Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Balázs Béla: Szerenád

Aludj, aludj. - Nyugodtan alhatsz.
Az én szerelmem fel nem riaszt.
Mint ködlő éji mécs virraszt,
Megfesti lángja álmaid.

Ha lobog is, ne félj, ne félj.
Lángtenger a Walkür körül.
Ölelve véd, hozzád nem ér
S nem alszik el. - Aludj, aludj.

Balázs Béla: Titkos az éj

Titkos az éj, tündér járja.
Sóhaj felel sóhajtásra,
Berek mögül búvik a hold,
Ezüst hálót vet le halkan
A Tiszára.

Ezüst háló megszikrázik.
Mit halászik, mit halászik?
Búshalvány a hold orcája.
Titkos az éj, tündér járja.
Márványkőből a feneke
A Tiszának.

Charles Leconte de Lisle: A tiszta menny alatt

A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át,
a reggel, mely virít, mint égi rózsafa,
hinti a csillogó lombokra illatárját,
ahol a fák hegyén sok fészek bontja szárnyát,
és zengi torkaik szerelmes, telt szava
a reggelt, mely virít, mint égi rózsafa,
a tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át.

Csöpögve csöppre csöpp, száz csermely habja szánt
a csiszolt köveken aranyló hangjegyekkel,
könnyelmű csókjaik becézik egyaránt
a kardvirágot és liljomot, timiánt,
és hallgatja az őz, kit fölkeltett a reggel,
hogy csiszolt köveken aranyló hangjegyekkel,
csöpögve csöppre csöpp, száz csermely habja szánt.

Hol ösvény kanyarog a bűvös messzeségbe,
és zengő szél nevet hűs bokrok oldalán,
lágy pára kéklik és eloszlik, száll az égre,
kar karban, hajnali, még nedves fényben égve,
lassan ballagnak át a férfi meg a lány,
hol zengő szél nevet hűs bokrok oldalán
és ösvény kanyarog a bűvös messzeségbe.

Szemükre gyönyörök fátylai hullanak,
úgy érzik, mintha még a kurta perc se szállna,
oly szépséggel ragyog a föld, az ég, a nap,
hogy örökös legyen a kéjes pillanat
s a varázsban, melyet bűvölt egy álom álma,
úgy érzik, mintha még a kurta perc se szállna,
szemükre gyönyörök fátylai hullanak.

A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át,
a reggel majd virít, mint égi rózsafa,
de ők a föld alatt nem érzik illatárját,
nem hallják majd, amint száz fészek bontja szárnyát
és zengi majd szivük és torkuk telt szava
a reggelt, mely virít, mint égi rózsafa,
a tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át.

/Ford.: Vas István/
/Forrás: Az első este/

Charles Cros: A legszebbnek

Senki se látta, s én csodás
szépségét mélyre rejtve őrzöm:
(félre guny, félre kacagás!)
holtan is szeretem örökkön.

Kérdezem mind a boncokat,
mind azt felelték: "Ő a legszebb!"
Adtam azóta bort sokat
a lázongó emlékezetnek.

Ó, szélbe bomló fürtjei!
És szeme, a szép őszi alkony!
Éjjel szavának éteri
hangját ma is gyakorta hallom!

Ő volt a legszebb, az örök,
minden lánya közt e világnak...
S szerettem, úgy szerettem őt!
hogy ki se nyitom róla számat.

Mind, amit mondok, szégyelem:
senki ne tudja meg, mi volt a
nő, az éden, a szerelem,
mit lelkem őriz nagytitokba.

Legyen elásva mind e szó,
s feledve (édes feledésem!),
mint kincsekkel telt ládikó
egy málló, mohos fal tövében.

/Ford.: Somlyó György/
/Forrás: Az első este/

Fekete István: Hó

Esik a hó, a csend csak most ébredt.
Csalitok alján fehér a párna.
Ösvények selymén nincs még nyom egy sem.
Nem látszik völgy és nem látszik a hegy.
Az erdő mintha várna, csak várna.

Esik a hó: a hűvös hófelhők
leszállnak néha, nézik: elég-e?
Leszállnak újra, kérdik: elég-e?
Rázzák a zsákot, hófehér mákot,
s nézik a tájat: elég fehér-e?

