Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Kölcsey Ferenc: Esti dal

Az estve leszáll;
Lágy szél nyög epedve
Virágainál.
S mig szél nyög epedve
Virágainál,
Harmatja szememnek
Azokra leszáll.

Nem látod-e lyányka,
Hüs árnyaimat?
Jer, s tépd kebeledbe
Virágaimat!
S harmatja szememnek
Ha rólok lehull,
Lassan leperegve
Szivedre vonúl.

Búsan csörög a hab,
A fülmile zeng,
fenn a szerelemnek
Szép csillaga leng.
Mit nézsz mosolyogva
Sugárid alól?
Ah, lelkem öleld ki
Borúlatiból !

Titkom kebelemben
Oly csendes, oly hívl
Mért habzik alatta,
Mit vérzik e sziv?
Árnyékba körüle
Hüs nyúgalom öl,
Lángérzete még is
Messzére hevűl!

Lángod tele mellem
Alatt viselem!
Légy idvez örökre
Arany Szerelem!
Boldog ki merenghet
Hullámid felett,
S révpartod ölébe
Visz hű kebelet!

Kölcsey Ferenc: Bordal

Igyunk derűre !
Igyunk borúra!
Ugy is hol kedvre,
Úgy is hol búra
Fordúl az élet.
Kedved a jó bor
Jobban éleszti;
Búdal a jó bor
Messze széleszti,
S elmúlat véled.

Minden, por, álom,
S füst e világon.
Mi haszna gázol
A boldogságon
A hír barátja?
Ha dob riadt a
Harc reggelére,
Patakban omlik
Hullámló vére,
S bérét más látja.

Békételen, bús
Szenved magába,
Kétség s remény közt
Vár s fél a kába
Percet s esztendőt.
Miért törődöl
Szük életeddel?
Napod ma mit nyújt,
Köszönve tedd el,
S hagyd a jövendőt.

Reggel vagy estve,
Szélben vagy csenddel,
Eljön magától
Sorsod mit rendel:
Miként nyár és tél.
Ernyőt keress, ha
Készül borúlni :
Szenvedj, ha nem tudsz
Hová vonúlni :
Fordúlhat a szél.

Éld a jelenlét
Percét s óráját:
Együtt lefutja
Jó s rossz pályáját,
S együtt húny véled.
Igyunk derüre!
Igyunk borúra!
Ugy is hol kedvre,
Úgy is hol búra
Fordúl az élet.

Szemere Pál: Emlékezet

Ismét egy édes boldog érezet!
Reám derül a messze kor homálya,
Az elveszett, elsüllyedt rózsapálya
Ismét örömtájak felé vezet.

Mely istenség nyujt ítt varázskezet :
Mint ömledez hozzá keblem dagályai ....
Érzem, hogy e szívenyhültét találja:
Te ihletéd, szelíd Emlékezet.

Nem. Ahelyett, hogy visszabájolod
Eltünt korom szebb álmait felettem,
Borítsd el rajtok inkább fátyolod.

Elég, hogy öket egyszer elvesztettem.
Ne kényszeríts ujonnan vérzeni;
Ah, érezd, mely kin ismét veszteni!

Szemere Pál: Éjjeli dal

Jöszte ablakodhoz, kedves!
Minden szunnyad már.
A kisértet és szerelmes
Ide s tova jár.

Itt vár rád szerelmed hive,
Jer ölébe, jer!
Hives éj van ; ah, de szive
Láng s csak érted ver.

Bár a csillagok sülyednek
S a hold elmerül,
De hol lángja két szemednek,
Ott szebb fény derül.

Jer hát ablakodhoz, kedves!
Minden szunnyad már ;
A kisértet és szerelmes
Ide s tova jár.

Kazinczy Ferenc: Bor mellett

Életem fut, s nemsokára
Már e szép kor elrepül ;
Érzem, messze nincs határa,
S majd komor telére dül;
De borral, sebes szárnyának
Lépvessz6ket hányhatok;
Bort hamar, bort lelmultának
Ha iszom, kacaghatok.

Még most, hála istenimnek!
Kelyhem bátran forgatom;
Még most, hála istenimnek!
Lollimat csókolhatom.
Még nincs, aki elfogassa
Gyanúba vett levelem.
Nincs, aki tudakoztassa,
Ki sziszeg titkon velem.

Lyányka, jer, jer, mártsd rózsádat
Kelyhem édes nedvibe,
Fonjad azt, s melypántlikádat
Hajam barna fürtibe.
Ingereld szám szomjuságát,
S ah, éreztessed velem,
Éltemnek f6 boldogságát
Hogy csak kebledben lelem.

Verseghy Ferenc: Lilla

Még repdes enyelgve az alkonyi szél,
S csókjára megrezzen a rózsalevél:
Sir Lilla, s az érre leszögzi szemét,
Mely zúgva gyorsítja előre vizét.

" Ah ! igy fut elöllem az édes öröm,
Azóta, hogy búmot elhagyva nyögöm.
Megszegte az álnok! megszegte hitét;
Fillisnek eladta örökre kezét."

Ezt mondja zokogva, s egy dombra ledül,
Hol szíve a szótlan keservre hevül.
Ó lányka ! mit bánod e csalfa kezét?
Nem férjfi az, aki megszegte hitét.

