Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Fekete István: A Szél és az Erdő

 

A völgyben patak futott, a hegyoldalon titokzatosan suttogott az erdő, és a csúcsokon fenyves zsongott, akár fújt a Szél, akár nem.

A patakvizében apró halak villogtak, tavasszal békák hangversenyeztek a partján, és tükrében ott tükröződtek nappal a felhők, éjjel a csillagok.

Ahol a völgy kitárult, kis falu lapult a hegyoldalhoz: fehér házai szinte nevettek nyáron, és kéményei békésen pipáltak, ha eljött a tél, és a hó alatt a nyárról álmodtak a füvek, fák és a virágok.

De nyáron és télen, ősszel és tavasszal nyugalom vonult a tájon, ahol a fák alatt akkora gombák nőttek, mint a kofák esernyője, s a virágok illata úgy áradt a falu felé, mint a pásztortüzek füstje alkonyattal.

Jöttek az évek, mentek az évek: nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az Erdő, mókusok játszottak fenyőtobozokkal, és a fülemüle úgy énekelt a nyári éjszakában, hogy a róka elfelejtett vadászni, és szégyenszemre éhesen kullogott haza...Jöttek az évek, mentek az évek.

A felhőkből eső lett, az esőből patak, s a patakok újra felhőkké váltak, mert a patak tisztelte a napot, és párával áldozott neki.

És a felhők elindultak keletre, nyugatra, északra, délre. Gomolyogtak, torlódtak, belsejükben villámok dörögtek, és siettek oda, ahol kiszáradt a föld, és lekonyult fejjel esőért imádkoztak a virágok, és esőért sírt a rét.

Ilyenkor zúgott a Szél, és hosszú ostorával úgy verte a felhőket, mint a részeg kocsis a lovakat.

- Előre! Előre! - sziszegte. - Otromba népség! Hej, milyen buta népség! Ne egymás hegyén-hátán mozogjon az eleje, hej, lusta csürhe...ne állj az útba, te Erdő.

Az Erdő halkan nevetett.

- Ne siessetek. Miért bántod a felhőket, te Szél, hiszen úgyis mennek szegények...

A felhők, mintha csak arra vártak volna, hogy valaki sajnálja őket, azonnal elsírták magukat.

- Ne sírjatok, ne sírjatok, a teremtésit ennek a vénasszony bandának - üvöltött a Szél -, ne itt sírjatok, máshol potyogtassátok könnyeiteket! Itt nincs rá szükség.

- Ott sírnak, ahol akarnak - zúgott az Erdő -, ott sírnak, ahol akarnak, szegény, árva felhőcskék...

A felhők erre már zokogni kezdtek és záporozva hullatták könnyeiket az Erdőre. A sírástól aztán megkönnyebbültek, felemelkedtek, szétoszoltak, és a Szél szinte őrjöngött az Erdő felett.

- Ezt megkeserülöd, Erdő! Fellázítottad őket, és most üres kézzel mehetne oda, ahol szükség lett volna rájuk. Ahol kiég minden, szomjas a föld, üres a patak, és az Aszály jár tüzes kaszájával...Vigyázz magadra, Erdő!

- Majd vigyázunk - mondták a komor tölgyek -, és most már eredj a dolgodra!

A Szél azonban nem ment. Tépni, szaggatni kezdte az Erdőt. Ágakat tört le, felkavarta az avart, fészkeket sodort a földre, és tébolyult haraggal kavargott a fák között.

Az öreg tölgyek csak mosolyogtak, de mosolygott a fenyves is, a bükkös is, sőt még a gyertyánok is mosolyogtak.

- Ne erőlködj, Szelecske! vagy hozz segítséget...

- Hát majd hozok - lihegett a Szél -, majd hozok, de azt megsiratjátok! - És eltávozott a falu felé.

Ekkor már esteledett. A házakból kivillant a vacsoratüzek meleg ragyogása, a kertekben álmosan sóhajtottak a fák, a kasokban régi meséket zsongtak a méhek, s az emberek szemére úgy szállt az álom, mint fészkére a fáradt madár.

De nem sokáig tudtak aludni, mert megzörrent az ablak, megpattant az ajtó, és odakint különös, mély hangon beszélni kezdett a Szél.

- Mennyi fa, mennyi fa, mennyi pénz...Az Erdő csak van, de semmi haszna. Ott a Tölgy, ott a Bükk, ott a Fenyő. Csak le kell vágni. Mennyi pénz...

Az emberek megfordultak az ágyban, aludni akartak.

A Szél azonban lágyan dorombolt tovább, hízelkedve, mint a macska.

- Az asszonyoknak selyemkendő, a gyermeknek meleg csizma. Lovacskáknak új szerszám, házacskának új tető...szép, cserepes, új tető... - Az emberek most már nem akartak aludni.

"Bizony jó lenne - gondolták -, hiszen itt az Erdő, csak ki kell vágni. Nem az egészet, persze, csak itt egy keveset, ott is egy keveset" - és a fejszére gondoltak.

Ezen az éjszakán alig aludt a falu. Az emberek felültek az ágyban, és számoltak. Aztán kimentek a pajtába, és élesíteni kezdték a fejszéket, az asszonyok pedig tüzet raktak, hogy kora hajnalban már készen legyen a reggeli.

Szikrázott a köszörűkő a pajtában, sziszegve élesedett a fejsze, és pattogott a tűz a konyhában. A kémények füstölni kezdtek, s a lenge kék füst kiszállt az erdőre, mint a haldokló ágak utolsó üzenete.

A fák megborzongtak. Néma volt a füst, mégis mondott valamit, átlátszó volt, és mégis mintha valami rémséget rejtegetne. A földön kúszott először, és megölelte a csalitokat, aztán felszállt a vén tölgyek koronájába, s ott lengett sokáig, mint a gyászfátyol.

A fák némán álltak, és várták a reggelt. A madarak elhallgattak, a mókus elejtette a fenyőtobozt, a nyulak bambán bámultak maguk elé, hogy a róka megfoghatta volna őket, de a rókának esze ágában sem volt vadászni. Loholt a bagoly odújához, aki ilyenkor szokott nyugovóra térni, egyébként az erdei népek doktora volt.

- Tanár úr, kérem - lengette meg bozontos farkát a róka -, valami nagy baj van a levegőben! Mi lesz?

- Halál! - huhogott a bagoly. - Halál! - és befordult az odú száján, otthagyva a tanácstalan rókát, aki vakaródzott egy darabig, aztán fülelni kezdett, mert a völgy felől zűrzavaros lárma kúszott az Erdő felé.

- Mi van, Róka bácsi? - szólt le az ágról a mókus. - Mi baj van?

- A bagoly azt mondta, hogy halál, én azt mondom, hogy Ember, ami egyre megy. Én mindenesetre elköltözöm.

A kis mókus hosszan nézett fényes cipőgomb szemével a róka után, de aztán lelapult, mert közeledett a lárma. A levegőben riadt madarak kerengtek, fa alatt őzek és szarvasok rohantak el, a gombák nagy kalapjuk alá húzódtak, és a hosszú szárú harangvirágok lehajtott fejjel nézték a földet, mint az emberek a temetésen.

Ekkor kelt fel a nap, és első sugarai ijedten csillantak meg a fejszéken.

- Eljött ez a reggel is - susogtak a tölgyek - , búcsúzzunk.

- Búcsúzzunk - fuvolázta sírva a sárgarigó, énekelt a csíz, búgott a galamb, vijjogott az ölyv, kurrogott a gerle, károgott a varjú -, búcsúzzunk.

És a napban fürdő Erdőn még egyszer végigszállt a dal: megsimogatta a fákat, megáldotta a fészkeket, és síeva zengett végig a tájon, mint a temetési ének.

Aztán elhallgatott hirtelen, mert lecsapott az első fejsze, és mint maga a romboló, ostoba parancs, azt kiáltotta:

- Csend!

Csend lett.

A madarak elszálltak, a gombák elfonnyadtak, a virágok elhervadtak, csak a fejsze beszélt buta kegyetlenséggel, és a fák szakadtak el a földtől, nagyot kiáltva utolsó fájdalmukban.

Fogyott az Erdő, egyre fogyott, de a faluban csillogott a sok selyemkendő, nyikorogtak az új csizmák, nevettek az új cseréptetők, és az emberek azt mondták: ez okos dolog volt.

Éjszakánként pedig sziszegve járt a Szél az összeroncsolt Erdő felett.

- Azt mondtad, Erdő, hogy hozzak segítséget, hát hoztam...Nem válaszolsz? Nincs hangod, Erdő?

- Neked se lesz nemsokára - sóhajtott egy vén tölgy, melyet csak azért hagytak meg az emberek, mert nehéz lett volna kivágni -, néma leszel, mint az átok, de legyél is!

A Szél gonoszul sziszegett, de zúgni nem tudott már, suhogni nem tudott már, és orgonáló, szép hangját mintha elvesztette volna. De ezzel most nem törődött. Dagadt mellében a bosszú édessége omlott szét, és másra nem gondolt. Leszállt a völgybe, hogy eldicsekedjék a pataknak, de a patak helyén csak egy kis ér folydogált, és pityeregve verte magát a kövek között:

- Hová lettél, drága Erdőm, hová lettél, édes Erdőm?

- Mit nyavalyogsz itt? - akart kiáltani a Szél, de csak rekedt suhogás lett belőle. - A forrás ugyan kiapad, de hozok neked esőt, amennyit akarsz.

- Ó, ostoba Szél, gonosz Szél, ó, gyalázatos Szél, buta Szél, mit csináltál? A halacskák elpusztultak, a békák elvándoroltak, a vízililiom elhervadt. A pásztor nem tud belőlem itatni, a vándor nem tud felfrissülni, a füzek elszáradnak, és meghalok én magam is.

- Holnap tele leszel! - ígérte suttogva a Szél, de már alig volt hangja. Eddig az Erdő zúgott helyette, és a vén tölgyek ordították el haragját, de nem volt már Erdő, nem volt semmi, ami kiáltott volna helyette.

Másnapra a Szél mégis meghozta a felhőket. Nehéz, haragos fekete felhők voltak. Dörgő égi hullámok, melyeket nehezen hajtott a Szél.

- Megálljatok! - parancsolta, amikor a patak fölé értek -, megálljatok!

- Minek? - ágaskodott fel egy fekete szörny -, minek? Nincs itt Erdő, kopár ez a hegyoldal, nem érdemes.

- Parancsolom! - akarta ordítani a Szél, de nem volt már hangja, és a felhők elgomolyodtak más vidékre.

Így aztán a patak kiszáradt, a völgy selymes rétje nem termett, csak sást, és az emberek kútból öntözték kis kertjüket, hogy legalább ott teremjen valami.

De a kutakból is kiapadt a víz: asszonyok fején megfakult a selyemkendő, és a kis csizmák már nem kopogtak olyan hetykén, mint azelőtt. A piros hátú zsindelytetőket belepte a moha, a jószág éhesen bőgött az istállóban, és az emberek szomorúan azt mondták: mi lesz velünk? A felhők magasan szálltak: a kopár hegyoldal melege szinte ellökte őket, és némán, erőtlenül, szomorúan ballagott utánuk a Szél.

- Hol a hangod, Szél? - intett feléje a megmaradt néhány vén fa -, hol az erőd, Szél?

De a Szél nem válaszolt, mert nem volt hangja. És akkor éjjel - nem látta senki, csak a csillagok - visszalopózott a Szél, és halkan megzendült az öreg fák koronájában.

- Béküljünk ki - suttogta -, béküljünk ki, Erdő.

- Nem vagyunk már Erdő - zsongták a fák -, csak emlék vagyunk.

- Jóvá teszek mindent - suttogta a Szél.

- Tedd jóvá.

- Akkor a régi lesz minden?

Elsuhant a Szél, és a vén fák nyújtózkodva kitárták karjukat.

- Talán lesz valami - suttogták.

A Szél pedig megkopogtatta az ablakokat, és megpattantotta az ajtókat.

- Nincs Erdő - búgott a kéményben -, nincs eső...

Az emberek felébredtek, aztán megfordultak, és tovább akartak aludni.

- Nincs patak, nincs virágos rét, nincs selyemkendő, és nincs pénz se.

Erre már az emberek újra kinyitották szemüket.

"Bizony nincs - gondolták -, de miért nincs?

A Szél jajgatva dúdolt a kéményben:

- Nincs legelő, nincs tej, és nincsenek kis csizmák...mert nincs Erdő, mert nincs Erdő.

Az emberek számolni kezdtek. Egy év, két év...igaz, azóta van a sok baj, mióta nincs Erdő, és most már nem mondták, hogy okos dolog volt az Erdőt kivágni: csak néztek a sötétségbe, és hallgatták, mond-e még valamit a Szél, de a Szél már nem mondott semmit. Kilendült a kopár domboldalra, és megült a vén hagyásfák koronájában.

- Én már elhintettem a magot, hintsétek ti is...

És amikor a nap felkelt, csillogó kapákon csúsztak el az első sugarai, és egy locsogó szarka cserregve vitte meg a hírt az erdei népnek:

Cserr! - kiáltotta. - Halljátok? Ültetik az Erdőt.

A bagoly álmosan hunyorgott az idegen Erdő idegen odvában.

- Beszélj értelmesen, ki ülteti és hol?

- Az ember, az ember: amit kivágott.

- Majd megnézem magam is, te összevissza cserregsz mindenféle ostobaságot.

Amikor aztán leszállt az est, a bagoly elimbolygott a vén tölgyhöz.

- Igaz?

- Igaz. Most várom a Szelet, hogy mirólunk is lerázza a makkot. Nem tudom, hol csavarog.

- Itt vagyok, itt vagyok - zendült meg a Szél -, de nem akartam üres kézzel jönni. A régi barátságot meg kell ünnepelni...na, felhőcskék... - szólt hátra - csak szép lassan...

A régi avar lassan kopogni kezdett, mert eleredt az eső: a Szél megrázta a fákat, hullott a makk, suhogtak a megmaradt fák, itta a hegyoldal a vizet, életre ébredtek a csírák, és a völgyben csattogva énekelt a patak.

Csak a bagoly ült mogorván az öreg tölgy hóna alatt.

- Elázom, elázom, és megint náthás leszek.

- Vén bagoly, vén bagoly - suttogott a Tölgy -, hát elfelejtetted már a régi odvad?

A bagoly szégyenkezve bújt régi kuckójába.

- Öreg vagyok már, de most már minden jó lesz...

Nem mozdult semmi, csak az Idő ballagott időtlen útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva a perceket, napokat, éveket. Újra nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az Erdő. Visszajött a sárgarigó aranyfuvolájával, visszajött a pinty ezüstciterájával, nevetett a falu száz csillogó ablakszeme, nevettek az emberek a téli estéken, mikor mindent betakart a hó, és békésen pipáltak a kémények, mert az Erdő úgyis adott, amit adhatott.

Jöttek az évek, mentek az évek.

A patakban halak villogtak, tavasszal békák hangversenyeztek, és nyáron álmodozva bólogatott partján a sárga vízililiom.

Ha kellett a Szél meghozta az esőt - amit megtartott az Erdő -, és ha kellett, megszárította a madarak tollát, őzek hátát, rókák szőrét.

A mókusok újra fenyőtobozokkal játszottak, s ha a vén róka arra vadászott, az orrára ejtették.

Az öreg anyaróka éppen a bagolyhoz indult tanácsért, amikor orrára esett a fenyőtoboz. Nagy hasát már a földön húzta, és bánatosan nézett fel a fára.

- Nem szégyenlitek magatokat? Tekintettel lehetnétek az állapotomra - és fejcsóválva tovább ballagott. Fiaira gondolt, akik lesznek, és talán nem is hallotta, hogy körülötte ezer hangon felnevet az Erdő.

Az Élet és a Szépség, az Erő és a Jóság nevetett körülötte: szállt a dal, orgonált a megbékélt Szél, a harangvirágok megkondultak, mintha az egész világot hívták volna az erdei Csend és Béke Ünnepére.

Tersánszky J. Jenő: Mese a fecskéről

 

Élt hajdanában a teletlen, napsütötte délen egy derék fecskepár. Ez még akkor volt, amikor a fecskéket a mi hidegebb éghajlatunk alatt senki sem ismerte, s csak az az egy hazájuk volt, az igazi, az eredeti, a melegebb és sugarasabb dél.

Csakhogy ismeritek-e ezt a régi-régi versikét, hogy:

Gólya-gólya, gilice,
mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
magyar gyerek gyógyítja,
Síppal-dobbal, nádi hegedűvel!

Hát bizony így volt a fecskékkel is az őshazájukban. Nem sok kíméletet élveztek a messzi lakosoktól, kivált a gyermekektől. Kővel, parittyával vadásztak rájuk, s megölték, megsebezték őket könyörtelen.

Nohát, ennek másutt is ki vannak téve más madarak is, és a fecskék is kénytelenek voltak elviselni. Persze a legsérelmesebb minden üldöztetésük közül az volt, ha a rossz emberek a fészkük nyugalmát háborították meg, és elrabolták tőlük fiókáikat.

Ez történt azzal a kedves felnőtt fecskepárral is egy évben, amelyikkel a mesét kezdtem. Szörnyű gyász és bánat volt szülői szívüknek a fiókáik veszte. Ez tette hát, hogy fecskeapó az árván maradt fészken így szólt fecskeanyónak:

- Hallod-e, jó feleségem, énnekem van egy felséges gondolatom. A jóisten a leggyorsabb szárnyat minekünk, fecskéknek adta madártársaink közt. Miért ne próbálnánk hát javítani a sorsunkon? Én tudom, hogy tőlünk északra is vannak tájak, és van nyár. Hátha ott jobbak az emberek! Tehát azt tennénk, hogy legalább addig szállnánk el oda innen, amíg ott fönn is meleg van, és kikölthetjük a fiókáinkat, és szárnyra kaptatjuk őket annyira, hogy a zordabb időben már visszaröpülhetnek velünk. Megerősödve a veszedelmeket is jobban elbírják itten kerülni.

Egy szó, mint száz, a derék fecskepár elhatározta, hogy felfedező útra kél, és úgy is tett.

