útijegyzet bejegyzései 
jazsoli5: Kamionos napok utas szemmel. Útiélmények, gondolatok
5. befejező rész
Hétfőn vissza Pármába, de most Dijon felé vesszük az irányt. Meg kell állni Luxembourgban, mert itt van kijelölt benzinkút, nem akárhol tankolhatunk.
A fiúk ezt a picinyke országot 2o perces országnak hívják, mert valóban, ha a forgalom engedi, keresztül lehet szelni ennyi idő alatt. Nézem a mutatós aprócska házakat. Ez megint egy kerítés nélküli világ.
Kár, hogy itt nem sétálhatunk, nézelődhetünk. Ha akarjuk, ha nem, folytatni kell az utat.
Útközben már jelzi fiam a diszpécsernek, hogy szeretne hazamenni, de nem lehet, még egy kört kell tenni.
Pármából újra Angliába, Gloucesterbe furikázunk. Már ismerős a vidék. Tudom, hogy hol és mit szeretnék még utoljára megnézni.
Eddig fel sem tűnt, hogy sohasem parkolóba állunk be éjszakázni, hanem mindig a telep közelében szundizunk, ami jól kivilágított, bekamerázott és folyamatos a forgalom. Erre is megkapom a magyarázatot: nem fizeti a cég a parkolási díjat, mert drága.
Most értem meg végre, hogy miért csoportosulnak a kamionok, és miért nem szeretnek a sofőrök sötét helyen és egyedül leállni. Ha többen vannak, jobbak az esélyeik a fosztogatók ellen.
- Ezek a férfiak feleséget, családot hagynak otthon és szeretnének mindig épségben is hazatérni szeretteikhez. Nem hiszem, hogy egyetlen kamionos is akadna közöttük, aki az életét kockáztatva szembeszállna bárkivel is, hogy a fuvart védje. Senki sem autópályán szeretné végezni összeverve, megkéselve vagy lelőve. Pedig félő, és reális esélye van annak, hogy a gazdasági válság miatt emelkedni fog a világon mindenfelé a megélhetési bűnözés. Az sem titok, hogy egy-egy kamionon hatalmas érték van, amit pénzzé leget tenni - száguldoznak fejemben a gondolatok.
Utoljára még átkelünk a La Manche-csatornán, és irány vissza Párma. Reims felé haladunk, mikor a hírekben halljuk, hogy nagy hó esett az angoloknál. Megkönnyebbülök, hogy már nem vagyunk ott. Havas esőt itt is kapunk, de azonnal sózzák a pályát, esélyt sem adnak a hókásás latyaknak, hogy ráfagyjon az útra.
Újra az Alpok mesevilága következik és az alagút. Olaszországban hatalmas hó fogad és persze folyamatosan esik is.
Először megijedek, hogyan fogunk lemenni az eléggé meredek, kanyargós hegyi úton, de félelemre nincs okom.
Megvallom nagyon nem szeretek hóban, jégen autózni. Egyből be tudok pánikolni és halálfélelem kerít a hatalmába. Ilyenkor gyomrom megemelkedik, kiver a víz és megmerevedve kapaszkodom. Lábam pedig egyfolytában a nemlétező pedálokon zongorázik.
Ránézek az útra és megnyugszom. Folyamatosan kotorják. Közben búcsúzom Franciaországtól is.
Pármához közeledve már tudjuk, hogy pénteken indulhatunk haza. Előtte azonban még délre megyünk. Nápoly előtt kb. 30 km-rel a hegyek felé kanyarodunk. Megtaláljuk nagy nehezen a logisztikai telepet, közben pedig egy kisváros sikátoros utcácskáin hajtunk keresztül nagyon óvatosan, nehogy beleakadjunk vagy leromboljunk egy-egy emeleti erkélyt.
Napsütéses az idő. Meleg van, pólóra vetkőzünk. Én pedig nézegetem a nyíló nárciszokat és a már virágba borult fákat.
Felpakolnak bennünket és irány haza! Már egy hónapja vagyok távol. Közel 15000km-t autóztam. Mit mondjak? Elfáradtam.
Elköszönök Olaszországtól, még egy utolsó pillantást vetek Velencére.
Estére már a szlovén hegyek közt vagyunk. Még egy utolsó éjszaka távol az otthontól.
Míg egy-egy országot jártam, sokszor megfordult a fejemben, hogy jó lenne itt maradni. Feledni hazát, otthont, talán itt dolgozhatnék is, találnék munkát talán akkor is, ha a diplomáimat a sutba kellene vágni. Aztán rájövök, hogy túl mélyek a gyökereim, vár a család, várnak a barátaim. Igaz, itthon naponta a gutaütés kerülget és csak bosszankodom, ha a híreket hallgatom, de van ennek egy előnyös oldala is, mivel alacsony a vérnyomásom így gyógyszer nélkül is karban tudom tartani.
