Arany János:A lejtőn
Arany János: Juliskához
Arany János: Reg és est
Váci Mihály: Hazatérés
A roppant égbolt elfáradt ragyogni,
szelíd kékje már álmodozni kezd:
elalvó hunyorgással rácsukódik
kelet felől a lágypillájú est.
Hívás, szelíd várakozás az este,
tornácán nagy sugaras szív dobog,
eperfa hajlik a fészkes ereszre,
benn lángos pirul, meleg tej csobog.
A határ félni kezd, kiáltni nem mer
a hazatérő emberek után:
bokrai mélyén sok szív ijedten ver,
minden levelén reszket a magány.
Mert a tájat senki sem hívogatja.
Lombjai közt felsír a félelem,
s egy kislány után,ki libáit hajtja,
megindul ő is, lopva, csendesen.
Előbb a dűlőút megyen, ballagva
szénás szekér után: nagy fáival
rátámaszkodik a kerti kazlakra,
pár gallya leng még s elalszik hamar.
Kis utak eltévdve botorkálnak,
elvesztették az aratók nyomát,
találkozva, tanakodnak, megállnak,
s keresgélnek a tarlókon tovább.
Piciny füvek tolonganak, tipegnek:
- mint félő gyermek sír, hazaszalad,
úgy ők is széles rendekben sietnek,
pázsitba gyűlnek friss kazlak alatt.
Az eperfa a házhoz közelebb megy,
a virágok ablakra hajlanak:
Az utakon halk lombok közelednek,
elalvó udvarokba tartanak.
Már csak az árkok maradtak: ők árvák,
őket mindenki messze kergeti:
csak bodza hajtja rájuk durva ágát,
de mélyük melegséggel van teli.
Közelebb jönnek szégyenkezve, lopva,
leselkednek a sötét kert alatt,
sompolyog velük csalán és bodza,
s a meleg ólak körül alszanak.
Az este így a tájat,
mint szétszéledő nyájat
terelgeti haza:
tolonganak az árnyak,
kitárt kapuid tágak
tornácos éjszaka.
A porfelhő után a
kitaposott csapásra
kezd vágyam hajlani:
szeretnék éjszakára
eljutni egy tornácra,
s küszöbre botlani.
Váci Mihály: Messze-hívás
Arany János: A fülemile
Hajdanában, amikor még
Így beszélt a magyar ember:
Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(Ami nem volt éppen oly rég)-
Valahol a Tiszaháton
Élt egy gazda: Pál barátom,
S Péter, annak tőszomszédja:
Rólok szól e rövid példa.
Péter és Pál(tudjuk) nyárban
Összeférnek a naptárban,
Könnyű nekik ott szerényen
Megárulni egy gyékényen:
Hanem a mi Péter-Pálunk
Háza körül mást találunk:
Zenebonát, örök patvart,
Majd felfordítják az udvart:
Rossz szomszédság: török átok,
S ők nem igen jó barátok.
Ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mindjár' tüszköl:
Ellenben a Péter tyúkja
Ha kapargál,
A szegény Pál
Háza falát majd kirúgja:
Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
Mely a kert alá is elhat!
Ez sem enged, az se hagyja,
S a két ház kicsinye, nagyja
Összehorgolnak keményen,
Mint kutyájok a sövényen
Innen és túl összeugat
S eszi mérgében a lyukat.
De, hogy a dologra térjek,
Ember-emlékezet óta
Állott egy magas diófa,
Díszeül a Pál kertjének.
A szomszédba nyúlt egy ága,
Melyet Péter, minthogy róla
A dió is odahulla,
Bölcsen eltűrt, le nem vága.
Történt pedig egy vasárnap,
Hogy a fent írt fülemile
Ép' a közös gallyra üle,
Azt szemelvén ki oltárnak,
Honnan istent jókor reggel
Magasztalja szép énekkel:
Megköszönve a napot,
Melyre, ím felvirradott.
A sugárt és harmatot,
A szellőt és illatot:
A fát, melynek lombja zöld,
A fészket, hol párja költ,
Az örömet, mely teli
Szívecskéjét elteli:
Szóval, ami benne él
S mit körében lát, szemlél,
Azt a pompát, fényt és színt,
Mely dicsőség
- Semmi kétség -
Őérte
Jött létre
Csupán őérette, mind!
