Balázs Béla: Várlak
Óriás órák csarnokain által
Csendülnek lépések. Valaki jő.
Szikrázó percek forró záporával
Zuhog arcomba az idő.
Várlak.
Szomjú utak kanyargó száguldása
Görbül elém, hogy érkezésed lássa.
Száz vágycsatorna. Most szakad a révbe:
Ájultan ájul lábaid elébe.
Várlak.
S az utcák hosszán nyomomban maradt
Emlékek állnak néma sorfalat
És zászlóthajtva kegyelemre várnak.
Balázs Béla:Most már így van
Eddig úgy volt: Minden reggel
Álmom úszó hajójával
Éjvizeken tévelygővel
Nap szigetjén kikötöttem,
Ezüst szigetjén kiszálltam.
Akkor mondtam: megérkeztem.
Otthon vagyok.
Most már így van: Minden este
Álmom úszó hajójára,
Éjvizekre indulóra
Szállok vágyva, messze nézve
Szállok éjvizek sirálya,
Akkor mondom: indulok már
Hazafelé.
Eddig úgy volt: minden reggel
Napom fehér kapujába
Léptem fehér kápolnába.
Boltos oltár minden óra.
Mind megállás, áldott szállás,
Mindet lakni ott maradtam.
Őrizőül magam hagytam
S napok sorján sokasodván,
Időm mentén, ezerszer én:
Állt a tábor.
Most már így van: minden reggel
Új napomba hogyha lépek,
Alagút csak, melybe térek,
Benne szállás, nincs megállás.
Alagútnak túlsó szája
Napjaimat issza tátva.
S mögöttem az idő mozdul,
Tenger tábor útnak indul:
Ezer napból ezer énem
Zúduló zarándoklással
Hozzád.
Veszelei Károly: A fecske
Soká látni a tó vizét
Remegve - remegve,
Ha szárnyával meglegyinti
A fecske - a fecske.
Jaj de hányja karikáit
A hullám - a hullám,
Bár a fecske messze jár már
Az utján - az utján.
Engem is megérintett
A szárnya - a szárnya,
S elszállt fecském, az a drága
Leányka - leányka.
Szivem-lelkem most is remeg
Azóta - azóta,
Pedig ő már boldog fészek
Lakója - lakója
Bolgár költő verse: Sokszor nagyon nehéz
Sokszor nagyon nehéz az élet,
Utunk sivár pusztára téved.
Nincs egy forrás a sivatagba',
Sem egy árnyék, mi enyhet adna,
Az éj leszáll s nem gyúl ki csillag,
Nincs balzsamja emésztő kinnak.
Éles rögök vérzik a lábad,
Minden nap meghal egy-egy vágyad,
A köny már kiapadt szemedből,
Biztató szó embertől nem jő.
Lelked sajog, kétségtől tépve
S remegve nézel fel az égre.
S azután vége lesz a mának,
A temetőn egy sírt megásnak,
S ott mindennek örökre vége!
Hát ez az élet reménysége?
Küzdő ember jutalmát várja
S jutalma ott a ronda sárba'?
Nem. Nem csalhat meg édes álmunk,
Éj után virradatot várunk.
Ne mondjátok balga mesének,
E hittel könnyebb lesz az élet.
Igy nem olyan sötét az éjjel...
Ezt a hitet ne tépd hát széjjel.
/ Ford.: G. D. M./
Bolgár költő verse: Bordal
Oh, ne nevessetek ki ifjak,
Hogy agg vagyok már, beteg agg,
Hogy szeretem a hegy nedűjét
S iszom mint orvosságomat.
Hogy mezitláb, rongyokba járok,
Hogy szenny borit, fogy a hajam,
Hogy céltalan bolyongok itten,
Hogy pusztulok magánosan.
Hej, én is voltam ifju, mint ti:
Feszűlt e mell, feszűlt e kar,
És telve voltam vágygyal, hittel
És gazdag voltam, dús, pazar.
Hej, én is voltam egykor, mint it,
Erélyes, büszke, vakmerő,
S gondolatom magasba szállva,
Mint bérczi sas, úgy tört elő.
Oh, ifjak, ifjak, én is munkán
Töltöttem ezt az életet,
Szent és nagy czélokért küzdöttem,
S mindezt csupán ti értetek.
Hárman valánk, kik síkra szálltunk,
És lelki testvérek valánk,
Testvérek érzelemben, vágyban
És itéletben egyaránt.
Mint gyermekek álltunk mi össze,
Útunk egy czél felé tartott,
De mind a hármunkat kijátsza
A sors, az irigy, átkozott.
Miért mesélném el ti nektek,
Mint küzdtük át az életet?
Minek keltsem fel sírjaikból
A rég meghalt emlékeket?
Oh, egyik társamat megölték,
Másik kivégzé önmagát,
Így lett két angyal fönn az égben,
Így lett egy lélek két barát.
