Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Tóth Endre: Fehér Anna

Mint az illat liljomágyát
Minden éjjel odahagyja...
Odahagyja nyoszolyáját
Minden éjjel Fehér Anna.

Gyaloguton, bokrokon át
A telő hold mutogatja:
Fehér arczát, habruháját
A holló-haj takargatja.

Megy, tünik, meg ujra rémlik,
Csillog a fű nyomdokába...
Ki tudná, mi nyomán fénylik,
Könyü-e, vagy fénybogárka?...

Lemarad a bokor és ut:
Tovább halad Fehér Anna...
Erdőszélben a táj szétfut,
Itt-ott egy egy sötét halma.

S egyik halom oldalára
Leül Anna szivdobogva...
Hallgat a táj, néz reája,
Mintha rajta andalogna.

S Fehér Anna lelke nyilik:
Szivepedve zendül ajka...
A dal épen ide illik -
Mit dalolhat? hallga! hallga!

Fehér Anna alig mondá:
Lágy köd ült a halmon rája...
Palástját a hajnal bontá
S ködöt űzött lángsugára...

"Hős szerette a leánykát,
Mégis elment a csatába:
Jobb szerette szabadságát -
Elébbvaló volt hazája...

"És elesett a csatába,
Árván hagyta a leánykát:
S csatasirját sirva látta,
A lány minden éjszakán át.

"Hős a másvilágon is hű -
Eljött hozzá minden éjen:
Eljött hozzá szellőkönnyü,
Villámlábu felhőménen.

"Megölelte lágy kebellel
S hítta messze boldogságba:
Messze, hol a csillag felkel
És soha se huny ki lángja.

"S a leányka egyik éjen
Sejté, hogy elmegy...elmegy...
S eltelék a lovag kéjben,
Kéjével a szerelemnek.

"És midőn jött a hajnal:
A felhőmén köddé vála...
És a ködben, titkos zajjal,
Eltünének jobb hazába." -

S ott feküdött Anna - halva!
Mint a virág illat nélkül:
Szeretője bús sirhalma
Nem zeng többé énekétül.

Thaly Kálmán: A szent-imrei templom

Még áll a templom a szabad mezőben,
Még ott barnul sok százados fala,
Volt vész viharban osztályrésze bőven -
Ám puszta rommá nem lőn általa.

Büszkén daczol veszélylyel és idővel -
Mint szerzőjének órjás hirneve,
Uj nemzedék ó nemzedékre nő fel:
S ő mindig az - sőt szentebbé leve...

Ősz falain a kúszó kövi cserjék
S zöld moh között vereslik a homok:
Mert viz helyett török vérrel keverték -
Igy alkoták meg a szent templomot.

Oh nagy Hunyadnak hazamentő lelke!
Még itt lengez, érzem, e falak fokán,
A győzelem babérain lebegve -
Melyek viritók annyi év után.

Az ódon ablak ólomkarikáin
Mig a holdfény éjente beragyog,
S a harczmezőn a szél üvöltve jár kinn:
Fölkelnek itt rég elhunyt századok.

A diadal emlékét ünnepelni
Sok ősi árny a sirból felsiet:
A nép még gyakran hallja énekelni
Éjfélkor itt a régi hősöket...

S a vándorok a közel utról látják,
Hogy a magányos templom fényben áll:
Oltárain száz gyertya hányja lángját -
Borongós éjben, holdsugárinál.

A jámbor utas áhitattal hallgat:
S im, mintha távol a föld ingana,
Felrázva a bús hallgató nyugalmat -
Megzendül a mélyhangu orgona...

A templomhoz ha közelednek bátrak:
Még sarkantyu-pengést is hallanak:
A mint a régi harczos lelkek járnak -
A kongó léptek is kihangzanak...

S mint jámbor pórok ó regéje mondja:
Egy ifju egykor elszunnyadva itt -
Éjfél felé zaj zeng a templomba -
Fölverve a nyugvónak álmait.

Az rémülten tekinte szerteszéjjel,
S keblét ijedtség árnya lepte meg:
Az oltár diszle szép tündéri fénnyel -
Nagy kartartókban gyertyák égtenek.

A falakon török zászlók lobogtak,
Oltár előtt hadzsákmány: kincshalom -
Köves kardok, vértek, paizsok ragyogtak -
Egy hős feküdt a gyászravatalon.

A ravatal két oldalán leventék
Térdeltek, mondva mormogó imát:
Az orgonának hangjai búgva zengték
A gyászmisét: egy bús melódiát...

Az oltár mellett vén barát miséze,
Pánczélos mellét ősz szakáll fedé.
Kard oldalán, a kereszt a jobb kezébe, -
Ugy méne a halottállvány felé.

Cserkoszorut tartott a jobb kezében
- A hős fejénél hollós paizs állt -
A koszorut fejére tette szépen, -
És megcsókolta véres homlokát.

"Im engedé az Urnak nagy kegyelme,
Hogy megverők a bősz pogány hadat.
Ó hős! a harcz élteddel lőn megnyerve:
Az ünnepelt, Kemény Simon, te vagy!"

