ballada bejegyzései 
Adam Mickiewicz: A három Budrys
Litván ballada
Három fiát agg Budrys hivatja udvarába.
Délcegek ők, hisz litván legények.
"Lovakat hozzatok" - szól -, s nyergeljetek sietve,
a dárdát, kardot élesítsétek.
"Mert Vilnában azt mondják, a három égtáj ellen
három seregnek most trombitálnak.
Orosz földre megy Olgierd, a lach szomszédra Skirgiel,
jó Kiejstut herceg teutonra támad.
"Mind jó erőben vagytok, a litván istenekkel
induljatok hát hazátok védve!
Én nem megyek ezúttal, de adok jótanácsot:
menjetek hárman három vidékre.
"Siessen egyikőtök Olgierddel orosz honba,
fel Novgorodba, Ilmen vizéhez.
Ott mint a jégeső, a kalmárok pénze annyi.
Van ott cobolyprém, ezüstszegélyes.
"Te másikótok Kiejstut hadához csatlakozzál,
irtsd az ebszülte keresztes fattyát!
Lelsz ott fényes ruhákat, mint porszem, annyi ékkőt.
Gyémántos inget hord ott a papság.
"Te harmadik Skirgiellel száguldj a Nyemenen túl.
Bús nyomorúság lesz ami ott vár.
De ócska eszközök közt akadsz jó kardra, vértre,
menyet is nékem e tájról hozzál!
"Mert bármi hódolt földön a lach menyecske legszebb:
vidám kis arcuk szép, cicaforma,
és a tejfehér bőrük, pillájuk fátyla éjszín,
szemükben mintha csillag ragyogna.
"Félévszázada immár, midőn még ifjú fejjel
lach földről hoztam hű feleséget.
És bár rég eltemettem, még mindig őt idézem,
emlékszem rá, ha sírjára nézek."
Atyai intelemmel, áldással útra készen,
a három ifjú nyeregbe termett.
Itt van az ősz, a tél, és nem jő egyik se vissza.
Azt hiszi atyjuk: csatán elestek.
Hózivatarban egyszer fegyveres férfi vágtat.
Mentéje szárnya mit őriz vajon?
"Ez ám a vödör, tömve Novgorod aranyával!"
"Nem, nem, atyám, a lach-földi asszony!"
Hózivatarban ismét fegyveres férfi vágtat.
Mentéje szárnya mit őriz vajon?
"Talán a Némethonból való sok drágakő az?"
"Nem, nem, atyám, a lach-földi asszony!"
Hózivatarban immár harmadik férfi vágtat,
mente alatt a zsákmányt karolva.
De meg se kell mutassa, Burdys hívatja máris
udvarát hármas lakodalomba.
/Ford.: Fodor András/
Czuczor Gergely: Karád és Zemír
Repül Karád serény lovon
Távol nyugat felé,
Keletről jön, csatából jön,
Hol a pogányt szelé.
Dijkincse sok, de szép Zemír
Még annyinál is többet ér.
Lágy nyergében remegve fut
Karád mellett a szűz:
"Vitéz félek, robajt hallok,
A vész nyomunkban űz."
"Ne félj leány, nem űz veszély,
- Fák közt csapong, süvölt a szél."
Az ifju mond, s bátran halad
Síkon, völgyön, hegyen,
Még egy vadon, még egy folyam,
Melyen ha túl megyen,
Ott a kies magyar határ,
- Hol nincs mitől rettegni már.
Nagy a vadon, mély a folyam,
Bízik mégis Karád,
Fülel - vigyáz, lovát űzi,
Tüzes sarkantyút ád
S utána már a nagy vadon,
- A mély folyón is túl vagyon.
"Élj boldogul, jó Musztafa,
Enyhüljön bánatod,
Hazám egére hoztam át
Sugár csillagzatod,
Karom között lesz honi nő,
- Kihez hasonló több nem nő."
Igy a vitéz, de a lány
Gyakorta visszanéz,
Könyük ragyognak arcain,
S szüvébe bút idéz:
"Öröm, remény, jaj, félelem
- Felváltva játszanak velem."
"Derűlj ki búdból, oh Zemír,
Közel már ős tanyám,
Sohajtva vár, örömre vár
Ott jó atyám, anyám,
S öcsém a fürge kis Lelész
- Üdvözlő csókokkal tetéz."
A pár szóváltva mendegel,
Vezérük estsugár,
S vágyó szemükbe ütközik
Az ősi sziklavár.
Köröskörül mint őrfalak
- Sötét erdők hullámzanak.
Erdő tövén megáll Karád,
S leszáll Zemír vele,
Hüvös homály lebeg reá,
S az alkonyat szele
Kapkodja lenge fürteit,
Lágy fű csókolja lépteit.
"Zemír, szerelmem csillaga,
Végére jár utunk,
Ma, míg az esti fény dereng,
Fészkünkbe feljutunk.
De sziklabérc van ellenünk,
- S megnyugva jobb rá küzdenünk."
Susogva folydogál ihol
A völgynek csermelye,
Mellette bokrok lengenek
Virágok enyhelye,
Füröszd patakban tagjaid,
Virág ékítse fodraid."
Szól, s a sűrű lombos cserárny
Alatt elszenderül.
Illatfüzért köt a leány
Az alvó hős körül,
Vidúl, bút, félelmet felejt,
- S tovább, tovább dalolva lejt.
Ébred, kel és körültekint
A bajnok s vére hűl,
Zemír, Zemír! hiába zeng
Völgyön belül kívül.
Lovára kap, de hajh hova?
- Bizonytalan fut tétova.
A föld dobog, lapúl a fű,
Vesz és vált száz utat,
Bokort, fát, tért, tetőt, szugolyt
Riadva fölkutat,
S a lányt nem, csak szép fátyolát
- Látja, mint tépdesé az ág.
A nap kel és a nap leszáll,
Utban s uton kívül
Nyomot keres, messzére bolyg,
Szüvén vad szándok ül.
"Düh s bosszu legyetek velem,
- A rablót hogyha föllelem."
Halad, s a völgy homályiban
Tér zöld hajlék felé,
Nyögést hall:"Ő nyög itt talán",
S kardrántva lép belé,
De im agg szolgáját leli,
- Síró Lelészt mint kérleli.
A szinben két új sírhalom
Tünék elébe még.
"Mi gyászfödélt lel itt szemem,
Segélj kegyelmes ég!
Öcsém s te agg, e sír alatt
Mondjátok meg, kik nyugszanak?"
"Atyád, anyád enyésznek ott,
Meggyilkolá Keled,
Ősváradon parancsol ő
S acélt fen ellened,
Mi számüzetve védtelen
Rejtőzködünk e vad helyen."
"Atyám, anyám nyugodjatok,
De bosszumnak tüze
Eméssze meg, ki rajtatok
Ily rút gonoszt űze."
Szólt, s mint egek villámlata
A váruton felvágtata.
Ki és be a boltos kapun
A nép tolongva dűl,
Innepi öltözet födi
S arcán örömjel ül,
Csak hős Karád néz komoran,
S hidra föl, mint szél, rohan.
"Népek benn a vár udvarán
Mi vígság zengedez?"
"Új várurunk vitéz Keled
Menyekzőnapja ez,
Ah szép menyet hozott urunk,
- Török leány menyasszonyunk."
Borzad, s új bosszuláng s gyanú
Kel a bajnok szivén,
Alatta a nászok közé
Szorong a karcsu mén,
S szemébe, hajh! ki ütközött?
- Zemír a vő karok között.
"Zsivány, s hölgymartalóc, enyém
E vár s menyasszonyod!
Add vissza, vagy kacér szemed
Legitten béhunyod."
Fegyverre kel rögtön a vő,
Magát, nejét hogy ójja ő.
Mint két had, a két vő zajong,
Acél acélba vág,
Rémülve a násznép vonúl,
S a küzdőpálya tág,
Karám villám gyanánt vadul
Suhint, s Keled a porba hull.
Ölelni fut Zemír a hős,
Ad és fog hű kezet,
Keblébe bús keserv helyett
Száll édes érezet,
S kiért vívott pogány mezőn,
- Szép hölgye dől ölébe hőn.
(1830)
írta: jazsoli5, 2009. júl. 11. 17:25 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
William Butler Yeats: Moll Magee balladája
Kis gyerekek, ide gyertek,
Kővel ne dobáljatok,
Hogy motyogok, bárhol járok:
Moll Magee-t, szánjatok.
Férjem szegény halász volt,
Legendás partokon:
Magam heringet sóztam mind
Egész álló napon.
S olykor a halsózóból
Ki se jöttem bizony,
Hogy járjak az áldott holdfényben,
Végig a kavicsos úton.
Gyenge voltam örökkön,
S kicsi volt gyermekem:
Szomszéd dajkálta nap mint nap,
Én magam - éjeken.
S kicsimre ráfeküdtem -
Ó, drága gyerekek!
Néztem fagy tiszta reggelén
Ő maga is - mily hideg.
Fáradt nők súlyosan alszanak!
Férjem sápadt, vörösült,
Pénzt adott, s nem is tágított,
Hogy Kinsale-be hazaküld.
Kikergetett, ajtót csapott:
Mindennek átkozott:
Én csak eljöttem csöndben,
Ne lássanak ott lakók.
-- - - - - - - - - - - - - - - - -- --
Ablakok-ajtók csukva,
Egy zöld csillag ragyogott,
Kis kusza-kósza szalmát
Rideg szél forgatott.
Így jöttem el onnét csöndben:
S Vén Martin csűrje után
Ott volt egy szíves szomszédnő,
Tüzet szított csupán.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Kiszedte belőlem a dolgot -
S bár nem volt egy vasam,
Szánva s dühösen nézve adott
Levest, kenyeret, ami van.
S mondja, a férjem biztos jön,
És hazavisz megint:
Mégis, akárhol járok,
Házban, vagy idekint,
Ha fát rakodok, ha tőzeget,
Vagy a vizet hozom,
A kicsikémre gondolok
S - önmagam - siratom,
S olykor érzem, hogy tudja ő,
Ha Isten az ajtaját
Nyitja és csillaggyertyákat gyújt,
S a szegényekre lelát.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ezért ti hát, kis gyerekek,
Kővel ne dobáljatok:
Gyertek körém, fénylő szemek,
Moll Megee-t, szánjatok.
/Ford.: Tandori Dezső/
írta: jazsoli5, 2009. jún. 12. 5:49 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Arany János: Kapisztrán (A Hunyadi-balladakörből)
Fut Mohamed földön, vízen:
Védve immár a vég Nándor:
Homlokát letörli a hős
Hunyadi és Kapisztráno.
Borulának buzgó szívvel
Boldogasszony zsámolyához,
Te Deumot, Téged-istent
Tart az ősz Hunyadi János.
Minden oszlop olyan zászlós,
Mintha mennybe szállna szárnyon:
Diadalmi dicsérettől
Dagadnak a bolthajtások.
És Kapisztrán így könyörge:
"Óh, kegyes szűz, méhben áldott!
Hála néked: mert te véded
Hullámhányta hajócskádat!
Mert karomba vén koromban
Küldsz erőt és gyorsaságot:
Paizsodnak fénye előtt
Porba hulltak a pogányok.
Óh, fedezzed a keresztet,
Hogyha már én sírba szállok:
Végső harcom megharcoltam,
Nincs több hátra e világon. -"
Ám leoldja olvasóját
Hunyadi vitéz, a jámbor:
Fon füzérbe, koszorúba,
Szép könyörgést, szép virágot.
S mind ezt mondja, míg levonja
Olvasóján a gyémántot:
"Védjed, Isten, a magyar hont,
És te, szent Szűz, méhben áldott."
És midőn a rózsát vonja - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
írta: jazsoli5, 2009. jún. 4. 6:33 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Arany János: Pázmán lovag
I
Vára öblös teremében
Jár alá s fel bajnok Pázmán,
Lépteit majd csillapítja,
Majd megindul szaporázván:
Lába, szíve egyre tombol,
Visszadöng a tölgyfa padló:
Udvaron áll, kész nyeregben,
Nyihog, prüszköl, fú a vad ló.
"Hova férjem, édes férjem?
Ily korán, ily éhgyomorral?
Panni! Gunda! Hol maradtok?
Egy, kettő, a mézes borral!
Menten itt lesz ( boldog isten!
Még hajamba' nem volt fésű) -
Ha egy percig vár kegyelmed,
Lesz kalácsom, új sütésű."
Hallja Pázmán, elfordulva,
Háza zengő fülemiléjét:
Csak pirosló füle látszik,
Az mutatja szenvedélyét:
Feje búbján holdvilág van,
Melyet érc-sisakkal föd be:
Nem felel, csak egyszer-kétszer
Kiköhent az őszi ködbe.
"Rossz idő van, édes apjok!
Nem tanácslom...hűs a reggel"-
Mond az úrhölgy és befordul,
S visszatér nagy köpönyeggel:
Várva, félve, tűrve, kérve
Áll mögötte, hogy feladja:
De bosszúsan tiltja hátrább
Könyökének mozdulatja.