És én, a gyenge, megmaradtam
Szentek kegyéből egymagam,
Kezem' magamra nem emeltem,
Hogy meghalhassak boldogan.
Elkezdtem borral oltogatni,
Keservem', gondom', bánatom',
S borban találtam e világon
Egyetlen drága vigaszom.
Hej, adjatok bort, bor kell nékem,
Bor részegen, bor józanon,
Hogy elfelejtsek minden gondot
És hős legyek, mint egykoron.
Hogy énekeljek, zengjek néktek,
Harsogjanak a hős dalok,
Hogy a hegyek sirassanak meg,
Szegény, vén kóbor dalnokot.
/Ford.: S. A/
Bolgár költő: A Csorbadzsi észjárása
Ha keresném az igazságot
És rendet a világon,
Bizony csak meztelen és mezítláb
Bolyognék e világon.
Ej, hiu ábránd minden eszme,
Elpárolog, elmulik, -
A ki szív nélkül vérben gázol,
Csupán az boldogul itt.
Az boldogul, ki szülőt, eszmét
És nemzetet elárul,
Ki idegenek emlején él,
Élősködik kufárul.
Akarod, hogy előkelő légy,
Hogy gazdagon megélj itt?
Add el, barátom, tennen néped,
S akasztasd ten testvérid.
Minek keressek igazságot,
Szabadságot és rendet? -
Csak tömd meg szépen zsebeid mind,
- Hisz Petko eltür mindent.
Föl is ér a szívem azokhoz,
Kik vívnak nappal, éjjel,
S milljók javáért síkra szállnak
Igazság fegyverével.
Fáradnak a szegény bolondok:
Folyjék jól milljók dolga,
És ne legyen a földön zsarnok,
És ne legyen rabszolga.
Pedig mezítlen mind a jámbor,
Szánalmas mindnek sorsa,
Mind elzüllötten, étlen baktat
És a sarat tapossa.
S a világ gúnynyal mondja róluk:
Óh, szánandó bolondok!
Ily pórul kelle járni annak,
Ki régi rendet bontott!
Egyetlen egy parájuk sincsen,
És ringy-rongy a ruhájuk,
Még káposztára sem telik, és
Vezérlik a világot.
Ha neked is támadna kedved,
A jó utjára térned,
Szabadsághős léssz, rongyos, éhes,
És kinevetnek téged!
/Ford.: Strausz A./
Erdélyi József: Az obsitos
Egy hétesztendős háború után,
eljött Jézus, Szent Péter is vele,
küldötte őket égi trónusától,
Isten, a népek atyaistene,
hogy járják széjjel ezt a bús országot,
e nép szívébe öntsenek hitet,
hogy vigasztalják a sok veszteségért
a legárvább keresztyén nemzetet.
Két szegény ember népviseletében,
rótták a sáros-poros utakat,
felekezeti válogatás nélkül
gyógyították a nyomorultakat,
eltűntek és megjelentek, ahogy
hozta a sor...Így jelentek meg ők
az országúton, egy kis falujába
hazaközelgő obsitos előtt.
Kis pontnak látszott még az obsitos,
de Szent Péter apostoli szeme
kivette már a katonaruhát
és feledve, hogy éppen ővele
dugatta Jézus a szablyát hüvelyébe,
- Uram, - szólalt meg, - ott katona jön,
egy istentelen véreskezű ember,
akit látni tenéked nem öröm.
Tűnjünk el gyorsan, mert nem méltó hozzád,
ilyen bűnössel találkozni sem.
Ha ilyenek nem volnának, már régen
felállott volna dicsőségesen,
s elterjedt volna mind az egész Földön
a te országod, örök béke, csend,
rend és bölcs istenfélelem honolna
a világ végéiglen idelent...
- Ne ítélj, Péter, előre, ne vesd meg,
oly tettekért, aminek nem ura,
hanem szolgája volt ezer halállal
szemben az a szegény közkatona.
Állj elébe vén koldus képiben
és kérj egy krajcárt. - Három van neki,
tudom, na menj!...Már ott is állt Szent Péter,
koldus volt úgyis a viseleti.
Jézus tudta, hogy az az obsitos
betért az este a csárdába és
áldomást ült örömében, hogy elmult
tizenkétévi tűrés-szenvedés,
elmult a hétesztendős háború,
fatornyos kis falujába mehet,
tarsolyában obsit, pénzzé tett zsákmány,
házat, földet, lovat, asszonyt vehet.
Evett-ivott, cigánnyal húzatott,
sípoltatott, cimbalmot veretett,
csókolt leányt, menyecskét, öregasszonyt,
táncolt, dalolt s arannyal fizetett.
Az volt a veszte, mert hamis a csaplár
altatójától mélyen elaludt.
Mire felébredt, nem volt a pénze,
elmehetett, alá is, fel is út.