- Most felhangzott a kakasszó...s az árnyak
Szét foszladoztak, mint a nyári köd:
A fáklyalángok elhalványulának -
És kihunytanak két lobbanás között...

És állt a templom ujra bús magányban,
Mint áll ma is vérlepte völgy felett:
S láttára a dalnoknak hő agyában
Csatán borong a lázas képzelet...

- Regés idők, győzelmek szent emléke,
Ó, tisztes egyház, állj sértetlenül!
Történeted magzatjaink szivébe
Anyák oltsák be, biztatójelül -

Hogy lelkesüljön ősink nagy nevére
A magyar ifju, s légyen tettre kész,
Hazájaért lángoljon lelke, vére:
Békében bölcs, hadban serény, vitéz.

Állj oh szent emlék! Tornyodat ne szállja
Rontó villám: ne érje láng soha:
Ősz faladon a fergetegnek szárnya
Ártalmatlan suhanjon el tova!...

Hogy mint ma: ugy még századévek mulva
Büszkén mutasson a magyar reád:
S az ősöknek példáján bátorulva
Megvédje - mint ők - a szabad hazát.

Lévay József: Kakas-szó

Sürű, terhes, néma éj
Fekszik a világon:
Földi alvók álma mély, -
S fél-halál az az álom. -
A merész vágy és remény
Lánczba verve hallgat
S elnémitá egy kemény
Zár a pártos ajkat. -

Elsőt kiált a kakas,
A sötétség őre,
Megrendül az éjszaka
S visszahangzik tőle.
A zsibbadt sziv csak dobog,
Vére pezsdül, éled:
Ámde még föl nem lobog
A tevékeny élet.

És az éj, felére dűl:
Pattan a sir zárja,
Lassu nesz kél, népesül
A holtak hazája.
Nyughatatlan szellemek,
Támadozván szélylyel,
Vándorutat kezdenek
Suttogó beszéddel.

"Engem orgyilok talált!
"Engemet legyőztek!
"Énnekem lassu halált
"Dult remények szőttek!
"Engem a honszerelem
"Vont sir éjjelébe!
"Engem kétség, gyötrelem - -
"Béke! boszu! béke!"

Másodszor szól a kakas,
A sötétség őre,
Megrezdül az éjszaka
S visszahangzik tőle.
Szellemek bús tábora
Szétsuhanva röppen,
S ujra hosszu csend van a
Tulvilági körben. -

De mozdúl a néma táj
Némi titkos zajjal,
Kósza szellő zugva száll
Egy-egy tört sohajjal.
A gyászfelhő megreped,
Tiszta kék az égbolt:
Szebb jövendőért eped
Rajta csillag és hold. -

Ám még a szender csalárd
Tarka pillangója,
Ébredéstől a lezárt
Pillákat csak óvja:
Itt-ott bucsu-csókot ad
Büvös álommézzel,
Aztán gyorsan elriad
Nyugtalan szeszélylyel.

Harmadszor szól a kakas,
A sötétség őre,
Megrezdül az éjszaka
S visszahangzik tőle,
A jövendőt hirdeti
Harsogó ajakkal,
S im zászlóját lengeti
Fönt a rózsa-hajnal!

Hull, enyészik a szegény
Földnek éji láncza,
Gondolat, vágy, szó, remény,
Béklyóit lerázza.
Fölkel a bús szenvedő
S örömkönyet hullat,
Sziv-erében uj erő,
Arczin uj virulat. -

Ég s föld szépen egybefoly:
A vak éjből fény lett,
A rémképből egy mosoly,
A halálból élet.
S tulvilági szellemek
Majd békülve szállnak:
Titkosan örvendenek
A szabad világnak!

Bajza Jenő: Visegrádi rom

Verőfényes szép nyári délután
A hegy lábánál mélán álltam én,
S a csúcsra, hol Visegrád romja áll,
Szemem szorongó szivvel fölvetém...

S a barna , hallgató fák között
Nagy búsan ült egy aggott, vén fiu,
Ősz fürteit, barázdás homlokát
Köríté hervadt, sárga koszoru.

S arczczal felém fordulva, nyájasan,
Bár bús mosolylyal fel a hegyre hítt,
Szegény öreg! legott megismerém:
A Hír volt ő, örökké itt lakik.

Egy élőholt, ki nem hal meg soha,
S jelennek nem, csupán a multban él,
Anyját kesergi most is szüntelen,
Mindenkinek csak anyjáról beszél.

Pedig már anyja réges-rég lehunyt,
De ő siratja őt időkön át,
Ki oly nemes, oly szép arczu vala,
Dicsőségnek hivták ezen anyát...

...De im mig lábam fel bajjal halad,
Lelkem már rég fenn járja a romot,
S a Hír karon fogván vezetgeti,
Mutatja anyja egykor hol lakott.

...Bedőlt torony áll lenn, (beszél a Hír)
És benne szél zokog fájdalmasan,
E szél...e szél: Salamon szelleme,
Itt bolyg, a hol fogoly volt egykoron.

Azért zokog, azért bánkódik ugy,
Hogy nagyravágyó lelke hajdanán
Rosz koronát honüdv fölé becsült,
S a belviszály nyomot hagyott honán...

