Vizek bejegyzései 
Vasile Alecsandri: A Szeret partja
Ím, az éjnek könnyű ködje fellebeg, mint a lidércek,
majd berek fölött suhanva nagy fák ágbogába téved.
Fák alatt a víz kanyarja csillog, mint valami sárkány,
melynek pikkelye a felkelt Napban aranyos szikrát hány.
Itt járok naptámadatkor, part füvére letelepszem,
nézem a folyó futását, mint tűnik el messze-messze,
hogy változik hullámozva, hol sikamlós a homok,
s az agyagos martot vájván, mint torpan - s pihen meg ott.
Hol szomorúfüzek ága hajlik álmosan föléje,
hol egy fürge márna szökken rovar után felszínére,
hol vadrucák csapatja csap le rá, mint a vihar,
futó zápor-módra verve a vizet szárnyaival.
S gondolatom lopva illan s megy a völgyben szinte szállva,
a folyton futó folyóval, mely útjában meg nem állna.
Körülöttem zsong a lanka, egy smaragd gyík eloson
oldalamnál prédaűzve, s eltűnik a homokon.
/Ford.:Jékely Zoltán/
Mihai Eminescu: Mély tengerár...
Mély tengerár fölött a hold világa:
Vidáman néz a víz a szőke fényre,
Egész világ álmát őrzi sötétje,
Míg fodros tükrét csillagokra tárja.
De holnap - mintha csak a gőgje élne,
Testének vad, hatalmas moccanása
Ezernyi hosszú karját szerterázza -
Országokat nyel el és dönt veszélybe.
Özönvíz ma - holnap mormolva szunnyad,
A végtelen harmóniát sugallva -
Lényében baljós rejtelmek lapulnak.
A tenger ezt az ős-lelket takarja:
Érzéseinkről nem tud - mit se tudhat -,
Magányos és hideg - de van hatalma!
/Ford.: Lőrinczi László/
Kányádi Sándor: A tenger
Nagy ember a tenger,
nagyon nagy.
Minden gondolat
súlya, mélye,
súlyosan mélyül
hozzá mérve.
Emberként él, emberként érez,
nincsen fogható erejéhez.
Láttam, hajnalban a napot
égre emelte:
izzott az óriás kerék,
szinte sisteregve
hányta tüzét a hullámokra,
s ő, a tenger-ember, higgadtan
a horizontra paszította.
Aztán, mint egy nagyapó,
fecsegett, magyarázott,
mikor ölébe hulltak a hálás,
ujjongó sirálysikoltások.
Van derűje, van humora.
Hangja némelykor nagydob,
máskor fuvola.
Nyugalma is emberi,
szelíd nyugtalanság.
Bőszült ember,
hogyha felbosszantják.
Ó, mennyire ember!
Nem békül,
csak a maga szabta renddel.
A partja,
amilyennek ő akarja. -
Nem a hajókért van,
a hajók születtek érte,
s belevész, ki másképpen remélte.
Lenau: Reggel a tengeren
Friss hajnal, jó szél, tűz a nap
perzselve, tündökölve:
a víz, mint ék előtt, hasad:
hogy rohanunk előre!
Zúdulnak elénk a habok,
de dühük háboroghat,
nem állítják meg a hajót,
akárhogy acsarognak:
feltartóztathatatlanul,
viszi az úti láza
s győzelmesen egyre nyomul
a zengő tengerárba,
míg a hullámpermet, arany
sugárkéz-szőtte csipke,
szivárványként és boldogan
libeg-lobog mögötte.
Ameddig látok, mindenütt
víz mozog, parttalan, tág,
a tenger: s íme, szíven üt
valami nyugtalan vágy.
Soká lesz, hogy látlak megint,
hegy s rét virága, bokra! -
S a kajütből egy gyermek int,
jó reggelt mosolyogva.