Éjet-napot röpültek át a tengeren, mígnem nagy fáradtan csakugyan ideértek, a mi hűvösebb hazánkba.

Tavasz volt éppen, gyönyörű, verőfényes idő. Semmi híja sem lett volna, hogy megvalósítsák a tervüket.

Hát megérkezve letelepedtek egy városban, egy nagy, csúcsos, tornyos palota ormára pihenni.

Most kell aztán itt elmondanom, hogy akár hiszitek, akár nem, de a madaraknak is éppolyan szigorú törvényeik vannak egymás közt, mint az embereknek. És közöttük is csak a gonosz természetűek nem engedelmeskednek neki, például: a sasok, héják, karvalyok, kányák és így tovább, akárcsak az emberek közt a rablók, betörők, tolvajok.

Nos hát a madártörvényben az van, hogy az olyan madár, amely a várost és a falvakat választotta magának lakóhelyül, annak helye nincs az erdei madarak birodalmában, a szabadban.

Így hát a mi fecskéinket a városi rokonaiknak kellett vendégül látniok. Hát akikkel legelőbb szóba ereszkedhettek, azok a galambok voltak, akik ott fészkeltek a palota tornyában. Azok aztán így szóltak a fecskepár kérdéseire:

- No bizony, ha az hozott ide benneteket, hogy az emberek itt jobbak volnának, mint a ti hazátokban, abban ugyan tévedtek, mert itt csakúgy lesnek a madarak életére. Bennünket is csakúgy fogdosnak össze pecsenyének, és fosztogatják ki a fészkeinket. De igaz, véletlen a mi helyünk a legjobb. Mert ez a palota egy hatalmas úré, aki az egész környéknek parancsol. És annak van egy szépséges leánya. Van közöttünk egy fehér galamb, az az ő kedvence. Az leszáll a vállára a kisasszonynak, és a tenyeréből eszik tiszta búzát. Érte aztán a kisasszony parancsára minket is megkínálnak egy kissé. De hogy titeket mi sors vár, arról már nem felelhetünk.

Persze búsult a fecskepár, hogy lám, hiába tették meg a nagy utat ide. Itt sem várta őket különb helyzet. És már azon voltak, hogy visszaszálljanak hazájukba.

De amint tanakodtak, keseregtek, hát egyszerre csak észreveszik, hogy a palotából egy fehér galamb röppen fel a társai dúcába. Az, akiről éppen beszéltek, a kisasszony kedvence.

Hanem amint felszállana, hát a levegőből egyszerre gonosz héja csap alá, s egyenest a fehér galambra. Már a karmai közé is kapja szegény jószágot, és azzal huss! - viszi is magával.

Hát a fecskepár abban a pillanatban, ahogy észrevette a héját, azt mondja a galamboknak:

- Nosza, gyerünk! Gyerünk ennek a haramia héjának a nyomába. Csak nem hagyjuk a körmei közt a társatokat elveszni?

De bizony a gyáva galambok reszketve sápítoztak, és csak maguknak kerestek búvóhelyet.

- Hogy mernénk mi megtámadni a héját puha csőrünkkel, hisz minket is véresre szabdal! - kurrogták.

- Ejnye! Szégyen, gyalázat! Pipogya népség! - vijjogta a fecskepár a galamboknak. Azzal se szó, se beszéd, utánazúdultak a rabló héjának.

Persze ezalatt a palota udvarán minden teremtett lélek összeszaladt a kisasszony nagy jajveszékelésére, hogy viszi a héja a kedves galambját. Még a nagy úr is egyik lábával a másikba botlott kifelé rohantában, hogy segítsen szeretett kislánya baján.

- Száz aranyat annak - kiáltotta a vitézeknek, csatlósoknak -, aki lenyilazza azt a zsivány madarat!

De bizony hiába! A héja már olyan magasan szállt zsákmányával, hogy semmi nyílvessző el nem érhette.

Hanem nagyobb csudára, mit látnak? Két pirinyó madarat a héja nyomában. Hogy innen is, túlról is nekivágnak, csipogva, merészen, egyre-másra, elibe-hátába, alultól-felülről.

Úgyhogy végül a héjának a sok elevenjébe kapott csípésre el kellett eresztenie a karmai közül a fehér galambot. És rá persze megfordult, hogy ezt a két vakarcsnyi támadóját, a fecskepárt megleckéztesse.

No, csak ezt próbálta légyen! Ilyen ellenfelekkel sem volt még dolga. A fecskepár között csak úgy mozgott nagy szárnyaival, mint két kis fürge kutyus közt a bika. Csak ő kapott sebet, adni nem tudott.

Végre is úgy kellett csúfos kudarccal elmenekülni előlük útjára.

Eközben persze a fehér galamb megmenekült a nagy ijedtséggel és a hátában néhány héjakarom nyoma árán. És reszketve, lihegve suhant le a palota udvarára, egyenest a kisasszony vállára.

A kisasszony odavolt a nagy örömtől, nem is kell külön mondani. Legföllebb azt kell megjegyezni, hogy hirtelenében meg is felejtkezett róla, hogy kinek köszönheti kedvenc galambjának megmentését.

De ott volt édesapja, a nagyúr figyelme, meg az udvaré. Váltig kérdezte a nagyúr mindenkitől: ugyan micsoda kis vitéz apróságok ezek a madarak? De hát az udvarban senki sem tudott feleletet adni, mert senki sem ismerte a fecskéket.

- Nohát, akármiféle madarak - szólt a nagyúr -, a vitézséget meg kell jutalmazni! Azonnal fusson szét hírnök az egész országomban, hogy ahol ilyen kis, villás farkú, karcsú madárkákat látnak, mindenki megbecsülje őket. Halál fia, aki a legkisebb bántásukat okozza!

Mondjam, ne mondjam tovább, hogy mi lett a nagyúr parancsának a foganatja?

Attól fogva van a fecskéknek két hazájuk, s nincs olyan rossz ember, aki kezét merné emelni rájuk.

Mészöly Miklós: Kökény kisasszony

Napsütötte hegyoldalon élt Kökény kisasszony, a lakása csupa ablak volt, gicsgöcs a fala, levélzsup a teteje. Bármilyen szellőcske jött, az mind tisztelgett nála: megsimogatták, megcsiklandozták - talán attól lett olyan gyönyörű kék.

Lakása legfelső ablakában könyökölt egész nap, és mind csak arra gondolt: vajon milyen lesz, ha egyszer megcsípi a Dér? Még kékebb? Még gömbölyűbb? Vagy tán egy még csodálatosabb alakban fog könyökölni azután is? Ki tudja?

Tavasztól őszig sok minden történt.

A meggy, a cseresznye, az alma - mind siettek nagyon, hogy még a meleg nyár megérlelje őket: féltek a csípős ősztől. Úgy tanulták, hogy ősszel már a kamrában vagy a föld alatt illik aludni. S még véletlenül sem mondtak semmi jót Kökény kisasszonyról: de rosszat annál többet. Hogy ilyen meg olyan, könnyelmű és meggondolatlan, egyszer majd biztos megjárja - s titokban valamennyien irigyelték.

Késő ősz lett, mire elcsöndesedett a hegyoldal, már senki se pletykált többet. Csak a nap sütött, a levegő pengett. Kökény kisasszony pedig szebb volt, mint valaha: majd kicsattant a boldogságtól.

Az egyik nap Sas úrfi valamelyik közeli sziklára szállt le, és meglátta Kökény kisasszonyt. Akarta, nem akarta - mindjárt megrebbentek a szárnyai.

- Milyen kék! - ámuldozott, és odarepült a gicsgöcs ablak alá. - Kisasszony - mondta zavartan - még soha nem láttam a földön olyan kéket, mint kegyes. Jöjjön velem...kegyed lesz a kék égen a legkékebb!

Ez olyan gyönyörűen hangzott, hogy Kökény kisasszony csak sóhajtani tudott, s bent, a hamvas bőre alatt, ahol egy kicsi mag bújt meg, összeszorult a szíve.

De akkor már bizonyosan tudta, hogy ez a szép szárnyas valaki nem lehet más, csak a Dér. S ahogy az öregektől tanulta, lehajtotta karcsú szárnyakát - és várt.

A Sas úrfi is erre várt. Lecsippentette csőrével a Kökény kisasszonyt, magához emelte az ablakból, és odafektette a begye alá a puha pihetollak közé.

Így szállt fel a magasba, hogy bemutassa birodalmát. Csudálatos birodalom volt ez. Nem volt teteje, nem volt fala, csak fény volt benne és ragyogás. Kökény kisasszonynak káprázott a szeme. Már bizony nem bánta volna, ha megpihennek valahol, leheverednek valahová...ő énekelne, Sas úrfi meghallgatná - milyen szép is volna!

De az egész nagy birodalomban nem akadt egyetlen darabka föld sem. Más kincsekkel volt ez megrakva: palotákkal, gomolygó rétekkel, csillagokkal - s ezeket mind Kökény kisasszonynak ígérte Sas úrfi. Az pedig egyre szomorúbb lett a boldogságtól. Hiszen még végig sem járták a palotákat, máris szertefoszlottak, a rétek is ott voltak, és mégsem voltak sehol.

"Talán a csillagok!" - gondolta Kökény kisasszony reménykedve, és Sas Úrfi máris megsuhogtatta a szárnyát. Úgy repült fölfelé, mintha egyszerre gondoltak volna ugyanarra.

Nagy, teli éjszaka volt, fekete és szikrázó, amilyen egyszer van egy évben: ezt is az öregektől hallotta Kökény kisasszony - és most örült, hogy megérte ezt az éjszakát. Megbújt a pihetollak között, és hallgatta Sas úrfi énekét:

Csillagom, kökényem,
csillagom, kökényem...

Még sok verse volt az éneknek, de Sas úrfi ezt ismételgette legtöbbször. Csak dalolt, dalolt, és már a szárnyait is egyre lassabban suhogtatta: előbb az egyiket húzta be, azután a másikat, a csőrét meg odafektette a begye alá - már csak ehhez volt ereje.

- Megérkeztünk? - kérdezte kicsi hangján Kökény kisasszony.

Éppen megérkeztek.

Úgy zuhantak vissza a hegyoldalra, mintha csak most röpültek volna igazán. Kökény kisasszony egy apró lyukba gurult, és mindjárt elaludt. Ott érte az eső, a szél, a napfény, a föld betemette, s attól még szebbeket álmodott. Sas úrfi pedig kitartóan őrködött mellette, jöhetett bárki, bármi - még csak meg se mozdult.

Sok idő elmúlt ezután, hetek, hónapok. A hó leesett, a hó elolvadt - de akkor már nem volt sehol se Sas úrfi: talán csak az öreg Hegypásztor tudná megmondani, hogy hova tűnt.

Kökény kisasszony pedig - akiből azóta gyönyörű bokrocska lett - unokáinak minden ősszel elmeséli, hogy milyen is az, ha egyszer eljön a Dér. Elmeséli, és olyankor mindig mosolyog.

Csak a meggy, a cseresznye, az alma, azok nem tudnak megbékülni vele. Még véletlenül se mondanak semmi jót Kökény kisasszonyról: de rosszat annál többet.

Ifj. Gaál Mózes: Hóvirág

Volt egyszer egy hatalmas és szigorú király, annak volt egy szép leánya, de az nagyon-nagyon el volt kényeztetve, mert nem volt olyan kívánsága, amit ne teljesítettek volna. Egyszer éppen nagy tél volt, hó borította a gyönyörű királyi kertet, ahol a fák és bokrok mind, mind téli álmukat aludták. A királylány kinézett az ablakon, azután összeráncolta a homlokát, és így kiáltott:

- Miért nem nyílik most egy szál virág se a kertben?

Azt felelték neki:

- Tél van, felséges királykisasszony! Megfagynának most a gyönge virágok!

Akkor a királylány toppantott a lábával, és így kiáltott:

- Az én apám a leghatalmasabb király! Én azt akarom, hogy nekem télen is virág nyíljon a kertemben!

Mikor a király ezt meghallotta, maga elé hívatta a kertészt, és így szólt:

- Holnap reggelre, mire a királylány felkel, nyíló virággal legyen tele a kert!

A kertész elsápadt, és így felelt:

- Felséges királyom, micsoda magot vessek el, amelyik a hóban is terem virágot?

A király arca elsötétedett a haragtól, és így kiáltott a kertészre:

- Én vagyok a leghatalmasabb király a világon, és az én szolgáim még annyit sem tudnak, hogy télen virág nyíljon a kertemben?! Vess, amit akarsz, de ha csillagfényt kell vetned, akkor is virág nyíljon holnap a kertemben, különben vége az életednek!

Azzal a kertész elment, nem szólt egy szót se, de nagyon szomorú volt, mert tudta, hogy vége az életének. Végigkérdezgette a város leghíresebb kertészeit, de egy se tudott tanácsot adni. Mikor aztán leszállt az éjszaka, kiment a kertbe. Szép tiszta téli éjszaka volt, a csillagok tündököltek. A kertész fiatal legény volt, és szeretett volna még élni. Levette a kalapját, és felnézett az égre. Nagyot sóhajtott, és azt mondta:

- Ti szép csillagok ott fenn, segítsetek rajtam! Mutassátok meg, hol találok olyan csodamagot, amely a hóban is kivirít!

És amint ott állt, egyszerre valami csoda finom, ragyogó por kezdett szállingózni a kalapjára, de az olyan könnyű volt, mintha nem is lett volna egyéb, csak csupa csillagfény. Úgy pergett, szitált a magasságból, mint a gyémánteső, amíg meg nem telt vele a kalapja.

A kertészlegény megköszönte a csillagok ajándékát, s még azon éjjel elhintette a hóba, bevetette vele az egész királyi kertet. Hát hajnalra, mikor a nap felkelt, és a királylány az ablakhoz lépett, milliónyi fehér virágcsillag nyílt a hóban. Halványzöld száracskájuk áttörte a vastag hóleplet, s virágmező borította a királyi kertet.

A királylány tapsolni kezdett örömében, kacagva szaladt ki a kertbe. A szolgálólányok ijedten futottak utána: vitték a vastag prémes bundát, hogy meg ne fázzék, de a királylány ledobta magáról a bundát, és úgy táncolt a virágok közt, mintha ragyogó tavasz lett volna.

A király elküldött a kertészért, hogy megjutalmazza, de a legény nem volt sehol. Eltűnt az országból, de akik utoljára látták, azt mondták, hogy szomorú volt. A virágok nyíltak és ragyogtak, a királylány pedig szaladgált köztük, és kacagott.

Akkor egyszerre a nagy, havas hegyek mögül előjött egy felhő. Az a felhő jéghideg szelet fújt a királylányra. Megborzongott, a szívéhez kapott, és beszaladt a palotába. Mennyezetes ágyához száz orvos sietett, de egy se tudott rajta segíteni. A szél megölte a királylányt, de ugyanakkor eltűntek a kis fehér virágok is, és a tél újra bekerítette a királyi kertet fehér fátyolával.

Azontúl a csodálatos virágok minden évben újra kinyílnak a havas kertekben és mindenütt a réteken, de senki se hisz nekik, mert azokat nem a tavasz küldi: ők a csillagok gyermekei..

Radnóti Miklós: Mese a szomorúfűzfáról

Él Tápé felé a Tiszaparton egy szomorúfűzfa. Ha nagyon csillagos az ég éjjel és világítanak is a csillagok, akkor ráér a hold, fölül a fűzfa tetejére, kinyújtja a nyelvét és hintázva pihen. És nevetve kéri ilyenkor a fűzfát:

- Meséld el nékem, hogy mért vagy haragos és mért vagy szomorú.

A fűzfa már sokszor elmesélte az arany holdnak, hogy miért szomorú, mert sokszor csillagos nagyon az ég és sokszor ér rá hintázni a hold. De a mese végén mindig kinevette a fűzfát, megnyomorította az ágait, és otthagyta. Haragudott is rá nagyon a fűzfa.

Az utolsó években már nem is mesélt, hanem haragosan a vízbe nézett, és visszanyelvelt:

- Nem mesélek semmit! Ha nem mégy le rólam, ledoblak a vízbe.

Az arany hold nevetett és még jobban megülte a fűzet. A fűzfa összeszedte minden erejét, hogy csak úgy ropogott, de a hold erősebb volt mindig. Nem esett be a vízbe.

De évről évre jobban kell megülnie a fűzfát, mert az folyton mérgesebb és erősebb lesz.

Tavaly, egy éjjel, mikor nagyon világítottak a csillagok, már kapaszkodnia is kellett, hogy le ne essék.

De egyszer le fogja dobni majd, és az aranyhold a vízbe fog esni.

Nekem elmesélte egyszer a tápéi fűzfa, hogy miért szomorú ő s a többi fűzfák, és én nem nevettem ki, mint a hold.

Elmondom, jó?

Régen történt nagyon, hogy egy fűzfa volt még csak Magyarországon. És ez a fűzfa nem volt még olyan, mint a mai fűzfák. Nem borultak úgy le az ágai, szép egyenes fa volt, és az égre nézett, nem a földre. A Duna partján élt, de, mondom, sose nézett a vízbe. És ez a fűzfa beleszeretett egy cseresznyefalányba, akinek szép derekát fehérre meszelték, nehogy megmásszák a férgek, és egy gazda kertjében élt, aki nagyon szerette az arany holdat. Büszke volt a cseresznyefalány a derekára és arra, hogy a kerítés mögött élt s a gazda szedte le a rossz leveleit. És arra, hogy minden évben, új fehér szoknyát kapott a derekára. Rá sem hederített a fűzre, aki szerelmes csókjait küldte neki széjjel. Pedig nagyon szerelmes volt a fűzfa és nyugta sem volt már sem éjjel, sem nappal a szerelemtől. Folyton mozgatta ágait, és nem bírt megmaradni a helyén. Egyszer egy éjjel kilépett gyökereivel a földből és elindult a cseresznyefalányhoz. Kicsit poros lett, ahogy gyalogolt az országúton, de azért fölszegett fejjel állított be a gazda kertjébe.

A cseresznyefalány aludt. Fölébresztette.

