Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Walther von der Vogelweide: Vigyázzatok még jókorán...

Vigyázzatok még jókorán,
keresztény, zsidó és pogány,
kik rettegve gondoltok ama napra!
Sok jelet láttunk, mely szerint
eljő Krisztus urunk megint,
miképp az Írás értésünkre adta.
Kibicsaklott fénye a napnak
és árulás hinti a magvat
megrontván országok sorát,
a gyermek rútul elárulja atyját,
a testvér megcsalja a testvért,
a kámzsás keresztényiesség
földre kacsint, nem égre lát,
győz a vakdüh, a jogot veszni hagyják,
Ideje megjavulni hát!

/Ford.: Orbán Ottó/

Walther von der Vogelweide: Nem tudom, szeretsz-e...

Nem tudom, szeretsz-e,
azt tudom csak, égek én nagyon.
Szemed a szemembe
mégse mélyed, ez a bánatom.
Hölgyem, halld, tekintlek
vággyal hát, megintlek:
nagy gonoszság bújt beléd.
Sok a terhem, vidd te felét!

Híredet vigyázod,
szép szemed rám azért nem tekint?
Ha javamra szánod,
nem panaszlom föl többé e kint.
Elkerülve orcám
de rám áhitozván
süsd a földre szemedet,
köszönnöd ha másként nem lehet!

Ha végigtekintek
mindenen, mi élőknek vigasz,
egy világi kincset
látok, Téged, ez már így igaz.
Kényes-kecses alkat,
számos nő akadhat,
deli szépség és jóravaló,
nálad jobb is - de te vagy a jó.

Úrnőm, vedd eszedbe,
víg gyönyörben tölthetnénk napunk!
Egyikünk szerelme
kórság, ha nem szeret másikunk.
Kín a vágy magába,
de kettőzve drága
kéje létünknek: nyilát
külön egyőnkön se üsse át!

/Ford.: Orbán Ottó/

Walther von der Vogelweide: Csüggedt szemem szögezve a sorsra...

Csüggedt szemem szögezve a sorsra
vélik tán sokan, hogy csüggedek:
bizom én, hogy gyötrelmem adósa
boldogsággal dúsan megfizet.
Jóra jót ha ő felel,
álnokok szitka nem érhet el.

Irigységük öröm lesz viselnem,
kérlek, Úrnőm, tedd, hogy így legyen,
okkal célozzon fullánkjuk engem,
boldogságom lássák irigyen.
Vond napom derűbe, így
öröm lesz nekem, mi kin nekik.

Asszony és Barátnő egy alakban,
nincs ennél nagyobb jótétemény!
Bizzam-e, hogy eljön, ama napban,
amellyel kecsegtet a remény?
Édes Barátnőm neve,
de örök az Asszony érdeme.

Úrnőm, örömömben, halld, kiáltok,
csak terjeszd ki rám kettős kegyed!
Két alakban, amit én kinálok,
császár sem ad oly kincset neked:
Barátod s Szolgád leszen,
Asszonyul ha Barátnőm veszem.

/Ford.: Orbán Ottó/

Walther von der Vogelweide: Eltökéltem, holtig hallgatok...

Eltökéltem, holtig hallgatok,
s most dalba kezd az énekes.
Jó emberek vettek rá, azok,
kiket követnem érdemes.
Szólj nekik hát, fájdalom,
segitsék kinom eljajongni s kedvük tölti majd dalom.

Halljatok hát csúfságos csodát,
hogy jutott tönkre egy szegény:
asszonyom, a gőgös meg se lát,
kit becsessé daloltam én.
Hire bár dicső neki,
bolond, hiszen a néma dallal hire is nyakát szegi.

Elátkozzák százszor is e nőt,
ha kinom szótlanná pofoz.
Fennen kik dicsérték azelőtt,
szidják, mivelhogy most gonosz.
Szivek száza oly nagyon
örvendezék nagy kegyességén, bánják majd, ha elhagyom.

Kegyelmes mikor volt s nem hamis,
ki ápolá, ha nem magam?
Ellenem bármit forraljon is,
egyet tudjon az oktalan:
ha befogad az az öl,
dicsőséget nyer életemtől s belepusztul, ha megöl.