Zamárdi előtt egy nagy puffanás. Defektet kaptunk. Nincs a közelben pihenő, ezért a leállósávban kell kereket cserélni.
Megint visszasírom a bejárt országokat és szégyenkezem.
Ha ez bármelyik országban történik velünk, percek alatt ott terem a pályafelügyelőség sárgán villogó furgonja. Körülbójázzák az autót, azonnal terelik a forgalmat - nehogy baleset történjen. Persze ott egész nap, lépten-nyomon belebotlunk ezekbe az autókba, mert együtt élnek a forgalommal.
Komolyan mondom, hogy Lentitől-Budapestig a pályafelügyelőség egyetlen kocsijával sem találkoztunk. Mondhatnám: szombat van, munkaszüneti nap.
Na, de kérem! - nincs ügyelet? Hol élünk mi?
Még haza se értem és már mérgelődöm. Életveszélyes körülmények között, de megtörtént a kerékcsere.
Még pár kilométer és magamhoz ölelhetem a gyermekeimet. Végre itthon.
írta: jazsoli5, 2009. febr. 14. 15:46 - címkék: útijegyzet és kategóriák: Életképek
-
még nincsenek kommentek
jazsoli5: Kamionos napok utas szemmel. Útiélmények, gondolatok
4. rész
Megint a komp és újra Angliába találom magamat.
Nézegetem a vidéket és az egyenházakat.
A fene a pöttyös májamat!
Eszembe jut egy hazai televíziós csatornán látott angol sorozat "Tiszta a lakásod ?" címmel. Aki akár csak egy epizódot is látott, annak nem kell elmagyaráznom, hogy milyen gyomorforgató és hányingert keltő, koszos lakást mutatnak be. Vajon, ha bemehetnék egy-egy kívülről takaros házba, mit is látnék odabent? - fut át fejemen a gondolat. Megint nem szeretnék általánosítani, távol álljon tőlem!
Félre az epés megjegyzésekkel!
Szép ország Anglia is, és ha ide születtem volna, nem is lennének kifogásaim.
Rám nagy hatással vannak az első benyomások, tapasztalatok és aszerint mondok véleményt. Lehet, hogy nem egy jó módszer valaminek a megítéléséhez, talán a mélyebb megismerés változtatna valamicskét, de érzem fenntartásaim akkor is megmaradnának.
Csütörtök van, helyi idő szerint 17 óra. Mérgelődés. Ilyenkorra már meg szokott érkezni a visszfuvar rakodási kódszáma.
- Ebből ma már nem lesz semmi! - dohog a gyerek.
Igaza lett! Nincs visszáru! Péntek délig állunk és üresen megyünk vissza a kikötőbe. Fiam mondja a magáét, mivel teljesítménybért kapnak, erre az időre nem jár fizetés. Ezek az időszakok csak arra jók, hogy növeljék a pihenőidőt, de pénz nincs. Érthető, ha ilyenkor ingerlékenyebbek a sofőrök. Ők dolgozni akarnak, nem sziesztázni!
Végre valamicske megnyugvás, hogy tudjuk hétfőre Hollandiába kell érnünk. Van munka! Én pedig boldog vagyok és örülök, mint majom a farkának, hogy ebbe az országba is bepillanthatok. Annyi szépet hallottam már róla, egyre kíváncsibb vagyok.
Calaisban kikötünk. Egy zárt kerítéssel körülvett, kutyás őrökkel védett pihenőbe állunk be. Több magyar barát is itt pihen. Ők is mesélnek:
- Ez a hely is csak viszonylag védett, mert a menekültek ide is bejutnak. Aki utazni akar - mondják - azt nem feszélyezi semmi és senki.
Valóban! Megvirradva az egyik magyar kamionból 6 potyázót szednek ki a fiúk. Nagy vonzereje van Angliának, mert ha sikerül átjutni, mindjárt segélyben részesülnek, sőt ha 3 hónap alatt sikerül munkát is találniuk, akkor esélyük van arra, hogy megkapják a letelepedési engedélyt .
Mielőtt megcéloznánk Hollandiát, vásárolni kell menni. Egy forgalmas kis utcácskában parkol le a két kocsi / mivel ugyanarra a helyre megyünk, együtt indulunk /. Nem töltünk sok időt az áruházban, de mire kijövünk mindkét autó pilótafülkéjét megpróbálják feltörni. Lehet, hogy a zárak erősek, vagy mi jöttünk meg túl hamar, de nem jutnak be. Mi már csak annyit érzékelünk, hogy kívülről nem lehet nyitni a jobb oldali ajtókat, teljesen szétbarmolták a zárakat.