- Hogy tudtál ide bejönni? - súgott rá haraggal a cseresznyefalány.

- A kertajtón, arra való az ajtó! - felelte a fűzfa, és szerelmesen beleengedte a gyökereit a földbe.

- Arra való az ajtó, de nem neked, hanem a gazdának! Mars! - húzta ki meszelt derekát a büszke cseresznyefalány.

De a fűzfa megrázta a fejét.

- Azért jöttem, hogy elvigyelek. Nem akarsz a feleségem lenni?

- Nem.

- Miért nem?

- Mert szegény vagy. Nincs ilyen szép fehér derekad, mint nekem és nincs gyümölcsöd sem és rossz szagú is vagy - mondta büszkén a cseresznyefalány -, és nem is lesz soha sem! Nem lesz soha ehető gyümölcsöd! Miért vagy ilyen szegény?

- Mi is olyanok vagyunk és vannak olyanok sokan még, akik szegénynek születtünk. Mi nem tehetünk erről - felelte csöndesen a fűzfa -, de azért szeretsz, ugye? - és kitárta feléje a karját.

- Nem szeretlek! - lökte meg a cseresznyefalány -, mondd, mindig ilyen szegények lesztek? A jóistenke majd megsegít, ugye?

- Nem hiszem, lehet - hajtotta le fejét a fűzfa -, lehet, hogy segít. De egy testvérünk már megpróbálta egyszer. Összegyűjtött minket és megindult velünk. Szép, erős fűzfa volt, csak úgy zengett, ha átfújt rajta a szél!

- És mi történt vele? - kérdezte izgatottan a cseresznyefalány.

A fűzfa még jobban lehajtotta a fejét.

- Megégették. Megégették máglyán a kerti fák. Jó, nedves húsa pattogott a lángok között és elfeketedett.

- A kerti fák égették meg? - kérdezte remegő hangon a cseresznyefalány.

- Igen, a kerti fák - mondta a fűzfa, de szemében nem volt harag, csak Szerelem.

- Biztos jól tették akkor! Takarodj! Vagy felébresztem a gazdát és téged is megéget! - kiabálta a cseresznyefalány.

- Várj - kérlelte a fűzfa -, várj egy kicsit!

Összeszedte minden erejét, fölnyúlt kezével az égre és leszedte onnan az arany holdat.

- Látod, neked adom - nyújtotta mosolyogva cseresznyefalány felé, és az arany hold röggé változott az ujjai közt.

A cseresznyefalány nevetett, s a fűzfa fáradtan dobta le a rögöt, és lecsüngő fejjel indult vissza a Duna felé.

Közben megcsapta a füveket a harmat, és csatakosan, sárosan ért el régi helyére. Fáradtan hajtotta fejét a víz fölé, a haja előre hullott, kicsit bele is lógott a vízbe, de nem törődött vele, csak keservesen sírt.

Így mesélte el nekem egyszer a fűzfa.

És azóta nagyon sok-sok év elmúlt. És minden fűzfák ezért sírnak és ezért szomorúak.

A cseresznyefalány és a megégetett testvér miatt. Inkább jobban a cseresznyefalány miatt. De mostanában már hogyha azt hiszik, senki sem látja őket, megszárítják a könnyeiket, kinyújtják a derekukat és fölemelik a fejüket.

Meglestem.

És ha meglovagolja őket a hold, már nem mozdulnak és nem beszélgetnek vele. Gyűjtik az erőt. És le fogják dobni az arany holdat. És összegyülekeznek majd, és nem fognak sírni. Azt mondják majd egyszer:

- A mi életünk is gyümölccsel áldott.

És akkor, ha víz fölé hajolnak, látni fogják, hogy az ő életük is gyümölccsel áldott.

Zelk Zoltán: Új mese a négy vándorról

Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz, a Nyár, aztán az Ősz és a Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek.

Először a Tavasz szólalt meg: kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:

- Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Az ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem. Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat a békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék...

Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvéri.

- A pünkösdi rózsa hervadt már a kertekben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök...mindenki azt kiabálta: "Hoztál-e gyümölcsöt?" Majd az Ősz - feleltem -, ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: "Szép az élet nyáron..."

A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt...És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, a tengerig kísérte...

Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvéri. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...

Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, azután elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.

Zelk Zoltán: Az alvó Jóság

Ezer éve aludt a Jóság, vetett ágya volt az emberek szívében. A Gonoszság lábujjhegyen járt körülötte, s rákiáltott az Örömre és a Szánalomra.

- Pszt! Pszt! Hallgassatok! Nehogy fölébredjen szegény!

Úgy tett a gonoszság, mintha testvére álmát őrizné szeretettel, pedig azért félt a Jóság ébredésétől, hogy az majd számon kéri tőle, mit végzett ezer esztendő alatt.

Hogy miért rettegett ettől a Gonoszság? Története van ennek, s ezt a történetet akarom nektek elmondani.

Nagyon, nagyon régen történt, hogy a Jóság fáradtan lepihent egy réten. Amint így pihen, arra jön a Gonoszság, s ráköszön mosolyogva:

- Jó napot, testvérem! Fáradt vagy talán?

- Fáradt bizony. Már évezredek óta dolgozom szakadatlanul. Búzamagot hintek a földbe, hogy az embereknek kenyerük legyen. Gyümölcsfákat ültetek, gyógyító forrásokat fakasztok a földből. Bizony, nagy munka volt, jó lenne már elaludni.

- Hát aludj! - kiáltotta sunyi örömmel a Gonoszság.

- De ki vigyáz akkor a búzaföldekre s a kertekre, a gyermekekre s az aggastyánokra?

Ezt várta a Gonoszság, aki már régen akart uralkodni a földön. Legszelídebb mosolyával nézett a Jóságra, és álszentes hangon megszólalt:

- Ó, hiszen majd vigyázok én, csak aludjál nyugodtan. Amikor fölébredsz, meglásd, még szebb a föld, mint azelőtt...

S a Jóság elaludt az emberek szívében.

- Most már én vagyok az úr a földön! - rikoltotta a Gonoszság, s nehéz lánccal kötözte össze az alvó Jóságot. Aztán jeges esőt küldött a kertekre, fagyot a szántóföldekre, viharos szeleket a falvakra, s boldogan nevetett a pusztuláson, a szerencsétlenek jajveszékelésén.

Egyre nagyobb borzalmakon törte a fejét. Az asszonyokról letépte a ruhát, a gyermekek kezéből kikapta a karéj kenyeret, s biztatta a férfiakat:

- Öljétek egymást! Csak öljétek egymást!

De azért tele volt félelemmel a Gonoszság. Az Öröm, a Szeretet és a Szánalom egyre költögették az alvó Jóságot, s ő arra gondolt, mi lesz, ha fölébred. Mi lesz, ha a Jóság meglátja a nagy pusztítást, amit ő végzett a földön?

S egy reggel fölébredt a Jóság. Az anyák és az éhes gyerekek sírása ébresztette föl évezredes álmából. A Gonoszság rögtön ott termett mellette, s mosolyogva biztatta:

- Aludj még, aludj, hiszen olyan fáradt vagy.

De a Jóság ekkor meglátta a síró, éhes gyerekeket, s föl akart tápászkodni. Ám a nehéz láncok testébe vágtak, s a Gonoszság nevetve még jobban összekötözte, hogy mozdulni sem tudott.

De a fölébredt Jóság már nem tűri bilincseit. Fölkel, s láncai szakadoznak. Nem lesz többé úr a Gonoszság! Mert a Szeretet, a Szánalom, az Öröm, a Szabadságvágy, a négy száműzött föloldja nehéz láncait.

Faluvégi Áron: Mese az ibolyacsokorról.

Magas hó feküdt a gyümölcsös kertben és nagy hidegek jártak. Az emberek szívesen benn ültek a meleg szobában. De nem úgy a kis angyalkák. Ok nem fáznak, nem dideregnek, mert mindegyiknek oly meleg a szíve a szeretettől, hogy áthatja annak kisugárzó melege egész testüket. Fehér ingecskéjükben végig röpültek, a kerten, egyik jobbra, a másik balra, mintha táncot jártak volna. Kezükben egy kosár, abból szórtak valami magot.

Vájjon mi lehet az ?

— Majd meglátod fiacskám, csak egy kis türelem. —

Tehát szórták, vetették a magokat és a szél segített munkájukban.

A következő nap három gyermek futott a kertbe. Észre sem vették az elszórt magot, sőt csizmájukkal betaposták a hóba. A magocskák pedig így szóltak egymáshoz: ha jön a szép tavasz, akkor kihajtunk és szép virágokkal beszórjuk a füvet. Hogy fognak a gyermekek örülni !

— Hát te milyen színű virágot hozol? Én lila színűt. — Én is, én is, szóltak a többiek.

— Én meg hófehéret, mondotta egy kis fekete mag.

— Oh !soha se hencegj a fehér színeddel, szólott egyikük. Nem leszel az egyedüli. Leszünk elegen fehérek. — így susogtak a magocskák.

Azután vártak, vártak soká. Fejük fölött a vastag hólepel, lábuk alatt a sötét föld. De megjött a nap, melyben elolvadt a hideg burkolat és a földre sütött a meleg nap. De ekkor már zöldült a fű, ibolyalevelek dugták ki fejüket. És még egy kis idő és kinyilt az első ibolya, követte a másik, harmadik. Fehér és kék keverve lepte el a pázsitot. Napról-napra többen lettek, mig a kertben nem volt az a kis hely, melyen nem látszott
volna a tavaszhozta kedves virág.

Föl is jöttek a gyermekek a kertbe egy nénivel együtt. De csak ketten szaladtak és ujjongtak a sok virág láttára.

— Holvan a legnagyobb? Kérdezték a virágok és oly értelmesen bámultak a nénire, — aki nem volt más, mint Ida néni —hogy arcukba nézve, megértettem kérdésüket.

— Ugy-e azt akis fiút keresitek, a sűrű bozontos hajjal és nagy szemeivel, aki a télen gyakran rajtatok taposott? Az senki más, mint a kis Géza, ő pedig Kolozsvárt van Papájánál és Mamájánál.

— Oh !be kár, hogy nem láthat engem, szólott az ibolya, éppen csak neki akartam virulni.

— Én azért vagyok oly illatos, — szóltegy másik — hogy gyönyörködjék illatomban.

— Én meg fehér köntöst öltöttem. Biztos vagyok, hogy Géza azt szereti legjobban.

Azzal elhallgatott az ibolyasereg és szomorúan lehorgasztotta fejét.

— Oh ! ne búsuljatok ti, a szép tavasz kedves gyermekei, elküldlek én Gézához. Nem telik bele több egy napnál és ott lesztek ágya mellett és úgy fog nektek örülni, hogy
nyomban meggyógyul. De egy áldozatot kell érte hoznotok. Ha szeretitek őt, aki annyira szereti a kis ibolyákat, úgy meghozzátok ezt az áldozatot. Le kell, hogy szakítsalak és soha többé nem jösztök ide vissza a születéshelyetekre. Aki erre kész, az bólintson egy »igent« a fejével.

Az idő csöndes s mégis mintha valami szél végig fújt volna a kerten oly egyhangúlag szólt a válasz. Minden ibolya, a fehérek úgy, mint a lilák Gézához akartak utazni.

Ugy aztán Anna néni, Ida néni és Évi, Gabi szedtek egy egész délelőtt. Évi, Gabi körűi vették csokrukat zöld levelekkel, hogy tudják, melyiket szedték ők. Az ibolyák behunyták szemüket és csak akkor nyitják ki, mikor Géza felbontja az Ida néni küldte kosarat.

Pá ! Évi, Gabi, Ida néni és Anna néni csókoltatnak és arra kérik a jó Istent, hogy mielőbb közöttük légy ismét

/Forrás: Nők Világa, 1907/

Zelk Zoltán: Hat testvér

 

Hat testvér sétált az égi réten, ahol a fűszálak között nem dinnyék, hanem napok és holdak teremtek, s a fák telis-tele voltak fényes gyümölcsökkel, aranyszínű csillagokkal. Itt élt, itt sétált, aludt és játszadozott a hat testvér: A Hajnal, a Reggel, a Dél, a Délután, az Este és az Éjszaka. Olyan jó testvérek voltak, annyira szerették egymást, hogy szelek és felhők jártak csodájukra, s mindenhová elvitték a hírt a hat testvérről. A fák pedig megrázták ágaikat, és lábaik elé hullatták a csillaggyümölcsöket.

Azt hitték, hogy sohasem fognak elválni egymástól, örökké együtt maradhatnak. De egyszer berontott a rétre Szélapó leggonoszabb, legöregebb fia, a Vihar, ellopta az egyik fáról a legszebb gyümölcsöt, a Hajnalcsillagot, és ahogy csak a lába bírta, futni kezdett vele a felhőkön túlra. Sírt-rítt, zokogott a meglopott fa, és könyörögni kezdett a hat testvérnek, hogy hozzák vissza a legszebb gyümölcsét. Nem sokáig tanácskoztak, az első testvér, az aranyhajú Hajnal így szólt:

- Majd én utánaszaladok, megfogom, és visszahozom a csillagot!

Azzal már el is indult, futott az égen, és nemsokára eltűnt testvérei elől. Az öt testvér egy fa alatt ült, úgy várta, hogy visszajöjjön a Hajnal, de hiába, úgy látszik, nem tudta utolérni a Vihart. Ekkor hirtelen berobogott nagy lármásan a rétre a Forgószél, leszakította a fáról a legszebb és legnagyobb napot, s a következő pillanatban már átugrott a felhőkön.

- Jaj, jaj! - siránkoztak a fűszálak, fák és a bokrok. - Ellopták a legszebb napot! Menj utána Reggel, hozd vissza!

A Reggel nem kérette magát, ő is futni kezdett, csak úgy lobogott hosszú ezüsthaja az égen.

Most már csak négyen voltak a testvérek, összebújva várták a Hajnalt és a Reggelt, de hiába múltak az órák, egyik sem tért vissza.

A Dél már elunta a várakozást, ezért hát így szólt a testvéreihez:

- Elindulok én is, és megkeresem őket, ki tudja, hová csalta őket a gonosz Vihar és a gyors lábú Forgószél.

Nagy nehezen beleegyeztek, hogy a Dél is útra keljen, talán még sírtak is, és úgy kiáltották sírva utána:

- De gyere vissza minél hamarabb!

A Dél ezt már nem hallotta, tüzes talpakkal futott a felhők fölött, és lehajolt a folyókra, hegyekre, tengerekre, hogy nem látja-e valahol két testvérét. Úgy látszik, ő is hiába indult útra, mert a Délután, az Este és az Éjszaka hiába várták vissza. Egyre szomorúbbak lettek, hiába vigasztalták őket a melléjük telepedő, jószívű felhők, ők csak búsan nézték az égi utakat, de nem járt azon senki, csak néhány kis gyerekszellő játszadozott a porban. Így hát nem tehetett mást, a Délután is felkerekedett, elbúcsúzott az Estétől és az Éjszakától, és ment, hogy megkeresse a testvéreit. De hiába kérdezte dombtól, kérdezte erdőtől, pataktól, mind azt felelték:

- Láttuk őket, de már továbbszaladtak nyugat felé...

Így hát ő is futott az úton, hegyen, levegőben, és őt is hiába várták vissza az égi rétre. De meg egyéb baj is történt. A harmadik gonoszcsont, a Szélvész is betört a rétre, s mindahány csillag volt a fákon, ellopta, s nagy nevetve futott velük a messzeségbe. Ott maradtak kopáran a zokogó fák, s nem is kellett, hogy könyörögjenek Estének, szaladt az magától a robogó Szélvész után.

Egyedül maradt az Éjszaka, egyedül szomorkodott a fa tövében, egyedül siratta öt jó testvérét. Nem is bírta sokáig, szomorúan elbúcsúzott a fáktól és fűszálaktól, és dús fekete haját kibontva, elindult az égi utakon. Órákig futott, órák hosszat szaladt, míg egyszer csak fölkiáltott örömében:

- Hajnal! Ott van az aranyhajú Hajnal!

Egy erdőben látta meg testvérét, ő is szaladt hát a fák felé, de mire odaért az első bokorhoz, a Hajnal már eltűnt, csak egy-két haja szála aranylott még az ágakon. Sírva futott tovább az Éjszaka, és bolyongtak a többiek is egymást kergetve, s azóta nem találkoztak soha. Egy-egy pillanatra meglátják egymást, de aztán újból eltűnnek, és sírva bolyongnak ég és föld között, amíg csak világ a világ.

Zelk Zoltán: Tavaszi mese

Szellőcske a tengerentúlról jött: együtt szállt a felhőkkel. A hosszú úton barátságot is kötöttek egymással, és sok mindenről elbeszélgettek.

- Én megöntözöm a göröngyös földet - mondta a felhő. - Várnak is már az emberek.

- Hát még engem! - dicsekedett a kis Szellőcske. - Nagy öröm az én érkezésem. Mert én üzenetet hozok a fecskéktől meg a gólyáktól!

Így beszélgetve röpködték át a hegyeket, völgyeket. Mikor az első faluhoz érkeztek, elbúcsúztak egymástól.

- Ki-ki a maga dolgára - mondta a felhő méltóságteljesen, s már suhant is a mezők felé.

- Sok szerencsét! - kiáltott utána Szellőcske.

Amint egyedül maradt, elgondolkozott: kihez is menjen előbb? Az ereszaljához vagy a kéményhez? Mert a gólya is, a fecske is megígértette vele, hogy az ő otthonát keresi fel előbb. Míg így töprengett, egyszerre csak egy kéményt vett észre.

Ha már itt vagyok a kéménynél - gondolta magában -, hozzá megyek hamarabb.

Oda is szállt tüstént. Szép jó reggelt kívánt, s elmesélte, milyen messziről jött, s hogy üzenetet hozott a gólyától. Elbúslakodott a kémény.

- Jaj, ne szomoríts, nem tudod, milyen beteg vagyok, alig állok a lábamon. Nemsokára lebontanak, s a gólya hiába keres engem.