Elannyira, hogy Pál gazda,
Ki gyönyörrel ott hallgatta,
Így kiáltott örömében:
"Istenem-uram,
Be szépen
Fütyöl ez az én madaram!"
"Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a..."
Hangzik által a sövényen
Egy goromba szó keményen.
"Hát kié - pattogja Pál -,
Mikor az én fámra száll?"
" De az én portámon zengett:
Hogy illetné a fütty kendet!"
Pál nem hagyja: őtet uccse!
Péter ordít: ő meg úgyse!
Többrül többre, szórul szóra,
Majd szitokra, majd karóra,
Majd mogorván
Átugorván
Ölre mennek, hajba kapnak:
Örömére a szent napnak
Egymást ugyan vérbe- fagyba,-
Hanem a just mégsem hagyva.
Pál azonban bosszút forral,
És ahogy van, véres orral
Megy panaszra, bírót búsít,
S melyet a vérszenny tanúsít,
A bántalmat előadja.
Jogát, úgymond, ő nem hagyja,
Inkább fölmegy a királyig
Térden csúszva: de a füttyöt,
Mely az ős diófárul jött,
Nem engedi, nem! halálig.
Nyomatékul egy tallért dob
Az igazság mérlegébe.
Mit a bíró csúsztat a jobb
Oldalon levő zsebébe.
Pétert se hagyá pihenni
A nagy ártatlan igazság:
Nem rest a bíróhoz menni,
Hogy panaszát meghallgassák.
Így s úgy történt,- elbeszéli,
Övé a fütty, ő azt véli:
Nincs vármegye,
Ki elvegye,
Nincsen törvény, nem lehet per,
Hisz azt látja isten, ember!-
De, hogy a beszédet össze
Annál jobb rendben illessze,
Az ütlegből sokat elvesz
És a joghoz egy tallért tesz,
Mely is a bírói zsebben
Bal felől, a szív iránt
Meghúzódik a legszebben.
Felderüle a kívánt
Nap,mely a vitát eldöntse,
Hogy a fülemile-pörben
Kinek szolgál a szerencse.
Ámde a bírót most cserben
Hagyja minden tudománya
És ámbátor
Két prókátor
Minden könyvét összehányja,
S minden írást széjjeltúr is:
Ilyen ügyről
Madárfüttyről,
Mit sem tud a corpus juris:
Mígnem a bíró, haraggal
Ráütvén a két zsebére
S rámutatván a két félre,
Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére:
Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felöl üt) nekem fütyöl,
(Bal felöl üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.
Milyen szép dolog, hogy már ma
Nem történik ilyes lárma.
Össze a szomszéd sem zördül,
A rokonság
Csupa jóság,
Magyar ember fél a pörtül.
Nincsen osztály, nincs egyesség,
Hogy szép szóval meg ne essék.
A testvérek
Összeférnek,
Felebarát
Mind jó barát:
Semmiségért megpörölni,
Vagy megenni, vagy megölni
Egymást korántsem akarja.
De hol is akadna ügyvéd,
Ki a fülemile füttyét
Mai napság felvállalja?
Arany János: Mátyás anyja
Szilágyi
Örzsébet
Levelét megírta:
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesírta.
Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:
"Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából:
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.
Arannyal,
Ezüsttel
Megfizetek érted:
Szívemen
Hordom én
A te hazatérted.
Ne mozdulj,
Ne indulj,
Én egyetlen árvám!
Ki lesz az
Én fiam,
Ha megejt az ármány?
Adassék
A levél
Hunyadi Mátyásnak,
Tulajdon
Kezébe,
Senkinek se másnak."
Fekete
Viaszból
Nyom reá pecsétet:
Könyöklőn
Várnak az
Udvari cselédek.
"Ki viszi
Hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany
Meg a ló
Teste fáradtsága."
" Viszem én,
Viszem én,
Hét nap elegendő."
"Szerelmes
Szívemnek
Hét egész esztendő!"