Három krajcárt hagyott csak a zsebében
a tolvaj csaplár. A három rezet,
számolgatta a szegény obsitos.
- Ezen egy szép cseréppipát veszek,
ezen dohányt, ezen meg masinát,
rágyujtok és mint egy török basa,
úgy füstölök...Sebaj, csakhogy épkézláb,
nem nyomorékon kerülök haza...
Ahogy rágyujtott volna képzeletben,
vén koldus állt elébe, s tenyerét
Isten nevében nyujtva, kért egy krajcárt.
Az obsitos, hallván Isten nevét,
adott egy krajcárt az öreg embernek,
gondolva, hogy az is katona volt,
kihasználták, kifosztották, kezében
nem maradt semmi: egy fél napi zsold...
- Pipát, dohányt kettőt is vehetek,
tüzet pedig akárki ingyen ád...
De Jézus kétszer küldte még elébe
Szent Pétert és ő minden vagyonát
odaadta a vén alázatosnak,
gondolva, hogy "pipát még vehetek
s majd ád valaki egy pipadohányt
s utoljára pipát is kérhetek..."
- Na látod, Péter, most menjünk elébe,
jutalmazzuk meg a szegényt, a jót,
akinél ember nincs jobb a világon,
azt az Isten országába valót...
S elébe álltak. - Na te szegény ember,
megismertem a te jó lelkedet,
három jót kérj három krajcárodért,
kérj akármit, én megadom neked...
Péter odasúgott az obsitosnak:
- Első a lelkiüdvösség, fiam!
De Jézus szólt: ne bántsd, ő tudja jól,
hogy mire van szüksége... - Hát, Uram,
ha van hatalmad, legelőször is,
adj énnekem egy olyan kulacsot,
akiből sose fogyjon ki a bor!...
- Legyen!...S az Úr egy kulacsot adott.
Kipróbálni a bűvös csutorát,
a bikavérből jót húzott előbb
az obsitos, s kész volt a második
kívánsággal. Péter intette őt,
de Jézus újfent megintette Pétert:
ne bántsd!...És ő kért egy olyan pipát,
akiben mindig égjen a dohány.
- Legyen!...s ott füstölt máris a pipa,
az obsitos kicsorbult agyarán.
Fújt egy bodort s kész volt az utolsó
kívánsággal. - Boldogtalan, de most
kérjed a lelkiüdvösségedet,
mert elkárhozol!...- Hagyd az obsitost,
ő tudja jól, hogy mire van szüksége!...
- Utoljára, én Uram, adj nekem
egy zsákot, melybe, ha mondom, hogy "bújj be"
bújjon be rögtön az én ellenem!
Ráadásul egy botot, mely, ha mondom,
"üsd, vágd, botom!" csépelje a cudart,
míg nem mondom: "elég!", hogy megtanulja
egész világ, hogy "ne bántsd a magyart!"...
- Legyen neked a te hited szerint!...
S adta Jézus a zsákot, a botot.
- De most tűnjünk el, Péter!...És eltűntek...
Azt hitte a vitéz, hogy álmodott.
Nem álmodott. Fürgén vert a szíve,
az esze füstölt. Tudta igazát,
csak szólnia kell s minden jóra fordul.
Meg is fordult...Na jaj neked, Izsák!...
Ment a csárdába, letette a zsákot.
- Bújj be, Izsák!...Bebújt Izsák legott
- Üsd, vágd, botom!...és kezdte ütni, vágni,
verte pogányul a tolvajt a bot.
- Jaj, jaj, vitéz úr, adok kétszer annyit,
mint elloptam, csak ne bántson!...- Elég!...
s megállt a bot, kibújt Izsák a zsákból,
tisztelvén az igazak Istenét.
Visszavette pénzét az obsitos,
egy fillérrel sem többet s ment tovább. -
Akinek olyan három kincse van,
az a világnak bátran nekivág.
Egyszer csak hallja: új háború készül,
el akarják végképp pusztítani
Magyarországot és a magyar népet,
ragadozó, irigy szomszédai...
Ment a királyhoz egyenest, ajánlta
szolgálatát...Nem kellett hadsereg:
elég volt az a zsák, meg az a bunkó
s a csatát az obsitos nyerte meg.
- Bújj be! - kiáltott és az álligfegyver
népek bebújtak. - Üsd, vágd! - és a bot
ütötte-vágta őket magyarán, mint
kisbíró a kétfenekű dobot.
Kérték a békét. - Elég! - szólt vitézünk,
megállt a bot, a félvilágverő,
s igazságos békét diktált a győztes,
az Isten képét méltán viselő.
Az országmentő obsitost, jutalmul,
főhadvezérré tette a király,
hozzá is adta egyetlen leányát
s midőn érezte, hogy jön a halál,
összehívatta az ország tanácsát,
s utódjául ajánlotta vejét. -
Sose díszített méltóbb főt királyi
korona, mint az obsitos fejét.
