Virágok bejegyzései 
Simon István: Hóvirágok
Erdőszélen látszik a hó még,
ezt nem tudták elvinni a
láthatatlan, aranyos kordék,
itt kell hát elsorvadnia.
Villog a roskadt hó - és minden,
érzem, mégis tavaszba lát.
Nézd, itt fönn az avas gerincen
kis zöld száron fehér palást.
Egy, kettő...aztán egyre több jön,
tódul a hóvirág elénk.
Nézem őket a sáros földön,
mint valami szép tüneményt.
Kis Prometheuszok a sziklán,
elhozták mégis a tüzet.
Velük - bár tépi őket hitvány
keselyű szél - tavasz üzent.
Éjjel a telihold fagyot hoz,
nappal hideg az égi kék...
Ide szegődtetek a sorshoz?
Nem kérdezem meg, hogy miért.
Később tavasz ragyogna rátok,
hol minden gaz s virág kikel,
de ti tudjátok, hóvirágok:
valakinek kezdeni kell.
Borges : A rózsa
A rózsa ,
a hervadhatatlan rózsa , a meg nem énekelt ,
e súly és ez az illat , a rózsa ,
a mély éjszakák fekete kertjében ,
minden kertben és minden este nyíló
rózsa , amely titkos alkímiával
felkelt a széthullt hamuból ,
a perzsák rózsája és Ariostóé ,
az örökké magányos ,
a rózsa , mely rózsák rózsája mindíg ,
a zsenge plátói rózsa ,
a lángoló vak rózsa , a meg nem énekelt ,
elérhetetlen rózsa.
Várnai Zseni: Rózsa
Rózsa vagyok, rózsa,
szerelem virága,
vadrózsából lettem
kertek rózsaszála,
sziromruhám, kelyhem
illatárját szórja,
de tüskés az ágam,
le ne téphess róla,
le ne téphess róla!
Rózsa ha nem volna,
talán nyár se volna,
pille nem csapongna,
madár se dalolna!
Égő piros rózsa,
rózsaszínű rózsa,
hófehér, halovány,
sárga tearózsa.
Ahányféle rózsa,
mind a világ szépe,
annyifélék vagyunk,
mint a világ népe,
mint a világ népe!
Rózsa ha nem volna,
talán nyár se volna,
pille nem csapongna,
madár se dalolna!
Várnai Zseni: Orgona
Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
talán azért hívnak engem orgonának,
április vad kedve suhogtatja ágam,
azután megfürdöm fényes napsugárban.
Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le hát engem,
s légy boldog te világ,
légy boldog te világ!
Bimbaim bomlanak, virágdíszben állok,
már csak éppen május elsejére várok,
s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,
s orgonaillatom a világra ontom...
Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le már engem,
s légy boldog te világ!
Légy boldog te világ!
Falu Tamás: Őszirózsa
Fehéren és lilán búsong a kert mélyén,
Mint esküvő előtt elhagyott ara.
Szegény őszirózsa, tavaszt sohse látott,
Az őszirózsának ősz a nyara.
A télnek csontkeze ott setteng körötte,
Ökörnyál hurkolja, mint ezüst bilincs.
Holnap a tél, s a szél ront rá, hogy letörje,
Az őszirózsának még csak ősze sincs.
Dsida Jenő: A rózsa panasza
Hiába táncol már
Napsugár a kertben:
Elmult a sok vig nap,
Ezer szines ábránd,
Elmult a szerelmem,
Tavaszi szerelmem.
Elmult minden, minden,
Mint egy édes álom,
S itt kell egy pohárban
Komor falak között
Hullatni virágom,
Fiatal virágom.
Hervadozva élek
Hervadt álmaimnak...
Ki tudja, - talán már
Ez a sóhajtásom
Az utolsó illat,
A búcsuzó illat.
Erőss Alfréd: Hóvirág
Mint valami áttetsző titok
ugy törte át a lágy-szelíd havat az első
hóvirág.
- Tovább már nem tudok tavaszra várni:
történjék akármi,
de én kinyitok!
És kinyitott remegve,
volt ereje, kedve, -
hiába rázta, cibálta a szél,
hiába ütött:
hiába ülte meg a szürke színű köd
és a fagy hiába permetezte.