Mit is tehetnénk?
Örülünk, hogy nem fosztottak ki bennünket, értékeink megmaradtak. Indulunk.
Már Belgium utait rójuk. Csinos porták, szép vidék.
Beállunk az első pihenőbe, de hideg zuhanyként ér: itt sem találni mosdót. Tehát tovább az első benzinkútig! Sietősen kapkodom lábamat és mire fellélegezhetnék rádöbbenek, hogy fizetni kell. Vissza egy kis apróért.
Két hete vagyok úton. Láttam pár női kamionsofőrt , és lassan kezdem megérteni, hogy miért férfiasodott el ez a szakma.
Én pedig kezdek beilleszkedni és alkalmazkodni ehhez a nomád élethez. Most jövök rá, hogy mennyi minden átértékelődött bennem. Amit a mindennapokban észre sem veszek, mert természetes, az jelenleg élményszámba megy.
Figyelek, mert minden érdekel és irigykedem. Érdekes, hogy a házakat itt sem vakolják - ebből adódik a téglavörös és téglabarna szín. Ha pedig változtatni akarnak az egyhangúságon egyszerűen lefestik fehérre.
Tehát nincs vakolás, nincs szigetelés, hogy spóroljanak az energiaköltségeken / nem úgy, mint mi otthon!/, mert ki tudják fizetni. A bejárt országok demokráciájában érvényesül az " élni és élni hagyni" elve.
Míg emiatt dohogok magamban Hollandiába érünk. Urkba megyünk, ez a tengerparti város az úticélunk. Úgy kapkodom a fejemet jobbra-balra, mintha egy teniszmérkőzésen lennék, és rájövök, hogy ennek az országnak megkapó, magával ragadó hangulata van.
Figyelem a csatornákat, a hagyományos szélmalmokat, aztán a tengert.
Szombat este van. Megérkezünk és leállunk egy csatorna mellett. Lesétálok a partra és legeltetem szememet a kis hajók sokaságán, ahogy némán pihennek. Mellettük vadrécék úszkálnak, fölöttük sirályok keringenek, kész csendélet.
Vasárnap besétálunk a városkába. Meglep a hollandok nyitottsága, a függöny nélküli kis házak szépsége. Bekukucskálok az ablakokon, pedig tudom, hogy illetlenség, de érdekel hogyan él egy-egy család. Harmónia és nyugodtság. Az utcán mosolygós, ráérő emberek. Ahogy elhaladnak mellettünk köszönnek. Itt mindenki üdvözli a másikat ha ismeri, ha nem. A házak előtt apró, gondozott, kerítés nélküli előkertecskék.
Közben figyelem a növényeket is, hátha sikerül valami különlegességet felfedeznem. Igen. Észreveszek egy gyönyörű fát, lehet, hogy a fenyő-félék családjába tartozik, nem tudom. Levelei hegyesek, de nem az ismert tűlevél.
Keskeny, sikátoros utcákon bandukolunk. Az utcán tárolják a kerékpárokat a gyerekek játékait, mégsem nyúl hozzájuk senki. Nálunk még a kerítés sem akadály. Latolgatom, hogy valaha is eljutunk-e erre a szintre.
Hatalmasat bóklászunk a tengerparton. Majd egy étteremben kávézgatunk, ahonnan megint csodálhatom a tengert.
Hideg van, de ez nem érdekel senkit.
A fiúk kérdeznek: - tudom-e, hogy miért nincs függöny az ablakokon?
- Persze, hagyomány.
Tényleg - mondják - ez egy tengerész hagyomány. Ugyanis az embernek mindig látni kellett, hogy mit csinál az asszony.
Viccelődöm velük. Lehet, hogy pont fordítva volt. Az asszony akarta látni az urát, nehogy időnek előtte felöntsön a garatra. Nevetünk.
Mire visszaérünk az autókhoz szinte lefagyott a fülünk, a kezünk, de megérte.
A fotók 2009. januárjában készültek
írta: jazsoli5, 2009. febr. 12. 10:27 - címkék: útijegyzet és kategóriák: Életképek
-
még nincsenek kommentek
jazsoli5: Kamionos napok utas szemmel. Útiélmények, gondolatok
3. rész
Aostában fogunk aludni. Itt van egy kis időnk várost nézni, az áruházban feltölteni fogyó élelmiszer készletünket. Nem sokáig nézelődünk, mert hideg van. Ilyenkor szokták mondani: - hogy még a kutyát sem verik ki a lakásból. Szinte csíp a hideg hegyi levegő, ezért inkább visszaballagunk a jó meleg fülkébe.