"Mire véljem, drága férjem?
Honnan e rossz kedve márma?
Nem aludt jól? Rosszul ébredt?
Kénye ellen volt a párna?
Én vetem fel, két kezemmel,
Én puhítom minden este -"
Szól, s mint harmat gyenge füvön,
Remeg a szép asszony teste.
Indul Pázmán, meg sem állván
Könnyes szemnek, rezgő szónak:
De nem mindjárt leli nyitját
(Sarka felől) az ajtónak.
Néz utána egy-két percig
Szegény ifjú asszony, Éva:
Úgy nevetne! S úgy megsír, hogy!...
Soha, soha ilyen tréfa.
Mikor aztán a küszöbnél
Azt se mondja: "Isten áldjon!",
Vas kezére omlik a nő,
Csókkal hinti, hogy megálljon.
De az fogja, visszadobja,
Egyet mordul: "Vissza kígyó!"
Ráfordítja a nagy kulcsot,
S öve mellé szúrja:"Így jó!"
II.
Visegrádon a király van heverő sorral,
Nem komoly tanácsot ül, nem hadi cselt forral,
Nincsenek itt ma körötte nagyszakállú vének:
De van öröm, hejjehuja, tánc, muzsika, ének.
Odamene jó lovag, bús-haragos Pázmán,
Lépte alatt nyög a föld, csikorog a márvány.
"Ki dörömböl? Ki csörömpöl?" - "Ismeri fölsége:
Kinek az a jó bora volt, s nyalka felesége."
"Nosza hamar, a bolond! Ülj le ide, Rikkancs!
- Gondolom én, mi a baj, hol töri a bakancs -
Légy te király, én pedig egyszerű kíséret:
Mit te kiadsz, itt a szavam, álljon az ítélet!"
Összeszedi a bolond sete-suta képét,
Úgy üli meg a király aranyos karszékét. -
Odakünn az öreg, ha ki útját állja,
Kilenc szobán keresztül döfi, taszigálja.
"Megkövetem a király fölséges személyét:
Nagy harag és nagy panasz nyomja szívem mélyét:
Nem vagyok én boros ember - bor nekem a bánat!
Megkövetem, ha szabadabb szóra nyitom számat!
Jöttek, uram, udvarodtól ifjú legények - -"
"Mi dolog ez? S idehaza maradtak a vének?"
"Nem az a baj, uram, király, más nekem a gondom:
Odajöttek vadászni, fiatalok, mondom - -"
"Vadasodat megrohanták? Tilalomba törtek?"
"Dehogy, uram! Annyi van ott, vigye el az ördög.
Annyi a vad erdeimben, se szeri, se száma -
De, ha szóhoz nem jutok, nem lesz vége máma.
Este magyar lakomán szívet melegíténk,
A királyért, a hazáért, poharat üríténk -"
"Teleitták magukat? Összeverekedtek?"
"Dehogy itták, dehogy itták! Szépen lefeküdtek.
Reggel, uram, indulnak, köszönik a szállást -"
"S nem fizetik, ugye bizony, a vacsorát, hálást?"
"Beste kura fi...zetésért látni a vendéget!
Magyar ember nem teszi azt, tudja-e fölséged!
Reggel uram, valamennyi útnak ered szépen,
De az egyik visszaoson - ez a bajom éppen -
Azt az egyet, uram, király, a radnai Szűzre!
Megölöm - ha majd jutok is a gyehenna-tűzre."
"Nagyon illő a panasz, jó lovagom, Pázmán:
Ilyen eset még nem esett magyar ember házán:
Útnak ered a vendég, visszaoson egyik:
Azt az egyet megölöd: nagyon helyes eddig."
"Átkozom is!...Nem vagyok én se bolond, se részeg:
Hogy valaki jő-megy, azért gyilkos nem lészek:
De mikor a küszöbön állt feleségem, Éva...
Ezer átok! Megölöm, megölöm azt, még ma!"
"Nagyon okos a beszéd, jó lovagom, Pázmán:
Hiba lenne, ha valahogy félremagyaráznám:
Feleséged a folyosón - vagy küszöbön álla:
Pedig, ugye, ritka eset volt ez eset nála?"
"Gyilkolom is! Uram, király, értse meg a szómat!
Elrabolá földi kincsem és mennybéli jómat:
Megcsókolta - úgy segéljen! - szemeim láttára:
Hej, hogy elébb nem tudék kapni paripára!"
"Fejedelmi hitemre! - és a hit nem szellő -
Meglakol a vakmerő, a semmirekellő!
Tegyen a kar igazságot! Víjon veled szembe!
Hogy is hívják? A neve se jut már eszembe."
"A nevét...azaz, hogy...azt nem tudom éppen!
De talán meglelem felséged körében. -
Ez az, uram! Itt van, uram: kutya egye máját!"
- S kimutatá a lovag...magyarok királyát.
III.
Gyűl Visegrád kandi népe,
Férfi és nő, agg és gyermek:
Valami lesz a vár alján,
Hogy sorompót, sátort vernek:
A poroszlók ütlegéért
Nem adják e mai látást:
Otthon macska ül a padkán,
Ütheti a kő a rántást!
Kapu kondul, szárnya fordul,
Lobog a toll, a kürt harsan:
Jó vitézek, harcra készek,
Mind lejőnek, gyűlve gyorsan.
Zárt sisakkal két levente
Olyan, mint a kéményseprő,
Ujjal mutat rá a gyermek,
Ölbe sír az aprócseprő!
"Félre, félre...pálya mérve!
Fék szorosan! Lándzsa szögbe!
Jól vigyázz...fuss! - Futnak aztán,
Dobog a föld, mintha nyögne:
Fogy a térség, nő az ember,
Paizs, dárda összeroppan:
Hátracsuklik a jó Pázmán,
S úgy leszáll, hogy szinte puffan.
"Talpra bajnok! Semmi, semmi:
Túlugortál a veszélyen -"
Szól amaz, felütve siskát:
A király az: éljen! éljen! -
"Éljen!" - mondaná a harcfi,
Amint szeme könnybe lábog,
De szavak helyett vére buggyan,
S vérrel együtt három zápfog.
"Isten engem! - a király mond -,
Nem akartam, jó levente:
Három ily fog! Aranyt érő!
És még bírta volna, nemde?
Három ily fog! Úgy sajnálom,
Nem mondhatom ki eléggé:
Jó szerencse, ha ezúttal
Közte nincs a bölcsességé.
De hogy, íme, jó tanáccsal
Fűszerezzem e kis tréfát:
Másszor ülj honn, ha bajod nincs,
És becsüld meg jobban Évát."
Így a fölség: de tanácshoz
Kalácsban se lett adósa:
Három fogért, három falu
Lőn a díj: Som, Somogy, Pósa.
Vígan kocog haza Pázmán,
Tarsolyában kutyabőre:
Ám szekérrel asszonyához
Vásárfia ment előre.
Kérdi Éva ezt is, azt is
- Úgy jő neki, mint egy álom -,
De a férje mind ezt hajtja:
"Tartsa isten jó királyom!"
írta: jazsoli5, 2009. máj. 28. 6:06 - címkék: ballada, víg és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Arany János: Endre királyfi
"Mit kötögetsz, mit fonsz selyem-arany szállal,
Én szép feleségem, Johanna királyné?
"Neked, uram, látod, hímezék palástot
Koronázó napra: zsinórt vetek arra."
Mosolyog az asszony, de csak szeme, szája. -
"Endre fiam, félek: gonosz itt a lélek."
Gyanús szeretet az, sohase visz jóra:
Nápolyba, vitézek! Bosszúra, bosszúra!
"Fiam, édes Endrém, nincs e dolog rendén:
Jer vissza hazádba, szép Magyarországba."
"Nem, anyám: meghalnék, szívem kiszakadna:
Szeret is Johanna, mint a maga lelkét:
Hímezte palástom selyem-arany szállal,
Rá mentekötőt is gyenge tíz ujjával."
Hímes szeret az, sohase visz jóra:
Nápolyba, magyarok! Bosszúra, bosszúra!
Búcsút veve anyja, Erzsébet királyné:
"Íme, az ujjadra köves, arany gyűrű,
Felvonom azt mindjár': s méreg, acél nem jár:
Ősz remete adta, pápa megáldotta." -
"Lakol is hát nékem, asszony-feleségem,
Mind, ki az udvarnál gonosz ellenségem!"
Bolond bátorság az, sohase visz jóra:
Nápolyba, vitézek! Bosszúra, bosszúra!
Kulcsos Averszához, daliás nagy garral,
Az egész udvarral, megy Endre vadászni.
Fogadá ott sokszor éjjeli szállásra,
Lakoma-, hálásra egy régi kolostor.
"Édes uram, most is ott legyen a háló."
Veti azt Endrének a sok lesben álló.
Rettenetes éj ez, sose virrad jóra:
Nápolyba, magyarok! Bosszúra, bosszúra!
Meghitt kamarása szólítja ki Endrét
Éjjeli órában, felesége mellől:
Nosza, csak rátámad kívül a zsiványhad,
Megfojtani kézzel, másképp sose vész el.
Lehányja magáról gyilkosait karja,
S hogy nyitni akarja, nem nyílik az alvó.
Áruló szeretet sohase visz jóra:
Nápolyba, vitézek! Bosszúra, bosszúra!
Másnap egész udvar régi kolostorbul
Vígan hazafordul palotás Nápolyba:
Szép Endre királyfit holtan, temetetlen
Leli majd a kertben, aki elébb rányit:
Szorítva nyakára egy drága zsinór van
Zöld selyem fonálból, fényes arany szálból,
Gyilkos szeretet volt, búra vive, búra:
Nápolyba, magyarok! Vérbeli bosszúra!
írta: jazsoli5, 2009. máj. 27. 7:19 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Arany János: A honvéd özvegye
Csatába ment az ifjú honvéd,
Kemény, véres volt a csata:
Tengernyi néppel küzdve, megtört
A felkelők kicsiny hada:
De megtartá a tért, hol aznap
Élet-halálra ütközött:
Mert ott esett el mind a téren!...
A honvéd is azok között.
Ottan feküdt a haldoklók közt,
Nehéz két sebbel kebelén:
Két seb...mind a kettő halálos -
Egyik jobb, másik bal felén:
Nyílt, éktelen, mély, iszonyú, de
Már fájdalom nélkül amaz:
A másik, ámbár láthatatlan,
Gyötrőbb...mert a szívében van az!
"Nem volna énnekem siralmas -
Az ifjú felnyög, felkiált -
Rövid életemre koszorúnak
Föltenni e dicső halált:
S panasz nélkül fetrengenék itt,
Ha eltiport testemen át
Diadalra száguldanának
A harci fújó paripák.
Ha buzgó vérem hullatása
Éretted, óh, te drága hon,
Nem esett volna ily hiába...
Múló jegy, összedőlt romon!
Ha áldozat gyanánt esém el,
De nem mint síri áldozat,
Mely vérrel önti bár meg a sírt,
Beléje életet nem ad.
És enyhe voln' e kő alattam,
Ez a halál vetette ágy,
Ha láthatnám még egyszer őket -
Kikért ez a szív élni vágy:
Ha végálomba csókolhatná
A hív nő e bágyadt szemet,
Miután egy búcsúpillanattal
Megláttam őt s gyermekemet.
Isten hozzád, lelkem, fiacskám,
Bús, téli fán kis, árva lomb,
Játéka minden förgetegnek,
Mely gyönge ágaidra ront.
Isten veled, hölgy...oh, te nemrég
Menyasszony, és már özvegyem:
Mért oly soká nem élek, mint fog
Szerelmem élni szíveden!"
Száll a sóhaj...elhunyt az ifjú,
Egyedül - annyi nép között!
Bajtársi még látták elesni,
Nem már, midőn elköltözött.
Széles, nehéz, sötét szárnyával,
Miképp egy óriás madár,
Árnyazta bé a vérmezőt egy
Homályos felleg...a halál!
És a felleg, mint súlyos köd,
Borult a völgyre vastagon:
Elkezde a harcos enyészet
Rabolni a halottakon:
Nem ismeri többé meg a nő
Férjét - az apa nem fiát:
Rokonért rokon, mátkáért mátka
A tért hiába futja át.
De a kétértelmű halálnak
A kósza hír is kötve hitt:
Sokáig várta sok beteg szív
A harcból vissza kedvesit.
A honvéd ifjú hölgye is várt...
Napról - napra kikérdezett
Minden madárt, minden szellőt, mely
A harcmezőről érkezett.
Minden nap éledt, minden este
Kihalt szívében a remény:
Viselte már a hervatag bút
Arcán - nem még a gyászt mezén:
Majd fölvevé a bánatos mezt
És...arca rózsaszín leve:
Ő is azokhoz lőn hasonló,
Kiknek "szép özvegy" a neve.
Mint a virághoz, mely kitárta
Kelyhét, a méhek és lepék,
Gyűlvén hozzája szép imádók,
Kinyílott szívét meglepék:
Azóta szellőt is, madárt is
Még sürgetőbben vallata:
S midőn, amit várt, bizonyos lőn...