Olyan szomorú volt, hogy Szellőcskének kellett vigasztalnia:

- Ne búsulj, majd én elmondom a gólyának, milyen jó szívvel vagy hozzá.

Föl is vidult a kémény, mert hirtelen eszébe jutott valami:

- Van a gazdámnak egy nagy kertje a falu végén. Van abban egy óriási szénakazal. Mondd meg a gólyának, telepedjen oda. És gondoljon néha rám is - tette hozzá sóhajtva.

Szellőcske megsimogatta a kéményt, és továbbrepült. Egy kopott ereszaljánál megállt. Ez lesz az - gondolta -, a fecske úgy magyarázta, hogy előtte diófa, mögötte eperfa. Odaköszönt hát az ereszaljának.

- Honnan jössz, Szellőcske? - kérdezte az tőle.

- Találd ki.

- Tán valami örömhírt hozol, hogy olyan víg vagy?

- Azt én!

- Bajosan hozhatsz már nekem örömhírt. Öreg vagyok és beteg, nemsokára összedűlök.

- Pedig a fecske üzent néked. Azt üzeni, hogy útban van hazafelé, s alig várja, hogy láthasson téged.

Szomorú lett erre az ereszalja.

- Nem érem én már azt meg - sóhajtotta. - De várj csak! Átszólok a testvéremnek, az sokkal fiatalabb nálam, s mindig azon búsul, hogy sose volt még fecskelakója. Ott aztán olyan szállása lesz, hogy csak no!

Úgy is lett. A szomszédban egy szép új ház fehérlett ki az udvarból, frissen meszelve, s az ablakdeszka meg az ereszalja szép zöldre festve.

- Akarsz-e fecskelakókat? - kiáltott át az öreg ereszalja.

- Hogyne akarnék! - örvendezett a fiatal, és vele örült a kerítés melletti bodzabokor is.

- Jönnek a fecskék, jönnek a fecskék... - susogta vékony kis gallyaival boldogan.

Nem volt már szomorú az öreg ereszalja sem. Örült ő is, hogy a szomszédból áthallatszik majd a fecske csicsergése, s mégsem lesz olyan elhagyott öregségében. De örült a diófa és az eperfa is, hogy mégiscsak fecske hintázik az ágaikon.

- Látod, Szellőcske - mondta most az öreg ereszalja -, nemhiába hoztál hát üzenetet. Menj a fecske elé, s mondd meg neki: siessen, hozza magával a tavaszt és a napsugarat, mindnyájan tárt karokkal várjuk.

Szellőcske megsimogatta az öreg ereszalját, megsimogatta a fákat is, aztán nekilendült a levegőnek. Meg se állt, amíg a fecskével nem találkozott, s aztán együtt szállt véle hazafelé.

Vidámabb lett az élet mindenütt, örültek a kertek és a ligetek, s többet mosolyogtak az emberek is.

Zelk Zoltán: A pipacs és a búzavirág

 

Az eső elállt, az érett búzakalászok táncba kezdtek az újból előbúvó nap alatt, s dúdolva, zizegve hajladoztak a szélben. A pipacsnak meg egyenest olyan jókedve kerekedett, hogy így szólt a kék búzavirághoz:

- Gyere, játsszunk valamit!

- Jó - felelte a búzavirág -, énekeljünk mi is, versenyt a kalászokkal.

- Azt nem, a kalászoknak sokkal szebb hangjuk van. Csak zizegjenek magukban.

- Nagyszerű! - kiáltotta el magát a búzavirág. - Játsszunk bújócskát!

A pipacs boldogan beleegyezett, nem látta, hogy a búzavirág ravaszkásan mosolyog.

- Te leszel a hunyó - szólt a búzavirág -, én most elbújok, és keressél meg!

A pipacs erre lehunyta piros szirmait, majd tízet számolt, s elindult keresni a búzavirágot. De bizony hiába, mert az úgy elbújt a búzatáblában, hogy három nap, három éjjel se lehetett volna megtalálni. Végre is a pipacs megunta a keresgélést, és elkiáltotta magát:

- Bújj elő, nem játszom tovább!

Hát a búzavirág éppen előtte ugrott föl nevetve.

- Látod, itt voltam az orrod előtt, mégse találtál meg!

Erre mérges lett a pipacs, és így szólt:

- Nem bánom, játsszunk tovább. Most én bújok el.

Úgy csinált, mintha elindulna a búzatábla végére, de hirtelen lehajolt. Gondolta, úgy tesz, mint a búzavirág, ott marad a helyén, az meg hadd keresse őt a tábla végén. Alig tudott felállni a csodálkozástól, mikor kisvártatva megérintette a búzavirág, és rákiáltott:

- Megvagy!

Szégyellte most már magát, ezért újból megkérte a búzavirágot, hogy játsszanak még tovább.

- Még egyszer elbújok - mondta , most próbálj megtalálni!

Most már a búzatábla legvégén bújt el, de hiába, mert a búzavirág ott is rögtön megtalálta.

- Most már látom, ügyesebb vagy nálam - mondta, és szomorúan lehajtott szirmokkal indult visszafelé. Egy arra szálló fürj megsajnálta, és vigasztalni kezdte:

- Dehogyis ügyesebb, csak ravaszabb nálad! Azért ajánlotta, hogy bújócskát játsszatok, mert téged könnyű megtalálni. A te piros színed kivirít a búzából, míg ő úgy elbújhat, hogy senki se találja meg!

- Hogy én erre nem gondoltam! - kiáltotta mérgesen a pipacs, és három napig rá sem nézett a búzavirágra. Csak aratás után békültek ki, amikor ott feküdtek a lekaszált búza között, s egy kislány fölszedte és csokorba kötözte őket.

Zelk Zoltán: Mese a fákról

 

A világ végétől egy verébugrásnyira volt a mező, ahol a virágok és füvek a levegőben röpködtek, mint a lepkék, a fák pedig úgy sétálgattak, mint errefelé az emberek. Néha a szél is ellátogatott a mezőre, a felhők leszálltak a fák közé, s a csillagokról, nyárról és tavaszról s hasonló bölcs dolgokról beszélgettek egymással.

Így éltek a világ végén akkor a növények, s azt hitték, az egész világ ebből az egyetlen mezőből áll. Éppen ezért nagyon elcsodálkoztak, amikor váratlanul odatoppant egy nagyon-nagyon öreg Szél, s fáradtan, lihegve leült a földre.

- Hű, de elfáradtam - mondta -, de magas hegyeket kellett átrepülnöm, míg ideértem!

- Hát honnan jöttél, Szél apó? - kérdezte egy ifjú bokor, amely az előbb még versenyt futott társaival.

- Az emberek országából - felelte a Szél.

De a fák mit se tudtak az emberekről, s a virágok és füvek se, ezért ők is odarepültek, hogy meghallgassák a Szél szavait. S a Szél nem kérette magát, belekezdett mondókájába:

- Azok is olyan földön járó élőlények, mint ti vagytok, csak karjaik és lábaik vannak, s az eső elől házakba bújnak. De nem olyan boldogok, mint ti vagytok. Ti szeretitek egymást, s megosztoztok a nap sugarain s az eső cseppjein, de ők veszekszenek egymással, s van, aki sokat eszik, van, ki éhezik közülük.

- Ezt az országot fölkeressük! - kiáltotta el magát egy hórihorgas jegenye, s a többiek ágaikkal csapkodva utánazúgták:

- Elmegyünk oda! Elmegyünk oda!

S elindult a fák menete, s fölöttük repültek a füvek és a virágok.

Abban az időben még nem volt növény az emberlakta földön, így hát volt is csodálkozás, amikor közéjük érkezett a lombos, ágas menet.

- Milyen különös lepkék! - kiáltották a szálldosó margarétákra mutatva.

- Milyen furcsa, zöld madarak! - mutogattak a röpködő, zöld füvek felé.

De nemsokára megszokták a fákat s a füveket, s tovább élték régi életüket. Az öreg Szélnek igaza volt. Az emberek élete tele volt bajjal és szomorúsággal, s annyi gonoszságot láttak az idetévedt növények, hogy rémületükben a földbe gyökereztek. Azóta állnak egy helyben a földön.

Nekem egy öreg tölgyfa mesélte ezt, ő is a nagyapjától hallotta, én pedig el is hiszem, mert az öregek nem szoktak hazudni.

Zelk Zoltán: A kis Mitugrálsz

- Te kis Mitugrálsz! - dörmögött a hegy az oldalán csobogó kis forráshoz. - Nem elég neked az én széles oldalam? Csak csavarogni akarsz?

Még a fenyők is csóválták ágaikat, de még az öreg tölgy is megrázta száraz, csontos gallyait.

- Kis csavargója! Kis csavargója!

A kis Mitugrálsz nem szólt semmit, úgy tett, mintha megadná magát a sorsának.

- Úgysem ért meg engem senki - panaszolta egy reggel a csókának, mikor az friss vízért ment hozzá. - Inkább hallgatok, és csöndben utat vágok magamnak a földben. Mert mindenáron el akarok menni innen, látni akarom a síkságot és hatalmas rokonaimat, a városokon át hömpölygő folyamokat. - Nagyot sóhajtott itt a kis Mitugrálsz forrás, úgy folytatta: - És ha egyszer megláthatnám a vizek királyát, a tengert is, akkor már semmi más vágyam nem lenne!

Olyan szívhez szólóan sóhajtozott, hogy a csóka megszánta.

- Ne búsulj, majd kitalálok én valamit a te javadra.

- Ó - sóhajtott megint a kis forrás -, életem végéig oltaná friss vizem nemcsak a te, hanem egész nemzetséged szomját is, ha segítenél nekem.

- Három nap, három éjjel egyebet se teszek, csak a fejemet töröm! Bízd csak rám! - Azzal elrepült.

Nehezen várta a kis Mitugrálsz az estéket, a reggeleket. De a harmadik nap estéjén, mikor a Hold álomba ringatta a dörmögő öreg hegyet, ott volt a forrásnál a csóka.

- Alig vártalak - sóhajtott a forrás. - Bizony, sosem tudom meghálálni, hogy így a szíveden viseled sorsomat!

Egész éjjel suttogtak, tanakodtak. A csóka örült, hogy a kis forráson keresztül végre rászedheti ezt a pöffeszkedő vén hegyet, aki azt hiszi, hogy ő a világ eleje meg közepe.

Mit beszéltek, mit nem, senki sem hallhatta, de reggel így szólt Mitugrálsz forráska az öreg hegyhez:

- Nagyapám, a tenger üzent, hogy meghal szomjan, ha nem ihat egy csepp édes forrásvizet! - És olyan keservesen bugyborékolt, hogy a kőnek is megesett volna rajta a szíve.

- Siess hát - dörmögte meghatódva a nagy hegy -, nehogy elkéssél!

Azzal megrázta a hátát, meglazította földjét a forrás előtt, s az vígan csobogott le a hegy lábához. De mire ideért, már egész kis patakká duzzadt, s a fűzfa megkérdezte tőle:

- Hová olyan sietve, kis patak?

- Megyek a nagyapámhoz, a tengerhez, hogy szomjan ne haljon - válaszolta Mitugrálsz nagy vígan.

- Siess akkor - mondta a fűzfa -, a gyökerem véginél van egy folyó, az elvisz a hátán egy nagy folyamig, annak mondd meg, hogy én küldtelek.

Vígan szaladt a kis Mitugrálsz, aki örömében tán a nevét is elfelejtette már. Felült a folyó hátára, s jókedvében kicsipkézte a hullámokat. Hej, de tetszettek neki a csónakok, tutajok, bárkák meg a kunyhók, házak a parton!

Így ért a folyamig. Az már messziről rákiáltott:

- Héhó! Tán lassabban is ráérsz!

- Nem lehet - felelte Mitugrálsz bátran -, a nagyapám, a tenger...

De erre elnevette magát a folyam.

- Amilyen kicsi vagy, olyan nagyot hazudsz! - mondta.

Meg is szeppent egy kicsit Mitugrálsz.

Csak nem lesz most valami baj - gondolta -, mikor eddig minden olyan szépen ment!? Jobbnak látta könyörgésre fogni a dolgot:

- Ó, te dicső és nagy folyam! A ködkucsmájú hegy alján élő fűzfa küldött engem hozzád...hogy is mertem volna én magam kicsiségemben ilyen merész útra vállalkozni!

A fűzfa nevének hallatára a nagy folyam eltűnődött:

- Egész nyáron róla meséltek nékem a madarak! Nem is lehet annál szebb fa a világon! No! Ülj a hátamra - folytatta barátságos hangon -, elviszlek, ahová akarod!

Így jutott el a kis Mitugrálsz forrás a tengerhez.

Nem is feledkezett meg soha a csókáról, s madárral, felhővel, szálló falevéllel minden évben üzenetet küldött néki.

Zelk Zoltán: A hóvirág

 

Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.

- Alszol még? - suttogta szomszédjának az egyik fűszál.

Bizony, aludt az még, de a suttogásra felébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:

- Miért mosolyogsz?

- Nem a szellő hív játszani?

Erre elnevette magát a füvecske.

- Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!

A másik fűszál csak most tért magához.

- Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!

Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.

- Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!

- Ne aludj! - suttogta a másik. - Nézzük meg, mi van a világban.

- Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.

De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.

- Meg kell keresnünk a módját!

- De hogyan?

Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:

- Én már kitaláltam!

Még jobban odalapult a földhöz, hallgatódzott. Aztán megkopogtatta a földet.

- Fölébresztem a föld alatt alvókat - mondta titokzatosan.

- Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.

De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatódzott.

Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.

- Jó reggelt! - kiabált jó erősen. - Kialudtátok magatokat?

A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:

- Ki az, mi az?

- Fűszálacska! - volt a válasz.

Megörült a hóvirág csírácska, egyszerre víg lett.

- Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! - Kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt, boldogan ölelték meg egymást.

- Csakhogy itt vagy! - mondogatták a fűszálak.

Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni - gondolta az első fűszál. - De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?

- Te voltál az egyetlen reményünk - mondta a másik fűszálacska. - Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni és megtudni: van-e már meleg napsugár.

A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre se vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:

- Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!

Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett.

A két fűszál között egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.

- Most már nemsokára jön a szellő is - mondta az első fűszálacska a szomszédjának.

- És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam - válaszolta a másik füvecske -, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.

A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.

Ausztráliai mese: Dinevan, az emu, és Gumbl-Gubbon, a pulyka

 

Dinevan, az emu volt a legnagyobb madár, mindenki a madarak királyaként tisztelte.

Egyedül Gumbl-Gubbon, a pulyka irigykedett Dinevanra. Féltékenyen nézte magas röptét, villámgyors futását - s mind csak azon törte a fejét, hogyan vethetne véget az emu fölényének. Végül azt találta ki, hogy az emu szárnyát kell megsebeznie, akkor majd nem tud olyan magasra szállni.

Csak hát könnyebb volt ezt elhatározni, mint megcselekedni. Hiszen ha verekedésre kerülne a sor, Gumbl-Gubbon nem tud elbánni egy Dinevannal.

Így hát furfanggal kell elérnie a célját!

Egyik nap aztán, mikor közeledni látta Dinevant, gyorsan lekuporodott, és olyan ravaszul burkolózott be a szárnyaiba, mintha nem is volna szárnya.

Már jó ideje beszélgettek, mikor egyszerre csak így szólt Gumbl-Gubbon:

- Miért nem követed a példámat? Vagy csak szárnyakkal tudsz boldogulni? Hiszen repülni minden madár tud! Ha te akarsz a madarak királya lenni, szárny nélkül kellene járnod. Ha meglátják a madarak, hogy én anélkül is boldogulok, azt fogják gondolni: Ez igen! Gumbl-Gubbon a legokosabb madár! - és engem választanak királlyá!

- De hiszen neked is van szárnyad! - mondta Dinevan.

- Nekem? Nekem nincsen - mondta Gumbl-Gubbon.

És valóban úgy látszott, mintha igazat mondana, olyan jól elrejtette a szárnyait.

Dinevan pedig elment, és sokat gondolkodott a hallottakon.Otthon elmesélt mindent a párjának - s végül úgy döntöttek, hogy sehogyan se lenne jó, ha egy pulyka uralkodna helyettük, még annak árán sem, ha el kell is veszíteni a szárnyukat királyságuk érdekében. S elhatározták, hogy levágják a szárnyukat. A Dinevan asszony járt elől jó példával, s rábeszélte a párját, hogy elsőnek az ő szárnyát vágja le kőbaltával, aztán majd ő is levágja a párjáét.

Amikor ezt elvégezték, Dinevan menten Gumbl-Gubbonhoz sietett, sebesen futott végig a síkságon, hogy közölje a hírt - és íme: Gumbl-Gubbon még mindig ott kuporgott, ahol néhány órával előbb beszélgettek. S akkor így szólt hozzá:

- Látod, követtem a példádat. Nincsen szárnyam, levágtam mind a kettőt!

- Hahaha! - nevetett a pulyka, s hirtelen felugrott, és táncolni kezdett örömében, hogy sikerült túljárnia Dinevan eszén.

Aztán kiterjesztette a szárnyát, és büszkén fölvetette a fejét.

- Becsaptalak, vén csonka szárnyú! - mondta. - Nekem bizony van szárnyam! Szép kis madarak vagytok, Dinevanok! Micsoda király az, akit ilyen könnyű becsapni?!

És megint nevetett, s gúnyosan csapkodott a szárnyával az emu orra előtt. Az meg hirtelen rettenetes haragra gerjedt, rávetette magát a pulykára - de csak azt érte el, hogy jó alaposan odaverte magát a földhöz. Gumbl-Gubbon elrepült, s a szárnyavesztett Dinevan nem tudott utána szállni.

Dinevan szomorúan indult el hazafelé, s egyre csak a rajta esett igazságtalanságon tépelődött. És elhatározta, hogy bosszút áll - csak azt nem tudta, mit tegyen. A párja aztán kitalálta, hogy mit csináljanak.

A fiókáikat - kettő kivételével - elrejtették egy bokorban. Aztán a két kicsinyükkel elindultak Gumbl-Gubbonhoz a síkságra. Hát amint odaértek hozzá, látják, hogy Gumbl-Gubbon éppen tizenkét kicsinyét eteti.