/Forrás: F.I., Tarka rét/

Fekete István: Tél

Cinkék járnak a szívem ablakára,
a madárkákat már régen etetem,
de most már néha gondolkozni kezdek,
meddig tart vajon az élelem?

Meddig tart kint a tél, belül a meleg?
Szívem mikor fog elsötétülni?
És vágyaim utolsó szép madara
mikor fog búsan elröpülni?...

/Forrás: F.I., Tarka rét/

Fekete István: Egy

Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
egy tölgyfa ajtó, erős, barna,
egy kilincs, hajlott, halkan nyíló,
egy lábtörlővas régifajta.

Egy szoba, csupa kedves árnyék,
egy ágy, fekvéskor megnyikkanó,
egy lámpa, derűs, sárga fényű
s egy asztal,
persze dió.

Egy képen ködös, őszi tájék,
egy ablak, mely nem néz, csak lát...
egy szék, ívelt, sima karfájú,
egy kályha s egy kis parázslapát.

Egy nagy kutya is, komoly házőrző,
bár nincs mit őriznie soha,
egy macska is, hogy doromboljon,
s ne unatkozzék a nagy kutya.

Egy árva szomszéd is lehet,
csak annyit tudjon, hogy ott vagyok,
és megtaláljon, álmomban, békén,
megtaláljon majd, ha meghalok.

/Forrás: F.I., Tarka rét/

Balázs Béla: Csillagos éjszaka

Feküszöm hanyatt és fejem az öledben.
Csodálva nézek a csillagos égbe,
Ím a föld eltűnt.
Mögöttem árnya és pisla, kis fénye:
Íme ez itt a teteje, vége,
Csúcsa a földnek.

Feküszöm hanyatt és fejem az öledben.
Millió kerengő csillagot látok.
S az arcod, az arcod
Fölém hajol, s ím messze világok
Szelíden gyűlnek, kis halovány lángok,
Glóriának puha hajad köré.

Balázs Béla: Rég volt

Rég volt. - De hogyha hulló este
Múlik a táj s alig emlékezem
Már milyen volt a völgy,
Úgy fáj mint elmúlt szerelem
S egy régi arc, melyet nem láthatok.

Rég volt. - De most is dalolok
És minden dal az első dal marad.
És egyszer régen
Nem tudtam mi fáj mikor felfakad:
Őt kívánom-e vagy az éneket?

Rég volt. - De hogyha hulló este
Múlik a táj s alig emlékezem
Már milyen volt a völgy,
Vágyom új dalra fájón, nehezen
És felsajog egy régi szerelem.

Váci Mihály: Fájó ölelés

Meglelt fiát - szeret az élet!
Forrón a szívére szorít.
Nem tudom: gyönyör, kín, mit érzek?
Valami úgy belém hasít!

Kiáltanék, szólnék ujjongva,
de elakad lélegzetem.
Ha úgy magához nem szorítna,
nagyobbat dobbanna szívem.

De értem én: - rámlelt az élet!
Forrón szorít s én ölelem,
s találkozásunk nagy percében
elszorul s fáj, fáj a szívem.

Váci Mihály: Tavaszi szél a rügyekhez

Tavaszi vizek lehelete vagyok én,
partok ínyének édes illata,
a frissen metszett szőlővenyigén
kicsordult könnyek illant bánata.

Első füvek kardéle-zúgásából
támadtam, s a földekre ballagó
ajkáról lebbentem fel, mint pacsirta
riad arrébb lovak lába alól.

Az ajtórések sípján muzsikáltam,
sóhajtoztam hideg kéményeken.
Párnákba felszivódott zokogás van
az én fuldokló ütemeimen.

Küszöbök aljáról tépődtem én fel,
szűk kulcslyukakon szöktem át,
s tudom a késtfenők s az ablak-mélyben
tűbe cérnát fűző nénék dalát.

Kelet felől sóhajtok egy országnyit,
hol minden porszem ízét ismerem:
a hajszálgyökerek égő ajkáig
csókol mélyre e bujtó szerelem.

A kemény rügyek bezárt kézfejére
kérlelő Tavasz kézcsókját hozom:
- tenyerek a rügyek öklében,
áldjátok meg a homlokom!

Pierre de Ronsard: Virágosan remegő

Virágosan remegő
zöldelő
galagonya a víz partján!
Köréd fonja karjait
s talpadig
betakar egy dús borostyán.