Ányos Pál: A lenyugovó naphoz

Már Febus eljárván földünk kerekségét,
Éjszaki tengerbe mártja fényességét!
Bágyadt sugarakkal festi a világot,
Mert már kerék sarkán félig áltol hágott.
A távol kékellő hegyek füstölögnek,
A patakok nagyobb zajjal hömpölyögnek,
Minthogy csillapodik a világ lármája,
Melyet Morfeusnak szunnyaszt álmos fája.
Az izzadó munkás visszatér mívéről,
Csekély eledelét eszi tűzhelyéről;
A szomjas csecsemő csügg mellén anyjának,
S kapálózva örül kis vacsorájának.
Ott egy juhász ballag bús furuglyájával,
S közli búját hazasereglő nyájával;
Itt egy pásztor veti tarsolyát vállára,
S bőgő seregével siet tanyájára. –
Az egész természet készül csendességre,
Csak szivünk intetik elmés ébredtségre!
Mely hasznos gondolat jön itt elméinkbe,
Milyen szent irtózás zsibbog ereinkbe,
Ha jól megfontoljuk a nap elenyésztét,
Mely oly gyorsan éri fényessége vesztét!
Ebből vegyél példát ember életedről,
Ez int hathatósan mulandó végedről.
Mert mely nap eltűnik, többet nem világít;
Fonnyadt virágocska réteket nem sárgít;
Az elfolyt patakok már vissza nem térnek,
Vén s kiszáradt tölgyfák nyárt soha nem érnek:
Úgy, ha elaluszik életünk világja,
Többet fel nem derül, – – mert a sír elzárja!

Barcsay Ábrahám: A télnek közelgetése

Éjtszaki szeleknek süvöltő zúgása,
Halovány erdőknek levele hullása
Jelentik, hogy nincs már ősznek maradása,
És hogy télre hajlik esztendő forgása.
Hideg ködök ülnek bércek tetejére,
Hó-harmatok szállnak rétek zöldségére,
Pán siet telelő barlang fenekére
S sziklás tanyájának nyugovó helyére.
Nyögő Driádesek bújdosva lézengnek,
Tiszta patakokat mindenütt keresnek,
De múlató helyet sehol sem lelhetnek,
Ők is majd menedék-helyekben rejteznek.
Az ősz búcsút vévén szőlő-hegyeinkről,
Utolsó koszorút von még kertjeinkről,
S nem lévén mit gyüjtsön meddő mezeinkről,
Könnyes szemmel indul puszta völgyeinkről.
A tél pedig ülvén jeges fellegekre,
Elébb birodalmát terjeszti hegyekre,
Onnét fagyot küldvén lapályos térekre,
Halált látszik hozni egész természetre.
E változás képe rövid életünknek,
Melyben, végét érvén hanyatló őszünknek,
Hó fedi tetejét fonnyadott fejünknek,
S meghűl minden része aggott tetemünknek.
Alig emlékezünk tavasz rózsáiról
S múlt nyáron aratott mezők kalásziról,
Csak álmodunk éltünk legszebb napjairól,
Midőn csókot szedtünk Chlóris ajakirúl.
De mely kínos árnyék bágyasztja lelkemet?
Múlt idő s jövendők fárasztják elmémet,
Mert ha megvizsgálom valóban szívemet,
Csak a jelen-való tészi életemet.

Bessenyei György: A Tiszának reggeli gyönyörűsége

A Tiszának partján virradok meg egyszer,
Hol ifjú éltemben jártam sokezerszer.
Az ég boltozatját kékszín táblájával,
Tüzesedni láttam napunk sugarával.
Mosolyogni kezd az hajnal világunkra,
Világosságot nyújt zsibbasztó álmunkra.
Az éjjeli ködök gőzölögni kezdnek,
Hegyeknek tövibe s völgyekbe rejteznek.
Innen eresztgetik felfelé párájok,
S a reggellel eként közlik még homályok.
A nyugodt természet kel s kifújja magát,
Vergődik álmábúl; újra kezdi dolgát.
Még az erdők s hegyek homályba nyugodtak,
Hol napunk világát várván csak hallgattak.
Az álmos természet végtére megindul,
Élő fiaival munkájára mozdul.
Napunknak sugara terjeszkedik rajta,
Mely holdat, csillagot a tengerbe hajtja.
Erdő s hegytetőket megaranyoz tüze
Ragyog játékára az harmatnak vize.
Lesülyedt az éjjel már ólom botjával,
A nap kezd ragyogni fényes világával.
Földünknek szélirül felszökött egére,
Űzi a setétet komor tengerére.
Nagy természetünkben kacagni kezd minden,
Melynek nagy lármája elkezdődik renden:

Zendülnek az erdők sokféle hangokkal,
Szólnak madarai a víg vadászokkal.
Jajdúlnak a kopók, hangzik a kürt messze,
Bőgnek az élő fák, faldosott a fejsze.
Az halász hajója harsog a vizeken,
Keresi prédáját e párás térjeken.
A sásas rétekre sok marhák veretnek,
Rívó bőgései gyakran kettőztetnek.
Éh szájok a fűbe széjjel harácsolnak,
Furulyája zendül köztök pásztoroknak.
A Tisza partjárul ezeket szemlélvén,
Csendesen állottam mindennek örülvén,
E víznél kétfelől szörnyű jegenyefák
Nőttek, melyek csaknem a felleget tartják.
Iszapos gyökerök mélyen ereszkedett,
Boglyas oldalakon kérgek repedezett.
Terjedt gallyaikkal lefelé hajlanak,
S mintha szomjúznának, a vizekbe nyúlnak
Nyájasan zörgenek zöld s fejér levelek,
Melyeken csak lassan bujdosnak a szelek.