Csak nőtt, csak nőtt tovább
a Hófehérke teste.
/Forrás: Cimbora 1924. febr./
August von Platen-Hallermünde: A vízben
A vízben leng a liliom csillogva, tétován,
tévedsz, míg azt hiszed: csak teng inogva tétován.
Lába erősen gyökerez a mély tenger alatt,
fejét egy kedves gondolat ringatja tétován.
/Ford.: Weöres Sándor/
Robert Burns: Egy százszorszéphez
melyet a költő 1786 áprilisában kiszántott
Te kicsike piros virágszál,
bizony, rossz órában fakadtál,
hogy így ekém alá jutottál,
s kitéptelek:
most már hiába gyógyítgatnám
kis testedet.
Mitől most szárad meghajolt,
jaj, nem a hű pacsirta volt,
szép hajnali látogatód,
ki felfelé
lendült rólad, úgy csattogott
a nap felé.
Hogy fútt, harapott a hideg szél,
be zord is volt, amikor születtél,
s te mily vidáman tekingettél
ide-oda,
védte törékeny száradat még
a földanya.
Bezzeg, a büszke díszvirágok
fában, falban védőt találnak!
Neked nem jutott se rög se támasz,
se kődarab,
ott nősz a tarlón, meg se látnak,
olyan magad.
Be igénytelen öltözéked!
Szirmaiddal a napot nézed,
csak tartod szelíd fejecskédet,
és úgy figyelsz:
lám, most az ekevas kitépett,
sárban heversz.
E vég vár az ártatlan lányra,
az árva, falusi virágra,
ki tört szívvel marad magára,
ha rászedik,
aztán veti a sors a sárba,
mint téged itt.
A költőt is ez a vég várja:
zúg életének óceánja,
fülel a bölcs tanok szavára,
s nem jegyzi meg,
aztán orkán, hab sújt reája,
és elsüllyed.
E vég a szenvedőnek vége,
kit megrokkant kínja, reménye,
s eljut a romlás peremére,
ártatlanul,
aztán nem vágyik, csak az égbe,
s a mélybe hull.
Ki könnyet ontasz e virágra,
rád is e vég vár nemsokára,
a Pusztulás ekevasára
kerülsz hamar:
aztán rád omlik a barázda
és eltakar.
/Ford.:Szabó Magda/
Simon István: Mécsvirág
Szőlőhegyen
a kaszálón
bőven terem
a virágom.
Nem is virág
talán mégse,
inkább a fák
örökmécse.
Zöldfehéren
szemlehúnyva
olyan délben
mint egy urna.
Zárt födéllel
olyan ősi -
még az éjjel
hamvát őrzi.
Vagy mintha így
takargatná
lángját, amíg
süt a nap rá.
Bólog, alszik,
milyen kedves,
idehajlik
a kezemhez.
Darázs is dong,
száll körüle,
keresi, hogy
hol a füle.
Tán azt hiszi,
halványzöldre
mázolt kicsi
parasztbögre,
nappal szirma
a fedője,
csillag ihat
csak belőle.
írta: jazsoli5, 2009. máj. 12. 10:34 - címkék: vers és kategóriák: Virágok
-
még nincsenek kommentek
Bartalis János: Hajh, rózsafa
Hajh, rózsafa.
Kis kertembe hova nőttél?
Hova nőttél? Hova lettél?
Hajh, rózsafa.
Hajh, rózsafa.
Be bús virág nőt az ágon.
Elszáradtál tövis-ágyon.
Hajh, rózsafa.
Hajh, rózsafa.
Nagyra nőttél, illatoztál.
Legényeknek szemet szúrtál.
Hajh, rózsafa.
Hajh, rózsafa.
Letört ágod hova hajtod?
Síró ágod hova hajtod?
Hajh, rózsafa.
írta: jazsoli5, 2009. febr. 13. 17:21 - címkék: vers és kategóriák: Virágok
-
még nincsenek kommentek
Sárközi György: Őszirózsa
Szép voltál kinn a kertben
sokszirmú őszirózsa,
földedben megfogózva,
kényesen ringatózva,
büszkén és letöretlen.