A hajnal már úton talál bennünket. Pechem van. A köd kibabrál velem, nem sokat lehet látni a tájból és mindent hótakaró borít.
Előző utamon Olaszország keleti, most a nyugati oldalán utazom, a csizma orra felé, Nápolyba.
Párma külvárosában pihenünk. Kedves kis városka. Jól megférnek a régi boltíves, tornácos kis házacskák az újak mellett. De itt sem nézelődhetek sokáig. Menni, menni kell tovább!
Firenzéhez közeledve tisztul ki az idő. Jól megfigyelhetem a várost és egy-egy műemlék jellegű épületet is kiszúrok. Janus Pannoniusról beszélgetünk, hiszen ő köt minket ide. Már jól érezhető, hogy déli irányba haladunk. Változik a növényvilág. Az út mentén megjelennek a pálma-félék, olajfák és más egyéb hideget nem tűrő fafélék. Itt már nincs a hónak nyoma sem, de az is lehet, hogy nem is volt. Nem sokáig gyönyörködhetek a vidékben, újra befutunk a sűrű, tejfehér ködbe. Így aztán Rómának csak a fényeiből láthatok valamicskét. Még 2 órás út áll előttünk Nápolyig.
Tudjuk, hogy itt már várnak bennünket a magyar kollegák. 24 órás pihenőnk lesz itt és megünnepelhetjük fiam születésnapját.
Ahogy befutunk Nápoly közelébe annyi a pálmafa, mint nálunk az akác. De elkeserítő, hogy mennyi ezen a környéken is a szemét. Valamikor nekem is álmaim netovábbja volt, hogy eljussak ide. Sajnálom, hogy nem mehetünk közelebb a városhoz, de az öreg fuvarosok megnyugtatnak, hogy ekkora autóval be sem tudnánk hajtani, egyrészt a szemét miatt, másrészt a sikátor jellegű utcácskákkon nem lehetne forgolódni.
Azon meditálok, mekkora idegenforgalmi bevételtől esik el a város, hiszen ilyen feltételek mellett nem tolonghatnak a túristák.
Az idő pompás. Hétágra süt a nap. Kihasználom a lehetőséget és napozok. A fiúk közben főzik az ebédet. Segítenék, mint egyedüli nő, de nem engedik, én most vendég vagyok. Közben mesélik kalandjaikat, viccelődnek. Sokat nevetünk. Jól érzem magam a körükben.
Az idő azonban nem áll meg, indulni kell. Átmegyünk egy másik logisztikai telepre, ahol majd feltöltik a kamiont. Ez már sokkal közelebb van a városhoz. Szemét borít mindent. Átcikázik a fejemen, hogy talán össze lehetne szedni, bezsákolni, de nem élek itt. Nem tudom eldönteni, hogy ez igénytelenségből vagy felesleges szélmalomharcból ered-e?
Ami még meglep, hogy az útszéli szemétben nem ácsorognak,
hanem székeken asztalok mellett, már komfortosított körülmények között vadásszák kuncsaftjaikat a "pillangók".
Késő éjjel pakolnak bennünket. A nyitott ablakon keresztül füstöt látok és érzem a szagát. Azért próbálkoznak rendet teremteni, égetik a szemetet.
Korán reggel indulunk vissza Angliába.
Genova felé vesszük az irányt. Most igazán csodálhaton Olaszország természeti szépségét. Dombról-dombra, hegyre fel - völgybe le fut velünk az út. Egyik alagútba be-ki.
Két dolog van, ami igazán kizökkent a nyugalmamból és tapsikoló gyermekké válok:
- nagy szerelmem a tenger látványa
- a hegyek, erdők közt való kóborlás.
Rómát ismét elhagyva, egy nemzeti park húzódik az autópálya mellett. Vadlovak csoportja legelészik. Egy hollófekete musztáng nyeri el tetszésemet és míg el nem tűnik őt figyelem.
Firenzét elhagyva lapos, sík területen haladunk. Nem hittem volna, hogy 100 km megtétele alatt:
1. sütkérezhetem a tavaszi napsütésben / + 18 fok/
2. kapunk a nyakunkba egy hatalmas nyári záport
3. szörnyűlködhetek egy természeti katasztrófában. Áradnak a patakok, folyók. Látok olyan
házat is, amelyiknek az ablakán folyik be a zubogó áradat.