Ők meg így szóltak hozzá:

- Mért nem követed a mi példánkat, mért bajlódsz tizenkét fiókával? Ha ilyen sok gyereket etetsz, sohasem lesz belőlük akkora madár, mint a Dinevan. Ennyi eleség legföljebb két csemetének elég, tizenkettő bizony éhen marad tőle.

Gumbl-Gubbon nem szólt semmit - de azért magában igazat adott Dinevannak.

Hiszen a fiatal Dinevanok csakugyan sokkal nagyobbak, mint az ő fiókái! És bizonyára azért, mert csak ketten vannak és nem tizenketten. Amiből ő tizenkét falatot kénytelen szétosztani, Dinevan ugyanannyiból csak kettőt. Hát nem lenne nagyszerű - gondolta -, ha az ő fiókái is akkorára nőnének, mint a Dinevan csemetéi?

S elhatározta, hogy szélnek ereszti a fiókáit, menjenek, amerre látnak, egyenek, amit találnak - ő maga is csak kettőt tart meg közülük.

"Mégse leszel a madarak királya Dinevan! - dohogott magában míg ment hazafelé. - Gumbl-Gubbon lép a helyedre! Nagyra nő, mint a Dinevan, de azért a szárnya is megmarad, repülni is tud, amire a Dinevan már nem képes."

És így is cselekedett. Kicsinyeit elűzte a pusztába, hiába sírtak, könyörögtek - csupán kettőnek nem adta ki az útját.

Aztán visszament oda, ahol a Dinevanok lakmároztak. Mikor Dinevan látta, hogy Gumbl-Gubbon közeledik, s csak két gyermeke van vele, odakiáltott neki:

- Hol vannak a többi fiókáid?

- Szélnek eresztettem őket - mondta Gumbl-Gubbon -, csak kettőt tartottam meg magamnak. Most aztán lesz sok ennivalójuk, s hamarosan olyan nagyra nőnek, mint a tieid.

- Kegyetlen anya vagy - mondta Dinevan. - Volt szíved tíz gyerekedet szélnek ereszteni? Hiszen nekem is tizenkettő van, és mégis találok nekik eleséget. És egyiktől se válnék meg soha, még ha visszakapnám a szárnyamat, akkor se! Nézd meg az emubokrot: roskadozik a bogyóktól, jóllakik vele az egész családom. Nézd, hogy ugrálnak a szöcskék: csak meg kell fogni őket, és kétszer tizenkét fiókát is meghizlalnak. Kegyetlen anya vagy, hogy tíz gyermekedet szélnek eresztetted!

- De hiszen neked csak két gyermeked van! - mondta elképedve Gumbl-Gubbon.

- Már hogy volna kettő, mikor tizenkettő van! - méltatlankodott Dinevan. - Mindjárt hozom s megmutatom őket.

Azzal elszaladt a bokorhoz, ahová annak idején a tíz fiókáját rejtette. Hamarosan visszatért - s közben előrenyújtotta a nyakát, fejét büszkén hátravetette, ahogy futott, s farktollait ringatva, furcsa torokhangján burukkolta a Dinevaok örömdalát.

Csíkos hátú, pelyhes fiókái mellette szaladtak, s a maguk gyermekhangján ők is az anyjukkal burukkoltak.

Mikor odaértek Gumbl-Gubbonhoz, Dinevan komoly, méltóságteljes hangon így szólt:

- Most láthatod, hogy igazat mondtam: tizenkét kicsinyem van. Nézz rájuk, és gondolj a tieidre, akiket világgá űztél. És most elmondom neked az utódaid örök sorsát: ravaszsággal, csellel megfosztottad szárnyuktól a Dinevanokat. Most én mindörökre, míg csak a Dinevanoknak nem lesz szárnyuk, a Gumbl-Gubbonok csak két tojást fognak rakni, s csak két kicsinyük lesz. Most már nem tartozunk egymásnak semmivel. Neked megmarad a szárnyad, nekem a gyermekeim.

Azóta az emunak nincs szárnya, és a síksági pulyka csak két tojást rak minden évben.

/Átdolgozta: Mészöly Miklós/

Új-guineai mese: A kauzár, a koronás galamb és a mezei egér

A kauzár, a koronás galamb és a mezei egér együtt ült egy csónakban. A kauzár kormányozott, a koronás galamb ült elől a csónak orrában. A mezei egér középen ült, és evezett.

A kauzár egyszer csak észrevette, hogy a koronás galambnak billeg a bóbitája. Gondolta, hogy azért, mert a csónak orrában ült. Így szólt:

- Komám, kormányozz te, majd én ülök a te helyedre.

Így is történt. De a kauzár látta, hogy a galamb bóbitája még mindig billeg, s ismét azt javasolta, hogy cseréljenek helyet. Így is tettek háromszor vagy négyszer. Amikor megint helyet cseréltek, a kauzár a csónak szélére lépett, kilyukadt a csónak orra, s befolyt a víz. Megfogták erre a mezei egeret, s benyomták a fejét a lyukba. Azóta olyan kicsiny a mezei egér képe.

Ahogy így üldögélnek a lyukas csónakban, meglátnak egy teknősbékát. Odakiáltanak neki:

- Komám, süllyed a csónakunk, nemsokára elmerülünk, vigyél ki bennünket a partra.

A teknős odament hozzájuk, a kauzár és a galamb a hátára ült.

Amikor a víz már csak térdéig ért a teknősnek, így szólt hozzájuk:

- Most már egyedül is kimehettek a partra, én visszafordulok, mert jön az apály.

De a kauzár azt mondta:

- Komám, nem tudunk mi tengervízben gázolni, vigyél bennünket kijjebb.

Amikor a víz a teknősnek már csak a bokájáig ért, leszálltak a hátáról. A koronás galamb megfogta az egyik oldalán, a kauzár a másikon, a mezei egér meg hátulról lökdöste. Így aztán szárazra húzták, és a hátára fordították. Megkérték a sisipri madarat és a kecskebékát, hogy vigyázzanak rá, el ne szaladjon.

Ezzel elmentek a bozótosba tűzifáért, mert a teknőst meg akarták sütni. Itt találkoztak a kakukkal.

- Koma - kérdezte a kakukk -, mit kerestek?

- Tűzifát keresünk - felelte a kauzár.

- Ebédet akartok főzni? - kérdezte a kakukk.

- Fogtunk egy teknősbékát - közölte a kauzár. Mire a kakukk csatlakozott hozzájuk.

Együtt tértek vissza a partra, s ügyesen tűzhelyet készítettek, hogy megsüssék a teknőst. Csakhogy sehol sem találták. A sisipri és a kecskebéka szintén eltűnt. A béka egy fa alá húzódott. A kauzár megtalálta, és ráütött. Hatalmas ütés volt, de a béka nem pusztult bele, csak lapos lett, s ilyen lapos máig is.

A sisipri madár elbújt egy fa ágai közé. A kauzár meglátta, és nagyon dühös lett. Így szólt:

- Sisipri, mától fogva csak a legalsó ágak között fogsz ugrálni, s mindig kicsiny maradsz. - S a sisipri a mai napig sem nőtt meg.

A teknősbéka pedig megfordult, s ahogy csak a lába vitte, futott vissza a tengerbe.

/Átdolgozta: Schindler Anna/

Lázár Ervin: Virágszemű

 

Abból már sok botrány származott, hogy valakinek szép szeme van. De ilyesféle perpatvarról, ami Varga Julcsa szeme miatt kerekedett, állítom, még a legöregebbek sem hallottak.

Mert Varga Julcsát, ha netán nem tudná valaki, Virágszeműnek nevezik. Azért, mert gyönyörűséges kék szeme van. Nos hát ebből lett a haddelhadd. Mert egy szép napon a Karcsú Sisakvirág nem átallotta azt mondani:

- Semmi kétség, Varga Julcsa szeme olyan, mint én!

Ami igaz, igaz, a Karcsú Sisakvirág igen szép, senki szemének nem válna szégyenére, ha rá hasonlítana. Nem is lett volna baj ebből a kijelentésből, ha nem hallja meg másik néhány virág.

A Fürtös Gyöngyike fel is csattant mindjárt.

- Még hogy olyan, mint te! Jobb, ha elhallgatsz a sápatag színeddel. Varga Julcsa szeme éppen olyan, mint én!

Na, lett erre riadalom, zenebona.

Rikoltozott a Tavaszi Csillagvirág, hogy márpedig csakis őtőle kölcsönözte a színét Julcsa szeme.

Az Ibolya a hasát fogta nevettében.

- Még hogy azt képzelitek...hehe...és én?

Az Erdei Gyöngyköles erre lelilázta az Ibolyát.

- Nem is kék vagy, lila - mondta dühösen.

- Ha én lila vagyok, akkor Julcsa szeme is lila. Vegyétek tudomásul! - kiabálta az Ibolya.

Erre aztán előpattant a búzavirág is.

- Ti mertek ezen vitatkozni?! Nézzetek meg engem!

Még szerencse, hogy nem tudtak egymáshoz közelebb menni, mert biztos hajba kaptak volna. Különösen akkor, amikor a Közönséges Gubóvirág is beleszólt a vitába. Ennek aztán nekiestek mind a hatan.

- Te mersz közbeszólni! Hiszen még a neved is közönséges!

Akkora volt a ricsaj, hogy a szundikáló füvek mind felébredtek.

Hát, mondhatom nektek, nincs annál csúnyább, mint mikor virágok veszekednek.

Gondolhatjátok ki tett igazságot. Természetesen Mikkamakka. Éppen arra járt ( majdnem mindig arra jár, amerre kell), és felkiáltott:

- Te úristen, színvak lettem!

A virágok elhallgattak. Egyszerre kérdezték:

- Színvak? Miért?

- Reggel, amikor erre jártam - mondta Mikkamakka - , világosan láttam, hogy ezen a helyen hét kék virág virít.

- Persze - mondták a virágok -, és?

- Most meg hét vöröset látok!

Hopp, egymásra néztek a virágok! Hát bizony nem Mikkamakka volt színvak, hanem ők vörösödtek ki a méregtől. Gyorsan visszakékültek hát, és előadták az ügyet Mikkamakkának.

- Ó - mondta Mikkamakka -, de oktondiak vagytok! Ez a legegyszerűbb a világon. Varga Julcsa szeme hétfőn Karcsú Sisakvirág, kedden Fürtös Gyöngyike, szerdán Tavaszi Csillagvirág, csütörtökön Ibolya, pénteken Erdei Gyöngyköles, szombaton Búzavirág, vasárnap meg Közönséges Gubóvirág. -(Azért mondta a gubóvirágot vasárnapra, mert titokban az tetszett neki legjobban.) - És közben persze - folytatta Mikkamakka - Varga Julcsa szeme egész héten szebb, mint ti heten együttvéve.

Ebben meg is nyugodtak a virágok, és azóta is boldogan kékellenek, virítanak.

Pápua mese Új-Guineából: A kiskakas

 

Valamikor az idők kezdetén a madarak mind Diriunában laktak, a hegyek lábánál, Magavara környékén. De Diriunából semmi sem maradt, csak a körbe rakott kövek, ahol azelőtt a madarak tanácskoztak.

Történt pedig, hogy egy este, amikor mindannyian táncoltak, a nagy vigadozásban nem vették észre, hogy a tűz kialudt. Nem maradt még egy szem parázs sem a hamuban. Reggel, amikor felébredtek, hiába sírtak a tűz után.

Kokorereko, a kakas megígérte, hogy hoz új tüzet, és nekiindult, erős szárnyával hasítva a levegőt. Repült-repült, amíg sok mérföldet megtett, és leszállt az erdőben egy sziklára. De olyan erővel csapódott oda, hogy még ma is látszik a kemény sziklában a lába nyoma.

Ott töltötte az éjszakát, és másnap repült tovább Kairaraába, egy hosszan a tengerbe nyúló félszigetre.

Azon a szigeten megpillantott egy gyönyörű leányt. A lány súlyos karikákat hordott a füleiben, és a fogai a sok bételdiótól feketék voltak, mint a vadbanán magjai.

Egyedül üldögélt egy házban. Amikor a lány a deli Kokorerekora nézett, mindjárt beleszeretett, kérlelte, maradjon vele. De a kakas felkapott egy égő ágat a tűzről, és indulni készült. A lány utána kiáltott:

- Mondd meg, szerelmem, legalább azt, hogy merre visz az utad, merre van az otthonod.

Kokorereko így felelt:

Addig menjél, míg megkerülöd a félszigetet, és meghallod a tamtam dobok hangját, az emberek énekét, ott van az én falum - azzal kitárta szárnyait, és elrepült.

Jaj, eltávozott, s a leány bizony sok könnyet hullatott érte. Nem sokkal ezután hazatért az apja és az anyja, s a lány addig könyörgött nekik, míg azok ráálltak, és elvitték őt kenujukban, Kokorereko keresésére. Hamarosan elindultak.

Az útra sok élelmet vittek magukkal, kókuszdiót meg más jókat és egy levelekből font kosarat, hogy abban hozzák vissza Kokorerekot. Sokáig eveztek, amíg megkerülték a félszigetet. Akkor a lány felkiáltott:

- Apám, anyám, figyeljetek! Nem halljátok a tamtam dobok zenéjét?

Valóban egy faluba, Lamogarába érkeztek, de ez nem volt Kokorereko otthona.

- Nem - felelte az apa -, ez nem az. Csak egy gyerek játszik, itt nem táncolnak.

Tovább eveztek. Rájuk esteledett.

- Az a madár hazudott neked, gyermekem - szólt bosszúsan az anya.

- Hát nem halljátok? - kiáltotta örömmel a lány. - Tamtam, szólnak a dobok, az én szerelmem, az én uram otthonában vagyunk.

Valóban, Diriuna határában jártak, és a csillagok fényében kitárt szárnyú madarakat láttak táncolni a kókuszpálma ágai alatt.

A lány meg a szülei a kenuban maradtak hajnalig, mert attól tartottak, hogy a sötétben nem ismerik fel Kokorerekot a többi madár között. Végül mikor Uba, a hűvös reggeli szél fújni kezdett a hegyek felől, és a csillagok fénye elhalványodott, Kaiorara felett kibukott a nap, a madarak lassan-lassan, egymás után előbújtak fészkeikből. Elöl jött Binama, az orrszarvú madár.

- Ez a te párod? - kérdezte az apja.

-
Nem, nem ő az - felelte a leány.

Akkor előjött a papagáj, a fekete kakadu és a barázdabillegető, végül pedig a paradicsommadár.

- Bizonyára ő az! - kiáltott fel az apa.

- Nem - felelte büszkén a lány -, az én szerelmem sokkal szebb!

Abban a pillanatban tűnt fel Kokorereko, a madarak vezére. Lassan, méltóságteljesen lépkedett. A lány könnyű mozdulattal kínálta felé a kókuszdiót, és így szólt:

- Gyere, kedves uram, vedd el, neked hoztam.

- Hozd őket ide hozzám - mondta Kokorereko, mert bár szerette a kókuszdiót, mégsem engedelmeskedhetett azonnal az asszony szavának.

- Nem tehetem, én nem vihetem hozzád - kérlelte a lány -, gyere te ide hozzám, a víz szélére.

Kokorereko tűnődött egy darabig, de aztán arra gondolt, hogy mekkora utat tett meg a lány érte. S lassan közeledett a kenuhoz. De jaj, ahogy lehajolt a kókuszdióért, a szülők hirtelen ráborították a kosarat, beemelték a kenuba, és gyorsan eleveztek vele, Kaiorarába.

Attól a naptól fogva él Kokorereko és a törzse együtt az emberekkel.

De Diriunában, ahol Kokorereko törzse maradt, nagy lett a bánat, hangos volt a siránkozás.

- Airaké! Urunk! Airaké! Urunk! - kiáltozták panaszkodva a madarak.

De hiába kiáltoztak, Diriuna nem volt többé az ő falujuk. Binama, az orrszarvú madár bemenekült egy üres fába, Iviki, a fürj a füvet választotta otthonának, Kivivi, a lile pedig azt mondta: - A tenger lesz az én hazám.

A többi madár pedig megbújt a dzsungel mélyén, és fészket épített magának. Ez az oka annak, hogy Diriunát többé nem hívják a Madarak Falvának, hanem Numapupunak, vagyis Pusztaságnak.

/Átdolgozta: Gáti Iván/

Ausztráliai mese: Gaya-Dari, a csőrös emlős

 

Egy fiatal kacsa mindig egymagában úszkált a partok mentén, ez volt a szórakozása. Törzse figyelmeztette, hogy ha nem vigyáz jobban, egyszer még elrabolja Mulloka, a vízi ördög - de a kacsa nem fogadta meg a jó tanácsot.

Egy szép napon jó messzire elkalandozott, s ahogy úszkált a vízen, egy helyen finom, zsenge füvet pillantott meg.

Kiment hát a partra, s már javában lakomázott, mikor váratlanul előrohant rejtekhelyéről Biggun, az óriás vízipatkány - és megragadta a kacsát.

Küszködött, vergődött szegény - de hiába.

- Egyedül élek - mondta a vízipatkány. - Szükségem van feleségre. Itt maradsz nálam.

- Eressz el! - kiáltott a kacsa kétségbeesetten. - Nem vagyok én hozzád való! A törzsem férjet tartogat számomra.

- Maradj csak nyugodtan, nem bántalak én - nevetett a vízipatkány. - De ha mégis szökni próbálsz, kapsz egyet a fejedre a dárdámmal, amit mindig magammal hordok.

- És ha eljön a törzsem, és megverekszik veled? - kérdezte a kacsa. - Talán még engemet is megölnek...

- Nem jönnek azok - nyugtatta a vízipatkány. - Biztosan azt gondolják, hogy Mulloka rabolt el, a vizek ördöge, attól pedig még jobban félnek, mint tőlem. De ha mégis ide merészkednének, én készen állok! - és újra megmutatta a dárdáját.

Ott maradt hát a kacsa, s úgy tett, mintha elégedett volna az új életével, és el se akarna menni soha. Közben váltig azon törte a fejét, hogyan szökhetne meg.