Szolgájaként lett hajam fehér,
ifjabb, mint most, ő sem lehet,
mégis, mert hajamra ült a dér,
növendék kéjre vet szemet.
Szedd a lábad, ifju úr,
erős kezeddel, friss vessződdel lásd el irgalmatlanul!

/Ford.: Orbán Ottó/

Walther von der Vogelweide: Elégia

Én Istenem, sok évem vajon hová loholt?
Éltem, vagy életem csak álom csalása volt?
Amit valóra vettem, mind csak csalóka fény?
Ó, jaj nekem, hogy úgy van: csupán aludtam én.
Most aztán felriadtam, és azt sem ismerem,
mi régen ismerős volt, akár a tenyerem.
A táj s a nép, kit ismert a futkosó gyerek,
ma: idegen vidékek, idegen emberek.
Sok fürge kis barátom ma lomha-lábú vén.
Szántó a rét, fa nincsen a rengeteg helyén.
Még jó, hogy megmaradtak a régi patakok,
azt hinném máskülönben, hogy magam sem vagyok.
Alig köszön, ki egykor derülten üdvözölt,
ilyen borús nekem még sohasem volt a föld.
Oly gyorsan elfutottak a régi víg napok,
akár a tengerárban az illanó habok,
el, mindörökre, jaj!

Ó, jaj, hogy minden ifjút a gond keresztje nyom!
Kik egykor lelkesültek vidulva, szabadon,
ma súlyos gond epeszti. Jaj, úgy bánt engemet,
akárhová tekintek, ma senki sem nevet.
Táncos, dalos napoknak örökre vége van,
nem élt még jó keresztény ilyen siralmasan.
Bús szalag vonja gyászba a női homlokot,
ékes lovag ruhája parasztosan kopott.
Rómából szép hazánkba jöttek kemény szavak,
van ok, hogy mind a lelkek itt búslakodjanak.
Úgy fáj - ó, messze-szállott, sok drágaszép napom! -
a kacagást sírásba kell már torzítanom.
Madár ma bút az erdőn mi gyászunktól tanul,
csoda, ha vén szívemre a bánat fátyla hull?
De zsémbemnek mi haszna? Feddő szavam mit ér?
A földi jók vadásza elveszti túl a bért.
El, mindörökre, jaj!

Ó, jaj, hogy megzavarta kedvünk egy csalfa kéz!
Vígságunk búra fordult, epére vált a méz.
Csal a világ: mutatja szép, tarka köntösét,
de titkos belsejében, mint a halál, sötét.
Vigaszt keress, ha bűne szívedre lelhetett,
kis bánás nagy bűnöktől megmenti lelkedet.
Lovag, a célra gondolj, az üdvösségre csak,
a vaspáncél tiétek s a villogó sisak,
a szent kard jó paizzsal, mely vésszel szembenéz.
Bár én, szegény, lehetnék keresztes jó vitéz!
Ott én is megkeresném vitézi zsoldomat,
nem földet és aranypénzt, mit úrgőg osztogat:
koronát, égi fényűt, hordozna majd fejem,
mit zsoldos is kiküzdhet a dárdás harcteren.
Ó, hogyha már mehetnék a cél felé hajón!
Dalolnám, hogy "dicsőség!" - sosem sírná a szóm:
Jaj, mindörökre, jaj!

/Ford.: Áprily Lajos/

Walther von der Vogelweide: Veszendő világ...

Veszendő világ, jaj neked!
miket s miket nem cselekedsz:
keserves azt hang nélkül elviselni!
Mived csaknem szégyentelen,
tanúm az Ég, le nem nyelem!
Utálatot kelt bennem valamennyi.
Becsületed, egy csepp, maradt-e?
Még egy kis örömöt se adsz te,
hogy éljünk vele néhanap.
A kegyes-szívűhöz mért vagy goromba?
Babért a fösvény érdemel csak?
Világ: a vétked oly nagy:
festeni szavak nincsenek!
Hűség, igazság csúful sutba dobva:
a jó tisztesség holtbeteg.

/Ford.: Szedő Dénes/

Walther von der Vogelweide: Hajtogatták nekem a vének...

Hajtogatták nekem a vének,
hogy sose volt szomorúbb a világ,
sohase volt örömökben szegényebb,
s folytattam velük haragos vitát:
papolják bármi gyakran,
nem adhatok hitelt.
Beszédük ingerelt.
Velük így civakodtam,
de csak alulmaradtam,
s közben az év letelt.