Fejed borzongva, fázva
s illattal lebeg, de
színed a szem szerette,
s elmélázott felette,
hogy már az ősz csatáz a
lombszaggató szelekkel,
de te, mint hősi nyáron,
föltartod mindenáron
fejed a gyenge száron,
amíg le nem tör egyszer
egy kéz...S mostan letörve
haldokolsz a pohárban,
fonnyadtan és ziláltan,
mind sápadtabbra váltan
és szárad is már görbe,
mint egy piciny púposnak
gerince és zörögnek,
fakultan pöndörödnek
leveleid s letörnek
egy érintésre, poshadt
és bűzös a pohár víz,
amelyben állsz, a romlás
kikezdett, néma bomlás
pusztít, halk összeomlás
borzong föl koponyádig.
Jaj rózsa, rózsa, rózsa,
ne hullj le még, ne múlj ki,
romjaidból virulj ki,
gyilkos ősz, tavaszulj ki,
halálnak hírhozója!
Csukás István: Virágmondóka
Hérics,
hunyor,
iringó,
tavasz vizén elringó,
szellőt űző sarkantyú,
hó-ködmönön karmantyú,
sárga, kék, zöld villanás:
évszakok szemaforjele,
moccanatlan utazás.
Könnyű égnek nekivág,
éren át és réten át,
száll a bürökgémorr, sőt,
hasítja a levegőt,
lentről nézi őt:
lándzsás útifű,
borzas turbolya,
folyondárszulák,
s a bús májmoha.
Repül, de hova?
Repül, de hova?
Hömpölygő zöld folyamon,
málló talajon,
hasal a nyár ingó békatutajon.
Földi tömjén füstje száll,
csavarodik,
kavarodik,
mintha volna illatos szakáll.
Totyog,
lépked,
ide kipp,
oda kopp,
fehér libatopp.
Erdő mélyén szimatol
nehézszagú gólyaorr,
tudatáig nem hatol:
rajta kívül senki sincs
se közel, se távol,
hiába is szimatol.
Üröm,
pimpó,
rókasás,
kellemetlen útitárs,
üröm: keserű,
pimpó: tikkasztó,
rókasás: kezet-lábat elvágó.
Kapaszkodik pap palástba,
nadrágszárba,
szamár gubanc bundájába,
villog sárgán, rémesen,
a vajszínű ördögszem.
Bár nincs neki diplomája,
mégis nagy a tudománya,
ha itt fáj és ha ott fáj,
meggyógyít a varjúháj.
Lélegzik a tüdőfű,
közben mereng ő,
lélegzéshez legjobb a
hegyilevegő!
Kígyószisz felsziszeg:
ó gegek, ó vizek!
Kornistárnics recseg-ropog:
hol vannak a bombardonok?
Hallgat mélyen, mint a kuka
macskafarkú veronika.
Bokormélyi remete,
szól a pemete:
elsüllyed az új ladik,
ha nincs feneke!
Monilia,
imola,
a nap
estbe
fordula.
Vizenyős félelem,
őszi oroszlánfog,
megretten a nyúlárnyék,
didereg, vacog.
Az ég szürke lesz,
bizony szürke lesz,
s fehér lesz majd a rét.
Esengjünk erősen
újabb tavaszért.
Varga Imre: Őszi csillagvirág
Őszi csillagvirág
mészkősziklán -
levelek nélkül
ragyog tisztán.
Törékeny lila
királylány,
széktámlája
szivárvány.
Varga Imre: Mezei katáng
Nyári hajnalon
ébred a rét.
Kéken a katáng
nyitja a szemét.
Nyári hajnalon
ébred az ég.
Kitárul kéken
a messzeség.
Pákolitz István: Babarózsa
Zöldcsütörtök hajnal óta
Bimbózik a gyöngyharmatos babarózsa.
Mielőtt a nap feljönne
Rózsababa-menyasszonyka lesz belőle.
