Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Drégely Gábor: Vízió

A zene szól, Sorentó ünnepel ma,
A tarantella cseng a légen át,
Torquato Tasso születése napja
Vígságra, táncra most alkalmat ád.

Hej sorentói lányok, táncra jertek,
Vígan mossák a partot a habok,
Eltűrt az bánatot, keservet
Ki ide jött enyhülni - a halott.
Ninetta mia, tarantella szólít,
Nyujtsd kedvesednek bársonyos kezed,
A szerelem s a tánc varázsa bódít,
Rózsás kis ajkad csábítón nevet:
Hajtsd ölembe kis szöghajú fejecskéd,
És énekelj bűbájos dalokat,
A tarantellát így járjuk kettecskén,
Amig a húr lepattan s elszakad.

S szól a zene, a lányka járta, járja:
Távolban nézte egy beteg fiu,
Még most is mindig, mindig visszavárja,
Kis hajlékába tanyát vert a bú.
Beteg a szive és beteg a lelke,
Lantján többé szerelmi dal se kél,
Mint amikor karjával átölelte
Az a leány a holdnak fényinél.

Az a leány kergette kárhozatba
Az kergeti most is, szüntelen.
Fülébe cseng a táncosok danája
A holdsugáros nyári éjjelen.
Felé hozza a szellő lágy fuvalma
A narancsligeteknek illatát,
Fut messze, messze, távolba feledni,
Mámort keresve , mely nyugalmat ád.

De amikor a mámor szerteszállott,
Undorral tölti el a látomány,
Kopottan, halvány arccal meg-megállott
A tengerpartnak sziklapadlatán.
Már nincs ereje többé visszatérni,
Körötte mindent betakart a homály,
Kóborg az éjbe, de már csak azt érzi,
Hogy a szive táján - valami fáj.

Egyszerre csak körülnéz émelyedetten,
Felette áll egy nehéz kőkereszt,
S a rongyalak ijedten visszaretten,
S kábult agya lassan eszmélni kezd.
Világosság dereng át a vak éjen...
A temető mellett van. Szive reszket,
Az anyja szólítja őt hófehéren,
Hátán hordozva egy nagy fakeresztet.

Hová jutottál jó fiam, hová?
Az arcod sápadt, a szemed fénytelen,
Az átvirrasztott éjek nyomdokát
Viseli külsőd, ó egyetlenem!
Ruhád kopott, kalapod beütve, -
Oly érthetetlenül nézesz reám,
Szókat rebegve halkan, szemlesütve,
Mivé lettél fiam? Hová jutál?

"Ő érette jutottam kárhozatba,
Érette viselem e bélyeget,
Feledni vágytam, mámorba, homályba,
De nem lehet feledni, nem lehet.
Álomtalan végtelen éjszakákon,
Ő rablá meg legédesb álmomat,
És messze tűnt gyorsan az ifjuságom,
Bealkonyult - pedig alig virradt.

Beteg vagyok, már elfáradt a testem,
Itt fekszem összetörve, sárosan,
Oly hosszú még az út, s máris elestem,
S ragad az ár, s nem védhetem magam.
Ugy szeretnék felállani a porból,
A férgek marnak, és éget a sár.
Szeretnék élni újra, ugy mint egykor,
De nincs erőm többé felállni már."

A kápolnának megcsendült harangja,
Misét mondanak a nagy halott felett.
Tassoért szól oly keserűen a hangja,
Ki annyit tűrt, és annyit szenvedett.
Reménytelen szerelem vitte sírba,
Agyára szállt a téboly éjjele,
Ő érzi, néki is ez van megírva,
Őnéki is ez lesz a végzete.

Azt a leányt látja mindig, szüntelen.
Előtte minden, minden oly sötét.
Édesanyám! Várj engem! Én követlek!
Nem várom be a sorsnak végzetét.
Még átalcseng a tarantella hangja,
Hallod anyám? Zajongnak a habok!
Szólj érettem is Torquato harangja,
A hullámsírban nyugalom van ott.

Langy éji szellő rezgeti a fákat.
A mandolin szól, lágyan ring a hab,
Kéklő ölét a hullám ki-kitárja,
Csobban a víz, majd újra összecsap.
S vigad Sorentó, táncol szép Ninetta,
Míg elszakad a gitáron a húr.
Csak fenn a dómban a harang siratja,
Hogy meghalt egy szerelmes trubadúr!

Andor Gyula: Ha valaki üzenne...

Ha valaki üzenne értem:
Ma fáj keresztje a magánynak.
Ha valaki ma hívna: várlak!

- Ha - kinek ép úgy fáj az élet -
Árva szivével jönne hozzám,
A szivemet vele megosztanám.

Egy akárki. Névtelen senki.
Félreértett, vagy kitaszított,
Aki lelkével tüzet szitott.

Hajótört vágyak nyomorultja,
A homloka kivérzett, büszke,
Szemében holt, nagy tüzek üszke.

Megölelném. Szivemre vonnám.
Testvérkezét kezembe véve,
Megértőn néznék a szemébe.

Szivéről oszlana az éjjel,
S felszárítnám a lelke könnyét,
Nagy szivem egész melegével.