...S az a Dunának álló sziklaszál
Ki volna más, mint hős Trencsényi Csák?
Vihar, idő harczolnak ellene:
Nem rendül ő, nem adja meg magát...

...Vén, korha törzsbül ifju sarj fakadt,
Amott magán szép fürtös lombu fa,
Kettős ágát karokként tárja szét,
Mikéntha égre felkiáltana.

Töve körül nagyot nőtt a fenyér.
Hogy is ne? hisz földét vér áztatá,
Ártatlan vért ontott ádázi kéz...
Zách Klára ifju vére hullt reá!

S a kék magasba' fenn, a fa fölött,
Minduntalan kóbor felhő kereng,
Zách Bódog az, a boszuló apa,
Őszült haja égnek borzadva leng.

Hosszu fehér palást botul reá,
Alatta görbe kardot rejteget,
A mennykövet, melylyel gyakor lecsap,
S őrjöngve elrohan a rom felett.

...Hallgass el Hír! és nézd most e helyet!
Egyszerre mint Isten szavára kél
Torony toronyra puszta rom helyén,
Zászlót lobogtat ormukon a szél.

A bástyán őr komoly lépése kong,
Fegyver csörömpöl a várudvaron,
Nesz mindenütt... s boldog szerelem
Szép kert mosolyg le a hegyoldalon.

A felkanyargó széles váruton
Nyihog, toporzékol sok büszke mén,
Rajtuk negédes, ifju daliák,
Nyomukban hosszu sor csatlós legény.

Szeliden kong az ájtatos harang,
Templomba indul a királyi nő,
Viritó hölgykisérete közől
Halvány arczával ugy kiválik ő.

A nagy palota márvány lépcsején
Ősz férfiaknak hallni lépteit:
Egy-egy fehér szakállú agg magyar
Kardcsörgve az országterembe nyit.

S az ablakból minő magasztos arcz
Néz lángszemével végig a Dunán?
Ah, Mátyás ő, a koszorus király,
Egy áldás, élő áldás a hazán!

...Mi ez? ni, Hír barátom? hisz te is
Megifjodál s a hervatag füzér
Fris zöld babérra vált fejed fölött,
Kaczagsz s ez arcz vidám dolgot beszél!

Örömköny rezg szemedben, jó fiu,
Mert képzetem feltámasztá anyád,
Dicsőség napja kelt föl e hegyen!
Ország-világra szórja sugarát!

De hajh! egy gyarló istenszikra csak,
Melynek szava fölvert lehunyt időt,
Ős század vak sirjából felriad,
S alig kel...ujra szétfoly, mint a köd.

E szép kort látom itt magam előtt
Mint fáj... néztére elborul szemem,
S mig könyem hull...a tünde kép enyész,
S magam megint romok között lelem.

Bú, fájdalom emészti lelkemet,
Ég bennem egyre...jobb ha távozom,
De mig távoznám, térdre omlom itt
E kő mohára és imádkozom:

Isten! nagy Isten, hallj meg engemet!
Ne hagyd az órát elközelgni,
Hogy ily rommá váljék az épület,
Melynek alapját népem most veti.

A lenge multra épit hűbb jövőt!...
De hah, én látlak tégedet, uram!
A kéz tied, mely onnan int felém,
Ez biztatás!...nyugodtan távozom.

Szabolcska Mihály: Sír a nóta

Sír a nóta, magyar nóta,
Muzsikálnak este óta,
Messze-messze idegenbe',
Mesebeli tündérkertbe',
Egy párisi fogadóba',
Fógadóba'.

Mennyi érzés, mennyi bánat,
Szive van tán a nótának:
Oly szomorún sirdogálja,
Mi a napi mulatsága
Kondoroson a bojtárnak,
A bojtárnak.

A teremnek minden lángja,
Mintha pásztortűzzé válna.
Csak itt lenn a czifra lángok,
Fényes urak, asszonyságok
Nem figyelnek a nótára,
A nótára.

Nevetgélnek, beszélgetnek,
De ők arról nem tehetnek.
...Tudja a jó mindenható,
Mi is azon sírni való:
Hogy a ménes ott delelget,
Valahol egy csárda mellett,
Csárda mellett!

Énekek éneke (részlet)

A pásztor:

A zivatarnak vége van,
Jer, fussunk a szabadba,
Lásd, túl a kéklő bérczeken
A nap fejét lehajtja.

Az éjszaka is közeleg
És hosszúak az árnyak:
Siessünk, künn az őzikék
És a virágok várnak.

Fészkükbe a kis madarak
Hallod, hogy üdvözölnek?
Elébünk szórja a tavasz
Virágait a völgynek.

Benépesül a rengeteg,
Bólintanak a lombok,
Az almafa virágban áll
S zöldelnek a hegyormok.

Amott lealkonyul a nap
És lángoló az arcza,
Az éj sürű felhőivel
Száll nap nap után harczra.

Hallga! a nedves ágakon
A fülemile csattog:
Ti nem halljátok meg e dalt,
Kik lenn a völgybe' laktok.

Mért vagy néma Sulamith?
Ugy vágyódom egy dalra:
A zivatarnak vége van,
Elmúlt a tél viharja.