Énfelőlem gondolkodik
Éjjel-nappal két karomba kívánkozik
A szívem tízezer éve
Alél áldó égi-földi szerelmében
Nem futhatok ő se szökhet
Rabja vagyok - és a foglyom mindörökre
Rózsababa virágozzál
Holtomiglan-holtodiglan csókolgassál
Kiss Dénes: Tulipiros
Tűzpiros
a tulipán.
Ám nem terem
tuli-fán.
Tűzparázsban
sem terem.
Színe tűz csak,
heve nem!
Simai Mihály: Anyám csevegő kertje
Anyám csevegő kertje
köszön rám reggelente...
Szól a sárga peremizs:
- Kérlek, törődj velem is!
Gyúl a piros tulipán:
- Mint a szívem, légy vidám!
Kéken nevet a csenkesz:
- Mosollyal megmelengess!
Súg a fehér madárhúr:
- Beszélj hozzám madárul.
Hahó- kiált a hérics -,
tavaszhírt hozok én is!
Kacsingatnak a hunyorok:
- Legyen virágos humorod!
Ordibál a szamárkenyér:
- De nagyra vagy, szamár legény!
Károgja a varjúháj:
- Ügyelj, nehogy pórul járj!
Tátika némán tátogat:
- Ugye, megőrzöd titkomat?
...Anyám csevegő kertje
beleszürkül az estbe.
Sötétben csak az estikék
illatozzák szeretetét.
Mátyás Ferenc: Vadvirágcsokor
A vadvirág megterem
úton, mezőn, réteken,
hegyek közt már, aki járt
érezhette illatát,
annyi szín, szag, forma vonz,
ha házadból kiosonsz -
járd be a szabad vadont,
hogy mivel vár, megtudod.
Hóvirág
Hagymaházából kibújva néz miránk,
fehér csokrát mutatva a hóvirág,
levelére, mintha hat lepke szállna,
korán fürdik fürtje a napsugárba,
hajolj hozzá, bemutatkozik máris
szép latin nevén: Galanthus nivalis.
Gólyahír
Jön a gólya, végre tavasz van,
béka retteg a mocsarakban,
tócsás gyepen még a hó virít,
s látod már a sárga gólyahírt,
beborítja a rétet, mezőt,
Galtha palustris - jegyezd meg őt!
Kankalin
Kurta tőn látod meg a kankalint,
mosolyából már meleg tavasz int,
hosszú száron virágzik pompázva,
öltözete haragos kénsárga,
méhek röpdösnek fel szirmairól,
latinul: Primula elatior.
Libapimpó
Ezüstös levélszárnyon lebegve
aranysárgán nevet a szemedbe
a libapimpó, nem tart a hőtől,
vidám kedvvel nyílik a mezőkön,
tudós nevét gágogja a liba,
szagos Potentilla anserina.
Kökörcsin
Karcsú termetével a kökörcsint
gusztálhatod, jelzi az örök csínt,
tündököl csipkés lila ruhában
a tavaszi rét nagy udvarában,
s ne csak népi nevén nevezd már, hisz
ismered: Pulsatilla vulgaris.
Zsálya
Mint az ég, azúrkék szép virága,
neve parasztosan hangzik: zsálya,
napimádó pogány, sok mézet ád,
ha megtetszik, kösd csokorba , ne szánd,
nyári virág, vázádban legyen dísz,
úri neve: Salvia prantensis.
Bojtorján
Bíborvörös ruhában s száz úton jár,
szellős szárnyán, ha kinyíl a bojtorján,
árkon-bokron át szalad a veszélybe,
állat szőrén, füvek hátán lesz vége -
bogáncs lehetett ő tán valamikor,
latin nevén úgy hívják: Lappa minor.
Pipacs
Mintha gyűrött párnádról ébrednél,
olyan a pártája a pipacsnak,
árokparton, búzában nevetgél,
s vérpirosan hull le, ha aratnak -
illata bódít, elaltat,
kelyhe, magja méreggel van tele:
Papaver rhoeas a latin neve.
Kikerics
Őszidőben nyílik a kikerics,
ha csokorba szeded, szappant keríts,
rózsaszín virága, szára mérgez,
otthonodban egy-két szál elég lesz -
szirma esőben, este nem virul,
Colchicum autumnale latinul.