Tönköd alatt két csapat
hangya nagy
szorgalommal jár ki és be,
és egy méhraj költözött
szélütött
törzsed odvas üregébe.

Kedvesével a vidám
csalogány
meglátogat minden évben,
s szerelmesen megbuvik
lombjaid
suttogó zöld sűrűjében.

Ott építi ügyesen
selymesen
bélelt fészkét a hegyedben.
Ha kikeltek fent a szép
kis csibék,
valamennyit rabul ejtem.

Szép fa, véget sose érj,
hosszan élj,
villám beléd sose vágjon,
fejsze, szél se sértsenek
és neked
az idő dühe se ártson!

/Ford.: Rónay György/
/Forrás: Klasszikus francia költők/

Pierre de Ronsard: Hozott az Isten

Hozott az Isten, kikelet szép
kis hírnökei, fürge fecskék,
kakukk, pacsirta, gerlice
s vad madarak, kiknek az erdő
ifjú zöldjét százféle zengő
zsivaja vígan tölti be.

Hozott az Isten végre, drága
százszorszép, rózsa, rét virága
s Ajax vérével áztatott
jácint bimbója, s büszke nárcisz,
kakukkfű, méhfű, zsálya, ánizs,
csakhogy megint kinyíltatok!

Hozott az Isten, tarka pillék,
kik vígan szívjátok a friss rét
virágaiból étketek,
s új méhrajok, akik a sárga
és rózsaszín réti virágra
könnyű csókokat ejtenek.

Megérkezésteket vidulva
köszöntöm százszor újton-újra!
Mennyivel jobb vagy, ó, te lágy
tavasz, te kedves parti lárma,
mint a szél s orkán, mely szobámba
száműzött egész télen át!

/Ford.: Rónay György/
/Forrás: Klasszikus francia költők/

Arany János: A tetétleni halmon

Még áll a domb s én állok a felett,
Játszik velem bűbájos képzelet.

Csekély a domb, alig emelkedő,
Ormán csak fű, nem a bérc fenyve nő.

Csak, mintha pajzán szélfiak szeszélye
Egykor magát mulatta volna véle,

Midőn a porba' játszván, mint szokott,
Fövényből a pusztán csibét rakott.

Vagy mintha ember hányta volna nemrég...
Ki gondolná, hogy százados nagy emlék!

Hogy éppen e halmon verette sátrát
Honunk szerzője, diadalmas Árpád!

Innen tekinte szét uralkodó
Szemekkel a vitéz honalkotó.

Le a Tiszáig, melyen túl ama
Berek sötétül, a táj karama,

S le Alpárnak, hol a kevély Zalán
Földönfutóvá lesz... holnap talán!

Ma még a zászló mind nyelére függ,
Ma még a harclovat békózza nyűg;

Békén legelnek a halom körül,
Ropogva, mint láng, mely avarba dül.

Egy ménes ez, egész a látkörig,
Hol a nap fénye játszva megtörik.

Csúcsos süveggel a tengernyi sátrak
Elszórva mindenütt, - s a dali bátrak,

Mint a köpűből méh, ha rajt ereszt,
Körüldongják a szellős ereszt.

Itt ősi dal zeng bujdosó Csabárul,
Bús vígalomban a szív öble fájul;

Ott kancatejnél, mely borrá megerjed,
Harsány mulatság nyers lármája gerjed,

Mig ösztörűfán egy-egy vizsga kém
Függ, mint árboc fölött hajóslegény,

Vagy egy vezér, a hadnak pásztora,
Vágtat s nyomán fölkél a föld pora.

Megszólal egy kürt napnyugat felé,
Csatára hívó - ez a Lehelé...!

Nem, nem, - csak a szomszéd Abony vagy Törtel
Kanásza múlatá magát a kürttel.

Gulyát növel a tábor helye s ők
Alusznak régen, a honkeresők.

De te virulj lábuk nyomán, Tetétlen!
Bársony füvet, sarjút tenyéssz a réten.

Hogy a kaszás ha egymást sarkalá,
Kövér rend dőljön a csapás alá.

Terhes kalászok habzó aranya
Borítsa földed, - s a csinos tanya,

Mely ott fehérlik zöld fasor megett,
Hordjon magán jólléti bélyeget;

Körözze mindég színe-telt majorság,
Hogy lássa hasznát Isten, ember, ország, -

És álljon a domb, a multak jele,
Kímélve bánjon a vész is vele.