Csodák csodáját látom én:
többre viszik az érdemtelenek
és boldogulnak szépszerén.
Ha így haladsz, világ mi lesz veled?
Így oszt Isten jutalmat?
Egyiknek észt adott,
másiknak pénzmagot.
Énnálam holmi gazdag
tökfilkót többre tarthat,
ki bölcs, de szegény vagyok?

Ezek, mivel jól ment nekik,
süketek voltak mind a panaszomra.
De akadnak még, akik
odafigyelnek s hajlanak szómra.
Az Úristen segéljen
a gyötrött szíveken,
s mindenkit boldoggá tegyen,
hogy bú, baj véget érjen.
Bár másíthatnék az enyémen!
külön búm van nekem.

/Ford.: Kálnoky László/

Walther von der Vogelweide: Már zokon ne vedd, Világ...

Már zokon ne vedd, Világ,
hogyha kérem díjamat.
Több dicsőség, több virág
illet engem, szebb szavak.
Víg s keserves élet -
mindkettőt kiméred:
mindent, hölgyem, csak tőled remélek.

Benned sok kincs rejtezik,
egyik enyém lesz, enyém.
Megszolgálom - már meg is
szolgáltam, úgy érzem én:
jó, rossz pillanatban
melletted maradtam,
amióta szívem néked adtam.

Hogy kövesselek, Világ?
Utad folyton tekereg!
Itt akarnál hagyni hát?
Kanyargok én is veled.
Egyek vagyunk ketten -
mért is hagynál itten?
Ettől, tudom, szíved visszaretten.

Mért fordultál ellenem?
Bennem jó szándék lakik.
Szárnyát bontó szellemem
érted ég s viaskodik.
Többet mért kívánnál
forró, tiszta vágynál,
mely szívemben lüktet és reád vár.

Tégy, amint kérem, Világ:
bölcs elmék útjára térj!
Balga új erkölcs reád
romlást hozna - tőle félj!
Régi erkölcs fénye
bárcsak visszatérne,
áldást hintve az új nemzedékre!

/Ford.: Képes Géza/

Walther von der Vogelweide: Bottal ifjú lelket...

Bottal ifjú lelket
senki nem nevelhet:
annak, ha erkölcse jó,
botnál többet ér a szó.
Botnál többet ér a szó,
annak, ha erkölcse jó:
senki nem nevelhet
bottal ifjú lelket.

Jól ügyelj a szádra:
ifjak fő szabálya:
zárd szorosra ajtaját,
gonosz szó ne hágja át.
Gonosz szó ne hágja át,
zárd szorosra ajtaját:
ifjak fő szabálya:
jól ügyelj a szádra.

Jól ügyelj szemedre,
nyíltan s rejtekezve:
szemed csak a jót vigyázza,
ne nézz a gonosz szokásra.
Ne nézz a gonosz szokásra,
szemed csak a jót vigyázza:
nyíltan s rejtekezve:
jól ügyelj szemedre.

Jól ügyelj füledre,
mert bolond leszel te:
vigyázz meg ne rontsanak
lelkedben hamis szavak.
Lelkedben hamis szavak,
vigyázz meg ne rontsanak:
mert bolond leszel te:
jól vigyázz füledre.

Jól ügyelj: e három
károdra ne váljon:
nyelved, szemed és füled
gyakran hamis, vak, süket.
Gyakran hamis, vak, süket
nyelved, szemed és füled:
károdra ne váljon,
jól ügyelj: e három.

/Ford.: Keresztury Dezső/

Walther von der Vogelweide: Ifjú, akárkiféle vagy...

Ifjú, akárkiféle vagy,
bölcsességre tanítalak:
a földi kincs után ne áhítozzál!
Hanem megvetned sem szabad.
Megszívleled tanácsomat?
Biztos lehetsz: lelked javára szolgál,
Továbbá halld, szavam hogy érvel:
ha jobban gyűlölöd, miként kell,
itthágy, és örömöd halott.
Ha meg túlzón képes lennél imádni,
becsület, lélek odaveszhet.
Tehát tanításom kövessed:
dobj a mérlegre jó latot,
s így mérd, minden érzékkel a határt ki,
melyet rég a Mérték szabott.

