Két nagy család élt szép Veronába,
ez lesz a szín, utunk ide vezet.
Vak gyűlölettel harcoltak hiába
s polgárvér fertezett polgárkezet.
Vad ágyékukból két baljós szerelmes
rossz csillagok világán fakadott
és a szülők, hogy gyermekük is elvesz,
elföldelik az ősi haragot.
Szörnyű szerelmüket, mely bírhatatlan,
szülők tusáját, mely sosem apad,
csak amikor már sarjuk föld alatt van:
ezt mondja el a kétórás darab.
Néző, türelmes füllel jöjj, segédkezz
és ami csonka itten, az egész lesz.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az Érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet
És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés
És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.
Fáradt vagyok: jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!
(66. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Gyolcs, fehér s lágy, mint a sarju,
Fátyol, éjszín, mint a varju,
Illatos kesztyű s botorka
Álca, arca és orra,
Füstölő, valódi gyöngyű
Karperec, nyakék, kösöntyű,
Pruszlik, főkötő, aranyszál,
Mind, amit leányka használ,
Nyakfodor-rúd, csat, tű, minden,
A babátok kaphat innen.
Hát, legények, vegyetek,
A lány sem kér egyebet,
Vegyetek.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Egy nyári naphoz hasonlítsalak?
Te kedvesebb vagy és megnyugtatóbb:
hisz lágy bimbók közt durva szél arat,
s szorongatók az őszi dátumok:
az égi szem majd perzselően int,
majd aranyára felhő fátyla hull:
szilaj szeszély vagy vastörvény szerint
mindaz, mi szépség, rendre megfakul:
de hervadatlan a Te friss nyarad,
szépséged kertje mindig zöldelő,
Halál fölötted győztes nem marad,
örök sorokban fényed egyre nő:
míg ember szája szól és lát szeme,
él majd e versem, és élsz benne Te.
(18. szonett)
/Ford.: Mészöly Dezső/
Ha a merengés édes ünnepén
együtt ülök a mult árnyaival,
sóhajt bennem a sok vesztett remény
s elmúlok: sír ujra a régi jaj:
és noha nem szoktam, megkönnyezem
egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,
s felzokog a rég-megölt szerelem,
s köddé vált arcok fájnak, messzi képek,
és tűnt bánatok új bánata hasgat,
s ahogy kín kínra feltámad megint,
bús számláját sok panaszolt panasznak,
nem először, fizetem ujra mind.
De, ha közben eszembe jutsz, barátom,
nincs veszteségem, és a gyász csak álom.
(30.szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Dal a Vízkeresztből
Gyere hát, te halál már!
Befed itt feketén ez a föld:
te tűnő lehelet szállj!
Ez a kőszívű lányka megölt,
cipruskoporsóm, szemfedőm
vár már reám:
nem vitt el még ily szenvedőn
senkit a halál.
Ne tegyen koszorúkat
a barát se sírom fölibe,
legyen itt szomorú, vad
hol e csontot a hant födi be,
ne tudja az se, kit temet,
ki eltemet: hű szerető se lelje meg
testemet.
/Ford.: Radnóti Miklós/
Dal a Vízkeresztből
Óh, drága, állj meg, kár szaladnod,
óh, halld a nótám: hű galambod
dala földről égbe kel.
Várni? lesni? Soha többé:
az este a szeretőké:
tudja minden siheder.
Mi a csók? Ma! Sose holnap!
Ma nevetsz, hát ma karollak!
Kétes álom a világ.
Halogatva hűl a kedved.
Csókot, édes, huszonegyet -
mert repül az ifjuság!...
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Dal az Ahogy tetszikből
Zúgj, tél, zúgj, viharozz,
nem lehetsz oly gonosz,
mint az emberi szív:
nem látni, hogy ki vagy,
nem látni a fogad,
mikor belénk hasít.
Hajhó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:
a barát elárul, a csók csupa méreg:
hajhó, tavasz ébred!
Oly édes az élet!