Ezek közt a Tisza foly csendességével,
S mintha gondolkozna, olyan menésével.
Sárga tajtékjait formálja közepén,
Sok gallyak s levelek ballagnak a színén
Sebes örvényei bujdosván magokba,
Zúgással ütköznek néhol a partokba.
Melyek két részeken erdejek táplálják,
S a világ lármáját csendesen hallgatják.
A páros gerlicék szárnyok csattogtatva,
Repdesnek felettek magokat mulatva.
Vidámul a Tisza turbékolásokkal,
Mert szép lármát tesznek nagy csacsogásokkal.
A Tisza egy részin széles rétek vannak,
Honnan kiáltások hallik a darvaknak.
Ezeknek nagy szavok a magas egeket
Betöltvén, lármázzák érzékenységinket.

Sok hattyúk is nyúlnak a Tisza felett el,
Kik repülvén, tűnnek szép süvöltésekkel.
Szárnyoknak különös kettős hangozása,
Oly, mint a csehelő kopók kiáltása.
Több számos madarak zengenek ezentúl,
Melyekbül a puskaszóra sok aláhull.
Ilyen dolgok között szemlélvén a Tiszát.
Gyakran jártam által örvényes folyását.
Füzesei mellett sétáltam magamba
Fövényes lapályán, és gondolatomba
Szüntelen neveltem gyönyörűségemet,
Részegítvén vele érzékenységemet.
A tavaszi szagok orromba ütköztek,
Melyeket magokkal hordoztak a szelek.
Ilyen az hely, ahol életre születtem,
S a nagy természetnek férfi tagja lettem.

Amade László: Búsul szivem érted, hivem…

Búsúl szivem érted, hivem,              
Hogy tőled eltávozik,
Személyedtül, szerelmedtül
Megválik s elnyomódik;
Mit miveljen s mint éljen?
Ohajtson vagy reméljen?
Majd meghal, úgy aggódik.

Csak árnyékban s gondolatban
Kinos szivet szeretni,
Élő szivnek és léleknek
Árnyékért fohászkodni,
Tündérképet imádni,
Bálványozni s áldozni, –
Jobb ma inkább meghalni.

Már föltettem s megesküttem,
Soha igy nem szeretlek,
Valóságért, nem kétségért,
Ha játszom, kockát vetek;
Ha pirúlok s ájúlok,
Ha bágyadok s meghalok,
Bizony ingyen nem epedek.

Az vad mását, édes társát,
Példa, miként sajnálja,
Mint kergeti és kesergi,
Meddig föl nem találja,
Bánkódik és aggódik,
És nyughatatlankodik,
Kénját nem is számlálja.

Vedd szivedre és hitedre,
Ha azt tetszik követni,
Minutára s pillantásra
Ha kit tetszik ismerni;
Noha titkon gyötrődöm,
Tusakodom s törődöm,
Tudok sokat szenvedni.

Mégis áldlak és imádlak,
Ha tőlem eltávozol,
Megpróbálom és vizsgálom,
Ha ezzel nem változol?
Elhidd, távúl is égek,
Epedek és szeretek,
Hogyha te is lángozol.

Faludi Ferenc: Az Úr Jézushoz

1.    
Jézus, szivem szép szerelme!
Az én lelkem gerjedelme
Buzgón szeret tégedet;

2.    
Nem azért, hogy üdvezüljen,
Tüzre, kinra ne kerüljen, –
Másként szeret tégedet.

3.    
Ingyen Uram, te szerettél,
Teremtettél, megszenteltél,
Megváltottál engemet:

4.    
Ugy, én szivem szép szerelme!
Az én lelkem gerjedelme
Ingyen szeret tégedet.

5.    
Ebben a hív szeretetben,
Hóltig való tiszteletben
Vigan ontom véremet,

6.    
Vigan néked én Istenem,
Drága kincsem és mindenem,
Feláldozom éltemet!

Ismeretlen költő: Szól a kakas már

Szól a kakas már,
Majd megvirrad már.
Kék erdőben, zöld mezőben
Sétál egy madár.

Micsoda madár?
Micsoda madár?
Kék a lába, zöld a szárnya,
Engem odavár.

Várj, madár, várj,
Te csak mindig várj.
Ha az Isten néked rendelt,
Tiéd leszek már.

Várj, madár, várj,
Te csak mindig várj.



Ismeretlen költő: Boldogtalan vagyok

Boldogtalan vagyok,
Mert kínjaim nagyok,
Béborult ifjúságom:
A szokatlan dolgot
És a nehéz jármot
Már megszokni nem tudom:
Régi időm elmúlt,
Most másképen fordúlt,
Szomorú az én sorsom.

Őszi harmat után
Végre mikor aztán
Fújdogál a hideg szél,
Nem sok idő mulván
Sárgul, hulldogálván
Fáról a gyönge levél:
Zöld erdő harmatját,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél.