Peterdi Andor: Júliusban

Fejem fölött július napja lángol
És vigasztal hogy elmulik a nyár,
Mert lelkem ó, a szomorú szeptember
Hónapra vár.

Mikor a levél lehervad az ágról,
A fecske-raj sugaras Délre tér,
S a levegőben bús elégiákat
Zokog a szél.

És vágtat, száll, ki tudja hova, merre,
Nagy mély vizek és vad puszták felett:
Szeretném elbocsátani utána
A lelkemet.

Hogy az is szálljon, vándoroljon innen,
Pihenjen el más idegen helyen.
A sírja tenger és a koporsója
Felhő legyen.

Vihar volt ugy is melengető anyja,
Vihar táplálta, az verje agyon:
Egy viharos, kegyetlen forgatagban,
Fönt, északon!!...

Zoltán Vilmos: Távolból

Erdős hegy oldalában állok
Repkénybenőtte szirtfokon,
Körültem nyilnak a virágok,
Szellő csókolja homlokom.

És át a napsütötte tájon
Szárnyalva száll tekintetem:
Hegyeknek ormán, völgy nyiláson,
Toronytetőkön megpihen.

Gyorsabb, mint a fáradt tekintet,
A gondolat, mely tovaszáll
És mig tenálad nem pihenhet,
Egy pillanatra meg nem áll.

Nálad vagyok, bár messze tőled,
S te is gondolsz rám, jól tudom,
- Mert mintha hozna hírt felőled:
Szellő csókolja homlokom.

A hegytetőn ülök merengve
S nézem a dús virágözönt,
Felettem nyíló cserje ága
Virágait felém kinálja,
S arcomba hajlik, ugy köszönt.

Alattam halmok hosszú lánca,
S napfényben úszó tarka rét,
Fény lenn a síkon, fény az égen,
Hevét, derűjét a vidéken
A nap pazarul osztja szét.

Majd felhőt hoz a szél s a réten
Egy árny vonul át hirtelen -
Szivemben is így rejtve támad
Valami titkos, méla bánat:
Hogy mért nem vagy most itt velem!

A hegytetők még lángban állnak,
De lenn a völgyben alkonyul,
Az árnyék mind hosszabbra nyúl,
Derengő árnya nő homálynak,
S elnyelve fákat, házakat,
A lejtőn mindig felebb halad.
Távol még halmok lánca kéklik,
A napsugár elönti végig,
S a messze nyúló sík felett
Violaszín köd lebeg.
A fenyves zúg, és át a légen
Az esti szellő sírni kezd.
Lenn áll a kis falu sötéten,
Csak tornyán csillog a kereszt.
De hírt ad róla messzehangzó,
Imára hívó estharangszó,
Mely hirtelen megcsendül és
Szavára szivemen keresztül,
Mint estharangszó hangja rezdül
Az édes ráemlékezés...

Szécsén József: A mi sorsunk

Égni, égni, lobogni lázban,
Sírni, zokogni zabolátlan...
Üres papírra könnyet ejteni,
És mindent, mindent elfelejteni...

Borongni régi, elsírt nótán
Valami csöndes, őszi órán, -
Sok hosszú télen vágyni, vágyni,
Örökösen a májust várni...

Mindennap büszkén fölébredni,
S mindennap törten lefeküdni...
Égni, égni, lobogni lázban,
Sírni, zokogni zabolátlan!...

Létay Lajos: Hazudnék is

Csatangolok a faluban:
ha messze voltan is, itt voltam,
akkor is ezen az utcán,
e házak közt bandukoltam.

Fülembe itthoni kutyák
vonították szomorúságuk,
a kapunk előtt vezetett
el minden ösvény, országút.

Ha szállottam, úgy szállottam
idegen vidékre, tájra,
mint a konok, ki eleve
úgy ereszkedik vitába,

hogy nem enged: ellenei
állítsanak, tegyenek bármit:
ő kitart igaza mellett,
ha meg is győznék, - halálig.

Lehet, hogy elfogult vagyok
s kótyagos tán e szerelemben,
de ezt a hibám sohase
bánom és nem is szégyellem.

Hazudnék is, csak boldogabb,
napfényesebb lenne e házsor,
úgyse róhatom le soha
iránta a tartozásom.

Létay Lajos: Elégia

Fáj, hogy válnom kell tőletek,
kedveseim, kiket szerettem,
ösvények, dombok, erdőmély,
hova szívem hűsölni rebben,
gyermekkorom tisztásai,
hol úgy lépkedett fürge lábam,
oly gondtalan, hogy a virág
összeölelkezett nyomában.

Itt, a Mogyorós tetején
csend van, a bokrok alján gomba:
ha lehajolok, rezgőfű
s szöcske ugrik a homlokomra.
Rendre szépen lehajolok
mindenkihez, kezemet fogják
az emlékek, az emberek,
s menekvésem összebogozzák.

Szólok hozzájuk csendesen
megértik s a szívemhez állnak:
oly ünnepi hangulat ez,
mint egy derűs őszi vasárnap. -
Itt állasz, kertünk, fáidon
gyümölcs érik, hűs pincénk álma:
zümmög a ribizlibokor,
piros szájjal nevet a málna,
a diófán bújócska-hely
(levelei sercegve égnek),
bicsok, füstölgő kispipák,
csiklandozó fiatal mérgek.
Aztán az udvar és a ház
megtépem a boruló kazlat -
barlangok, pelyhes félhomály,
első ölelésem te adtad.

