Igenis megvetsz engem, te is, a húgom is.

Sógora tiltakozni próbált, de ő nem engedte:

- Hallgass! - folytatta emeltebb hangon. - Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora pompás volt. Megöleltél, amikor idejöttem, szívesek vagytok mind a ketten, tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a söröskészletem? Lásd, már nem is emlékszel rá. Két évvel ezelőtt hoztam nektek egy söröskészletet, poharakat meg egy kancsót, arany betűkkel volt ráírva: Emlék. Hova tettétek? Az üvegszekrényben se látom. Kidobtátok a szemétre. Megkínáltál cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép cigarettatárcát se hordod. Szégyelled. Valld be, hogy szégyelled.

- Részeg vagy - mondta a sógor.

- Nem vagyok részeg - kiabált a tanító. - Én már napok óta nem tudok aludni, mert érzem, hogy ti gyűlöltök engem, igenis, gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én nektek? Miért nem jók az én ajándékaim? Ezen is mosolyogtatok. Ne tagadd, mosolyogtatok rajta. Legjobban szeretném összetörni az öklömmel ezt az angyalt, ez a szegény, szép, fehér angyalkát, mely azt mondja nektek, hogy szeretlek benneteket...

Föl is kelt, és karjait fölemelte, a karácsonyfa felé tántorgott, hogy összezúzza a gipszangyalt. Csak a húga tartóztatta föl.

- Részeg vagy - ismételgette a sógora. - Részeg.

- Nem vagyok részeg - rikácsolt a tanító, és sírva fakadt. - Csak fáj, nagyon fáj, itt - és a szívére mutatott. - Rátapostatok.

Vizet, feketét itattak vele, lassan ki is józanodott és elcsitult. Akkor egy kocsiba rakták, hazavitték szállójába, ott lefektették. Megígérte nekik, hogy másnap meglátogatja majd őket, de a hajnali vonattal hazautazott, a tanyára.

Pár nap múlva levelet kaptak tőle, abban bocsánatot kért, mentegette magát a „karácsonyi botrány” miatt, azt írta, hogy nagyon ideges.

Otthon, a szünidő alatt, komoran járkált föl-alá kis szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Elővette hegedűjét, próbált valamit játszani, kétségbeesetten tette vissza tokjába. Nem tudott jól hegedülni. Izgalmát mégis legjobban csillapította a bor. Részegen feküdt le, és reggelenként sápadtan, borostás állal ébredt.

Januárban valami gazdához volt híva disznótorra. Akkor is sokat ivott. Egyedül ballagott haza a végtelen pusztán. Sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Ment-mendegélt a fehér éjszakában, lógatva sovány fejét. Gémeskutakat látott, behavazott boglyákat, kukoricagórékat, pajtákat és istállókat. Közben elfáradt. Leült egy fatörzsre. Akkor egyszerre valami elérzéke­nyülés fogta el, és sírni kezdett. Könnye lecsorgott, és azonnal megfagyott. De jólesett sírnia. Szürcsölte az édes szomorúságot. Eszébe jutott a söröskészlet, a kancsó, amelyre aranybetűvel van ráírva: Emlék, a kínaezüst cigarettatárca az ágaskodó lóval s a gipszangyal is, mely oly édesen mosolygott. Az is eszébe jutott, hogy valaha a képzőben tanult Michelangeló­ról, aki haragos és gyönyörű, erős és bajnoki angyalokat faragott, és hogy vannak dalok is, melyek teljesen el tudják mondani, hogy mi fáj a szívünk mélyén. Siratta életét és kicsiségét. Meg­siratta a szűk homlokát, garádicsosan nyírt haját, kitérdelt nadrágját, szemét, mely eddig vak volt és nem látta a titkos szépséget, s megsiratta a gipszangyalt, mely oly szomorú és igény­telen volt, mint ő. Édes zsibbadtság bizsergette tagjait, és lassan elálmosodott. Álmában a gipszangyalt látta, aki fehéren, mint a hó, feléje mosolygott, és egyre közeledett, egyre nőtt, eleinte csak akkora volt, mint egy ember, később azonban akkora lett, mint egy ház és egy hegység. A gipszangyal szelíden karjaiba fogta, és ő boldogan hanyatlott oda, engedte, hogy magához szorítsa, fölemelje a fatörzsről, és vigye-vigye, fölfelé.

Gárdonyi Géza: A kis másoló

Krúdy Gyula: A zöld vadász

Krúdy Gyula: Mókás Pál, a trombitás

Tanyai Tamás(Móra Ferenc): Repcevár

Jókai Mór: A koldus gyermek

 

 

Az apját leütötte a hajókötél, a vizbe fuladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghütötte magát, forró lázt kapott, meghalt. A kis fiú egyedül maradt még alig volt négy esztendős.

Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kis fiú elgondolta magában: „már most ki fogja nékem mondani: kedves kis fiam? ki fog én nekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ád rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogy ha valamim fáj?”

A szomszédok is elköltöztek ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, a kiknél ha megjelent a kis fiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: „mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!”

El is takarodott szegény, kiment az utczára, a hol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s ugy nézett a jövő menő emberek szemébe: nem hasonlit-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólithatná. Hijjába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelő gyerekekre ügyelni. A ki mai világban valamit akar kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldus gyerek jobban érti a mesterségét; az utánok szalad a czifra uraknak, hozzájok keni feni magát piszkos czondráival; azok azután csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az ollyan koldus, a ki csak sirni tud, meghalhat éhen.

Meg is halt volna éhen a kis poronty mingyárt az első két napon, ha egy jámbor öreg gyümölcsárus asszony nem árult volna ott azon a szögleten, a mellyikhez ő szegődött. ez csak elnézte, mit ácsorog az a kis fiú ottan ollyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán már most eredj haza!

A kis fiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz s a hogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.

Akkor pedig már este volt, és este nagy városban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú egy elsirdogált magában a mikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bémenni; ő reá sehol sem várnak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.

Azután összehuzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sirtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, a mi ollyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte s azt mondta neki: „édes anyám.”

Éjszaka is sokszor felébredt, mikor ugy fujt a hideg szél, s nyögve fordult másik oldalára, mikor ollyan kemény volt az ágya.

Másnap megint felkereste az jó kofa-asszonyt, a ki láva, hogy ollyan bús szegényke, ismét neki adta étel maradékát.

Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öreg asszonyt. Ötöd nap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek mentek az utczán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezuttal.

A kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábu koldustól, (nagyobb urat nem mert megszólitni):

– Hol van most a jó néne?

– Ma nem fog itt árulni, fiam, felelt neki a koldus, mert ma ünnep van.

– De hát miért van ünnep?

– Mert ma született a Jézus, látod kis fiam, hogy mennek az emberek a templomba.

A hová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, a minél szebb háza senkinek sincsen, nem utasitják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s el lenni a sok ékes öltözetü ur között.

Valami nagy tiszteletre méltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomoruságban, s hogy szerette azután is a kis gyermekeket mindig.

Ugy elhallgatta volna napestig, a mit ez a tiszteletre méltó férfi beszélt.

Egész estig mindig talált templomot nyitva; estve azután azokat is becsukták s ő ismét az utczán maradt.

Annyi ablak ki volt világitva az utczákon, fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, czukorangyalkákkal, piczike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.

A kis árva ugy eltudta azokat nézni.

Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, kiki vitte haza, kis fiának, kis leányának, – a mit a kis Jézus küldött nekik.

Ollyan szép a kis Jézus születésnapja!

Csak ollyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, a kik meleg kályha mellett édes anyjaik keblén hallgathatják a szél süvöltését; de a ki nem tudja, hogy hová menjen haza illyen zord időben!

Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:

– Édes Jézuska, – a ki ugy szereted a gyermekeket; – ha volna szükséged ollyan kis szolgára, a millyen én vagyok, vennél engemet magadhoz. …

S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését és elvette őt magához, a kit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kis gyermek és felébredt – a mennyországban. …

Ti, kik vigadtok s örültök szent Karácson napján, emlékezzetek meg azokra, a kik éheznek és szomorkodnak!

Móricz Zsigmond: A tehén és a szamár

Mikor Firenzében jártam, fent laktam Fiesoléban. Ez egy tündéri szép hely, olyanformán van ott az ember a város felett, mintha a Budapestre jövő idegen a Svábhegyen venne szállást. A kilátás elbűvölő, pláne ezekben az áprilisi napokban oly feledhetetlen szép volt, hogy a szív elszorul az emlékétől. A szomszédomban volt az a kert, ahol Boccaccio mesélte történeteit. Itt megérti az ember nemcsak a költőt, de a világot is, mely ezeket a finoman gáláns kalandokat valósággal kitermelte.

Furcsa a miliőt felelőssé tenni az emberi élet dolgaiért, de itt valóban a szépség hazáját leltem meg. Az a ködfátyol, amely a város felett állandóan ott lebegett, olyan volt, mint valami bűbájos tündérfátyol, a szép hajdan játékos emléke.

És itt, bármilyen groteszk is, mégis legerősebb emlékem egy tehén s egy szamár esete.

*Házigazdám, egy kedves öreg úr, büszke volt rá, hogy tehene van, de én sehol semmi nyomát nem láttam a tehénnek. Dús virágoskert volt az egész terület s az istállót nem bírtam felfedez­ni, pláne annak semmi nyoma sem volt, hogy a tehén merre szokott kimenni a legelőre.

- Hol a tehén? - kérdem egyszer a kisfiútól, aki azonnal pattant s vezetett egy komor, ablak­talan várbástya felé, ahol véleményem szerint csak a baglyok élhetnek meg.

Vagy esetleg kincskamra, mert az ajtó is lakatra, volt lezárva, úgy kellett a kertésztől a kulcsot elővadászni. De mikor beléptem a sötét terembe, szalmát láttam a tartóban s a tehén szagát lehetett érezni. Látni nem lehetett. Ellenben az istálló betonnal volt burkolva s villanyvilágítás volt, amelyet mikor felgyujtottak, az egész helyiség mint valami pedáns szoba tűnt fel.

A tehén ott állott baloldalt a falnál s nyugodtan majszolta a szénát. Nagy barna állat volt, s véres szemekkel, mogorván nézett ránk az erős fényben.

- Merre megy ez a rétre? - kérdeztem.

- Ez? Semerre.

- Mindig istállóban van?

- Igen. Ez még nem volt kinn a szabad levegőn, csak mikor vettük s elhoztuk.

Bámulva néztem a hosszúszőrű állatot.

- Nézze csak a körmét, - mondta a fiú - hogy megnőtt. Nem is tud járni.

A tehénnek furcsa, hosszú csülke volt s az egész állat vad s kietlen jelenség. Feltűnt, hogy a kisfiú nem mert közel menni hozzá. Aztán megmagyarázta, hogy itt minden tehén olyan, mint a vadállat: harap és barátságtalan. Soha nem látnak idegent, csak azt az egyetlen férfit, aki feji őket.

Ez is úgy tűnt fel nekem, mint valami ősi dolog, a rómaiak tehene ez, talán kétezeréves ez is, annyira furcsa s idegen.

Hogy kellett becézni a mi riskánkat, emlékszem gyerekkoromból, hogy ami jó volt, az mind neki ment. Vakargattuk, simogattuk, káposztalevelet, tökbelet, édes füvecskét gyüjtöttünk neki, a család szemefénye volt és boldogok voltunk, ha érdes nyelvével megnyalta a kezünket. A tehén az én emlékeimben a legszelídebb, a legjobblelkű állat, de ezt a fiesolei vad tehenet szinte félve néztem: a sötétség mily mizantróppá tette.

Egy barna csacsi volt még az istállóban. Ez nem volt megkötve, jött-ment s a tehén mellett bujkált.

- Ez nem fél tőle?

- Nem, - mondta a kisfiú - ezzel jóbarátok. Ha a csacsit kivisszük az istállóból, visszafordul és sokáig bőg utána, sőt néha az utcán is megáll a kocsival s errefelé fordul, és míg ki nem jajgatja magát a tehén után, addig nem megy tovább. De a kertész kitalálta a módját, hogy lehet megbékíteni. Mindig visz magával egy pamacs tehénszőrt és mikor a szamár az úton makrancoskodik, akkor fogja s az orra elé tartja a szőrcsomót. És akkor a csacsi tovább húzza a kétkerekű kordét.

Nagyon meghatott ez a szerelem, megsimogattam a csacsit, mire az elkezdett ugrálni s olyan eszeveszett volt, hogy ki kellett menni az istállóból. Két hátulsó lábával legalább tizenötször rúgott a levegőbe, csak úgy bolondjába.

Nevettem rajta és érthetetlen volt ez az állatélet.

Mikor bezárták, hermetice, a nagy pántos várkaput s azok ott maradtak a sötétben, mert hisz alig volt valami kis lőrés a hátsó falon, mindjárt béke volt odabent s csönd, csak a szamár ihházott egyet, bizonyára örömének adott kifejezést a kétlábú korcs állatok eltávozása felett.

Kint az olajfák dúsan rügyeztek, a fügefák görcsösen bimbóztak, mintha kínlódnának a tavaszi gyönyörtől; de ezek az állatok nem kéredztek a napra.

*

Pár nap mulva arról értesültem, hogy a tehenet eladták, mire reggel felkeltem, már nem is volt ott, elhajtották.

Kíváncsi voltam, mit csinál most a szamár.

A szamár, mikor az ajtót benyitottuk, ott feküdt az egyik sarokban s hörgött.

Megvizsgálja a kertész, mi van vele: hát szörnyű vértócsa van körülötte s a patája bele szorulva a fejébe.

Szétrúgta az agyát s most az utolsó perceit élte.

Példátlan. Öngyilkos lett a tehén utáni bánatában.

Szegény szamár úgy járt, mint aki színésznőbe szerelmes és elkötik az orra elől.

Móra Ferenc: Ünnep a malomházban

Kedves, mosolygós, vidám tavasz volt már akkor, amikor megtudtam, mi történt igazában karácsony éjszakáján az óbányában. Kis fehér szobában feküdtem, napsugár és orgonaszag áradt be a nyitott ablakon. Szülém sápadt arca mosolygott az ágyam egyik oldalán, tündérkém százráncú képe a másikon. Csodálkozva tekingettem hol az egyikre, hol a másikra.

- Hát nem akarsz ránk ismerni, szívecském? - simogatta szülém a homlokomat.

- Akarok én, de sehogy se tudom rendbe szedni a gondolataimat. Hol vagyok én most, hogy kerültem ide? Hová lett a Küsmödi barlangja? Micsoda orvosságszagú ágy ez, amelyikben fekszem? A fejem miért van bekötözgetve? És nini, ott a sarokban a másik ágyon nem a kis bice-bóca fekszik? És nem Titulász doktor hajol-e fölé, és miért csóválja olyan kedvetlenül a bozontos fejét?

Százféle kérdeznivalóm lett volna, de csak egyet tudtam mondani.

- Ehetném - ez volt az egész.

De azt hiszem, ha a világ minden szép versét elmondtam volna, abból közelről se lett volna annyi öröm, mint ebből az egyetlen szóból. Hogy ragyogott föl az én drágáim arca, hogy futottak oda az öreg Titulászhoz:

- Hallotta, doktor úr? Azt mondta, ehetnék!

Hárman hatfelé szaladtak egy pohár tejért. S mikor kivettem a poharat a szülém kezéből, és a magam két kezével vittem a számhoz, azon úgy elcsodálkoztak, mintha én volnék a cirkuszban a buzogányhajigáló erőművész.

Nem értettem én ezt sehogy se. No, majd mindjárt megértem, gondoltam magamban, s nagy hetykén fölpattantam az ágyban. De arra meg nagy ijedten csapta össze a kezét szülém:

- Jaj, már megint menni akar! Hát hová akarsz menni, édes mézem?

- Hát hová akarnék? - néztem nagyot. - Az iskolába megyek, szülém.

Erre megint nagy volt az öröm, hogy csak iskolába akarok menni. Tündérkém a kis kacajok sortüze közt, de könnybe lábadt szemmel mondja, hogy eddig mindig az angyalokhoz akartam menni. Titulász doktor pedig megfenyegetett az oroszlánfejű botjával:

- Hohó, hé, odébb lesz még az az idábbnál! Sokat kell még addig erősödnöd, gyermekem. Most csak maradj szép nyugodtan az ágyban, mint a kis bice-bóca. Majd aztán egyszerre mehettek az iskolába, és vigyázhattok egymásra, hogy megint el ne vigyen benneteket a markoláb. Mert azt is nagyon sokat emlegetted ám három hónap óta.

Most meg énrajtam volt az elcsodálkozás sora. Sehogy se akartam elhinni, hogy én már három hónap óta fekszem ebben a kis fehér szobában a kis bice-bócával együtt. Ez a kis fehér szoba pedig a kórházban van.

- Hát aztán hogy jöttünk mink ide?

- Bizony, nem a magatok lábán, fiam. Derék bányászok hoztak ide benneteket az ölükben. Úgy ástak ki benneteket az óbánya romjai alól karácsony másnapján.

Csak úgy tátogtam, mint horgon a potyka.

- Hát mi történt az óbányában, doktor bácsi?

- Azt teneked kell jobban tudnod, fiam, mert te ott voltál - nevetett Titulász doktor. - Mink, hála istennek, nem voltunk ott. Mióta itt fekszel, azóta lázadban mindig a bányáról beszélsz, de bizony nem lettünk okosabbak a sok összevissza beszédtől. Hát most már el tudnád-e mondani szép értelmesen, mit kerestél te azon az elhagyott helyen karácsony éjszakáján?

Mindent elmondtam, amit tudtam. Mikor odaértem, hogy hogyan szólaltak meg a világító kövek a föld alatt, szülém és tündérkém nem győztek ámuldozni, de a doktor csak mosolygott.

- Beteg voltál te már akkor is, Gergő fiam, mikor hazulról elindultál. Lázadban láttad, hallottad azt a sok furcsaságot. Elhidd, hogy ha én vagyok ott a te helyedben, az én tiszteletemre nem szólalnak meg a kősziklák.

Összenéztünk szülémmel: mi ketten tudjuk azt, hogy nemcsak az emberek élnek a világon. De minek ellenkeztem volna olyan okos öregemberrel, mint Titulász doktor? Tovább mondtam a történetemet, és mikor a végére értem, a doktor elgondolkozva bólogatott:

- Most már hát értem az egészet. Mikor a te szegény bűbájos embered meggyújtotta a mécsest, meggyulladt a bányalég, és szétvetette az egész bányát. Takaros kis robbanás volt, bele­rázkódott az egész város. Az volt a szerencse, hogy karácsony éjszakáján történt, mikor senki jótét lélek még csak a tájékán se járt a bányának. Ti ketten úgy menekedtetek meg, hogy a robbanás kidobott benneteket a hóba, és betemetett törmelékkel. Egy kicsit megütöttétek ugyan magatokat, egy kis repedés is esett a kobakodon, de sebaj, ebcsont beforr. Az ám, az ebről jut eszembe: hogy is hívják azt a derék ebállatot?