/Ford.: Csorba Győző/

Walther von der Vogelweide: Ha jó nedvű, nemes növényt...

Ha jó nedvű, nemes növényt
nevel üde kertjében,
oltalom nélkül az okos
kertész ne hagyja azt.
Őrizze játszó fiaként
és ápolja serényen:
szivének örömöt okoz
s benn jókedvet fakaszt.
Irtsa a feltörőben
lévő gyomot időben,
mert nagyra nő különben.
Vigyázzon, a cselre kész
gaz messzi ne indázzék:
nyesni ne tétovázzék
palántájáról, másképp
munkája kárbavész.

/Ford.: Eőry Attila/

Walther von der Vogelweide: Ahogy ma áll a nagyvilág...

Ahogy ma áll a nagyvilág, szerencsés ember az,
ki húsz komája közt csak egyet lel, ki hozzá hű s igaz:
az ember egykor öt között bízvást hármat talált.
Óh jaj világ, ma benned felcsap az árulás az égig,
s kór kezdi ki a lelket, aki síkos ösvényedre tér itt,
s gonoszságban nyomodba jár, mert álnok vagy s csalárd.
Panaszkodunk, a vén a sírba hull s nem ér meg új nyarat,
pedig van itt e földön nagyobb panaszra ok,
hiszen meghalt a hűség, a becsület s a jog.
Az ember él fiában, ezeknek magvaszakadt.

/Ford.: Tóth Bálint/

Walther von der Vogelweide: Ó, mennyi vágy s remény veszett el...

Ó, mennyi vágy s remény veszett el
az ifjuság multával, Istenem!
A gond elszállt a zord telekkel,
s mi szép, azt hittem, nyáron meglelem.
Ezt hittem, s azt, hogy jobb lesz egykoron,
s ha gyérül egyre vigaszom,
örülni tán még van remény.
S bár ezt sugallta vágyam,
nem vígadtam vidáman,
s reményemnél hűbb voltam én.

S ha bárki eszerint itél meg,
boldognak engem senkisem hihet.
Kit kedvel s úgy segít a végzet,
hogy hölgye vágyon kér s nyújt szívet,
az boldog, s örvend annak módfelett,
mit én, jaj, el nem érhetek.
Ne gúnyoljon ki engem az,
akit viszontszeretnek,
én is lennék beteltebb,
de nincs számomra ily vigasz.

Csak akkor boldog nő s a férfi,
ha egymáshoz mindig hüségesek!
S úgy szép, ha mindkettő megérti,
hogy egymást méltókép becsülje meg.
Áldott legyen, ki így él, vallom én,
akit kitüntet oly erény,
hogy hű, mert viszontszeretik,
s ezt őrzi is szívében.
Légy áldott nő, ki mélyen
megérted buzgó híveid.

Sokan gondolják, balgaság, ha
egy hölgynek szentelik tán magukat,
s nem fogják fel, hogy úri dáma,
kit szolgálnak, mily méltóságot ad.
A léhát nem sarkalja vágy, se rang,
s vidítja egyszerű kaland,
de az, ki méltóságra tör,
hódolva úri hölgynek
oly nagy rangot köszönhet,
hogy büszkén nézhet rája föl.

Uristen, mit hisz az, ki így ér
el mindent, olcsón s érdemtelenül?
Sivárabb nincs a léha szívnél,
s ki így szeret, őszintén nem hevül,
s nem érzi azt sem, hogy szolgálni szép.
Ilyet nemes hölgy semmikép
sem tesz, s oly férfi vár csupán,
ki büszke és erényes.
Csak balga asszony érez
vágyódást ostobák után.

/Ford.: Berczeli A. Károly/

Walther von der Vogelweide: Bár lehetne részem...

Bár lehetne részem az, hogy rózsát
tépjek a Kedvessel egymagamban!
Víg játékkal telnének az órák,
hívemmé tenném nyájas szavammal.
S ha kellő időben csókot adna
égő piros ajka,
szívem kínja megszünnék azonnal.

Mit használ méz szó? Mit használ ének?
Mit a női szépség? Mit javak?
Ha nincs híve a szív örömének,
féktelen gonoszság járja csak,
s a világ eltér rangtól, erénytől,
jó bőkezüségtől:
víg s vitéz szívek megagganak.