S te, cérnavékony kis patak,
hogy a térképen nem is látszol,
időnként felfújtad magad,
futott a rémült csordapásztor,
ríttak a kicsi malacok,
hazahajtottuk a libákat,
aztán jöttél - nagy köveket
görgettél és kidöntött fákat.
Jön veled az erdő, a rét,
mit nehéz munkánk összegyűjtött,
úgy harsogtak hullámaid,
mint győzelmes tavaszi kürtök. -

Nagy esemény volt, istenem,
nagyobb, mint most egy háború:
partjaidra kigyűlt erős
szendergéséből a falu.
Halásztunk: horgunk mérgesen
cibálta a hullámokat,
míg hirtelen elült vized,
s csak bűzös iszapod maradt.

S ott maradtunk mi is. Akár
a pocsolyákban a halak.
Hetekig semmi-semmi hír:
délben vártuk a juhokat,
este a tehéncsorda jött,
aztán bezártuk a kaput.
A szél lágyan ringatta a
meleg vacsoraillatot. -

Ó, szép idő, tündér idő,
miért kell mindig összevetnem
veled a gyérlombú jelent,
ahova mégis úgy siettem:
s ahonnan máris elmegyek,
mert vonják sorsomat a percek,
holnap tán oly öreg leszek,
hogy minden szépet elfelejtek:
homlokomról lefordul és
a földre csurran illó fényem -
röpítsetek, emlékeim,
át időn és végtelenségen!

Olosz Lajos: Szűzdacú havas

Lábnyomtalan, szűzdacú havas,
hol megdöbben a csend a röpke neszre,
hol sötétlila árnyékszőnyegek
vannak terítve a szakadékereszre,
hol fekete fenyők,
mint némán imádkozó,
magukkal leszámolt
szerzetesek, állnak,
és a szél szürke zuzmólobogókkal
int vissza a tovatűnő nyárnak:
örök bükkösök selyemavarja
- mint arany tükör -
hol hegyeket terít,
bérc, melyről ha lemereng a lélek,
el nem hervadó, tiszta kéjt merít,
patakok, mik túlharsognak mindent,
de meghallják a titkos vallomást,
égbolt, az egyetlen szeplőtlen fátyol,
felhővitorlák, halk neszek:
varázsoljatok magatok közé!
- Talán otthonabb leszek.

Szentimrei Jenő: Képeslap a sztánai csigadombról

Nagyon nyíltkék az ég itt,
Dombok és tölgyesek,
S a tölgyek dombos lombján
Harsány szajkó fecseg.
Fű közt kéken csilingel
Millió kis harang,
Imát hadar a csöndben
Az ér a sás alatt.

Csöndtemplom ez. Szent hűssel
Szívet borogató,
Alig türemlő fodrú
Nyugalmas, tiszta tó.
Bogár- s madárvilágban
Örökös lagzi áll
S örök a tor. Ölyvszárnyon
Kereng fönn a halál.

Itt a vihar se rémít.
A dombra nyargaló
Felleg lerontja mérgit
S már vágtat is, a ló!
Vasszürke-zöld uszálya
Más völgy fölött lobog
S nyílzáport küld utána
Az izzó napkorong.

Nagyon nyíltkék az ég itt
És nyájaszöld a táj.
A fák nem nőnek égig
S a fájdalom se fáj.
A zaj elhal a csöndben,
Megfúl a durva szó,
Könnyből harmatcsöpp lesz itt,
Harmatként illanó.

Csak lélegzik köröttem,
Lélegzik s él a lét,
Áldást fakaszt az átok,
Trágyát ad a szemét.
Új zöld sarjad belőle,
A réginél bujább,
De kövületté fagytak
Csúszómászók, csigák.

Így él örök jelenben
Örök jövő és múlt.
A perc a sűrű csendben
Örökúj dalra gyújt.
Nagyon nyíltkék az ég itt,
Nagyon szelíd a csend.
Nagyon kicsiny az ember,
De ember idefent.

Áprily Lajos: Ének a Küküllőhöz

Újra hallgatlak, gyönyörű Küküllő,
gyermekéveim suhogó zenéje.
Meg ne lásd árnyékom, a bús kisérőt:
ötvenöt évem.

Láss heves lázban lobogó gyereknek,
telhetetlen kedvü kalandozónak,
mint mikor zsengén rengett a habban
kisfiu-képem.

Szűz mezőid hűs magasába hangod
hívta lábam s vad zuhogók csodái,
ingolát lestem s hab alá merülő
vízirigókat.

Hányszor elcsalt gondba merült anyámtól
sok súgód s lengéd csodaszép lakója:
pettyezett pisztráng, halaid remekje,
víz leopárdja.

Tenger árját túlsuhogó morajjal
városokból vissza, vizem, te hívtál,
zsibbadó lelkembe te záporoztad:
fuss Budapesttől.

Múltba bámul s könnyekre fakad barátom,
illanó volt, mint a hab, ifjuságunk,
s részegítő, mint gyökeres martodnak:
angalitája.