- Mitvisz - mondta szülém olyan gyöngéden, mintha a legkezesebb tyúkocskáját simogatná.

- No, hát a Mitvisz kutyát aranyba kellene foglalni. Tudod-e, hogy az vezetett nyomra bennünket? Az egész város ott nyüzsgött a bánya körül, de ki gondolt volna arra, hogy ott keressen benneteket a kövek alatt? Csak a Mitvisz érezte meg, hogy lenni kell ott valaminek. Addig szűkölt, csaholt, vonyított a romok tetején, hogy mégiscsak meg kellett néznünk, mi van ott. Hát ti hárman voltatok.

- Hárman? - néztem körül. - Hát ő hol van?

- Ehol van e - nevetett a doktor, és előhúzta az ajtó mögül az égbelátót. - Csodálatos, hogy még csak egy srófja se görbült meg.

Az égbelátó üvegszeme vidáman és barátságosan csillogott, de nem tudtam neki örülni. Azt gondoltam, Küsmödi volt az a harmadik.

- Nem, fiam, nem ő volt - borongott el a doktor arca. - Ő volt a halott bánya hazajáró lelke, és szegény öreg kóbor lélek most elmúlt a bányával együtt, amit nem tudott elhagyni. Majd ha újra megnyitják a bányát, keresztet faragnak az emlékezetére a bányászok.

A másik ágy felől fájdalmas zokogás hallatszott. A kis bicebóca mozdulatlanul hallgatta végig az egész beszélgetésünket, de tovább nem bírta magát türtőztetni. Titulász doktor odalépett hozzá, és jóságosan simogatta meg halovány arcát:

- Csak sírj, fiacskám, sírj, én örülök annak. Most már legalább nem féltem az életedet.

... Jó pár hét beletelt még, amikor a doktor föleresztett bennünket az ágyból. Ki még akkor se mehettünk, de vendég már jöhetett hozzánk.

Jöttek is úgy, mintha búcsút járnának.

Legelőbb Péter apó keresett föl bennünket három bányásztársával. Két rend vadonatúj bányászruhát hoztak a jó emberek, kis bányászinasoknak valót, s arra kértek, hogy ezután az legyen az ünneplő ruhánk.

- Ezt a szerencsés megmenekülés örömére kapjátok - magyarázta Péter apó -, de mink még másképp is gondoskodni akarunk rólatok. A jó Isten, aki a rosszat is jóra tudja fordítani, a bányász-szerencsétlenséget is szerencsére fordította. Mert a robbanás betemette ugyan az újbánya egy részét, de az óbánya fölszaggatott sziklái alatt meg olyan szénrétegekhez nyitott utat, amikről eddig nem is tudtunk. Becsületes munkánknak kétszeres hasznát látjuk ezentúl. Hálából a bányászcéh gyerekeinek fogad benneteket, s iskoláztat, neveltet addig, míg megemberedtek. Ennyivel tartozunk az öreg Küsmödi emlékének is, Isten nyugosztalja szegényt.

Nagy éljenzés támadt erre az ablak alatt meg a szomszéd szobában, s ahogy megnyíltak az ajtók, betódult az egész iskola. Pajtásaink boldogan szorongatták a kezünket, a nagy Cintula pedig ez egyszer igazán megcsinálta a kar-tótágast a „bánya fiai"-nak tiszteletére.

Mind nagy öröm volt ez nekem, de a legnagyobb mégis az volt, mikor szülém megsúgta, hogy a jövő vasárnap már otthon ebédelhetünk a malomházban. Akkora lakomát csapunk, amekkorát még nem látott az öreg épület, s ha hiszem, ha nem, még a ludacskát is levágja a tiszteletünkre.

Ezzel a ludacskával még sohasem találkoztam az életben, de hírből nagyon jól ismertük egymást, mióta lábadozó voltam. Mert szülém nekem mindig a ludacskáról, a ludacskának meg énrólam beszélt. Én tudtam róla, hogy ő a világon a legfehérebb ludacska, ő pedig tudta énrólam, hogy a világon semmit sem szeretek jobban, mint a lúdhúst. És ezért igen becsültem a ludacskát, ő azonban nyilván nemigen becsült engem.

Pedig már alig vártam, hogy találkozhassam vele, s át is adta neki szülém az üzenetemet.

- Úgy bizony, ludacska, téged nagy tisztesség ér - veregette meg a törlészkedő fejét. - Az egyetlen gyermekemnek sütlek meg ebédre, a kis bice-bócának is jut belőled meg a tündérkének is meg a Cötkény bácsinak is meg a Titulász doktor úrnak is, de még Messzi Gyurkát se felejtjük ki. Hát úgy igyekezz meghízni, ludacska, hogy szégyenben ne maradjak veled.

- Giá-gá, giá-gá! - annyit felelt a ludacska erre nagy engedelmesen. Belenyugodott abba, hogy őbelőle pecsenye lesz vasárnapra. Igaz, hogy akkor is az lett volna belőle, ha bele nem nyugszik, de azért mégis szép volt tőle ez az engedelmesség.

Még a tepsiben is olyan vidáman sistergett, hogy öröm volt hallgatni. Olyanok mondják, akik hallgatták, olyanok pedig voltak sokan. Nagy ritkaság ám a szegénysoron a tepsiben muzsikáló lúd. Báró cigánynak mind az öt rajkója odaszaladt arra a hírre, hogy nagy ebéd készül a malomházban az özvegy szűcsnénél.

- Érzsem a drága jó sagát - szippantott nagyokat a pitvarajtóban Nácika, a legöregebb rajkó. - Ast mondta a sülém, nekem is ilyet süt, ha én is olyan jó deák lesek, mint azs Annus néni fia.

Az én lelkem szülém csak kiszaladt erre a szóra a piruló liba mellől az ajtóba, s megsimogatta a rajkó kócos üstökét:

- Hát aztán csakugyan olyan leszel, Nácika?

- Olyan seretnék lenni - kapta Nácika a válla közé a fejét.

- Segítsen meg szándékodban a jó Isten - törülgette meg édesanyám a könnybe lábadt szemét a fehér kötőjével, azzal befordult a konyhára, s ki se jött addig, míg az egyik combját le nem kanyarította a ludacskának.

- Nesze, Nácikám - nyomta a kezébe a gyereknek, aki csudálkozásában akkorára tátotta a száját, hogy befért volna rajta az egész ludacska.

Szülém pedig a hálálkodás elől hirtelen visszaosont a konyhába, s földarabolta a ludat, ahogy illik. Ahogy ott dolgozgat, egyszerre csak megüti a fülét a nagy csöndesség az eresz alatt.

- Nini, de elillantak a vendégek - kukkantott ki az ajtón.

Ott voltak azok egy szálig. Tátott szájjal, tágra nyílt szemmel nézték a szerencsés Nácikát, ahogy a lúdcombbal birkózott.

- Jaj, csak soká edd, hogy soká nézhessük - sóhajtott a legapróbbacska, a csöpp Marcsóka a bácsikája fülébe.

Szülémnek elfacsarodott a szíve. Se szólt, se beszélt, csak fölkapta a nagy tál pecsenyét, és sorra hordozta a kis éhesek közt:

- Vegyetek hamar, kis rongyélusok, míg el nem hűl!

Nem is maradt több a tálban a mellehúsánál, s szegény szülém csak akkor kapott észbe. No, ő szépen elprédálta a nagy ebédet! Mi lesz most már ebből?

De ahogy az örömtől nekipirosodott kis arcokat meglátta, megvigasztalódva tette vissza a tűzhelyre a tálat.

- Elég lesz az én fiacskámnak ez az egy darab is. Nem volt az nagyétkű soha életében.

A többi vendégre nem is gondolt az áldott lélek. Pedig ugyan szép számmal felgyülekeztünk. Titulász doktor mi kettőnkkel, Messzi Gyurka kutyástul, Malvinka macskástul.

- Így uras - mondta rátartian -, hogy ebből az ünnepből ő se maradjon ki.

Szülém mindnyájukhoz szíves volt, de nevetve-sírva mégiscsak az én nyakamba borult az ajtóban:

- Ó, csakhogy hazajöttél még egyszer, lelkem gyerekem!

- Hát a ludacska, szülém? - kérdeztem tőle incselkedve, mert mindjárt megsejtettem az igazságot, ahogy a sok csámcsogó kis száj közt végigmentünk a ház előtt.

- A ludacska, fiam? - babrált a kötőjén zavarodottan édesanyám. - A te részed megmaradt belőle, éppen a legjava.

- Mi-a-ó, mi-a jó? - futott elébünk a küszöbön az öreg Pajtás macska.

Ő már akkor tudta, mi a jó, mert a foga közt tartotta az én részemet. Már tudniillik a melle csontját, mert a húst már leette róla, s most már csak a csonttal futott a Mitvisz kutya elől, aki azt csaholta, hogy igen szeretné a nevét Mellecsontotviszre változtatni.

Mindnyájan nevettünk a ludacska történetén, csak szegény szülémnek görbült sírásra a kedve szégyenletében és zavarában. Mire tessékelje ő most már befelé ezt a sok nagy vendéget? Titulász doktor aztán megvigasztalta:

- Sebaj, jó asszony, hadd próbáljak most már én is valami boszorkányságot. Úgyis sok olyasféle történt már ebben a házban, hátha nekem is sikerül. Csak egyet füttyentek, s mindjárt itt lesz a terülj asztalka. Nézzétek meg csak, gyerekek, hátha már ott is van a kocsimon.

Persze hogy ott volt, hiszen szemünk láttára tették fel a nagyvendéglő szakácsai a doktor kocsijára a mindenféle drága jó ételekkel tele-tetés kosarat. Volt abban lúd is, tyúk is, édes tészta is, sós is. Csaptunk is olyan lakomát, hogy a király portáján se lehetett volna különbet.

Még az asztalnál ültünk, mikor hallottuk, hogy a Mitvisz igen nagy lelkesedéssel fogad valakit odakint.

Ilyen mérgesen csak a Báró cigányt szokta ugatni - vélte Messzi Gyurka. S jól vélte, mert a cigány szavát is hallottuk, ahogy évődött a pulival:

- Mit kötözsködzs velem, te samár kutya, mikor én most jóban járok? Nem visek, hanem hozstam.

Csakugyan hozott valamit a Báró cigány. Egy darabot a kincskereső kisködmön háta közepéből. Éppen azt, amelyikre a malomház volt kivarrva. Kint találta a kövek közt, szétfoszlott, elégett az egész ködmön, csak ennyi maradt belőle.

- Mindjárt ráösmertem, ahogy kikapirgáltam a botommal - mesélte a cigány. - Nini, mondok, ezs meg azs én kiskomám gúnyájából való. Volt nagy öröm, mikor hazsaértem vele. Ast akarta az assony, hogy akassuk föl képnek a falra, olyan sép ezs. No, meg is ráncsigáltam érte a kontyát. Hát mi vagyok én? - mondok. És micsoda ezs, tán malacs vagy bárány vagy csirke? Nem, ezs csak egy rongyos ködmöndarab, hát mán hogy venném én el est azs én kiskomámtól, aki énhozsám mindig olyan jó volt? Elvisem neki, mondok, hogy örüljön segény feje, én úgyse tudok vele mit csinálni.

Titulász doktor egy ezüstpénzt dobott a cigánynak, én pedig addig néztem a selyemmel kivarrott malomházat, míg hullani kezdett rá a könnyem, és kivirágoztatta rajta a körömke­virágot. Kilopództam a többiek közül, és átosontam a temetőbe, és úgy csókoltam meg egy körömkés sírnak a keresztfáját, mintha az a kéz volna, amelynek a kisködmön volt utolsó munkája. És mintha két áldó kar lett volna a fejfa két karja, és mintha hangot hallottam volna a vadvirágszagú szélben, a tücskök hegedűszava közt:

Móra Ferenc: Puli

Nemhiába hogy magános gyerek voltam a malomházban, sokáig az maradtam az iskolában is. Nem tudtam sehogy se közéédesedni a többi gyereknek. Csak a kis Cötkénnyel barátkoztam össze, mert az is olyan kevés beszédű, öreges kisfiú volt, mint én magam.

De mikor megüresedett mellettem a helye a padban, megint egészen egyedül maradtam. Se én nem kerestem a fiúk barátságát, se ők az enyémet. Ha valamelyik megszólított, szerettem volna a tulajdon ködmönöm zsebébe bújni.

Emlékszem rá, hogy mikor még majorsága volt szülémnek a malomház udvarán, a kiscsirkék közt mindig volt egy kiverős, aki sohase tartott a többivel. Én is ilyenformán voltam a fiúkkal. Ha ők kint hányták a hengerbuckot a füves udvaron, akkor én bent maradtam az iskola­szo­bában, és négykézláb bujkáltam a padok alatt. Ilyenkor mindig medvének gondoltam magamat, próbálgattam mindenféle ijesztő morgásokat, és föltett szándékom volt, hogy ha a nagy Cintula most belép, akkor ráugrok és szétszaggatom.

Ez a nagy Cintula volt a legnagyobb és legvásottabb fiú az osztályban. Irigyeltem is, meg féltem is tőle. Azért irigyeltem, mert ha két ujját a szájába tette, olyan sivítósan tudott fütyülni, mint a vasút. Titokban én is próbálgattam ezt, utoljára már az egész öklömet bedugtam a számba, mégse lett belőle egyéb, mint hogy majd megfulladtam.

Félni meg azért féltem a nagy Cintulától, mert borzasztó erős volt. Egy karján is megbírja a tótágast, azzal dicsekedett. Ezt a tudományát ugyan nem mutatta be soha, de én elhittem neki. El is határoztam, hogy medve képében is csak hátulról ugrok rá, hogy meg ne tudja, ki szaggatta szét.

Persze a nagy Cintula mindig arccal előre lépett be a szobába, és így a szétszaggatásból soha se lett semmi. A dühös vérmedve úgy összegömbörödött, mint a sündisznó, és mindig úgy tett, mintha leejtett volna valamit, és azt keresné.

A nagy Cintula persze ravasz fiú volt, és akárhányszor csak azért is betoppant a terembe, hogy rám ijesszen. Egyszer aztán az egész osztály füle hallatára azt mondta a tanító úrnak:

- Tanító úr, kérem, ez a ködmönös fiú mindig úgy bujkál a padok alatt, mint egy puli.

A tanító úr ugyan a méterrúddal a feje búbjára koppantott a nagy Cintulának, de énrajtam az már nem segített. A puli nevet többet le nem lehetett rólam mosni. De még azt csak elviseltem volna, ha tisztességesen pulinak szólítanak. Csakhogy úgy szólítottak ám, ahogy Messzi Gyurka szokta a Mitvisz kutyát:

- Ne, puli, ne!

S mikor a megbérmálás után a tanító úr legelőször fölszólított, a nagy Cintula megint elvihogta magát az utolsó padban, s halkan kipisszegett a keze feje mögül:

- Pssz, pssz, pssz!

Arra én úgy megszégyelltem magam, hogy se fűt, se fát nem tudtam mondani. Se akkor, se azután soha többet. Akárhogy tudtam a leckét, ki nem tudtam a számat értelmes beszédre nyitni. Csak tátogtam, mint a potyka a horgon. Mindig a fülembe ütődött a pssz, pssz. Olyankor is hallottam már, mikor senki se tett úgy.

Tanultam pedig én annyit, hogy egész belefakultam már. Tündérkém ugyan nem vette észre, se szülém, akit minden vasárnap fölkerestem a malomházban, de Messzi Gyurka megcsóválta a fejét, mikor benéztem hozzá a kukoricaszár kunyhóba.

- Nagyon nemszeretemszíned van, gyerek. Olyan vagy, mint ősz elején a tarhonyás zacskó. Ugyan mi akarsz lenni azzal a sok tudománnyal?

- Szolgabíró, Gyurka bácsi - feleltem hirtelen. Mert akkoriban sokat láttam a szolgabírót tükrös hintóban elhajtani az iskola előtt.

- Hát hiszen utóvégre az is tisztességes mesterség - bökdöste az öreg a hosszú botjával a kukoricák porhanyó tövét. - De te már olyan nagyon okosra tanulod magad, ahogy a színedről látom, hogy azzal a nagy ésszel csősz is lehetnél.

Én mindig tudtam, hogy a csőszmesterséghez ész kívántatódik, hanem öreg barátom még többet ért, mint amennyire én becsültem.

Azt kérdi ugyanis tőlem harmadnapra a tanító úr az iskolában:

- No, Gergő, mikor találkozol megint a csősz bácsival? Hogy is hívják csak? Messzi Gyurkának, ugye?

- Annak - feleltem minden csodálkozás nélkül. Egészen rendén valónak tartottam, hogy Messzi Gyurkát a tanító úr ismerte.

- Na, hát ha beszélsz vele, mondd meg neki, hogy tiszteltetem. Derék ember, nagyeszű ember az.

Büszkébb voltam, mintha engem dicsért volna meg a tanító úr, hanem azért az üzenetet mégse adtam át Gyurka bácsinak, mert nem engedett szóhoz jutni, mikor másik vasárnap fölkerestem. Kiabált elébem már messziről:

- Tyű, kukorica meg a bajusza! - ráncolta össze a seprűforma szemöldökét -, rossz hírt mondtak rólad, Gergő deák. Nem lesz már belőled kukoricacsősz, de még szolgabíró se. Szót értettem a héten a tanító uraddal. Betisztelegtem hozzá a Mitvisszel együtt. Vittünk neki egy kis gyenge kukoricát. Már csak mondja meg, mi válik belőled, tej-e vagy túró. Hát nem jót mondott rólad. Se tej, se túró, azt mondja, hanem aludttej. Mindig ijedt vagy, ha szólnak hozzád, mint délben a hajnalicskavirág.

Nagyot fújt Gyurka bácsi, és megtörülgette a verejtékes homlokát az inge ujjával. Nyilván világéletében nem beszélt még ennyit egyfolytában. De aztán megint csak megszólalt:

- Hát mondd meg most már énnekem, szolgám: mért hagyod otthon az eszedet, mikor elindulsz az iskolába?