Egykor a mélységek fölött
Repültél szárnyszegetten:
Most véremmel is védelek
Édes galambom, lelkem.

Szép vagy, mint Sion temploma,
Mikor a nap süt rája:
És szebb vagy, mint Jeruzsálem,
A világ koronája.

/Ford.: Makai Emil/

Szabó Endre: Téli tájon

Nem álmodom már virágot,
Himes rétre már nem vágyom,
Szívesebben botorkálok
Hó-takarta téli tájon.

A siket, nagy némaságban
Az se zajos, a mi mozdul:
Hull a hó is lassan, lágyan,
Nesztelenül a magasbul.

Komoly , hideg jég befogja
Csacska száját a pataknak.
A kőszent is oly álmos ma,
Hogy körülte minden hallgat.

A siket nagy pusztaságon
Csak szivem verése éber,
S ha szemeim le-lezárom,
Ő felriaszt halk neszével.

Hej, ha egyszer már megesnék,
Hogy a szivem se zakatolna,
Tán ez a szép, nagy csendesség,
Még, szebb lenne, még jobb volna!

Bedőházi János: Dal a fáról

Zöld lombja hűvös árnyával fedett el,
Alatta a gyep pihenőre hítt:
Ott festegettük egykor élvezettel
Ifju korunknak ábránd képeit.
Ott alkotánk eszményekből világot,
Nem ismerők még a rideg valót:
Első szerelmünk mámorán, e lángot
Dalokban ott hányszor magasztalók.

Azóta haj! repültek, tüntek évek,
Sok álom mint köd oszlott szerteszét,
Elhallgatott sok fennen csengő ének,
S lett ajkainkon józan, halk beszéd.
Megszünt az eszmék büvölő hatása,
A melyre egykor bennünk forrt a vér:
Aggódva látjuk: sirunk félig ásva,
S a mával alkuszunk a holnapér'.

Sorsát a vén fa sem kerülheté el,
Az is leélte vélünk tavaszát:
A hervadt lombot a szél hordta széjjel,
A tüzre jó csak már a száraz ág.
Ott hamvadoz most lassan kandalónkban,
Enyhitve e zordon tél hidegét:
Merengve nézzük a mint lángja lobban,
Ifju korunk egy-egy eszményekép.

Szász Károly: Anya és gyermek

Kis gyermek édes anya ölben.
Hogy játsz', enyelg a kis bohó!
Kedvének anyja is hogy örvend,
És mindkettő oly boldog, oh!
Madár sem örül úgy fiának,
Kis bimbajának rózsa nem:
Nem fér közéjük gond, se bánat...
- Oh, tartsd meg őket, istenem!

Rózsát ha csak szellők is rázzák:
Már széthull a virágszirom:
Pajkos gyermek a fecske házát
Leszúrja - a palotája rom.
A boldogságnak oly kevés kell
Hogy menten semmivé legyen,
A legparányibb érintéssel...
- Oh, tartsd meg őket, istenem!

Anya, csak örvendj gyermekednek!
Gyermek, anyádnak csak örülj!
Angyalok védnek titeket meg
Látatlanúl lengvén körül.
Bár, boldogságtok öntudatlan,
Van egy szem, ott az égbe' fenn,
Mely örömét találja abban...
- Megtartod őket, úgy-e, istenem!

Bedőházi János: Jégvirágok

Szép jégvirágok ott teremnek
Szük nedves kunyhók ablakán:
Ne lássa a kiváncsi szem meg
Bent a nyomort, azért talán?

Az ablaknál, hideg szobában,
Halvány beteg fiucska állt, -
A tél e zord ajándokában
Egyetlen örömet talált.

"Anyám! a jégvirág miből lesz?"
Kérdezte a halvány gyerek. -
"Oh! nézd csak milyen gyönyörű ez!
Mily csillogó szép levelek!"

Az anyja ott állt fia mellett,
Nem szólt, csak sóhajtott nagyot,
Ajkáról a ködös lehellet
Az ablakon jéggé fagyott.

A jégvirágok igy teremnek
Szük nedves kunyhók ablakán:
Azt nézni sok kiváncsi szemnek
Belülről hej jobb volna tán!

Gulyás Pál: A kakas

Kukorékol
már a kakas,
hej, pedig még
távol a Nap!
Könnyű néki
tűz a vére,
sok neki a
felesége!
Peckesen lép,
Nap hevíti,
sarkantyúját
kifeszíti,
ő az udvar
kiskirálya,
forog szeme
karikája!
Jár a fák közt,
jár a gangon,
férgeket gyűjt
szemétdombon.
Sose pihen
sose marad:
ideszalad,
odaszalad,
mindig békít,
mindig rendez,
mindig csillog,
mindig rendes.
Néha így szól:
"Kot-kot-kot!" -
s kikapar egy
tökmagot.
Fut a jérce,
fut a tyúk,
az egész ház
összefut,
tele hévvel,
tele lázzal...
S ő elfordul
méltósággal:
ő az udvar
kiskirálya,
forog szeme
karikája.
De egyszer csak
e mogorva
bűvös kört ír
le a porba
s mint a huszár
a lovára,
fölkap kendermagosára!