/Ford.: Keresztury Dezső/

Walther von der Vogelweide: Honnét hatalmad, szerelem...

Honnét hatalmad szerelem:
mitől vagy ily mindenható?
Ifjú, vén: mind erőtelen,
kibúvó nincs, se csel, se szó.
Az Úristent magasztalom,
hogy gúzsod kösd reám, mert most már jól tudom,
hol szolgáljak hűségesen.
Szilárd és hű leszek: királynő, légy kegyelmes,
néked szenteljem életem!

/Ford.: Görgey Gábor/

Walther von der Vogelweide: Szívem beh vidám lenne most...

Szívem beh vidám lenne most,
de egyedül örülne tán,
mert, ha mindenki bánatos,
hogy is lehetnék én vidám?
Mutogatnának sanda ujjal,
ha nem barátkoznék a búval.
Így kegyükben megmaradtam, nem néznek rám irigyen.
Hát nem nevetek, csak, ha nem
láthat közülük senki sem.

A szívem tája lopva fáj,
ha elgondolom, egykoron
mily örömmel zengett e táj.
Jaj, feledni nem tudom,
beh vidám volt az ember élte,
s ujjonghatott a gyönyörű május fényiben.
S ha most a kor ilyen komor,
fáj, hogy mást láttam egykoron.

/Ford.: Tóth Bálint/

Walther von der Vogelweide: Nyájasan pihent...

Nyájasan pihent
egy ifju szép vitéz
kegyes úrnője karján,
s már kelt a virradat,
a párás messzeségen
fényét borítva szét.
Az asszony így beszélt:
"Nap, miért sietsz odafent?
elűzöd tőlem a párom -
velem miért nem marad?
Amit szerelemnek hívnak,
de hamar bánatba vész!"

"Jó úrasszonyom,
szűnjék bánatod:
fáj tőled elszakadnom,
de titkunk kivánja így.
Ládd, a hajnalcsillag
bevilágol élesen."
"Ne menj még, édesem,
beszéded fájdalom,
ha szeretsz kímélj, halgass
és gyötrelembe ne vígy!
Mondd, miért sietnél?
Bántasz, láthatod."

"Úrnőm, ha parancsolod,
még itt maradok veled,
mondd el sietős szavakkal,
mi nyomja szívedet,
hogy majd a leselkedőkön
túljárhassunk ma is."
"Barátom, ne szomoríts:
míg újra ölel karod,
sok súlyos óra vár rám,
mint győzzem nélküled?
Ne hagyj soká magamra,
így töltöd kedvemet."

"Ha talán hiába vársz:
nem tőlem függ, tudod.
Ha egyetlen napig kell
tűrnöm távolod:
nem távozik a lelkem
tetőled percre sem."
"Gyere vissza, kedvesem,
és mindig rám találsz,
ha soha meg nem ingva
hűségedet hozod.
Jaj, szemem világa!
már reggeli fény ragyog."

"Minek piros virág,
ha tőled válni kell,
én édes egy barátném?
mind csak annyit ér,
akár a vadmadárnak
a téli jeges napok."
"Én is így sírok -
ó, örök nyomorúság!
és nem látom végét,
hogy meddig várlak én?
Maradj , pihenj egy percet,
szívemhez közel!"

"Reggel van, asszonyom,
parancsold: menjek el.
Hogy jóhíred megóvjam,
mutass utat nekem.
Már az őr elzengte
ébresztő dalát."
"Hát nincsen jobb tanács?
Szód igaz, tudom.
Jaj, fájdalmas parancsom,
hogy téged küldlek el!
Kitől lelkem kaptam,
őrködjék lépteden."

A lovag már lóra szállt,
de szíve ott maradt.
Szép hölgyét messze hagyta,
s az sírt-rítt nagyon:
mindig hűség fogadta
sok nyájas kegyét.
Az asszony így beszélt:
"Ha ébresztő kiált,
naponta, hajnalonta
felkelti bánatom.
Megint magam maradtam,
viselve vágyamat."

/Ford.: Weöres Sándor/

Walther von der Vogelweide: Nem hágy a vágy nyugton sosem...