Váci Mihály: Köd térdepel
Köd térdepel a fenyőfákra,
az ágak közt szél fuldokol,
halotti verejték a pára,
az éj az erdőkre omol
Koporsóját a csend rámzárta.
Királysírok hűse honol
szobámban: - átsüt csontomon váza
a lázak balzsama alól.
Mint egy felébredt tetszhalott
tehetné csak: - rá gondolok
a múltra hosszan, mélyen
és mind abból, amiért éltem,
s amiért mostan meghalok,
- csak egyedül Reád emlékszem.
Váci Mihály: Ezüst
A harangzúgás sötét pillangói
a virágokra selymesen leülnek:
parányi dolgokra tűzi az ünnep
jámbor címerű játék-lobogóit.
Az udvarok hűs rajzosra seperve,
az utcán harsog a locsolt pázsit,
a csend aranylegyekkel muzsikás itt,
lábam elé leszáll inni a gerle.
A gyermek-ujjú szél ihleti lágyan
a levelek ezüstjét s meghatottan
felszállnak remegő sóhajokban
a jegenyék a lángra lobbant nyárban.
A csend gyűrűtlen zöld tavába hajlik,
mint fűzfaág, egy tört, szomorú ének:
s eszembe jutsz, mint nyárfa levelének
ezüstfonákja ég egy pillanatnyit.
Fekete István: Nyárvég
Már régen nézem az ablakba karikázott külső világot: nézem, de csak futkározó gondolataimat látom, hiszen éjszaka van, homályos, holdvilágos éjszaka.
Gondolataim meg-megakadnak, elröppennek egy pillanatra, aztán vissza se jönnek.
- Mi zúg?
Cséplő nem lehet, mert annak meleg búgását ezer más búgás között is megismerem, de hát akkor mi? Valamikor csak ágyúszóra vagy cigánymuzsikára keltem volna fel ilyen készségesen, de most - hiszen nincs más dolgom - szépen felkelek, hogy megnézzem, mi zúg.
Szél!
Tiszta, csillagos az ég: az ég alján ijesztően fénylik a hold, a fák dermedten állnak, és messze valahol félelmetesen zúg a szél.
A fák lassan meghajolnak, összevonom köpenyem avult két szárnyát, mert hűvös lett egyszerre, eszembe jut, hogy "tegnap" még július volt, tikkadt hőség, és ma már "kimegyünk a nyárból". Elmúlt megint egy nap, egy hónap, egy év...
Bemegyek a szobába, és várom, hogy mit hoz a szél, és korholom magam, hogy a nyár boruló arcából ezt előre nem tudtam. Hiszen éreztem, de nem álltam meg figyelmeztetésüknél, és nem szóltam hozzájuk.
- Nini, legyecskék, de elfogytatok!
Nem mintha szeretném a legyet, de nem is haragszom rájuk, mert az nem árt a légynek, hiszen a méreg engem esz, és nem a legyet. Szóval a legyek megfogyatkoztak, és nem mászkáltak a fülemen az álom érkezésének pillanatában.
És a partifecskéket is láttam tegnap a sürgönydróton füzérben, és arra gondoltam, mit érez talpuk az alattuk futkosó örömből és bánatból, amit az emberek küldöznek a drótban. Erre gondoltam ahelyett, hogy régi barátsággal megkérdeztem volna:
- Készültök, kis fecskék, készültök?
Csak néztem őket szeretettel, és buksi kis fejüket felém fordították, mint iskolában a gyerekek, s én nem szóltam hozzájuk. Hát ez a barátság? Ámbár hiszen csak feledékenység volt, mert tudom, hogy még nem mennek. De azért illet volna.
Vagy nem kellett volna észrevennem, hogy liba barátaim egy szép reggelen csúnyán megkopasztva jelentek meg, hogy uzsonnakenyeremet elkunyerálják? Még pelyhes korukban magamhoz szoktattam őket, azóta, ha leülök a folyóparton, egyszer csak ott vannak, és azt mondják:
- Lilili-lálálá! - Ami annyit jelent libanyelven, hogy: - Enni szeretnénk!
És most milyen csúnyák! Az asszonyi önkény már előre levette róluk a párnába valót, még a hangjuk is más, és félóráig tanácskoznak a víz előtt, hogy belemenjenek-e vagy ne, mert meztelen bőrüknek hideg a víz.
- Tiszteltetem a gazdátokat - mondom, mert nem ismerem a gazdájukat -, jól pocsékká tett benneteket.
Na és a gólyák? Hát nem kellett volna észrevennem az idő múlását, amikor egyszerre csak egy pár helyett - öten szálltak le a rétre? Ott prücskörésztek mellettem, bizalmas közelségben, mert tudták, hogy a dicséret nem marad el, s ez a szülői szívnek jólesik.