A hideg zajban, idegen
ég s fény alatt haladva
csöndes melegével milyen
öröm egy ember arca!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Tyutcsev: Tengerem, te
Tengerem, te, röpke hullám,
gyors szeszélyek árja, te,
ha megfutsz, ha vágyva hullsz rám:
mily élettel vagy tele!
Ha nevetve, friss tükörfény,
ringatod a kék eget,
vagy ha tombolsz, lázas örvény,
a viharzó mély felett:
énnekem halk susogásod
éppúgy édes szerelem,
ahogy - szórhat ajkad átkot! -
haragod sem idegen.
Csak azt kérem, légy nyugodt bár
vagy kavarjon szörnyű vágy,
azt, hogy amit elraboltál,
óvja azúr-éjszakád!
Mert amit hullámaidba
dobtam, nem kincs, nem gyűrű,
nem gyémánt volt, drága-ritka
násfa, régi s gyönyörű:
nem! - mikor az álma-gazdag
végzet perce vitt feléd,
lelkem, élő lelkem, azt, azt,
azt tettem én beléd!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Jammes: A zöld víz partján
A zöld víz partján ezer szöcske szökken,
mászik, vagy árva
kínban kapaszkodik, föl, föl a gyönge
répavirágra.
A langyos vízben fehér halcsapat
húz a fekete
fák alján: fény s árny az esti patak
remegő vize.
Két szarka csörren és indul, sebes
szárnyára kapva,
és leszáll, messze, egy virághímes
szénakazalra.
Három paraszt ül, lapot olvas, őrzi
teheneit,
gereblyéik nyelét rég lesikálták
érdes tenyereik.
A víz felett szúnyogok tánca száll
helyben maradva:
mind föl-le cikáz, ki-be, jobbra-balra,
s a raj csak áll.
Én meg a rétet vesszőzöm, tűnődve,
s ki tudja: miért:
és repül a pitypang pelyhe, amerre
viszi a szél.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Tyutcsev: Tavaszi vizek
A mezőn még fehér a hó,
de már zúgnak az új vizek,
rohannak: "Ébredj, part, hahó!"
Rohannak, hívnak, fénylenek.
Hangjuk százfele hirdeti:
"Jön a tavasz, jön a tavasz!
Mi vagyunk a hírnökei,
jön a zengő, a sugaras!"
Jön a tavasz, jön a tavasz...
És májusi napok vidám,
piros körtánca árad az
örvénylő, kék vizek után.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Csuka Zoltán: Szent Anna-tó
A hegyperemről láttam meg először:
a fák között sötétkék sejtelem,
tündéri tó, rejtelmesen kísért már,
gyermekkoromtól együtt jött velem.
Titokzatos dal, s benne annyi bánat
és annyi szépség, tiszta, szent öröm,
gyermekkorom János vitéze volt tán
és jött velem át sok-sok évkörön.
Döngött a föld, ahogy feléd haladtam
sok kidőlt fenyő s büszke bükkön át,
tűnt ezredévek tompa, síri hangja
verte most vissza múlt idők szavát.
A kihűlt krátert lombok koszorúzzák,
örvényes mélyén örök nyugalom,
s a körbefutó hegyek évről évre
friss éltet fakaszt a levélalom.
Tűz volt itt egykor, forró, parázsló láva?
Most végtelen csend, titkos szerelem.
Dallama fönt az égen s lenn a tóban
visszhangzik s zengőn eggyé forr velem.
Eduard Mörike: Folyón
Ó, reggeli, fényes folyó,
fogadj be, nézd, tusakszom,
nézd, testem is mily lángoló,
csókold a mellem, arcom!
- Csiklandva nyúl föl mellemig,
borzongva hűt, lágyan hevít
s ujjong dalol, viharzón.
Csöppekbe hull a napsugár,
aranylik és melenget,
elnyúlok a hullámra már
s hintáz, becézve lenget.
Karom kitártam boldogan,
a nyargaló víz rám rohan,
megfog, megint elenged.