- Viszem én azt magammal, Gyurka bácsi, csak nem merem előadni - törtem el a kis mécsest. S elsírtam-ríttam nagyeszű barátomnak, hogy milyen anyámasszony katonája vagyok én az iskolában.

A csősz megcsóválta nagy szürke fejét.

- Ejnye, ejnye, öcsém, hogy erről előbb nem szóltál! Tudok ám én orvosságot errül is. Mindjárt előkerítem, megállj!

Azzal lebukott a kunyhó belsejébe. Vártam szívszakadva, mit hoz a gyávaság ellen ez a nagyeszű ember.

Nem tudtam tisztán látni, mikor visszajött, rossz bográcsot szorongat-e a hóna alatt vagy pár szárítószakajtót. Mikor elém tartotta, akkor láttam, hogy a rejtélyes holmi valami nagy kajla juhászkalap lehetett fiatalkorában. Most már csak madárijesztő fejébe lehetett volna tenni: csak úgy füstölt belőle a por, ahogy szétterítette a földön, és megrázogatta gyöngéd szeretettel.

- Mit szólsz ehhez, deák úr?

- Hát elég csúnya jószág.

- De szép volt ám ezelőtt negyven esztendővel, hékám! Olyan volt ez, mint a bársony, míg a zsír ki nem verte! Meg volt ez festve szép bakacsinfeketére, míg a penész ki nem szívta belőle a festéket! Volt ennek selyempántlikája, míg az egér le nem rágta róla. Vadonatúj kalap volt ez, mikor én juhászbojtárrá cseperedtem!

- Föl nem tenném száz forintért - mondtam gyanakodva.

- Fölteszed biz ezt, deákom, száz forint nélkül is. Mert ennek a kalapnak az a fortélya van, hogy akinek ez van a fején, az testben, lélekben százszor olyan erős lesz, mint azelőtt volt.

- No, akkor ez olyan lehet, mint a Fortunátus kalapja - tátottam el a számat.

- No, gyerek, ne tátogj, hanem bújj bele. Énbelőlem is azért lett ilyen nevezetes ember, mert ebben nevelkedtem.

Már akkor rá is ejtette a fejemre az egyszer volt, hol nem volt kalapot. Király a fia fejére nem teheti olyan büszkén a koronát.

- Olyan vagy benne, mint Árgyélus királyfi. Kár, hogy az én kvártélyom falán nincs tükör - rá nem ismernél magadra, ha belenéznél.

No, éppen elég tükör volt nekem hazafelé menet az utca. Még az ismerős kutyák is mind megugattak. Minden ember jókedvű volt, akivel találkoztam, még olyan is volt, aki azt mondta a másiknak:

- Nézd csak azt a kisgyereket!

Kezdtem hinni, hogy valami nagyszerűen állhat nekem az öreg kajla kalap. De a kapunkban mégiscsak lekaptam a kajlát, és elővettem a hónom alól a pörgét. Nem akartam, hogy Malvinka néni előre megtudja, miben törjük mink a fejünket a nagyeszű csősszel.

Éjszakára a kertben hált a kajla kalap, jól teleszítta magát harmattal. Alig bírtam emelni, olyan nehéz volt, s egyszerre leszaladt az orrom hegyéig. Minduntalan fel kellett tologatnom, hogy egy kicsit kinézegethessek belőle a világba.

Még messze volt a nyolc óra, a fiúk mind az iskola előtt nyüzsögtek a kocsiúton. Persze most is a nagy Cintula vitte köztük a szót, de ahogy engem meglátott, mindjárt felém fordult, és elrikkantotta magát:

- Nini, gyerekek, nézzetek csak oda, milyen szép kalapos puli!

„No - meresztgettem a nyakamat a ködmön meg a kalap közt -, most mindjárt kipróbálom, mit tud a kajla!"

Azzal ledobtam a könyvem, és se szó, se beszéd, nekiugrok a nagy Cintulának, megkapom derékon, s úgy teremtem a földhöz, hogy csak úgy nyekken. De még meg is gyömöszöltem a nagy mihasznát, és mikor föleresztettem, azt mondtam neki:

- Ha elég nem volt, szóljál máskor is.

Fölcihelődött a nagy Cintula, de nem szólt se jót, se rosszat, csak az oldalát tapogatta. Aztán hirtelen beült a padba, s előszedte a könyveit, mintha ő volna a legszorgalmasabb gyerek a világon.

Megérezte, hogy lemúlt róla a királyság, és jól érezte. A fiúk engem fogtak körül, mint valami diadalmas hadvezért. Boldog volt, aki a gúnyám végigsimogathatta:

- Ejnye, de szép kis ködmön! Ejnye, de takaros kis kalap!

Mikor bejött a tanító úr, és engem szólított fel elsőnek, ránéztem a fogason a kalapra, és úgy mondtam a leckét, mint a vízfolyás, alig lehetett megállítani. A tanító úr csodálkozva nézett rám, mintha kicseréltek volna.

De nem is vártam ám vasárnapot, hanem iskola után mindjárt kinyargaltam a Messzi Gyurka birodalmába. Lengettem elejbe a kajla kalapot messziről.

- No, szolgám, hány hét a világ? - hunyorított rám jókedvűen. - Tett-e csudát a híres kalap?

- De tett ám - újságoltam büszkén -, nem vagyok már puli!

Erre aztán nagyot nevetett az én öreg barátom, és lekapta a fejemről a Fortunátus kalapját:

- No, hát akkor nincs már rá szükség, ne járj benne, a világ csúfjára. Csak nem gondolod, te csacsi, hogy ebben a rossz kalapban valami bűbájos erő van? Hanem azért ne hagyd el magad nagy kalap nélkül se, szolgám, hanem akárhová kerülsz, állj meg a talpadon emberül.

Herceg János: Vaknak áll a világ

Kívülről még hallatszott, hogyan szedik ráncba a szomszédok az asszonyokat.

Móra Ferenc: A kis bice-boca

Úgy emlékszem arra a napra, mikor a kis bice-bóca először kocogott be az iskolánkba, mintha tegnap lett volna. Még csak ősz vége volt, de már porka havak szállingóztak a levegőben, és Habók Fügedi már téli órákat dudált a toronyból. Ez a Habók Fügedi toronyőr volt, s az iskolánk ablakából éppen oda lehetett látni az ajtajára. Nyáron láttuk is minden negyedórában, ahogy egy rettenetes nagy tülökkel kiállt a toronyerkély négy sarkára, és tudtára dudálta a világnak, hogy megint eltelt egy fertályóra. Télen azonban más törvénye volt a furfangos Habók Fügedinek. Ilyenkor csak reggel nyolckor végezte a hivatalát, de akkor egyfolytában eldudálta az egész napra valót. Igen becsületes tisztviselő volt az öreg, egy kürtszóval meg nem károsította volna a várost. Kilencvenhatszor fújt bele a tülökbe egymás után, s ehhez kellett körülbelül egy óra. Mivel pedig a szép tülökszótól egy álló óráig nem lehetett szót érteni az iskolában, Habók Fügedit igen sokra becsülte minden deákgyerek.

Azért nem volt szép, hogy a nagy Cintula éppen a kis bice-bóca napján árulkodott ellene. Fölágaskodott az utolsó padban, és billegette a két ujját.

- No, mi baj, Cintula? - nézett föl a tanító úr az írásból.

- Tanító úr, kérem, a toronyőr máma csak kilencvenötöt dudált.

A tanító úr nem jött ki a sodrából, mert hozzá volt már szokva a Cintula vásottságához. Csak a léniát vette a kezébe, és azzal odaballagott az utolsó padhoz.

- Hát csak kilencvenötöt?

- Igenis, annyit.

- Hát aztán hogy tudod te azt?

- Tanító úr, kérem szépen, megolvastam.

- Úgy? Hát ráértél? Mutasd az írásodat, kész-e már a dolgozatod.

Nem volt kész, de Cintulát nem olyan fából faragták, hogy ilyen kicsiségek zavarba hozták volna.

- Tanító úr, kérem szépen, még van egy kis híja - húzta a válla közé a fejét.

- Te Cintula, belefogtál te abba a föladatba?

- Tanító úr, kérem szépen, bele - mondta Cintula, s fölemelte mind a két mancsát. Könyökig tintás volt mind a tíz ujja.

- Na, látom, hogy dolgoztál. Hát most már olvasd föl szépen, amit írtál.

Cintula fölemelte a füzetet, és nagy hangon nekikezdett:

- Írjatok öt kötőszót. Első...

Itt aztán egyszerre megszakadt a szava, mintha ollóval vágták volna el.

- Éppen most akartam leírni az elsőt.

- Hát hadd hallom. Melyik lesz az első kötőszó?

- Hát... hát... izé... zsákmadzag - vágta ki Cintula elszántan.

Akkor a lénia fölemelkedett a tanító úr kezében, de mire lecsapott volna, csikordult az ajtó, és mindnyájan odanéztünk. A tanító úr is odanézett - Cintula megszabadult. A kis bice-bóca mindjárt jót tett, mikor először lépett az iskolánkba.

Velem egyidős fiúcska lehetett, lenhajú, búzavirágszemű.

Ezt ugyan csak később vettem észre, akkor csak azt láttam, hogy mind a két hóna alatt mankó van a gyereknek. Nem is annyira ment, mint inkább úgy odaugrált a tanító úr elé, mint a veréb. De szinte jól állt neki, olyan csinosan, vidáman ugrált.

- Mit akarsz, fiacskám? - kérdezte tőle a tanító úr barátságosan.

- Iskolába szeretnék járni - mondta bátran.

- Kicsit megkéstél, gyermekem.

- Most kerültem a városba, négy héttel ezelőtt.

Nekitámaszkodott a falnak, és írásokat szedett elő a zsebéből. Sok zsebe volt - csak most vettem észre, milyen rongyos a ruhája. Akárhová nyúlt, mindenütt zsebre talált.

- Itt vannak a bizonyítványaim. Három osztályt már elvégeztem.

A tanító úr belenézett az írásokba, aztán megcirógatta a gyerek fejét.

- Hát az édesapád mért nem jött fel veled?

A bice-bóca féloldalt szegte a fejét.

- Nincsen nekem se apám, se anyám. Elhaltak idegen városban. A nagyapám vett magához, ő idevalósi.

- Hogy hívják a nagyapádat?

- Küsmödi Kelemen.

- A Gergő Küsmödije, az öreg Maksus unokája - zsibongott végig az osztályon.

A tanító úr csöndet parancsolt, és azt kérdezte a gyerektől, hát az ő neve micsoda.

- Pálistók Peti.

De már erre a furcsa névre megint csak elcihegtük magunkat. A tanító úr is elmosolyodott.

- Éppen három embernek való neved van. Hol csinálok én most már neked helyet, mikor úgyis alig férünk?

Egyszerre szétterpeszkedtünk a padokban, hogy még kevesebb legyen a hely.

- Ide nem ül! Ide nem fér!

Pálistók Peti most zavarodott meg először.

Lesütötte a szemét, és összevissza gyurkálta a konya kalapját.

- Tudod mit, fiam? - szánta meg a tanító úr. - Kvártélyozd be magadat a kuckóba. Úgyis ott van ilyenkor a jó világ.

Nagy boglyakemencéje volt az iskolának, annak akkora kuckója, hogy bálozni lehetett volna benne. Az új deák odanézett, és szemmel láthatólag nekiörült.

- Ez nagyon jó lesz - mosolyodott el, és indult a kvártély felé nagy mankókopogással. Ott aztán meglapult, mint hernyó a levél alatt, és meg se mukkant az óra végéig. Akkor odakopogott a tanító úr elé, és engedelmet kért tőle arra, hogy őneki ne kelljen hazamenni délre. Nagy-messzire laknak, túl a városon, oda-vissza meg se lehetne tenni az utat délutánig még rendes lábú embernek se.

- Én pedig csak olyan bice-bóca vagyok - tette hozzá egy kicsit bánatos mosolygással.

- Maradni maradhatsz, fiam - mondta aggóskodva a tanító úr -, de hát enned is kellene ám valamit.

- Van mit ennem - sietett a bice-bóca a megnyugtatással.

Belenyúlt a ruhája egyik feslésébe, és kimarkolt belőle néhány szem kökényt. Egy szem elgurult, Cintula azt mindjárt fölkapta és beleharapott. El is fintorította a száját, úgy, hogy a füléig ért.

- Tanító úr, kérem, ez nem jó - jelentette olyan komolyan, mintha csak parancsba kapta volna, hogy mondjon véleményt a kökényről.

- Jó az - mosolyodott el a bice-bóca -, csak sok legyen belőle. A rigók is szeretik.

Tudtam azt én is, hogy a kökényt is meg lehet enni, ha megcsípi a dér. Valamikor még a malomházban egyszer egész kalappal kaptam Messzi Gyurkától. Egy-két szemet megkóstoltam belőle, de a színe jobban tetszett, mint az íze.

„No, én nem szeretnék kökényt ebédelni" - gondoltam magamban délben, mikor a tejbetáska­levesbe belemerítettem a kanalamat. S arra gondoltam akkor is, mikor a tündérke elejbém tolta a lekváros buktát. Kivettem egyet a tálból, és belecsúsztattam a ködmönzsebbe, azzal hónom alá csaptam a könyveimet, és húzódtam kifelé az ajtón nagy léhvel-pléhvel. Azt mondtam, énnekem most nagyon sietnem kell az iskolába.

Siettem is, hogy el ne hűljön a bukta, mire odaérek.

Persze az iskola körül most nem volt egy lélek se. Csöndesen nyitottam be az ajtót - hát a bice-bóca ott térdel a nagy tábla előtt - térdepelni könnyebb volt neki, mint állni -, és rajzol az aljára mindenféle furcsa talicskákat meg kis kocsikat. Úgy bele volt mélyedve a munkába, hogy észre se vett. Csak arra rezzent fel, mikor beültem a padba, és az megcsikordult alattam.

Hirtelen elmázolta a tenyerével a rajzokat, és visszasántikált a helyére, a kuckóba. Utána mentem, leültem a padkára, és odatettem kettőnk közé a buktát.

Nézte, nézte, de nem nyúlt hozzá, se nem szólt semmit. Közelebb toltam, de már akkor nem nézett oda. A képeket bámulta a falon.

Egészen a kezéhez toltam a buktát. Erre rám nézett, én meg megszólaltam:

- Ezt teneked hoztam. Bukta.

- Tudom - mosolyodott el, és mindjárt bele is harapott. - Szeretem.

- Ti is szoktatok buktát sütni?

- Itten nem szoktunk. Otthon anyáméknál szoktunk. Édesatyám a lekvárosát mindig kiharapta nekem, mert azt nem szerette.

Eszembe jutott, hogy a bice-bócának nincsen se apja, se anyja. Megkérdeztem tőle, mi volt az apja.

- Bányász volt, de már régen meghalt. Még akkor, mikor fölrobbant a bánya. Az nagyon nagy robbanás volt, egész a vasútig elhallatszott.

Megmondtam, hogy az én apám meg szűcs volt, és szerettem volna én is valami nevezeteset mondani róla. De csak annyit mondhattam, hogy a ködmönömet ő varrta.

- Szép ködmön - húzta végig rajta az ujját -, még szebb, mint a bányászoké. Én bányamérnök leszek. A mi bányánkban is volt egy bányamérnök, de az csak egy héten egyszer ment le a bányába.

Észre se vettük a nagy barátkozásban, hogy azalatt Veszkény Gyuszi is besompolygott az ajtón, és odaállt elébünk.

- Hoztam neked valamit - nyújtott át valami fehér papirosba csavargatott holmit a bice-bócának. Mindjárt megmondta azt is, hogy az dobostorta. Jó, hogy megmondta, mert annak még hírét se hallottuk soha, se én, se a bice-bóca.

De még azt ki se bontogatta, mire már Tarán Laci is ott volt egy naranccsal. Egy másik fiú fügét hozott, a harmadik almát, a negyedik mákos kalácsot, kisvártatva úgy be volt terítve mindenféle finom pószpásszal az egész padka, akár egy cukrászbolt kirakata. A kis bice-bóca pedig zavartan kapkodott hol egyikhez, hol a másikhoz:

- Ez az enyém? Ez is az enyém? Mind az enyém? De hát mit csináljak én ezzel a sok mindenfélével?

Utolsónak a nagy Cintula érkezett meg, s mikor meglátta a kuckó körül a nagy sokadalmat, úgy füttyögött, mint nyári éjszaka a tehervonat.

- Baj, baj - állott közénk mentegetőzve -, de hát minálunk csak suhintott leves volt az ebéd, és nem hozhattam semmit. Hanem tudod mit, kis bice-bóca? Kar-tótágast állok a tiszteletedre!

Meg is próbálta, de úgy vágódott hanyatt, hogy csak úgy nyekkent. Persze annál nagyobb nevetés lett belőle. S én még arra is mernék fogadni a legszebb tollszáramra, hogy a nagy Cintula csak azért nem tudta megcsinálni a kar-tótágast, mert nem akarta. Valaki megsúgta neki, hogy a kis bice-bócának nem lehet nagyobb fájdalom a világon, mint ha valaki a nyomorékságát juttatja neki eszébe a maga nagy testi erejével.

Mire a tanító úr megérkezett, és a kuckó-diák éléstárába ő is becsúsztatott egy csirkecombot, akkorra csöndesen ültünk a helyünkön, és buzgón dongottuk magunk elé a leckénket. Még a nagy Cintula is beledugta az orrát az olvasókönyvébe - igaz, hogy egy beteg őszi légy is mászkált a könyvön, melyet a tótágas-tudós jó szíve a tintatartóból szabadított ki, és éppen az olvasmányra tett rá száradni.

Azt hiszem, soha olyan jók nem voltunk az iskolában, mint azon a délutánon. Korán alkonyodott, s ahogy bepiroslottak az ablakon a napáldozati felhők, mintha az angyalok dobáltak volna odafentről piros rózsákat az egész osztályra.

Négy óra után egész falkában kísértük végig a kis bice-bócát az utcákon. De ahogy a város széléhez közeledtünk, megzavarodottan fordult hozzánk:

- Tovább ne gyertek velem mostan. Nagyapó vár amott a Szent János-szobornál... Minden gyerekre haragszik, aki énnálam futósabb. Aki... nem bice-bóca.

Tömörkény István: Ami nincs messze

A városi ember nemigen szeret gyalogolni, minélfogva a kis út is messze van neki. Ha a harmadik utcában van dolga, már azt keresi, hogy miként juthasson oda villamoson. Ellenben, ha az orvosa ráparancsol, hogy többet mozogjon, akkor elmegy a hegyek közé drága pénzen gyalogolni. Jó, hogy ott nincs villamos, mert, úgy lehet, akkor ott is azon gyalogolna.