"Viszem én
Hozom én
Válaszát három nap."
"Szerelmes
Szívemnek
Három egész hónap!"
"Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utol-
Érhetném
Az anyai vágyat!"-
S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló:
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.
Lecsapott,
Lecsapott
Fekete szélvészből,
Kikapá
Levelét
Az anyai kézből.
"Hamar a
Madarat!...
El kell venni tőle!"
Szalad a
Sokaság
Nyomba, hogy lelője.
Madarat
Nem egyet,
Százat is meglőnek:
Híre sincs,
Nyoma sincs
A levélvívőnek.
Napestig
Az erdőn
Űzeti hiába:
Éjfelen
Kocognak
Özvagy ablakába.
"Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála még
A levél,
Vagy ahhoz hasonló.
Piros a
Pecsétje,
Finom a hajtása:
Oh áldott,
Oh áldott
A keze-írása!"
Arany János: Ágnes asszony
Székely Bertalan festménye
Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa:
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Odagyűl az utcagyermek:
Ágnes asszony, mit mos kelmed?
"Csitt te, csitt te! csibém vére
Keveré el a gyolcs leplet."
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Összefutnak a szomszédnők:
Ágnes asszony, hol a férjed?
"Csillagom, hisz ottbenn alszik!
Ne menjünk be, mert fölébred."
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Jön a hajdú: Ágnes asszony,
A tömlöcbe gyere mostan,
"Jaj galambom,hogy' mehetnék,
Míg e foltot ki nem mostam!"
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Mély a börtön: egy sugár-szál
Odaférni alig képes:
Egy sugár a börtön napja,
Éje pedig rémtül népes.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Szegény Ágnes naphosszanta
Néz e kis világgal szembe,
Néz merően, - a sugárka
Mind belefér egy fél szemébe.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Mert, alighogy félre fordul,
Rémek tánca van körüle:
Ha ez a kis fény nem volna,
Úgy gondolja: megőrülne.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Ím azonban , időtelve,
Börtönének zárja nyílik:
Ágnes a törvény előtt
Megáll szépen, ahogy illik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Öltözetjét rendbe hozza,
Kendőjére fordít gondot,
Szöghaját is megsimítja,
Nehogy azt higgyék: megbomlott.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Hogy belép, a zöld asztalnál
Tisztes őszek ülnek sorra:
Szánalommal néznek őrá,
Egy se mérges, vagy mogorva.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
"Fiam Ágnes , mit míveltél?
Szörnyű a bűn, terhes a vád:
Ki a tettet végrehajtá,
Szeretőd ím maga vall rád."
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
" Ő bitón fog veszni holnap,
Ő, ki férjedet megölte:
Holtig vízen és kenyéren
Raboskodva bünhődöl te."
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Körültekint Ágnes asszony,
Meggyőződni ép eszérül:
Hallja a hangot, érti a szót,
S míg azt érti:"meg nem őrül".
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
De amit férjéről mondtak,
A szó oly visszásan tetszik:
Az a világos csak, hogy őt
Haza többé nem eresztik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Nosza sírni, kezd zokogni,
Sűrű záporkönnye folyván:
Liliomról pergő harmat,
Hulló vízgyöngy hattyú tollán.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
"Méltóságos nagy uraim!
Nézzen Istent kegyelmetek:
Sürgetős munkám van otthon,
Fogva én itt nem ülhetek."
Oh! irgalom atyja ,ne hagyj el.
"Mocsok esett lepedőmön,
Ki kell a vérfoltot vennem!
Jaj, ha e szenny ott maradna,
Hová kéne akkor lennem!"
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Összenéz a bölcs törvényszék
Hallatára ily panasznak.
Csendesség van.Hallgat a száj,
Csupán a szemek szavaznak.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
" Eredj haza, szegény asszony!
Mosd fehérre mocskos lepled:
Eredj haza, Isten áldjon
Erőt ahhoz és kegyelmet."