Mormolsz, folyóm, jársz szerteszét.
Talán hozod a régi
időkből a csodás mesét
s el akarod mesélni?
Futsz mostan ott és mostan itt,
keresni látszol valakit,
hogy elbeszéld te néki.
Az ég, a kék, a gyermeteg,
hol a habok dalolnak,
az tükrözi a lelkedet:
hadd, hogy beléhatoljak!
Belémerülök, szállanék,
De fönn a mély, a tiszta kék
mindegyre visszatol csak.
Micsoda oly mély, mint az ég?
Csakis a szív szerelme.
Az is saját lángjában ég,
nincs módja, hogy betelne.
Emelj folyóm magasba hát!
Borzongva zúdulj rajtam át!
Itt vedd az életem te!
Hímes partodra löksz puhán
és hízelegve, kedves.
Vidd boldogságodat csupán
s hullámodon rezegtess
lágy holdat és tündér napot
s ha végre megtalálhatod,
térj vissza kútfejedhez!
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Charles Baudelaire: Az ember és a tenger
Mindig szeretted a vad óceánt,
ember, te vad, vad mint a zivatar.
A tengeren vihar ekéje szánt,
és lelked is örvényes és fanyar.
Leszállsz kevély, tajtékos mélyibe
és csókolod arcát ölelkezőn,
gyakran szíved zajától futsz ide,
s felejtesz a bőgő, szilaj mezőn.
Nagy mélyetek titokzatos sötét
ember, szíved se méri fel az ón.
Tenger, ki látta kincsed özönét?
Örök titok pecsétje áll azon.
Hiába múlnak új s új századok,
ma is dühöngtök, mert a harc örök,
halálra, vérre szomjas lázadók,
őrült testvérek, szörnyű küszködők!
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Apollinaire: Loreley
Élt Bacharachban egykoron egy szőke szép boszorka
A férfiak epedve mind meghaltak érte sorba
Pörbe idézteté s alighogy látta volt
Nagy szépsége előtt a püspök meghajolt
A szemed csupa drákakő gyönyörű Loreley
Miféle mágustól ered varázslatod felelj
Az életet meguntam a szemem átkozott
Püspök ki belenézett mind elkárhozott
A szemem lánggal csillogó nem holmi drágakővel
A lángra csak a lángra a férfibűvölővel
A lángjaidban égek gyönyörű Loreley
Megbűvöltél most téged már más ítéljen el
Püspök te nevetsz könyörögj értem inkább a Szűznek
Hogy Isten védje lelkedet adj engem át a tűznek
Kedvesem itt hagyott már elment messzire
A halált szeretem s nem vágyom semmire
Szívem úgy fáj úgy fáj már meg kell halni nékem
Magamra nézek és bele kell halnom érzem
Szívem úgy fáj úgy fáj mióta nincs velem
Hogy elment szívem is gonosz lett hirtelen
Rábízta őt a püspök úr három lovas lándzsás vitézre
Az őrült nőt e három a klsatromig kísérte
Szemed remeg bolondos Loreley menj tehát
Fekete és fehér lesz kolostori ruhád
És úgy mennek tovább az úton mind a négyen
Könyörgött nekik Loreley szeme mint csillagfény az égen
A sziklafalra hadd másszak föl lovagok
Hadd lássam egyszer még amint a kastélyom ragyog
A tükröm hadd legyen megint a folyam árja
Aztán megyek az özvegyek szüzek kolostorába
A szélben odafönt kibomló haja szállt
Loreley Loreley három lovag kiált
A Rajnán odalenn egy csónakot az ár hoz
Szeretőm benne ül meglátott hív magához
Szívem megédesül lent szeretőm suhan
Előrehajlik és a Rajnába zuhan
Mert látta a szép Loreleyt a folyó habjain
A haj mint a nap ragyog a szeme Rajna-szín
/Ford.: Vas István/
Szabó Lőrinc: Tenger
Egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva meztelen
omlásban, mintha testtelen
hangok érkeznek süppeteg
s oly földöntúli szerelem
lelkével lüktetik tele
a levegőt, hogy a zene
megszületik a semmiben,
egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva mindig új
vágyban, mely lankadtan borul
új s új szomjakkal telített
ölelkezéseinkbe, hol
ezer mozdulat egyesül
s kielégíthetetlenül
szétválik s újra egybefoly,
egymás alatt s egymás felett
nyitódva és csukódva szent
törvény szerint, mert messze bent,
bent is kitárják testüket,
úgy ringva-úszva kívül és
belül, hogy minden tétova
mozdulatuk csók és csupa
egymáson átbújt ölelés:
hullám alatt s hullám felett
örök-sóváron a meztelen
hullámok úsznak, testtelen
gondolatok, szerelmesek,
forrón, buján, reménytelen,
hullámok végtelen sora,
boldogtalan hullámok a
szerelmes tengeren.