Fagyj meg, keserü ég,
fagyodnál jobban ég
az a kín, az a seb,
mellyel a rossz barát
emléke üti át
a csalódott szívet.
Hajhó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:
a barát elárul, a csók csupa méreg:
hajhó, tavasz ébred!
Oly édes az élet!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Dal a Lóvátett lovagokból
Kakukk:Ha százszorszép és szarkaláb
meg kék ibolya, sárga som
meg hamvas-pelyhes barkaág
virít a völgyi tájakon:
kakukk ül akkor fönn a fán,
s a házas-embert gyötri ám:
Kakukk!
Kakukk! kakukk! - ó, fertelem! -
hideg fut át a férjeken.
Ha zab-szár sípot fúj a pór
és víg pacsirta-szóra kél,
ha csóka párzik, gerle szól,
s a lányok inge hófehér:
kakukk ül akkor fönn a fán,
s a házas-embert györti ám:
Kakukk!
Kakukk! kakukk! - ó, fertelem -
hideg fut át a férjeken.
Bagoly:Ha már virít a jégvirág,
s markába Dick nagyot lehel,
ha Tom behordja mind a fát,
s a sajtárban fagyott a tej,
s az út jeges, s a vére se forr -
éjente szól a vak bagoly:
Huhú!
Huhú, de víg a hangja, haj,
míg szurtos Janka sört nyakal!
Ha szerte-széjjel szél fütyül,
s a tisztelendő úr kehes,
ha hómezőkön varjú ül,
és Marcsa orra vérveres,
s a tűzön forr az almabor -
éjente szól a vak bagoly:
Huhú!
Huhú, de víg a hangja, haj,
míg szurtos Janka sört nyakal!
/Ford.: Mészöly Dezső/
Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek
hatalmát is bús romlás töri le,
ily dühvel hogyan birkózhatna meg
a szépség halk, sziromnyi ereje?
Óh, hogy állja az Idő, a napok
zord ostromát a mézillatú nyár,
ha érckapuk gőgje is összerogy,
s mállik a zúzhatatlan sziklaszál?
Szörnyű gondolat! Mi mentheti meg
az Idő kincsét az Idő elől?
S ha szépséget meglopni siet,
gyors lábait mely vaskéz tartja föl?
Egy se!...vagy csoda lesz, s a fekete
tinta neved fénnyel ragyogja be.
/Ford.:Szabó Lőrinc/
Júlia szobája
Jön Romeo és Júlia
Júlia:
Már menni készülsz? Messze még a reggel.
Ne félj, szerelemem: nem pacsirta szól!
Csalogányunk csattog minden éjjel:
Amott tanyáz a gránátalmafán.
Hidd el, szívem, hogy csalogány dalol!
Romeo:
Pacsirta szól, a reggel hírnöke.
Nem csalogány az! Nézd, kelet felől
A felleget irigy sugár szegi:
Az égi gyertyák elfogytak, s az ormon
A hetyke nap lábujjhegyen lebeg.
Ott vár az élet, itt vár a halál.
Júlia:
Az ott az égen nem hajnalsugár:
Egy üstökös-csillag ragyog feléd,
Hogy fáklya-módra kísérjen ma éjjel
és Mantováig fénybe vonja utad.
Maradj, szerelmem, nem kell még sietned!
Romeo:
Hát fogjanak meg, öljenek meg inkább:
Mit bánom én, ha Júliám akarja!
Nem szürkület dereng, csak visszavillan
Hold-istenasszony sápadt homloka:
Nem is pacsirta hangja zengeti
Fejünk felett a mennybolt íveit!
Maradni édes, elköszönni fáj.
Döntöttél rólam. - Üdvözlégy, Halál! -
Beszélj, szerelmem, hosszú még az éjjel.
Júlia:
Dehogy, dehogy! Siess, csak most ne késs el!
Pacsirta hangja szól ilyen sikoltva,
Fület-szívet tépőn, keservesen.
Miért mondják, hogy lágy az éneke,
Ha oly kemény, hogy tőled elszakít?