Én szemeim sírván,
Könnyeim csordulván,
Néznek csak keservesen:
Bús szívem zokogván,
Csaknem meghasadván,
Bánkódik nagy erősen:
Ki miatt naponkint
Látok szomorú kínt,
Szenvedek én testemben.

Istenem, mit tegyek?
Immár hová legyek?
Mire jutok végtére?!
Ha mind búval élek,
Ezentúl mit érek,
Élek-e még kedvemre?
Vagy mind holtig árván
Járok, csak bút látván,
Megyek keserűségre.

Ennyi gyötrelemmel,
Vagy ennél is többel
Ifjúságom mint éljem?
Jobb lesz a darvakkal
Vagy más madarakkal
Ősszel búcsúmat vennem
S mennem oly országra,
Hol irígyim soha
Nem szólhatnak ellenem!

Talán elmentemmel,
Búcsúvételemmel,
Ha utamat követem:
Gonosz irígyimnek,
Kik most reám törnek,
Nyelvök elkerülhetem!
Ha nem látnak, talán
Nem szólhatnak reám,
Így kedvök betölthetem.

Azért szerelmedre,
Világod kedvedre
Éld ezentúl, kívánom:
De én fáradságom,
Kedves virágszálom,
Éretted nem sajnálom!
Légy jó egészségben,
Addig míg az isten
Éltet, szívből óhajtom!

Szivem, isten hozzád!
Megbocsáss, ha szolgád
Vétett ő beszédében:
Mert noha nehezen,
De tőled elmegyen,
Ki téged szán szívében.
Lesz-é véled szemben?
Láthadd-é e testben?
Maga tudja az isten!

Immár solymocskádat,
Kedves madárkádat
Kit karodon hordottál,
Klárisokkal rakott,
Skófiummal varrott
Lábzsinóron tartottál,
Bocsásd el békével
Szegényt, hadd menjen el,
Reá ne haragudjál!

Charles Cros: Jövő

Istálló-széna közt édes részegitőn
elfonnyadt pipacsok, fakó buzavirágok,
a megsárgult levél, melyben istenben áldott
ősöm merenghetett elévült estükön,

az illatos tubák, mit szippantott üköm,
a kicsiny asztalon kirakott pasziánszok
elbűvölnek. S ha majd az idő elszivárog,
te meg-se-született, versem így elbüvöl.

De most még élek én! Érzem szállni a széllel
édes galagonyák és orgonák szagát,
csókom túlcsengi a lélekharang szavát.

Ó, késő olvasóm! akit tizenhat évvel
első csók s orgona vad gyönyöre fogad,
szerelmed élteti majd porló csontomat.

/Ford.: Somlyó György/

Kazinczy Ferenc: A kötés napja

Mely boldog óra tűnt fel életemnek,
Midőn a két szép testvér karjain
Szökdelve jártam a rom halmain,
S hol a pataknál lengenyék teremnek.

Itt lábainál imádott kedvesemnek
Elnyúltam a part bársony hantjain:
Dallott, s elfogva alakján s hangjain,
Megnyílt az ég szememnek és fülemnek.

Storazzi szép ajkán nem lebegének
Mennyeibb hangzások, mint e bájos ének,
Mint e hajlékony, rezgő, lágy beszéd.

De bájosb, édesb volt, mellyel pirulva,
A hold szelid fényében, s rám simulva
Ezt nyögte az édes lány: Tiéd! Tiéd!

Pálóczi Horváth Ádám: A gyanúba esett szerelmes

Sári rózsám! hová mégy? állj meg csak egy szóra,
Be keservesen néztem szerdán az ajtóra,
Hogy gyanakodó anyád bezárta előttem,
Mikor alkonyodatkor előtted eljöttem.

Észrevette mindég is azt a lopott mézet,
Melyet ajkam kölcsön ajkadra tetézett,
Azóta, ha félszóval mondom is, hogy Sára!
Ugyan szemesen vigyáz szemem járására.

Az ördög is hozta be akkor a szobába,
Mikor titkos szerelmünk indula munkába,
Mert ha lettem volna is hozzád tíz lépésre,
Gyanút ragaszt az olyan minden billenésre.

De csak tudnám, hogy a sót, ha vén is, megnyalja,
Szép Sárikám! szerelmem előtted megvallja.
Nem kímélném csókomat ráncos pofájátúl,
Csakhogy el ne tiltana engem a lyányátúl.

Sári rózsám! ha szeretsz, mit nem tennék érted?
Minap pedig, hogy szeretsz, titkon megigérted,
Mikor rajtam ajakad akkorát cuppantott,
Hogy gyanúságba hozánk amazt az agg-lantot.

Sári rózsám! ha szeretsz, dűlj le a subámra,
Senki sincs most, senki sem vigyáz most a számra:
Nyalakodjunk, nincs most benn módja a banyának,
Hogy az orrát a tejbe verje a macskának.

Beniczky Péter: A héjános házasságról

Fazakat kongásán, az ökröt vonásán
Válogatják vásáron.
Lyánt vakszerencsére s dicsért reménységre
Szerzik költséges áron.
De ha fog hibázni, akkor fogsz te fázni
Lepled-rúgta ágyadon.