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
S Ágnes asszony a patakban
Lepedőjét újra mossa:
Fehér leplét, tiszta leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Mert hiába tiszta a gyolcs,
Benne többé semmi vérjel:
Ágnes azt még egyre látja
S éppen úgy, mint akkor éjjel.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Virradattól késő estig
Áll a vízben a széke mellett:
Hab zilálja rezgő árnyát,
Haja fürtét kósza szellet.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Holdvilágos éjjelenkint,
Mikor a víz fodra csillog,
Maradozó csattanással
Fehér sulyka messze villog.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
És ez így megy évről-évre,
Télen-nyáron, szünet nélkül:
Harmat-arca hő napon ég,
Gyönge térde fagyban kékül.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Őszbe fordul a zilált haj,
Már nem holló, nem is ében:
Torz-alakú ránc verődik
Szanaszét a síma képen.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa -
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Arany János: Itthon
Mint a madár a fészkére,
Szomju vándor hűvös érre,
Mint a gyermek anyaölbe:
Vágyom én e nyájas körbe.
Itt, enyelgő kis családom
Közt, van az én jó világom,
Künn borong bár a magasban:
Itt örökké csillagos van.
Csillogó szem, mosolygó ajk:
Ez az, amit szívem óhajt,
S küszöbömet átallépve,
Ez derűl itt én elémbe.
Szívem ifjúl, gyermekké lesz:
Kis örömet nagynak érez,
Körülem is ártatlan kedv
Játszi pillangója repked.
És felejtem egyelőre
Gondjaimat a jövőre:
Mi nehéz súly függ e vállon,
Nehogy kedvük búra váljon.
Gyermek-szívvel, öntudatlan
Nyugszom meg e gondolatban,
Hogy övéit el nem hagyja,
Ki mindnyájunk édesatyja.
Arany János: Fiamnak
Hála Isten! este van megi'.
Mával is fogyott a földi kín.
Bent magános, árva gyertya ég:
Kívül leskelődik a sötét.
Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?
Vetve ágyad puha-melegen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok,
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet.
Ártatlan szíved tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
Mert szegénynek drága kincs a hit,
Tűrni és remélni megtanít:
S néki, míg a sír rá nem lehell,
Mindig tűrni és remélni kell!
Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
Élne a hit, vigaszul nekem!...
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
Majd, ha játszótársaid közül
Munka hí el - úgy lehet, korán
S idegennek szolgálsz eszközül,
Ki talán szeret...de mostohán!
Balzsamul a hit malasztja légyen
Az elrejtett néma könnyeken .
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
Majd, ha látod, érzed a nyomort,
Melyet a becsület válla hord:
Megtiporva az erényt az észt,
Míg a vétek irigységre készt
S a butának sorsa földi éden:
Álljon a vallás a mérlegen.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
És, ha felnővén tapasztalod,
Hogy apáid földje nem honod
S a bölcsőd s koporsód közti űr
Századoknak szolgált mesgyeül:
Lelj vigasztalást a szent igében:
"Bújdosunk e földi téreken."
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ. -
Járj örömmel álmaid egében,
Útravalód e csókom legyen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
Arany János: A tudós macskája
Nagy lett volna a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna, ha kevés volt
A vágott dohánya.
Könyvet írt a bölcsességről
- S hajna!
Akkor esett ez a bolond
História rajta.
Nem szeretett ez a tudós
Semmit a világon,
Járt legyen bár égen-földön,
Két avagy négy lábon:
De a kendermagos cicát
- S hajna!
Éktelenül megszerette,
Majdhogy fel nem falta.
Szolgája is volt: a háznak
Ez viselte gondját,
Hogy lába ne keljen és a
Szelek el ne hordják.
Hű cseléd volt félig-meddig,
- S hajna!
Koplalás lőn este-reggel
Bőséges jutalma.
Máskülönben ment a dolga
A kedves cicának:
A reggelin gazdájával
Ketten osztozának.
Búsan nézte ezt a szolga
- S hajna!
Fél zsemlére, pohár tejre
Nagyokat sóhajta.
Mert tudósunk a magáét
Ha fölreggelizte:
Felét a cicának adni
Volt a szolga tiszte.
Úriasan élt a macska,
- S hajna!
Csak nem akart, csak nem akart
Meglátszani rajta.