Levendula
Kék színű virága kellemet ád,
könyvekbe is zárják jó illatát,
anyánk, ha szagolja, szíve dobban,
csöpp bokrát megleled a vadonban -
úgy él, mint az ibolya, szerényen:
Lavandula vera latin néven.
Robert Herrick: A százszorszépekhez
Korán van még, ne húnyjatok,
Az este bús szeme
Ott fenn a búcsúzó napot
Se börtönözte be.
Nem nyílnak még az estikék,
Nem nő az árny hada,
Nem tündöklik mint násfa még
A pásztor csillaga.
Ha majd behunyja Júliám
Is éltető szemét,
Választ a föld, hogy mit kíván:
Halni vagy élni még.
/Ford.: Vas István/
írta: jazsoli5, 2008. szept. 23. 19:01 - címkék: vers és kategóriák: Virágok
-
még nincsenek kommentek
Thomas Hardy: Az utolsó krizantém
Miért csak most bontja ki még
Rezgő tollazatát?
A vörösbegy most sírja énekét,
S meghal minden virág.
E nap már minden levelet
És bimbót szólított,
Hogy virágokért többet nem tehet -
Mért nem akkor nyitott?
Lázas volt s mégse sietett
A sürgetés szerint,
Csak most, mikor levéltetemek
Hullanak, s a nedv nem kering?
Elkésett szépség, maga van,
A tündöklés oda.
Mi várja? didergeti zordonan
Az ősz vad vihara.
Vagy késlekedni volt oka,
Az ostoba remény,
Hogy ily gyöngéd-víg virághoz a
Tél sem lehet kemény?
- Úgy szólok, mintha szirmait
Ész hajtaná, pedig ez
Csak egy maszk a sok közül, amit
A Nagy Arc magára vesz.
/Ford.: Vas István/
írta: jazsoli5, 2008. szept. 21. 15:36 - címkék: vers és kategóriák: Virágok
-
még nincsenek kommentek
Szabó Lőrinc: Szamártövis
Lilabóbitás útszéli gyom,
árokpart árva éke,
talpig fegyverbe öltözöl,
pedig lelked csupa béke.
Neved gúnyolva mondja: szamár!
s gyűlölve mondja: tövis!
Pedig te csak élni akarsz, ha hazád
mostoha is.
Porban s napban sorvadva virulsz
torzonborz vértezetedben:
sok kín szerezte neked e jó
páncélt a sebek ellen!
Ne bánts! - jajdul fel a kéz, amely
megbántott - Jaj ne bánts!
(Ő bánt, és bűnös, ugye, te vagy,
szegény bogáncs?)
Nekem szép vagy, dacos virág,
sivatag utak éke:
hol az élet mást megöl, te megállsz,
talpig fegyverben a béke:
s mintha tudnál valamit,
barátságtalan, bús virág,
amit nem tudnak, csak sasok
és katonák.
Mozdulatlan katona vagy:
befelé őr, őre magadnak!
Őrt állsz és szárnyas gyermekeid
a messze jövőbe szaladnak:
és állsz még, állsz még akkor is,
mikor az ősz maró
esőiben megrothad a rét
és jön a hó.
Mint múzeumban holt lovagot
páncélja idéz kevélyen,
szuronyos csontvázad úgy zörög
december jég szelében:
de mint holt őr, helyeden maradsz
egészen az új tavaszig,
melynek, a nyár halálakor,
üzentél valamit.
írta: jazsoli5, 2008. szept. 15. 10:07 - címkék: vers és kategóriák: Virágok
-
még nincsenek kommentek
Kosztolányi Dezső: A napraforgó, mint az őrült
A napraforgó, mint az őrült
röpül a pusztán egymaga,
a tébolyító napsugárban
kibomlik csenevész haja.
Bolond lotyó - fejére kapja
a sárga szoknyáját s szalad,
szerelmese volt már a kóró,
a pipacs és az iszalag,
elhagyta mind, most sír magában,
rí és a szörnyű napra néz,
a napra, úri kedvesére,
ki részeg, s izzik, mint a réz.
Aztán eszelősen, bután
rohan a gyorsvonat után.