Mert minél több a kényelmi eszköz, annál több a kényelem. Amikor még nem volt sem villamoskocsi, sem lófejű vasút, a városi ember is gyalog járt. Iskolásdiák koromban csak harminc fiáker volt a városban, azokat is csak inkább az olyan utasok használták, akik poggyásszal jöttek-mentek a vasúthoz, vagy onnan befelé. Még előbb, a hetvenes évek elején, még télen a bálokba sem ment kocsin az úri közönségnek az a része, amelynek nem volt magának kocsija. Abban az időben bálba, színházba, koncertre a hordárok kísérték a dámákat és a kisasszonykákat; a lámpával való kísérgetésnek harminc krajcár volt a rendes taksája.

A tanyákon nincsen se villamos, se lófejű vasút, a ló meg a kocsi is inkább gazdasági dologra való, s nem arra, hogy kocsikázzunk rajta. Legfeljebb vasárnap, de kis útért akkor sem érdemes a lovat befogni, mert az állat is megérdemli a pihenő ünnepi napot. Inkább a gyaloglás járja, amit megszoknak a népek, úgyhogy azután ami a városi embernek messzi út, náluk fel sem vevődik. A gyaloglás a homokon nehezebb, mint a fekete földön, mert szétfolyik a lépés alatt, minek folytán módfelett megedzi az izmokat. A kapás surbankó gyereke beviszi a városba vállán a tejet, leteszi, visszafordul, s a tanyába érve meg sem pihen, hanem munkába áll, pedig harminchat kilométert gyalogolt, felit teherrel.

Így azután a messze sem messze. Ha arról van szó, hogy Pap Jánosék tanyája mennyire van, az a válasz, hogy az nem esik messzire, mert csak másfél óra járás. Néha azt lehetne hinni, hogy az ilyen beszéd csak gúnyolódás a városi emberrel szemben, aki nem szeret gyalogolni - pedig nem. Egészen természetes. Városi kocsival megesik, ha a külső utakon járatlan a kocsisa is, az utasa is, hogy az úton kérdezősködnek az irány felől, amerre haladjanak. Hogy ugyan a Jóljárt Mihály tanyája merre van? Messze van-e még?

- Dehogy van messze - mondja a magyar, akit megállítottak.

Hátrafordul, s mutat visszafelé:

- Látják azt a három nyárfát ottan balra?

A láthatár széle felé, ahol az ég a földdel ölelkezik, áll sudáran, magasan, mint egy-egy templomtorony, a három jegenye-nyárfa.

- Látják?

- Látjuk.

- No - mondja a tanyai. - Odáig mönnek, ott balra már csak egy kis fél óra járás.

A kis fél óra néha azonban kinyúlik egy órára is. Hát közönségesen ez az, ami nem messze van. Egy-két-három óra. No jó, ebbe még bele lehet alapodni. Hanem már, amit a Kata menyecske mondott a közelségről, az már csakugyan sok. A Kata asszony bejött a piacra a féllóval, s találkozik ott Veron ángyóval, akiknek a tanyájuk szintén azon a tájon van, ahol az övék "nem messze".

A Kata ura orosz fogságba esett, mikor odafent a nagy várat elszerezte a muszka császár, ami elég baj volt ugyan, de hát afelől most mán semmit sem lehet tenni.

Az öreg Veron azt kérdezi:

- Aztán a te urad is oda van messze: a Szibériába?

Kata megnyugtatólag világosítja fel Vera ángyát:

- Dehogy. Csak ide van nem messze az Asztragánba.

Nem messze. Az Asztragánba. A Káspi-tó mellett. Az ősök is tanyáztak arrafelé valamikor. Régebben, mikor még Krisztus urunk a földön járt.

Móricz Zsigmond: Légváltozás

Minden családnak megvan a maga megszokott levegője. Ezt a levegőt, mely egyben a hőmérsékletet is jelenti, a család vezető tagjainak, de valójában minden tagjának egyénisége teremti meg. Míg az egyéniségek nem változnak, az atmoszféra sem változik.

A Pallagi-család, az özvegy papné házának levegője is állandó és igen nyomott volt. A hangulat alapja az elvesztett paradicsom, az apa, nagyapa nélkül maradt ház, a szűk jövedelem és a neveletlen gyerekekkel küzdő anya volt. Papi tisztesség, erkölcs és jóratörekvés. Soha egy illemtelen szó, egy helytelen mozdulat. Nem megfékezett, hanem nemzedékeken át lefékezett temperamentum. Az, hogy Nyilas Kati olyan emlékezetes fellépést tanúsított, az az egyetlen eset volt, mikor az apjával szembeszállott. De ebben a világban egy ilyen eset elég volt arra, hogy az egész egyenrangú világ tudomást vegyen róla, s elkönyveljék. A csécsi papház még itt volt a szomszédban, ahol az özvegy papné felnőtt, és ahol a lánya is még nevelésének első csíráit kapta. A csécsi papháznak is megvolt a maga regénye, s ez a regény indította el a további életregényeket.

A csécsi pap, az öreg Nyilas József, aki már az akkoriak számára csak egy süket, meglehetősen mogorva, kiabáló, szakállas öreg pap volt, kinek egy nagyon pici kis felesége volt, s aki a legnagyobb nyugalommal élte napjait, minden változatosság nélkül, egy félretaposott s abba beletörődött ember volt. Harmincegynéhány évvel ezelőtt Szatmár megye legjobb falusi papsá­gában volt, Porcsalmán. Nagy község, ahol sok földbirtokos is volt és sok nemes család. Egy szomszéd faluban, Sályiban volt nevelő Isaák Gáspárnál, s onnan jött papnak. Nem lehetetlen, hogy a földesurak választották meg, talán hogy szabaduljanak tőle: állásba helyezték el. Igen ám, de beleszeretett Isaák Gáspárnak nevelt leányába, a híres regényű Isaák Ferenc árvájába.

Az Isaákok ugyanis az ezerholdasok közé tartoztak s Ferenc fiuk mint huszár Temesváron szolgált, ahol huszárcsíny volt, hogy karácsony éjszakáján átúszta fogadásból a Bégát; meg­hűlt, a főispánnál ápolták, s a főispán kisasszonylánya, a nagyon fiatalka báró Bánhidy Mária beleszeretett, a fiú, szülei tudta nélkül, feleségül vette a „német lányt". Német volt a nyelv Temesváron s aulikus körökben, ezért az anyósnak, aki báró Bánffy Kata volt, csak „német lány" maradt a menye, akit ridegen fogadott, mikor megjöttek, pedig „zsákkal hozta a pénzt".

Ennek a Bánhidy Máriának a lánya s árvája volt az az Isaák Erzsébet, akit Nyilas József porcs­almai pap merészelt szerelemmel megszeretni s feleségül kérni. Az urak persze hallani sem akartak róla, s mikor mit sem tehettek, megkövetelték, hogy legalább a nemeslevelét mutassa be a pap. Ez pedig a nyaka közé vette a lábát s elgyalogolt a Bükkbe, Rakacaszendre, ahol az apja, Nagyváradi Nyilas István lévita volt. Elhozta a kutyabőrt, felmutatta, avval nagy büszkén lemondott a felesége hozományáról. Csak úgy szemük közé vágta az uraknak, hogy el tudja tartani a feleségét...

Így szólt a családi kisebb legenda, melynek később bővített kiadása is kiderült. Eszerint a rakacaszendi pap elvette az előző papnak az özvegyét, öt lánnyal, s lett még egy fiuk, ez volt az én dédapám, Nyilas József, aki feleségül vette kisdobronyi Isaák Erzsébetet. A legendában benne van, hogy Nyilas József feleségét egy szál ruhában vitte el: „csak azt ne tette volna". De viszont az az emlék is élt, hogy megkapta a cserfalvi részbirtokot, húsz holdat - csak ennyit, mert nagyanyám keserű szavai szerint: „Kossuth elvette a birtokot, s odaadta a parasztoknak" s így utánuk csak a kúria maradt húsz hold földdel összesen, s mikor nagyanyám éppen csetfalvai papné lett, ezt a földet sem ő örökölte, hanem az öccse, István... De még most csak ott tartunk, hogy Nyilas József lakodalmán, 1838. május 16-án ugyan még Tek. Kisdobronyi Isaák Gáspár, a nevelőapa, Tek. Bilkei Galgótzy József és Tek. Bilkei Galgótzy Pál urak voltak a tanúk s a kihirdettetéstől is alispányi végzés mentette fel őket, tehát tökéletesen úri módon történt az esketés: mégis már négy év múlva Tek. Bilkei Galgótzy József hites ügyvéd és táblabíró úr kimaradt a főkurátorságból, s neki 1843. április 19-én el kellett távozni a községből. A családi legenda erre vonatkozó capituluma szerint azért, mert valami úrbéres pörben az uraságokkal szemben a nép pártjára állott.

Nagyanyám egész életében súlyos szavakkal említette apjának utódját, aki később debreceni püspök lett. Szigorúan úgy nyilatkozott felőle, hogy ő túrta ki s ő szerzett adatokat Nyilas József ellen, akit mint nemest és papot fel nem akaszthatták az urak, de ad audiendum verbum rendeltetett Bécsbe, ahol is a király őfölsége személyesen dorgálta meg. Remélhetőleg németül, s ez igen helyes lett volna annyiban, hogy a vádlott ezen a nyelven aligha értett annyit, ami egy dorgatóriumon való elbúsulásra elég lett volna. Különben erre a két dologra: a feljelentő személyére és az ad audiendumra semmiféle okirati bizonyság nincs, ellenben az bizonyos, hogy Porcsalmáról, mely akkor a vámmegye legnagyobb faluja volt, Nyilas Józsefnek el kellett távoznia a vármegye legkisebb falujába, Csécsére.

Ezzel az ő sorsa be is fejeződött. Többet soha semmi kezdeményezésbe nem fogott. Élt csön­desen. Két gyermekük született: a nagyanyám, Katalin, s egy fiú, István. Mikor a felesége 1853-ban meghalt, a fia éppen második gimnazista volt Sárospatakon. Hazahozatta s azt mondta: „Ne tanulj. Légy buta, mint a hat ökröd." De gondoskodott róla, hogy legyen is hat ökre.

István, a család kedves Pistabátyámja csakugyan otthonmaradt parasztnak, s az apja házasította meg, a leggazdagabb parasztlányt vétette el vele, s ezzel megvetette a Nyilasok későbbi vagyo­nának alapjait.

Az özvegy papné levegőjét ez a „Pista testvérem" is a legnagyobb mértékben befolyásolta. Már én nem veszem a szívemre azokat a panaszokat, amelyeket Pista bátyánk ellen suttogtak nálunk ötven éven át. Főkeserűségek voltak, hogy a beregújfalusi hatvan holdból csak tizen­ötöt tudott venni. A ház is harmada volt, vagy annyi sem a beregújfalusinak. Ez a doktor háza volt, mégis úri ház, a csécsi viszont csak kis paraszt vályogházacska volt, ahol egy szobában kellett megélni az anyának eladó lányával, s három serdülő fiával. De a másik panasz sem volt kisebb, az, hogy eszébe sem volt Pista bátyámnak, hogy a fiúkat taníttassa, hanem „béreseket nevelt belőlük magának".

Hát ezt a középosztály gyermekei nem értik meg. Nagyanyám a papi ház erkölcsi szemléletét hurcolta magával. Ő Pista öccsét ugyanannak akarta tekinteni, aki ő maga volt. Idealizmust várt tőle. Humanitást és segítő kezet. Pedig mikor az apja, a pap, romantikus lendülettel égre tartotta a fiát s azt mondta: légy paraszt... akkor el volt döntve, hogy csak úgy lehet paraszttá, ha átveszi a paraszterkölcsöket. A paraszterkölcs pedig mást diktál, mint a fixfizetéses papi morál.

Ha valaki paraszt, azonnal igen szűk és igen kemény igába kerül. Rá van bízva a hat ökör, s neki azt a hat ökröt kell szolgálnia. Az ökröt sem lehet eltartani, ha minden fűszállal nem spórol a gazda. Annak úgy kell enni adni, hogy tavaszig jusson a takarmány. A paraszterkölcs nem ismeri a tékozlást. Aki itt pazarol, annak már meg is faragták a fejfáját, mert ebben az életben végtelenül szűkre van szabva a lehetőség. Itt a legkisebb értékekkel kell állandóan számolni. Egy szakajtó búza már jelentékeny dolog. A gazda az úton felszedi a lehullott búza­kalászokat, és semmiségekből kell vagyont teremteni, elkallódó szalmaszálakból, miket úriember képtelen felértékelni. A parasztgazda nem állhat versenybe az úri sógorral, aki csak elkiáltja magát, hogy: többet ezt meg ne halljam! Őneki nem lehet megengedni, hogy a lovak egyszer is térdig járjanak a szénában - vagy elmúlik. De a pap nem a föld hozadékából vásárolta azokat a földeket, hanem egészen más forrásokból. Csetfalván azt mondták még nekem az öregek, hogy „Pallagi pap? emlékszünk rá, megfizette Ujhelyi egy bornyas tehénnel, hogy a falu ellen szavazott". Meg voltam döbbenve s megkérdeztem édesanyámat. Ő elvörösödve és szemérmes igazságérzetében megbántva sikoltott fel:

- Ujhelyi volt a földbirtokos, annak a gyerekeit tanította édesapánk és a végén nagyon meg volt sértve, hogy csak egy rúgott bornyút kapott a sok munkájáért.

Tegyük fel, hogy édesanyám mindent pontosan és jól tudott, s az ő apja valóban károsodott, ahelyett, hogy nyert volna az úrfiak tanításával. Mindegy, a parasztfantázia bizony torzít és nagyít abban az irányban, ahogy neki érdeke. De ha még úgy veszi is, ahogy történt, az ő szemében az nem ellenszolgáltatás, hogy a paphoz lejárnak az úrfiak tanulni, s ezért ő egy borjút kap. A paraszt jól tudja: milyen munkába kerül egy bornyúnak a nevelése, s ez a pap ilyen kényelmesen kapott bornyút? Egyszer sem kellett félteni a dögtől, se kihordani alóla az almot. Még csak egy tüskés koszorút se kellett az orrára kötnie, hogy meg ne szopja az anyját...

A pap nem abból vásárolt, amit az állatai gyarapítottak. Abból vásárolt birtokot, mert ő tudta, megtudta, neki idejében megmondták, hogy ki megy tönkre, ki az, akinek mindenáron el kell adnia a házát, földjét vagy a méhköpűit? Helyzeti erő állott rendelkezésére, ami a parasztnak soha. Már az maga, hogy a pap tudott kölcsönt kapni, s hitelt, lehetővé tette neki a gyara­po­dást. Ellenben Nyilas Istvánnak, mivel valóságos paraszt volt, semmi más nem állott rendel­kezésére, csak a maga két keze munkája, a személyes érdekkörébe tartozó anyagi s személyi javaknak a kihasználása és a véletlenül megnyíló családi előnyöknek a felhasználása.

Nem lehetetlen, hogy a beregújfalusi birtokon adósság volt. Az is valószínű, hogy a bereg­újfalusi föld sokkal olcsóbb volt, mint a csécsi. Ebben az időben Bereg megye sötétebb és kultúrátlanabb vidék volt, mint a Tiszahát, s kivált a parányi határú Csécse, ahol nemigen került eladó föld. Ami pedig a fiúk gazdasági kihasználását illeti, hiszen Nyilas Istvánnak éppen az volt az apai öröksége, hogy ne tanuljon, holott minden jel szerint kiváló agyvelejű ember volt, hanem legyen paraszt. S a testvére fiainak éppen úgy meg volt adva a lehetőség, hogy szerencsés házassággal oda juthatnak, ahova ő jutott, úgyhogy az ő felfogása szerint abban semmi kivetni való sem lehetett, ha ő úgy neveli a fiúkat, ahogy őt nevelték és ő a saját fiait tényleg nevelte: a gazdasági munkában. Annál inkább, mert az özvegy papné földjeit is ő művelte, s ellenszolgáltatásképpen használhatta fel a fiúk munkaerejét, mikor ő csak a kész termést hordatja be a nénje házába. S micsoda munkaerő az, tíz-tizennégy éves gyerekek, akik hancúroznak, mert úrfiak.

A falusi életnek éppen kicsisége s kicsinyessége miatt azonban nincs módja a megértésre és megbocsátásra. Nagyanyám mint a fuldokló, úgy kapaszkodott abba a gondolatba, hogy az ő fiainak gimnáziumot kell végezniök. Így aztán a legsúlyosabb gond, kétségbeesés és önvád volt benne, ehhez képest kevés volt, amit áthárított Pista öccsére. Mindig magát vádolta, sírva a magatehetetlenségét, hogy a beteges férje mellett virágzott az élet, s most elsorvad minden, s a gyerekeiből „buta parasztok" lesznek. Ő ugyanis soha, egy napig sem tudott belehelyezkedni a parasztéletbe. Ő mindig „a tiszteletes asszony" volt, akit parókia nélkül is tisztelettel vettek körül s ebből a tisztességből akart adni, örökséget juttatni a gyermekeinek, azt pedig nem lehetett, ha nem végeznek iskolát.

Ebbe a megsavanyodott, megáporodott és mozdulatlan levegőbe lépett be az édesapám.

Belépése olyan volt, mintha a fagyosszentek északsarki levegőjébe egy déli, hőséghozó áramlat rohan be és hamarosan átalakítja az egész atmoszférát.

Apámnál más volt minden. Mások voltak a jellemek, az életfelfogás, a kötelező múlt, a cselekedetek stílusa.

Nővére, Borca néném, aki a saját édesanyjáról nagy lelkinyugalommal meséli el, hogy más volt az igazi apja, mint akinek a nevét viselte, azt is elmondta, hogy a törvényes apja, Farkas György, kóródi volt, s „hozott egy rakás jusst az én anyám. Vót nekik hatvékás földjük, de amint kiváltották, tizenöt bankóforint jutott édesanyámnak. Ő meg vett egy malacot."

Hogy lehet ezt a két világot összemérni? Ennek a nyolcvanéves öregasszonynak, a Borca néninek még most, egy század múlva is „rakás jussnak" látszik, hogy tizenöt bankóforintot hozott az édesanyja s azon vett egy malacot. Most tessék arra gondolni, hogy Pallagi József, a beregújfalusi pap hatvan hold földet tudott venni, nagy házzal. Mikor lesz abból a tizenöt bankóforintos malacból hatvan hold föld? Ezeknek a Móruczoknak még a fantáziája sem emelkedett soha olyan magasra, hogy a beregújfalusi földnek a teljes tizedrészét meg­szerezzék... Micsoda vagyon lett volna az nekik... Hatvan hold!... Egy malac kielégítette minden vágyukat...