Nem hágy a vágy nyugton sosem:
s hogy Szépem éke-e,
döntse ezt el most az egyszer Ámor.
Légy, Szépem, ékem: s lásd sebem,
s ám nézz le érte, de
versemet ne vesd te meg, ha vádol.

Ó ne enyhe
büntetéssel
sújtsd a nőt, ki, lásd,
tönkre tett, bár
nincsen vétkem.
Szégyenszemre
tűnök én el,
hogyha kéjt, csodást,
ő sem ad már.
Még reménylem!
Jóság jót ád s meglehet
lesz még kegyképp köszönet
érte, s bár oly távol jár, közelről
int megint, s én értek majd e jelből.

/Ford.: Berczeli A. Károly/

Walther von der Vogelweide: Egy új nyár, édes, új idő...

Egy új nyár, édes, új idő,
szép vágy, szerelmi őrület,
szivemben most versengve nő,
s reményt hoz, hogy boldog lehet:
hogy majd nagyobb öröm fog át,
mint a madarak víg dala:
a női szépség dalnokát
a díj nem hagyta el soha.
Akkor leszek legboldogabb,
ha úrnőm adja díjamat,
ki szép hölgyek legszebbike,
s szép alakját báj lengi be.

Szépségetek teljes szinét
a báj adja meg, asszonyok:
s ha benned még erény is ég,
szép hölgy, szivünk kivánni fog.
Bájjal a szépség lángragyúl,
mint foglalatban drágakő,
s ha ez jó szivvel párosúl
a hölgyben, úgy lesz teljes ő.
Férfi lelkét ez gyújtja fel,
s ki érte bátran elvisel
fáradtságot, szerelmi terhet,
szívörömről az énekelhet.

Öröm szítja annak szívét,
ki mellett szelíd asszony áll:
s hogy ujjonghat, ha benne még
több kedvességre is talál.
Az örömben gazdag marad,
akkor is, ha perc válni hív:
lehet-e öröm gazdagabb,
mint hű vágyban ha vár a szív,
s betölti tiszta tűz, szemérem:
férfi ki őt őrzi szivében,
s zengi boldog dicséretét,
azt bölcsnek mondja majd a nép.

Mire jutna a férfi, ha
egy hölgyért nem versengene:
bárha az nemet mondana,
lelke, teste csak nyer vele:
egy kedvéért tesz kedvesen,
de más kedvét is megnyeri,
az boldogitja szivesen,
ha ez nemet mond is neki.
Tudja jól, ki derék s nemes,
öröm, tisztesség titka ez:
kit szép hölgy szerelme kisér,
gaztett, bűn ahhoz fel nem ér.

/Ford.: Tóth Bálint/

Walther von der Vogelweide: Két szemével szerelemre gyújtva...

Két szemével szerelemre gyújtva
szívem elevenébe talál:
látnám többet, mily szerencse volna!
tartoznék hozzá örökre már!
Szolgálom rabszolgaként,
csak hinné szívem ígéretét.

Keblem mélyén hízlalom a búmat,
őt elhagyni sosem akarom.
Titkon együtt képzelem magunkat,
késő éjjel, fényes nappalon.
Mégsem lehet így sosem,
mert úrnőm ezt nem akarja, nem.

Hűségemet ha így viszonozzák,
sose bízzék benne más lovag.
Hidd el, tűrné szitkaimat inkább,
mintsem únos rajongásomat.
Jaj, miért teszi ezt, minek?
Még kicsi bennem a gyűlölet.

/Ford.: Görgey Gábor/

Walther von der Vogelweide: Hadd lám, mi is a szerelem...

Hadd lám, mi is a szerelem?
Sejtem már ugyan, de ennyi nem elég.
Mondja, kinek nem rejtelem,
oktasson ki: mért, hogy olyan kínnal ég?
Ha igazi, jó nagyon:
és ha fáj, hát akkor az nem valódi.
Hogy nevezzem? Most már aztán nem tudom.

Hogyha mégis igaz volna,
amit én csak sejtek, mondjátok:" Bizony!"
A szerelem két szív dolga,
ha egyenlőn osztoznak rajt: itt vagyon.
Ámde, oszthatatlan az,
bár egyetlen szívben soha meg nem férhet:
úrnőm, segíts már megtudnom, mi igaz!