Mosolyogva néztem őket.
- Gyönyörűek, szebbek, mint a tavalyiak...
A családfő megvakarta csőre tövét, ami annyit jelentett, hogy:
- Hát megtettük, amit lehetett.
És kis nekifutással felszárnyaltak mind, mintha az öregek azt mondták volna:
- De azt nézd meg, hogy repülnek!
Néztem, amíg felkanyarodtak a felhők alá, belátva egyszerre a messze tájat, melyet nemsokára itt hagynak. Mit éreznek vajon odafent, és ösztönük mélyén van-e valami a jövő tavaszról? Keringtek a fiatalok és az öregek, a jelen s a jövő.
És ma este?
Nyitva az ablak, böngészgetek valami könyvben, csak úgy futólag, mint amikor fecske érinti a vizet, amikor megpendült valami a szívemben, az ablak alatt, a bokrok között, gondolataimban s az egész világon.
Félénken, lágyan megszólalt az őszi bogár kis citerája, nagy ünneppé téve ezt a napot, s én az emlékek s a nyár kakukkfüves fejfájához hajtottam fejemet.
Most már nyár vége van!
/Forrás: F.I., Tarka rét/
Kótai Pál: Alkony
Oh, nem a nyárnak elmulása,
Nem is a lombok pusztulása, -
Nem ez jósolja a telet:
Hanem az, hogy lankad a jókedv,
Meg hogy fárad a képzelet.
A láng, amely a napba' lobban,
A napba' sem tud égni jobban,
Mint képe lelkünk tükörén:
De míg ott vég nekűl világol:
Itt árnyba-éjbe vész a fény.
A mi szétárad a sugárba:
Az örök-jóság meleg-árja
Nem apad és nem hidegül -
Uj életet költ-veszt...De bennünk
Valami hűl, mindegyre hűl.
Hiába hangzik el kihalva,
Valami van mégis a dalba:
A varázs, a mi halhatatlan:
De az a húr, mely visszarezgi
Szivünkről idővel lepattan.
Nincs, nincs múló mi sem körültünk:
- A minek valaha örültünk,
Az mind örök s örök marad:
- Az ős valóság része mind, mind:
A fény, a dal, a sugarak!
S egy perczén egy percznyi időnek
Érezzük mind ez ős erőknek
Hullámzását valónkon át -
- És egy perczig szépnek, dicsőnek
Látjuk múlásunk e honát.
Mert az: dicső, szép!...És ha végül
Szindús világa elsötétül,
Mintha nem volna a régi többé -
Nem rajra, csak bennünk az alkony:
Csak a mi sorsunk - válni köddé!
Kántor Imre: Mint őszi napsugár...
Mint őszi napsugár, ha a lomb árnyéka
Reszketve meglebben,
Szép arczod mosolya feltűnik még néha
Szomorú lelkemben.
Megzendül még néha énekem terólad,
Eltűnt boldogságom!
Mint elkésett vándor madár a lefonnyadt
Ritkuló faágon.
Azt hiszem, kezecskéd a szellő fuvalma,
Mely arczomat éri.
Úgy hallom, neveddel szőttek édes dalba
Az erdő tündéri...
Elvarázsolt, tiltott tündérvilág nékem
Szivednek szerelme.
Kiátkozva járok pusztuló vidéken,
Bánattól leverve.
Számomra ismeretlen költő: Te tépted szét
Te tépted szét a rózsalánczot,
Te tépted szét, nem én, nem én, -
Ne engem érjen vádolásod
A bánat éje éjjelén.
Mert lesz egy percz, lesz bizonyára,
Hogy érző szived fájni fog:
Jelenben üdvöt nem találva,
A mult után kél sóhajod.
Eléd tünik a múlt viránya,
Feléd mosolyg a sok virág,
S egy régi érzés szent varázsa
Szivedre hinti himporát.
S zokogni, sírni fogsz utánam,
Vezeklőn verve kebledet:
Hej, csak egy perczre birjam, lássam,
De szived hasztalan eped.
Hitvány parány a föld szülötte,
Oh mondd tehát: két kis parány
Hogy is kerüljön ujra össze,
Ha elnyelé egy óceán?!
Vörösmarty Mihály: Éjjel
Fenn már a hold, leszáll az éj,
S nem tűnnek gondjaim.
Mi érte újra keblemet?
Hol késnek álmaim?
Szegény fiú én untalan
Csak gyűjtöm kínomat,
S szűz ágyon a szép szőke lány
Alussza álmomat.
Ott tűzszemének fényein
Aludt el örömem,
Hó keble kettős halma közt
Ott szunnyad életem.
Ölében szenderednek el
Szivem szerelmei.
Ott hajh! csak el ne haljanak
Legszebb reményei.
De engem őriz a halál:
Ébren van itt velem.
Véremben forrnak kínjai.