Biggun egész nap fogva tartotta a patak menti barlangjában, s csak éjszakánként engedte ki úszkálni, mert tudta, hogy a kacsák törzse ilyenkor nem merészkedik ki a folyóra - félnek Mullokától.

A fiatal kacsa olyan jól palástolta érzéseit, hogy Biggun el is hitte neki: valóban boldogan él vele. S egy idő múlva már nem is őrizte olyan szigorúan.

Egy szép nap aztán eljött a várva várt pillanat.

Biggun aludt, akár a bunda - a kacsa meg fogta magát, kilopódzott a barlangból, és - zsupsz! - belevetette magát a folyóba, s amilyen gyorsan csak tudott, úszni kezdett fölfelé, amerre az övéi laktak.

Ahogy sebesen úszott fölfelé, egyszer csak hangot hallott a háta mögött...

- Csak nem Biggun? - rémült meg. - Vagy talán a rettegett Mulloka?

S minden erejét összeszedve megsuhogtatta elgémberedett szárnyait, fölemelkedett a levegőbe - és addig repült, míg haza nem ért. Ott aztán újra lesiklott a vízre, halálos kimerülten. Társai hangos, vidám hápogásba kezdtek, mikor megpillantották - alig hittek a szemüknek.

- Hát nem falt fel Mulloka? - kérdezték. - Hogyan menekültél meg?

És rendre el kellett mesélnie, hogy merre járt, s mi történt vele. Különösen az öreg kacsamamák lesték minden szavát - s végül így szóltak hápogó kicsinyeikhez:

- Hallottátok, jól jegyezzétek meg: ezentúl csak fölfelé ússzatok a folyón, sose lefelé, mert ott Biggun áll lesben, bosszút forral ellenünk. Vigyázzatok, hogy karmai közé ne kerüljetek!

A fiatal kacsa meg - miután jól kipihente magát - alig tudott betelni a boldogsággal, hogy újra együtt lehet az övéivel. Kedvére lubickolt a folyóban, kedvére röpködött a parton - úgy érezte, sohasem akar többé aludni.

Így ment ez egészen addig, míg el nem jött az ideje, hogy lerakják a tojásaikat. Minden kacsa fészket választott magának, néhányan a fák odvában, mások a mirriabokrok tövében. S mikor a fészkeket mind kibélelték tollpihével, megtojták tojásaikat. És attól kezdve türelmesen ültek a fészkükben, míg a nagy nap föl nem virradt: a bolyhos pici kacsák kikeltek a tojásból. S mikor megerősödtek egy kicsit, a kacsamamák elindultak velük a folyópartra: ki a csőrében, ki a hátán vitte a kicsinyét, de akadt olyan fióka is, amelyik már maga totyogott az anyja után.

A fiatal kacsa, aki Biggun fogságában volt, szintén kiköltötte fiait. Társai körülúszták a mirriabokrot, ahová fészkét építette, és így hívogatták:

- Gyere már, hozd te is a kicsinyeidet! hadd szeressék ők is a vizet, akárcsak mi.

Kijött hát a fiatal kacsa a bokorból, de csak két fióka totyogott mögötte.

De miféle két fióka!

A társai hápogva kiáltoztak:

- Hát ezek meg miféle csodabogarak?

- Ők az én gyermekeim! - mondta büszkén a fiatal kacsa.

Titokban azonban ő is csodálkozott, hogy a gyermekei egészen mások, mint a többieké. Pelyhes toll helyett puha bundájuk volt, két láb helyett négy lábuk. Csőrük kacsacsőr, lábukon úszóhártya, de a két hátsó lábukon még hegyes kis lándzsa is éktelenkedett, mint amilyent Biggun használ, ha az ellenségeit akarja megtépázni.

- Vidd innen őket! - mondták a kacsák, és a szárnyukkal csapkodtak. - Biggun ivadékai ők, nem a mi törzsünké. Nézd a hátsó lábukat: máris ott van rajtuk a lándzsahegy! Vidd el őket, mielőtt felnőnek, mert a végén még bennünket is elpusztítanak. Nem tartoznak a mi törzsünkhöz - nincs itt semmi keresnivalójuk!

S akkora lármát csaptak, hogy a szegény kis kacsamama nem tehetett mást: elindult a két kicsinyével, akikre pedig minden furcsaságuk ellenére is nagyon büszke volt.

Csak hát nem tudta, hova menjen.

Ha lefelé úszik a folyón, Biggun ismét elfogja, és arra kényszeríti, hogy a barlangjában éljen. S ki tudja - talán még a gyermekeit is megöli, mert úszóhártyás a lábuk, kacsacsőr a csőrük, s mert tojásból keltek ki. Azt mondaná: nem az ő törzsükből valók.

Nem tartoznak hát sehová? Rajta kívül nem lesz senki, aki gondoskodjék róluk?

Így töprengett szegény kacsa - aztán elindult fölfelé a part mentén, és addig vándorolt, míg a hegyek közé nem ért. "Itt majd nem talál rám senki ismerős - gondolta -, itt fölnevelhetem a két gyermekemet."

Ment hát, ment tovább, míg a patak medre el nem keskenyedett. Még a parti cserjék is mások voltak itt, mint lent a síkságon, ahol a folyó szélesen hömpölyög. Minden más volt, minden idegen.

S a szegény, magányos kacsa itt ütött tanyát, itt nevelte fel a két kicsinyét. S ahogy nőtt-növekedett a két gyermek, látták ők is, hogy nem hasonlítanak az édesanyjukhoz - de azért csak annál jobban szerették, és keservesen sírtak, amikor meghalt.

Ők pedig tovább éltek és virultak, sok tojást tojtak, boldogan költötték ki számtalan fiókájukat, akik már mind olyannak születtek, mint ők. Végül úgy elszaporodtak, hogy minden hegyi patakba jutott belőlük - és máig is ott élnek.

Ők a gaya darik, a kacsacsőrű emlősök.

Különös törzs az övék - hiszen ki látott olyat, hogy a patkány tojást rak vagy hogy a kacsának négy a lába?

/Átdolgozta: Mészöly Miklós/

Indiai mese: A Nap, a Hold, a Szél meg az Ég

 

Egyszer régen, amikor a világ még fiatal volt, A Nap, a Hold és a Szél ebédre mentek bácsikájukhoz-nénikéjükhöz, Mennydörgéshez és Villámhoz. Anyjuk, az Ég, áldását adta rájuk, jó mulatságot kívánt, s várta magában, hogy hazajöjjenek.

A Nap is meg a Szél is kapzsi, önző legény volt. Megették mind a finom ételt, amit csak bátyjuk-nénjük elébük rakott, s nem gondoltak szegény, éhes anyjukra, aki odahaza imádkozik, hogy gyermekei boldogok legyenek, s jól mulassanak az ebéden. Csak a Hold nem feledte anyját. Minden finom ételből félretett neki egy falatot.

- No, gyermekeim, mit hoztatok nekem? - fogadta anyjuk a Napot, Holdat meg a Szelet, amikor estére hazatértek.

- Mit gondolsz anyám? - kérdezte fennen legidősebb gyermeke, a Nap. - Még hogy neked hoztam volna valamit? Azért mentem el, hogy magam lakjam jól, s nem hogy neked hozzak ennivalót. De te úgyis a közönséges ételt szereted, nem is becsülnéd a sok finom falatot, amit ott elibénk tettek.

- No persze! - tódította a kotnyeles Szél. - Hiszen azt se tudod, hogy kell enni, nincs is fog a szádban! Tán azt kívánnád, tegyük tönkre szép ruhánkat, tömködjük tele zsebünket ennivalóval? Nem is illik kendőnk sarkába eleséget kötni. Senki se tenné, aki ismeri az illemet. Te se tudhatod, mi a jó modor, mi a rossz!

- Ugyan már, ti kegyetlenek! - szólt közbe a Hold. - Látszik, hogy ti magatok nem tudjátok, mi az illem, ha így beszéltek anyánkkal! - Aztán vigasztalón szólt az öregasszonyhoz: - Anyám, kóstold meg, mit hoztam neked vacsorára: mindenből egy falatot, amit csak kaptunk nénikénktől-bácsikánktól.

- Élj sokáig, Holdgyermekem - szólt az öregasszony. Aztán nagy haraggal fordult fiaihoz: - Az ég átka szálljon fejetekre! Legidősebb gyermekem, te, aki lakomáztál, és nem jutott eszedbe szegény öreg anyád, perzselődj örökös tűzben! Sugarad kiéget, felperzsel mindent, amihez csak hozzáér, s gyűlölni fognak büszkeségedben az emberek. És te, semmirekellő Szél fiam, ki kapzsi vagy és önző, száraz időben fogsz örökkön fújni, kiszárítasz, megaszalsz mindent, amit csak érintesz, s gyűlölni fognak az emberek, amerre jársz...

De te, édes leányom, aki gondoltál anyádra, virulni fogsz mindétiglen: hűvös leszel, nyugodt, gyengéd és gyönyörű: az emberek szívét eltölti a szerelem, ha téged látnak: énekelnek a tiszteletedre, és áldottnak mondanak.

Ezért gyűlölik máig is a Napot az emberek, ha forrón tűz a földre, ezért utálják a Szelet, ha erősen fúj - és ezért szereti mindenki a Holdat.

/Ford.: Borbás Mária/

Celebesz szigeti mese: A szív igazsága

 

A régi időkben viszály támadt a száj, a szem, a fül, az orr, a szív, a kéz és a láb között afelől, melyikük előbbvaló rangban a másiknál. Nem volt a veszekedésnek se vége, se hossza.

- Én vagyok előbbvaló - szólt a szem -, hiszen mindent előbb veszek észre, mint ti.

- Nem! - ellenkezett a fül. - Én vagyok a legelső, mert én hallok meg mindent legelébb.

Az orr közbevágott:

- Tévedsz, barátom! Csak én lehetek az első, mert én érzem meg legelébb mindennek a szagát.

- Ó, dehogy, dehogy! Én fontosabb vagyok nálatok - vélte a száj -, hiszen én eszem meg mindent.

Erre már a kéz is beleavatkozott a vitába:

- Tévedtek, kedves barátaim. Az első én vagyok! Hát vajon nem én fogom-e meg mindannyiotok előtt a dolgokat?

- Nincs igazad, kedves kéz barátom - szólt közbe most a láb -, én vagyok az első köztetek, hiszen én járok, én megyek el mindig mindenhova, ahová éppen kell, megyek-megyek, és bizony bele is fáradok a sok járkálásba.

A szív csendben maradt. Nyugodtan ült a mellkasfészkében, és hallgatott. Kíváncsian hallgatta a vitát, mi mindent össze nem hordanak, vajon milyen eredményre jutnak?

Azok hatan egész nap veszekedtek, egyikük sem akart a másiknak engedni.

Kilenc nap, kilenc éjjel tartott a vita.. Mindegyik azt remélte, majd csak belefárad a másik. De mivel mindegyik ostoba volt, csak a magáét hajtogatta egyre.. Végül, mivel a lármás vita csak nem akart lecsendesedni, a szív megelégelte. Így szólt:

- Szem, orr, fül, száj, kéz, a lábat egyelőre kihagyom, hallgassatok csak ide. Megmondom nektek az igazat. Ostobaságot beszéltek, én vagyok az első köztetek, és utánam a láb következik. Én vagyok az első, mert nélkülem semmire sem volnátok képesek. Ha a szív megáll, nem lát a szem, nem szagol az orr, nem hall a fül, nem ehet a száj, nem foghat a kéz sem. Ha én megmozdulok, követ engem a láb, azután a kéz, azután te, száj. Te szem, csak látni tudsz, semmi egyebet, te fül, csak hallani, te orr, csak szagolni és te száj, csak enni. Ha én nem dolgozom, nem mozdul a láb, a kéz sem foghat meg semmit, és akkor, te száj, nem kapsz enni semmit. Csak ha én dobogok, csak akkor mozdulhat a láb, és csak ha a kéz már megfogott valami ehetőt, csak akkor ehetsz, te száj. Ezért vagyok én az első közöttetek. Én kezdem, s csak azután következhet a ti napi munkátok. De ha az én dobogásom megáll, ti is mozdulatlanok maradtok. Megértettétek? Annyit vitatkoztatok, veszekedtetek itt az elsőségről, hogy meg nem állhattam, meg kellett mondanom nektek az igazságot.

/Átdolgozta: Fazekas László/

Afrikai néger mese: A nap, a hold meg a csillagok

 

Kezdetben a nap és a hold férj és feleség voltak. Együtt éltek, és számtalan gyermekük volt. A nap és a hold gyermekeit csillagoknak hívjuk. A nap, a hold meg a csillagok nem azt eszik, amit mi. Tűzzel táplálkoznak, azért ragyognak úgy.

Kezdetben a nap és a hold férj és feleség voltak. Együtt éltek. De egyszer egy hatalmas főnök jött a falujukba: nem tudom honnan jött, és mi volt a neve. Rengeteg ajándékot hozott magával. Olyan gazdag volt és olyan szép, hogy a hold szíve lángra lobbant iránta. Mikor a főnök elment, titkon jelt adott neki. Az út fordulójában találkoztak, s a hold megszökött vele.

A nap hamar észrevette, hogy nincs mellette a hold.

- Hol van? - kiáltott rá a gyermekeire. Azok nem tudtak válaszolni. - Hol van, azt kérdem tőletek! - Haragtól izzott az arca, és a csillagok féltek tőle.

- Ó - kiabált rájuk -, ti segítettetek az anyátoknak!

Azonnal űzőbe vette őket. És amikor utolér egy-egy csillagot, rögtön elnyeli, és senki sem beszél arról a csillagról többé. De a csillagok olyan sokan vannak, és annyira szét vannak szórva, hogy még mindig maradt néhány, sőt még igen sok van belőlük. Ettől kezdve a nap egyre csak ott rohan a hold és a csillagok mögött. És amikor a hold a láthatár szélén feltűnni látja a napot, menekül, hogy idejében eltűnhessen a kunyhójában. S mikor a nap végigszalad a mennyboltozaton - ezt mindennap láthatjuk! -, átszalad egészen a másik oldalra, sohasem fárad ki, meg sem pihen sohasem. Alig tűnik el, felbukkan a hold, hol itt, hol ott, mert sokszor változtatja rejtekhelyét, nehogy a férje rátaláljon. De az néha meglepi őt, és fogával kiszakít egy-egy darabot belőle. Néha, ha a hold tovább időzik egy kicsit gyermekei között, még ott találja őt a nap az égen, és el akarja nyelni. Eddig nem sikerült neki: a hold nagyon is gyors. Amikor férje eléri, elugrik tőle, és kezdődik újra a hajsza. Néha a nap megleli felesége rejtekét. Halkan, nagyon halkan a közelébe lopódzik, a hold pedig hosszú-hosszú órákon át rejtve marad.

De amint teheti, rögtön gyermekei körébe siet, a csillagok közé, mert nagyon szereti és soha meg nem eszi őket, olyan jó anya. Egyik kunyhóból a másikba megy, meglátogatja őket sorba. Néha részt vesz egy-egy gyermeke lakodalmán: fejére ilyenkor csodálatos fátylat borít, azt a fátylat, amit a nappal való házassága idején viselt. S mikor a föld másik oldalán feltűnik a nap, hamar elmenekül gyermekeivel együtt. Csak egyet hagy ott, mindig ugyanazt a csillagot, amelyik figyelve őrködik reggel és este, s hírt hoz neki, ha veszély fenyegeti.

Régóta, igen régóta tart már ez a folyamatos üldözés. De egyszer, egy napon vége lesz: mert végre is az ember a dolgok ura, és ugyancsak ő az igazság őre. Nélküle balul történik minden. Azon a napon a holdat egy mély árokba taszítja majd a nap, a föld mélyére, ahonnan nem kél fel majd soha többé. A nap nem engedi. És mikor már fogságba került az anya, akkor a nap elnyeli sorra a gyermekeit is.

- Hát velünk emberekkel, mi történik akkor?

- Azt nem tudom, testvér!

/Ford.: Radnóti Miklós/

Gazella-félszigeti mese: Miért nem tud repülni a kauzár?

(Forrás:blog.xfree.hu)

 

Valamikor a kauzár is tudott repülni, akárcsak a többi madár. A kauzár azonban különösen büszke volt erre a tudományára.

Egy nap aztán mi történt?

Nagy eső kerekedett az erdőn, s a kauzár is behúzódott a lombok közé, és ott rázogatta magáról az esőcseppeket. Egyszer csak odaröppent melléje egy kis madár, és így szólt:

- Nagyapácska, emeld meg egy kicsit a szárnyadat, hadd bújjak alája, ne verjen úgy ez a csúf eső!

A kauzár jó szívvel eleget tett a kérésnek, megemelte az egyik szárnyát, a kis madár meg odabújt alája.

De bizony nagy kópé volt ez a kis madár!

Tűt meg fonalat vett elő, és a kauzár szárnyát szépen odaöltögette a bőréhez. Amikor elkészült vele, újra csak megszólalt:

- Nagyapácska, engedd, hogy a másik szárnyad alá is bújjak, itt már nagyon átnedvesedtem.

A kauzár nem gondolt semmi rosszra, és beleegyezett.

A kis madárnak se kellett több: bebújt a másik szárny alá, és ott is elvégezte, amit akart, a tűvel meg a fonállal.

Kis idő múlva aztán elállt az eső, kisütött a nap. S a kis madár nagy vidáman így szólt:

- Vége a csúf időnek, repülhetünk megint!

Azzal kibújt a kauzár szárnya alól, és - huss! - tovaröppent.

Hanem amikor a kauzár is szárnyra próbált kelni, mindjárt észrevette, hogy a kis madár mit művelt!

Szállni, repülni akart - s helyette lebukfencezett a földre.

Azóta él a kauzár a földön, s mérges is, szomorú is, valahányszor fölnéz a magasba.

/Ford.: Mészöly Miklós/ 

Ausztráliai mese: Bohra, a kenguru

 

A fekete emberek földjén egyszer olyan sötét éjszaka szállt le, hogy még a hold és a csillagok is eltűntek. Semmi se világított.

