Vidám bejegyzései 
Kányádi Sándor: A falu esze
Élt a mi falunkban - az öregebb rendűek még emlékeznek rá -, élt egy hipp-ide, hopp-oda, hamari-habari ember, aki ha belefogott a beszédbe, négy bivallyal se lehetett volna elhúzni a helyiből. De kiváltképp tanácsokat szeretett osztogatni.
A kovácsnak azt tanácsolta: addig üsse a vasat, amíg meleg - mintha azt a kovács nélküle nem tudta volna.
Harmaton jól jár a kasza! - oktatta ki a kaszásokat.
Ha megköszörülik, akkor vág a fejsze - világosította fel a favágókat.
Ilyen és ehhez hasonló bölcsesség dőlt belőle állandóan, mint a kéményből a füst tél idején.
Nem így, hanem úgy! Ez volt a szavajárása, meg az, hogy: ezt én másképpen csinálnám. De nemigen csinált semmit, csak jártatta a száját. Addig-addig jártatta, míg egyszer csak, csodák csodája, nagyeszű ember hírébe került.
- Ritka jó eszejárású ember, annyi bizonyos - bizonygatták itt is, ott is.
Hát, váltani vált az esze - ismerték el, még azok is, akik nem sokat adtak rá.
- S mi mindenhez ért! - álmélkodtak. - Ács is, kovács is, kaszás is.
- Kár volna ekkora tudományt parlagon hagyni - suputyálták mind sűrűbben a hívei, akik egyre többen kezdtek lenni.
- Több esze van a kisujjában, mint másnak a fejében.
- Mint az egész falunak együttvéve - tódította meg valaki.
- Akkora az esze, hogy nem is fér a fejibe.
- Tölthetne akkor a tietekbe is belőle - mordult közbe egy valóban nagyon okos öregember, s otthagyta őket, hadd dicsérjék a falu eszét, mert már úgy kezdték emlegetni.
Aztán, hogy az észnek méltó hajléka legyen, megtették a falu fejének. Megválasztották bírónak.
Meg is bánták nemsokára. De elcsapni már szégyenletükben sem csaphatták volna el. Csak szítták a fogukat, s tűrték, hogy a falut fenekestől felforgassa. Hogy ezt ne így, hanem úgy. Ide ne ezt, hanem azt. Egyszer ilyen, máskor amolyan adót, büntetést, bírságot, illetéket eszelt ki. Így aztán a saját bőrükön tanulhatták meg, hogy: Aki minek nem mestere, annak hóhéra. S hogy egy-két mondással, szófitogtatással hozzáértés, igazi tudás nélkül nem lehet előbbre jutni.
Dolgoztak hát látástól vakulásig, s tűrték, amíg tűrhették. De egyszer aztán betelt a pohár, mert amikor zúgolódni kezdtek az egyre növekvő terhek miatt, azt találta tanácsolni a falu esze, hogy aludjanak kevesebbet.
- Két szemnek két óra éppen elég - mondta.
- Hát elég! Azt mondjuk mi is, hogy elég! - és rázták az öklüket.
A falu eszének annyi esze azért volt, hogy még idejében odébbálljon. Úgy ment ki állítólag a faluból, mint annak idején Samu Gyurka Martonosból, aki juhász ember létére úgy lépett meg a gazdákkal való számadás elől, hogy befogta a lovait, jól bevert közéjük az ostorral, s lehúzódott a szekér derekába, hogy még a füle se látszódjék ki. A lovak pedig, mint a zúgó szél, kivágtattak vele Martonosból.
Samu Gyurkáról legalább ez a mondás fönnmaradt. De a falu eszéről még ennyi se. Talán már nem is emlékeznek rá. Nekem is csak véletlenül jutott eszembe.
írta: jazsoli5, 2008. nov. 18. 14:23 - címkék: történet, Vidám és kategóriák: Vidám,tréfás történetek, mesék
-
még nincsenek kommentek