Nincs tőlök enyhelyem.
Párnámon ül a csüggedés,
A sárga hervadás,
Bú bánat, és a volt után
Siralmas bágyadás.
Szivet szakasztva hangzik el
A veszteség dala,
Magam vagyok csak minden, ah
Minden jóm elhala.
Emlékezet! te is gyötörsz:
Az elveszett napok
Árnyéka reszket képeden,
Melytől elborzadok.
Ezek virrasztanak engemet
S ha álom ejtene,
Fölráz, fagyasztó újjal a
Féltés szörnyű keze.
Miért kelle oh szememnek a
Szép arcon vesznie?
Miért kelle asszonyképnek is
Szemembe tűnnie?
Mért inkább nem bámúltam a
Tündöklő szép napot?
Az égi kékellő határt,
A holdat, csillagot!
Hol a világok csendesen
Forognak és fölül
Öröm s kegyelmek tengerén
Egy boldog isten ül?
Mért nem pihentem a setét
Erdőnek halmain,
Virágok és lombok között
Lágy fűnek szálain?
Nem tudtam a zengő madár
Szavát elégleni,
Csörgő patakkal, bujdosó
Szellővel játszani?
Úgy most nekem sem volna búm:
Az ékes halmokon
Vesznék, mint vész a tiszta hab
Virágos partokon.
Onnan levinne szárnyain
A csendes völgy szele,
Le messze! honnan távozik
A bánatok tele.
Hol gyenge szállal síromon
Teremne liliom,
S mellette szép dalt mondana
És ülne angyalom.
De most hová kell lennem így,
Hová vész életem,
Ha élni, halni nem tudok,
Ha csak pihenni sem?
Hajh! mért kellett szememnek a
Szép arcon vesznie,
Mért kellett asszonyképnek is
Szemembe tűnnie?
Vörösmarty Mihály: A szellőhöz
Súgd meg nekem, kis fúvalom,
A lányka álmait:
Te láttad és kisérted el
Hogy hantra dőle itt.
Midőn fölötte bújdosott
Esthajnal csillaga,
S elnyúgován sugárinál
Itt szúnyadott maga.
Midőn én búmban elhagyék
Virágot és tavaszt:
Mely álmot akkor álmodott,
Jó szellő, súgd meg azt!
Oh abban fekszik párosan
Élet s kinos halál:
Élet, ha rólam álmodott,
Ha másról, kín s halál.
De élni kell, vagy halni már,
Közép itt nem nyugaszt:
Szellő! mely álmot álmodott,
Oh súgd nekem meg azt.
Váci Mihály: Hamvadó
Zokog, zokog vágyam, a felhő,
susog szavad, az őszi erdő:
utat keresnek távlatot,
messzevágynak a bánatok.
Hamvadó fényben terelem
széjjelvert nyájad - szerelem.
Őrzöm azt, ami szerteszéled,
Tenélküled vagyok Tevéled.
Arany János: A földrengés
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
De ime! az ég föld hirtelen feltámad:
- Az ég alkotmánya össze akar dőlni,
Majd a földet érik iszonyú felhői:
Nem szél fú...torony, ház reng belé s megszakad:
Nem eső esik, mert minden csöpp egy patak.
Egybefoly a dörgés: csattog szakadatlan,
Villámlástól az ég egy pokoli katlan,
Fellázad a tenger, messze, nagy mélyen be,
Nyomúl a szárazra, a folyókkal szembe.
Visszafut a folyam, vissza kútfejébe,
Rejtőzni akarván anyja kebelébe,
Vagy szélt vesz a síkon, hogy ne érjék utól,
Kergetve a tenger zúgó habjaitól.
Sehol sincs maradás. A hajósok népe
Hajótörést szenved a kikötő révbe',
Testeik a parton szétszórva hevernek,
Hol jajgatva futkos férfi, asszony, gyermek.
Hullámzik a tenger, hullámzik a föld is,
Dagadni, sülyedni látjuk a mezőt is,
Szédül aki rálép. Ugy teszen, ugy látszik,
Mint mikor a gyermek jégen hajlókázik.
Recsegő házából a népség kiszalad.
Oltalmat keres a háborús ég alatt,
A városbeli fut a szabad mezőre,
Nehogy egész házsor a nyakába dőlne,
S a mezei ember fut a város felé,
Nehogy meghasadván a sík föld lenyelné,
Mert sok helyen a föld megreped és égő
Gyomrából, pokoli bűzt bocsát a kénkő.
Azt hinnék jelen van az itélet napja,
Rettegés a szivek bensőit elfogja,
Szánja bánja bűnét az istentelen is,
Megbocsát egymásnak halálos ellen is.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Zempléni Árpád: A vadgesztenye
Kivirult ujra a nagy gesztenyés,
Sok fürt-virága egy-egy női kéz.