Úrnőm, nehéz az én terhem:
most segíts rajtam tüstént, ha még akarsz.
Ha hiába eped lelkem,
mondd ki nyomban, s nincs többé szerelmi harc,
újra szabad leszek én.
Ám gondold meg jól, mert buzgóbb hitvallója
szépségednek nem akad e földtekén.

Megvetés jár a hűségnek?
Kínomért elvárná: néki jut gyönyör?
Felmagasztalom úrnőmet: -
ő meg, kiforgatva szómat, meggyötör?
Balga sejtés az ilyen!
Látni-vak, szóra-siket, mit is beszélek?
Már hogy látna, kit vakít a szerelem?

/Ford.: Vajda Miklós/

Walther von der Vogelweide: Hogy a nyár megérkezett...

Hogy a nyár megérkezett,
s gyönyörűn tarkállt a gyep
ezernyi virággal,
mikor zengett a madárdal,
mentem, mendegéltem,
s egy hosszú rétre értem:
tiszta vizű csermely fakadt ott,
s erdő szélén kanyargott,
hol a csalogány dala hangzott.

A forrásnál magas fa,
s én álmot láttam alatta.
Nyugalmat a nagy melegben
a forrásnál kerestem:
takarjon be a hársfa
lombjának hűvös árnya.
A forrásnál lepihentem,
minden bajomat feledtem,
s álom szállt a szememre menten.

Arról álmodtam én,
hogy az egész világ enyém,
hogy a lelkem a mennyben
lebeg pihekönnyen,
miközben a testem akármit
tehet itt lenn, amit áhít.
Rosszul a sorom sose ment.
Az Ég a tudója, mit jelent:
soha szebb álmot, annyi szent.

Aludtam volna örökre ott,
de egy varjú, az átkozott,
éppen károgni kezdett.
Járjon a varjúnemzet
úgy, ahogy én szeretném!
Odalett szép szerencsém.
Elűzte hangja az álmot,
de ha követ találok,
tudom, hogy utoljára károg.

Egy ősz anyó, csuda vén,
öntött vigaszt belém.
Esküt is tett a szavára,
s álmomat valahára
ekképp fejtette meg
(bölcsek figyeljetek):
Kettő meg egy, az legalább
három: s így folytatta tovább:
hüvelykujjam sem kutyaláb.

/Ford.: Kálnoky László/

Walther von der Vogelweide: Hogyha kél a sok virág...

Hogyha kél a sok virág a fűben,
mintha fölnevetne mind a napra,
pirkadatkor, május-reggelen,
s hogyha szólnak egyre gyönyörűbben
madárkák - más kéj tán akadna,
mellyel mindezt összevethetem?
Ez mennyország, szinte-szinte!
Mégis van jobb, pontosan tekintve,
s megnevezem, mi szebb nekem,
ami szememnek tetszik, és
szívem boldog, ha nézhetem.

Hogyha látsz finom, udvari nőt,
szép ruhában már, s fejdíszesen,
míg mulatni társakat kutat,
kísérettel, vígan - nézd meg őt,
hogy' tekint szét illedelmesen,
s hogy' ragyog túl mindent, mint a nap!
Május is nyújt kellemest -
mégis, ily tündöklőt, mint e test,
mondd meg, ád-e májusunk?
Otthagyjuk a virágokat,
s a drága hölgyre bámulunk.

Nos, kétkedtek, hogy nem így igaz tán?
Menjünk május örömünnepére,
hisz most hozzánk díszben érkezett!
Nézzetek rá és a nőkre aztán:
hogy versenyben célhoz itt ki érne,
s hogy jobb rész enyém-e, döntsetek.
Hogyha rászorítanának:
kettőjük közül egyet kívánjak,
gyorsan döntenék nagyon!
Ó, május úr, légy március bár,
az úrnőt érted nem adom!

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Walther von der Vogelweide: Ó, boldog óra...

Ó, boldog óra, melyben megismertem,
ki meggyőzte szerelmem s bátorságom!
Akkép övé azóta szívem, lelkem,
ahogy csak kegyének győzelmét kivánom.
Hogy tőle távol már nem élhetek,
az ő tiszta szépsége és jósága okozta,
meg piros szája, ha rámtekint mosolyogva.