Kezet más ifjúnak ada.
Feledte a feledhetetlent:
S midőn a nászi vigalom
Beálla, szíve sima volt már,
Mint rég elült, ó sírhalom.
Melyen az élők gyönyöréül
Hímes, virágos fű terem...
De már alant porában a port
Rég elenyészé a verem.
Víg a menyegző: cseng a jókedv:
Hullámzik a dal és zene:
Sugár gyanánt lejt a menyasszony,
Hódít, varázsol kelleme:
Künn rémes éjfél átkozódik,
Fú, sír dühében a vihar:
Benn az öröm jár tölt kehellyel,
A zene szól, a tánc szilaj.
Egyszerre - mint éj a villámtól -
Megnyilatkozik a terem:
Küszöbjén sárga, véres arccal
Megáll a honvéd hirtelen.
A vigadók egymásra néznek.
Rémülten felsikolt egy hölgy,
Alatta, mint mélységes örvény,
Indul, forog, süllyed a föld.
"Ne félj, ne rettegj a hívatlan
Vendég miatt, óh, szép ara! -
Így búg a honvéd bánatos, de
Komoly, ünnepies szava. -
Ne reszkess a férjtől, ki férjed
Körében, ím, meglátogat,
Nem fogja visszakövetelni
Sem szívedet, se jobbodat.
Jötte, hogy , amit sejte a hír,
De nem láttak tanú szemek,
- Amit te hinni úgy siettél -
Halálomról meggyőzzelek.
Igen! Mi elváltunk: szabad vagy:
Enyém a sír, tiéd a jog -
Mert a halottak nem pörölnek,
És én azok közül vagyok.
Eldobtad a tiszteletes gyászt,
Korán vetéd el azt, korán,
Meglehet, e gyász néha-néha
Emlékeztetett volna rám:
És eldobád - hajh, mint csalódtam! -
Azt is, aminél egyebet
Alig szerettél bennem: egykor
Hiú bálványod...nevemet.
De nem vádollak, óh, e vádat
Inkább magamra emelem:
Annyi őszinte érzeményért,
Mit eltékozla kebelem,
Annyi reményért, mely csalárd lőn,
És annyi esztelen hitért,
Szerelmemért, mely végtelen volt...
És íme, most itt van: mit ért!
Élj boldogul...ez könnyű annak,
Ki, mint te, oly hamar feled -
Még egy rövid szót gyermekemről,
Azután, hölgy, isten veled:
Légy anyja és nem mostohája,
Nehogy eljöjjek egy napon,
És elvezessem kézen fogva
Őt is oda, hol én lakom!..."
Víg a menyegző: cseng a jókedv:
Szól a zene, a tánc szilaj:
Künn rémes éjfél átkozódik,
Fú, sír dühében a vihar -
Mi elrémíti a menyasszonyt,
Nem volt egyéb, mint képzelet.
Mosolygva nyújtja karját táncra...
Aztán feled, feled, feled!
írta: jazsoli5, 2009. máj. 25. 5:35 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Arany János: Török Bálint
Izabella királyné Budában
Azt se tudja, hova lesz buvában:
Két ellenség kétfelől szorítja,
Szívét a gond százfelől borítja.
Összegyűjti budai tanácsot:
"Jó emberek, adjatok tanácsot:
Boldogasszony temploma keresztjén
Török zászló lengjen, vagy keresztyén?"
Szól bíró nagy isten szavával
Tizenharmad szék-ülő magával:
" Mire a nap még egyszer kisütne,
Német zászló lesz oda felütve."
Titkos éjjel a kaput kinyitják,
Magyar urak ezt nem is gyanítják:
Török Bálint, György barát, vezérek!
Kár alunni mostan a vezérnek.
Nem aluszik a barát, felébredt:
Török Bálint ruhát sem cserélhet:
Az ellenség, ki nyakra, ki főre,
Takarodik a várból előle.
Jár a barát postája, követje,
Szolimánhoz titkos üzenetje -
Maga Bálint csak morog, csak ümget:
"Ez is elád maholnap bennünket!"
Sárga lovát nyergelik atlaszra,
Úgy robog a budai piacra,
Nagy sokaság közibe úgy léptet:
"Halljátok ezt ti, budai népek!
- Áruló az, áruló a neve,
Verje meg a magyarok istene,
Aki Budát - gyilkolom a fattya! -
Kettő közül egynek is feladja."
- "Áruló az, áruló a neve,
Verje meg a magyarok istene,
Aki Budát közülünk feladja,
Török Bálint szavát nem fogadja."
Érkezik a vad pogány, sereggel:
György, a barát, összesúg ezekkel:
Maga Bálint, ha szívből, ha színre,
A basának dolgozott kezére.
"Két ellenség a Duna-két-parton:
Kevés annak az én egy jó kardom:
Egyiket a másikkal - hiába!
Ahogy lehet" - gondolja magába'.
Hétfő napon hajnalhasadáskor,
Veresebb az ég alja, mint másszor:
Hajnal előtt a Szent György terére
Vágtatott a magyarok vezére.
Ágaskodik a jó lova magasra,
Kukorékol a csaták kakassa:
Hej, mit akar a Bálint ma reggel
Török-magyar egyesült sereggel?
Amit akar, azt meg is teljesíti,
Hajnali szél zászlaját röpíti.
Maga pedig kardját emelinti
Török Bálint, jó vitéz, Enyingi.
Széles a víz a Duna árkában:
Ne menj neki, bolond cseh vaktában!
Nekimenne, ha partja se volna,
Vize helyen pokol tüze folyna.
Fut a vezér maga is, vesztébe,
Beletört a gyalázat szívébe:
Szegény öreg! Hogy ki nem húzhatta,
Futásában elvérzik miatta.
Török Bálint, jó vitéz, Enyingi!
Vitézséged ne mutasd nagyon ki,
Mert a pogány bizony megigenli,
Gonosz barát ellened ingerli.
Gonosz barát hitszegő tanácsa
Azt a vermet csak ássa, csak ássa,
Ki miatt lesz Budavár bukása,
Török Bálint hálóba jutása.
Győzedelmes ütközet elmulván,
Izeni a Szolimán nagy szultán:
"Fiam, Bálint, magyarok vezére,
Jöszte hozzám ebédre, ma délre.
Jösszte az ország nagyával,
Izabella királyné fiával:
Atyja után én vagyok az atyja,
Árvaságát meg nem is siratja."
Gondolkozik a Bálint magában:
Nem lesz-e jobb maradni Budában?
Mintha súgná, valami azt mondja:
Ne menj, Bálint, a török táborba!
Királyasszony ellenben azt mondja:
"Török Bálint, te segíts bajomba':
Gyermekemet nem adom barátnak,
Szívében nincs érzelme apának.
Neked adom, hűséges jobbágyom!
Neked is van két fiad Torbágyon:
Mintha egyik volna most öledbe',
Viseld gondját, úgy adom kezedbe." -
Hosszas ebéd a török szultáné,
Hátra van még a feketekávé:
Török Bálint tétova tekintget:
"Körülfogott a janicsár bennünket!
Nézz ki, fiam, gyenge kis apródom!
Látsz-e nagy port a budai úton?"
- "A szombati kapuja kitárva,
Ott megyen a sok török Budára."
"Nézz ki megint, édes kis apródom:
Jaj, istenem, be szörnyen aggódom."
- "Izabella királynét csalárdul
Költöztetik kifelé a várbul."
"Harmadszor is nézz ki még, apródom:
Oh, hogy erről már tenni nincs módom..."
- "Boldogasszony tornya tetejében
Félhold ragyog a kereszt helyében."
Jó parancsa Szolimán szultánnak,
Parancsolja Verbőczi Istvánnak:
"Te fogsz lenni az ország bírója:
Török Bálint itt marad egy szóra."
Parancsolja azután barátnak:
"A csecsemőt vidd el az anyjának,
Te fogsz lenni ország kormányzója:
Török Bálint itt marad egy szóra." -
"Hej, az a szó több-e, mint egy másik?
Minek jöttem én azért Mohácsig!"
"Fiam, Bálint érjük el Eszéket:
Becsülettel hazaküldlek téged."
"Hej, az a szó hosszú már egy hétig:
Hosszú nekem Budától Eszékig."
"Fiam, Bálint, ne tüzelj, várd sorra:
Hadd megyünk le, ne tovább, Nádorra."
" Nagy Szolimán! Nagy a te hatalmad,
Nádor alól most tovább lecsalhat..."
- "Kutya voltál, az maradsz, de vason:
Láncot neki, hogy ne haraphasson!
Várja szegényt - beh mihaszna várja! -
Odahaza a szép, két kis árva:
Minden reggel kimegy az utcára,
Édesatyját de mihaszna várja.
Várja szegényt szerelmes, szép nője:
Ki-kiáll a magas könyöklőre:
Fehér képét ereszti karjára,
Úgy zokog, hogy mégse jön a párja.
Héttoronynak egy sötét zugában
Török Bálint üldögél magában:
Ifju korát a vénség megszánja,
Megérleli, s a halál levágja. -
írta: jazsoli5, 2009. máj. 22. 10:40 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Arany János: Hunyadi csillaga
Csillag tűnt fel, fényes csillag,
Merre a nap télben feljő:
Tiszta volt a mennyek boltja,
Semmi pára, semmi felhő.
S valamennyi égitestet
Homályossá tőn a szégyen,
Hogy, miként az, nem ragyognak
Összevéve hárman-négyen.
De koronkint amaz egynek
Fénye elhalt, oly sötét lett!
Bárha semmi köd vagy pára,
És az égbolt tisztán kéklett.
Ámde újra, még teljesben
Ragyogott fel szép világa:
Mint a gyémánt, oly tündöklő,
Mint az arany, olyan sárga.
Látta ezt egy földön járó:
A sötétből, mely övezte,
Vággyal nézve ama fényes
Csillagokra, messze, messze...
S álmodozván, így sóhajtott,
Így óhajtott fel a jámbor:
"Haj! Ki vagy te, sárga csillag,
Ismeretlen égi vándor?
Nem vagy-é te ama bolygó,
Minden bolygók fejedelme,
Kinek útját szabja, méri
A tudákos emberelme?
Nem vagy-é te ismeretlen,
Szebb egekből új jelenség,
Hozva nékünk e vén földre
Balszerencsét, jó szerencsét?
Nem vagy-é te boldog szellem,
Megidvezült, megdicsőült,
Hogy vigasztalj a mostanról
Hogy reményt nyújts a jövőrül?"
Ekkor ábrándos lelkében
Így zendült meg valamely szó,
Mintha csak a csillagokbul
Válaszképpen lehallatszó:
"Én vagyok az! Földi ember,
Fajod régi büszkesége,
Neved így zeng, míg egy név lesz:
hunyadiak dicsősége.
Kinek tiszta, ép erkölcsén
Semmi csorba, semmi szeplő:
Kinek, egyaránt kezében
Nagy volt a kard és a gyeplő..."
/Előhang akart lenni a Hunyadi-balladakörhöz. A. J./
írta: jazsoli5, 2009. máj. 20. 7:13 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
George Gordon, lord Byron: Childe Harold indulása
1
Oh, Múzsa, szent hellászi hajadon,
Ég-szülte, lant-regélte szép alak,
Kopván neved sok kontár ajakon,
Dicső halmodról most hogy hívjalak?
Bár láttam, hogy fut a híres patak,
És megsirattam Delphi dőlt díszét,
Hol a csendet halk hab csendíti csak,
Feverjem-é most bús Kilenc Szűzét,
Hogy védjék énekem, s szítsák szerény tüzét?
2
Élt Albion partján egy ifjú úr,
Kinek nem volt kenyere az erény,
Duhaj volt nappal, s felveré vadul
Az Éj álmos fülét: - nem volt merény,
Bizony, amelyre nem lett von serény,
Szürcsölve kéjt s tivornyák színborát,
Kevés dolgot becsült e föld terén,
Lotyókat persze s céda cimborát,
Minden rendű léhűtők cenk sorát.
3
A neve: Childe Harold: - s tovább mi még:
Mily vérség s származás, elmondani
Nem illik: jó nevük volt, ez elég,
Mely egykor tudott fényt is ontani.
De hajh! egy korcs sarj el tud rontani
Mindent, s a régi nagyság tovatűn!
S az ősök hír-bolygatta csintjai
S dísz-próza s vers, hazudva nagyszerűn,
Nem tesz szebbé rútat, s nem lesz erény a bűn.
4
E Childe Harold csak lebzselt a verőn,
Sütkérezett, mint más finom legyek,
Mit sem törődve, hogy az óra jön,
S a metsző szél sziszegve szór jeget.
Ám éltéből alig egy negyed
Pergett le, rosszabb balsors érte el:
Csömör tölté el a kéjenc-begyet,
S utálni kezdé ős honát, amely
Mint cella tűnt elé, rideg, remete-hely.