4. visszatérek a télbe
Lassan beérünk Genovába. A város gyönyörű, hatalmas, jól belátható , mert felette vezet el az út.
Ugye szép látvány?
Irány a Mont Blanc Olaszország felől. Hajnali három. Környezetünkben még minden és mindenki mélyen alszik. Üresek az utak is, csak néha húz el mellettünk egy-egy másik vándor. A hegyek között sötét van, későn pirkad.
Sokat bosszankodom, mert nagyon nehéz a robogó autóból fényképezni. Mire exponál a gép, már belefutunk egy facsoportba, oszlopba, útjelző táblába, zajvédő kerítésbe vagy csak egyszerűen nem úgy és nem azt fotózom, amit szerettem volna. Úgy vélem egy igazi fényképésznek is kihívás lenne ilyen feltételek mellett fotózni. Így én csak kattintgatok és reménykedem, hogy lesz egy pár jól sikerült felvétel is.
Közben nézem a semmibe futó utakat. Néhol egymásba szaladnak, ölelkeznek, majd újra szétválnak és úgy haladnak tovább, mintha soha semmi közük nem lett volna társukhoz. Olyanok, mint némely emberi kapcsolat!
Kibukkanunk az alagútból és szemem, szám eláll a csodálkozástól. Friss hó esett. Vakító a fehérség. Gyönyörűek a hócsipkébe öltöztetett fák, és olyanok, mint megannyi szépséges menyasszony , aki völegényére vár.
Ez az egyszerű természeti szépség elvarázsol, elkápráztat engem.
Oly közel érzem magam az örök hó birodalmához, mint még sohasem. Aki hívő lélek, az pedig igazán közel érezheti magát Istenéhez.
Meredek, kacskaringós úton araszolunk lefelé. Lenézek és borzongok a mélység látványától.
Később észreveszek több helyen is piros-fehér színű kivezető sávokat. Ilyet még nem láttam és nem is tudom mire használják. Nem várat magára sokáig a magyarázat.
- Ha valakinek véletlenül elmegy a féke - magyarázza a gyerek - ide ráfutsz és bevezet egy sóderágyba, ami megfogja a kocsit.
Talán nálunk is elkéne pár ilyen beálló. Jó lenne , ha mi is gondolnánk veszélybe került embertársainkra.
Mielőtt elindultam, megfogadtam, hogy nem fogok összehasonlítást végezni hazám és más országok között, de nem tudom megállni. Egyszerűen azt tudom mondani, hogy ami jó, az jó és talán mi is próbálkozhatnánk vele.
/ Folyt. köv./
A fotók 2009. januárjában készültek.
írta: jazsoli5, 2009. febr. 11. 10:30 - címkék: útijegyzet és kategóriák: Életképek
-
még nincsenek kommentek
Jazsoli5: Kamionos napok utas szemmel. Útiélmények, gondolatok
2. rész
Itt hallom az újabb történetet. A gyár területéről már több magyar sofőrt is kitiltottak.
- Miért? - kérdezem.
Ez is egy olyan hely, ahol nincs mosdó. Ha útközben a benzinkutaknál nem tudtad elvégezni a dolgodat, bajba kerülhetsz.
Így jár az egyik sofőr, aki a kamion takarásában engedte le a "fáradt gőzt" - sajna észrevették. Ebben az esetben igazat is adok, hiszen élelmiszerrel foglalkoznak, tehát fontos a higiénia.
A másik sofőr a kislányát hozta magával. Ő ugyan kivitte a telepről a gyereket, de a kamera felvette a jelenetet. Ilyenkor nincs mentség, nincs magyarázkodás. Egy megoldás létezik - kitiltás. No, ebben az esetben már erősen csóválom a fejemet.
Újra megpakolnak bennünket, de reggelig pihenő.
Felébredve hallom, hogy fiam szentségel. Nem indul a motor, "bikázni" kellene az aksit. Naná, hogy most nem jön erre egy vándor sem. Angoloktól próbálunk segítséget kérni, de csak széttárják karjukat és húznak el mellettünk. Ennyit az angolok emberségéről, segítségnyújtásáról!
Nem szeretnék az általánosítás hibájába esni, de ez történt, nem színezem és nem ferdítem el a tényeket.
Fiam leleményességének köszönhetően addig-addig ügyeskedik, míg felberreg a motor. Indulunk vissza Doverbe.
Szürke felhők futnak az égen. Noha délelőtt van, olyan mintha alkonyodna. Amerre nézek birkák legelnek. Gondozott, rendezett a vidék, de meglepő, hogy itt is mennyire egyformák a házak. Vidéki szinten nincs sok dolguk az építészeknek. Ahogy haladunk a távolban feltűnik egy régi várhoz hasonlító kastély. Valószínű a királyi család tulajdona.