A jókra, nemesekre, kedvesekre
fordult már bennem ész éd sziv, ugy érzem,
hogy az vinné ügyünk jó végezetre,
ha szép erényét megnyerném egészen.
Hogy kívánom e földi életet,
az ő tiszta szépsége és jósága okozta,
meg piros szája, ha rám tekint mosolyogva.

/Ford.: Keresztury Dezső/

Walther von der Vogelweide: A pusztaságot is mily tarkaság lepi...

A pusztaságot is mily tarkaság lepi!
Az erdő - meg kell mondanom -
még sokkal gazdagabb szépségekkel teli.
A rét, az járt ám jól nagyon.
Üdv hát szorgos buzgalmadért, nyár, üdv neked!
És mert én szüntelen csak téged dicsérlek,
hát te is vigasztalt, sírót, kérve-kérlek:
tudd meg, mi kínoz engem: kit én imádok, nem szeret.

El nem felejthetem a Jót s nem is fogom:
eszembe se jut más egyéb.
Míg számról dal fakad, mindegyre hallatom
új és méltó dicséretét.
Később több szóval is, most ennyi elég legyen:
hogyha rátekinthet, boldogság a szemnek,
s erényről ha zengve-zengnek,
az boldogság a fülnek. Így hát üdv néki, s jaj nekem!

/Ford.: Csorba Győző/

Walther von der Vogelweide: Szivem most oly kedvvel telik...

Szivem most oly kedvvel telik,
hogy már csodáknak képzelem kinyiltát:
mert könnyen megtörténhetik,
hogy vágyaimra végre úrnőm irt ád:
s megérve majd szerelme birtát,
lelkem a napba fellebeg. Királyném, boldogits hát!

Már hányszor megtörtént velem,
hogy az örömtől szikra gyúlt szememben,
mihelyt e szépség megjelen.
A tél gyötrelme sem jutott eszembe.
A téltől bújna minden ember,
s úgy tetszett, mintha télből is miránk május nevetne.

Im, ezt a boldog éneket
küldöttem el úrnőm tiszteletére.
S bár elmaradt a köszönet,
szolgáljon csak őnéki örömére.
S ám búsitsa szivem cserébe:
baj az, ha néha kint okoz? Örömre váltja végre.

Eltántoritni a világ
szép álomtól hiába is kivánna.
Ha elszakadnék tőle, hát
szivem ily tisztaságra hol találna,
ki álnokká sohase válna?
Dicsérem őt, ki szép, miként Heléna és Diána.

/Ford.: Jékely Zoltán/

Walther von der Vogelweide: Hogy engem szeretsz-e...

Hogy engem szeretsz-e,
nem tudom: én szeretlek hiven.
Csak az bánt, hogy egyre
elnézel felettem hidegen.
Kedves, intlek arra,
nem jó az efajta
szerelem, mint a tiéd.
Nehéz a terhem, vedd a felét!

Óvatos vigyázat,
hogy szemed nem vidul arcomon?
Ha javamra válhat,
felpanaszolni sosem fogom.
Arcomat kerülve
(bár kénytelen tűrve)
süsd a földre szemedet,
igy köszönts, ha másként nem lehet!

Ha végigtekintek
mindenen, mi szivemnek vigasz,
csak egy drága kincset
látok, Téged, ez már igy igaz.
Nemes fényt mutatni
számos nő akad, ki
bátor, szép, jóra való:
akad jobb is - de te vagy a jó.

Úrnőm, vedd eszedbe,
tölthetnéd-e vélem kedvedet?
Egy kedves szerelme
semmi, ha a másik nem szeret.
Kin a vágy magába,
de kettőzve drága
kincse két szivnek: nyilát
külön egyőkön se üsse át!

/Ford.: Orbán Ottó/

Walther von der Vogelweide: Telünk oly zord...

Telünk oly zord! megnőtt a baj s a kár:
hol máskor kedves dal visszhangja száll,
az erdő s rét most elhagyott, sivár.
Bár látnám, hogy útján lapdázva jár
sok lány s a sok madár is dalolna már!

Beh átaludnám az egész telet!
Csak morgok rá most, ha felébredek,
mert kemény még s jószága rengeteg.
De iszkol majd, ha május közeleg,
s ahol most hó van, virágot szedek!

/Ford.: Eöry Attila/