Engem igéz, mint fiatal szerelmest,
lüktető sok kebled emelkedése,
s úgy súgom, hogy billegető se hallja:
Drága Küküllőm...

Halkul itt a háboru szörnyü gondja,
Víziváram véd a beteg világtól,
két erős karral fogod átölelve
jó kicsi kunyhóm.

Aki megbántott, ide jöjjön, áldom,
s békeszóval várom érkezését,
Krisztus int a murvaszagú mezőkről
s szőke, szelíd nyáj.

Isten is jobban szeret itt. A hangja
dobban olykor egyet a mély vizekben.
Azt dobbantja, szebb nekem itt az élet
s szebb a halál is.

Váradi Antal: Ősz felé

Nedves köd ül a szemhatáron,
Késett daru száll kettő-három.
Alkonyodik. Magasban állok,
A lelkem szárnyán messzeszállok.

Elszállok messze tünt időkbe,
Miket sötét ködfátyol föd be.
Legszivesebben lelkem álma,
A költöző darukkal szállna.

Mögöttem felhőfödte tájék,
Mintha a föllegekbe járnék.
Alattam sűrű felhőfátyol,
Elvész alatta mind a távol.

Igy jártam végig ezt az éltet.
Senki se várt, senki se féltett.
Mi volt? Mi nem volt? Mit se bánom...
Hajh, - köd előttem, köd utánam.

És elveszek az őszi ködbe,
Engem is a felejtés föd be.
Felejtik, hogy küzködni keltem,
Hogy éltem, sírtam, énekeltem.

Szálljunk megint le, - ott a távol
Piroslik még a nap nyugtától.
Csak vissza, vissza, le a völgybe,
Minek törni magasba, mélybe?

Előbb útobb ködfátyol föd be...

B. Gy.: Megtiltanám...

Megtiltanám a lelkemnek
Ne imádjon téged,
Megtiltanám a szivemnek,
Ne dobogjon érted,
Megtiltanám! - ha lehetne -
A csillagos égnek:
Ne ragyogjon minden éjjel,
Borulna be végleg!

Megtiltanám az álomnak
Ne hozná el képed,
Könnyben úszó szemem fénye
Ne álmodna véled,
Megtiltanám! - ha birnálak -
Elfeledni Téged:
Ha a szivem olyan nagyon
Nem dobogna érted!

Misutta K. : Ne hidd

Ne hidd, ne hidd, hogy képzelt fájdalom
Mitől felsír, felzokog dalom.

A világot annyira ismerem, -
Hogy hitem reá, nem építhetem!

Nem kerestem a bánatot soha,
És mégis az lett lelkem ostora.

Az tépte szét legszebbik álmomat,
Az állta el mindenütt utamat.

- Nehéz a lég, amelyet beszívok,
Nehéz a lét, amellyel harcolok.

Nehéz a sors, mi üldöz engemet -
Könnyű a hant lesz csak, mely eltemet.

Szávay Gyula: Az elsülyedt világ harangja...

Az elsülyedt világ harangja
Megszólal olykor a tenger alatt,
Míg a hajó az éji csendben
Mély titkú örvények fölött halad.
Jaj annak, aki hallja hangját,
Mert őt várja a mélység temploma
S viharvert csipkefodrokból vet
Rá szemfedőt a hajósbabona.

Vannak félelmes, tiszta percek,
Mikor a lélek önmélyébe száll,
És hallgatózik...dőlt világok,
Elsülyedt titkok sírhalmainál.
Hallgat...s megáll szivverése,
Hogy mindjárt, mindjárt megtörik a csend,
S az elsülyedt világ harangja,
Halálharangja, a fülébe cseng.

Sátori Gusztáv: Tudom hogy eljössz...

Tudom hogy eljössz...
Tudom, hogy föl fogsz keresni engem,
Hogy elraboljad, elvidd a lelkem,
Hogy elraboljad minden éjszakám...

. . . . . . . . . . . . . . . .

Kandallóm néma, méla fénnyel
Vonja be éppen kicsike szobám...

És akkor eljössz...
Belibbensz hozzám, tündérként, halkan,
Tűz-lihegésed hogy ne is halljam...

Tudom, hogy eljössz...
Selymes, lágy karod forrón ölel át:
Fülembe zsongod az élet dalát...

. . . . . . . . . . . . . . . . .

És itt hagysz újra, ellibbensz tovább:
Puszta reménnyel, Élet-dallal
Keresselek és ne leljek reád...

Dura Máté: Ráhajolok egy...

Ráhajolok egy nyíló rózsabokorra,
Minden ága a te neved zokogja,
Még a rózsa is megsirat,
Az is búsul utánad!
Szivemet már nemsokára,
Megöli a búbánat!

Rózsabokrom neked a bú még megárt,
Ne sirasd te azt a hűtlen rózsaszált!
Te csak virulj mosolyogva!
Akkor zokogj felettem,
Amikor majd bánatommal
Ott nyugszom a tövedben!

Remetey Dezső: Jöjj, jöjj velem!

Jöjj, jöjj velem! Hozz lángot szivedben.
Dalolok neked égő éneket.
Jöjj, jöjj! Enyhitsd a lázam csókjaiddal.
Rajongjuk át együtt az életet.