5
Így ért a bűnök útvesztőin át,
De bűnbánón magába mégse tért,
Nagy nővadász volt, ám csak egy leányt
Imádott, akit, hajh, hiába kért.
Boldog szűz! elkerülte e ledért,
Ki vad csókkal befente vón buján,
S elhagyta volna durva kéjekért,
Elverve kincsét új hejehuján,
S nem vágyva percre sem családi csend után.
6
Most, végre, Childe Haroldnak szíve fájt,
S úgy érzé: céda társiból elég!
Mondják, szemén könny gyászolt néhatájt,
Bár visszapréselé a Büszkeség:
Bús sétáit borús gondok lesék,
S úgy tervezé, honát elhagyja már,
S megy tengeren túl, hol tüzes az ég -,
A kéjjel eltelt, most kínokra vár,
Fut, - oh, más tájra csak! - bús alvilágba bár!
7
Atyái várát elhagyá Harold,
Tág csarnok volt az, tisztes, ősi lak,
Bár agg tetőin rég romlás tarolt,
Daccal dagadtak a tömör falak,
Ős zárda-tömb! - s ma szennyezi salak!
Mert hol vakhitnek szállt barlang-pora,
Vénusz lánysereg zeng most, mintha csak
Újulna víg csuhások tűnt kora,
Kikről szapulva szól adomák dús sora.
8
Gyakran Harold, bár víg volt még s duhaj,
Érzé, agya furcsán nyilallni kezd,
Emlékek fájtak tán, holt mérgű jaj,
Kijátszott bú, mely karmot mereszt?
Nem tudta senki, nem sejthette ezt:
Harold nem volt nyílt, közlékeny fiú,
Lágy szív, mely enyhül, míg bő szót ereszt,
Nem is vágyott baráti, szép szavú
Vigaszra - hagyta csak: fájjon a furcsa bú!
9
S nem is szerették - bár csarnok s szalon
Ölén körülfogták a léhűtők,
S hízelgők zsongták, lebzselőn, falón.
A víg "má"-n könnyű szívvel tort ülők, -
Egy sem szerette - s hát a drága nők?
Mind rang- s cafrang-imádó, balga lény,
Ha Ámor ezt ád, jók s kezesek ők,
Mert lányt meg molyt csak egy szédít: a fény,
S Mammonnal szemben egy szeráf is rút szegény!
10
Jó anyja élt még - gondolt rá Harold,
De távozóban elkerülte őt,
Hő érzelme egy nővért is karolt,
Őt sem köszönté bús útja előtt,
S pár híve sem látta az elmenőt:
Ám mégse volt a szíve érc, hideg,
Oh, ti, akiknek lelke odanőtt
Pár kedves tárgyhoz, ugye érzitek:
Nem enyhít a búcsú, csak szívünk vérzi meg.
11
Házát, honát, minden jussát s javát,
Nők drága hangját, nagy szemükbe kék
Tüzet, hajuk selymét, kezük havát,
Miktől egy szent is bűnbe dőlne még,
S mik ifjú vágyát rég torkig telék,
Nemes nedűt kupák habzó ölén,
S a csalfa fényt mind otthagyá: elég!
Ment, könnytelen, túl tenger tükörén
Pogány partok felé, túl ekvátor körén!
12
Telt a vitorla, táncolt lenge szél,
Mint aki, hogy viheti őt, örül,
Gyorsan fakult a parti szikla-él,
S már habba süllyedt el köröskörül -,
S ekkor, tán, mint ki gyorsan csömörül,
Már bánta útját - ám a gondolat
Elszunnyadt benne, s mely az ajkra gyűl:
A jajt lenyomta: társi azalatt
Sírtak mint a gyerek, s a szél fütyült, szaladt.
13
De amidőn a nap tengerbe halt,
Harold, mint néha rég, hárfához ül,
S bár nem tanult, kipenget némi dalt,
Tudván, hivatlan nem lesi ki fül:
Veri bús ujjal, titkos-egyedül
A barna éjben a búcsú szavát,
S míg a hajó hószín szárnyon repül,
S hanyatló partok ködbe múlnak át,
Az elemek közé sóhajt: "Jó éjszakát!"...
/Ford.: Tóth Árpád/
írta: jazsoli5, 2009. máj. 1. 15:17 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Anton Askerc: Koronázás Zágrábban
Zágrábban zúg a sok harang.
Még sohse ennyi tompa hang...
"Elő, elő jobbágy, nemes,
Királyi nagy-nagy ünnep ez!
Szlovén falu ahol van egy,
Hívó szavunk ma hallja meg!
A messzi,sík horvát vidék
füleljen, s hallja a póri nép!
Zengesse messze messzi táj:
Gubec az új parasztkirály!"
Utcák ölén és szögletén
úgy döng a dob, mint sohse még:
"Elő, elő zágrábi nép!
Parasztot vár királyi szék.
Amott a Márkus temploma -
királyt avatni mind oda!"
Szent Márkus templomára néz
a vasból ácsolt úriszék.
A trón előtt mint szálfa áll
Gubec, a nagy dicső király...
Erkély, ablak megtelve ring,
a koronázást várja mind.
Gubec dacosan szembenéz,
nem állják izzó két szemét.
Süveg virít bozont fején.
Hát nem merész szabad legény?!
Süvegjén tarka toll lebeg,
s fenyőfüzér, szalag helyett...
Most három hétrét görnyedő,
palástos férfi lép elő:
mindhárman földig hajlanak -
ruhájuk szikráz' mint a nap.
Előre lép egy, s így hebeg:
"Urunk, királyunk üdv neked!
Az Úr a vágyad tudta rég:
Melletted áll ma mind a nép.
Itt, Zágráb ősi főterén
új trónt akartál, fővezér!
Itt a trón! Nézd meg jól, ez itt!
Izzó arany, mit tűz hevít...
Hogy ülsz rá? Ó, mutasd nekünk,
alázatosan kérlelünk...
Nem félsz talán! Mi az, remegsz?
Megéri, hogy birtokba vedd!"
Előre lép amaz, s kiált:
"Éljen Gubec, a pór király!
Királyunk így te nem lehetsz -
királyi díszre vár fejed...
Ott ülsz már fényes trónodon,
s most koronádat átadom.
Felséges úr, legyél kegyes,
fogadd kezemből, meg ne vesd!
Aranyként izzik, jó meleg,
ott állt kicsinyt a láng felett...
Csak nem remegsz? Ily óriás!...
Te érdemelted, senki más."
A harmadik is így kiált:
"Éljen Gubec, a pór király!"
Mily illő, lám, az ékszered!
Nemesre váltja képedet...
Oh, szláv király, parasztvezér,
alattvalód ím arra kér,
e lángoló, tüzes jogart
utolsó ékszerül fogadd!
Szorítsd, öleld, s a népedet
bölcs pálcáddal majd így vezesd!"
S ahány harang, az újra bong,
ahány dob, az újra dong:
"Zengesse messze messzi táj:
Gubec az új parasztkirály!"
Tűztrónusán ott ül Grubec,
ajkáról vérző szó csepeg:
"Reátok hát király tekint,
de mikor lesz, hogy szól megint?
E nép már vélem egyesült,
s frigyünk e tűzzel szentesült...
Oh, szomorú nagypéntekünk!...
Az ősi jog még jár nekünk!
S én minden pórt felvértezek:
e nap legyen emlékezet!"
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 21. 14:09 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Szlovák népballada: Élt egy özvegy édesanya
Élt egy özvegy édesanya,
szegény volt az istenadta,
volt néki nyolc legény fia
és egy lánya, Katarina.
"Édes lányom, állj a sorba,
menj szolgálni a majorba,
a majorba, a majorságba,
a hercegék udvarába."
Tehenet fejt Katarina,
mellette a herceg fia,
Katarina friss tejet szűr,
a hercegfi mellette ül.
Katalin a szobát sepri,
szemetet visz a hercegfi,
edényt mos el Katarina,
ott szundít a herceg fia.
Kató kezét tördelgeti,
készülődik a hercegfi
. . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . .
"Hej, Katalin, mondd el rendre,
téged ki ejtett teherbe?"
"Édesanyám, senki, senki,
vagy valaki, a hercegfi."
A hercegfi öreg anyja
Kató fejét levágatta,
Kató fejét levágatta,
a templomhoz hantoltatta.
Hadból jön az ifjú herceg,
mögötte az úri rendek,
mind az urak a kastélyba,
ifjú herceg a majorba.
"Béres, béres nyisd kapunkat,
hadd lássam meg kis Katinkat!"
"Katarina nincsen itthon,
a templomnál nyugszik titkon."
A herceg nem várt egyet se,
két jó kardját kikereste,
az egyikkel sírját ásta,
másik a szívét átjárta.
Pihenjen hát test a testtel,
s három lélek az Istennel,
csak az az egy öregasszony
nyugtot többé soha nem lel.
/Ford.: Csuka Zoltán/
írta: jazsoli5, 2009. márc. 26. 18:53 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Szlovák népballada: Élt egy molnár az erdőben
Élt egy molnár az erdőben
fia messze idegenben,
húsz éve már elment hadba,
apját, anyját nem láthatta.
Mikor hadból megjött végre,
elébe ment a nővére:
"Édes bátyám, csakhogy itt vagy,
húsz éve már nem láttalak."
Kicsi húgát kifaggatta,
vajon hol van apja, anyja.
"Apánk, anyánk nincsen itthon,
misén vannak a templomban."
Jön már haza apja, anyja,
fut a lányka szívszakadva:
"Egy katona van a házba,
szállást kér ma éjszakára.
Aranyöv rajt' és aranyvért,
adott nékem kétszáz tallért,
meg is kért, vigyázzak rája,
s adjunk szállást éjszakára."
Mikor éjfélt elütötte,
férjét a nő felköltötte:
"Kelj föl, molnár, ne várj tovább,
gyilkoljuk meg a katonát."
Fölkelt a lány reggel korán:
"Hová lett az én katonám?
Mért nem maradt itt reggelre,
elment talán s hová, merre?"
"Ugyan, lányom, mit kérdezed,
vagy tán közelről ismered?"
"Hiszen bátyám járt minálunk,
akit húsz éve nem láttunk."
A molnárné felsikoltott,
az örvénylő vízbe ugrott,
a molnárt meg a vadonban
ott találták egy fán, holtan.
/Ford.: Csuka Zoltán/
írta: jazsoli5, 2009. márc. 26. 18:40 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Vörösmarty Mihály: A buvár Kund
Túl a mezőn, túl a hazán,
S a part fölött, a nagy Dunán
Ki népe zajlik ott?
Föl Endre! Béla! föl magyar!
Ellenhad az, mely vészt akar,
Ellenség zajlik ott.
Ő az, ki partidon halad
És száz hajót és száz hadat
Hoz, oh hon, ellened,
A gőgös Henrik az, ki rád
Hoz háborút, és hoz halált,
S bizik, hogy eltemet.
Föl Endre! Béla! föl magyar!
Pozsonyhoz kell a férfikar:
A vítt Pozsony megremeg , -
S melyik magyar nem megy, ha kell?
Utánok a hon puszta hely:
Mind harcon termenek.
De a király bús, s Béla szól:
"Csaták miatt ha nyughatol
Oh ifju szép hazánk?
Teremt-e Isten több magyart,
Mig a világ, mig napja tart,
Ha mink is elfogyánk?"
S fellázad a bú, a harag
Busult szivekben háborog,
Mint tenger és vihar:
Még inkább vért, hadat kiált
S hirért, hazáért száz halált
Kész halni a magyar.
Csak barna Kund nem háborog:
De bátor szíve feldobog,
Mint hegyben a tűzár:
"Halld, Béla, majd ha éj jövend
S a part fölé száll néma csend,
Ott Kund egy szóra vár."
Csekély a szó, köz a vitéz,
De úgy van mondva, oly merész,
Hogy nem lehet hazug.
Hős Béla parthoz tart legott,
Hol vészben a megcsapdosott
Dunának árja zúg.
Járása, mint a rémeké.
Éjfélileg le a fölfelé
Dobog magányosan:
S még semmi hang, még semmi jel:
Kund nem jő, távol és közel
A puszta szél rohan.
Ki az, ki a víz szörnyekint
A förgetegre föltekint
S meg habba öltözik?
Ki vagy te, ki jársz alatt
S ijeszted a futó halat,
Mely mélyeken lakik? -
Vésztűzben néha vizen át
Henriknek látni táborát,
S Pozsony kivillanik:
S ím a Dunából szirt gyanánt,
Egy ember, kit mély árja hányt,
Sötéten felbukik.
"Hah Kund te vagy?" - s még nem hiszi_
"Hah ember!" - őt így kérdezi:
"Mi dolgod ott alant?"
"Hejh Béla! víz hullámiban,
Míg rajta zúgó víz rohan,
Jó lenni ott alant."
Szól Kund - és ő az. - "Nézz oda,
Hol Henrik felriadt hada
Tolong a víz iránt!
Nézd táborában mint remeg:
Hajóit e kar fúrta meg:
Hadd vesszen aki bánt."