Fekete István: Búcsú

Elmegy lassan a berek, az erdő,
el a nádas, a tél, a nyár,
a hegy, a völgy, a nappal s az éjjel,
a szememlátta egész határ...

Elmegy? De talán mégsem egészen,
meglátom tán az örök vízen,
hiszen a szépség maga az Isten!
Lelkemben ott lesz, hiszem, hiszem!

/Forrás: F.I., Tarka rét/

Pierre de Ronsard: A nyárról

Immár a nyár nagy heve árad,
alig lepi el, úgy kiszáradt,
pikkelyes népét a patak:
oly vad szomjúsággal csigázza
a földet az éteri fáklya,
hogy meglazul és széthasad.

Süt, gyújt, forral, tüzel és éget,
lángot szór boltjáról az égnek
a tündöklő kánikula:
a Rákkal róva útja hosszát
a Nap oly meleg időt hoz ránk,
amilyen nem volt tán soha.

A pórnép szorgalmas csapatja
emitt rendek szerint aratja,
nyesi Ceres dús szőrzetét,
s amott a rét himét-virágát
sarlózza, meggörbítve hátát,
míg csillagost nem küld az ég.

Nőik eközben otthon össze-
készítvén s fölrakván fejökre
a teli fatálat, edényt,
jönnek a dűlőn hosszu sorban,
hogy fölüdítsék a dologban
eltikkadt urukat, szegényt.

Nem kelhet oly korán a Hajnal,
hogy a pásztor egy pillanattal
meg ne előzze, zöngeti
rögtön a kürtöt, költi nyáját,
mely még békésen alussza álmát
a hűvös füvön odaki.

Végig a puszta, sík mezőkön,
zöld vízparton, fás legelőkön
harapja a buja gyepet
a bunda-hordozó kövér nyáj
és az, amely nyaknál, faroknál
hosszú szőrt hord gyapjú helyett.

A hullámmal rokoni rétek
közé fiatal falka téved,
s kéjsóvár hajadonai
homlok-szögezve összecsapnak:
a dombtetőn néhány öreg bak
fektében gúnnyal figyeli.

Ámde amikor a tűző nap
a delelőn áll, s a tücsökhad
rekedt szavát még küldi szét,
és Zefír, bár egy leheletnyi,
a sík virányát nem legyinti,
nem a liget árnyas fejét:

a pásztor háncsot fűzögetve,
kosarait fonja, ezekbe
csalja lépre a madarat:
vagy pucéran, mint az úszó hal,
keresi, játszva a habokkal,
hogy mélyebb vízre hol akad.

Ilyenkor száll fel szűz-alakban
tündökölni fenn a magasban
- ha igazat szól a rege -
Erigoné, a csupa részvét,
kinek előre ontja fényét
a nap, az istenek szeme.

Ismeretlen szem itt e völgyben,
hol a források gyöngyözően
szirmoknak színét tükrözik,
s hol ezrivel jár gulya, csürhe,
hajolva orrával a fűbe
s mentve a naptól tagjait.

Az enyhet adó tölgyek alján
ökrök kérődznek búra hallván
szüntelen panaszait a
fájdalmasan bőgő üszőnek,
kit hálátlansággal gyötör meg
az erdőn bolygó mord bika.

A bojtár elámulva rajta
fuvolát zendít, ezt akarja
adni neki orvosszerül
és fújja, míg Phobeus nem ér el
végcéljához és szekerével
nyugaton alá nem merül.

Kósza nyáját minden irányból
összegyűjti ekkor a pásztor
s csöndesen vizhöz tereli,
itat, de ő, mértéke-tartva,
a vizet - föntebb állva - ajka
csücsörítésével nyeli.

Aztán dallamos dudaszóra
indul a tömpe orrú csorda,
megy oda, ahol majd alhatik,
kifogva a vad hevü nyáron,
a rája szálló lassu álom
ölében másnap hajnalig.

/Ford.: Illyés Gyula/
/Forrás: Klasszikus francia költők/

Pierre de Ronsard: A gastine-i erdőhöz

Heverve tölgyeid között
ma téged énekellek,
mint rég a dalnok görögök
az erümanthi berket.