Madách Gáspár: Oly nehéz nem látnom

Oly nehéz nem látnom előttem járnia,
Mintha elment volna tűlem messze útra,
Hagyott volna búra:
De viszont vígadok, ha magát mutatja.

Lenni nála nélkül szivem nem kivánja,
Nézni is reája két szemem nem unja,
Álomra nem hunyja,
Ha hunynék is, elmém véle álmadozna.

Nem késem, meglátom, magam neki adom,
Ha Isten békével hordozza ez úton,
Bár víg szivvel járjon:
Reménylem, hogy hamar szép kezét foghatom.

Áldott lesz az óra, melyben őt láthatom,
És én szerelmemet nekie vallhatom,
Megvigasztalhatom,
S vigasztalásával magam nyugoszthatom.

Radvánszky János: Levél

Magamat ajánlom szívemnek szíviben,
Tartson mind holtiglan igaz szeretetben:
Tétovázó szívet hozzám ne viseljen
Hanem igaz és hű mindenkor legyen.

Készebb vagyok, szívem, koporsóba szállni,
Hogy sem nálad kívül ez világon lakni:
Nálad kívül nincsen semmi én örömem
Veled vagyon, szívem, én gyönyörűségem.

Faludi Ferenc: Kísztő ének

Úri nemzet eredete,
Deli, jeles, ép termete,
Gyöngyös, köves szép ruhája,
Ruhájánál szebb orcája:
De mit használ, ha hamis?

Szeme kökény, csillag fénye,
Ámor csuda építménye,
Tüzet lobbant pillantása,
Mint az egek villámlása,
De mit használ, ha hamis?

Alabastrom fehér nyaka,
Piros rózsát nyit ajaka,
Síma márvány piciny válla,
Tiszta hónál tisztább válla.
De mit használ, ha hamis?

Pindus hegyén szebb verseket
Nem mondanak, énekeket,
Mint mikor ő torkát nyitja
És hárfáját megindítja:
De mit használ, ha hamis?

Szép, mikor varr, szép, mikor ír,
Szép, ha nevet, szép, mikor sír,
Szép, mikor ül, szép, mikor áll,
Jól hajt térdet, cifrán sétál,
De mit használ, ha hamis?

Tréfás, nyájas, hízelkedő,
Bátor, vidám, kedveskedő,
Sokkal bíztat mosolygása,
Teljes tárház ajánlása,
De mit használ, ha hamis?

Révai Miklós: Rózsavirágon megilletődött szeretők

Kerti ékesség, kiesen virágzó
Rózsa, mely szép vagy feslő korodban:
Úgy hasad reggel ragyogó tüzével
A piros hajnal.

Jaj! de elmúlik neked is mosolygó
Színed, és fonnyadt levelid lehullván
Gyenge bimbódról, elalszik kis ágod
Durva tövissé!

Míg tehát kedvet legelő örömmel
Villog épséged, leszakasztlak inkább,
Hogy nagy hévségtől nehezen lehellő
Mellyemen hervadj.

Így zokogsz, én mézajakú Ilonkám!
S a piros rózsát kebledbe fűzvén
Nézed egy végben lesütött szemekkel,
S könyveid hullnak.

Csintalan! kedved vagyon azt mutatni,
Hogy megint többel szaporítsd csodámat:
Akkor is szép vagy, mikor ázik orcád
Búba merűlve.

Úgye, felleltem? mosolyogsz szavamra:
Ó! megint vidám napomat tekintem
Tiszta orcádnak kiderűlt egében,
Édes enyelgőm!

Mit nevetsz mégis? nem hiszed valóban,
Hogy tanúságot veszek énekedből?
Érzem: úgy múlik fiatal korunknak
Dísze nekünk is.

Verseghy Ferenc: Dórishoz

Eltűnt a napnak fényessége,
S a bíbor, melly nyugtában ége,
Pej szűrkületre változik.
A hold kiúszik ősz egünkre,
Az éj langy álmot hint földünkre,
Melly hűs homályba zárkózik.

Jer Doris! a szomszéd erdőbe,
Hol szunnyadékony ágernyőbe
A gerlicék elültenek:
S hol csak csörgése a vizeknek
Vagy jajja zeng a zsib szeleknek,
Midőn gallyakba ötlenek.

Hadd mondja ott meg sóhajtásom,
Melly szünhetetlen lángolásom
Azóta, hogy megláttalak:
S mely tűrhetetlen csüggedéssel
Óhajtom, hogy szent esküvéssel
Örökre nőmnek valljalak!

Felelj meg egyszer hűveidnek,
Kik áldozván sok ékeidnek,
Esengve kérik szívedet!
S ha még nem tudja kétességed,
Kit boldogítson szívességed?
Javaslom, válassz engemet.

Nem nézek én a gazdagságra,
Vagy ősi fénnyel teljes ágra,
Midőn éretted esdeklek,
Nem hódol szívem friss eszednek,
Sem omladékony szépségednek:
Erkölcsöd, amit tisztelek.