Mi jut eszébe ilyenkor egy magyarnak? : - az energia költségek, a személyzet bére stb. És ki fizeti mindezt?
Itt lép beszélgetésünk fonalába a politika. Keserűen legyintünk egyet - hagyjuk a fenébe!
Újra a kikötő.
Sikerül azonnal feljutni a kompra. Most tiszta az idő, de jókora hullámokat korbácsol a viharos szél a tengeren. A hajón ingyenes a net. Gyorsan elő a számítógépet - kapcsolat az otthoniakkal. Közben a híreket is böngészem. Elborzadok, ahogy olvasom, hogy az ónos eső miatt hét kamion futott egymásba otthon. Itt, nyugati barátainknál az lenne a hír, hogy lezárták az autópályát, mert életveszélyes, s addig élő ember fel nem hajthatna rá, míg le nem takarítják vagy fel nem sózzák. A kis ördög megint belémbújt:
- Mi lenne, ha nálunk is hinnének a meteorológiai előrejelzésben?
- Mi lenne, ha a beszedett pályadíjakat arra fordítanánk mi is, amire beszedtük?
- Mi lenne, ha ezen a pénzen több gépet vennénk, több pályamunkást alkalmaznánk?
Álom, álom, szép álom!!
Konzekvencia - van mit tanulnunk !!!
Már Franciaországban utazunk. Gyönyörködöm a táj szépségében. Minden darabka föld megművelve. Figyelem az elsuhanó falvakat, városokat. Tetszik amit látok.
Aztán elképedek: még a legkisebb pihenőhelyen is van mosdó. Mind tiszta, halk zene is szól. Itt tényleg gondolnak az átutazókra.
Átfut agyamon a mondás: "Mutasd meg a mosdód és megmondom ki vagy, milyen vagy!"
Szívembe zártalak Franciaország, annak ellenére, hogy nem láttam műemlékeidet, nem kóstoltam bele hagyományaidba, szokásaidba, és minderről csak annyit tudok, amennyi tanulmányaim során rám ragadt.
Reimsben éjszakázunk. Takaros városka.
A reggel már úton talál bennünket. Egyre izgatottabban várom, hogy a Mont Blanc közelébe érjünk. Ahogy a hegyek felé közelítünk, már messziről észreveszem a hósipkás csúcsokat. Az ember úgy érzi egy mesevilágba csöppent. A hegyóriások lábainál, mint apró manófalvak bukkannak elő a települések.
Fenyveserdők között haladunk, lehúzzuk az ablakot és mélyeket szippantunk a gyantás illatból. Nem győzöm kattintgatni a fényképezőgépet.
Hó az bőven van, hideg az idő is, de nincs bennem félelem a hegyi utakon, mert tiszta az út. Nincs jeges szakasz, nincs vízátfolyásos lefagyás!
Letaglóz a hegyóriások látványa , ahogy gleccserek futnak lefelé a sziklás oldalakon, néhol kisebb zuhatagként. Feljebb haladva pedig, ahol már megfagyott a víz, hosszú jégcsapok meredeznek.
Nem tudok betelni ennyi szépséggel. Hirtelen előttem tornyosul a Mont Blanc - talán egy pillanatra még a lélegzetem is kihagy.
Ahhoz, hogy uticélunkat , Nápolyt elérjük, át kell furikáznunk az alagúton. Előtte azonban megállunk. Kérdőn nézek fiamra:
- Megint pihenni kell?
- Nem - mondja készségesen. Felvezető autó nélkül nem mehetünk át. Mesélni kezd: - pár évvel ezelőtt az alagútban kigyulladt egy hűtős kamion. Az esetnek 23 halálos áldozata volt. / tényleg, már rémlik nekem is a hírekből /. Azóta - mondja - csak ilyen biztonsági feltétellel lehet átjutni.
Megvárjuk, hogy 4-5 kocsi összegyűljön, elénk és mögénk áll a villogó lámpás kis furgon és már mehetünk is. 11600 m-t teszünk meg így.
A tulsó oldalon kibukkanva már Olaszországban vagyunk.
/A fotók 2009. januárjában készültek/
írta: jazsoli5, 2009. febr. 11. 5:25 - címkék: útijegyzet és kategóriák: Életképek
-
még nincsenek kommentek
jazsoli5:Kamionos napok utas szemmel. Útiélmények, gondolatok
Fiam telefonált, ha van kedvem részt vehetek egy kisebb európai körúton, persze kamionnal. Nem sokat hezitáltam, habár még elevenen élt bennem az előző út minden viszontagsága, de kíváncsiságom és látni akarásom legyőzte viszolygásomat.