Mondja tovább Borca néném:

„Hát egyszer egy ember, Pinczés József, a másik szomszéd azt mondja: te add ide a malacot, neked szénád van, én meg odaadom a nyári bornyút..."

„Add oda, add" - mongya édesapám.

„De mi akkor hogy teleljük ki?"

„Hadd el mán, van suska."

„Így megtartották a malacot."

Ez a paraszt élete. Ez a szegényember sorsa. Azt, hogy van suska, nem kell ám úgy érteni, hogy nekik van a palláson annyi kukoricájuk, hogy annak a suskájával el lehet tartani egy nyári bornyút. Akkor nem kellene a malacot elcserélni, az is megélne a málén. Ezt csak úgy kell érteni, hogy a suskának, a kukoricacső selymes héjának semmi értéke sincs. Munkáért suskát lehet szerezni s a kis bornyút majd csak kitelelik! Jövőre aztán majd feles fődet bérelnek, vagy valahogy csak gondoskodnak, mindenesetre jobban járnak egy bornyúval, mint a malaccal. Tizenöt bankóforintért - ami akkor három pengő forintnak felelt meg, s ez volt a hozomány! - legalább egy jó bornyút kapnak kézbe, s hő, atyaisten, tehén lesz abbúl két esztendő múlva!...

Ennek az embernek s ennek az asszonynak a fia volt az én apám.

Most már honnan hozta ő a nagyszerű, frissítő, életadó tavaszi levegőt, a didergő csíra­dermesztő hideg pusztulásba?...

Ez bizony a legnagyobb csoda, s ez az, amit soha nem tudtam eléggé fölbecsülni. Ha apámnak az apja megélt volna s ő neveli a fiát, akkor nem is bizonyos, hogy ennyire vakmerő és szabad szárnyalású lett volna. De hároméves korában maradt árván, s attól kezdve senki se parancsolt neki. Ha az apja, aki rövid élete alatt már egyházfi is tudott lenni, s akiről az az emlék maradt fenn, hogy igen jó mesélő ember volt - a paraszti alázatosságra neveli, sokat letörhetett volna benne. De ő csak egy tohonya sült parasztot kapott a házba, s dacból, természetes reakcióból még káromkodósabb lett, mint a Papó volt. S minél tunyább és lomhább volt az, ő annál tüzesebb és szertelenebbé vált. Sőt, ő lett hamar a pater familias, övé volt az „örökség" - ő parancsolt benne, s ő tartotta el anyját, Károly öccsét, aki féltestvér s gyerek volt, de még a Papót is.

Az egész falunak elállott szeme-szája, amikor 1877 őszén hozzáfogott gerendákat faragni. Soha életében nem volt faragóbalta a kezében. Tavaszra kivettette a vályogot. Volt az anyjának és Farkas Györgynek egy kis telke a sikátoron, azon a kis zugutcán, mely a Tisza felé megy le, s csak nézték, csak találgattál, mit akar ez a Bálint, még házat épít, nézzétek már, még házat csinál. De ki fog abba lakni?

Bálint pedig, az édesapám, csak nevetett rajtuk, s mint később is, ha terven főtt a feje, mint a többi hadvezér, nem szólt senkinek egy árva szót sem, hanem egykettőre kész lett a ház.

Már azt nehéz egy ilyen kis faluban titokban tartani, ha egy legény az özvegy papnéhoz jár. És késő ősszel, szép estén azt találja mondani Erzsi kisasszony, hogy de jó volna egy kis szilva, az ágán! Azért mondta, mert nem volt már szilva sehol, késő volt. Bálint egyet se szól, elmegy s hoz egy egész fiatal fát. Volt még valahol s kivágott egy egész kis fát, úgy hozta el. Ez volt a kurizálás!

S ezt édesanyám bizony a legnagyobb bajokban sem felejtette el.

Áldozócsütörtökre volt kitűzve az esküvő, 1878-ban.

Előtte két nappal azt mondja Bálint, az apám:

- No, mamó, hát maguk meg pakoljanak.

- Hova?

- Be van fogva az ökör, viszem magukat a házba.

Hő, csak a fejére kulcsolja nagyanyám a két kis vaskos barna kezét, s nekiereszti a harsonájának jajgató, égszakasztó sikítását. Végig a falun.

A Papó is rákanyarított a káromkodásra amúgy katonásan.

- Agyonütlek - kiabálta -, ha az én rétyenyrittyomhoz hozzá mersz fogni.

Fejszét emelt a mostohafiára, s ordított, ahogy csak a falun tudják elordítani magukat a gyilkolásban az emberek.

De az apám fogta a faragó bárdot, s nekiállott:

- Ide vágjon kend, az istenit!

S a Papó vitézül dobta el a fejszét, és menekült a fia útjából.

- Kendtek meg mit tátják a szájukat? - rivallt rá az apám a körülálló szomszédokra, mert az egész falu kiállott a csudára. Hatvan ház nem olyan nagy világ, mindenki ott volt. - Fogják azt az ágyat, fogják ezt a ládát. Rakják felfele arra a szekérre! Az istent kendtekbe!

Egy óra alatt mindent áthordott, ami az anyjáé s a mostohaapjáé volt.

- Vigyenek ennivalót! Itt egy zsák liszt, itt egy kosár paszuly. Nekem ne dögöljenek éhen. Az isten a hasukba! Messze van még az aratás! Ha elfogy, lesz más!

De már akkorára az özvegy papné is meghallotta, mi történik és rettenetesen felindult. Izent leendő vejéért: rögtön jöjjön.

- No, mi az, anyám? - állított be édesapám.

- Fiam! mit akarsz?! Soha nem adom oda a lányomat, hogy elvigyék tőlem! Nekem kell gazda! nem hogy belőle csinálj kódus zsellérasszonyt!

Az apám felrántotta a lapos szemöldökét magas homlokára, s elbiggyesztette a száját. De sokszor láttam ezt a mozdulatot az arcán, ha meglepetés érte. A papnénak igaza van. Ő se akart szolganépet csinálni magukból. Hogy idejöjjön lakni? Hiszen ez kisebb ház, mint az övé! Egy kis szoba az egész, az is tele van, de hát ha ő egész házat tudott építeni az anyjának, majd rak itt is még egy szobát az öreg tiszteletesnének. A csak nem aggat! Úgy kitelepíti ezeket a házból, mind, mind, anyját, fiait, észre se veszik!

- No, anyám, maga csak ne búsuljon. Én a feleségemet most hazaviszem a magam házába, de mán mondtam a papnak, hogy eladom az örökséget iskolának.

Ettől aztán az özvegy papnénak jött könny a szemébe. Ezek ketten nagyon megértették egymást.

A menyasszony is befutott, s ügyetlenkedve, izgatottan kérdezte, mi az a felfordulás a faluban.

De az anyja azt mondta:

- Semmi.

A leendő ura meg annyit se mondott. Legyintett, s már azt mérte, hogy hány sukkos falat kell rakni ott kint, hogy a papnét kitelepíthesse, s az mibe kerül... Kell hozzá háromszáz vályog... és kell három pár szarufa... Inkább a zsindellyel van baj, de majd farag ágakból lécet, s egyelőre szalmatetőt tesz fel... Nincs pénz... Máris tele van adóssággal. Az építkezés nem megy adósságcsinálás nélkül. És itt húsz forint: adósság!

Tömörkény István: Ami nincs messze

A városi ember nemigen szeret gyalogolni, minélfogva a kis út is messze van neki. Ha a harmadik utcában van dolga, már azt keresi, hogy miként juthasson oda villamoson. Ellenben, ha az orvosa ráparancsol, hogy többet mozogjon, akkor elmegy a hegyek közé drága pénzen gyalogolni. Jó, hogy ott nincs villamos, mert, úgy lehet, akkor ott is azon gyalogolna.

Mert minél több a kényelmi eszköz, annál több a kényelem. Amikor még nem volt sem villamoskocsi, sem lófejű vasút, a városi ember is gyalog járt. Iskolásdiák koromban csak harminc fiáker volt a városban, azokat is csak inkább az olyan utasok használták, akik poggyásszal jöttek-mentek a vasúthoz, vagy onnan befelé. Még előbb, a hetvenes évek elején, még télen a bálokba sem ment kocsin az úri közönségnek az a része, amelynek nem volt magának kocsija. Abban az időben bálba, színházba, koncertre a hordárok kísérték a dámákat és a kisasszonykákat; a lámpával való kísérgetésnek harminc krajcár volt a rendes taksája.

A tanyákon nincsen se villamos, se lófejű vasút, a ló meg a kocsi is inkább gazdasági dologra való, s nem arra, hogy kocsikázzunk rajta. Legfeljebb vasárnap, de kis útért akkor sem érdemes a lovat befogni, mert az állat is megérdemli a pihenő ünnepi napot. Inkább a gyaloglás járja, amit megszoknak a népek, úgyhogy azután ami a városi embernek messzi út, náluk fel sem vevődik. A gyaloglás a homokon nehezebb, mint a fekete földön, mert szétfolyik a lépés alatt, minek folytán módfelett megedzi az izmokat. A kapás surbankó gyereke beviszi a városba vállán a tejet, leteszi, visszafordul, s a tanyába érve meg sem pihen, hanem munkába áll, pedig harminchat kilométert gyalogolt, felit teherrel.

Így azután a messze sem messze. Ha arról van szó, hogy Pap Jánosék tanyája mennyire van, az a válasz, hogy az nem esik messzire, mert csak másfél óra járás. Néha azt lehetne hinni, hogy az ilyen beszéd csak gúnyolódás a városi emberrel szemben, aki nem szeret gyalogolni - pedig nem. Egészen természetes. Városi kocsival megesik, ha a külső utakon járatlan a kocsisa is, az utasa is, hogy az úton kérdezősködnek az irány felől, amerre haladjanak. Hogy ugyan a Jóljárt Mihály tanyája merre van? Messze van-e még?

- Dehogy van messze - mondja a magyar, akit megállítottak.

Hátrafordul, s mutat visszafelé:

- Látják azt a három nyárfát ottan balra?

A láthatár széle felé, ahol az ég a földdel ölelkezik, áll sudáran, magasan, mint egy-egy templomtorony, a három jegenye-nyárfa.

- Látják?

- Látjuk.

- No - mondja a tanyai. - Odáig mönnek, ott balra már csak egy kis fél óra járás.

A kis fél óra néha azonban kinyúlik egy órára is. Hát közönségesen ez az, ami nem messze van. Egy-két-három óra. No jó, ebbe még bele lehet alapodni. Hanem már, amit a Kata menyecske mondott a közelségről, az már csakugyan sok. A Kata asszony bejött a piacra a féllóval, s találkozik ott Veron ángyóval, akiknek a tanyájuk szintén azon a tájon van, ahol az övék "nem messze".

A Kata ura orosz fogságba esett, mikor odafent a nagy várat elszerezte a muszka császár, ami elég baj volt ugyan, de hát afelől most mán semmit sem lehet tenni.

Az öreg Veron azt kérdezi:

- Aztán a te urad is oda van messze: a Szibériába?

Kata megnyugtatólag világosítja fel Vera ángyát:

- Dehogy. Csak ide van nem messze az Asztragánba.

Nem messze. Az Asztragánba. A Káspi-tó mellett. Az ősök is tanyáztak arrafelé valamikor. Régebben, mikor még Krisztus urunk a földön járt.

Kertész Mihály: A mozigép

(Egy kis gyermek halálára)

Sokat töprengtem azon, hogy miért is kellett Sanyikának megszületni?..., Sok mindent nem értek a világon, de erre a kérdésre legkevésbé tudnék megfelelni.

Még három éves volt csak Sanyika, amikor elveszítette az édes apját. Anyuka nagyon búsult apuka után s a folytonos szomorkodástól megbetegedett. Súlyosan megbetegedett, ágyba feküdt, aztán egyik reggel nem nyitotta fel a mindig könnyes szemét: Meghalt. Ő is itt hagyta Sanyikát, aki ekkor még csak hat éves volt s bizony, szüksége lett volna, hogy anyuka mellette maradjon. Csodálkozott is nagyon Sanyikat és sehogy sem értette meg anyuka viselkedését, mert hiszen szerette anyukát és anyuka is mindig azt mondta, hogy szereti kisfiát - és mégis elment! Csodálkozott, de aztán beletörődött és elhitte, hogy ennek így kell lennie. Ámbár még sokáig feltolakodott kicsi koponyájában a kérdés, hogy miért nincs így Szabados Pistáéknál is? Szabados Pistának ugyanis apja is, anyja is volt s nem lakott a rokonoknál, mint most ő. De hát e kérdésre nem tudott felelni s ha a nagyokat kérdezte, azok csak vállat vontak. Még az öreg Rozi cseléd sem válaszolt a kérdésére, pedig az is nagyon szerette, csaknem ugy, mint anyukat.

Hiába, no, Senki sem mondta meg. Nem is kérdezte többet.

Az árván maradt Sanyika hozzánk került, mert mi voltunk a legközelebbi rokonai. Ott élt közöttünk csendesen, mindig félrehúzódva, hogy senkinek útjában ne legyen, mintha csak érezte volna, hogy neki nem szabad sokat alkalmatlankodnia, nem szabad megharagítani a nénit meg a bácsit, mert az nagyon csúnya dolog lenne. Sokkal csúnyább, mint amikor anyukát megharagította. Anyuka nem is haragudott rá igazán soha. Néha ugyan megpirongatta, sőt meg is paskolta, de azért nem haragudott. A jobbjával paskolta, a baljával meg vajas kenyeret adott neki, s ha az egyik percben pirongatta, a másikban egész bizonyosan - megcsókolta.

Istenem, milyen jó volt ez a csók! Puha is, meleg is, édes is, illatos is. És - ez volt a legkülönösebb - nem is ott érezte, ahol adták, hanem beljebb, egész bent valahol, ahol úgy tik-takol valami, mint az óra...

A néni soha, soha meg nem simogatta Sanyikát, de a csókja - pedig sokat csókolta - sem volt olyan, mint az anyukáé. Semmit sem érzett, amikor kapta, legföljebb egy kis nedvességet. Semmi egyebet. Úgy kívánta, hogy a néni egyszer megpirongassa! Bizonyosan más lett volna akkor a csókja is!... Így gondolta ezt Sanyikat. De a néni nem pirongatta, hanem simogatta, becézgette, sóhajos szelídséggel beszélt hozzá és apró-cseprő ajándékokkal igyekezett neki örömet szerezni.

Sanyikat, legalább látszólag, örvendett is a játékoknak, tetszelegve simogatta őket, aztán valamennyit egy sarokba rakta s többé feléjük sem nézett.

- Olyan különös ez a gyerek, - mondogatta a néni a bácsinak. - Mindig szomorú. Nem lehet felvidítani...

- Árva gyerek - mind ilyen, - magyarázta a bácsi.

Egyszer aztán beteg lett Sanyikat. Az orvos bácsi azt mondta, hogy nagyon komoly a betegség.

A néni meg a bácsi igen megijedtek s újabb ajándékokkal halmozták el Sanyikát, csak hogy ne érezze a betegsége súlyát. Sanyikat azonban az újabb ajándékokat, játékokat is közönyösen fogadta. Éppen csak megsimogatta, aztán a szoba sarkába, a többi mellé rakatta.

- Nem tetszenek neki már a játékok sem, - sírdogált a néni a másik szobában, hogy Sanyika ne hallja.

- No, - mondta ekkor a bácsi - én majd hozok olyan játékot neki, aminek örülni fog. Nem bánom, akármennyibe is kerül, de hozok!

Azzal elment a bácsi s csak jó néhány óra múlta került haza. Hóna alatt nagy csomagot szorongatott, s amikor belépett a szobába, már a küszöbről kezdte:

- Olyan játékot hoztam, Sanyika, amilyent még nem láttál s amilyen nincs Szabados Pistának sem!

És letéve az asztalra a csomagot, óvatosan kibontotta.

Valami furcsa alakú holmi került ki a papirosok közül. Kéménye volt, kereke volt, sőt még nagyító üveg is volt elől, egy csőben Sanyika tényleg elcsodálkozott s megkérdezte.

- Mi ez?

- Mi ám! - szólt a bácsi büszkén, örvendve, hogy sikerült felkelteni Sanyika érdeklődését. - Ez egy valódi mozi-gép. Csak éppen kisebb fajta. Szobába való. Ebben a keskeny dobozban vannak a filmek hozzá. A boltos bácsi megmagyarázta, hogyan kell csinálni. Rögtön megmutatom neked, s aztán tarthatsz mozielőadást egyedül! Meg fogod hívni a barátaidat is, Szabados Pistát, meg a többit... Hogy fogják csudálni a te mozidat! Ilyent még nem is láttak ők! Bizony nem...

Amíg így beszélt a bácsi, összerakta a gépet, meggyújtott benne egy kis olaj-lámpát, az egyik falra kifeszített egy nagyobbacska fehér asztalkendőt, felrakta a gépre az egyik filmkarikát, aztán elsötétítette a szobát s forgatni kezdte a gépet...

Nahát, Sanyikat nem győzött ámulni! Valami csodálatos volt, amit látott. Házakat, folyókat, fákat, embereket, állatokat varázsolt az ördöngös gépezet a kifeszített asztalkendőre. De a legcsodálatosabb az volt, hogy az emberek s állatok megelevenedtek, mozogtak, szemük-szájuk járt, mintha beszélnének, sőt a fák is hajladoztak, mint amikor szél fú...

Sanyika tapsolt örömében, s ha vége volt az egyik film-karikának, másikat rakatott fel. Nem tudott betelni a gyönyörködéssel.

Mire a bácsi végig-pergetett valamennyi film-karikát, akkorára már Sanyika is megtanulta, hogyan kell a gépet kezelni s most már egyedül csinálta. Ő volt a mozis, a néni meg a bácsi a közönség. Egymás után járatta le film-készletét s boldog volt, hogy a közönség - a néni meg a bácsi - jókat nevettek a bohókás film-történeteken...

Tizenkét karikából állott a műsor s bizony egy-egy karika alig volt több 2-3 méternél. Így hát hamar végett lett az előadásnak. Sanyika azonban még tovább is szeretett volna játszani s kotorászni kezdett a dobozban, hogy hátha találna még benne csak egyetlen film-karikát...