Váratlanúl jött, mint a gondolat,
E sok virág kinyílt egy éj alatt.
Szemünk minden tavaszit észre vett,
Ibolyát, gyöngyvirágot, szekfüvet.
Mig őket lestük, itt, magára hagyva,
Komoly pompában kivirúlt e nagy fa.
Apró virágok tarka versenye
Nem bántja, csak virul a gesztenye.
Nem kérdi, nézi: más hogyan virít?
E néma, nagy szerénység rám pirít.
Virúlj s ne kérdezd, észre vesznek-é?
Dalolj s ne kérdezd, nagygyá tesznek-é?
Erdélyi József: Erős János
Erős János húszesztendős koráig
a tűzhely hamujában üldögélt,
játszadozott, ki sem nézett a házból,
nézegette inkább a köldökét,
őrölte a hamut a lába közt,
nagyot evett, még nagyobbakat aludt,
s ha felébredt sem művelt hasznosabbat:
két lába közt őrölte a hamut.
Bolondnak hitte már az egész környék.
Kár pedig érte: milyen nagy, erős!
Föld neheze, örök gyermek, kivel
a szegény szüle holtig viselős...
Korholta is az anyja Erős Jánost.
- Más ilyenkor már megházasodik,
eltartja öreg apját, özvegy anyját,
erdőn-mezőn lót-fut, iparkodik...
Megsokallta János a korholást,
kitekintett végre az ablakon...
Épülő házat látott átellenben,
embereket izzadni a napon. -
Felrakták a szép magas falat,
de nem tudták az új épületet
betetőzni...Kiment János a házból,
félrelökdöste az embereket.
- Hát ez is munka? - szólt s a szarúfákat
felhajigálta pálcikák gyanánt.
Szörnyülködtek a mesteremberek:
- Ez aztán a legény, az angyalát!...
- Hogy hínak öcskös? - kérdezte a bíró.
- Engem Jánosnak... - Látom: te sem félsz,
hogy megszakadsz. Lennél-e szolga nálam?
János felelt: mi lesz a fizetés?...
Vakargatta fejét a hamis bíró,
mert ő fizetni sohasem szokott.
Hogy használhatná ingyen Erős Jánost,
egy kicsidég azon gondolkozott.
Hogy foghatná be, mint valami barmot,
hogy megszakadjon? Hiszen az ilyen
erős ember az ő kis falujában,
az ő fejére nagy veszedelem...
- Van elég szolgám. Van aki fizetne,
csak felfogadjam, de tudod-e mit? -
Az fizet, aki előbb megharagszik:
a hátából bocskorszíjjat hasít
rögtön a másik...János felcsapott.
Hajnalban már felrugdosta a bíró:
csülökre hékás, ne lopd a napot!
Vedd számba és hajtsd ki a juhokat
az írtásba, ott a fatönköket
szedd ki a földből, úgy sincs semmi dolgod,
gyermekjáték az úgyis teneked,
Erős Jánosnak, ki a szarúfákat
csak úgy hajigálta...Parancsolgatott
a hamis bíró, de a tarisznyába
kenyeret és szalonnát nem adott.
Kihajtotta János a juhokat,
de nem vetett egy tönkre sem kezet,
hanem a bíró két legszebb juhát
levágta, mert igen megéhezett.
Megsütötte, megette és behajtott,
mikor a nap lement...A kapuban
állt már a bíró s ártatlan orcával
kérdezte, hogy: vágtál-e ki, fiam?
- Vágtam biz én, már hogyne vágtam volna,
bíró uram: a két legszebbiket, -
felelt János. Kihajtott másnap reggel
és behajtott, mikor a nap lement.
Harmadszor is kihajtott és behajtott
Erős János. Künn állt a kapuban
a hamis bíró és kezét dörzsölve,
kérdezte, hogy: vágtál-e ki, fiam?
- Vágtam biz én, már hogyne vágtam volna,
bíró uram: a két legszebbiket, -
felelt János, s a két legszebb juhot
értette, mit megsütött s megevett.
Gyanús volt a három egyhangú válasz
a bírónak. Megolvasta a nyájt:
hát hiányzik a hat legszebb juha...
Majd kitépte mérgében a haját.
- Tán nem haragszik? - kérdezte János.
- Dehogy haragszok! - a bíró felelt,
s adatott a veszedelmes juhásznak
attólfogva bőséges eledelt.
Ki is tisztázta még aznap a földet
Erőd János, - jöhetett az eke, -
fel is vágta a rengeteg fatönköt,
játszvást az erő bohó gyereke...
Törte a fejét a hamis bíró: Jánost,
a bolondot miképp veszejtse el.
- Eredj, fiam, a rengetegbe: ottan,
valahol egy disznónyájam legel, -
vigy a kondásnak tisztát s a disznókat,
meghíztak már, tereljétek haza!...
Tudta János, hogy hazudik a bíró,
de gondolta: hadd legyen igaza!...