Mondják, szemet cserélt a rút varanggyal: -
Mért nem cserélhet inkább éneket?
Letépi rólam édes karjaid,
S nászunk felett zeng véres hallalit. -
Siess, ott fenn a fény, a fény kigyúl!
Romeo:
A fény, a fény! - S rám vaksötét borul.
A dajka jön
Dajka:
Úrnőm!
Júlia:
Tessék!
Dajka:
Anyádasszony készül bejönni hozzád.
Hajnal hasad. Légy résen, édesem!
El
Júlia:
Tárulj, ablak! Zárulj le, életem!
Romeo:
Isten veled! Egy csók - és vége van.
Leereszkedik
Júlia:
Elmégy? Szerelmem, férjem, egyuram!
Üzenj nekem minden nap, minden órán:
Egy kurta perc - egy hosszú év nekem.
Jaj, mennyi-mennyi év lesz vállamon,
Míg Romeomat újra láthatom!
Romeo:
Isten veled, szívem! Mihelyt lehet -
Akárkivel, de hírt adok neked.
Júlia:
Azt gondolod, találkozunk mi még?
Romeo:
Találkozunk! és mind e fájdalom
Egy szép napon csak édes tréfa lesz.
Júlia:
Jaj, Istenem, egy sejtelem gyötör...
Amint ott lenn állsz, úgy nézel reám,
Mint egy halott a kripta mélyiről.
Káprázom, vagy valóban oly fehér vagy?
Romeo:
Hidd el, te is fehérnek látszol innen:
A bánat issza vérünk...Áldjon Isten!
El
Júlia:
Gonosz Szerencse, céda vagy, tudom!
Ha céda vagy, hát mit akarsz vele?
Hisz ő: a hűség. Légy hozzája hűtlen!
Ne tartsd soká szorító karjaidban:
Küldd vissza nékem!
/Ford.: Mészöly Dezső/
( A "Macbeth" - ből)
Tőr az, amit ott látok? Markolattal
kínálja magát. Jöjj, hadd kaplak el!
Nem, nem sikerül. Pedig itt ragyogsz!
Végzetes kép, nem fog el a tapintás
éppúgy, ahogy a látás? Vagy csupán
lelki tőr volnál, üres képzelődés,
melyet a tüzes agyvelő vetít ki?
De hisz itt vagy, oly kézzelfoghatóan,
mint ez, melyet kirántok:
oda mutatsz, ahová megyek és
amit ragadtam, épp olyan a fegyver.
Szemem a többi érzék betege
vagy mindegyiknél különb: egyre látlak
s vért izzad a markolatod s a pengéd,
mely előbb tiszta volt. Nem, nem lehet: csak
a véres munka szoktatja magához
a szememet. - Most halottan hever
a fél föld, és rémképek gyötrik a
függönyös álmot, boszorkahad áldoz
a sápadt Hecaténak, és a csontváz
Halál, melyet felvert óraüvöltő
őre, a farkas, lopakodva, így,
Rarquinius rabló lépteivel
megy, kísértetként, a célja felé.
Te, szilárd föld, ne halld, hol jár a lábam,
mert köveid is kifecsegik
s megtörik az éj néma iszonyát...
De ő csak él, míg fenyegetem - óh,
a tett tüzére jeget fúj a szó!...
Megyek s megvan: a csengő tettre hív.
Ne halld, Duncan: a hang, mely most sikoltott,
az eget nyitja eléd, vagy a poklot!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
(Az "Ahogy tetszik"-ből )
.....Színház az egész világ,
és színész benne minden férfi és nő:
fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
életében, melynek hét felvonása
a hét kor. Első a kisded, aki
dajkája karján öklendezik és sír.
Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
táskás nebuló: csigamódra és
kelletlen mászik iskolába. Mint a
kemence, sóhajt a szerelmes, és
bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
Jön a párduc-szakállú katona:
cifra szitkok, kényes becsület és
robbanó düh: a buborék hírért
ágyúk torkába bú. És jön a bíró:
kappanon hízott kerek potroh és
szigorú szem és jól ápolt szakáll:
bölcseket mond, modern közhelyeket,
s így játssza szerepét. A hatodik kor
papucsos és cingár figura lesz:
orrán ókula, az övében erszény,
aszott combjain tágan lötyög a
jól vasalt dendi-nadrág: férfihangja
gyerekessé kezd visszavékonyodni,
sípol, fütyül. A végső jelenet,
mely e furcsa s gazdag mesét lezárja,
megint gyermekség, teljes feledés,
vak, süket, buta megsemmisülés.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Bármit tettél, ne bánkódj: tüske van
a rózsán, ezüst forrásban iszap:
nap s hold elé felhő és árny suhan
s rút rák él a bimbó selyme alatt.
Mind tévedünk: én is, mert képbe zárom
s így oldom önkényed tetteit,
s magam rontva vétkedet magyarázom
s túlzott mentéssel túlzom bűneid:
értelmezem érzékiségedet
(az ügyész véd): szívem ím pörbe száll
szívemmel, mert szerelem s gyűlölet
benne oly polgárháborúban áll,
hogy kényszerére keserű bajomnak
cinkosa vagyok édes tolvajomnak.
(35. szonett/
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Óh, mennyire megszépíti a szépet
az édes dísz, hogy nemes, igazi!
A rózsa szép, de szebb, még szebb az édes
illattól, mely körüllebegi.
A vadrózsa épp oly mély tűzben izzik,
mint a fajrózsák párfőmös zománca,
s nyáron, ha bimbók álarca nyílik,
épp oly tüskén épp oly kacér a tánca.
De mert kincse csak tűnő tarkaság,
csak él, s hervad, nem nézi senki sem,
s magába hal. Más az édes virág:
édes párlatba hal át édesen:
s így illatozik, majd, gyönyörű gyermek,
ha elhervadsz, dalomban hű szerelmed.
(54. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
- Részlet a Troilus és Cressidá- ból -
Óh, Pandurus! ha mondom, Pandurus -
Ha azt, hogy reményem vízbe hullt,
ne válaszold rá, hogy hány ölnyi mélybe
süllyedt alá! Őrjöngök Cressidáért,
mondom én, s te bólintasz: csakugyan szép:
szemét, haját, a mozgását, az arcát
és hangját öntöd szívem nyílt sebébe:
s a kezét kezded, óh, hogy a kezéhez
képest minden hó tinta és csak a
saját szégyenét írja: s hogy fogása
mellett érdes a hattyúpehely és a
tapintás lelke goromba parasztkéz:
ezt mondod szerelmemre, s ez igaz, mind:
de, így szólva, olaj s balzsam helyett
vágyvert sebeimbe a kést viszed, mely
ütötte őket.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Gyűlölj, ha akarsz, ha valaha, most:
most, hogy a világ munkámba köt:
balsors cinkosa, fejem ma taposd
s ne jövendő hóhéraim között:
lebírt fájdalom hátvédje, az élre
ne akkor törj, ha már győzöm a gyászt:
ne hozz esős reggelt viharos éjre,
halasztva a tervelt megrohanást.
Ha el akarsz, hagyj, de ne majd, mikor
már végzett a sok kis keserűség:
rohammal jöjj: hadd igyam, bárha forr,
a balszerencse legvadabb dühét:
és sok más kín, mely ma vigasztalannak,
vesztésed mellett majd nem látszik annak.
(90. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Szerelmed és szánalmad leveszi
homlokomról a botrány bélyegét:
mit nekem mások ítéletei?
csak född te hibám, lásd te, ami szép!
Te vagy mindenkim, s küzdök: te ítélj,
dicséretet és kifogást te ossz:
nem élek másnak, más nekem nem él
érc-lelkemre hatni, hajó, ha rossz.
Idegen szavak gondját én olyan
örvénybe dobtam, hogy kígyó-fülem
hízelgésre és gáncsra csukva van.
Nézd, közönyöm hogy terjed, végtelen:
lelkem úgy fog, úgy őriz odabenn,
hogy mindenki holtnak hisz kívülem.