Álmodjuk át együtt az álmainkat.
S álmunk selyméből szőve a hitet:
A te mámorod mindég az enyém lessz,
Az én ihletem mindég a tied.

Jöjj! Az élet gyász özönvizében
Ott integet az öröm Ararát.
Ezer színbe játszó gyémántra váltja
Lelked tükrének könnyes harmatát.

Jöjj! Csupa zengő hymnusz lesz az élet!
Napsugarassan boldog, árnytalan.
Én leszek a te halk dalú pacsirtád,
Te leszel az én csókos madaram.

...S ha majd elszáll a sok-sok év felettünk,
És éjre válik lelkünk hajnala,
Multunk morzsáit némán összegyűjtve:
Búcsúnk egy csók lessz, egy könny, s egy ima.

Kádár Imre: Beszélő keresztek

A tarlón dús keresztek ültek,
A föld kegyes volt, terhe áldott:
Az országúton, szürke porban
Fakereszt állott megkopottan,
Szeretve s szánva a világot.

Langyos, holdas nyáréjszakában,
Hogy szellők, vágyak csöndbe vesztek,
Megszólalt a Krisztus keresztje,
És ájtatosan, és figyelve
Hallgatták a búzakeresztek:

- Hogy lesz majd egy villámos éjjel,
Föld reng, orkán zúg, lator vér dől,
Hogy megindulnak a keresztek,
S akik ma hordják a keresztet,
Azok szegnek majd a kenyérből.

...És lassan múlt a nyár. A földről
Sorra eltüntek a keresztek,
De Krisztus csak tovább beszéle,
S fedetlen, véres szent fejére
Szitáló, ólmos cseppek estek.

Beszélt az éjbe, szebb időkről,
Hol mindenkinek lessz mit enni,
Kalász, napfény, csók mind azé lessz,
Ki ma darócos, koldus, éhes...

Vihar járt. Nem hallgatta senki.

Majer Lajos: Levél...

Ha nálad lennék virágos szobádban
Hol mosolyodat s könnyeidet láttam,
Hol a te kegyes szüz Máriád
Meghallgatja az esteli imád,
Fejed vállamra hajtva kéz a kézbe
Csókodtól égő ajkam így mesélne:
"Egy álmot láttam szépet és nagyot,
Istentől jött, mit lelkem álmodott.
Oszlott a felhő, nap sütött az égen,
Enyém voltál már az én feleségem,
Mint két vidám, két bohó nagy gyerek
Igy kezdtük el a szebb, új életet.
És hová irigy kandi szem nem téved
Serényen épült egy kis fészek.
Meghitt kedélyes három, négy szoba,
Két boldog ember csendes otthona.
S hol enyém-tiéd váltig ösmeretlen,
Közös tulajdon - miénk volt ott minden.
Csak te vagy enyém és én a tied,
És jussa ránk már nincsen senkinek,
És az a fészek utcasorról nézve,
Mintha csak szólna, pajkosan mesélne.
Az ablakokban muskátli virág,
Mitül azon, egy boldog szép világ.
Meséből lopva, valóságos álom.
Én ahogy átölelem kicsi párom.
Úgy élünk ott és nincs egyetlen szavunk,
Egymást átölelve némán hallgatunk.
De egyet érzünk, az a kicsi fészek
A mennyből lopta el az üdvösséget.
A két boldog ember ha az éj leszáll,
A szüz Mária képe előtt áll,
S mig imádkoznak hozzá mind a ketten,
Csak mosolyognak boldog önfeledten.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Csak álmodom, de lelkem újra él,
Egy szebb jövőben bizik és remél,
Mert az a szép s verőfényes álom,
Valóra válik ugye édes párom?
Ha új tavaszt vár ez a nagy világ,
Ha újra nyilik majd a sok virág,
A mi kis fészkünk álljon akkor készen,
A Mindenható minket ugy segéljen!

Horváth István: Mint a száraz katáng szára...

Jön a tavasz, melegedik,
s bánatom nem elegyedik.
Nem ér hozzá semmi öröm,
szívem falát vággyal töröm.

Hej, határom, telkem, házam!
Itt a melegben is fázom.
Cifra utcák, kőház-hegyek,
úgy néznek, mint kivert ebet.

Más íz még a levegő is,
szúrósabb itt tán a kő is.
S ha a madár dalt csicsereg,
sírni késztet, könnyem pereg.

Nyugodalmam nem találom.
Nem vigasztal, csak az álom,
amint altat s hazaviszen
köd-csónakon, árnyék-vizen.

Álmaimban a valóból
szállok, mint a kihullott toll,
megelőzök vihart, szelet,
s lehullok a falum felett...

Apám nyitja már a kaput,
édesanyám elémbe fut:
ezüsthajú két vénember,
szeretetük csodás tenger.

Nincs feneke, és a partja
széleit a halál tartja.
Addig terjed, míg az élet.
(Hej, csak álom ringat vélek!)

Kutyánk, a vén, körülcsahol,
körtefámon rigó dalol.
Megcsillan az ekém érce,
köszönt a bükkerdő bérce.