Gulyás Pál: Őszi fény

Nézd, mi leng a fák hegyén:
őszi fény!
Táncra lejtve átoson
ágakon
s hervadó virágokon.
Mélabúsan megjelen
fent az emeleteken
s túl az élet gondjain:
ősi tornyok gombjain.
Ablakomban ülve nézem,
mint fut át a sík vidéken.
És amerre átszalad,
ejt nyugalmas árnyakat.
Lépte ring és lépte néma:
így kering a szűz Caména!
Hangja rejtett szent zene:
ő a messzetűnt tavasznak
visszatérő szelleme.
Halk kísértet ő, -
föld alól kelő.
Őszi óra
szellemóra,
kriptazárak felnyitója...
Elviharzott életed
benne újra felleled!
Lángragyújtja régi véred,
romboló vad szenvedélyed!
Végre fölkerekedik,
elvezet a kertedig
s széles ajtaját kitárva
rámereng a fák sorára.
Hirtelen megfúrja itt
színei mély kútjait
és elaltat észrevétlen
a halál tündértüzében.

Vajda János: Bakonyi legény

Szomoru nótát fúj
Az északi szél:
Előtte megzördül
Az őszi levél.

S valahányszor zördül
Az őszi levél:
Keblén a zsiványnak
Sajgó bánat kél.

Távol a sürüben
Korcsok ajkirul
Zeng a dal, - de rajta
Ő föl nem vidul.

Meg-megrázza vállán
Bojtos uj szürét,
Félrevágja gyorsan
Barna süvegét.

Fejét is ugy rázza,
Szinte rezg haja:
Bizony ő szivének
Nagy lehet baja!

Mert ha megbocsátna
Néki a megye,
Soha őt nem látná
Fás Bakony hegye:

Elvenné kis Erzsit,
Szive zálogát,
És szolgálná véle
A falu urát.

De ujra erősben
Fúj az őszi szél,
S a víg cimborákkal
Ő is dalra kél!

Kazinczy Ferenc: A bölcs

Függetlenségében lel a bölcs nagyságot,
S neveti az arany jármos uraságot:
Ő a természetet szabadon vizsgálja,
A képzelt jót, szépet s igazat útálja,
Ő a legnagyobb úr az egész világon,
Felyül ragyog lelke a múlandóságon,
Gyűjt ő kincset, hanem csupán csak magából,
A valóságnak quintessentiájából:
Mert minden vagyonját szép tudományjába
Tartja s megnemesült szive jóságába,
Mellyet a sors, légyen édes vagy mostoha,
Tőle el nem csalhat, el nem lophat soha.

Kazinczy Ferenc: A jó és szép

Egy titkot mondanék neked,
De hinni, félek, nem fogod. -
Ki szóll, ki ír jól? - A ki szépen.
S szépen ki ír? Az, a ki jól.
Ők ketten egyek: háborognak,
Mint olykor férj és feleség,
Uram veszít - győz asszonyom.

Vajda János: Ha szépet látok

Ha szépet látok a világon,
Én mindig csak rád gondolok,
És rád gondolva, napvilágom!
Egyszerre szép minden dolog.

A vadon erdő, virágok, fák,
Magába mind üres keret.
Gyönyörűséges tündérország,
Ha benne látom képedet.

A szép tavasz, a tündöklő nyár,
A fényes ég, mind mennyi kéj!
Hát még veled! mikor, sötét bár,
Ah, kedvesebb tán még az éj!

És nélküled, árván, magamban?
Azok az égő csillagok
Megannyi gyertyafény, mely búsan
A ravatal körül lobog...

Sík Sándor: Sötét folyosó

Járok csendben, egymagamban,
Sötét, hosszú folyosókon,
Kongó, hosszú folyosókon,
Istenem, ma oly sötét van!

Kivül hangos szél sikoltoz,
Zördül, reszket minden ablak.
Egyre hull a síró eső.
Istenem, ma oly sötét van!

Idebenn már minden néma,
Én vagyok csak magam ébren,
Mint egy kósza éji lélek.
Istenem, ma oly sötét van!

Én vagyok csak magam ébren,
És köröttem ködalakok,
Halvány képek, foszló árnyak.
Istenem, ma oly sötét van.

Ez az éj a lelkek éje,
Sir alól is hazavágyó,
Hazajáró lelkek éje.
Istenem, ma oly sötét van!

Eltemetett régi vágyak
Fölkelnek egy éjszakára,
S kisérteni hazajárnak.
Istenem, ma oly sötét van!

Kóbor árnyak rajja reszket,
És a lelkem sirva reszket.
És az éji szél sikoltoz.
Istenem, ma oly sötét van!

Komjáthy Jenő: Éloa!

Álmatlan, hosszu éjszakákon
neved susogja lázas ajkam,
Gyötörve édes izgalomtól
S ha tombol vágyak vésze rajtam.

Ha rettegek, sírok, sóhajtok,
Ha szivem dobban: mind csak érted,
S szivem viharló lüktetését
Te látod, érzed és megérted.

Ha lelkem mély gyönyörbe szédül,
És magamat istenülni érzem:
Ha szaggató, forró, kegyetlen
Kinoktól roskad porba térdem:

Ha üdvösség, csodák varázsa
Vagy sorsverés ragad magával:
Neved kiáltom lelkesedve,
Versenyt a lelkek szent karával.