És a mint így kotorász, érzi, hogy a doboz fenekét takaró vékony bélés-papír alatt van valami. Hamar feltépi. S tényleg, egy film-karika lapult a papír alatt. Csakhogy ez nem olyan volt, mint az előbbiek. Ezen nem voltak azok az apró, színes képek, hanem teljesen átlátszó, képek nélküli film-szalag volt.

- Bizonyosan tévedésből került a dobozba, - magyarázta a bácsi.

- Próbáljuk meg, hátha mutat ez is valamit, - ajánlotta Sanyika.

- Ugyan, te kis csacsi - nevetett a bácsi - hogyan mutatna?! Hiszen nincs rajta egyetlen kép sem!

Sanyika azonban nem tágított. Sőt különös, szokatlan makacssággal követelőzött.

- Hiába nem tette a boltos bácsi ezt a dobozba... Bizonyos, hogy mutat valamit... Én megpróbálom!

A bácsi vállat vont. Nem akart tovább ellenkezni Sanyikával.

Sanyika pedig gyorsan és ügyesen felszerelte a film-szalagot s megindította a gépet.

- No, látod, - mosolygott a bácsi - igazam volt... Semmi sem látszik a vásznon...

Sanyika azonban nem is hallotta, mit mondott a bácsi. Kerekre nyitott szemmel meredt a falra, vézna kis teste előrehajolt s ajka félig felnyílott.

Egyszerre hirtelen megszólalt. Hangja izgatott, szakadozott volt a beszéd közben forrón, lihegve sistergett vékony, kicserepesedett, vértelen ajka közül a levegő...

- Ott... tessék megnézni! Ott!... Milyen gyönyörű mező!... Csupa arany meg ezüst virág mindenütt... és tarka szárnyú lepkék... És milyen ragyogó, tiszta kék az ég!...

A néni meg a bácsi némán egymásra néztek...

Sanyika pedig egyre izgatottabban folytatta.

- Madarak dalolnak a levegőben!... Igen, tisztán hallom, hogy madarak dalolnak.. jaj, de gyönyörűen dalolnak!... Nini!... Tessék csak odanézni!... Ott jön!... Ott!... a virágos réten keresztül... anyuka!... Igen, anyuka!... Megismerem!... Ni, hogy mosolyog felém!... És most felemeli a karját! Tessék csak nézni! Hív! Engem hív! Hív anyukat!!...

Alig bírta folytatni. A hangja elfulladt, tüdeje fütyülve zihált...

Egy utolsó erőfeszítéssel még felsikoltott.

  - Várj!... Megyek anyuka!...

Aztán élettelenül ráhanyatlott a kis ágyára...

Nyolc éves volt ekkor Sanyika...

És én hiába töprengek, nem tudom megfejteni, miért kellett Sanyikának megszületnie?...

Csermely Gyula: Mélyen a föld alatt

Tömörkény István: Pusztai tűz

Nyugat felől eleinte olyan füstcsomó látszott, mint mikor a gyárak kéményeiből szinte erőszakkal szedi ki a füstöt a szél, a magasba kapja, s ott játékot játszik velük. Azután mélyebbedett, szélesbült, vastagodott. Semmi szellő nem mozgott, a feketeség végigfeküdte az ég oldalát, s bár a nap teljes világát adta, alsó fele néha fényesre vált. Valami megdöbbentő érzés az, ha a füst fénylik. Tűz van - mondták az emberek éles hangon. A biztosító társaságok fölfedezték ugyan azt a szót, hogy: kárégés, de annyira nem veszítette még az eszét a magyar, hogy ezt használja. Kifejezés pedig valójában nincs rá. Ha a konyhába vagy téli időben a kályhába gyújtanak, akkor azt mondják: ég a tűz, ha pedig valósággal valakinek a vagyonát pusztítja a láng, akkor mindössze annyit állapítanak meg, hogy: tűz van.

Ezt bajos is volna elvitatni, mikor az ég alja csupa fekete fölleg. Valahol baj van, s a korommal fölcsapódó szikrák mutatják, hogy itt nem annyira megégett vagy leégett valaki, hanem, hogy valakinek elégett valamije. A lovasbiztossal, akinek a dolog a kerületébe tartozott, kocsira kaptunk, s mentünk a homokos buckák között a tűz felé.

Valami lélekveszejtő van az ilyen útban. Az ember megszokta, hogy tűz alkalmával a nép szaladjon oda, ahol baj van, tűzoltók vágtassanak, trombitáljanak, vizes kocsik zörögjenek, mindez olyankor oly hatással van, hogy aki az utcán jár, eldobja s gondos vigyázattal eltapossa szivarját, nehogy annak a tüzével ő tüntetni láttassák. Azután megy sebes léptekkel a katonaság, a kövezet a lovasrendőrök lovainak patkói alatt csattog, az ablakok kinyílnak, mindenki a vész felé tekint, az emberek azt mondják: itt a baj, az asszonyok azt mondjak: Jézusom segíts, minden arcon a vész tudásának valami félreismerhetetlen kinyomata, mindenki siet arrafelé, hogy ha lehet, tegyen valamit a meglátogatottakért - itt meg semmi, semmi zaj, csak az, hogy a sívó bucka homokjában a kerék nyikordul, a táj szélén a hosszú jegenyefák mind szótlanok, és egy helyben állnak, mint már ez nekik születésük idejétől fogva szokásuk. Néhány ember itt-ott a földben dolgozik, a közelben két asszony acatol valami dinnyeföldön, azok is háttal fordulnak a veszedelemnek, ügyet se vetnek reá. Csak magunk haladunk arra, kerülgetve a dülőutakon. Egy ember jön szemközt, kaszával a vállán, attól kérdjük, hol a tűz.

- Arra van lent - mondja -, gondolom a Svanyák búzája löhet. A hétön akartak nyomtatni.

Vigyázva fordult meg, hogy a kaszával valamelyikünkbe bele ne akaszkodjon, s szemügyre véve a határt, folytatta lassú hangon:

- Az, csak az löhet... Hanem most mán valaki elvégezte helyettük a munkát. Baj, baj. De különben hátha ki volt biztosítva?... No csak mönnyenek ezön az úton. Ott a fölső sarkon, ahun a Rózsa Sándor agyonlütte a cimboráját, le köll fordulni, akkor aztán jobbra igenyössen.

Ez útmutatás a helyre vezetett, ami nem kis dolog olyankor, amidőn még töretlen a kukorica. Az ember megy, megy valamerre előre, s végül azt találja, hogy az utat rengeteg tábla tengeri állja el, amin túl se lát. Ha a kocsiülésre lép föl, se láthat túl rajta, mindenütt csak a susogó sásforma levelek, s a meghasadt csövek végén a kilógó szakáll. El lehet tévedni benne. Egészen más azonban, ha határozott irányban mozog az ember, s tudja, hogy ott kell lefordulni, ahol a "Sándor" valamikor agyonlőtt valakit. Így oda is értünk.

Abból a tűzijátékból, amit búzakazlak égése okoz, alig volt valami. A lángja már nem égett, csak zsarátnokolt az elhamvadt élet. A külső, korommá vált részek közül vad-piros színe úgy szilánkolt elő, mint maga a pokol. Néha megroppant egyik vége, vagy beszakadt a közepe. Szél alig járt az egész tájon, de itt lehetősen mozgott a levegő. A tűz maga csinálja azt. Melege versenyre kel a nappal, a zsarátnok ilyenkor röpköd, és legel.

Az sem utolsó: elnézni, mint legel a tűz.

Aratás végén, nyár derekán már aszott a fű sok helyen, levelei kiszáradtak. A kazal parazsa az ilyen kiszáradt ereket keresi, ami meggyúl, s egyik csomóról a másikra ugrik a láng. Olyan gyorsan szalad, hogy egy béka nem is tudna előle menekülni. Kis vékony lángok futnak szét, amíg aztán megakadnak egy bujább fűcsomóban, amellyel nem bír a tüzük.

Senki se volt ott rajtunk kívül: a lovakkal messze kellett megállani, mert ijedeztek nagyon. Távol zöldes-sárga tábla látszott fehér dominó-csontokkal: az volt a legelő, s rajta a gulya. A füst a tájról elverte a madarakat, semmi se mozgott, a nap olyképp állt a felhőtlen égen, mintha ránk akarna esni, csak épp a zsarátnok zsurmolt, és hátunk mögött a kukoricás száraz levelei susogtak. Azután zörögni kezdett a szára is, mint mikor messze törtet benne valaki. Nem kellett hozzá sok idő, előjött a kukoricából egy sánta öregember, nagy bottal a kezében, az ócska szűr átszíjazva a mellén, a vállán pedig egy igen rossz kócmadzagos elültöltő. Ünnepnap lévén, borotvált volt az öreg, csak a félarcát foglalta olyan széles aljú oldalszakáll, amilyent a Bach-korszak cseh hivatalnokai viseltek. Fehér volt, mint vastag, tömött bajusza, amit tutajbajusznak neveznek. A közepét visszafiatalította sárgára a pipafüst.

A szemeit összehúzva tartotta, s pislogott velük, mint a legtöbb olyan ember, aki sokáig ült régi börtönökben, mikben még nem mérték ki négyszögméretek szerint a világosságot és a levegőt.

- Jó napot, adjon Isten - mondta s köszönés gyanánt egy ujjával fölnyúlt a szürkére vedlett juhászkalap széléhez.

- Jó napot, János bácsi - mondta neki a komisszárius. - Hát mire végzi?

- Hát - mondta -, láttam a füstnyit... mondok, mögnézöm.

- Kié ez a szérű?

Belebámult a zsarátnokba, s eltaposott egy tűzeret, amely a lábai alatt futott végig a kukoricás felé.

- A Savanyáké. Ezök, úgy nézöm, learattak végképp.

A botra támaszkodva bicegni kezdett, s körüljárta a tüzet. Míg oda volt, kérdi a biztos:

- Tudod, ki az az ember?

- Látom, hogy kukoricacsősz.

- Névről nem ismered?

- Nem.

- De megismered, ha megmondom.

Megmondta. Egy nevet mondott, amelynek hallatára a hatvanas években, de még a hetvenesekben is reszketve bújt meg a gyermek, egy nevet, amely az alföldi rablóvilág sötét krónikájában ott volt mindig a Sándor neve mellett, és egyértelmű volt a rablással, a gyilkossággal, vérrel és átokkal. Még a lovon járó betyárok közé tartozott az a sántaság (ami nem is lehetett olyan nagy virtus, csak följebb kellett csatolni egyik oldalon a kengyelszárat). Még asszony is járt velük lóháton: mondják, hogy egy öreg árendás zsidót épp az ő hajával fojtottak volna meg. A Ráday-világ minden emléke feltámadt bennem erre a névre, a régi török vár a Tisza-parton, a vasrudas ablakok, a láncos rabok, s a rejtélyes pufogás, ami a vár csukott udvarából kihallatszott a városba.

Az öreg a tűz túlsó oldalán visszakerült.
Elhamvad ez mindjárt - mondta.

- Mit gondol kend, gyújtogatott itt valaki, vagy csak úgy magától támadt a tűz? - kérdezte a biztos.

Elgondolkozva nézett a földre, s lyukakat fúrt bele a botvéggel.

- Nem tudhatom - mormogta - nem tudhatom... A Savanyák Pálnak nincs irigye, azt tudom. Hanem a Jánosnak... A Jánosnak... hogy is csak? Várjunk csak...De nem tudni ezt se. Ha majd hallok valamit, hónap híradással löszök... No, Isten áldja.

Kezet nyújtott a biztosnak, azután felém tartotta a széttárt tenyerét, hogy tegyem hozzá én is magamét. A kézszorítás az öregebb tanyai népnél nem szokásos, csak a kezeket értetik egymás mellé, úgy, hogy a két feltartott hüvelykujj egymásba akad. Kissé haboztam ezzel a tisztességgel is, mire az öreg ajkán gúnyos, büszke mosoly jelent meg.

- Kezeltem én már uram, sok úrral - mondta lassan. - Ültem is az asztaluknál, vagy hogy ők az enyimnél.

- A régi világban?

Intett a fejével.

- Ügön, akkor.

- Sok minden másképp volt akkor...

- Sok - felelt kurtán, s a sánta lábával rugdosta az elhamvadt pörnyét.

- Azután hát jobb volt akkor az élet, mint most? - kérdeztem.

Rám nézett, a szemét majd egészen lehunyta.

- Hát - kezdte olyformán, magas hangon, mintha sokat vagy igen súlyosat akarna a kérdésemre válaszolni, de azután csak nem felelt. A szűrét megrázta a vállán, megfordult s ment a kukorica felé. Még előbb visszaszólt, mondván, hogy: Isten álgya meg, de már felém se nézett. Botjával utat csinált magának a szárak között, s bebicegett a maga susogó országába.

A biztos mondta, hogy ő a legjobb csősz és réme a tolvajoknak. Az óriás tábla túlsó végéről füle megneszeli a zajt, ha éjjel emez oldalon tolvajok törik a kukoricát. S a nevének az ő régi világában ennyi idők múltán még mindig olyan varázsa van, hogy a sánta vénembernek nem mer ellentállni senki. Ő föltétlen uralkodó a maga birodalmában.

Egy kaptatón a kocsiból még láttuk, hogy halad messze bent a szárrengeteg között.

Fekete István: Karácsony éjjel

 

 

 

A konyhából behallatszott a tűz pattogása, de aztán betették az ajtót s a kocsmában csend lett. A bádog lámpaernyő karimája némán hajlongott a repedezett gerendán és amint a láng megbillent, mintha valaki sóhajtott volna.

Az ablakok arcán csendesen szivárgott a cseppé hűlt pára, az ajtókilincs ferdén állt, mintha valaki be akarna jönni s a székek úgy álltak az asztalok mellett, mintha fáradt karjukkal szívesen az asztalra könyököltek volna.

Ekkor megpendült egy húr a kemence mellett. Az öreg Tallér rátette kezét a cimbalomra, mert véletlenül ütötte meg a húrt, de a lágy zendülés már szétszállt a szobában, megsimogatta a falakat, lengett a levegőben, aztán visszahullt a cimbalomra, mint fészekre a madár.

Zimányi felemelte fejét. A homályban nem látta az öreg cigányt, de érezte, hogy nézi. Töltött magának.

-Van poharad, Tallér? Hát akkor tartsd ide.

Ittak. A lámpa hunyorgott s a cigány visszaült a sötétbe.

-Hajajaj!

-Mért sóhajtozol, Tallér?

-Csak úgy sóhajtozok, instállom. Minek örüljek? Elmúlik minden.

-Elmúlik, Tallér. De ezt úgyis tudjuk. Muzsikálj!

-Ma?

-Ma. Csak úgy magunknak.

A kocsmáros benézett az ajtón, megtöltötte az üveget, aztán kiment. A cimbalom halkan beszélgetni kezdett. Akadozva, mintha emlékeiben keresgetne. Néha felkiáltott, néha megjajdult, aztán csak dúdolgatott, mint a pusztán kaszáló szél. Zimányi elnézett valahová, fehér haja puhán simult halántékához és arra gondolt, mi lesz, ha egyszer elhallgat a cimbalom, elalszik a lámpa és elalszik minden...

Úgy érezte, jó lesz. Megbékélve bólintott. Hát alszunk, no. Az öreg cigány aszott, fekete kezét a cimbalomra tette, s az ajtóra nézett.

-Jár kint valaki?

A kilincs bólintott, az ajtó óvatosan kinyílt. Egy ember jött be, aztán egy asszony. Vállukon hó.

-Jó estét.

-Jó estét -bólintott Zimányi- esik?

-Esik.

-Hová?

-Palánkra. Oda várnak bennünket, karácsonyra.

Persze, karácsony van. Régi karácsonyok villantak fel Zimányi emlékei között, de aztán hamar elhamvadtak, elfáradtak...

A kocsmáros odaállt a vándorok elé.

-Mi kellene?

-Csak pihennénk, ha szabad.

Az asszony fáradtan felnézett.

-Kenyeret kérnénk. Pénzért.

Zimányi megfogta a kocsmáros kabátját.

-Adjon szalonnát is... karácsony van.

Gondolkodó csend lett. A vándorok előtt egy kis vörös mókus ült az asztalon és a kenyérhéjat eszegette. Okos, fekete szemével körülnézett.

-Szelíd?

-Mint a gyerek. Csak megszorítani nem szabad, mert akkor harap.

Zimányi felkelt, nehézkesen odament az asztalhoz és megsimogatta a mókust. A kis állat megszagolta Zimányi kezét, aztán végigfutott a karján és bekukkantott a zsebébe.

-Az én zsebemet ki szokta forgatni -mondta a vándor -múltkor megrágta a pipámat, azt nem szeretem... meg hát üres is...

-Nem adja el?

-El nem adom, csak úgy odaadom. Jobb dolga lesz...

Zimányi pénzt tett az asztalra.

-Egyedül vagyok... eljátszogatok vele... ez lesz az én karácsonyom...

Diót hozatott a kocsmárossal s a mókus észre sem vette, amikor gazdái elköszöntek. Zimányi kucsmáját a mókus mellé tette, hátha elálmosodik.

-Hozass még egy üveggel, Tallér, diót is.

A mókus megszagolta a bort s a diót a kucsmába hordta.

A cimbalom halkan zengett. Künn hullott a hó, nyári kórószálak álltak az utak mellett, valahol messze csengett egy szánkó, varjak aludtak a jegenyéken, a hidak alatt susogott a víz, mintha mesét mondana az öreg hídlábnak.

Zimányi hazaindult. Zsebre rakta a diót és a mókust is.

-Ehetsz útközben is, ha akarsz.

Lassan lépegetett hazafelé. Az út, mint a bársony. Botja nem koppant, arcára hópehely esett. A falu végén kis erdő s az erdőn túl Zimányi háza. Jó lenne, ha várakozó lámpás intene belőle, de nincs már senkije.

Nem nagy a hó, mégis nehéz a járás, az erdő fái között álmos köd ül. Megállt, botjával a hóra ütött.

-Milyen puha, akár a párna. Hideg sincs.

Azzal leültek az árok mellett. Megcsörrentek a diók, a mókus kiugrott a zsebbő és felszaladt az öregember vállára.

-Ne csiklandozz, te, csak egy kicsit pihenek.

A mókus leugrott a földre. A hónak szabadság szaga volt. Az erdei csend susogni kezdett s az ágak ugrásra ingerelték. Az árokparton bodzafa állt és ijedten ébredt fel, amikor a mókus végigszaladt rajta.