írta: jazsoli5, 2008. szept. 16. 10:45 - címkék: vers és kategóriák: Vizek
-
még nincsenek kommentek
Juhász Gyula: A Tiszánál
Te még enyém vagy, és enyém maradsz.
A földemet elvették, de vizem még
- Vér és könny úszik benned s annyi emlék -
Híven kitartasz, mint gyász s panasz.
Te még enyém vagy, és velem haladsz...
A házamat elvették, drága társam
A búcsúzásban és bujdosásban,
Velem maradsz te, és magyar maradsz!
Te még enyém vagy, és testvér velem.
Az emberek oly messze, messze estek.
Az emberek ma nem minket keresnek,
Mi dúdoljunk, s haljunk meg csendesen!
írta: jazsoli5, 2008. szept. 13. 13:33 - címkék: vers és kategóriák: Vizek
-
még nincsenek kommentek
Baranyi Ferenc: A kecskekörmök regéje
Szép és gőgős volt a királylány,
rettegték és csodálták,
Balatonparton, Tihanynak táján
őrizte mindig a nyáját.
Kecskéinek sugarat felidéző
aranyból volt a gyapja,
ám ő rideg volt, mint az ékkő
s hold hűse terült el rajta.
Nem bírta szóra sem ember, se kecske,
hallgatott éjszaka s nappal,
nem méltatott senkit feleletre -
furakodott a szavakkal.
Hullámkirályfi lelke morajlott
érte a kínteli vágytól,
egyre fülelte a partról a hangot,
bízva, hogy egyszer a lány szól.
Ám a lány ajka néma maradt,
szorosra zárta a gőgje,
a Hullámkirályfinak szíve szakadt,
bánata lassan megölte.
Haragra lobbant Hullámkirály
s fiáért bosszút állott,
vad áradatát nyögte a táj,
dúlta a parti világot.
Mélybe ragadta a nyájat a víz,
eltűnt, el a sok csudakecske,
ámde a körmüket azóta is
kiszórja a tó a fövenyre.
S a gőgteli pásztor sorsa se másabb:
magába zárta egy sziklaüreg
s szajkózza azt, amit rákiabálnak
azok, akiknek egy szót sem vetett.
Szép és gőgős volt a királylány:
nagy nyája adta a rangját,
Balatonparton, Tihanynak táján
hallani most is a hangját.
James Reeves: Csónakázás
Lágyan sodorta sajkánk
a folyó árama
zengve, zengve, zengve
nádas, szelíd dalát,
míg suhantunk tova:
és álló napon át
a csónakban hevertünk
ringva, ringva, ringva,
s füzek ringtak felettünk.
Este hogy lefeküdtem,
úgy tűnt csónak az ágy,
mely lágyan ringva, ringva
ringat álomba, s én
csak lebegtem tovább.