Már szinte rutinosan mászok fel a magas fülkébe, tudom, hogy minek hol a helye, mert itt rendnek kell lenni, mindennek helye van.
Veszprémből indulunk Angliába. Birminghambe viszünk árut.
Ausztrián keresztül haladunk. Itt most is minden tiszta, rendezett, de én jobban szeretem, ha az ablakokból integetnek felém a színes muskátlik és a virágba borult kertek. Átlépve a német határt Nürnberg felé autózunk. Odakint hó, röpködnek a mínuszok, de az autópálya olyan száraz, jól járható, akár nyáron. A német precízitást most magam is megtapasztalom. No azért találok hibát. Mindjárt lejár a menetidőnk, le kellene állni. De hová?
Hiába van két kilométerenként pihenő, ha olyan kicsi, hogy 6-7 kamionnál nem tud több parkolni. Benzinkútra-pihenőhelyre be-ki, de helyet nem találunk. Az időnk vészesen fogy! Minden talpalatnyi lyukat megnézünk, de leparkolni nem tudunk.
Mikor már feladjuk, és lesz ami lesz alapon haladunk tovább, a szerencse mellénk szegődik. Itt éjszakázunk.
Hajnalban indulás, mert szerda estére az angliai telepre kell érnünk. Tehát nincs mese, nézelődés - menni kell!
Alig indultunk el, belefutunk egy balesetbe. Lelki szemeim előtt megjelenik a" Cobra 11" című filmsorozat egyik jelenete, amikor is meg kell állni az autópályán. Igaz, nem röpködnek látványosan egymáson keresztül az autók, de egy kis furgon és két kamion esik áldozatul.
Idegesség.
- A francba! - mondja fiam. Legalább két órát itt szobrozhatunk. És újra tervezni kezdi a menetidőt.
A német rendőrök, mentősök, útkarbantartók tényleg gyorsan dolgoznak. Nem telik el fél óra letakarítanak két sávot és már indítják a forgalmat. Innen már hála, eseménytelen az utunk. Beszélgetünk, zenét hallgatunk. Megvitatjuk a család ügyes-bajos dolgait. Én meg boldog vagyok, hogy együtt lehetek gyermekemmel, akit egész évben ritkán látok.
Késő este befutunk Hollandiába. Érezhetően változik az időjárás. 2 fok van odakint és elered az eső. A kivilágított kis településeket nézem. Meglep a házak egyformasága. A barna és fehér a domináns szín.Észre sem veszem és már Belgiumban vagyunk. Rettenetesen tetszik, hogy szinte az egész hosszúságában ki van világítva az autópálya.
Nekem tetszik , de a rutinosabb sofőrök azt mondják:
- Nem jó! A fény lenyomja a ködöt!
A házak színe és formája itt sem változik. Ahogy haladunk kibontakozik előttem Brüsszel éjszakai, lámpafényes nagysága, pompája. Raktározom a látottakat, lehúzom az ablakot és mélyeket szippantok az itteni levegőből.
Fogynak a kilométerek és már átléptük a francia határt. Calaisba, a kikötő felé tartunk, innen hajózunk majd át Doverbe. De nem jutunk el odáig, a tahográf ördöge nem engedélyezi. Megállunk, bevackoljuk magunkat az ágyba és már szundizunk is.
Hajnal felé kocogtatják az ablakot. A függönyön keresztül is látom a villogó kék fényt. Felriadva az álomból, jóformán azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Végigfut az agyamon, hogy vajon milyen hibát követhettünk el? Eszembe jut, hogy semmit és hogy egy nagy parkolóban állunk.
Fiam kikecmereg az ágyból és kiszáll a rendőrökhöz. Én pedig bent izgulok: - Mi történhetett?
Rutin ellenőrzés, most nincs kedvem kérdezni, majd reggel.
Reggel az állam is leesik attól, amit megtudok.
Más nemzetek fiai, akik francia menedékjogot kaptak mindenféle módon próbálnak átjutni angol területre. Furmányos dolgokat eszelnek ki: felmásznak a kamion tetejére, bepréselik magukat a raklap-tárolóba, de volt már rá példa, hogy a kerekek közé kötötték magukat vagy feltörik a plombát és elbújnak a rakomány közé.
No, azt ellenőrizték éjjel, hogy van-e potyautasunk.
Még 20 km a dokk - és az autópálya leállósávjában megpillantom a 6-7-es csoportokba verődött fiatal férfiak társaságát. Szép komótosan baktatnak a kikötő felé.