Berzsenyi Dániel: Cencimhez

Cencim, repül az élet,
Mint egy sebes sohajtás.
Tűnik tavassza s hervad,
Mint gyenge rózsabimbó.
Amely Zephyr kinyitja
Langyos lehelletével,
Az tépi el mosolygó
Diszét kis életének.
Még most mi is virágzunk,
Mint a libáni Tempék,
Szivünk öröme repedez,
Lelkünkben égi láng ég.
Majd eltűnik szerencsés
Éltünk arany tavassza.
E barna fürt lehull majd,
Mely büszke válladon csügg.
Villámkacér szemednek
Fényét homály boritja:
Kebled csudás alakja
S e szép ajak rubintja
A vad halál kezében
Porban heverve sorvad.
Éljünk tehát, s örüljünk:
Mert ah, csak egyszer élünk!

Berzsenyi Dániel: Életfilozófia

Én is örömre születtem
Arkádia berkében.
Rózsapárnán szenderegtem
Cypris ambrás ölében.
Az aranyszázad istene
Pásztorai közé kene.

Ah, de mint az aranyvilág
A rózsakor elrepül!
Olympusra más isten hág,
S Dodona berke dördül.
Elvirit a szép kikelet
S vele a hesperi liget.

Az enyém is elvirult már!
Pályám vége közelit:
Hol a gigászi Örök vár,
S chaoszába elmerit,
Mint egy cseppet az óceán,
Mint egy sóhajtást az orkán.

Légyen álom, légyen biró,
Bátran megyek elébe,
Mint egy elfáradt utazó
A vadon enyhelyébe.
Mert ha biró: nem furdal vád,
Mert ha álom: nyugalmat ád.

Ember voltam, csak gyarlóság
Létem fényes bélyege,
Ha virtusom nem hiúság,
Forró vérem melege,
Ha szivem nemesebben vert:
Önmagában méltó bért nyert.

Sirjak-e, hogy életemet
Jól használni nem tudtam,
S legkisebb ösvényimet
Álmodozva folytattam?
Ha ezt újra elkezdhetném:
Ismét a multat követném.

Az ifjúság örömeit
Lelkesedve öleltem,
De szivem szebb ösztöneit
Soha bé nem tölthettem.
Ithakám partját elértem:
S ah, hazámra nem ismértem!

Úgy éltem, hogy életemet
Visszaélni ne bánnám,
Úgy éltem, hogy életemet
Végezni ne fájlalnám:
Megcsókolgattam rózsáit,
Megizzadtam vaspályáit.

Láttam a mosolygó tavaszt,
Láttam az égető nyárt,
Láttam minden időszakaszt
S minden földi láthatárt:
Ha örök időket élnék,
Ezeknél többet nem érnék.

Tűnő életem rövidségét
Én tehát nem siratom,
S a jövendő kétes képét
Előre nem borzadom.
Minden kornak van istene,
Nem zúgolódom ellene,
S kebelemben marasztom.

André Marie de Chénier: Utolsó verse

Ahogy a napsugár, a végső lenge szellő
megpezsdít, téged, alkonyat,
a vérpad lépcsején, mielőtt végem eljő,
úgy pendítem meg lantomat.
Szabott sétakörén mielőtt még az óra
hatvanat lépne, mielőtt
lába, a csillogó zománclap vándorlója
dobbantana egy csendülőt,
örök álomra hull talán már ma a pillám!
Mielőtt e sorok alá
a zord következő sorpárját ideírnám,
e zord falak közt a halál
hírnöke, az árnyak fekete toborzója,
élén szörny pribékeinek
bedörgi tán nevem a sötét folyosókba
( hol én is föl s le lépdelek
élezve nyilaim, mik bűn torolni szállnak,
a jog be bús fegyvereképp!),
s bezárja hirtelen egy végső rímre számat,
kezemre dobja kötelét,
elhurcol, szomorú társakat csapatokban
lökve mellém az út során,
kik e hívás előtt mind jól tudták, ki voltam,
de nem tudják majd azután...
Koporsója előtt, börtönében a férfi,
kit erőszak nyűgöz, galád
így veti fel fejét s - mi büszkeségét védi -
emeli fel kemény szavát.
Ha már megíratott, hogy soha a kezemben
kard nem csillogtatja diszét,
fegyvert mást fürdetek, tintában és keservben,
éretted, óh, emberiség!
Igazság s Jog, ha két karomra, szóló számra,
ha rejtett eszméimre ti
nem feddőn néztetek, nem setét ráncot rántva,
ha a ma szörnyűségei,
ha a pimasz röhej, vagy - és ez a legszörnyebb -
a tömjént, mit a gaz emel,
szíveteken sebet szakít: óh, mentsetek meg,
tartsátok meg e kart, amely
villámtokat veti, e szerelmest, ki bosszút
esküdt. Éljek, csak addig én,
míg nem tapodhatok a törvény gonosz és rút
hóhérai dögtetemén:
e raj sírkukacon, mely a vérbe s bilincsbe
hullt francia hazán nyüzsög!
Óh, tollam, düh és harag, életem üdve s kincse,
rajtad át kapok levegőt!...
Mint a tüzes szurok, ha megrázzák, magasra
gyújtja a fáklya parazsát,
úgy égek, élve még. A remény zuhatagja
tör rám vad haragomon át
és elragad...

/Ford.: Illyés Gyula/

Alphonse Lamartine: Ház a szőllőskertben

Fakó a fal, barnás a zsindely,
eszik a maltert a fagyok,
a kövek közén moha zöldel,
átáztatja az alapot:
az eldugult ereszcsatorna
korom-cifrázta csövön ontja
a vizet, amely bele dűl:
az üres házon sok csapása
olyan, akár a könnybarázda
az özvegyek szeme körül.