Fűzlomb borul fölém,
sírt, suttogott a csendben,
s a folyó zengve, zengve
zengett tovább a fejemben.
Tompa Mihály: Tornácomon
Tünődve nézek a tájon végig-végig:
Távol halmok s hegyek láncolatja kéklik,
S innen rajta zölden,
A szép Sajó völgye nyájas nyílt arcával
Tárul ki előttem.
Folydogál a Sajó, folydogál árkában,
Zaj nélkül, mint aki nem mer járni bátran,
Olyan lassú s fáradt...
Igaz, hogy már vértől s könnyhullatástól
Eleget megáradt.
Hová lett innen a vérfolt s a patkónyom,
Mely a setét idők küzdelmeiről szóljon?
Eltörlék az évek...
Hej ha a szívből is fájdalmat, emléket
Így kitörlenének!
- De tisztán süt a nap, meleg délután van.
Dologban az ember, s a rétek hosszában
Hemzseg, mint a hangya:
A dolgos nép után hosszú sorral támad
Rudas és kalangya.
Sűrű cseppekben foly arcán a veríték,
De a nehéz munkát, hogy megédesítsék:
Zengenek meleg dalok:
Feltörik a tenyér, de a szív édesen
Mulat s elandalog.
És elgondolkodom e népen, e dalon...
Mi szólal meg abban: öröm vagy fájdalom,
Húrján a kebelnek?
S látom, hogy a virágmagvak még a sírnak
Halmán is kikelnek.
Azonban este lesz, elcsendesül a dal,
Hűvös szellő támad az est homályival:
S ködpalástot öltvén,
Elvész a táj képe, a rét nyájas arca
A szép Sajó völgyén.
És akkor ha átaljön Péter vagy Pál úr,
Sokat beszélünk az élet mivoltárul...
S tárgyat keres elménk:
Borongó kedélyünk mely felderítené
S melyen megpihennénk!
Végtére elborul s nyomasztó nagy éj lesz:
A levert lélek egy sötét vágyat érez:
Nem élni! nem élni!
De egy-egy csillag gyúl a felhőkben távol:
Remélni! remélni!
Pálos Rozita: Ma este
ma este oly tiszta a kis Bakonyér
megmosom benne álmaimat
mennyei lassan járnak a felhők
a vén vízimalom örli a múltat
holtak hordják hátukon a lejárt időt
esőszagú szélre vágynak a fűzfák
nem látod őket
mélyen vagy bennem
mélyebben mint fecske szárnyában
az ösztön és az emlékezés
melyeket tengernyi távol se mos ki
s fészkére visszatalál
vízum nélkül
lépheted át szerelmem határát:
csak annyit monj
" messzebbről jövök önmagamnál"
Győry Dezső: Zöldár a Vágmentén
Az égen víz, a földön víz, kiloccsant
a nagy mindenség tán minden vize,
úgy áll a falu, mint hogyha lepottyant
volna valami tenger szélire,
csuromvizes rongy, kit gazdája messze
magától undorodva elhajít,
halálborzongás hánytorgatja egyre,
s az égre nyújtja tornyos karjait.
A malomalj, a szántók és a kertek
eltűnnek mind a lompos ár alatt,
s akik irányról annyit kerepeltek,
maguk se látják már az utakat,
tavaly még, úgy ám, munka volt a nyárra,
gátolni s verni a cövekeket,
de az ifjúság fittyet hányt a gátra,
csak hűsölt rajta és szeretkezett.
Nézd csak, bár ráfér száz csillagvilág is,
tükörtérképén kész halál a szél,
s így jár minden nép és minden irány is,
ha ifjúsága mindig csak beszél,
s nem kap kapát, ha gátverés szaka
van, és bevárja, míg nyakán a kés:
mert mennél tovább henyél éjszaka,
annál borzasztóbb lesz az ébredés.
József Attila: Megfáradt ember
A földeken néhány komoly paraszt
hazafelé indul hallgatag.
Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
gyenge füvek alusznak a szívem alatt.
A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
harmattá vált bennem a gond és teher,
se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever.
A békességet szétosztja az este
meleg kenyeréből egy karaj vagyok,
pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.
Ölvedi László: Este a Duna-parton
Fényben fürdik a Duna-korzó,
Budapest mulat, Budapest nevet,
S a vén Lánchíd dalolni hall
Új éneket.
És zsongva jár a forró forgatag,
Észbontó vállak bársonya vakít.
Úgy érzem, hogy nem találtam
Itt valakit.
Láttam sokszor, szemébe néztem,
Lehet, mosolygott ő is keveset.
Mégis ma, hogy nem volt itten,
Oly jól esett.
Cicomás nagy vásáros bódé,
Veri a dobot a bohócsereg.
Heje-huja - és a könnyem
Mégis pereg.
Ki ad többet? Te, vagy ez, amaz?
Csengő sárarany,kegyetlen nagyúr,
Felül eddig te maradtál -
És én alul.
Szóljak? Mégse, kinek beszélnék?
Még porba nyűgöz gúny, kor, hatalom.
Fog hallani más dalt a Lánchíd
Egy szép napon.
Dsida Jenő: A tó tavaszi éneke
Be jó is volt,
míg jég födött:
csend jég alatt
és jég fölött,
nagy hallgatás volt
mindenütt -
Ma minden kis nesz
szíven üt.
Hó- és jégtakarta
volt a part
és engem is
nagy jég takart,
vastag, páncélos,
szürke jég,
közömbös, mint a
téli ég.
Nem bántott semmi
bántalom,
nem ártott semmi
ártalom:
A szél a jégen
elszaladt,
nem borzolt fel
a jég alatt.
A kő a jégen
fennakadt,
nem ütött meg
a jég alatt.
Áldott, kit ily
nagy csend födött,
csend jég alatt
és jég fölött.
Elment a jég,
jaj, mindenütt,
s ma minden kis zaj
szíven üt -
vagyok mezítlen
kék elem,
és testem-lelkem
védtelen.
Belémtekint
a cipruság,
borzol a szél,
szomorúság,
a nap is bennem
sistereg,
kővel dobál
a kisgyerek.
Ma minden bennem
él, mulat,
a pillanat,
a hangulat,
s akár hiszik,
vagy nem hiszik,
minden madár
belémiszik.
Fáj az eső,
a szép idő,
a surranó
szitakötő,
minden zavar
és fölkavar,
és minden csupa
zűrzavar.
Ha csillagoktól
csillogok,
vagy elbújtak
a csillagok,
egyszerre fáj már
estetájt
minden, mi sok-sok
este fájt.
Ó, emberek,
nem alhatok!
Fájdalmam a
fájdalmatok,
itt tükrözik
keresztetek,
és borzadok
és reszketek.
Szép Ernő: Sötét lesz a Duna háta
A hat hidat el kell zárni
Be kell a Dunát deszkázni
Vagy dróthálót kell rá tenni
Ne lehessen nekimenni
Jönnek jönnek a szegények
Látjátok már nem is félnek
Holnap mind a hídon lesznek
A halálba bukfenceznek
Süthet a nap a Dunára
Kacsinthat a felhő rája
Sötét lesz a Duna háta
Akár a papok kabátja
Ez a folyó meg fog állni
Halott hangon fog kántálni
A hala majd mind elhagyja
Vagy ott szorul megrothadva
Szép Ernő: Hová mégy ákác levél?
Hová mégy ákác levél
Kit patakra fútt a szél?
Én úgy nézem hamarosan
Ott úszik majd a Maroson
Se Maroson se Kőrösön
Nem passzióz örökösön
Siet a Tisza, felveszi,
A Duna tőle elveszi
Oly könnyű mint a lehelet
Vinni egy ákác levelet
És hajnalban hajnal előtt
letenni a tengerre őt
Tenger fölött fölkél a nap
Lenn boldog lángok ringatnak
És ringva ringatják Kelet
Nyugat között a levelet
Ni most ezüst, ni most arany
De mese fényes dolga van
Haltól hajótól sose fél
Se jéghegytől, egy falevél!