Mert önzőn el nem rejthetem,
hadd tudja a jövő meg,
hogy mily sokat jelent nekem,
ó, Gastine, a te zölded.

Lombod üdít, ha lelkemet
az ihlet elragadja,
és szüntelen felelteted
a múzsákat szavamra.

S elűzöd a rossz gondokat
vállaimról, ha messze
bolyongok árnyaid alatt
egy-egy könyvvel csevegve.

Sűrűdből ki ne fogyjanak
a szerelmes brigádok:
tündérfiúk, szatírhadak,
félénkszívű najádok.

Legyen a múzsák otthona
örök időkre már itt,
és szentségtörő tűz soha
ne illethesse fáid!

/Ford.: Rónay György/
/Forrás: Klasszikus francia költők/

Váci Mihály: Zsoltár

Legyen áldott a Te neved,
melytől mist is remeg az éj.
Áldott legyen a szégyened,
amelybe elrejteztél.

Magasztaltassék a Te neved,
és arcodon a mályvák,
és első pirulásodat
angyalok zavartan imádják.
Áldassanak örök mámorral
a felujjongó idegek,
és első remegéseid értem
megszenteltessenek.

Kegyelmed, mellyel hozzám voltál,
legyen az égben kedves,
s amivel Te megáldottál engem,
legyen malaszttal teljes.

Szenteltessék meg ajkadon a csók,
fénylőbben, mint az ostya,
és sóhajaid áhitatát
zarándok-sereg áhitozza.
Gyönyörtől felkent arcodat
templomi zászlókra hímezzék.
Imádják ölelésed
kitárt-kar keresztjét.

Testedre hintessék liliom,
s amerről jöttél - pálma.
Csípőidet szentelt olaj
avassa, lehelje ámbra.

Homlokodra glória nyíljon:
galamb lebegjen, hol ledőltél,
hol ég felé fordult az arcod,
a helyet imádja örök tömjén.

Magasztaltassék az idő,
zümmögője zsoltár.
Legyen kápolna e helyen,
épüljön testednek oltár.
Harang remegje majd tovább,
mit bennem elringattál.

Váci Mihály: Áldott vagy Te

Áldott vagy Te az asszonyok között,
kinek szivét szaggatva járja át
a fájdalom, hogy elveszik, akit
imádsz, a férfit, az ácsnak fiát,
a teremtőt, a csodákat tevőt,
halászok és pásztorok mesterét,
ki a pusztába ment, árva tanyák
népe közé, nyírségi sivatag
kísérőivel szembeszállni,
kenyérré változtatni a sziket,
ki felkereste a szántó-vetőt,
szelíd barmai közt jászolra ült,
bölcsek és öregek jöttek köré,
hallgatták mezítlábas kisdedek,
- s visszaadta a vakoknak a fényt,
süketeket tanított hallani,
szavára a bénák fagyott keze
felemelkedett s ökölbe szorult,
akit a nép várt és akitől új
országot vártak, új törvényeket,
csodákat, nagy-nagy megvendégelést.

Áldott vagy Te az asszonyok között.
Kezed virágát tördeli a kín,
könnyeid súlyos kalásza pereg,
mert elvették azt, akit te szeretsz,
a fiadat, szerelmet, férjedet,
- csúfolják Pilátus-itéletek:
kétségek, vádak, bogozott gyanúk
töviseiből fonnak koronát
feje köré, simító tenyerét
átüti a robotok vasszege,
keresztre vonják csürhe bajai,
kezét, lábát, reccsenő tagjait
töri a törtetés a tülekedés
s végül kegyetlen átdöfik szivét
a csalódások dárdahegyei,
s ajkaihoz keserű ecetet
nyújtanak fel csúfoló vigaszul.

Áldott vagy Te az asszonyok között,
ki megváltást szültél és új hitet,
ki erőt adtál nékem - szólani,
csodatevő erőt adtál nekem,
s nagy, térítő, hegymozdító hitet.
Áldott vagy Te az asszonyok között,
ki most itt sírsz kínjaim előtt,
míg sírok nyílnak, úgy remeg a föld,
mindenki elhagy, elfut, csak Te nem!
Bizony, íme a test megtöretett,
meghurcoltatott, megaláztatott,
a szellem, a megváltó akarat
de keservesen elitéltetett!
S megvert vagy Te az asszonyok között,
mert anyaságod gyümölcse lehullt!