Mielőtt a kikötőben leparkolhatnánk a hajóra várva , két nagyon szigorú ellenőrzésen esünk át: műszerekkel , tükrökkel, vagy csak egyszerűen felmásznak az autó tetejére. Olyan komoly műszerekkel dolgoznak, amely kimutatja a szívhangot - ha van élőlény a raktérben - s egyben az elhasznált levegő szintjét is méri.
Mivel hűtős kocsival vagyunk kizárt, hogy valaki bevackolja magát hozzánk a raktérbe, odabent -24 fok van.
De hallottam más országúti vándortól, hogy 8-n is préselődtek már a raklapok közé. Csakhogy ő nem Doverbe, hanem Nápolyba tartott. Majdnem félszáz kilométert tettek meg, amikor észrevette, hogy valami rongyféle lengedezik a szélben. Megállt, és sorban másztak kifelé a delikvensek, amikor felnyitotta az ajtót. Sírtak, de nem örömükben, hanem a rengeteg megtett út miatt, amit vissza kell majd kutyagolniuk. A másik történet: joghurtot és egyéb tejterméket szállított valaki. Bemásztak a raktérbe és a sötétben össze-vissza tapodták a műanyag poharakat. Mindenfelé folyt a fehér lé - persze azonnal megtalálták őket. A méreg, hogy ilyenkor már nem veszik át a rakományt. Sőt most hallottam, hogyha ilyen előfordul, a szerencsétlen sofőrrel akarják kifizettetni a fuvart. Nincs biztosítva a fuvar?- gondolkodom.
Nevetséges és embertelen!!
Csak halkan jegyzem meg, szinte egy gyermek is fel tudja törni a kamiont, mert semmiféle védelmi rendszer sincs!
Na, most hazudok, mert fiam vett egy lakatot a saját költségén, amivel védi a fuvart.
Komikus nem?! Nevetek is, potyognak a könnyeim, pedig inkább sírnom kellene. XXI. század!!!???
Ezt a fajta felelőtlenséget nem lehet a gazdasági válság számlájára elkönyvelni.
De menjünk vissza a kikötőbe. Csak délután indulunk. Behajózunk.
Pechünk van. Akkora a köd, hogy a hajó panorámás ablakából csak a hajónak csapódó hullámokat látom. Oh, Dover fehér sziklái - most nem gyönyörködhetem bennetek. Poszeidon nem kegyes hozzám.
Több, mint egy órát késünk - mire kikötünk újabb tervezés következik -, még ez belefér az időnkbe, hiszen bőven rászámoltunk.
Iszonyatos illetve kaotikus a forgalom a négysávos pályán. A London ringen 10 km-t egy óra alatt teszünk meg.
Most már tuti a késés! Fél kilencre kellett volna odaérnünk az üzembe.
Latolgatás, hogy leveszik-e az árut, hiszen ezen az éjjelen egy másik telepen fel kéne töltetni a kocsit.
Most izgulhatunk igazán. Benne van a pakliban, hogy elbukhatjuk a fuvart.
Közben a Heathrow - repülőtér mellett araszolgatunk. Hatalmas hanggal húznak el felettünk a le- és felszálló gépek. Szép látvány az esti égbolton.
Aztán feltűnik, hogy a leállósávban 300-800 m-ként műszaki hibás vagy defektes személygépkocsik vesztegelnek. Mellettük ezüstfóliába burkolózott emberek ácsorognak és csillognak-villognak, mint feldíszített karácsonyfák.
Mosolygok. Én ugyan biztosan nem ácsorognék a hidegben tétlenül! Egy defektes kereket nő létemre is sitty-sutty lecserélek.
Gondolkodni kezdek:
- Ennyire kényelmesek itt az emberek?
vagy:
- Ennyire nem értenek a műszaki dolgokhoz?
vagy:
- Előírás, hogy nem szerelhetnek az autópályán?
vagy:
- Esetleg ezt a szolgáltatást ők megfizetik és bolondok lennének bepiszkolni a kezüket?
Valószínű, hogy az utolsó gondolatom a helytálló.
Anglia nem tagadja meg önmagát. Egyre nagyobb és sűrűbb ködben szeljük a kilométereket.
Végre megérkezünk. Jó sokat késtünk, de megnyugodhatunk, leszedik az árut és nem is " cumiztatnak" bennünket sokáig.
(Folyt. köv.)
A fényképek 2009. januárjában készültek, de béna vagyok és elfelejtettem átállítani a dátumot! Bocsánat!
írta: jazsoli5, 2009. febr. 10. 15:32 - címkék: útijegyzet és kategóriák: Életképek
-
még nincsenek kommentek