Csak élvez és csudálkozik,
Ég meg tenger hogy változik
Habon habozva merre reng
Milyen piros parton mereng
Míg hontalan s oly gondtalan
Ott foszladozhat nyomtalan
Az óceán örök színén...
Szeretnék így elmúlni én.
Szép Ernő: Tiszapart
Ült egy szegény halász ember
Kettesben a néma csenddel,
Ott ül füst nélkül pipázva,
A tolvaj hálót vigyázza.
Kezdi a hálót emelni,
Halat nem tud benne lelni,
Póklábak megint leszállnak,
Kút kazal fa alva állnak.
Áll a nap fenn, áll a felhő,
Nem jön fecske, nincs egy szellő,
A víz nem látszik hogy folyna,
Isten mintha bóbiskolna.
Talán el is felejtette,
Hogy a Földet teremtette
A Tiszát is beletette,
A halászt is leültette.
Váci Mihály: Mondd, Kedvesem, milyen a tenger?
Levél feleségemhez, Leningrádba, 1961. júl.
Mondd, Kedvesem, milyen
milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet,
ölet sosem lel.
Milyen a part, hol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
megtelik már Tevéled.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
és milyen ott a szél
hízelgése, milyen ott a magány:
szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e,ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
lőttszárnyú madarának
milyen idomító nevet s milyen hessentő
kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
oly szorosak az ölelések?
Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
félve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről,
ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
szörnyek vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: - a fény, idő,
az emberi lélek
ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre
kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín,
sok állati szükséglet,
- milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?!
Nemes Nagy Ágnes: A patak
Én Istenem, te szép, híves patak,
Hová futottál, szökdeltél előlem?
Hol csillapítsam buzgó szomjamat?
S hogy bocsássak meg néked eltünőben?
Zegzugos csermely! Éppen ott apadsz,
Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,
S idegen-légiónyi kín fakaszt
Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.
*
Három vadkacsa úszik a vízen,
A part hosszát a király fia járja.
A feketékre céloz - úgy hiszem,
Már itt a szél - s a fehéret találja.
A víz egyetlen vadkacsát viszen,
- Már itt a szél! - habszínfehér a szárnya.
De iszonyúbb - itt a szél, úgy hiszem -
Ha néhanap a feketét találja.
*
Legalább biztosan repülj, golyó!
Húszezer éve szoktatunk a rendre.
- A takaró szegélyén indigó -
Színű betűkkel állt nyomtatva: "elme".
És indigó-színben foltosodó
Az elmeosztály rácsa közt a gyenge
Vénájú kar, különben, mint a hó,
Ha olvad, - és szétolvadt. Ez a rendje.
*
Ne vígy kórházba, ne engedj oda!
Iszonyú szag búvik az ételekben.
De jobb talán a rendőrszoba?
Szűköl a test, hogy vére, csontja freccsen,
Vagy jobb az broncs-bontó éjszaka,
Hol szétárad az elkerülhetetlen,
S az ember csak füleli, tétova:
Hogy bugyborog a szív a rettenetben.
*
Hová futottál, szép, híves patak?
A deli szarvas képe hol a habban?
A hab vadkacsát úsztatón dagad,
Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan,
Freccsen a vér, a rémület fakad,
Az éjszakai abroncs szertepattan -
Hogy csillapítsam buzgó szomjamat,
S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?
Ady Endre: A Duna vallomása
Megtudtam, hogy titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka,
Mikről talán sohase álmodott
Az ősi barlang-tüzek óta
Ez a közönyös Európa.
Megloptam a vén Iszter titkait,
Titkait az árnyas Dunának.