Fekete István: Nyár végén

Az árokparton elnyűtt gyalogút,
és az erdőben Augusztus seper,
a domboldalon avult fű lapul,
és némán búvik a csattogó eper.

A patak szélén sárga liliom,
virágában kopott, fényes poszméhek,
a buzogány a víz tükrét nézi,
s a mélyben magasságát az égnek.

Az alkony ha jön, a nád alig zendül,
barna szántásba dől már a határ,
kökénybokorban üres a fészek,
és a bokrok alatt alszik a Nyár.

/Forrás: F.I., Tarka rét/

Fekete István: Kopár és erdő

I.

Pusztai tájon szomjas a föld,
égő homok közt cserepes út,
tengődő fű és halott bokor,
szomjas vándor, kiapadt kút,
nincsen itt élet, veszett az út.

Halott ország ez éjjel-nappal,
erdőtlen, tikkadt, kopár határ,
tavasza meddő, ősze sivár,
fulladt csendjében hallgat a nyár,
halott ég alatt halott határ.

II.

Párás domboldal, távoli vágy,,
csobogó patak, andalgó út,
virág, szerelem, dal, szabadság.
Hegyen és völgyön zöld erdő zúg,
hegyen és völgyön zöld erdő búg.

Titkos, mély völgyén dús forrás buggyan,
tavasza illat és ősze mámor.
Telében munka, öröm és álom,
nyarában szabad ember a vándor,
erdő az otthon, erdő a sátor.

/Forrás: F. I., Tarka rét/

Balázs Béla: Felmondom a leckét

Édes, jó istenem,
Ugye, hogy te látod:
Úgy állok előtted,
Mint kicsi diákod,
Csendes énekszóval felmondom a leckét.

Édes, jó istenem,
Ugye, hogy figyeltem:
Mondottad éneked,
Mondom énekemben.
Tarka játékok közt téged tanultalak.

Ha még így tanullak
S végső leckéd meglesz,
Magasabb osztályba
Ugye feleresztesz?
Édes, jó istenem, hogy itt ne maradjak!

Balázs Béla: Az órák

Heverek a forró fövényparton.
Mellém lapul a halovány Tisza.
Szomjú kezem puha vizébe mártom,
Mint ahogy játszom szeretőm hajával.

Nagy, néma dél borul ránk izzó-kéken,
Meztelenítő mindent-felejtéssel.
Aranytűz ujjal túrja a fövényt fel
Köröttem a nap.

És felettem elhúznak az órák,
Mint idegen, szép, nagy madarak.
Sorsom, harcom, szárnyaikon hordják
Magosan szállva, távolodó dallal.

A dal lebűvöl s tehetetlen nézem,
Hogy idegenül, távol elvonul
Az én életem. - S mozdulatlanul
Heverek a forró fövényparton.

Stuart Merrill: Sápadt homlokom térdeden

Sápadt homlokom térdeden,
hol rózsaszirmok haldokolnak:
szeress, én őszi kedvesem,
tél gyászharangja kong maholnap!

Ó, enyhítsd életundorom
simogató, szelíd kezeddel!
Király-ősökről álmodom,
de te nézz föl s dalolni kezdj el.

Dúdolj dalt, fájót, epedőt,
mit messzi múltban énekeltek,
mint haltak meg hölgyük előtt
aranysisakos fejedelmek.

S míg hős-regéből elevent
teremt újra gyermeki hangod,
mely mint Rolandnak kürtje zeng,
s míg vad táncuk járják a kardok,

csak egyre vágyom, pongyolád
rózsái közt heverni holtan,
ki elorzott trónom jogát
visszavívni túl gyönge voltam.

/Ford.: Kálnoky László/
/Forrás: Az első este/

André Rivoire: Tájkép

Maradj velem, finom arcod, kicsiny fejed
hajtsd így a vers fölé: szemedben felidézek
egy alvó tájat én, dermedt lelkű vidéket,
mely szürke ég alatt borzongva szendereg.

Izlandba álmodom, vagy tán Norvégiába
e tájat, messze van, érzem, fenn Északon.
Didereg a vidék a hunyorgó napon,
és minden mintha csak hóesésre várna.