Az ajtó süket, nem tárul már
édes szavakra könnyedén,
mereven - mellén a pók munkál -
komoran áll vén küszöbén:
a zsalu, verébnyommal tarkán
s félrefityegve rozsdás sarkán
folyton kocolja a követ,
a jégverés-bezúzta ablak
tág utat nyit a fecskehadnak:
ottbenn rakták meg fészköket.

Csak a csivogásuk már a lárma
az idő csendjéhez szokott
termekben, hol a kőkockán ma
pehely gyülemlik és forog.
Az üres házból vánszorogva,
hogy minden lépése egy óra,
árnyék indul meg a gyepen:
a vén hajlékból ki ez jár még,
e földön kúszó, halott árnyék,
ez lép ki minden reggelen!

/Ford.: Illyés Gyula/

Alfred de Vigny: A farkas halála

I

Felhő felhő után futott a rőffényű holdra,
ahogy tűzvész elé a füst fut gomolyogva.
Az erdő már sötétült köröttünk csöndesen.
Lépdeltünk hangtalan a harmatos gyepen,
giz-gaz növényeken, süppeteges avarban,
amidőn észrevettük a magas, mozdulatlan
fenyők alatt egyszerre a nagy körmök jegyét,
a hajtásba fogott vándor-farkasokét.
Megállt szánkban a lég, a léphetnék a lábban:
füleltünk szerteszét. - Megdermedt csöndbe zártan
várt az erdő, a rét. Csupán a láthatár
felett nagy magasan zengett a gyászmadár
hangján a szélkakas, mert fönt száguldva az orkán
nem botlott meg, csak itt-ott magányos tornyok ormán:
lent a mohos sziklákon, ahol könyökre dőlt
fektében szunnyadozni látszott körben a tölgy.
Nem volt hát semmi nesz. Akkor, meg-meghajolva,
a legvénebb vadász, kinek az volt a dolga,
hogy vezessen, - megállt, szimatolt, lehasalt,
aztán - ő ki ebben még szégyent sose vallt -
azt suttogta felénk, hogy ott a tő homokján
két kis farkaskölyök s két körmös vén toportyán
pihent nemrégen is, a helyük még meleg.
Kihúztuk szótlanul erre a késeket.
Elfödve fegyverünket, hogy csövük fényt ne vessen,
az ágakat széthajtva mentünk még csöndesebben.
Hárman megálltak köztünk. Néztem épp, mi van ott,
és egyszerre felém is két égő szem csapott
s arrébb a gaz között négy könnyed árnyat láttam:
a négy vad játszódott, táncolt a holdsugárban,
akár uruk körül - láthatjuk napra-nap -
ugrálnak a vigan csaholó agarak.
Szakasztott olyanok voltak, alakra, táncra:
épp csak a két kölyök halálos csöndben járta,
tudva, hogy fala közt az ellenség, alig
lépésre csak az ember félében aluszik.
A hímfarkas, az állt, a nőstény - egy fa mellett -
éppúgy hevert, akár a márványkőbe-metszett,
kit Róma népe tisztelt, akinek szőre dús
meleg ölén lelt pólyát Remus és Romulus.
A hím előrejött, leült, nagy durva körme
feszült inak végén mélyült a puha földbe.
Tudta, hogy veszve van, ha egyszer sikerült
rajtaütéssel így bezárni a gyürűt.
Izzó ínyét mutatta s fogai máris fogták
a legbátrabb vadászeb pihegő puha torkát:
nem tágította meg azt az acél-fogót
bárhogy tépték husát a csattogó golyók:
kifent nagy késeink, ahogy bevágtuk őket
széles horpaszában összeköszörülődtek,
mégsem nyitotta meg, míg a legyűrte-eb
dögként lába előtt nem hemperedett.
Kiköpte, végre most velünk is szembe nézett,
álltak markolatig hátában még a kések
a vére-fürdette gyöpre szegezve le,
komoran meredt rá körben puskánk csöve.
Fölnézett újra ránk és aztán visszaroggyant,
nyalta a vért, amely ajkára most kibuggyant,
s ügyet se vetve rá, hogyan éri a vég,
hang nélkül hunyta le halódó nagy szemét.

II

Lehajtottam fejem kilőtt puskámra ottan,
és gondom se maradt tenger gondolatomban
a szukát s kölykeit üldözni...nehezen
hagyták magára apjuk, s én ma is azt hiszem,
hogy az özvegy - mag a szép s nemes komolyság -,
ha nincs a két kicsi, megosztja férje sorsát.
De várta még a mentés s az oktatás: miképp
tűrjék azok is könnyen az éh-bendő dühét,
így tépve el a szörny kötést, mit a goromba
ember erőszakolt a szolga állatokra,
kik neki a napi fekhelyért fölverik
az erdő s pusztaság ős bennszülötteit.