Neved kiáltom esdekelve,
Ujongva, sírva: alva, ébren:
S neved fog élni túl időkön,
Túl minden véges szenvedélyen.

És gyönyöröktől haldokolva
Ha fejemet a sírba hajtom:
Szerelmes lelkem kilehelve,
Éloa! szép neved sóhajtom.

Komjáthy Jenő: Új nyár

Ifju szivembe süt íme megint
Nyár heve, napja, a mennyei tűz!
Szemem az isteni szembe tekint,
Rajzik a lét, pazar álmokat űz.

Fúr a pacsirta utat a mennybe,
Zengve cikázik az égi madár:
Rózsasziromban dőzsöl a lepke,
Ragyog  az Ég szeme, hull a sugár.

Nyüzsög a földszin, zümmög a légalj,
Pompa mezébe öltöz a föld:
Terhe alatt remeg, inog a friss gally,
Nyit a virág, az állat üvölt.

Párzik az állat, az élet ujong,
Az örök, az ősorgia foly:
Habzik az ősdüh, ujulva zsibong,
Kavarog a kacaj és a sikoly.

Ünnepel, égig csap fel az ösztön,
Vérbe fut a szem, az ajk eleped.
Nemzeni tör minden és élni örökkön,
Megkap a vágy most mindeneket.

A Szerelemnek ünnepe van ma:
Pánnak a párja Afrodite.
Élnek az Istenek! És soha halva
Nem lesz az ember ősi hite.

Isteni vágyak kelnek a Földből
Nemzeni, szülni új fiakat:
Újra teremteni, ami öröktől
Fogva hatalmas, játszi, szabad.

S kelnek iromba ördögi vágyak,
Fényre kerül, mi ferde, fura:
Szörnyet a mélység öblei hánynak,
S kiki magának célja, ura.

Csillog a szenny is, boldog a sír is,
Dicsbe borít a Nap aljat, eget,
- Fényben a torz is oly ideális! -
Élvbe fullaszt ma mindeneket.

Cifra, bohókás rongyban az Ínség
Tetszeleg és hivalgva repes:
Hiszen elébe szórja, ma kincsét
Isten, a máskor rettenetes.

Szive sötét bár, csalfa lepelbe
Látja a balga önönnyomorát,
Kéjelg abban, ami lehetne,
Issza az álmok légi borát.

Ámde a lények ezrei érzik,
Hogy örök harcban a léttel a lét,
És a teremtés mély sebe vérzik,
Ősi sirámtól reszket a lég.

Vak Szerelem te! Kába hevedtől
Hogy buzog, árad a Földbül a vér!
Mert örök átok, hogy szeretetből
Ölni, teremteni szintaz a kéj.

Értelek, ó, Nyár! Fényes, örök fény:
Hasztalan éltet büszke napod,
Hogyha alattunk tátog az örvény:
Mélyibe látok - s fölkacagok.

Komjáthy Jenő: Haldokló nyár

Hervadni látlak, ragyogó Nyár,
Sápadni fényes szirmaid!
Késett virágaid kelyhe immár
Csak lobbal haldokolni nyit.

Hűlő szivedről minden élet
Halk sóhajokban röppen el,
És mindenik virági lélek
Eloszlik, elszáll nesztelen.

A szellőszárnyu hűvös illat
Virágok szálló lelke az,
Könnyekre indít, szivemig hat
A szellemhangu, tört panasz.

A Nyár dicső hatalma megdől,
Elomlik búsan, reszketeg,
Vérezni millió sebekből
Látom a nagy Természetet.

Eldobta már az unt fuvollát
A mindenőrző ifju Pán,
Már pihen ő, epedve holtát
A hűvös erdő lágy mohán.

Megtört szeméből könny patakzik,
Kék ajkin bánatos mosoly,
A zord Halállal vivja harcit,
És vére csöppenként kifoly.

Hatalmas melle földobog még,
Meggyilkolt üdvök lelke sir,
Szép, ifju arca fölragyog még,
De ez már csak halotti pír.

Téged szenvedni látva, nagy Pán,
Sóhajtja minden: Pán beteg!
Ott fekszik ím halotti ágyán
S oly szomorú, oly csüggeteg.

Oly mély ború, oly mély bánat
Tükröződik arcán, termetén,
Hogy búja minden sziven áthat,
Sóhajtja minden: Nincs Remény!

De a halálos, mély borúban
Van mégis egy fájó vigasz:
Nem hal magán, de pompadúsan
S e gyászos pompa oly igaz.

Kiket teremtő láza nemzett,
Virággal hintik gyermeki,
Átszenvedik, mit szive szenved
S együtt repülnek lelkeik.

Most egyet érzőn, összeolvadóban,
Szeretve fogják őt körül,
Együtt lobogtak, most együtthalóan
Bús lelkük együvé vegyül.

Ó, bárha én is, haldokló Nyár,
Együtt szállhatnék el veled!
Ah, elkivánkozik e sóvár
Lélek, e vágyaktól beteg!