Ködön át látom, ott vagyunk ketten. Szeretsz.
Szeretlek. Semmi mást nem látok, nem tudok, csak
visszfényét sejtem én áttetsző mosolyodnak,
s hogy messze pára leng a hegycsúcsok felett:

monoton díszlet ez, egyszínü minden, éppen
olyan, akár a te elrévedő szemed,
és nincs már régen, és még meg se született,
és nem egészen ősz, és nem is tél egészen.

Az órát, mint az évszakot, se tudni már,
nincs még egész sötét, vagy nem gyúlt napvilág még?
Most terjed-é a fény, vagy növekszik az árnyék?
A láthatár fölött lágy derengés szitál.

Vajon a csillagot, napot szivünk mivégre
áhítja oly nagyon? Micsoda hiu vágy
űz bennünket, miért szorongunk, ó, mi bánt,
ha jön a félhomály, szerelmünk menedéke?

Magunkba és körénk nem álmodtuk-e tán
édességét e lágy, elmosódó szineknek,
a hamut, mely kihúnyt lelkünkre száll, a csendet,
amely a szivünkre hull a feszültség után?

Befogad minket a dolgok jósága, fájnak
neki is, mint nekünk, a sápadt díszletek,
érzékenysége egy tónak még ott remeg
csöndesen sorvadó fonnyadt lombján a fáknak.

Indul egy kicsi szél, beleborzong a domb.
Hideg van. Szürke ég borul szürke habokra.
Bámulja önmaga csontvázát egy halott fa.
Lelkünket hajtsuk-e a víz fölébe, mondd?

/Ford.: Pór Judit/
/Forrás: Az első este/

Jules Superville: A halott kedves

A dombok nyakán lengett nevetésed,
de mi lent kerestük a völgyben.

Ha most azt mondom: add a kezedet ide,
tudom, hogy tévedek, s nem vagy már semmi se.

*

Elég egy szelíd fuvalat
a halálból, akármi gyengéd,
újjászőni arcot, hajat,
amit magával visz az emlék?

Éveimmel és napjaimmal
volt szivét, az élő szivet,
megfoghatom a végzetet
félve tapintó ujjaimmal?

Hogy segítsek, tűnő halottam,
reménytelen kisérlet ez,
hogy elibém idézzelek,
mosolyod újra visszahozzam,

s hozzád értessem a platán
fölött halk hullámát a szélnek,
melyet tőlem szép semmiséged
hangtalan panasza kiván.

*

A tested színe, szád
és hajad nem egyéb
immár, mint évszakát
kereső puszta lég.

Én csontom körül élek,
magányommal tele,
és zárt csönded ölén egy
zengő pont kellene,

hadd lépjek közelebb
lényedhez valahol,
nem tudva, hol lakol,
s észreveszel-e még.

/Ford.: Rónay György/
/Forrás: Az első este/

Eugéne Guillevic: Dal

Talán bizony még el se jött,
s te már ölelni hitted őt.

Tán soha meg se született
a múltad, ő, a hitvesed.

Talán bizony karodba volt,
s te úgy beszéltél róla: holt.

Talán lángolt a teste épp,
s neked lángolt, szép volt, be szép.

Tán két tekintetet vetett -
egyet reád, s egyet kire?

Talán bizony jó volt s szelíd,
s csak te vájtál a szívedig.

Talán elvérzett véredért,
hogy te ily bűntelen legyél.

Tán megszületett, tán halott,
immár hordhatja éj s napod.

Talán bizony úgy szeretett,
hogy végleg itt maradt veled.

Ha jött, nem is ment el sosem,
és hozzád simul meztelen.

/Ford: Somlyó György/
/Forrás: Az első este/

Balázs Béla: Haza anyámhoz

Kitárul a róna.
És a halmok halkan merülnek be,
Mint a végső partok a tengerbe.
Mint a dolgok majd az idő végén
Visszaolvadnak megadón, békén
Az egy ősanyagba.

Ereszkedik az ég.
Alatta elmerül a vonatnak útja
És a gőzös füstjét lent a földön húzza.
Lehajlik a lelkem s gondolatlan, némán,
Lent a barna földön húzom magam után,
Mint a gőzös füstjét.