Nem talált ő szelíd nyájat az erdőn,
sem pásztorembert, hanem vadakat, -
vaddisznónyájat került egy nagy medve...
- Hé, Miklós bá, szép fehér vásznakat,
hoztam kendnek tiszta inget, gatyát,
vegye fel kend, oszt hazamehetünk!...
- Mam-ma, mam-ma, - morgott a mérges medve.
- Nem ma, hanem rögtön s aló gyerünk!...
Rögtön a mérges medvét Erős János
fülönfogta, tiszta inget-gatyát
húzott reá, majd kitépett tövestől
egy szép magas fiatal cserfát,
oldalbaverte a vaddisznónyájat,
s nem állt meg, csak a bíró udvarán...
Elhűlt a bíró. - Azt hitte, hogy Jánost
széttépik a fenevadak s no lám!...
- Ha behajtottad, nosza öld le őket!...
S ölte János a vadsertéseket.
- Perzseld meg őket! Menj át a szomszédba,
kérj egy hát szalmát, de hozz eleget!...
Hozott is János: elhozta egy háttal
az egész kazlat s elnyomta a csűrt...
Káromkodott a bíró. - Tán haragszik?
kérdezte János és a gazda tűrt.
- Tagold fel mindet, vedd ki a sonkáját,
sózzad és rakjad az ó-kútba le!...
Tagolta János, vette a sonkákat,
sózta, és rakta szépen lefele.
Egyszer csak sonka helyett kősziklákat
kezdtek rá szórni...János odaszólt:
ne tréfáljanak velem odafent, hé,
ne szórjátok a szemembe a port!...
Akkor a bíró ráhengerítette
a kút szájára a malomkövet.
Azt hitte, hogy Jánosnak vége van:
az ó-kútból soha fel nem jöhet.
Elégülten dörzsölte a kezét,
majd hátratette s járt az udvaron. -
Nem viszket már a háti bőre többé,
kitől féljen, nincs az a hatalom!...
Kiabált János: hé, világosságot! -
Röhögtek fenn az aljas cinkosok.
Unta János a várást a sötétben,
gondolta, hogy sok mégis, ami sok:
feljött a kútból, fején a malomkő,
s azt mint valami szalmakalapot,
csak megemelte a bíró előtt.
- Bíró uram, adj Isten jó napot!
Kendnek se volt még ilyen szép kalapja!
S rácsapta a bíróra a követ...
A bíró rögtön lepénnyé lapult,
Erős János pedig világra ment.
Elment szolgálni országot-királyt,
nem kis falut, hamis bírót tovább...
Hamarosan kitört a háború,
s Erős János követte zászlaját.
Tábort ütött, nyájas tüzet rakott,
kását főzött. Az egész háborút
semmibe vette. - Csak őt hagyják békén:
őfelőle alá is, fel is út,
jöhet-mehet az országban akárki,
csak őt ne bántsa, s az ő fazekát...
Ám ahogy így főzögetett magának,
az ellenség elkezdte a csatát.
Az első ágyúgolyó az ő kedves
kásásfazekát vitte el...Nosza,
felugrott János, kitépett egy szálfát,
s utánam fiúk! Éljen a haza! -
Nekirontott az ellen táborának
s egy épkézláb hírmondót sem hagyott...
Egy tört fazékért János, az erős,
koronát és királyságot kapott.
Egyetlen lányát az öreg király
hozzáadta és éltek boldogan. -
Ki mert volna háborgatni egy népet,
mikor olyan erős királya van?
S ki merte volna elnyomni a népet,
hamis bíró, mikor olyan király
uralkodott, akinél senki jobban
nem tudta, hogy a munkásnak mi jár!...
Erdélyi József: Hörcsög
Meghordta vermét télirevalóval,
megszedte a kalászok elejét, -
a kapzsi hörcsög kiveti pocakját
s élvezi most a nyárvég melegét:
hantokra dől s örül a napsugárnak,
mely cifra szőrét cirogatva süt:
az ádáz féreg szundikál szelíden, -
hallgatja tán a tücsökhegedűt.
Állok merőn s lopom a ritka látványt,
a sütköző elégült hörcsögöt:
bíztat az ördög: vágjak a hasához
egy jókora követ avagy rögöt,
hogy pukkadjon ki: de megáll mellettem
egy jó angyal, megfogja kezemet
s én állok mint egy szobor, visszafojtom,
meghalkítom a lélegzetemet.
Nézem csak, nézem azt a cifra patkányt,
mosolygok már legyőzve magamat,
mint fenn az égen a hegyekre hajló,
fürtérlelő, bölcs nyárutói nap, -
szánt-vet, arat, hord, csépel, őrl az ember:
minden morzsára verejtéke hull:
a hörcsög él, rabol, puhítja vackát,
alszik, zabál...Igazi földesúr...