Bohra, a kenguru, mindig éjszaka járt eleség után, így hát nem nagyon tetszett neki ez a vaksötét. S mivel nagy erejű varázsló is volt, elhatározta, hogy kitalál valami okosat.

Fogta magát, összecsavarta a sötétséget, mint valami öreg rost szőnyeget, és lerakta a világ peremére.

S íme -  a csillagok egyszerre felragyogtak, és a hold is úgy világított, mint azelőtt.

Bohra nagyon megvolt elégedve magával. Éjszakánként megint a hold világa mellett lakmározhatott, s kedvére kószált a négy lábán, mert akkoriban a kenguru még négy lábon járt, éppúgy, mint a kutya.

Egyik éjjel, mikor éppen legelészett, a távolban tábortűz fényét pillantotta meg, és énekszót hallott. "Mit jelenthet ez?" - tűnődött magában.

Közelebb lopakodott - s hát látja, hogy festett bőrű férfiak meg asszonyok jönnek elő hosszú sorban a bozót árnyékából, és lassú léptekkel a tábortűzhöz közelednek. És ott egyszerre körtáncba kezdtek. Mind gyorsabban keringtek a tűz körül, az énekük is egyre hangosabb lett, s egyre-másra koppantak, süvítettek a bumerángok.

Végül felkiáltottak a táncolók: Hu! Hu! - s azzal elhalt az ének, a bumerángok is lehuppantak a földre. A táncolók meg mind egy szálig eltűntek a bozótban.

Kis iső múlva aztán megint magasra rakták a tüzet, és újra kezdődött a tánc: döngtek az oposszumbőrök, surrogtak a bumerángok, asszonyok éneke hangzott fel, és a festett bőrű emberek újra előjöttek a sötét bozótból.

Bohra addig nézte őket a rejtekhelyéről, míg maga is kedvet kapott a tánchoz. Felágaskodott a hátsó lábára, s farkával egyensúlyozva magát, beugrott a körbe az utolsó férfi mögé.

Az énekszó erre hirtelen elhallgatott, s az asszonyok sikoltozva, rémülten mutogattak Bohrára, a kengurura. A férfiak is abbahagyták a táncot. Valamennyien Bohrára meredtek, amint ott állt a hátsó lábán, és meglepetten bámulta a sikoltozó asszonyokat.

Aztán egyszerre mind kiáltozni kezdtek.

- Öljük meg! - mondta az egyik fekete.

- Nem! Inkább lássuk hogyan táncol! - mondta valaki más.

S akkor a férfiak megparancsolták az asszonyoknak, hogy doboljanak megint az oposszumbőrökön, és folytassák az éneket. Aztán ők is újra táncolni kezdtek. Bohra megint utánozni próbálta őket.

A feketék olyan jól szórakoztak Bohra táncán, hogy a haragjuk csakhamar elpárolgott. Bohra ünnepélyesen lépegetett, majd körbe-körbe ugrált, s közben a farkával egyensúlyozott, és kígyózó nyomot hagyott maga után a porban.

Végül már táncolni sem tudtak a nagy nevetéstől - otthagyták a kör közepén Bohrát, és szétszéledtek a sötétben.

Aztán elmúlt egy kis idő, tíz nap, húsz nap. S akkor megint összegyűltek az egyik éjszaka táncolni, énekelni.

De micsoda tánc volt ez!

Nem hasonlított a régire. Vesszőkre kötött fűcsomókból mind farkot csináltak maguknak, és az övjük hátsó részére akasztották. S akárcsak Bohra, hosszú farkukat lengették maguk mögött, miközben körbeugráltak.

Az asszonyok alig tudták folytatni az éneket, mikor meglátták, hogyan táncol a sok fura szerzet föltartott kézzel, ahogyan a kenguru tartotta föl mellső lábát. Ha csak rájuk néztek, már kacagniuk kellett.

Végül az egyik öreg fekete, aki a varázslójuk volt, csendet parancsolt, és így szólt:

- Bohra hívatlanul jött el a mi táncmulatságunkra. Meg kell tudnia, hogy ehhez nem volt joga. De nem öljük meg, mert új táncra tanított bennünket. Bohra utánozta a mi táncosainkat, utánozza hát mindörökre a kenguruk törzse: ezentúl hátsó lábaikon ugrálnak, mellső lábuk kézzé változik, és a farkuk egyensúlyozza őket. A mai naptól kezdve pedig magunk közé fogadjuk őket. Bohra és egész törzse a testvérünk lesz, így majd nem fogják elárulni, ha látják a titkos ünnepeinket.

Ezután bevitték Bohrát az erdőbe, és kiütötték a szemfogait. Azóta nincs a kenguruknak szemfoga - mondják a fekete emberek.

/Ford.: Mészöly Miklós/

Ausztráliai mese: Hogyan lett a nap az égen?

A réges-régi időkben még nem volt nap: az égen nem világított csak a hold a csillagokkal. De ember se élt még a földön: csupán állatok és madarak éltek, és sokkal nagyobbak voltak, mint manapság.

Egyszer Dinevan, az emu és Brelga, a daru sétálni mentek a tágas murrumbidzsim síkságon. Séta közben valamin összekoccantak: szó szót követett, s végül összeverekedtek. Brelga dühében odarohant Dinevan fészkéhez, kikapott belőle egy szép, nagy tojást, és teljes erejéből fölhajította az égre. Ott a tojás egy rakás tűzifára pottyant és összetörött. Sárgája végigfolyt a farakáson: a fa meggyulladt tőle, szép sárga lángra kapott, s olyan heves tűz támadt, hogy fénye az egész világot beragyogta.

Akik a világon éltek, azt sem tudták, hová legyenek ámulatukban, hiszen addig egyebet sem láttak, mint enyhe derengést: most aztán majdhogy bele nem vakultak a nagy fényességbe.

Lakott az égen egy jóságos szellem: annak nagyon megtetszett a világ, mert valóban gyönyörűséges szép volt ebben a pompás világosságban.

Azt gondolta magában: bizony jó volna mindennap ilyen tüzet gyújtani. S meg is teszi azóta mindennap. Éjszakánkint szétküldi szolgáló szellemeit: fát szednek, máglyába rakják, aztán mikor már kész a máglya, elküldi a hajnalcsillagot, adja hírül a földön az embereknek, hogy nemsokára meggyújtják a máglyát.

A jóságos szellem azonban csakhamar észrevette, hogy ez a híradás nem elég, mert akik alusznak, azok nem látják meg. Azon töprengett hát, hogy valamilyen hang vagy zaj vagy lárma kellene, tudatni a nap támadását, és fölébreszteni az aluvókat. De kire bízza ezt a hivatalt? Váltig gondolkodott rajta, de sehogy sem tudott dűlőre jutni.

Egy este aztán, ahogy éppen ezen tűnődött, meghallotta Gurgurgaga, a kakas nevetését.

"Ez az! - gondolta. - Ez kell nekem!"

Azzal meghagyta Gurgurgagának, hogy ezután minden pitymallatkor, ha a hajnalcsillag sápadni kezd, és földereng a nappal, kezdjen el teli torokból nevetgélni, hogy akik alusznak, ébredjenek föl rá, még mielőtt fölkel a nap. Ha pedig Gurgurgaga elmulasztaná a dolgát, ő se gyújtja meg többé a máglyáját, s a földre megint ráborul az örökös szürkület.

Gurgurgaga azonban tisztességgel vállalta föladatát, nehogy a világ elsötétedjék, s alighogy derengeni kezd, kitátja torkát, és elkezd hangosan nevetgélni. Hallani is minden hajnalon, ahogy harsányan azt kacagja:

- Gurgurgaga! Gurgurgaga! Gurgurgaga!

Erre aztán a szellemek meggyújtják odafönt a máglyát. Eleinte, míg nagy lángra nem kap, nem ont különösebb hőséget: délre azonban, mikor már az egész máglya izzik, csak úgy dől belőle a hőség. Hanem aztán lassacskán hamvadni kezd, s alkonytra nem marad belőle, csak némi rőt zsarátnok, s az is egykettőre kialszik. Egy-egy darabka parazsat azért félrekotornak belőle az égi szellemek, s betakarják felhőkkel, hogy legyen másnap mivel meggyújtani a máglyát.

De még azt is el kell mondani, hogy a gyerekeknek nem szabad ám utánozni Gurgurgagát! Ha ugyanis meghallja, hogy csúfolják, haragjában megszünteti a hajnali ébresztést. Persze előfordul, hogy haszontalan kölykök mégis csúfolódnak rajta: ezeknek aztán büntetésből még egy szemfoguk nő. Így intézik ezt a jó szellemek, nehogy Gurgurgaga megharagudjék, abbahagyja a napot hírlelő nevetését, és a világ ismét sötétségbe merüljön.

/Ford.: Rónay György/

Ausztráliai mese: Dzsidzser-Dzsidzser, a hideg nyugati szél

 

Durrun, az éjjeli gém, egy patak partján lakott. Volt ott egy hatalmas, odvas fatörzs is: ezt használta csapdának, ha éppen eszébe jutott.

Történt egyszer, hogy egy vízparti ember ment Durrun tanyája felé. Durrun megkérte, hogy menjen halászni vele - szüksége van valakire, aki segít neki, mert egyedül él, akár az emu.

Az üreges fatörzs a víz alatt feküdt, a gém arra kérte az embert, hogy bújjon be a fatörzs egyik végén, s hajtsa a halakat a másik vége felé - ott majd ő fölnyársalja a menekülő halakat a lándzsájával.

A vízparti ember nem gyanakodott semmire - beleegyezett. Lebukott a víz alá, belebújt a fatörzsbe, s csapkodva hajtani kezdte a halakat. És közben ártatlanul azt hitte, hogy Durrun a fatörzs másik végében áll lesben.

De tévedett.

A ravasz és kegyetlen gém nem mondta meg neki, hogy a fatörzs közepén is van egy jókora nyílás - s amikor ő odaért, Durrun a nyíláson keresztül lecsapott a lándzsájával.

Kicsi híja volt, hogy el nem találta s meg nem ölte az embert. Durrun mérgesen elrepült - az ember meg még mérgesebben kimászott a vízből.

"Hálátlan, kegyetlen gém! - gondolta magában. - Az én eszemen túljártál, majdnem itt hagytam a fogamat. De lesz még úgy is, hogy a te eszeden járnak túl, ha nem én, akkor valaki más!"

S egy nap ez is elkövetkezett.

Egyszer Ván, a varjú járt arrafelé, és Durrun őt is megkérte, hogy menjen vele halászni. De előbb megkínálta főtt csukával.

Ván elfogadta a meghívást, de azért gyanakodott, hogy a gém valamit forral ellene. És elhatározta, hogy résen lesz.

Mikor végeztek az evéssel, Durrun azt ajánlotta, hogy induljanak halászni.

Ván azonban azt mondta:

- Kicsit sokat ettem, meg zsíros is volt nagyon. Előbb alszom egyet.

- Jól van - mondta Durrun. - Nem annyira sürgős. Van időnk bőven.

S biztosra vette, hogy vacsorára már Ván húsából lakmározhat.

Ván pedig elaludt. De csak azért, hogy álomszellemét elküldhesse: fürkéssze ki, miféle csapdát rejtett Durrun a patakba. Az álomszellem hamarosan rájött erre a ravaszságra - hogy a fatörzs közepén egy jókora nyílás van. S miután a nyílást alaposan szemügyre vette, visszatért Vánhoz. Ván pedig abban a szempillantásban felébredt, és mindent tudott ő is azonnal. S csak akkor mondta:

- Jól van, Durrun, most már indulhatunk halászni!

Ván azonban nemcsak okos varjú volt, hanem nagy erejű varázsló is: Durrunnak nem volt hatalma felette. Így hát bátran bebújt a fatörzsbe - Durrun meg izgatottan várta, hogy mikor jelenik meg a nyílás alatt.

S akkor hirtelen lecsapott a lándzsájával.

- Vah! Vah! Vah! - jajdult fel Ván, de azért tovább kúszott, s pár pillanat múlva a fatörzs végénél kibújt a vízből, a testébe fúródott lándzsával.

- Hát ezt mért csináltad?  - kérdezte, és a lándzsát kihúzta a hátából.

- Nem akartalak én leszúrni - védekezett Durrun zavartan. - Azt gondoltam, hogy egy nagy csuka úszik arra.

- Hát akkor gyerünk, menjünk innét, megelégeltem a halászatot - mondta Ván. - Esetleg még egyszer csukának néznél.

Azzal elindultak. Durrun azt hitte, hogy Vánt sikerült felültetnie a hazugságával - és nem félt a bosszújától.

Hanem ahogy a bozótoshoz értek, ütött az utolsó órája: Ván keresztülszúrta a lándzsával, és otthagyta egy bokor aljában.

Így végezte az életét Durrun, az alattomos és kegyetlen gém.

Történt akkoriban, hogy Dzsidzser-Dzsidzser, a hideg nyugati szél olyan orkánt zúdított a földre, hogy tövestől szakadtak ki a fák, és romba dőltek a varjak kunyhói.

Ván büszke volt rá, hogy túljárt Durrun eszén - de most egyszerre az ő étvágya is megnőtt.

"Itt az alkalom - gondolta. - Most megfogom Dzsidzser-Dzsidzsert, és bezárom egy óriási fatörzsbe, csak előbb kiszárítom."

Neki is fogott a munkának.

Egy szép napon, mikor már fáradt volt Dzsidzser-Dzsidzser, mert annyi sok pusztán, bozótoson cibálta végig a kidöntött fákat, és csépelte hideg süvöltözéssel a törzseket - Ván ügyesen utána lopakodott, s mielőtt még a szél észbe kapott volna, beterelte egy üreges fatörzsbe, melynek a két végét és középső nyílását villámgyorsan betömte.

Dzsidzser-Dzsidzser üvöltött, süvöltött a fatörzs börtönben - de akkor már hiába.

- Úgyis csak a romboláshoz értesz - mondta neki Ván. - Maradj inkább ott, ahol vagy.

Ván először nem nagyon bízott benne, szigorúan őrizte - egy idő múlva azonban megígértette vele, hogy nem lesz olyan vad, és kiengedte. Azóta nem fúj olyan viharosan a hideg nyugati szél. Néha megszegi ugyan a szavát, és úgy tombol, mint régen - de Ván ilyenkor elfogja, és visszadugja a fatörzsbe.

Csak bizony a hosszú évek alatt likacsos lett a fa törzse, és Dzsidzser-Dzsidzser lehelete itt is, ott is ki tud surranni rajta - és ha Ván nem talál új börtönt számára, kezdődik minden elölről. Kiszáguld Dzsidzser-Dzsidzser, és olyan vihart támaszt, amilyen még sohasem volt a nyugati síkságon. Leheletével mindent összetör, ami útját állja, mikor kedveséhez. Yarragához, a tavaszi szélhez siet találkára.

Mert a szelek is szoktak találkozni, ezt tudnotok kell.

Évente kétszer valamennyi szél összegyülekezik, és vad tivornyát csapnak. A mulatság után aztán elbúcsúznak egymástól, és ki-ki visszatér a maga birodalmába: északra, délre, nyugatra, keletre. És igencsak reménykednek, hogy néhány hónap múlva ismét összetalálkoznak.

Ezért olyan nyugtalan Dzsidzser-Dzsidzser az üreges fatörzsben, ezért jajgat és sír, ha Ván büntetésből becsukja: fél, hogy nem tud találkozni Yarragával, és nem tudja jeges leheletét a kedvese balzsamos szellőivel kicsit fölmelegíteni.

/Ford.: Mészöly Miklós/

J. és W. Grimm: Bölömbika és búbosbanka

"Hol a legjobb legeltetni?" - kérdezte valaki egy öreg csordástól. "Itt, uram, ahol a fű nem túl kövér, de nem is túl gyér: különben semmi jóra nem vezet". - "Miért nem?" - kérdezte az úr. "Hallja kend azt a fojtott bömbölést a rét felől?" - kérdezett vissza a csordás. - "Az a bölömbika hangja, ő valaha szintén csordás volt, akárcsak a búbosbanka. Elmondom kendnek a történetüket.

A bölömbika kövér füvű, zöldellő réten őrizte csordáját, ahol dúsan tenyésztek a virágok, attól megvadultak és elszilajodtak a tehenek. Ellenben a búbosbanka magas, kopár hegyekre hajtotta a marháit, ahol homokot pörget a szél, és az ő tehenei soványak maradtak, és nem tudtak erőre kapni.

Amikor leszállt az este, és a csordások hazahajtották a jószágot, bölömbika nem tudta összeszedni a teheneit, féktelenek voltak, és elszaladtak előle. Kiáltozni kezdett: "Hű, gyerünk!", de hiába, a jószág nem hallgatott reá. Búbosbanka viszont nem tudta barmait lábra állítani, oly bágyadtak és gyöngék voltak. "Pru-pru-pru" - kiáltozta, hogy futásra nógassa őket, de nem használt a szó, azok csak elfeküdtek a homokban.

Már réges-rég nincsen csordájuk, de még manapság is azt kiáltja a Bölömbika: "Hű, gyerünk!", Búbosbanka pedig: "Pru-pru-pru!"

/Ford.:Márton László/

Zelk Zoltán: Téli mese

Egy reggel arra ébredt a kert, hogy a fűszálak dideregnek.

- Nyakunkon a dér - vacogták fázósan.

- Megfagyunk, mi lesz velünk?

Csak egyetlen fűszál nem siránkozott.

- Ne keseregjetek! - mondta biztató hangon. - Én elmegyek a szomszéd kertekbe, hátha ott nincs dér és hideg. Aztán elviszlek oda titeket is.

Megörültek ennek a füvecskék, majd táncra perdültek örömükben. A bátor fűszál már túl volt a kapun is, mikor még mindig integettek neki.

- Szerencsés jó utat! - kiáltozták fűszálnyelven, amit egyedül csak a pipiske ért a madarak közt. Oda is szállt a nagy lármára, s megkérdezte, miféle nagy esemény történt.