III

Hitvány, milyen puhány - így küzdöttem még eszemmel -,
mily szégyellni való nagy nevével is az ember!
Itthagyni életet, mindent mi fájhatott,
ti tudtok már csupán, fenséges állatok!
Válaszképp arra, hogy mi volt a lét, a földi,
csupán a csend a méltó: és gyengeség a többi.
- Óh, hogy értettelek, bátor országfutó!
Szívemig ért szemed fénye, a kihunyó
s azt mondta:"Ha erőd elég, tedd, hogy a lélek
érjen föl benned is töprengő, kinos éjek
végén a minden mindegy hős fokára, oda,
hol én, vadon szülöttje, elkezdtem valaha.
Nyögés, panasz, ima, - ússzon a gyáva ebben.
Járd hosszú és nehéz utad te rendületlen
amerre végzeted ösvénye kanyarul,
aztán szenvedj, mint én, és halj pusztulj szótlanul.

/Ford.: Illyés Gyula/

Kisfaludy Sándor: Kesergő szerelem

27. dal

Ott, ahol én nevelkedtem,
Egy dombról egy patak folyt:
Hányszor ott nem estvéledtem!
Éltem akkor boldog volt.
Vigan, mint a völgy ölében
Ama patak csordogált,
Az ártatlanság ölében
Életem úgy folydogált.
Ez idők az örökségbe,
Mint a vizek a mélységbe,
Lefolytanak. Halandó!
A jó hamar mulandó.

71. dal

Édes, kinos emlékezet,
Ó Badacsony szürete!
Mulatságos gyülekezet,
Te rabságom kezdete!
Ott tudtam meg, ki légyen ő,
S mi legyen a szerelem:
Ámor nyila miként sebző,
S mi az édes gyötrelem.
Nem úgy mentem, amint jöttem:
Nagy különbség volt közöttem,
Aki valék azelőtt,
S aki lettem, látván őt.

75. dal

A Havasnak oldalában
Keletkező patak te!
Mely a fenyők homályában
Búsan zúgva szakadsz le,
És tétova csavarogva
Fába szirtbe ütődöl,
Mig küszködve és zokogva
A tengerbe vergődöl:
Képe vagy te életemnek,
Mely temérdek sérelemnek
Tőrit lelvén útjában,
Zokog kinos folytában.

85. dal

Szerelemben fogantattál,
Szerelemtől születtél,
Szerelemmel tápláltattál,
Szerelmek közt termettél:
Amit szemed lát s füled hall,
( Így szól a bölcs értelem)
A teremtés valóival
Nem egyéb, mint szerelem:
Szerelem a föld, viz, tűz, ég,
S azt te mégsem ismernéd még?
Kémleld ki csak szivedet,
Megtanit az tégedet.

89. dal

Láttam őtet siránkozni,
(Barátnéját siratta)
És hallottam sohajtozni,
Keblem hajh! mint szaggatta:
Meleg hó volt ábrázatja,
Szemöldöke szivárvány:
Szeme az est csillagzatja,
Mellye pihegő márvány:
Láng volt az ő sohajtása,
Felhős hajnal mosolygása:
Gyöngyök voltak könyei,
Halvány rózsák szinei.

155. dal

Zúg a zápor, ordit a szél,
Csikorog a rengeteg:
Dörög az ég, fél ami él,
Iszonyú a fergeteg!
Viaskodik ég, föld, viz, tűz,
Dühödik a természet,
Egy mennykő más mennykövet űz,
Így lesz a vég egyészet!
A nyomorék im! itt vagyon,
Szánd meg villám, vesd, zúzd agyon,
Égesd porrá csontjait:
Szánd meg, s végezd kinjait.

Dayka Gábor Búcsú (töredék)

Oh kegyes, hogyha talán levelem nem dúlja nyugalmad,
Vesd, ellágyúlván, bús soraimra szemed!
Végbúcsút veszek! ah, végbúcsút venni ne tilts el!
Ezzel nem zavarom csöndedet: írni szabad.
Szánakodó szemeid s egy szép, kebledbe lecsordúlt,
Könny nem halálba, csupán szenderedésbe, merít.
Én nem csókjaidat, nem kérem előbbi szerelmed:
Más boldog szerető ajkait hintik azok!
Nékem elég, ha siralmaimat meghallgatod: akkor
Fogd be nehéz szememet, kérlelhetetlen halál!
Oh szerelem! csak azért érdekléd szivemet, hogy mind
Elfolyván örömim napjai tőrbe kerits?
Gyilkos alak! gyönyörű tárgyát más bírja tüzemnek!
Másba szegezd gyilkos nyiladat: oltsd ki tüzem.
Égni, szerelemnek enyhét nem lelni keserves
Állapot...

Szentjóbi Szabó László: A poéta

( J. G. Jacobi )

Hol vagynak a violák
Mellyeket nemrégen
Én és némely lánykák
Szedtünk a térségen?
Ó ne keresd, hiába,
Mind elhullott magába!

Hát a rózsa hova lett
Kinyílt levelével
Mely minden virág felett
Szebb piros színével?
Ó ne keresd hiába,
Mind elhullott magába!

Hát lánykáink hova lettek
Barnaszín hajokkal,
Kik azelőtt fénylettek
Egynehány napokkal?
Ne keresd békételen,
Mind elholtak hirtelen.

Ha titeket kérdenek:
Hol van poétátok?
Csak régi nótám e'nek -
Fiúk danoljátok!
Ne keresd haszontalan,
Meghólt a boldogtalan!