Két ökröm meglapogatom,
s ők nyalnak, míg simogatom.
Gyümölcsfáim összesúgnak,
és a méhek körülzúgnak...

Hej, emlékek, vágyak, álmok!
Ködhajtók, ti szélbe-szállók,
ringassátok el a lelkem
ott azon az ősi telken.

Takarjátok el a vermet!
Takarjátok a keservet,
hogy én bujdosóvá lettem,
hogy az ég is más felettem,

hogy már szégyen a harisnyám,
nincs más, csak vándortarisznyám,
s mint a száraz katáng szára,
hányódom a nagyvilágba.

Erdő, mező rezdül, ébred,
csak az én szívemben dermed
búbánatos bujdosásom,
s téli szél a sóhajtásom.

Kosztolányi Dezső: Magánbeszéd

Az életet szerettem. Azt, ami lüktet,
azt, ami vágtat a vér rohamán.
És sziveket gyüjtöttem. Elhanyatló,
kedves főket, jó aggok kékerű,
áldott kezét, kisgyermekek csodás,
seprős-pillájú, büvös szemeit.
Mostan természetesen kiabálok,
izgága dühvel csapkodom üres
kezem. Jaj, jaj én eszelős
gyüjtő, felsült, rossz üzletember,
nagyralátó fajankó, mit miveltem?
Gyüjtöttem volna inkább szivtelen,
durva követ, goromba vasércet
halomra rakva, mind-mind itt maradna
vigyázva elfogyó életem hideg
vigyorral, mint zsugorit az arany.
De megvesztem azért, ami elveszendő,
imádtam én a legtöbbet, ami széthull
s romlandóbb, mint a málna, vagy a hal.

Bartalis János: Reggel

Ezüstpor-e,
ami a völgy felett szitál?...
Nézd - a vén hegy
fehér subában áll.
Ébred a reggel.

Patakok folynak,
az árkok tele vízzel.
Kicsi falum, így vársz?...
Zölden hajlik az ág.
Leng a búzavetés.

Mennyi víz, fű, zöld -
bársonyos hajlás,
és mennyi tűz,
mint szívemben a vágy,
mely nem hal meg soha.

Imhol, nézd:
a mezők, a kertek,
ösvények, utak...
A jól ismert, lábtaposta dűlők
mind egybefonódtak!

Párizs, Róma színei elhalnak,
de szülőfalunk képei
szívünkben örökké élnek.

A vonat mindjárt megáll.
Ez itt az állomás.
Itthon vagyok.
Az elröppent fecske visszaszáll,
nézi a régi fészket.

Hol van a kicsi ház?
Meg sem ismerem már.
Új lett, új a világ.
Az évek, a napok egymás fölé léptek.

Ezüstpor-e,
ami az Olt felett szitál?...
Vagy szemünk
elködlő képe vibrál
a vén fák felett?...
Az erdők hegye rózsasugárban áll.
A gyermekarcú dombok
- a falu mögött -
csillogva remegnek.

Ébred a reggel.

Olosz Lajos: Köszönet az ágyai erdőnek

TŐZMISKE, ÁGYA, SZINTYE, KERÜLŐS
határán kanyargott a lusta, szőke Tőz.
Mindkét partján kék erdő sötétlett.
Őstölgyek alatt a nappal is sötét lett.
Kertünk lenyúlott az erdő közelébe.
Csalogatott csodáival titokzatos mélye.
Ahogy cseperedtem, beljebb-beljebb merészkedtem.
Minden nappal jobban szerelmese lettem.
Nefelejccsel szegett Tőz-parton hevertem.
Hal után villanó jégmadarat lestem.
Láttam a borzot megtérni várába,
réti sast felszállni a legmagasabb fára,
alkonyatkor őzeket jönni itatóra, cammogó emséket
fürdeni a tóra,
erdőnyiladékon fenséges aganccsal
szarvasbikát állni égnek szegett nyakkal,
szálerdőn sompolygó vörössárga rókát,
fészkére leszálló szénfekete gólyát.
Hallottam kurrogni erdei szalonkát,
jajgatni felhők vonuló vadlibát,
csalogányok éjféli Mozart-áriáját,
az égbe fúródó pacsirta trilláját,
illatozó rétek kabócazenéjét,
rezgő fűszálaknak selyem zizzenését.
Szaggattam szamócát, szedegettem szedret,
csokorba virágot, világszépet, ezret.
Megittasodtam akácok, hársak illatától,
gyöngyvirág, ibolya, menta italától,
napsugár fényétől, alkony bíborától,
bodor bárányfelhők opálos fátylától.

Ezt a sok-sok kincset mind az erdő adta
és az a szomjas, álmodozó
gyermekifjú kapta,
akit elkísértek alkonyatszálltáig,
esthajnali csillag égregyúlásáig,
harangkondulásig.

Szentimrei Jenő: Körvadászat

Enyém volt minden, erdők sűrű sátra,
Mezők szűz zöldje, berkek rejteke,
Források titka, melyekhez felváltva
Vezetett szomjam. Most enyémek-e?

Én tudtam mindent, mi e kis világban
Szívdobbanás és lélekrezdülés,
Jövőt kőről lőre építő lázban.
Poszton talált harc és béketűrés.