-Mit akarsz?

-Szállást keresek. Az ember elaludt és én elszöktem... nem tudod hol találnék szállást?

-Eredj a Bükkhöz.

A mókus átlendült az öreg bükk alsó ágára.

-Azt mondta a Bodza, hogy te adsz nekem szállást.

-Nem adok. Nincs, de ha lenne se adnék.

-Majd ad más.

De nem adott a Kőris se, a Cser se. A Vadcseresznye csak a fejét ingatta, a Nyír pedig még fiatal vesszőit is megsuhogtatta. Csak az öreg Tölgy mondta meg kereken.

-Nem szabad! Ne kérdezd, miért, nem szabad. Különben magam sem tudom mért, menj, ahonnan jöttél.

Zimányi ekkor már mélyen aludt az árokparton. Azt álmodta, hogy egy hideg kéz nyúl a kabátja alá, de nem a pénztárcáját, a szívét keresi.

Arca sárga lett, feje előrebukott a kínban, hogy megmozduljon, de nem tudott.

A kis mókus ekkor ért oda. Felugrott az öregember vállára és lerázta magáról a havat, az öreg nyakába.

Erre már felébredt Zimányi. Mélyet lélegzett, aztán tántorogva felállt. De mi ez a hideg a nyakánál? Odanyúlt és eszébe jutott a mókus.

-Hát te ébresztettél fel, te? Bizony jó, hogy felébresztettél...

Megkereste botját és lassan lépegetve elindult hazafelé. Zsebében megzörrentek a diók s amikor otthon meggyújtotta a lámpát, körülvették a régi bútorok.

A mókus az ágy karfájára ugrott, leült elgondolkodva, mert ő sem tudta, hogy mért nem kapott szállást a fáktól. Nem tudta, hogy Zimányinak szíve és zsebe mindig nyitva volt szegénynek, vándornak, mindenkinek s az ilyen embernek nem lehet elhagyatottan, árokparton meghalni.

Nézte egymást ember és mókus. A kályhában halkan dúdolt a szél, a felhőket elkergette, aztán nagy csend ás nagy békesség lett kint és bent.

Aludt az öregember és aludt a kis mókus karácsony éjszakáján.

E. V. Knox: Egy szürke délutánon

Bethlen Margit grófnő: A játszma

Sánta Ferenc: Tündérvilág

Móra Ferenc: Az utolsó lopás

Tömörkény István: Két vénség

Minden reggel elvisz az utam egy közkert mellett, melynek a sarkán vén koldusember üldögél. A koldulás tilos, így hát nem levett kalappal könyörög, hanem csak kinézi messziről a jövőmenőben az adakozót, s ez előtt kalapot emel. Ennek olyforma látszatja van, mintha ő csak egy fáradt öreg volna, aki leült a sarokkőre pihenni, s ekkor véletlen elment mellette valamely ismerőse, akit köszöntött. A tilalomnak ez a csöndes kijátszása nem teljesen haszon nélkül való. Egy-egy krajcárkát csak hullajtunk a levett kalapba, mikor jó reggelt mond az öreg, arra megint megköszöni, és kimarkolássza hamar a kalapból a rézpénzt. A pénz a zsebébe, a kalap a fejre kerül, s amint jön újból valami jótét lélek, megint köszön az öreg.

Kissé összeesett, de piros arcú ember, nagy ősz szakállal. A ruhája kopottasan rendes, s a kabátján ott ragyog valami medália, amely azt óhajtja igazolni, hogy a tulajdonos valamikor Kossuth katonája volt. Ám Kossuth katonáinak nem osztogattak ilyen érmeket, s a külső dekorációt ennélfogva a nagy szaladás hatvanhatos rézpénze képviseli. Ez kiabálja az öreg melléről, hogy ő valamikor vitézlett, ami ugyan nem föltétlenül bizonyos. A marsalai ezer olasz statisztikája, amely szerint háromezer meghalt már belőlük, s még ötezer néhányszáz él, aligha mese. Nálunk is, aki valaha egy atillát szabott a híres kávészín posztóból a honvédoknak, mind részt vett a szabadságharcban. No, mindegy. Az is szép dolog, s ha valakit úgy talál a sorsa, hogy nagyon szegény koldus legyen, miért ne tenné meg, amit tehet az üzlete hasznára. Ez mindig hatással van. Katona viselt emberek tudják legjobban, hogyha béna koldust látnak az utcasarkon, akinek a fejét ócska katonasapka födi, azonnal a zsebükbe nyúlnak pénzért, s abból több jut a katonasapkás bénának, mintha nem volna katonasapkás - pedig úgy lehet, sohasem volt katona, és korcsmai verekedésben törték el a lábát.

Az öregről se lehet tudni bizonyosat, csak annyit, hogy igen kényelmesen űzi a mesterségét. Ha rossz idő van, elmarad, nyáron nem várja be a delet, hanem amint föltámad a meleg, elhagyja a helyét, s olyan léptekkel ballag hazafelé, hogyha fejedelem volna, azt írnák erről, hogy fölöttébb ruganyos.

Mifelénk visz el az útja, az akácfák alatt, amelyek most virágoznak, és méhek dünögnek fölöttük. Gyakran látom az öreget, amint egy ősz méltóságával halad. Nemrégiben ment kifelé, találkozott egy másik öreggel az ablakom alatt. Ez a másik öreg valami vízenjáró ember lehetett, dióbarna eres karjain föl volt gyűrve az ingujj, látszott rajta, hogy dologból jön, s dologba megy.

- Jónapot kévánok - köszöntött, s fölnyúl a kalapja széléhez, ami tudvalevőleg mindig tisztesség.

- Adjon Isten - felelte a medáliás. - Hova mégy?

Amaz láthatólag megörült a szónak.

- Majd csak ki ide a partra - mondá. - Hát kend?

- Gyüvök innen belülről é...

Egypár pillanatig álltak így egymással szemben, a meggörnyedt ősz munkás, és az egyenesebb öreg koldus. Az utóbbi azután félre nem ismerhető felsőbbséggel így adta föl a szót:

- No. Hát hogy álltok otthun?

A munkás szomorúan a földre nézett, vénhedt, barna kezeit összefogta, s csak állt egy-egy darabig.

- Tudja az isten - sóhajtotta. - Ténförög az embör a világban, jár előre-hátra, hogy mörre tanálná a jobb sort, de csak egyfajtára akad mindig. Éppen csak hogy vagyok.

- Hát otthun?

- Otthun se jobb. Az asszony megint a száraz betegséggel van. A Miska vejem oda kubikol az Olájországba, de annak sincs semmi látszattya. Vagy keveset keres, vagy hogy nem akar küldeni. Keserves így otthun nagyon, tudja kend.

- Tudom.

- Mán csak - folytatta, amint belekeserült a beszédbe a vén munkás - addig, amíg dógozni tudok, addig dogozók. De mán ez se mén sokáig. Nem köll mán úgy az étel, mint azelőtt. Ami vasláncot még most két esztendeje fölvöttem, ma mán ha mondják: vödd fő, hozzá se nyúlok, mert hiába húzom, velem mán nem gyün. Mög estére kelve, tudja kend, úgy fájnak néha a csontjaim, hogy aszt hiszöm, most mén el tüllem az eszöm. Mán hogy asztán akkó, ha lemaradok a dologrul, oszt a Miska se gyün haza (mert semmi írását se kapjuk), hát tudja kend, akkó nem tóom, mi lössz velem. Az asszony úgyis möghal addig, aszt nem féltöm, mer arra már a doktor is rávetötte a körösztöt. De hogy én, mög a két kis onokám, mert kettő van, a Pétörke mög a Jancsi. A Pétörke a küsebbik.

Amint sóhajjal kezdte, sóhajtással végezte az elárvult nagyapa. A medáliást is meghatotta a beszéd, mert azt mondta, simogatván szép fehér szakállát:

- Baj, baj.

Akkor azt mondja a munkás:

- Hát kend, hogy van?

- Nono - felelt amaz. - Vagyok.

- Most is ott lakik kend, ahun eddig?

- Ott - mondta. - Jó hely ez nagyon. Az igaz, tudod, hogy az udvarba esik mind a két szobám, de van egy kis kertöm is előtte.

- Virágos... - szólt búsan a másik.

- Nem. Csak veteményes. Mán, hogy ami idejére kikel.

- No, az szép hely. Nem licitál kendre sönki?

A koldus nevetett. Az ősz szakálla libegett ide-oda, olyan jóízűt nevetett.

- Hohó - kiáltotta -, ojan nincs. Szeret engöm ott a gazda nagyon. Látod a múlt hétön is, hogy meghültem egy kicsit az üzletbe, oszt két nap heverésztem otthon az ágyon, napjába kéccör hosztak két tejját neköm a gazdátul.

Az ingujjas csodálkozva nézett reá.

- Tejját? - kérdé.

- Azt - adta a választ a medáliás és magyarázólag hozzátette: - Van egy kis pénzöm a házigazdánál, valami százhetven forint körül. Jó népek, hát nekik csak úgy attam oda; nem szödök utána kamatot. Oszt eszt hálájják a szíveségükkel.

A munkás elborultan tekintett végig a kolduson. Nem szólt semmit, csak kezelt vele, s útnak indult. A munkás, négy élet gondjával a vállán, meghajolva és lassan, a koldus ellenben keményen lépdelt és a botját úri nembánomsággal ütögeté a földhöz.

Gelléri Andor Endre: Zsíros kenyér és alma

Krúdy Gyula: Téli szelek

Ma levelet kaptam otthonról; az édesanyám írja, hogy a vencsellői kéményseprőt a szent karácsony hetében megették a farkasok az országúton. Fagyos téli szelek süvöltöznek a Nyírben, és az országutakon farkasok leskelődnek a vándorokra.

Ez már a tél.

Valósággal érzem az ünnepi kalács friss illatát, és szép havakat látok, amikor ím a szegény kéményseprő szomorúságteljes halála foglalkoztatja az elmémet. Hát még van tél. Habár én évek óta nem láttam igazi telet, és hogy elszakadtam a szülőföldemtől ebbe a kővárosba, azt hittem, hogy azok a szép nagy, fehér havak, amik susogva ereszkednek le az angyalok országából, már csak a múlt édes emlékei közé tartoznak. A vonatok nem rekednek be többé, a farkasok pedig odafönn maradnak most már örökre a máramarosi rengetegben, mert máshol tél nincsen. És lám, azt kell hallanom, hogy a szegény vencsellői kéményseprő, aki faluzva tölté életét, a tél áldozata lőn.

A tél félelmesen erős legény; tréfázni véle nem lehet, és csak a vicces újságok lapjain látható tél az a piros arcú, jókedvűen dörmögő öreg bácsi, aki fehér szakállán jégcsapokat hordoz.

Valójában egy makacs, köszvényes, penzionált kapitány a tél, aki rossz indulatokkal és gyűlölettel van kibélelve: gyanakodó, komor és káromkodó, és főként haragszik azokra az apró diákfiúcskákra, akik karácsony hetében szánkókra ülnek, és messzi-messzi városokból sietnek hazafelé az ünnepi időre, az édesanyjuk karjába.

A törökfalvi pap pedig a jégen birkózik a farkassal.

Az emlékezés ködén át hatalmasnak és csodaerejűnek látom a törökfalvi papot. Béni tisztelendő azonban szerényen mosolyogna, ha eztet olvasná. Kis, fekete férfiú volt, igen lelkes szemekkel és igen szép bariton hanggal, de főként a gorombaságairól volt ő híres, amiért is a törökfalvi hívek papjuknak választották. Különben aranyszívű ember volt, aki kenetteljesen békítette a pörlekedő házastársakat, megkeresztelte az újszülötteket, és eltemette az Úrban megtérőket: így végezvén papi hivatását.

Ha ott kezdtem volna, hogy a Nyíren nagyon szigorú és mérges a penzionált kapitány, és főként bal lábával kelt fel azon a napon, amikor ezelőtt sok-sok esztendőkkel egy apró, mélácska fiút röpített a végtelen fehér országúton egy könnyű szánkó, akkor már kevés meghallgatnivalójuk volna önöknek. De közbejött a törökfalvi pap.

Korán, szép téli hajnalon indultunk János bácsival. A két deres igen gangos járású volt, és úgy csilingeltek a csörgők és csengők, hogy János bácsi a legnagyobb megelégedéssel ült a bakon. Elmaradt az iskola a téli homályban, a professzor urak házai, amik a templom környékén sorakoztak, még csendesen aludtak a hajnalban. János bácsinak megmutogattam, hogy hol lakik Fertő tanár úr, aki a latinból buktatott meg, nemkülönben azt is, hogy hol lakik a matematika professzora, aki szintén szekundát adott. János bácsi felkapta deres fejét, és az ostorral megfenyegette a zöld zsalus házakat. Majd a gangos lépésű szürkékre fordította a figyelmemet, és boldog hangon mondta:

- Ezek a bestiák sem járnak mindig így. Most azonban ők is tudják, hogy a „kis gazdájukat” viszik haza.

Az iskolakönyveimet szíjjal fűztem össze, és a lábam alá tettem őket. Jól beburkolóztam a nagy bundákba; az ég csendesen feléledett, amikor elmaradt mögöttünk a város.

Kopasz, fagyos akácok szegélyezték az országutat, amik között üveghangon zengett a szél. Mert ahogy a síkra értünk, egyszerre a pokol fenekéről előjött a csípős, süvöltő téli szél. Mérgelődve hajtotta fel a jegenyéken pihenő varjakat, és a fekete madarak libegve, lengve emelkedtek fel a szélben. A reggeli tájon, fehércukor köntösben látszott egy szélmalom, a messzeségben havas felhők közül bújt elő egy sápadt korong, a nap.

A szürkék gangosan lépkedtek, a csengők csilingeltek ünnepélyesen, azt hiszem, elaludtam a meleg bundák között.

Mert mikor felébredtem, akkor már olyan hangon beszélt velünk a szél, mint a penzionált kapitány szokott káromkodni. Zúgással és süvöltéssel volt tele a levegő, meg apró, éles, üvegszilánkokhoz hasonló hóval. Látni persze nemigen lehetett. A szürkék veszettül vágtattak, szinte sötét volt. Az út szélén egy félig hóba temetett kőfeszület terjesztette felénk karjait. János bácsinak havas volt a háta, és a sapkáját a tarkójára húzta.
A téli szél zengve, dalolva kergetett bennünket.

Eltévedtünk.

A hófúvás felemelte az utakat, fák koronái látszottak a futó havon, dombok és völgyek keletkeztek a síkságon. Más helyeken meg a fekete, kemény föld látszott.
János bácsi fel-felágaskodott a bakon, és körülnézett. Valahányszor leült, mindig rettenetes káromkodások között tette azt. A szél a fejére hajtotta a subája gallérját, amire meg a széllel pörölt.
A lovakat hajszolta folyton. A két szürke hatalmas párafellegeket fújva, nyihogva vágtatott a havon.

Egyszerre nagyot zökkent a szán. Valami domboldalról futott le a mélybe, az egyik szürke megcsúszott, de nem bukott fel, János bácsi azonban lezuhant a bakról. A lovak lihegve álltak meg.
Apró, kemény sás látszott a tavon, előttünk meg zöld, csikorgó jégmező terült el, amin szeszélyes arabeszkek alakjában feküdt a hó.
János visszazökkent a bakra.

- Jégen vagyunk - dörmögte. Aztán ráhajtott a jégmezőre.

Lassan mentünk. A lovak vigyázva emelgették lábaikat; ekkor valami rettenetes üvöltés hangzott fel a közelben. Azóta sem hallottam olyan hangot. Tán a kutyavonításhoz hasonlít leginkább, de mégsem az, vadabb, dühösebb. A szürkék egyszerre megbolondultak - de János bácsi is.
Ekkor jött a törökfalvi pap.

Mondom, az emlékezés ködén keresztül látom mindezeket; a zöldes jégmezőt, az ijedt János kocsist és a remegő testű szürkéket. A havat az arcomba vagdalta a szél, mintha a halál csókolna meg. Az a rettenetes üvöltés a közelben hangzott, egy négylábú, lompos szörnyeteg rohant elő a sás közül.

A farkas.

Alföldi telek ijesztő réme, aludni nem akaró gyermekek elaltatója, a farkas rávetette magát az egyik szürkére. A nyakába harapott, és a körmeivel felhasította a szügyét. A nemes állat felhorkant, aztán megbicsaklott a két első lába, térdre bukott, a másik ló elszakította a hámot, felborítva a szánt, elvágtatott a világba. Én és János bácsi a jégre csúsztunk.

A farkas kiéhezett, vén, lompos bestia volt, akkor nekünk fordult. Egyetlen szökéssel átugrotta a szánt, János bácsi subája szárnyát ragadta meg. János kibontakozott a subájából, és félreugrott. Engem felkapott, és futni kezdett. A farkas nyomunkban.

Akkor a parti bokrok közül egy fekete ruhás ember futott elő. A jégre ugrott, és nagy kiabálással közeledett felénk. Görbe, szeges pálca volt a kezében, azzal hadonászott, nemkülönben topogott a csizmája szeges sarkával a jégen. Egy vastag könyv volt a hóna alatt, a bekecse ujját felgyűrte, úgy ment a farkas felé.
A bestia meghökkent és ordítva hátrált. Szökött, és a körmeivel kaparta a jeget. De a fekete ruhás ember megcsóválta a szeges, görbe botját, és úgy odadobta azt a farkas fejéhez, hogy a bot kettétörött. A toportyán erre megfordult, és keserves vonítással kullogott vissza a fagyos nádba, majd elveszett a hóesésben.
A fekete ruhás ember kiabálására visszajött János bácsi vélem. Haragudott barátunk:

- Hova az ördögbe szaladnak! Gyáva népség, egy szál farkastól megijednek. Jöjjenek velem. Én vagyok a törökfalvi pap.

A törökfalvi pap aztán kikérdezte, mi járatban vagyunk. Nekem megbarackozta a fejem, amikor kitudódott, hogy két szekunda társaságában mék hazafelé, majd megvigasztalt.

- Kisöcsém, ne búsulj. Petőfi sem volt jó tanuló. Lehetsz te még nagy ember!
Kézen fogott, és menni kezdtünk. A hófúvás alább hagyott. Nyilván a törökfalvi pap mián, aki görbe botjával megregulázta a farkast.

Szép havak esnek a Nyíren, amint a levél mondja. A szegény vencsellői kéményseprő szomorúságteljes elhalálozása bizonyítja, hogy még mindig egyedül van a törökfalvi pap, aki nem ijed meg a farkastól.