S villám tüzénél Béla néz,
Túlparton minden habba vész:
A zászlók hullanak,
Özön fut rajtok el vadon,
És száz hajón, és száz hadon
Hullámok omlanak.
Kund hol van? félre költözött,
De ollyat százezer között
Hős Béla feltalál.
S túl a mezőn, túl a hazán,
Fut, búsong Henrik vert hadán,
S Pozsony végvára áll.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 15. 6:40 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Magyar népballada: Kerekes Izsák
Hallottad-e hírét a híres Szebennek,
A híres Szebennek s a híres Mohának,
A Mohában lakó Kerekes Péternek,
S Kerekes Izsáknak, ő felnőtt fiának?
Ez egyszer ittason ment az istállóba,
Ott is lefeküvék a lovak jászlába.
Egyszer csak kimene az ő édesapja
A tornácba, s lenéz onnan a határra.
Hát bizony jődögél nagy fekete sereg,
Úgy látszik messzünnen, mint a setét felleg,
Nem tudják, miféle, kuruc-e vagy labanc,
De mégis gondolják: a szebeni rácok.
Ekkor csak lemene Izsák édesapja
A lovak jászlához, s ily szókkal mondja:
"Kelj fel, fiam, kelj fel, jó Kerekes Izsák!
Mert bizony jődögél nagy fekete sereg,
Úgy látszik messzünnen, mint a setét felleg,
Nem tudjuk, miféle, kuruc-e vagy labanc,
De mégis gondoljuk: a szebeni rácok."
Ekkor megfordula az első álmából,
De mégsem kele fel a lovak jászlából.
Másodszor kimene az ő édesanyja,
S ily szókkal költi igen hamarjába:
"Kelj fel, fiam, kelj fel, jó Kerekes Izsák!
Mert bizony jődögél nagy fekete sereg,
Úgy látszik messzünnen, mint a setét felleg,
Nem tudjuk miféle, kuruc-e vagy labanc,
De mégis gondoljuk: a szebeni rácok."
Ekkor megfordula második álmából,
De mégsem kele fel a lovak jászlából.
Harmadszor kimene szép gyönyörű mátka
A tornácba, s mindjárt lenéz a határra.
Hát jő az ellenség igen hamarjába,
És leszalada ő a lovak jászlához,
És így kezd beszélni a kedves urához:
"Kelj fel, szívem, kelj fel, itt van az ellenség,
Nem tudjuk, miféle, kuruc-e vagy labanc,
De mégis gondoljuk: a szebeni rácok."
És ekkor felugrék jó Kerekes Izsák,
Igen hamarjában a lovát kihozák,
Felköté a kardját mindjárt oldalára,
S felfordula szépen jó barna lovára,
És visszatekinte, s ily szókkal beszélt:
"Kiontatom vérem apámért, anyámért,
Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért,
Meghalok én még ma magyar nemzetemért."
E szók után lovát sarkantyúba kapja,
S az ellenség felé nagy bátran ugratja:
Hát jőnek a rácok, ő meg előttük van,
Kard-emelve vágtat igen iszonyúan.
"Add meg magad, add meg, jó Kerekes Izsák."
- A rácok előre neki azt kiáltják. -
"Látjuk, hogy vitéz vagy, de csak egyedül vagy,
A reménység téged most mindjárást itthagy,
Akármint mesterkedj, a mi kezünkben vagy!"
"Mit adok rajtatok, ha egyedül vagyok!
Kard nem jár meg engem, akármint vágjatok."
Mond Kerekes Izsák, s vagdal jobbra-balra,
Hullatja a rácot a kardja egymásra,
Egy elémentébe gyalogösvényt vága,
És visszajöttébe szekérutat nyita,
De ekkor megbotlik lovának a lába,
Ő meg a lováról a földre borula.
Jó Kerekes Izsák így járt a lovával,
A rácok pediglen karddal és dárdával
Vágják, ölik őtet, s mindaddig göbődik,
Amíg egyet sem rúg, s nem is vergelődik.
Így pusztították el Kerekes Izsákot,
Aki a kardjával levága sok rácot.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 1. 14:28 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Román népballada: A szunnyadó legény
Zöld ménta-levél,
diófa tövén
szunnyad egy legény,
szunnyad egy vitéz.
Diófa tövén,
lomb hova benéz,
ezüst cöveken
béklyóban a mén.
A föld kerekén,
bármint keresem,
nincs semmi ilyen:
béklyóban a mén,
szunnyadó legény.
Zöld lomb, tulipán,
mit tett lova lám?
Fűhöz se kapott,
mind csak nyihogott,
kantárt szaggatott,
tombolt, dobogott,
s felverte legott.
Ébredt a vitéz,
egyből odanéz,
s volt így szóra kész:
- Tedd csak, nosza, tedd,
adtam eleget,
míg megvetettelek.
Várt
volna zsivány
rád,
s ordas is ám,
de megszántalak,
kiváltottalak
s elgondoztalak:
s te nem szánod azt,
hogy így felriassz,
mígnem aluvék
s szépet álmodék:
elmátkásodék
messzeföldi lány,
nagy Mizil király
lánya oldalán,
kinek haja
fényes,
pillája
negédes,
kis-maga
kövéres,
mint galamb szemérmes,
asszony-formán ékes.
Hallja jó lova,
haj, mit szólana?
Szót így mondana:
- Gazdám, édes gazdám,
kit
nekem az isten
így
adott szeretnem,
látott álmod az,
tudd meg, hogy igaz:
méned nyihogott,
kantárt szaggatott,
tombolt, dobogott,
hogy ébredj legott.
Kelj, nosza, siess te,
rám patkót veress te,
felékesíttes te.
- Sietek, kelek,
gondot viselek,
patkót veretek,
rád díszt tetetek,
parancsra kijár
csupa aranyszál
ragyogó csótár,
s patkódnak adok
még sose kapott
ezüst darabot,
hadd jöjjön a nász,
melyet te kívánsz.
- Gazdám, édes gazdám,
kit
nekem az isten
így
adott szeretnem
szökj talpra te egybe
ugorj a nyeregbe
mindenkinél szebbre
magad felövezve,
veled hadd siessek
csobogó vizekhez,
tiszta friss
kúthoz is,
hűs lugasokhoz is.
Krajovai lányok
kezdik ott a táncot,
Zsíl mentéről szüzek
ottan gyülekeznek:
el oda jöhetne
messzeföldi lány,
nagy Mizil király
lánya is talán.
Lám, máris jöhetne:
szökj fel a nyeregbe,
mindenkinél szebb, te.
Lomb zöld levele,
vitéz fölkele,
övet öveze,
kardot is vele:
jó
ló hátára szállt,
utat talált,
hol lejtőre járt,
hol hágónak állt,
dombról völgybe le,
völgyből fölfele.
Míg ment, mendegélt,
szemközt mivel ért?
Csörgött, csattogott
ott a
móc-szekér,
hol a
Zsíl letér.
Kocsisa ki volt?
Rövid
bekecset,
szép
körbe szegett
övet s fejrevalót
viselő kicsi móc.
Jár csak
a szekér.
Rácsap
a legény,
s vágtat
is a mén,
vágtat,
mint a szél,
szállhat,
mint a hír.
Ment a legény így
kereken egy hétig,
míg Rósi de Vede
alá érkezett be
zöld pázsitos rétre:
ám ott is beérte
rövid
bekecses
kicsi
móc kocsis
vasas
kerekes
rakott szekere,
s a szekér mit hozott?
szekérben ki volt?
Messzeföldi lány,
királylány talán.
Zöld lomb, tulipán,
hazament a lány
apjához megint,
anyjához megint,
örvendtek is ők,
szerették is őt,
mátkául adták,
férjhez is adták,
elvitte vitéz
ifjú jegyese,
szép szerelmese.
Jártak a vidám
lagzin, lakomán
táncot szaporán
a királyi kertben.
Gondoljanak erre
vitézek, delik,
s akik kedvelik.
/Ford.: Szemlér Ferenc/
írta: jazsoli5, 2009. márc. 1. 7:13 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Német ballada: Rózsi
Jött pirulva Rózsi este,
Anyja várta már, s kereste.
"Hallja, piros a kend keze."
"Csipkebokor megvérezte."
Jött dalolva Rózsi este:
Anyja várta, szinte leste:
"Mitől oly piros a szájad?"
" Bogyó leve rajta szárad."
Szótlanul jött Rózsi este!
Aggódva az anyja leste.
Nézi...nézi csak elképed:
"Mi baj?...Oly fehér a képed?"
"Ásd meg, ó, a sírt előre:
Vedd ki a pénzt szemfedőre:
Végy fekete fakeresztet,
S rá fehéren írjad eztet:
Úgy jött, piros volt a keze,
Szorongatta szerelmese:
Úgy jött, piros volt a szája,
Bandi hinte csókot rája.
S jött szép Rózsi utoljára,
Halvány keze, képe, szája,
Hűtlen lett a babája."
/ Ford.: Reviczky Gyula/
írta: jazsoli5, 2009. jan. 2. 6:42 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Gottfried August Bürger: Lenóra
Lenóra virradat felé
Nehéz álomból ébredt:
"Holt vagy-e, Vilmos, hűtlen-é?
Meddig remegjek érted?"
Frigyes király hadához állt,
És Prágában táborba szállt,
S bár írni elfogadta,
Hogy él, jelét sem adta.
És vége-hossza nem szakad
A tóduló tömegnek,
S gyerek, szülő, mind ott szalad,
Egymásnak integetnek.
"Ó, végre!" - mond a gyerek s anya,
"Üdvöz!" - sok örvendő ara.
Csak a szegény Lenóra
Vár h'jába kézfogóra.
A csapaton végigfutos
Kérdezve sürgetősen:
De róla, rossz hírt, jót se hoz
Egyik jövő-menő sem.
S midőn átment a víg sereg,
Sötét haját tépdeste meg,
S őrülten hadonászva
A földet üti, rázza.
Éd's anyja is hozzászalad:
"Uram, segíts! Mi lelte?
Jó gyermekem, türtesd magad!"
S remegve átölelte.
"Anyám! Elveszve mindenem!
Egész föld semmi már nekem!
Szánalma nincs az égnek,
Ó, jaj, nekem , szegénynek!"
"Jézus segíts, ó, légy velünk!
Mondj, lány, egy miatyánkot!
Majd megsegít jó Istenünk,
Megkönyörül Atyánk ott!"
"Anyám, anyám, hiú remény!
Ne hidd, az Isten is kemény!
Ez haszna hát imámnak?
Mér' nem maradt magának?"
"Jaj, ó! Imádjad az Atyát,
Ki gyermekét segíti.
Szentségben adja vigaszát,
Bősz lángodat lehűti."
"Anyám, anyám, keservemet
Szentség se gyógyíthatja meg!
Szentség olyat nem éltet,
Ki megveti az éltet."
"Halld, lányom, hátha elfeledt
Magyar hazába' távol,
S felvéve ottan új hitet,
Bűnös szerelmet ápol?
Hagyd el felejtsd, a hithagyott
Megbánja még, hogy elhagyott:
Gaz lelke más világon
Nyugalmat sose várjon."
Elúnva császárné s király
Hadat viselni, végre
Lecsillapult a dac, viszály,
És helyreállt a béke.
S harsány zenére dob pereg,
S vidáman a dalos sereg,
Gallyt tűzve fövegére,
Családi körbe tére.
" A veszteség csak veszteség!
Anyám, de árva lettem!
Reményt nem ád se föld, sem ég,
Jaj, minek is születtem!
Aludj' ki, húnyj el életem,
Fogadj be, mély, sötét verem!
Szánalma nincs az égnek,
Ó, jaj nekem, szegénynek!"
"Jaj, magzatoddal, szent egek!
Ne menj bíród elébe!
Uram, magán kívül fecseg,
Ne tudd be bűn helyébe!
Felejtsd a bajt, mi földön ért,
Imádkozz' lelki üdvödért,
És lelked igazában,
Nem lesz jegyes híjában."
"Anyám! Mi nékem már az üdv?
Anyám! Mi a pokolkín?
Őnála, nála van csak üdv,
S Vilmos híján pokolkín!
Aludj' ki, húnyj el, életem,
Fogadj be, mély, sötét verem!
Őnélküle se földön,
Se túl ne leljem üdvöm!"
Így készté vad kétségb'esés
Egész testén remegni,
És vakmerőn Istennel, és
Irgalmával perelni.
Keblét végig roncsolta szét,
És törte, törte két kezét,
Amíg a néma égbolt
Csillagborítva nem volt.
És hallga! Künn nagy trapratrap!
És mintha ló kaparna:
S csörögve egy lovas lecsap.
Lépcső van ott s karfa.
És hallga! Ki csöndíte kint?
Halkal, kicsit csiling! csiling !
S majd érthetőn e szózat
A bolthajtáson áthat:
"Hamar, hej! Nyiss kaput, babám!
Alszol-é vagy virasztasz?
Hogyan vagy és gondolsz-e rám?