"Hé...izé...mi baja lehet
Annak az állatnak?
Szőre borzas, csontja zörgős,
Szédelegve ballag."
"Jaj, uram, hát a sok éhség! -
- S hajna!
Kétszereznők csak a tartást
Mindjárt lábra kapna."
S az napságtól itce tej járt,
Kapott egész zsemlét:
A tudós csak lesi, várja
Hogy ha nekitelnék.
De a macska nem üdült fel.
- S hajna!
Elfogyott a fogyó holddal,
Sarlóvá hajolva.
Kendermagos szegény cica
Nyavalyába esvén,
Fölvette a néhai nevet
Egy szép őszi estvén.
"Átszellemült kedves állat
- S hajna!
Falatom megosztám vele,
Mégis meg van halva!"
"Mi tagadás", mondd a szolga,
"A cicus nem vétett:
Én evém meg őhelyette
Reggel az ebédet.
Mondtam, menjen egérfogni,
- S hajna!
Nem tanyáz ám ott egér, hol
Üres minden kamra.
Nagy volt, mondok, a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna! kevés hozzá
A vágott dohánya.
Könyvet írt a bölcsességről
- S hajna!
Ilyen apró dőreségek
Gyakran estek rajta.
Arany János: A rab gólya
Császár Ferenc: Első szerelem
Mint est homályán csermely tükrében
A gyászfűzeknek kétes árnyokát,
Mint fülmilének elhaló dalát
Távol ligetnek hűves ernyejében:
Úgy látom én szűm félig húnyt tüzében
Első szerelmem bíbor hajnalát,
Úgy hallom első édes hangzatát
Föl-föl-rezegni keblem mély űrében.
Oh csak kevés perc kell még, és enyészik
A kétes árnyék...s a liget dala
A messze lengő szellőn elhala...
Oh csak kevés perc még, s e szív kivérzik,
Érezni megszün kéjt és kínokat,
Sír lesz - reája több nap nem virrad!
Bajza József: Esthajnal
Bájló aranyfény
Csillog szelíden
A reszkető tó
Hullámain.
Fölserken a szél
Rózsák öléből
S völgyek hűs árnyain
Zokogva leng.
Némul az erdő,
A messze síphang
Reszketve nyögdel
A légen át.
Kéklő virággal
Himzett ligetben
Rejtezve csattog
A csalogány.
Leányka, édes!
Még most öledben
Elszenderülve
Mennyet lelek:
Ki tudja? holnap
Talán síromra
Leng a lenyugvó
Est bíbora?
Ah vajon e szív,
Mely hőn pihegve
Hófátyolodnak
Alatta ver:
Fog-e felettem
Sóhajtozásban,
Mint a nyögő szél,
Kesergeni?
Vörösmarty Mihály: A vén cigány
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába:
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett:
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Véred forrjon, mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen, mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban.
És keményen, mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése -
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Szív és pohár, tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a donddal!
Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl:
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl:
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Szív és pohár tele búval, borral
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Kié volt ez elfojtott sóhajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömből az ég boltozatján,
Mi zokog, mint malom a pokolban?
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot :
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vak keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sírbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
A vak csillag, ez a nyomorú föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny és ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon:
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Istennek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel újra a vonót,
És derüljön zordon homlokod.
Szűd teljék meg öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka
1
A vadász ül hosszú, méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
S mind fölebb és mindig fényesebben
A serény nap dél felé mutat:
Hasztalan vár: Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.
A vadász még lesben ül sokáig,
Alkonyattól vár szerencsejelt:
Vár feszülten a nap áldoztáig,
S ím a várt szerencse megjelent:
Ah, de nem vad, könnyű kis pillangó,
S szép sugár lány, röpteként csapongó.
"Tarka lepke, szép arany pillangó!
Lepj meg engem, szállj rám, kis madár:
Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
Ahol a nap nyugodóba jár."
Szól s iramlik, s mint az őz futása,
Könnyű s játszi a lány illanása.
"Istenemre!" szóla felszökelve
A vadász:"ez már királyi vad!"
És legottan, minden mást feledve,
Hévvel a lány nyomdokán halad.