Egyik fűszál nyelve jobban pergett a másiknál a nagy mesélésben, hogy a világ legbátrabb fűszála elment világot látni, s ha olyan helyet talál, ahol nincs dér és hideg, őket is elviszi oda.

Nagyot nevetett erre a pipiske.

- Talán szárnyat is csinál nektek az a nagyralátó, híres testvéretek? Látjátok, még a madarak sem mennek el mind melegebb vidékre, én is itt maradtam, pedig szárnyam is van, nem úgy, mint nektek!

- Ó, elmegyünk mi gyalog is! - mondogatták szerényen a fűszálak.

- Bolondok vagytok! - mondta a pipiske. - Ki hallott olyat, hogy a füvek sétáljanak?

Ott is hagyta őket azon nyomban, mind akikre nem érdemes szót vesztegetni.

Ezalatt a hős fűszál a szomszéd kertbe ért.

Nem kellett kérdezősködnie. Látta, itt is vacognak a füvecskék, csakúgy, mint az ő kertjükben. Azért elmondta nékik is, hogy mi járatban van.

- Menj a szomszéd kertbe, hátha ott több szerencséd lesz! - mondták reménykedve, mert a világjáró fűszál megígérte nekik, ha valahol melegebb vidéket talál, őket is elvezeti oda.

Ment, mendegélt, de bizony minden kertben dér volt és hideg.

Ha addig élek is, most már addig megyek, amíg melegebb vidéket találok - mondta magában elszántan.

Túlért már a faluvégen is, s kijutott a földekre. Köszöntötte a mező fűszálait, csillogó harmatot s arany napsugarat kívánt nekik.

- Ránk férne! - vacogták a mező fűszálai. - Mert látod, dér csíp minket, és hideg fagyaszt. Te tán boldogabb tájékról jössz, kedves vándor?

- Dehogy, dehogy. A kertből jövök, ahol éppolyan dér és hideg van, mint itt nálatok. Azért indultam vándor-útra, hogy melegebb tájat keressek, ahová elvezettem volna minden fűszál testvéremet.

Tetszett ez a beszéd a mező minden fűszálának. Ketten oda is léptek a vándorló fűszál mellé, s azt mondták:

- Mi is veled megyünk!

Nagy volt az öröm az egész mezőn. A három honszerzőt vállukra emelték, s háromszor éljent kiáltottak, úgyhogy még az erdő fái is meghallották. Kíváncsiak lettek is nagyon, mi az a távoli nagy zaj, és nemsokára meg is tudták.

A legmagasabb jegenyefa, az erdő őre így szólt szomszédjához:

- Látod azt a három pöttöm fűszálat? Ide tartanak az erdőbe.

Úgy is volt. Nemsokára oda is ért a három vándor az erdő első fűszálaihoz.

- Csillogó harmatot s arany napsugarat! - mondták a fűszálköszöntést.

- Ránk férne - vacogták a füvecskék -, mert látjátok, dér és hideg van nálunk.

Elszomorodott erre a három vándor.

- Hiába tettünk meg olyan nagy utat - sóhajtott az egyik mezei fűszál -, csak nem találunk melegebb tájat!

Elmesélték, honnan jöttek, mi célból vándoroltak, s hogy a kerti fűszál milyen nagy utat járt meg.

Bizony, új országba akarta vezetni a fűszálakat, ahol nem fogy a harmat, s örökös a napsugár.

Meghallotta ezt a jegenye is, és kiáltott a csepp fűszálakhoz:

- Ó, milyen álmodozók vagytok! Én olyan messzire ellátok, amilyen messzire ti nem is tudnátok eljutni. Sehol sincs ilyen tájék. Mindenütt hideg van. Látjátok, bánatukban a fák és a bokrok is elhullatják lombdíszüket. A patak is nemsokára magára húzza jégtakaróját. Zúzmara rágja a földet, és nincs menekülés. Jobb lesz, ha hazamentek szépen, és megadjátok magatokat a közös sorsnak.

Sírt a három fűszál. Bizony, nem így képzelték útjukat. De hát mit volt mit tenniök!

Nagy nehezen visszaérkeztek a mezőhöz. Éppen búcsúzkodtak már, mikor előttük termett a pipiske.

- Mért sírtok-ríttok így? Tudtam, hogy bolondos népség vagytok.

De mert jó szíve volt, megsajnálta s meg is vigasztalta őket:

- Nézzetek csak a magasba! Hull már a fehér pihe. Betakar az majd benneteket úgy, hogy semmit sem fáztok.

A két mezei fűszál vitte haza a jó hírt:

- Ne féljetek, hull már a meleg égi takaró, nem fázunk többé!

A kerti fűszálat meg szépen a csőrébe vette a pipiske, visszaszállt vele a kertbe. Jókor érkeztek. Félóra múlva vastag fehér takaró fedte a földet. A füvecskék boldogan takaróztak a hópihe dunyhába. Már éppen bóbiskoltak, mikor a pipiske szép álmokat kívánt nekik.

Kelet-afrikai népmese: Miért zümmög a légy?

Meg sem érett a kókuszdió, máris le kellett szüretelni.

- Nincs mit ennünk, férjem. Kússzál fel a pálmafára.

- Nem érett még, asszony. Nehéz lesz levágni.

- Egy lepottyant. Az már kész volt. De mi egy - a kilenc szájnak?

Az ember vette a kését, jól kifente, felkúszott ötször öt ölnyire. Megfogódzott a lábával, az ágat odahúzta: mikor a kést felemelte, abban a pillanatban egy fekete légy az orrát megcsípte. Odakapott az ember, a kést meg elejtette. Esett a kés lefele. Az asszony az urát nézte. Már a kés majdnem elérte, amikor egy nagyot sikoltott, s azt se nézte, hova-merre, félreugrott. Mire ugrott? A fa mellett alvó fekete kígyóra!

Megijedt a kígyó, behúzta a farkát, kinyomta a nyakát, egyet tekergőzött, nekiiramodott, s ugyan mire vetette magát? A patkány odvára!

Sivított a patkány:

- Ez meg akar enni?

De nem oda Buda, ő sem hagyta magát. Felfutott egy fára. A fa ágán a csóka tollászkodott. Megrettent a csóka a futó patkánytól:

- Ez el akar kapni? - Ő sem hagyta magát. Átreppent a másik ágra, lábbal, csőrrel megfogódzott. Mit fogott a csőre? Hát a majom fülét! Az is ott ült a fán, mangót reggelizett. Hű! Teremtettézett, kiabált a majom:

- Ereszd el a fülem! Kikérem magamnak! - Mikor a száját kitátotta, a mangót kipottyantotta.
Egy öreg elefánt álldogált a fa alatt. A mangó akkorát csattant a veres-reves-rettenetes vastag bőrű kobakján, mint a kőgolyóbis.

- Jaj, vadászok jőnek, fussunk, mert meglőnek! - Az ormányát felbökte, a farkát meglengette, avval uzsgyé neki, elkezdett szaladni. Azt sem nézte, merre. Bele is bonyolódott egy vaskos kúszóindába. Az inda hosszú volt és erős. A túlsó vége éppen egy termeszhangyavár tetejét fogta jó szorosan körbe...Rángatta az elefánt az indát, hogy tovább tudjon futni: meglazult a hangyavár teteje, egy nagy kupac hangyaföld leválott, lódult, gurult , lezúdult. Ugyan bizony mire zuhant? A Hajnalmadár fészkére. Ott volt a kis madárhajlék a hangyavár tövében. Egy tojás sem maradt. A lezúduló föld mindet összetörte.

- Jaj! - csak ennyit mondott a szegény Hajnalmadár. Aztán, mint aki megbénult bánatában, összecsuklott. Többet egy hangot sem szólott.

Pedig máskor a napot mindig Hajnalmadár szokta reggeli útjára ereszteni. A Hajnalmadár nem csivit-csattolt, a napot nem volt ki felébressze, nem is kelt fel többet. A rengetegre sötétség borult. Az éjszaka hideg volt.

Az inda zizergett, az elefánt trombitált, a mangó meghasadt, a majom makogott, a csóka csattogott, a patkány sivított, a kígyó sziszegett - de a Hajnalmadár egyet sem csivit-csattolt.

Az ember nem tudott a sötétben kimenni a kunyhóból, hogy élelmet szerezzen. Az asszony nem talált odabenn semmi ennivalót. A kilenc gyerek megtalálta a sötétben a száját, de nem volt mit beletennie.

Felsóhajtot az asszony:

- Segíts rajtunk, Erdő Lelke!

Az Erdő Lelke meghallotta az asszony sóhajtását. A Nagy Hegy tetején levő égig érő fából kiszállott, egy pókhálószálon a földre ereszkedett. Éppen a pálmafa alatt állott meg:

- Itt vagyok, mi a panaszotok?

- Hajnalmadár nem akarja a napot felkelteni - mondták az állatok.

Hajnalkeltő feleljél!

Hajnalkeltő hallgatott.

- Hajnalkeltő, mi az oka, hogy a napot nem ébreszted? Az útjára nem ereszted?

Hajnalkeltő hallgatott.

- Ejnye - mondta Erdő Lelke -, hogyha nem szólsz, többé tojást nem tojsz.

Erre megszólalt Hajnalkeltő:

A hangyaföld ránk esett.
Kúszóinda odahúzta,
tojáskáim összezúzta.
Indát elefánt vonszolta,
mert egy mangó megbokszolta.
Mangót a majom ledobta,
mert a csóka fülön fogta.
Csókát a patkány kergette,
mert kígyó megijesztette.

Kígyót asszony ébresztette,
mert magát reá vetette.
Asszony a kés elől ugrott,
mert életveszélyben forgott.
Kést az ember leejtette,
mert az embert, Erdő Lelke,
én nem tudom, hogy mi lelte.
Netalán -
a fekete légy csípte őt meg fenn
a kókuszpálmafán?

- Ejnye - mondta Erdő Lelke -, hogy lehettél olyan gondtalan, hangyaföld, hogy a fészekre essél? Felelj!

A hangyafölddel együtt a fészekre zuhant összes hangyák egyszerre feleltek:

Mi nem tennénk ilyet soha,
kúszóunda volt az oka,
meggubancolt, odahúzott,
földünk mindent összezúzott.
Indát elefánt vonszolta,
mert egy mangó megbokszolta.

- Elég - mondta Erdő Lelke. - Kúszóinda, felelj! Ilyet hogy tehettél?

Mondta kúszóinda:

Az elefánt belém akadt,
amikor világgá szaladt,
azt hitte, hogy lőnek rája,
mikor egy mangó találta.
A mangót a majom dobta,
mert a csóka fülön fogta.

- Értem - mondta Erdő Lelke -, most te valljál elefánt!

Mondta az elefánt:

Engem az a mangó lőtt meg,
ami ott hever előtted.
Nem tagadom, megijedtem,
elszaladtam ijedtemben.
Most minden tanú azt mondta,
hogy a mangót majom dobta.
A majom nem várt rá, hogy őt is kérdje Erdő Lelke, gyorsan belekottyant:
Nem dobtam én, elejtettem,
mivel szörnyen megdöbbentem,
hogy a csóka nekem ugrik,
és a fülembe fogózik.
Láttam egy patkány kergette,
nekem ugrott eszét vesztve.
Én ki is kértem magamnak.

Erdő Lelke intett a majomnak, hogy elég.
- Szólj te, csóka! mondta.
Csattogta a csóka:

Tollászkodtam a mangófán,
mikor rám rohant a patkány.
A kígyó kúszott megette,
az asszony megijesztette.

- No, patkány, rajtad a sor - mondta Erdő Lelke. - Mondd el, hogy történt, hogy rárohantál a csókára.

Sivalkodva mondta a patkány:

Én az odúmban szunnyadtam,
semmiről semmit sem tudtam.
A kígyótól megrémültem,
a fára felmenekültem.
Tőlem megriadt a csóka,
és a majmot fülön fogta.  

- Ezt már hallottuk - mondta Erdő Lelke. - Most te beszélj, kígyó!

Sziszegte a kígyó:


Életem veszélyben forgott,
mert az asszony reám ugrott.
Most hallom, hogy azért ugrott,
mert ő is veszélyben forgott.

- Felelj, asszony - mondta Erdő Lelke -, miért ugrottál a kígyóra:

Felelte az asszony:



Hogy kikerüljem halálom,
hogy a kés el ne találjon.
Férjem a kést leejtette.

- No, ember - mondta Erdő Lelke -, most aztán te felelj meg! Hogy lehettél olyan gondtalan, hogy a kést a fa alatt álló asszonyra ejtsed ?

Felelte az ember:

Megfelelek igazán.
Megcsípett a fekete légy
fenn a kókuszpálmafán.
Odakaptam, kés lehullott,
feleségem félreugrott,
nem nézte, hogy mire-merre,
éppen a kígyó fejére,
kígyó mászott a patkányra,
az futott a mangófára,
ott csókát megijesztette,
csóka majmot rémítette,
majom mangót elejtette,
mangó elefántot érte,
az elefánt elszaladt,
kúszóindába akadt,
hangyaföldet inda húzza.
Hajnalkeltő tojáskáit összezúzta.

- Értem - mondta Erdő Lelke. - Most már értem, hogy mindennek a fekete légy az oka. Hol vagy, fekete légy? Állj elő, fekete légy!

Fekete légy ott ült a pálmafa törzsén, de egy szót sem felelt.

- Azt mondtam, hogy beszélj! - ismételte Erdő Lelke.

De fekete légy nem szólott. Felzúgtak az állatok: az elefánt trombitálva, a patkány sivítva, a kígyó sziszegve, a csóka csattogva, a majom makogva, mind azt követelte a maga nyelvén:

- Felelj, fekete légy!

- Utoljára mondom, beszélj fekete légy - mondta Erdő Lelke. - Miért csípted meg az embert?

A fekete légy úgy tett, mintha nem tudna beszélni, s csak ennyit mondott:

- Ezzzérrt, azzérrt zzz.

- No - mondta az Erdő Lelke -, mert nem feleltél értelmesen, ne is tudj beszélni ezután. Arra büntetlek, hogy csak zümmögni tudj, és soha senki ne értse meg a zümmögésedet. Te pedig, Hajnalkeltő, énekelj, csivit-csattoljál, akárhogy is fáj a szíved a tojáskáid után. Végezzed a kötelességedet, ébresszed a napot.

Hajnalkeltő csivit-csattolt. Erdő Lelke eltűnt. A nap kiragyogott. Hajnalkeltő új fészket épített, a hangyák megindultak hosszú sorban, hogy visszahordják a hangyavár leomlott tetejét, elefánt a mangófához dörzsölte a hátát, patkány bebújt odvába, kígyó alvásra tekerte össze testét, csóka tollászkodott, majom mangót csemegézett, kúszóinda egyengette összezilált szárait. Az ember elindult, hogy felkússzék a fára, s leszüretelje a kókuszdiót. Az asszony énekelt, a kilenc gyerek tapsolt hozzá, és repesve állták körül a fát. Csak a légy repdesett szomorúan, mert most már hiába szerette volna megvallani, miért csípte meg az embert. Csak zümmögni tudott, s azt senki sem értette meg.

/Ford.: Ignácz Rózsa/

Számomra ismeretlen szerző: A nádfödeles házikó

Igazán ,de igazán kis ház volt a nádfödeles házikó! Tarkavirágú bab futott fel az oldalára, a tornác előtt egy sor mályvarózsa virított és az eresze alatt hangos, vidám fecskenépség tanyázott. Hanem egyszer elvirított a bab, a virágok helyett hosszú sárga hüvelyek nőttek és a házikó szomorúan gondolta magában:

- Már nem vagyok olyan szép, mint voltam!

Később a babhüvelyeket is leszedték és a fal csupaszon állt. Lassan a mályvarózsák is megsárgultak, elszáradtak. Ezen is nagyon búsult a nádfödeles házikó. Hát még mikor a fecskék is meglebbentették szárnyukat, és azt mondták neki:

- Már ősz van. Hideg szél fúj esténként, nem találunk légypecsenyét, sem ízletes szúnyogcombot. Elmegyünk Meleg-országba. Majd tavasszal visszajövünk. Viszontlátásra!

Nincs már virágos ruhám! Nincsenek csicsergő pajtásaim! Csupasz vagyok, elhagyott csúf! - és szégyenkezve, búsulva beljebb húzta szemébe a kalapját, a nádfödelet. Ekkor rákiabált valaki. A boltos háza volt, amelyik az út túlsó oldalán állt, szemben vele:

- Mit búsulsz, Nádfödeles?

- Sajnálom, hogy ilyen kopott lettem!

- Hát bizony elég kopott vagy, pajtás! Micsoda ósdi dolog nádfödelet hordani a fejeden! Aztán milyen vaksi vagy! Csak két kis ablakszemed van az utca felé. Nézz meg engem! Nagy kirakatablakaim ragyognak! És mi minden van bennük! Mindenki megáll, aki erre jár, hogy megbámulja a szappanból rakott tornyot, a sárganyelű ostort, a piros babos kendőt és a gyűrűs cukrokat, amik a kirakataimban díszelegnek. Rád bezzeg nem néz senki!

A nádfödeles házikó erre még szomorúbb lett. Lassan megeredtek a könnyei. Sírt, könnyezett egész nap. A tél megsajnálta. Elküldte jégcsap tündérkét, az összeszedte a házikó hulló könnyeit, szépen rárakta a nádfödél nádszálaira, egyik szemet a másikhoz ragasztotta, megfagyasztotta.

Reggel, amikor a falusiak arra jártak, mind megálltak a házikó előtt. Gyönyörűség volt nézni az ereszről lógó, csillogó jégcsapokat, amint ragyogtak és tündököltek, mint a gyémánt. A boltos büszke házáról aznap mindenki megfeledkezett.

Legtöbbször megnézett

• József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
• Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
• Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
• Simon István: Mirza (1570)
• Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
• Romhányi József: Nyúliskola (1338)
• Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
• Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
• La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
• Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
• Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
• Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
• Arany János: Mátyás anyja (577)
• Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
• La Fontaine: A holló és a róka (513)
• Móra Ferenc: A didergő király (507)
• Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
• Weöres Sándor: Galagonya (460)
• Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
• Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)