(112. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nézd, mikor emeli égő fejét
keleten a kegyes fény, a szemek
feléje fordulnak s a visszatért
szent felségen hódolva csüggenek:
s mikor, mint erős, érett ifjú,a
meredek égi ormon halad át,
még mindig földiek imádata
figyeli arany zarándoklatát:
de mikor a csúcsról, mint gyönge agg,
fáradt szekerén éjnek dől megint,
alacsony útjára már nem tapad
a régi hűség, s másfelé tekint:
dél s este közt téged is megtagad
a tisztelgő szem, ha nem lesz fiad.
(7. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Hogy ő tied, nemcsak azt fájlalom,
pedig megmondhatom, nagyon szerettem:
hogy te övé, az a fő-bánatom,
az szúrt sokkal mélyebbre a szívemben.
Drága kínzóim, ekképp mentegetlek: -
te szereted, tudván, szeretem én is:
s a lány szintúgy csak kedvemért gyötör meg,
barátom csókját tűrve, mely enyém is.
Elveszítlek? A nő kapja veszteségem.
Őt vesztettem? Barátom lelte meg!
Egymást nyerik, ha pusztul dupla tétem,
s ők értem rakják rám keresztemet:
de ez gyönyör: barátom velem egy:
bús kéj! a lány így csak engem szeret.
(42. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
De komor tél volt tőled távol élnem,
ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
a vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez az eltolt idő:
a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
özvegy méhe a holt férj magzatát:
e dús özön mégis szinte apátlan
gyümölcs és csak árvák reménye volt,
hisz minden csak veled örül a nyárban
s ahol nem vagy, ott a madár se szól:
vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
sápad, telet sejt és borzongva bólong.
(97. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Bűnöm: szerelmem: s hogy gyűlölsz: erényed:
bűnöm gyűlölöd, bűn-szülte szerelmem:
óh, mérd csak helyzetemhez a tiédet,
s nem lelsz okot, megróni: vagy, ha lelsz, nem
a te ajkadról, mely bíbor díszét
már éppoly sokszor meggyalázta, mint én,
s volt szívek hamis frigyein pecsét
s kamat-élősdi mások ágya-kincsén.
Legyen jogos úgy vágynom rád, ahogy
vágyad, mint szemem téged, másokat les,
ültess irgalmat a szívedbe, hogy
irgalmat kapjon irgalmad, ha nagy lesz.
Kérhetsz még olyat, mit ma te nem adsz meg,
s akkor tán a saját példád tagad meg.
(142. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Van új az agyban, amit toll leírhat
s mintádra nem formált hű szellemem?
Van-e új szó, új tétel, mutatni, mily nagy
benned a kincs s bennem a szerelem?
Nincs, édes fiú, ahogy pap misézik,
mondom mégis az örök szöveget:
én s te: nem látom réginek a régit:
mint először volt, oly szent szép neved.
Friss díszében az örök szerelem
nem méri az évek súlyát, porát,
nem hisz az arc sorsos redőiben
s ifjú apródnak tudja vén korát.
Mert vágya rügyét látja ma is ott,
hol idő s külszín csak romot hagyott.
(108. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nem öregedsz szememben , szép barátom:
amilyennek először láttalak,
ma is oly szép vagy: fagyával a fákról
három tél szórt le három dús nyarat,
három szép tavaszt kevert sárga őszbe
a gyors idő, balzsamos április
háromszor lett vad, júniusi hó, s te
ma is az vagy, mi akkor, üde-friss.
Pedig suhan a szépség, észrevétlen,
ahogy óralapon a mutató:
arcod színe is, mely látszatra tétlen,
illan, s talán az én szemem csaló.
Ezt félve, halld, jövendő távola:
előtted meghalt a szépség nyara!
(104. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Renyhe Múzsa, hogy pótold a mulasztást,
fested-e már az Igazat a Szépben?
Kedvesemé a Szépség s az Igazság:
ahogy te is: rangodra ez az érdem.