Nevetsz-e vagy siratgatsz?"
" Te vagy?...Ily késő éjjelen?...
Zokogtam érted szüntelen,
Mit kelle elviselnem!...
De hogy' jövél, szerelmem?"
"Nem nyergelünk, csak éjszakán,
Csehországból ügettem.
Érted jövék, kedves babám,
Megyünk ma mind a ketten!"
"Ah, Vilmos, elsőbb jer be csak!
Sövényt zugó szél szárnya csap.
Szelet, fagyot, szerelmem,
Feledni fogsz ölemben!"
"Hagyd zúgni, csapni, jer hamar.
Hadd zúgjon a sövényen!
Sarkantyú csörg, lovam kapar,
Nincs késni engedélyem.
Siess, ugorj', kösd fel ruhád',
Hamar mögém, s karolj csak át!
Száz mérföldet befutni,
Ma kell nászágyba jutni."
"Ah, száz mérföldön át ma még
A nászi ágyba vinnél?
Halld! A harang zúg, hallga még...
S az óra tizenegynél."
"Imitt, imott! A hold velünk,
Mi és a hold gyorsan megyünk.
Fogadj, ma célt találunk,
S ketten nászágyba' hálunk." -
"Vaj' merre van hálószobád
És nászi ágyad ebbe?"
"Távol...kicsiny...hűs, nyugtot ád!
Hat deszka két kisebbel!" -
S port rúgva, mint a szélroham,
Futnak, velük föld, s ég rohan,
Hogy ló, lovas zihálnak,
Kő-kova szikrát hánynak.
És jobbra tűnt és balra tűnt
Fa, róna hegytetővel.
És balra, jobb- s meg' balra tűnt
Falu, város mezővel.
" A hold világa, nézd, mi szép...
Így száguld a halotti nép.
Félsz, rózsám, a halottul?"
- "Nem, nem, de hagyd halottul."
Ni ott: ni a vesztőhelyen,
Kerék körül forogva,
A félhomályba' megjelen'
Egy nép, mint árny inogva.
"Csak ide, ide! Lenge nép!
Kövesd lovam', te csőcselék!
S alunni ha ledőltünk,
Táncolj vígan körültünk."
S az éji nép, huss! nyöszörög
Suhogva, zúgva hátul,
Mint száraz, sárga gally zörög
Bokron, ha vált a fátul.
S port rúgva, mint a szélroham,
Futnak, velük föld, ég rohan,
Hogy ló, lovas zihálnak,
Kő-kova szikrát hánynak.
Hogy' fut a hold sütötte tér,
Hegy, róna hogy' tűnék el!
Repül, mit csak a szem beér,
A csillagok az éggel!
"A hold világa, nézd, mi szép...
Így száguld a halotti nép.
Félsz, rózsám, a halottul?"
- "Nem, nem: de hagyd halottul."
"Pej! Hallom a kakas szavát...
A homok is fogyóban...
Hajnalt orrontok, éj lejárt,
Szaladj, pej, vágtatóbban!
Célunkat értük...végezénk!
Az ágy már kitárul felénk!
Lám, gyors a holt futása!
Célunk ez, bárki lássa!"
Eresztett gyeplővel legott
Vasrács elébe futnak.
Vesszősuhintás felnyitott
Reteszt, zárt: ott bejutnak.
S az ajtószárny nyikorogva nyíl',
Sírhantokon megy, mint a nyíl,
Útjok, s a hold sugára
Sírkőre süt s fejfára.
Nini! Egy pillanat se múl,
S juj! Rémesen , csudásan
Lovas ruhája szertehull,
Mint tapló korhadásban:
S üstöktelen, cibaktalan
Lesz koponyája hajtalan:
Csontváz porond órával:
Vigyorgó váz kaszával.
Pej fú, ágaskodik vadul.
Tűz, szikra jön belüle:
S alattok pillanat se múl,
Eltűnt, alámerüle.
Üvöltés a magasba' fent,
Nyöszörgés a sírokba' lent.
Lenóra borzadozva
Küzd, halni még habozva.
Holdfénybe' most a szellemek
Egymást körülkarolva
Sebes körtáncba' lejtenek,
Suhogva és dalolva:
"Halálig tűrd keservedet!
Uristen ellen nincs pered!
Már túladál a testen,
Hallgassa lelked' Isten!"
/Ford.: Reviczky Gyula/
írta: jazsoli5, 2008. dec. 30. 18:07 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Moldvai csángó népballada: Mátyás király és az okos lány
Olyan álmot látott ifjú Mátyás király:
Üvegablak alatt nagy hosszú almafa,
Tizenkét szép ága, háromszáz levele,
Háromszáz levele, hatvanhat virága.
Csak oda talála igen öreg apa.
- Nézd csak, apa, nézd csak, milyen álmot láttam:
Üvegablak alatt nagy hosszú almafa,
Tizenkét szép ága, háromszáz levele,
Háromszáz levele, hatvanhat virága.
Meg nem mondod nekem, hogy az mire megyen,
Meg nem mondod nekem, hogy az mire megyen,
Mindjárt fejed veszem, mindjárt fejed veszem.
Ő is hazamene, mindjárt sírni foga.
Azt is csak meglátá szép növendék lánya,
Azt is csak meglátá szép növendék lánya:
- Mit sírsz, apa, mit sírsz, ismét mit keseregsz?
- Hogy ne sírjak, hogy ne, hogy ne keseregjek,
Halld mit mondott nékem ifjú Mátyás király:
Olyan álmot látott üvegablak alatt
Nagy hosszú almafa, tizenkét szép ága,
Tizenkét szép ága, háromszáz levele,
Háromszáz levele, hatvanhat virága.
Meg nem mondom neki, hogy az mire megyen,
Mindjárt fejem veszi, mindjárt fejem veszi.
- Ne sírj, apa, ne sírj, ismét ne keseregj.
Menj el, mondd meg neki:
Nagy hosszú almafa, nagy hosszú esztendő,
Tizenkét szép ága, tizenkét szép hónap,
Háromszáz levele, háromszáz művesnap,
Hatvanhat virága, hatvanhat vasárnap.
Ő is csak elmene, ő is csak megmondá:
- Nagy hosszú almafa, nagy hosszú esztendő,
Tizenkét szép ága, tizenkét szép hónap,
Háromszáz levele, háromszáz művesnap,
Hatvanhat virága, hatvanhat vasárnap,
Hatvanhat virága, hatvanhat vasárnap.
Ő is csak elmene, ő is csak felveve,
Ő is csak felveve egy-két kenderfejet:
- Ne, apa, ne, apa, vidd haza lányodnak,
Szőjön ebből nekem egy sátorborítót,
Egy sátorborítót, egy kendőző kendőt,
Egy kendőző kendőt, ebédelő ruhát.
Ő is hazamene, mindjárt sírni foga,
Azt is csak meglátá szép növendék lánya:
- Mit sírsz, apa, mit sírsz, ismét mit keseregsz?
- Hogy ne sírjak, hogy ne, hogy ne keseregjek,
Ne mit adott nekem ifjú Mátyás király:
Szőjj te neki ebből egy sátorborítót,
Egy sátorborítót s egy kendőző kendőt,
S egy kendőző kendőt, ebédelő ruhát.
Ő is csak elmene, ő is csak felveve,
Ő is csak felveve szinte két forgácsot:
- Ne, apa, ne, apa, vidd el ezt is neki,
Csánjon ebből nekem esztovátát s vetőt,
Csánjon ebből nekem esztovátát s vetőt,
Egyszóval mondani, mi a szövőhöz kell.
Ő is csak elvivé, s ő is odaadá:
- Ne neked, ne neked, csánj te neki ebből,
Csánj te neki ebből esztovátát s vetőt,
S egyszóval mondani, mi a szövőhöz kell.
- Nem kell, apa, nem kell a sátorborító,
A sátorborító s a kendőző kendő,
S a kendőző kendő, ebédlő ruha,
S a kendőző kendő, ebédlő ruha,
Ha kell nekem, ha kell, szép növendék lányod,
Ha kell nekem, ha kell, szép növendék lányod!
Mindjárt hazamene, mindjárt sírni kezde,
S azt is csak meglátá szép növendék lánya:
- Mit sírsz, apa, mit sírsz, ismét mit keseregsz?
- Hogy ne sírjak, hogy ne, hogy ne keseregjek,
Ne, mit mondott neked ifjú Mátyás király:
Nem kell neki, nem kell a sátorborító,
A sátorborító s a kendőző kendő,
S a kendőző kendő, ebédelő ruha,
Ha kellesz te neki, ha kellesz te neki!
- Ne sírj, apa, ne sírj, ismét ne keseregj!
Ad az isten nekem első kakasszókor,
Első kakasszókor könnyű betegséget,
Másod kakasszókor nehéz betegséget,
Harmad kakasszókor világból kimúlást,
Negyed kakasszókor koporsóba zárást,
Ötöd kakasszókor jó vendégmúlatást.
írta: jazsoli5, 2008. nov. 17. 14:31 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Angol népballada: A két nővér
Két nővér egy kastélyban élt,
Edinburgh, Edinburgh,
két nővér egy kastélyban élt,
öröme telt,
két nővér egy kastélyban élt,
egy szép lovag bókolt szívükért.
Szent Johnston a Tay vizén ügyelt.
A nagynak adott kesztyűt, gyűrűket,
mindent adott volna a kicsinek.
A nagynak adott kesztyűt s kicsi kést,
imádta a szépséges kicsikét.
Búsult a nagylány untalan,
hogy ily megejtő húga van.
Nem volt nyugalmas éjje sem,
csak fújt irigyen, mérgesen.
Derült nap tiszta hajnalán,
szólítja szép húgát a lány:
"A tengerpartra jöjj, kicsi,
apánk hajóit köti ki."
Kezében tejfehér keze,
a tengerhez vezeti le.
Feláll egy kőre a kicsi,
nővére akkor ront neki.
Elkapja vékony derekát,
orvul löki mélybe drága húgát.
"Ó, néném, nyújtsd ide kezed,
amit örökölnék mind a tied.
Ó, néném, fogd a derekam,
aranyövem vedd el, vedd aranyam.
Ó, néném, légy te oltalom,
lovagé nem leszek én, fogadom."
"Gonosz vagy, nem nyújtom kezem,
kezed ellopta kedvesem.
Szív-arcod, sárga szép hajad
oka, hogy rajtam a párta marad."
Lesüllyedt, olykor felbukott,
egy szép malomhoz eljutott.
A molnár fia parton állt,
bukdosni látta ott a lányt.
"Apám, apám a gátra fel,
sellő vagy hattyú, fogjuk el!"
Zsilip lezárul, víz megállt,
találtak vízbe fúlt leányt.
Nem látszik sárga szép haja,
oly sok a gyöngye, aranya.
Nem látszik szép dereka se,
szorítja színarany öve.
Nem látszik fehér ujja se,
kezén oly sok a gyűrűje.
Királyi hárfás lép oda,
királyi asztal dalnoka.
A kis hölgyet megismeri,
sóhajt, peregnek könnyei.
Három fürt sárga szép haját
szálazza: hárfát húról át.
A húr először így peneg:
"királyi apám, az Ég veled!"
A húr másodszor így peneg:
"Királyi anyám, az Ég veled!"
A húr harmadszor így peneg:
"Nővérem, szép Elen, jaj neked!"
/Ford.: Nagy László/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 20. 15:18 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Kallós Zoltány gyűjtése: Szép Ilona
A csudahalott
"Anyám, anyám, édesanyám,
Meg kell haljak Ilonáért,
Ilonának szépségiért,
S az ő karcsú derekáért."
"Magad, fiam, Molnár Bálint,
Meg ne halj te Ilonáért,
Ilonának szépségiért
S az ő karcsú derekáért!
Csináltassunk ezüstmalmat!
Idegyűlnek szép éfiak,
Ide gyűlnek szép éfiak,
Köztük leszen Szép Ilona."
Csináltattak ezüstmalmat:
Odagyűltek szép éfiak,
Odagyűltek szép éfiak,
Hát nincs köztük Szép Ilona!
"Anyám, anyám, édesanyám.
Meg kell haljak Ilonáért,
Ilonának szépségiért,
S az ő karcsú derekáért!
"Magad, fiam, Molnár Bálint,
Meg ne halj te Ilonáért,
Ilonának szépségiért
S az ő karcsú derekáért!
Csináltassunk rézből malmat!
Odagyűlnek szép éfiak,
Odagyűlnek szép éfiak,
Köztük leszen Szép Ilona!"
Csináltattak ők rézmalmat,
Odagyűltek szép éfiak,
Odagyűltek szép éfiak:
Hát nincs köztük Szép Ilona!
Anyám, anyám, édesanyám,
Meg kell haljak Ilonáért,
Ilonának szépségiért,
S az ő karcsú derekáért!"
"Magad, fiam, Molnár Bálint,
Meg ne halj te Ilonáért,
Ilonának szépségiért,
S az ő karcsú derekáért!
Csináltassunk arangy malmat!