Ő a lányért, lány a pillangóért,
Versenyeznek tündér kedvtelésért.
"Megvagy!" így szól a leány örömmel,
Elfogván a szállongó lepét:
"Megvagy!" így szól a vadász gyönyörrel
A leányra nyújtva jobb kezét:
S rezzent kézből kis pillangó elszáll:
A leány rab szép szem sugaránál.
2
Áll-e még az ősz Peterdi háza?
Él-e még a régi harc fia?
Áll a ház még, bár fogy gazdasága,
S telt pohárnál ül az ősz maga.
A sugár lány körben és a vendég:
Lángszemében csábító varázs ég.
S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
A kupák már felvillantanak,
Ősz vezére s a hon nagy nevéért
A vén bajnok könnyei hulltanak:
Most könyűi: vérei hajdanában
Bőven omlott Nándor ostromában.
"Húnyt vezérem ifjú szép sugára"
Szól az ősz most" éljen a király!"
A vadásznak vér tolul arcára
S még kupája illetlen áll.
"Illetlen mért hagyod kupádat?
Fogd fel, gyermek és kövesd apádat.
Mert apád én kétszer is lehetnék,
És ha ittam, az nincs cenkekért:
Talpig ember, akit én említék,
Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"
S illetődve s méltóság szemében,
Kél az ifjú, tölt pohár kezében:
"Éljen hát a hős vezér magzatja,
Addig éljen, míg a honnak él!
De szakadjon élte pillanatja,
Melyben attól elpártolni kél:
Egy király se inkább, mint hitetlen:
Nyűg a népen a rossz s tehetetlen."
S mind zajosban, mindig hevesebben
Víg beszéd közt a gyors óra ment.
A leányka híven és hívebben
Bámulá a lelkes idegent.
"Vajh ki ő, és merre van hazája?"
Gondolá, de nem mondotta szája.
"Téged is te erdők szép virága,
Üdvözülve tisztel e pohár!
Hozzon isten egykor fel Budába,
Ősz apáddal a vadász elvár:
Fenn lakozva a magas Budában
Leltek engem Mátyás udvarában."
Szól s búcsúzik a vadász, rivalva
Inti őt a kürthang:menni kell.
Semmi szóra, semmi bíztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
"Emlékezzél visszatérni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."
Mond szerényen szép Ilonka, állván
A kis csarnok végső lépcsején,
S homlokán az ifjú megcsókolván,
Útnak indul a hold éjjelén.
S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
Fölveré azt szerelem hatalma.
3
Föl Peterdi s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát:
Minden lépten nő az agg csodja,
Mert sok újat meglepetve lát.
A leányka titkon édes óra
Jövetén vár szép találkozóra.
S van tolongás s új öröm Budában:
Győzelemből várják a királyt,
Aki Bécset vívó haragában
Vérbosszút a rossz szomszédon állt.
Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
Nem vidul még szép Ilonka képe.
"Hol van ő a nyájas ösmeretlen?
Mily szerencse fordult életén?
Honn-e, vagy tán messze költözötten
Jár az őzek hűvös rejtekén?"
Kérdi titkon aggó gondolattal,
S arca majd ég, majd színében elhal.
S felrobognak hadvész-ülte képpel
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák,
Ősz Peterdi ösmer vendégére,
A király az: "Áldás életére!"
"Fény nevére, áldás életére!"
Fenn kiáltja minden hű ajak:
Százszorozva visszazeng nevére
A hegy és völgy és a zárt falak.
Haloványan hófehér szobornál
Szép Ilonka némán és merőn áll.
"A vadászhoz Mátyás udvarában,
Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
Jobb nekünk a Vértes vadonában,
Kis tanyánk ott nyugodalmat ád."
Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
S a bús pár megy gond-sújtotta nyommal.
És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt:
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.
A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé:
Hervadása liliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön s áll a puszta házban:
Ők nyugosznak örökös hazában.
Vörösmarty Mihály: A merengőhöz
Vörösmarty Mihály: Csalogány
Vörösmarty Mihály: Késő vágy
Indus mese: A hálás csalogány