Felelj, Múzsa! Vagy- mondod - színigaznak
nem kell színezés, mert színével egy?
A szép nem ón műve, de igaz alkat,
s legjobb a legjobb, ha nem kevered?
Mert nem szorul rád, maradj néma? - Ne
mentsd így csönded: hisz neked van erőd,
hogy aranyos sírt túléless vele
és őt ragyogtasd minden kor előtt!
Múzsa, tedd tiszted: megtanít e penna,
hogy úgy fesd s úgy őrizd meg, amilyen ma.
(101. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Hol vagy, Múzsám, hogy dalod oly soká
felejti azt, aki minden erőd?
Szent dühöd méltatlanra száll alá,
s te fakulsz, hogy a hitványt fénybe sződd?
Térj vissza, feledékeny Múzsa, hogy
zengj, és pótold a sok mulasztásodat,
zengj a fülnek, mely becsüli dalod
s tolladnak tárgyat és szerelmet ad.
Föl, rest Múzsa, légy a szép arc bírája:
látsz kedvesemén akár egy redőt?
S ha látsz, légy a hanyatlás szatírája
s gúnyolj mindenütt roncsot és Időt.
Tedd híressé őt, mielőtt levágja
az idő görbe kése és kaszája.
(100. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Örülök, hogy bántottál valaha,
s akkori kínom még úgy bennem él,
hogy vétkem tán földre is sújtana,
hisz az inam nem érc s nem vert acél.
Mert ha gőgöm úgy sújtott, ahogy engem
a tied, akkor megjártad a poklot,
s mérlegelni én, zsarnok, nem siettem,
hogy bűnöddel akkor bennem mi sajgott.
Ó, bár lelkembe idézte volna
kínunk éje, mi a valódi seb,
s ahogy te, hamar vittem volna azt a
szelíd gyógyírt, melytől a szív heged!
Régi botlásod váltság most szememben:
téged enyém, oldjon a tied engem.
(120. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Mit érne baldachint tárnom föléd,
külső dísszel külső hódolatot,
vagy raknom az öröklét talpkövét,
mely múlóbb, mint a parlag s a romok?
Nem láttam-e, tönkre hogy ment a forma
híve lassan a túl nagy kamaton? -:
jó étkét édes ízért tékozolta,
szemén át tűnt el a koldus haszon.
Hódolat hadd legyek én a szívedben,
amit áldozok, szegény, de szabad:
nem mesterkélt, ocsúval keveretlen,
s kettős cserével érted engem ad.
El, bujtó suttogás! a tiszta lélek
ostromod tetőpontján ráz le téged.
( 125. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Mily szemet rakott fejembe szerelmem,
hogy nem jól jelzi, amit összeszed,
vagy, ha jól, mivé lett bennem a szellem,
hogy elrontja az igaz képeket?
Ha szép, ami úgy üdíti szemem,
mért véli a világ, hogy nem való?
Ha nem szép, jól mondja a szerelem,
hogy szeme rosszabb, mint máséi! Óh,
mért lenne jobb?! Hogy lásson tiszta fényben,
ha könny s virrasztás veti rá ködét?
Nem csoda hát, hogy szemem félreértem,
a nap se lát, míg nem derül az ég.
Álnok szerelem könnyed megvakít:
tiszta szem látná bűnös foltjaid!
( 148. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Valaha nem tetszett a fekete,
s ha tetszett, sem hordta a Szép nevét:
most meg a Szépség örököse
s gúnyolt korcsként pirul a szőke Szép.
A természetet minden lopja ma
s rútat kendőzés kölcsön-máza föd:
nincs a szépnek szent neve, otthona:
pogányként él vagy éppen száműzött.
Ezért hollófekete a szemed
és szemöldököd, Úrnőm: amiatt
hord gyászt, aki nem-szépnek született,
s mint a szép, most a teremtés gúnyja csak:
de úgy gyászol, bánata olyan ék,
hogy minden nyelv így kiált: Ez a Szép!
(127. szonett)
/Ford.: Szabó Lőrinc/