Odagyűlnek szép éfiak,
Odagyűlnek szép éfiak,
Köztük leszen Szép Ilona!"
Csináltattak arangy malmat,
Odagyűltek szép éfiak,
Odagyűltek szép éfiak:
Hát nincs köztük Szép Ilona!
"Anyám, anyám, édesanyám,
Meg kell haljak Ilonáért,
Ilonának szépségiért,
S az ő karcsú derekáért!"
"Magad, fiam, Molnár Bálint,
Meg ne halj te Ilonáért,
Ilonának szépségiért
S az ő karcsú derekáért!
Tedd csak hótté te magadat,
Húzassuk meg nagyharangat!
Nem jött el ő csudájára,
Bár eljő az halálára."
Hótté es tevé ő magát:
Nagyharangot meghúzatták,
Ki es szeke Szép Ilona,
Kérdi vala egy szomszédját.
Kérdi: kinek harangoznak?
Mondá neki a szomszédja:
"Meghótt, meghótt Molnár Bálint,
Neki, neki harangoznak."
Bé es mene Szép Ilona,
Sírva mondá az anyjának:
"Sírva kérlek, édesanyám,
Nem csaptál el csudájára,
Nem csaptál el csudájára,
Csapjál bár most halálára!"
"Nem mene, nem mene, Szép
Ilona."
Sírva még kéré az anyját:
"Anyám, anyám, édesanyám,
Nem csapott el csudájára,
Engedjen bár halálára!"
"Na, hát szaladj Szép Ilona!"
Fődig gyászba felöltöze,
Mind a szél, úgy elröpüle,
Mondja Bálintnak az anyja:
"Fiam, most jő Szép Ilona!"
Álljon szemed pillantólag,
Szájad álljon kacagólag,
Lábad álljon uglandólag,
Kezed álljon ölelőleg!
Kezed álljon ölelőleg,
Mert lépik be Szép Ilona!"
Bé es mene, ráborula,
Mind az eső, úgy sirassa:
"Tudva, tudtam, Molnár Bálint,
Csinálsz csudát, hogy én jöjjek.
Nem engedett édesanyám,
Nem lehetett én eljöjjek."
Fel is szöke Molnár Bálint,
Megölelé, megcsókolá.
Mondá neki: "Szép Ilona,
Nem menc innen többet haza.
Nem menc innen többet haza,
Mert nem vagyok én meghalva,
Csak azért vót: elkapjalak,
Nem menc innen többet haza!"
Sírva mondá Szép Ilona:
"Engedj ingem , Molnár Bálint,
Mert nagyon rossz az én anyám!"
"Nem menc, nem menc, Szép Ilona!"
Hakarmit csinálhat anyád,
Tyár ha éppen elhasad es:
Nem menc innen többet haza!"
Úgy örvende Molnár Bálint.
Úgy nézte, mint egy virágszált,
Nem hitte, hogy Szép Ilona,
Gyakran-gyakran kérdezgette:
"Itt vagy magad, Szép Ilona?"
írta: jazsoli5, 2008. okt. 8. 6:51 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Skót népballada: Deli George Campbell
Lenn mélyen a völgyben
s halmok magasán
deli George Campbell
nyargalt a lován.
Kantára s a nyerge,
hogy nézni öröm: -
jött jó lova vissza,
de ő sose jön.
Kijő öreg anyja,
sikoltva jaját,
s jő délceg arája,
megtépve haját.
Bő csizma a térdén,
úgy szállt odafönn: -
jött jó lova vissza,
de ő sose jön.
"Gazdátlan a rétem,
búzám beszedetlen,
csűröm borítatlan,
fiam születetlen."
Nyargalt, kantárba, nyeregbe
könnyűn, libegőn: -
Megjött a nyereg, de
ő már sose jön.
/Ford.: Somlyó György/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 6. 11:06 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Skót népballada: A nyugtalan sír
"A szél zokog ma szerelmesem,
s hull lassúdad ón-eső:
Nem volt nekem szeretőm, csak egy,
s fagyos sírban van ő.
Megteszek mindent kedvesemért,
mit ifjú csak tehet:
egy évig a egy napig fogok én
sírni a sírja felett."
Elmúlt az év s az egy nap is,
megszólalt akkor a holt:
"Ki vagy, ki sírsz sírom felett,
hogy álmom megrabold?"
"Én vagyok az, szerelmesem,
ki megrablom az álmodat:
fagyos ajkad egy csókját kérem én,
ezt kérem esdve csak."
"Fagyos ajkam egy csókjáért könyörögsz, -
de szúr a leheletem:
fagyos ajkamat ha megcsókolod,
nem élsz soká te sem.
A zöldellő ligetbe lenn,
hol sétáltunk sokat,
a legszebb virág ott lekonyult,
s csak rossz kórója maradt.
S a szár is leszáradt, kedvesem,
szívünk is így múlik el:
légy hát nyugodt, szerelmesem,
míg az Úr nem szólít el."
/Ford.: Somlyó György/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 6. 10:53 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Skót népballada: A halászné balladája
Usher-Wellben egy özvegy élt,
három fia neki,
s egy szép napon három fiát
tengerre küldte ki.
S alig telt el egy kurta hét,
egy kurta hét alig,
már jött a hír: nagy volt a szél
s eltűnt a jó ladik.
"A szél ne szűnjön - mondta ő,
s a víz ne hordjon halat,
míg nem kapom meg vér szerint
drága fiaimat:"
És történt Márton napjakor,
- sötét volt már az éj -
csak megjön a három legény
s kalapjuk nyírfahéj!
- Ilyen fát nálunk nem terem
sem tópart, sem mező!
Bizony mondom, ilyen fa csak
a túlvilágba nő!
"Lányok, friss vizet hozzatok
és gyújtsatok tüzet.
Ma ünnep van! Három fiam
lám, hazaérkezett!"
S csudás ágyat vetett nekik,
mely réges-rég kihűlt,
kabátját is rájuk tevé
s aztán melléjük ült.
S hogy a kendermagos kakas
s a veres is kiált,
sóhajt a legnagyobb fia:
"öcsém, indulni hát!"
Alig egyszer szólt a kakas
s tapsolta szárnyait,
szólt már a legkisebb fia:
"A házat hagyjuk itt!
A ház már hajnaltól piros,
s a tenger messze döng,
ha nem kelünk, bizony mondom,
szörnyen megbűnhődünk."
"Csak csendben, csendben, szólt a nagy,
minek most a beszéd?
Ha jó anyácskánk felriad,
elveszti az eszét!"
"Isten veled anyánk, anyánk,
s szervusz te juhakol.
S az Isten áldjon szép leány,
ki épp tüzet rakol!"
/Átdolgozta: Jékely Zoltán/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 6. 10:33 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Kallós Zoltán gyűjteménye: Kőmíves Kelemen
A falba épített asszony
Összetanakodott tizenkét kőműves,
Az tizenharmadik Kelemen Kőműves.
Magas Déva várát hogy felépítenék,
Félvéka ezüstért, félvéka aranyért.
Amit reggel raktak, az délre leomlott,
Amit délbe raktak, estére leomlott.
Összetanakodik tizenkét kőműves:
Falat megállítni hogy lesz lehetséges.
Kinek felesége hamarább jön ide,
Annak gyenge hamvát keverjük a mészbe.
Kocsisom, kocsisom, fogd bé a hat lovam,
Én uramhoz menni lenne akaratom.
Jó napot, jó napot, tizenkét kőműves,
Az tizenharmadik Kelemen kőműves.
Istenem, Istenem, mi lehet az oka,
Kétszer is köszöntem, senki sem fogadta.
Tizenkét kőműves azt a törvényt tette:
Kinek felesége hamarabb jön ide,
Fejét levágjuk, tűzzel megégessük,
A szép fehér hamvát a mészbe keverjük
A szép fehér hamvát a mészbe keverjük,
Magos Déva várát azzal felépítsük.
Hát a kicsi fiam, vajon mi lesz vele?
Hát a kicsi fiam, vajon mi lesz vele?
Lesznek jó asszonyok, akik megszoptassák,
Lesznek jó leányok, akik elringassák.
Azzal meg is fogták, nyakát ketté vágták,
Azzal meg is fogták, nyakát ketté vágták.
Nyakát ketté vágták, tűzzel megégetik,
Az ő gyenge hamvát mész közé keverik.
Az ő gyenge hamvát mész közé keverik,
Magas Déva várát azzal felépítik.
Elindula haza tizenkét kőműves,
Az tizenharmadik Kelemen kőműves.
Apám, édesapám, hol van édesanyám?
Elmaradt messzire, haza jön estére!
Átkozott legyen hát magas Déva vára,
Még a nap se süssön fényesen reája,
Elvesztettem érte kedves feleségem,
Árván maradt érte a kicsi gyermekem!
/Visa(Mezőség) 1969./
A közkeletűen Kőmíves Kelemen címmel emlegetett ballada tragikus eseménye( az építőmester feleségének a falba építése) mögött ősi babonás hiedelem áll. Az eléggé általános népi hiedelem szerint valamely építkezés csak akkor végezhető el sikeresen, ha az építkezés helyének magzavart szellemét építő-áldozattal engesztelik meg. Nyugat-Európából nem ismerünk az építő-áldozat gondolatkörében fogant ilyenféle balladát. E balladai tárgy az újgörög balladakincsből kerülhetett át a délszláv népekhez, és ezeknek közvetítésével jutott el a románsághoz és minden valószínűség szerint szerb közvetítéssel a magyarsághoz.
Az itt közzétett klézsei csángó változat kétségtelenül az erdélyi székely ballada leszármazottja.
Arany János: Ráchel siralma
Puha fejér ágyam hullámos redőin
Mily szépen alusznak én csecsemőim:
Édes-é az álom?...
Unszoló emlőmet elfogadni késtek:
Balgatag reménnyel várom ébredéstek -
De hiába várom.
Ah! Hiszen nem fogtok ébredni, - tudom már, -
A ti nyugovástok több a nyugalomnál,
Tudok mindent - jaj - jaj!
Nevető szememre nem nevettek vissza,
Gőgicsélő szómra nem rebegtek vissza
Csókra késztő ajkkal.
Halva vagytok, halva. Íme itt a mély seb:
Mintha nem lett volna elegendő kisebb
Ajtó a halálnak?
Mintha gyenge csírát egy ujj nem letörne -
Mintha kis galambfi nem megvóna ölve
Kit szíven nyomának!
Oh, hadd csókolom meg e vérző sebajkat,
Mely, égre kiált bár, iszonyúan hallgat, -
Oh, hadd mossa könnyem!
Kiálts fel, te nyílt seb, bosszúért az égre,
Hogy kegyetlen szerződ meglakoljon végre,
Lakoljon meg szörnyen!
Mi haszna! mi haszna: nincs már nekem fiam! -
Folyna bár miattuk bosszúálló vérfolyam,
Föl nem ébrednének:
Azt a kis patakot, mely a szívet hajtja,
Ha egyszer elapadt, ki nem pótolhatja
Óceánja vérnek.
Iszonyú Heródesz! ha már eltökéléd
Ártatlanra fenni pallosodnak élet,
Miért bíztad másra?
Szomjazó szemekkel miért nem jövél magad?
Talán kőszívedből enyhe forrás fakad,
Irgalom forrása.
Oh, ha láttad volna...oh, fiaim, lelkem! -
Lerogyék előtte, sírva térdepeltem
A vad pribék előtt:
Kértem, hogy ne bántsa, mondtam, ne ölje meg,
Mert enyémik e szép ártatlan kisdedek:
Hiába kértem őt! -
Sírt a vad poroszló, szemei könnyeztek:
Azt hívém, nem bántja, azért áll oly veszteg:
Feledém, hogy szolga:
Ha te könnyeznél ott, keményszívű király,
Egy fiait féltő anya fájdalminál -
Meg nem ölted volna.
Bethlehem leányi, kik anyák voltatok,
Ne irigyeljétek e kettős bánatot,
Ne irigyeljétek:
Ha nem volt oly büszke jogotok remélni
Mint Ráchelnek, ím a bánat is felényi
Részben jut tinéktek.
Temetés lesz holnap. Jertek el, oh jertek!
Látogassuk együtt a temetőkertet:
Nem irtózom többé:
Fektessük le halvány gyermekeimet szépen
- Kik alusznak immár az Úr kezében,
Fiaitok közé.
Íme, a szép tavasz kiesett az évből,
Egy nemzedék holt ki az emberiségből,
Nyugszik temetőben:
Serdül Bethlehemnek, felnő számos ifja:
De egynek se lészen születése napja
E két esztendőben.
Hah, de mily panasz, hogy e kor méhe meddő!
Íme, látok, látok...megnyílt a jövendő
Távolban, közelben:
Kiről annyi jósnak zenge ihlett szája,
Megszületett, érzem, Júdának királya
Kicsiny Bethlehemben!
Zsarnoki féltésed vérengzése volt ez:
De tudd meg, de tudd meg, vérszopó Heródesz,
Hogy ő nincs elveszve!