Ó, mit is van keresnem itten
Ha nepszemed már nem ragyog?!
Mehetnék én is! Oda minden,
Ha egyszer a nagy Pán halott!

Komjáthy Jenő: Álom

Vízgyöngy a kis levélen,
Villám a fegyverélen,
Sugár a rózsaszálon,
Csók pírja gyenge vállon,
Mi édes és mi szép,
Mi nesztelen, ha lép,
Egy szóval: álom.

Ha vére, húsa nincs is,
Ha mesebéli kincs is,
Mégis csak szép az álom.
Gyönyör reng annyi tárgyon,
Virúl dús való,
Vérünket forraló:
De szebb az álom.

Nem durva, nem rikító,
Gyöngéden mámorító,
Csillám a hattyu vállon,
Egy lopva-csók a bálon,
Egy percnyi végtelen,
Az égbe nyúlt jelen:
Az édes álom.

S az élet kéje, gondja,
Mikéntha egybefolyna,
Az út s a könnyű lábnyom,
Szín, hervadás a tájon,
Szerelem és tavasz:
Egy perc csak, egy arasz,
Csak kurta álom.

Álmokbul összeszőve
Az élet szemfedője:
S mi úr a többi álmon,
Dicsfény a szalmaágyon,
Ha majd az óra üt,
Haló szemekre üdv:
A hosszú álom.

A büszke hír sugára,
Mi fényt vetett utára,
Mint rózsapír a lányon,
Eltűnik égi szárnyon.
A kéj, a fájdalom,
Az élet és dalom:
Minden csak álom.

Szemere Pál: Éjjeli dal

Jöszte ablakodhoz, kedves!
Minden szunnyad már.
A kisértet és szerelmes
Ide s tova jár.

Itt vár rád szerelmed híve,
Jer ölébe, jer!
Híves éj van: ah, de szíve
Láng, s csak érted ver.

Bár a csillagok sülyednek
S a hold elmerűl,
De hol lángja két szemednek,
Ott szebb fény derűl.

Jer hát ablakodhoz, kedves!
Minden szunnyad már.
A kisértet és szerelmes
Ide s tova jár.

Szemere Pál: Bájviola

"Ragyogsz felém, éj csillagfátyola,
Könyűmen rengesz, hold, szelíd istenné!
Ah , nem levék az éghez hívtelenné,
Reményem mégis messze pártola.

Itt e kebel mely tisztán lángola,
S nincs bájsereg, mely őt körülröpenné,
Nincs vándor itt, ki szellemkarra venné,
Kihez sohajtsak, kis viola?

Meg-meglep olykor, mint örömkövet,
Jobb életből egy boldog, édes álom,
S bennem, körűlem tündérfényt szövet.

Mind hasztalan. Szebb vágyaim nem találom.
Kegyarcban kél, mosolyg fel ideálom:
De hervadóra nem nyit bájövet."

Gulyás Pál: Bodzafa

Úgy szeretem a bodzafát,
ezt az árnyékos puha fát!
A földből oly lágyan jön ki
és lombját úgy fújja szét,
mintha fúná egy elásott
furulyának énekét.

Aki ennek a fának
zöld sátora alá lép,
azt hiszi, hogy délután van,
Pedig a Nap delel még.

Aki oda délután megy,
annak éji bódulat
ereszkedik a szemére
s azt hiszi, lement a Nap.

Számomra ismeretlen költő: Az édesanya

I.

Jaj én fájdalomra, örök siralomra
Született édesanya!
Nappal siránkozom, éjjel imádkozom:
Szent, szent az Istenanya,
Elrablott két gyermekem
Nékem visszaadja.

Udvaromba éjjel, gyilokkal és késsel,
Gonosz rablók rontának,
Fiam láncra fűzték, lányom megkötözték,
Engem arcul csapának,
Minden kincsem elhordák,
Árván itt hagyának.

Siratom, siratom én két szép magzatom,
Mint az ég sir éjjelen:
Hej, az égnek könye: füvek harmatgyöngye
Fölszárad már reggelen,
De két arcomon a köny
Ott ragyog szüntelen.

Gyönyörű jószágom elpusztulni látom,
Gazdálkodnak béresek:
Tizenkét tavasznak lombjai elasztak,
Reményeim kevések,
Eddig talán meg is halt
Az a két szép gyermek!

Hallom szél zúgását, madár dalolását,
Nem hoznak hirt énnekem,
Kérdem a felhőket: nem látták-é őket,
Az én két szép gyermekem?
Látták és elborultak,
Fáj, fáj az én lelkem!

Jaj én megszomorult, jaj én megnyomorult
Haldokló édesanya!
Fejem porba hajtom, könyörülj én rajtam,
Jóságos Istenanya,
Két gyermekem szent kezed
Nékem visszaadja.

II.

Zúg az erő, hull a lombja,
Vándorgalamb száll a fára,
A fa tövén fonyadt növény
Gyanánt ül az édesanya:
"Ez a világ rablótanya!"
Igy kiált és sirva gondol
Elrablott két magzatára.