Magyar földön ravasz a vén kujon,
Hisz látott ő búsabb csodákat
De akkor pletyka-kedve támadt.
Vallott nekem, nem is tudom , mikor:
Tavasz volt és ő csacska-részeg.
Táncolt, dalolt , kurjongatott, mesélt,
Budapestre fitymálva nézett
S gúnyos nótákat fütyörészett.
Talán Szent Margit híres szigetén
Állott velem részegen szóba.
(Ma is félve kalimpál a szívem
S hajh, már régen késik e nóta.
Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)
Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.
Torkán hűlt vad tavaszi kedve.
Olyan volt, mint egy iszákos zseni.
Alig mert nézni a szemembe
S én vallattam keményen egyre.
"No, vén korhely, láttál egy-két csodát,
Mióta ezt a tájat mossa
Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,
Mely az öreg árnyakat hozza.
Gyónjál nékem, vén falurossza."
"Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?"
S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,
Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:
Mióta ő zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohse látott.
A Duna-táj bús villámhárító,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.
"Sohse lesz másként, így rendeltetett",
Mormolta a vén Duna habja.
S boldogtalan kis országok között
Kinyújtózott a vén mihaszna.
És elrohant tőlem kacagva.
Szemlér Ferenc: Tengerfenék
Tengerfenéken éltél, mint a búvár,
rákok, szörnyek, hajóromok között,
eged a víz sötét közege volt már,
tested a víz legébe ütközött,
ha vont a felszín, tudat: elméd sóvár
kívánatához nincs is már közöd.
Megszoktad lenn a földöntúli csöndet,
a suhanó halak elektromos
fényfoltjait, egy másképpen teremtett
világ új rendjét, s lassan otthonos
lett füledben a gyors dobszavú zönget
a nyomástól, mi testeden tapos.
A szintet csak a kígyótestű tömlő
kapcsolta hozzád, és az enyhe lég
gumiszaggal keverten beözönlő
áradata volt számodra a lét -
s egyben a gúzs is, visszatartván lengő
lábadat, hogyha szabadabban lép.
Rég volt ez is. Most lépsz, amerre tetszik,
sisakodon nincs már köldökzsinór,
féltél pedig, mi lesz, ha eleresztik
ott fenn, s a sós víz testedig hatol...
úgy lőn, s a sós víz nem hatol a testig,
élsz, s életed a méllyel egybeforrt.
Ha voltál más: feledd el! Renyhe emlék
ne zavarja meg mélyi életed!
Tengerfenéken élsz, már nem mint vendég,
de honos! a mély így egész, veled!
Körülölel a bársony-végtelenség,
szörnyek között magad is szörnyeteg!
Tamkó Sirató Károly: Dal a tóról
Ez a tó, ha enyim lenne
minden nap fürödnék benne.
A Forró Nyár Ünnepére
leúsznék a fenekére.
Cirógatnám sok szép halát,
bíztatnám a békák karát.
Cimboráznék a csiborral
kínálgatnám mézzel, borral.
Fésülném a habok fodrát
ugratnám a vízibolhát.
Hínár-karosszékben ülvén
rák ollóját köszörülném.
A sás között, ahogy lóg ott,
bámulnám a vízipókot.
Ha ez a tó enyim lenne
nap, hold szebben menne benne!
Kék hajnalon, opál estén
a titkait mind kilesném
Dédelgetném én naphosszat:
- boldog lenne minden moszat!
Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán
Feljött a hold aTiszára.
Csend borult a fűre, fára,
Szeged alatt a szigetnél
áll egy ócska halász-bárka.
Holdvilágnál fenn a bárkán
halászlegény ül magában:
ül magában, s furulyál:
furulyál az éjszakában.
A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan:
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.
Talán épp a bárka alatt
lenn a vízben, lenn a mélyben,
fekszik egy nagy halott király,
halott király réges-régen.
Koporsója arany,ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.