Gárdonyi Géza: A borostyánpipa

Az én jó barátomról, Dankó Pistáról szól ez a história. A híres emberek mulatságos eseteit igaz, hogy csak akkor szokták elmondani, mikor meghalnak, de hátha én halok meg előbb? S Dankót életében is szeretik nálunk annyira, hogy elolvassák, amit róla írunk.

Hát egyszer az történt Dankóval, hogy negyven forint hullott a zsebébe. Harmincat egy nótájáért kapott, tízet meg egy nótaszövegére, amit ott írt hevenyében a kótakereskedés asztalán.

Vannak olyan emberek, akiknek a pénz nyugtalanságot okoz. A cigányok talán mindnyájan ilyenek. A takarékpénztárban nem bíznak. Inkább ékszereket, órákat vesznek, mert az mondják: az effélét zálogba lehet tenni. Zálogház nélkül a leggazdagabb cigány sem tudja elképzelni a világrendet.

Azonban Dankó Pista már ekkor mindenféle hordozható kincsben bővelkedett, s negyven forintot különben sem tartott akkora összegnek, hogy érdemes legyen vele az ékszerkereskedésbe bemenni.

Viszi hát a pénzt nagy búsan a Hatvani utcán. Mert ő mindig bús, mikor egyedül van; mindennap haragszik valakire, vagy valamire. A kalapja szokása szerint a tarkójára csapva; az egyik kezében valami új nóta kótája, a másikban cigaretta.

- Mit csináljak én ezzel a pénzzel? - mormogja magában. - Volna több; vennék rajta aranyórát. Volna kevesebb, hazaküldeném az asszonynak.

Meg-megáll a kirakatok előtt, és a fejét rázza.

- Minek nekem műláb? - morogja, vállat rántva egy helyen, ahol művégtagokat bámult a kirakatban. - Kell a kutyának műláb!

A késesbolt, a porcelánkereskedés, a papírkereskedés, nem elégíti ki egyik sem. Végre a pipásbolt kirakata Prométheuszként láncolja Dankót magához.

Egy másfél araszos borostyánpipa sárgállik ott a tajtékáruk között. Voltaképpen nem is pipa, hanem csak pipa alakú szivarszopóka. A szopókájától kezdve, a szivartartóig borostyán: a szár is borostyán, szép felhős húslevesszínű, áttetsző portéka.

- Drága lehet! - szól Dankó nagy füstöt eresztve a cigarettájából. - Talán csak a királyok szívhatják ilyenből a szivart!

De kitépi magát a csábítás karjaiból és tovább megyen. Nem néz többé a kirakatokra. Az arca még keserűbb, mint az előbb volt.

Az utca végén megáll.
- Elviszik - mondja töprenkedve. - Valaki azóta megvette.
Vakar egyet a tarkóján, és megint visszasétál. Megkönnyebbülten látja, hogy a borostyánpipa még mindig ott lóg a kirakatban.

A boltban szivart is árulnak. Dankó csak cigarettázni szokott, de most szivart vásárol.
- Milyen tetszik? - kérdezi a kövér, kis pocakos boltos.
- Magam sem tudom - feleli kimelegedve Dankó -, olyan hosszú, vastagot...
- Britannikát?
- Azt, azt - feleli Dankó.

Belemarkol a szivarládába, és kiemel egy nagy marékkal.
- Hát az a szivarpipa mennyibe kerülne? - kérdezi félvállról. - Az a borostyánból való ott a kirakatban.
- Melyik? - mondja ravaszul a boltos.

Mert borostyánból való szipka nincs ott több, csak az az egy, de ha a vevő nagyon megnézte azt az egyet, akkor meg is veszi.

Dankónak ki kell mennie az utcára, meg kell mutatni a borostyánpipát.

A kereskedő kiveszi a pipát; megtörülgeti szarvasbőrrel, miközben egynéhányszor a világosság felé tartja úgy, hogy a borostyán pompája szembetűnő legyen, és csak azután mondja meg az árát:
- Harminchat forint.

Dankó megkönnyebbülten lélegzik. Arra várt, hogy vagy száz forint lesz a pipa, vagy legalábbis negyvenegy, szóval, hogy az ő mindennapi boldogtalansága - amely az ő életrendjébe úgy kell már, mint a feketekávé - ezen a napon is meglesz. Azonban, hogy a pipa megvétele most már csak tőle függ, aggodalmak támadnak a lelkében.

- Harminchat forint - mondja a fejét rázva -, sok pénz az ilyen hitvány kis pipáért.
- Sok? - szól az öregúr kereskedelmi kacagással. - Hetvenforintos pipa ez, nagyságos uram. Remekmű! De én ma mégis odaadom harminchat forintért.

Dankó belenyúl a zsebébe.
- De, igazi borostyán-e? - kérdezi utolsó ellenvetésképpen.
- Igazi-e? - szól kereskedelmi sértődéssel a boltos. - Mindjárt meglátja nagyságod.

Leszakítja egy újságpapirosnak a sarkát, és pehellyé tépi. Odaszórja a pelyheket az asztalra, azután megdörzsöli a pipát a kabátján, és fölrántja vele a pelyheket.

Dankó nem vitatkozik tovább. Odaveti a bankókat az asztalra, és ragyogó szemekkel veszi birtokába a borostyánpipát. Az egyik szivart mindjárt bele is illeszti, és rápöffent. A szivar szépen ég. A pipa jól szelel. Dankó méltóságosan vonul ki a boltból, és előkelő leereszkedéssel viszonozza a boltos köszöntését.

Egy darabig a járón megy, de hogy a Hatvani utcán mindig sok a jövő-menő, hol jobbra, hol balra kell kapnia a pipát, nehogy valami bolond ember nekiütközzék.
- Ördög vigye ezt a sok népet - mondja bosszúsan. - Már kell a háború, hiába!

Letér a kocsiútra, és ott füstöl tovább. Hogy itt nem jönnek vele szembe annyian, szeme szüntelenül a kedves portékára mosolyog, csak olykor pillant föl, hogy lássa, kik bámulják az ő pipáját.

Persze, amint fölér a Kerepesi útra, a kocsik hol mögötte, hol szembe zaklatják. Dankó balett-ugrásokkal menekül hol jobbra, hol balra a kocsik elől.

Betér hát egy kávéházba, és feketéért zörget. Neki a feketekávé mindig jólesik. Egyben körül is néz, hogy nincsenek-e ott írók, színészek vagy muzsikus cigányok.

Nincsenek. Dankót fúrja a gond, hogy kinek mutassa meg a pipáját. Az asztalnál, ahova letelepedett, egy Ferenc József-szakállú öregúr ül és újságot olvas. Dankó jókedvűen keveri a kávét és füstöl, mint a propeller. Az öregúr bosszúsan pillant rá az újság mögül.

Dankó fölfogja ezt a pillantást, de félreérti.

A pipát még inkább feléje tartja az öregúrnak, és még pogányabbul füstölög.

Az öregúr lebocsátja az újságot, és a szemüvege fölött Dankóra mereszti a szemét. Így vesz lélegzetet némely elme, mikor villámlani készül.

Dankó azt hiszi, hogy az öregúr el van bájolva, s ezért néz olyan különösen.
- Ugye, szép pipa - mondja bizalmasan, hogy megelőzze a dicséretet.
- Nem szép! - mordul meg az öregúr.
- Micsoda?
- Nem szép! - ismétli az öregúr még erősebben.
- De kérem, ez a pipa hetvenforintos.
- Akkor sem szép!
- Borostyán.
- Bánja a tüzes istennyila! Maga... maga kémény!

Dankó megsértődve fizet. Egy pillanatra azon gondolkozik, hogy ne csináljon-e lovagias ügyet a gorombaságból, azonban megelégszik azzal, hogy így szól a kávésnak:
- Látja ezt a pipát?
- Látom.

Dankó leszakítja az újságnak a felét és széttépi, fölkapkodtatja a pipával.
- Ugye, hogy borostyán? No, mit szól rá?
A kávés hidegen feleli:
- Még négy krajcárt kérek az újságért.

Dankó haragosan füstölög el a kávéházból. Micsoda emberek ezek a pestiek: otthon Szegeden az egész város erről a pipáról beszélne.

A délután folyamán még három-négy kávéházban megfordul. Idegent nem szólít meg többé, de az ismerősöknek sűrűn tépegeti az újságsarkokat, és kapkodtatja a pipával.

De amellett folyton pöröl is. Hol a biliárdozók dákója fenyegeti a pipát, hol a kávéslegények ügyetlensége. Sem zsebre dugni nem lehet, sem az asztalra tenni, hát csak szívja a szivart, egyiket a másik után.

És most következnék annak a leírása, hogyan őrzi Dankó a pipáját éjjel-nappal az eltöréstől, mennyire szédül a sok szivartól, és mennyire nem ér rá nótát csinálni a pipa miatt. Mindezt az olvasó képzeletére bízni könnyebb, mint leírni.

Én csak ott folytatom a történetet, amint Dankó egy hét elmúltával megint a Hatvani utcát sárgítja a pipájával.
- Meguntam ezt a pipát - mondja a kereskedőnek. - Szüntelenül kell rá vigyázni. Mennyibe veszi vissza?

A kereskedő vállat von, és orrot von. Nézi a pipát, terjegeti a tenyerét. Végre így szól:
- Hat forint.
- Hat forint? - ismétli elszörnyedve Dankó. - Hiszen az úr azt mondta, hogy hetven forintot ér.
- Lehet - feleli a kereskedő -, de lássa, tisztelt úr, az ilyen pipa nem kell a kutyának sem.

Dankónak ma is megvan a borostyánpipája, de már nem hordja magával. Csak mikor vendégei vannak, akkor veszi elő. Elmondja, hogy a pipa hetvenforintos, és sűrűn kapkodtatja vele a papiros pelyheket.

Abonyi Árpád: Finale

Gárdonyi Géza: Kevi Pál halála

Az öreg még odavolt. A szőlőbe ment ki reggel, és napszállatra kellett volna hazatérnie. De már a hold is fölkelt, a csillagok is mindegyre sűrűbben tünedeztek elő, és az öreg még mindig nem tért vissza.

Az öregasszony ki-kiszalajtotta az utcára az unokáit, hogy nézzék meg, jön-e már? A gyerekek kimentek. Később künn is maradtak. Bojtorjáncsomókat hajigáltak a denevéreknek, ami jó mulatság.

- Nem jót érzek - mondotta az asszony a fiainak -, nem kellett volna egyedül elereszteni.

- Máskor is csak megjött - felelték azok -, bizonyosan behítták valamelyik pincébe.

Hogy ím csakugyan belehaladott az idő az éjszakába, Pál fölvette a kalapját, és elindult az apja elé.

A hold meg a csillagok fénye rávilágított a dombra hajló útra. Széles, poros út az. Azon kell hazatérnie Kevi Pálnak.

Már akkor jött is. Megjelent a dombon, mint valami árnyék. Azután lefelé bandukolt, sokkal lassabban, mint ahogyan szokott.
Pál eléje sietett.

- Baja van, édesapám?

- Bizony, fiam - felelte az öreg bágyadtan -, nekem már aligha virrad holnap.

Átadta fiának a tarisznyát, aztán a karját a fia karjába öltve, gyöngélkedő hangon folytatta:

- Lehajlok egy tőkéhez, meg akarom nézni, hogy hány fürt? Mert húsznak is látszott. Akkor egyszerre meghomályosodik a látásom, és szédülés fog el. Leülök ott a földre, várom, hogy szűnjön a szédülés. De nem szűnt, csak estefelé. Aztán, hogy hazavánszorogtam, egész úton kísért a kotlós tyúk.

Kevi Pál elsápadt. A kotlós tyúkot mesének tartotta. Valami láthatatlan kísértet-tyúk az. Éjszaka szokott megjelenni. De látni eddig nem látta senki. Mert aki meghallotta, hogy a nyomában megyen és kottyogva hívja a csirkéit, az már tudta, hogy elérkezett az utolsó napja, és nem mert visszafordulni, csak sietett.

- Mese az, apám - szólt remegő hangon Kevi Pál.

Mert érezte, hogy az öreg ereje megfogyatkozott, és hogyha nem támaszkodnék őrá, nem jutna haza.

- Nem mese - felelte az öreg -, a saját fülemmel hallottam. Apám is este hallotta, és reggelre meghalt. A nénéd is este hallotta, és reggelre kiterítettük.

Nehezére esett a beszéd, el is hallgatott.

Az Imre fiú is a falu végén volt már akkor, s az unokák is. Ahogy meglátták az öreget, eléje siettek. Vezették. Még a kis hatéves Jóska is segített: a kezét fogta a nagyapónak.

Lefektették. Füveket forráztak neki. Biztatták, hogy aludjék, de az öreg nem aludt. Föl-fölnyitotta a szemét, és tanácsokat mondott, hogy mit vessenek jövőre ebbe, abba; mi dolog lesz a szőlőben: melyik ökröt hizlalják meg a jövő télen.

A két fia némán állt az ágynál.

A felesége aggodalmasan nézte.

Éjfélkor aztán, mikor azt hitték, hogy el fog aludni, fölemelte az ujját, és intett a feleségének.

Az asszony odahajolt.

Az öreg erőtlen, susogó hangon szólott:
- Hívjátok a papot.

Már akkor az egész faluban tudták a hírt, hogy az öreg Kevi hogy járt. Az udvaron subás emberek, nagykendős asszonyok álldogáltak. A bakter ott pipázott a kút káváján ülve. Ő a harangozó is.

- Nem viszi tovább - beszélte halkan egy mellette ülő subás embernek -, hallottam már a múlt éjjel is, hogy a kutya nagyon vonyított. Ez nem jót jelent - gondoltam -, de hogy beteg nem volt a háznál, azt hittem, a holdra vonyít, hát meghajigáltam, hogy ne vonyítson.

Az öreg a sok vánkossal körültámasztottan, szinte mozdulatlanul feküdt odabenn. Meggyújtották az egyik szentelt gyertyát, és az ágy mellé tették a kvasznyira. A gyertya világosságában hasonlított az öreg Leó pápához. Olyan mosolygó, ráncos, sovány arc, csak hogy kis fehér bajusza is van az öregnek.

- Ne sírjatok - mondotta susogva.

Mert ott sírt az ágy körül az egész család: a két fiú, a meny, a néhány unoka is. A hatéves Jóska gyerek is ott ült kis ideig az ágy mellett, de aztán elaludt a széken. Az anyja felölelte, és átvitte a másik szobába.

- Ne sírjatok - susogta az öreg.

A felesége azonban odaborult arccal az öreg kezére, és úgy jajongott: - Hát el tud engem kend hagyni? Én édes jó uram! Ilyen sokáig együtt éltünk, együtt megvénhedtünk! Ne hagyjon itt kend vénségemre!

Csöngetés hallatszott. A pap érkezett. Néhány percre kivonult a család.
A házban ájtatos csöndesség. Az udvaron állók is letérdelnek. A bakter kiveszi a szájából a pipát, és a kút mellé térdel. A pitvarból kihallatszik olykor az öreg Keviné halk zokogása.

A hold már a ház fölött áll. Olyan, mint valami égből alánéző orca. Néző és várakozó orca.

A szobából csendítés hallatszik. Milyen különös a hangja ilyenkor a csengőnek! Ez már a másvilág zenéje. Minden fej leereszkedik. A vén lombos eperfa is, mintha megeresztené a lombját.

...Azután a pap behívta a családot, és imádkozott velük. Végül maga mondott egy hosszú imádságot, amely így kezdődik:

- "Bízzál, kedves hívem, a te bűneid meg vannak bocsátva..."

És így végződik:

- "Az Úr megszabadít téged, és az ő jósága fölvesz a mennyország örömébe."

Az öreg már ekkor félig lehunyt szemmel, mozdulatlan viaszalakként feküdt az ágyon.

Mikor a pap elment, fölemelte az ujját az öreg, és az ajkai mozogtak.
A feleségének oda kellett hajolnia, hogy hallja, mit akar.

- A kardomat - susogta az öreg.

- Odatesszük - rebegte könnyben fulladozva az öregebbik fiú.

Mert egy szóból is meg lehet érteni, hogy a negyvennyolcas kardjára emlékezteti őket. Sokszor megmondotta, hogy azt vele temessék el.
Úgy látszott, nem fog szólani többet, de néhány perc múlva megint szólott.

- A szűröm...

Nem tudták, mit akar mondani vele, nagy nehezen kirebegte:

- A bakternek hagyom.

Aztán kis idő múltán megint szólani akart, de már nem tudott. Csak emelgette a szemét, és oldalt fordult a tekintete, arra a székre, ahol előbb a kis unokája ült.

- Jóskát akarja?

- Azt - mondotta már nem szóval, csak egy mély szempillantással.

Behozták a gyereket és fölemelték.

- Csókold meg nagyapót.

A gyerek átölelte a nagyapót és megcsókolta.

Az öregember szempilláin két könnycsepp jelent meg, és lefutott sovány, színtelen orcáin.

A szoba akkor már megtelt a szomszédokkal, de messzebbről jöttekkel is.
A bakter az ajtófélfához támaszkodva állott, és szőke birkafejével kifejezéstelenül nézte a haldoklót.

Egy nagykendős asszony megfogta az öreg kezét:

- Pali bácsi.

Az öreg fölemelte a szempilláit.

- Az Ilkámat csókolja majd meg odafenn...

Leánya volt az Ilka asszonynak, egyetlen kis kék szemű gyermeke. Hétéves korában vitte el a torokbaj.

Még valamit mondott volna az asszony. (Mit akarhatott még üzenni a leányának?) De a hangja elcsuklott. Kezét az arcára tapasztotta. Elfordult.

Azután egy subás ember lépett az öreghez:

- Pali bácsi, mondja meg a feleségemnek, hogy a gyerekekkel jól bánik a mostohájuk.

A keze fejét belenyomta a szemébe, és más izenőnek engedett helyet.
Az öreg hallgatta mindezeket az izeneteket, csak a szeme pilláinak rezgéséből lehetett látni, hogy az élet még nem hagyta el.

Végre a szeme sem mozdult többet. A szeme fénye bádogozni kezdett. A felesége ott térdelt az ágy előtt, és fogta az öreg kezét. Egyszer aztán elbocsátotta a kezet, és nagy jajjal ráborult az agg ember mellére.

A bakter kifordult a pitvarból. Az udvaron megtörülte az öklével a szemét. A kalapját a fejére tette, s elindult a holdvilágos úton nagy sietéssel a templom felé.