Mind semmi volt. Az elviselhetetlent,
A lehetetlent én nem ismerém.
A sors, ha egyszer szolgálatra felkent,
Semmi próbája nem lehet kemény.

A könnyebbik részt én nem választhattam.
Gyönge lehet más. Nekem nem szabad.
Félút nem út. Én egészre hivattam.
Egész embert kívánt a feladat.

Sziklás tisztásra így hozott fel lábam,
Mocsoktalan és megtöretlenül.
Előttem köd és sűrű köd utánam,
Ember nem állt még ilyen egyedül.

Körös-körül csend. Mintha dermedt volna
Bennem s köröttem az egész világ.
Mi ez? Elzúgott volna már a torna?
Beteljesült minden erdélyi vágy?

Kik sápadoztunk meddő álomkoszton,
Most jóllakottan elheverhetünk?
Ezért volt minden? Nyílt csata és ostrom
Már ostoba véráldozat nekünk?

Jaj, ez a csend csendebb minden halálnál.
Jaj, ez a csend az üldözött vadé.
A néma ösvényt minden kanyarnál
Mindjárt pecér-húrrá riogja bé.

Bármerre lépj, hajtók kerítnek körbe,
Menekvés nincs. Itt kell hullanod.
Örök-űzötten, félholtra gyötörve.
Így pusztul itt mindenki, aki jobb.

Hiába várnál kegyelemlövésre,
Számodra nincs golyónyi kegyelem.
Itt nem kerülhet sor kenyértörésre,
Van orv kaptány s jól álcázott verem.

Hogy harcolhatna testvér testvér ellen?
Nem elég, ha a testvérszív süket?
Akinek tetszik, győzhet ama Jelben,
A Pilátusok mossák kezüket.

Sziklás tisztáson, jártányi erővel,
Ki tudja, még meddig vonszolhatom,
Szívemben a jövőtlen jövővel,
A küldetést? Csak az irtózatom

Nő, nőttön-nő, s minden lépésre tágul
Szememben a halálos rettenet
És kérdezem, mint szélütött, ha kábul:
Erdélyben minden út ide vezet?

Júdások nélkül is elárultatván,
Kereszt nélkül is megfeszíttetik,
Aki nem ült farizeusok balján
S naponta újra eltemethetik?

Ha ez a végzet, én ezt is betöltöm.
Így édes csak a keserű pohár.
Így lesz teljes szabadság csak a börtön
S haláltól így megváltás a halál.

Szávay Gyula: Testvére lelkem az éjszakának...

Testvére lelkem
Az éjszakának,
Mely rejtve véd:
Olyan magányos,
Olyan merengő,
Olyan sötét.

Csillagja is van,
Hideg sugárral
Mely ráragyog, -
Harmatja is hull,
Tükrébe néznek
A csillagok.

Mint idegenben
Magában álló
Két jó rokon:
Keressük egymást,
Kisérjük egymást
Hallgatagon.

Ha jő a reggel,
Lelkembe lopja
Az éj magát,
És ott virasztja,
És ott sohajtja
A napot át.

S bántó zajával
Ha végre, végre
A nap letűn:
Én borulok most
Az éjszakának
Keblére, hűn.

Egymás szivébül
Kimélve, félve
Titkot lopunk,
S hűs balzsamán a
Könnyebülésnek
Megosztozunk.

Ő gyászol engem,
S lombok fülébe
Súgja regém:
Harmatkönnyekkel
Virágit addig
Behintem én.

Beszélgetünk, és
Nem hallja senki
Szavunk neszét:
A mi beszédünk
Jelekből álló
Szellem-beszéd.

Kérdőn mereng el
Rajtunk az Isten
Csillag-szeme:
Hogy nagy könyvébe
Beírni rólunk
Mit kellene?

Csillagsugárból
Szövődik ím egy
Tündéri kép:
Perczig vakít, és
Utána minden
Még feketébb...

De haj, a Gönczöl
Magasra hágott,
Közelg a regg:
Kémény tüdőkkel
Túl már a város
Fel-felpiheg.

Megbillen ágyán
A részeg lepke
S fordulgat ott,
,Madárka csirren,
Szegényke rosszat
Álmodhatott.

Kicsiny madárkám,
Fordulj te is meg
S új sort pihenj:
Ha látsz álmodban
Aranykalitkát:
Belé ne menj!

Testvére lelkem
Az éjszakának,
Mely rejtve véd:
Olyan magányos,
Olyan merengő,
Olyan sötét.

Szép Ernő: A gesztenye pelyhe

Esik a hó, nézd!
Májusba! délbe!
Hisz a nap süt
A liliomokra.
Jaj persze, tavasz van
A gesztenye pelyhe
Szabadul a fáról
Úgy mintha tavaly vón.
Mi hajtja nem értem
Oly csenddel iramlik
Irúlva pirúlva
Mint késett konfetti
Az elaludt bálon.
Hopp pedzi az arcom,
De drága kis érzés
Hogy viszket utána.
Oly jó most megállni
A szemem betenni
Mosolyba borulni
Egy édeset nyelni
Alélva csalódni
Hisz álom az élet,
Hisz élet az álom.