Vándorgalamb igy szól hozzá:
"Ne sirj, ne sirj te, bús asszony,
Jó hirt mondok, nehéz gondok
Téged többé ne bántsanak,
A könyeid ne hulljanak,
Bánatban megőszült fejed
Ne törd, ne törd uj panaszon.

Messze földről küld a lányod.
Ő már boldog, ő már szabad,
Hős lovagok, dicsők, nagyok,
A rablókat széjjelverték,
S kik lányod kinozni merték,
Legyilkolva fekszenek és
Lányod boldog, lányod szabad!

Hős lovagok lányod körül
Uton vannak fiad felé,
Őt is hozzák, feloldozzák:
Lány és fiú együtt jőnek
Ölébe a bús szülőnek.
S hoznak ezer szép örömet
A muló búbánat mellé.

Ne zokogj hát, oh ne legyen
Szivednek több bánkódása,
Ládd a telet is kikelet
Váltja föl: ne sirj, légy áldott!"
Szólt a galamb s tovább szállott,
Kisérője lőn az anya
Édes, könyes pillantása.

III.

Ragyog a  nap, virul a föld,
Rózsák illatoznak,
Piros kendő leng a vállán,
Hej, özvegy asszonynak.

Özvegy asszony: édes anya,
Rózsa van a mellén:
Hej csak azt a fiát, lányát
Látná már a keblén!

Mikor jön a fiam, lányom?
Az utastól kérdi.
"Szegény őrült!" - igy felel rá,
Ki baját nem érti.

De az asszony édes anya,
Féktelen reménye:
Csak utközben fiát, lányát
Semmi baj ne érje!

Édesanya éltét csupán
A jó remény tartja:
Oh, jóságos Istenanya,
Könyörülj hát rajta!

Gulyás Pál: Egy ibolyáról

Egy ibolyát vittem haza
s most is itt él az illata.
Belepréseltem egy füzetbe,
hideg lapjára dideregve
lehullt a kis kerti virág,
siratva teste hajnalát.
Arcának bársony hamva vissza -
repült az égbe, mint a rab...

De könnyét a papír beitta,
égi illata itt maradt!
S most ez az illat a világom,
két karom esdve ráborul,
ő felé vonz az esti álom,
őt látom láthatatlanul.

Zempléni Árpád: Tóparton

I.

Tóparton állok. Nézdelem
Az apró hullám-gyűrüket.
A mint inognak nesztelen,
S egy könnyű ákáczlevelen
Ptóbálgatják erejüket.

Egy lepkeszárny érinti csak
S tükrén az is nyomot hagyott.
Szélvész, vihar se kelti föl
Álmos, megdermedt fektiből,
Ha tükre egyszer megfagyott.

II.

Ringó hullámok tükörében
A napnak képe ing, rezeg,
A lombos ágat mintha ráznák
Parányi kis tündérkezek.

Aranyhalak csapatja űzi
A lombon áttört sugarat,
Majd tánczolva kelnek ott körötte
Keringve a felszín alatt.

Dalos madár az ág hegyéről
Kedvét találva nézi ezt.
Hunyorgat kis sötét szemével
S a tánczhoz ő is fütyölni kezd.

Ne volna szívem összetörve,
Ilyen nehéz, borus, kihalt,
Én zengném játékotokhoz
A víg, bohokás játszi dalt.

Balogh Dezső: Ha sötéten...

Ha sötéten
Hallgatnak a falombok,
S megcsendítik
Az estveli harangot:

Föltekintesz
A csillagos egekre:
S hála-köny ül
Két nefelejcs szemedbe

Titkos ihlet
Szállja meg a szivemet,
Átkulcsolom
Összetett két kis kezed

S mig el-nézem
Boldogságos szép orczád,
Hiszem, hiszem:
Hogy van ott fönn mennyország...

Szemere Pál: Echo

"Hallgatsz, s csak sóhajtásid lengenek,
Csak néma könny csepeg bús arcaidra,
Esengve fordulsz embertársaidra,
Hogy együtt-érzéssel könnyítsenek:

Nem ők, nem ők, az érzéketlenek!
Hideg pillantást vetve kínjaidra,
"Miért vonul a köd szép napjaidra?
Mi bánt, mit vesztél?" ők nem kérdenek.

El! társat a bús nálok nem talál.
El, énfelém! Szép szívhez szólhat itten:
Jer, öntsd ki bánatod nekem meghitten.

S ha hívedtől megfosztott a halál,
Jajgasd nevét, nevével költs fel engem,
S enyhűlni fogsz, ha kínod visszazengem."

Szemere Pál: Remény

Szelíden, mint a szép esttünemény,
Lángarcodon kecsekkel, mint Auróra,
Mosolyogsz reám, sötét sohajtozóra,
S megenyhül sorsom, a vad, a kemény.

De most nem tűnsz fel nékem, jobb remény,
Fennrévemtől köd, szél, hab messzeszóra,
Faggat gyönyör, remegtet minden óra,
S küzdell keblemben minden érzemény.

Ah jőj, s ringasd el e nagy kínokat,
S Endymionként a szent rózsaberken,
Hagyd, éljek boldog istenálmokat.

S ha lelkem e varázskarból felserken,
Mint kedvesét Chitóne lángjai,
Lepjék orcámat hölgyem csókjai!