Haza az anyámhoz.
Nehéz béke száll rám, nehéz félálomban.
Hova, miért vittem, amit innen hoztam?
Visszamerül minden. Mily kicsik a dolgok!
Fáj a szívem. Miért? Nem vagyok-e boldog?
Milyen nagy a róna.

Váci Mihály: A ledöntött jegenye

Hazamentem. Talán otthon
anyám-varrta hűs vánkoson,
áldottad lesz árvult álmom.
Dédapáim derékalján,
nagyanyáim nyoszolyáján,
pihés párnáin pihenve
a törött test, lankadt lélek
valahára nyugtot lelhet.

Távolból, toronyirányból
érkeztem, de láttam már jól:
a lehajló láthatárról,
és az egész égaljáról,
a tüll-fátyol tavasz-tájról
hiányzott - ó, hogy hiányzott! -
valami, - csaknem kiáltott!
Valami, - az ég szeméből,
mint értelem a szemfényből:
valami a Végtelenből,
mit nem fog az értelem föl,
amit a szem nem is számol,
csak halk szívverés hiányol.
Alacsonyabb az égalja,
a láthatár szétszabdalva.
Véges lett a Végtelenség,
a Messze, mint gyöngy pereg szét.

Valamiből kevesebb van,
valami innen messzebb van.
A rögökből, a mély földből
valamit kitéptek tőből.
Az égből csak leheletnyi,
a földből csak talpalatnyi,
- s mégis az ég mily nehéz lett,
s mégis a föld mily kevés lett!
Csak csillagnyi fény aludt el,
csak ásónyom föld porlad el:
mégis sötét lett az égbolt,
s mégis a föld már megindult.
Az ég alján semmi nem hív
maradni, sem tovább menni.
Nem mutat semmi az égre,
nem biztat emelkedésre.
Nem csal semmi: vándorolni,
sem a földhöz hű maradni.

S akkor az útfordulóban
tarkón ütve tántorodtam.
Homlokommal hullottam le,
arcom széthullt töredezve.
Oszlopokat éreztem csak
akkor fájó rokonomnak.
Csak a rönk, mit vas-ék hasgat,
érzi, ami engem szaggat.
Álltam, mint az oszlop állja
a csapást, ha balta vágja.
Álltam, s mint a görcs a fában,
szívem pattogott kínjában.

Ami elém tárult ottan,
két vállam leszakította:
vállamra hullt az a szálfa,
engem zuhant az halálra.
Nagyapáim jegenyéje
ledöntve az árokszélre!
Fűrész foga rágta tőből,
tönkje sikolt, sír a földből:
gallya szárnya letarolva
sudára feldarabolva.
Ágait, a csillagfészkest,
lábbal tördelte sok részeg:
lombja - a nagy ezüst-dallam -
sárba hullott - elnémultan:
levelei fénybe mosott
arcára hullott a mocsok.
Teknővájók faragcsálták
holdringató koronáját:
- s csak bámultak rám röhögve,
mikor lehulltam a tönkre,
s tördelt arcomat zokogva
szorítottam a facsonkra.

Váci Mihály: Meleg esőben

Hajlonganak a térdeplő füvecskék,
és tapsikol sok kicsiny levelük.
Felcsilingelnek a virágkelyhecskék,
és fellélegzem én is ő velük.

Gyámoltalan kis bokrok kitipegnek
s lubickolnak a langy eső alatt:
az útilapuk vízben hemperegnek:
már én sem bírom komolyságomat.

Sikongatnak a virágágyásokban,
s paskolják egymásra a vizet
az árvácskák szemérmes izgalomban:
és gyorsan én is nekivetkezek.

Szoknyáját kényesen térdig felhúzza
a jázminbokor s tócsákban topog.
Nem állhatom meg! - a cipőm lerúgva,
közelében mezítláb pocskolok.

Együtt fürdök a füvekkel, a fákkal:
fröcskölnek ágak, lombok: - kacagok,
ha nyakon önt egy fa hűs zuhanyával:
hátam patakzik, csurom víz vagyok.

Kikurjantok a kerítésen túlra:
- "Hej! ti örökké szomjas rozsmezők!
tolongtok-e ti is így hancurozva?"
de megilletődötten állnak ők!

A rozsszálak fedetlen fejük hajtva
áznak, éretten, áhítatosan,
a nagy teremtő ihlettől meghatva,
- s a füvek közt elszégyelem magam.