Kosztolányi Dezső: Temetők

Nézd a temetőket,
mily roppant kövérek,
milyen virágosak,
legyektől, lepkéktől
hogy zengenek és mily
vidámak a fényben.
Jaj pedig mit ettek?
Csontot, húst, agyvelőt,
anyákat, apákat,
apró gyermekeket.
Mégis mosolyognak.
Repedő bendővel,
torkig jóllakottan,
zsírosan, pogányul
mégis hogy nevetnek.
Mint mindent túlélő,
komisz aggastyánok,
kik már mindent tudnak,
kik már mindent ettek
és bő ebéd végén,
szörnyű élet után
bölcsen adomáznak.

Gellért Oszkár: Könnyecske vár

Ülsz, sírva fölöttem,
S egy könnyed
Lehúnyt szememre cseppen.
Könnyecske vár, hogy meglássa magát
Tükörben tükörét, csillag csillagát.

Ülsz, sírva fölöttem,
S egy könnyed
Lehúnyt szememre cseppen.
Pilláján megül, hű társára vár,
Fészkében alszik az, hűtelen madár.

Ülsz, sírva fölöttem,
S egy könnyed
Lehúnyt szememre cseppen.
Rányitom. Késő. Pilláján megül,
Vár, vár, himbálva. S lepereg egyedül.

Szép Ernő: Holnap

Holnap ha nincs több ifjúságod
A fejed mondd a falba vágod
Szaladsz majd hajadonfőtt a járdán
S óbégatsz csődületben állván?

Bukdácsolsz ájulsz és remegve
Kapaszkodol minden gyerekbe
Belékötsz majd az élő fába
Azt rázod rángatod hiába?

Kérvényt hajítsz fel tán a napra
Rárontasz a rendőrre papra
És rúgsz harapsz habzol dühödve
Míg hurcolnak s eltűnsz a ködbe?

Vagy majd monoklit kensz szemedbe
Utolsó könnyed úgy szeded le
S hűlt sóhajod a rend javára
Ráfúvod a szivar havára?

S élcet hajtasz s vihogsz erővel
Szemközt a bűvös úri nővel
Gerinced ej ha! mint a létra
Tekinteted kacér rakéta.

Simmizni kelsz ha bezabáltál
Lerészegít az a csinált bál
Szemed megfúl, kicsap a nyelved:
Lehet csupasz bőrt tenyerelned.

Ugye! s kisütsz majd minden reggel
Frissen beretvált két füleddel
Bajuszkád közt francia festék
Fogaid márvány sírkövecskék.

Tavaszt lehell, ha nem is ingyen,
Chipre a nyakon, parfum az ingen
S majd a brijjantín dúsan adja
Kamasz fényét rongyos hajadra.

Ó képedből szerveznek újat
A ráncaidban dúló újjak
Tyhű strimflid masnid be betyáros
Ismer mint a rossz pénzt a város.

A masszőrt óra hosszat tűröd
Nyűtt hangod cukron köszörűlöd
S a szent ösztönt gerjeszted daccal
Tanároktól javallt labdaccsal.

Suttyomba hörgesz és kehelgetsz
Lépcsők után hülyén lehellgetsz
De csámpálsz télben rózsa arccal
Mert az be lesz rózsázva kvarccal.

Kényes leűlés meg felállás
Félórás fontos fogpiszkálás
Orrtörlés is vagy fertályóra
Mintha vallásos aktus vóna.

Sajtok primőrök és likőrök
Vizek porok: bendői őrök
Soha egy jaj, soha egy álom
Soha egy vágta a halálon!

Látlak ha csókod kedvesítni
Elfordúlsz ajkad nedvesítni
S les a tükör, szemedbe mondja:
Csaló te, szörny, te dög, te ronda.

Nem jobb vón mondd míg hortyogsz kéjjel
A guta rajtad ütne éjjel
Vagy míg egy csíz visít epedve
Kővé vált szíved megrepedne.

Sárközi György: Tavaszi reggelek

Ébredéseim immár egyre szebbek: a félignyilt ablakon át
Boldog bomlással özönlenek szobámba az aranykardos sugár-katonák,

S a bódító illatokkal s bódult döngésekkel teli
Levegőből riadva hullanak rám a kerge fecskék kürtjelei.

Konok szemem alázkodva nyílik: a világ csupa fény, csupa szín,
Tavaszi reggelek ostromában tárulnak átalkodott kapuim,
Kigyúlt zászlók piros lobogása veri fölpattant szivem,
Ellenséggel ilyen mélyrehajolva nem békült még senkisem.

Ellenséggel, vagy megtért szeretővel: hiszen éh szivünk úgy remeg,
Mint mikor távoli szobákból sietnek a szerelmesek
Egymás felé, s közöttük minden ajtó s minden fal és akadály
Lángba borul s belőlük sem marad más, csak két forró, piros, puha száj.

Legtöbbször megnézett

• József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
• Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
• Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
• Simon István: Mirza (1570)
• Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
• Romhányi József: Nyúliskola (1338)
• Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
• Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
• La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
• Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
• Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
• Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
• Arany János: Mátyás anyja (577)
• Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
• La Fontaine: A holló és a róka (513)
• Móra Ferenc: A didergő király (507)
• Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
• Weöres Sándor: Galagonya (460)
• Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
• Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)