Napjaid számítvák, megifjult az idő,
És, kitől rettegsz, nem féli fegyvereid ő.
Az Ige, az eszme!l
írta: jazsoli5, 2008. szept. 22. 6:27 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
H. Heine: Belzacár
Az éjfél száll halk szárnyakon,
Pihen és hallgat Babilon.
De hangos a királyi vár,
Lakomát most ad a király.
Száz fáklya, zaj, zenebona,
Mulat a király udvara.
Ül körben a ragyogó szolgahad,
Csillognak a bortól a poharak.
Ujjongnak a szolgák, cseng a pohár,
Mert szereti ezt hallani a király.
A király arca kipirul,
A bortól hetyke lángra gyúl.
S a láng vakon lobog bele,
Az eget gyalázza bűnös dühe.
Hetvenkedik és dühe magasba csap,
Vele üvölt a szolgahad.
A király büszkén rivall - siet
A szolga, hozza a kincseket.
S szikrázik arannyal a lakoma:
Kifosztva Jehova temploma.
A király szentségtörő keze
Szent kelyhet emel színig tele.
Fenékig üríti a poharát,
S habot ver a szája, míg így kiált:
Csak nevetek rajtad, Jehova -
Én Balzacár, Babilon ura!
Az iszonyú szó alig hangzik el,
Rá titkos döbbenet felel.
Csak elhal a hahota hirtelen,
Halotti csöndes a terem.
De nézd csak, nézd, ó, borzalom!
Emberi kéz a fehér falon.
És ír a fehér falon, és ír a kéz,
Ír lángbetűt, aztán a semmibe vész.
A király belebámul a semmibe,
Megroggyan a térde, fehér a színe.
Dermedten ül a szolgahad,
Csak ül, csak ül, hangot sem ad.
Nem elég ide mágikus hatalom,
Megfejteni a lángírást a falon.
De Belzacárt udvari cselédhada
Megölte még az éjszaka.
/Ford.: Vas István/
írta: jazsoli5, 2008. szept. 21. 16:21 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Arany János: Az egri leány
1
Kassa mellett, egy földvárban,
Tivornyázott a cseh rabló:
Ordas újbor a pohárban:
Hozzálátnak ketten-hárman.
Szólt az egyik: ez fölséges!
Szólt a másik: milyen édes!
Boldog ország, áldott ország,
Melynek földje ilyen bort ád!
Szóla Telef, zord vezérök:
"A keservét! hisz ez méreg!
Semmi tűz a rossz csigerben:
Lőre volna ez Egerben.
Egri püspök nagy pincéje
Drága borral teljes-teli:
Szegény csehet nem szívleli,
De a lengyelt vendégeli.
Lóra tehát, indulóra!
Fel, borinni, víg leventék:
A pap, a csap adja mindég,
Kevés neki annyi vendég."
S mint a holló, mint a felhő,
Mint az árnyék, mint a szellő,
Oly sötéten, annyi zajjal,
A zsiványhad messze nyargal.
2
Egri leány ablakára
Rászállott egy kis madárka,
Kocogtatja, veregeti,
Esdekelve így szól neki:
"Nyiss ablakot, szép leányzó!
Hideg szél fú, esik a hó,
Fázom itt a házereszbe':
Nyiss ki hamar, és eressz be."
"Nem eresztlek, ki sem nyitom,
Mert egyedül vagyok itthon:
El is ült már a jó madár,
Bagoly az , ki éjszaka jár."
"Nem vagyok én csúnya bagoly,
Inkább tőrbe esett fogoly,
Szerelemnek hű madara:
Szeretődnek édes szava."
"No, ha az vagy, jer, hadd látlak:
Szegény madár! bebocsátlaK:
Fázol ugye, reszketsz igen
Odaki, a nagy hidegen.
No, ha az vagy, jöjj be onnat:
Kinyitom az ablakomat,
Az ajtómat, ablakomat...
Melengető két karomat!"
3
Rozgonyi püspök palotája nyitva,
Négy sor ablakkal kivilágosítva:
Magyar ott a lengyelt szívesen látja.
Új ismerőse, régi jó barátja.
"Éljen Ulászló! Hunyadink is éljen!"
Rá zene zendül, ropog a dob mélyen,
Rá zene zendül, kehely összecsendül,
Magyar és lengyel deli táncra lendül.
"Hej, ti vitézek, koszorúsdi táncban!
Vér foly az utcán, foly a vér a házban!
Ég a város!...tűz messze lángol,
Négy szögletjén is ide világol."
- Hol az én kardom? - hol az én nyergem?
- Paripámra ki tud igazítni engem? -
Az enyém damaszt volt - az enyém skárlát -
Besenyő lovamnak sose láttam párját.
"Hej! ma vitézek bottal az ebre!
Másszor ülünk már puha szép nyeregre!
Ki lovon, - ki gyalog, - ki, ha éppen mászva...
Mert a veszély már itt van, a házba'."
Csörren az ablak, bezuhant az ajtó,
Szép piros bortól iszamós a padló,
Szép piros vértől sikamós a padló:
Odabent a cseh, odabent a rabló!
4
"Mi zuhog, hallod-e?" - "Szilaj szél zúgása."
"Mi dobog, hallod-e?" - "Kebled dobogása."
"Jaj, ne menj ki Lászlóm, jaj ne menj ki szentem:
Valami hidegség úgy borzongat engem!"
"Hogyne mennék, édes? majd itt ér a hajnal:
Gerlice szívedet ne rémítse a zaj:
Katonák az utcán, Lengyel László népe,
Simon püspök bora nem fér a fejébe."
Kimene a legény, bár ne tette volna!
Szíve meleg vére kiömlött a hóra,
Szétfröccsent az útra, a küszöb kövére:
Egy csepp a leányzó fehér kebelére.
És mint a sebes tűz, az az egy csöpp éget:
Érez a lány szíve csoda melegséget:
Szeretője keblét, amely általverte,
A vasat, a vasat kézből kitekerte.
S ki látta valaha, villámlani télben?
Fegyver csillogását fekete éjfélben?
Galambot marokkal víni, verekedni?
Gyönge szűzi kartól piros vért csepegni? -
Sok pribék esett el egyenetlen harcon,
De az egri lányból sem lett egri asszony:
Messziről egy dárda hű szívét bejárta,
Fehér köntösében odarogyott szépen
Kedves halottjára.
5
Fut a rabló megrakottan,
Nyomja vállát súlyos préda:
S a bitang nép, a sok céda,
Veszekedik a lopotton.
De a magyar lóra pattan,
Követi sok bátor lengyel:
"Nos vitézek, hát e szennyel
Mi legyünk-e az adósok?"
Jó lovagok, hű csatlósok
Hogy elérik a pribéket -
No hiszen, cseh, jaj most néked!
Mért születtél e világra!
Nem akadnál most az ágra
Gyalázatnak címeréül,
Varjú holló ételéül,
Ország-útja közelében. -
Itt is, ott is, minden lépten
Maradoz a védtelen cseh:
Aki futhat, nagy szerencse:
De kevés már aki futhat.
Maga Telef sem lel utat
Kassa mellé, a felvárba:
Körülfogva, mélyre zárva
Bünhödé meg az elmúltat.
írta: jazsoli5, 2008. szept. 13. 8:41 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Arany János: Éjféli párbaj
Bende vitéz lakodalmát lakja,
Hetekig tart...ma van első napja:
Szól a zene, tárogató, rézkürt,
Pörög a tánc, mint az orsó:
Bende Kiált: "Ez utolsó!
Száraz ajkam eper-ajkat
Szedegetni készül."
Bende vitézt a nyoszolyó-asszony
Elvezeti, hol olyat szakasszon:
Néma sötét már az egész kastély -
S ím , lovag áll ágyok előtt -
Talpig acél - ismeri őt:
Sápadt arcra kék lángot vet
A felütött rostély.
"Jöttem veled újra víni, Bende!
Én valék a diadalmas, nem te:
Kezdjük elől, csúnya volt a játék:
Haha! Páncélt a nyakadba!
Most ne remélj szolga-hadba':
Kezdjük elől! - e leányért
Sok viadal vár még!"
Kél a vitéz: "Nosza kardot, vértet!"
"Hova édes?" - "Víni, arám, érted!"
S hallik amint össze-összevágnak,
Odaát a fegyverházban
Harcrobaj is: csengő paizs,
Tompa nyögés, erőlködés,
Dobogása lábnak.
Szép menyasszony szemét le se zárja,
Szörnyülködik, hova lett a párja:
Remegő kéz gyújtja meg a mécsest,
Férjeurát fölkeresi,
Hajnalig ott sírva lesi:
"Ez is olyan, mint a másik...
Mint valami holttest!"
Bende vitéz lakodalmát lakja,
Vagyon immár a második napja,
Szól a zene - borba fulladt e nap.
Bende úrnak veszett kedve,
Táncol, iszik, erőltetve:
Szép menyasszony nekiborzad:
"Ha ma is, mint tennap!..."
Este hamar az urok föld-részeg,
Ágyba vitték a szolga-vitézek:
Szép menyasszony vele menni reszket:
De hogy titkán ki ne adjon
- Hova legyen? Hol maradjon? -
Lenyugoszik, s külön ágyban
Hányja a keresztet.
Bende riad...s mint a halál, józan:
Lovag ott áll szembe, az ajtóban.
"Hah! Robogány..."s nem akarna menni, -
"Szeretőm elcsábítója,
Gyere víjjunk! üt az óra:
Míg le nem győzsz, tiltva neked
Mellette pihenni."
Újra nehéz, szörnyű tusa hallik:
Bende halott, mire meghajnallik,
Nagynehezen, délfele ha ébred,
Mikor már gyűl a vendég:
Fölkeresik a leventék:
"Hol vagy uram? mind az egész
Nép vár az ebédre."
Bende vitéz lakodalmát lakja,
Legszomorúbb a harmadik napja:
Szól a zene, öblöget a rézkürt:
Hanem a tánc csak úgy lézeng.
Vendégeknek a java szétment:
"Vérbe' fogant nász sose volt
Isten átka nélkül!"
Nos, az új párt rokoni, - egy püspök
Előveszi, hogy mi esett köztök:
Bende konok, - a menyasszony gyászba,
Teste remeg, mint a harmat,
Csak azt vallja, hogy nem vallhat, -
Ha lefekszik, küldjenek őrt
A fegyveres házba.
Mene oda nagy erős őrizet. -
Bende kacag: "Meglopom a mézet!"
Siet is be kakas-elő-szóra:
Mikor ágyasházát nyitja,
Másodikat kukorítja,
Fönn pedig, a kastély tornyán,
Éjfélt ver az óra.
"Bende lovag! ez az utolsó nap,
Lakodalmad félbeszakad holnap:
Víni ma még!...ölj meg igazábban:
Mert ha nem ölsz, én megöllek,
Lelkedet ám, én mint lélek:
Az a hűtlen hadd sirassa
Bűnét e világban!"
Bende vitéz, szemei szikrázva,
Rohan ismét a fegyveres házba.
Rettenetes, amit lát az őrség:
Urok őrjöng...kivont karddal
Levegőbe szúr és vagdal:
Közülök is hármat leölt
Míg lebirák, győzék.
Földalatti kamrába', láncon,
Bende üvölt, viaskodik, táncol:
Szép menyasszony sem eladó többé:
"Elsőt én nem érdemeltem,
A második engemet nem:
Püspök atyám, vígy el Urunk
Jegyesei közé!"
Arany János: Árva fiú
Árva fiú sír az ablak alatt,
Ifi' asszony a szobába mulat.
"Anyám, anyám! hideg van itt,
Bocsáss be,
Bocsáss be."
"Megállj, poronty...megyek ki csak,
Megállj, te!"
Ifi' asszony gyújt lobogó lángot,
Süti annál a csöröge-fánkot.
"Anyám, anyám! eressz be már,
Ehetném,
Ehetném."
"Csak ezt is még a föld alá
Tehetném!"
Árva fiú marad a sötétben,
Özvegyasszony kedvese ölében.
"Anyám, anyám! nem tudom én
Mit látok,
Mit látok:
Félek nagyon: ne oltsd el a
Világot!"
Temetőben árva fiú apja
Lepedőjét, szemfödelét kapja.
"Anyám, anyám! az Isten szent
Nevére,
Nevére!
Amott jön az édesapám
Fehérbe."
Kimene az özvegyasszony éjjel,
Veri fiát a vizes kötéllel.
"Ne bántsd, ne bántsd, gonosz r......!
Az árvát,
Az árvát:
Te ölted meg, te adod meg
Az árát.
Temetőben csendes az én házam,
Jobb neki ott énvelem egy házban:
Oda viszem karon fogva
Magammal,
Magammal:
Ne bánjon így senki az én
Fiammal!"
S ifi' asszony elszalad egy ingben:
Ismeri őt a faluba' minden:
Körül, körül csatangol a
Temetőn,
Temetőn.
Szegényt, szegényt szánd meg uram
Teremtőm!
írta: jazsoli5, 2008. szept. 11. 12:28 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