írta: jazsoli5, 2008. szept. 12. 18:32 - címkék: vers és kategóriák: Virágok
-
még nincsenek kommentek
Anette von Droste-Hülshoff: Gyerekjáték
Mily zöldek az ujjaim,
pár szál virágot téptem:
halálba hulltak ím,
kik élni vágytak értem.
Félénk és szűzi pillaként
lágyan arcomba verődtek,
elmerengve nem ügyeltem én,
magamhoz húztam őket,
s a gyenge-lenge főket
letörtem gondtalan.
Vérük kifolyt alant,
és minden ujjam zöld lett.
Nem sírtak ők, nem nyögtek ők,
meghaltak szótlanul,
csak arcuk lett sötét előbb,
mint mikor alkonyul.
Ha meg tudtam volna kímélni,
bizonnyal megteszik:
kezdek magamtól félni:
kábán mit tettem itt?
Ó, balga gyermekjáték,
vérontás, bűntelenül!
Az élet nem megy másképp,
szemembe félelem ül,
mert ami megtörtént, megtörtént,
és a jövő sötét örvény.
/Ford.: Sárközi György/
írta: jazsoli5, 2008. szept. 12. 8:23 - címkék: vers és kategóriák: Virágok
-
még nincsenek kommentek
Devecseri Gábor: Őszibarackvirág
Őszibarackvirág
püspökszínű szirma
mintha álmaimra
szentbeszédet írna,
földi szentbeszédet,
eget nem hazudva,
sem égre, sem földre,
csak azt mondva újra
szép kenetes hangon,
hogy ami van, az van,
legyek áhítatos
minden pillanatban,
tiszteljem a létet,
élvezzem a szépet,
érezzek már minden
szóban szentbeszédet
s az eső zajában,
s a fűben, s a fában,
madarak tavaszi
barbár imájában
és az ő ünnepi
szirom-lilájában.
írta: jazsoli5, 2008. szept. 12. 8:13 - címkék: vers és kategóriák: Virágok
-
még nincsenek kommentek
Tóth Árpád: Harangvirág
Harangvirág, harangozz, hallgatom.
Szeretnék boldog lenni egyszer.
Boldog lenni nagyon, nagyon.
És nem leszek, ha nem igyekszel.
Most süt a nap, kék csoda vagy,
Harangvirág, illat s zene a kelyhed,
Ha van, őrjítő titkodat
Most fúdd rám, reszkesd el, most énekeljed.
Jaj neked, ha most legurul a nap,
És kék szépséged áhítata lusta,
Meg nem rezzenti holt szirmaidat
Többé az Isten semmi angelussa.
Fagyott virág, majd állasz a tetőn
Az özvegy erdő barna bánatában
A hideg felhők alatt reszketőn,
Sírnál, de hangod nem talál utánam.
írta: jazsoli5, 2008. szept. 12. 7:10 - címkék: vers és kategóriák: Virágok
-
még nincsenek kommentek
Oscar Wilde: A kert
Hervadt a liliom kelyhe már,
Töve körül arany a por:
S a bükk-erdőben haldokol
Az utolsó búgó madár.
A napraforgó bús fejét
Aszott szárára hajtja le:
S a kerti út vándor lelke
Holt lombokat szór szerteszét.
Halvány szirmok hullonganak,
Míg kész a tejszín hólepel:
S egy rózsa fekszik a gyepen,
Mint karmazsin selyemdarab.
/Ford.: Gyóni Géza/
írta: jazsoli5, 2008. szept. 10. 6:57 - címkék: vers és kategóriák: Virágok
-
még nincsenek kommentek
Gulyás Pál: Egy ibolyáról
Egy ibolyát vittem haza
s most is itt él az illata.
Belepréseltem egy füzetbe,
hideg lapjára dideregve
lehullt a kis kerti virág,
siratva teste hajnalát.
Arcának bársony hamva vissza -
repült az égbe, mint a rab...
De könnyét a papír beitta,
égi illata itt maradt!
S most ez az illat a világom,
két karom esdve ráborul,
ő felé vonz az esti álom,
őt látom láthatatlanul.
írta: jazsoli5, 2008. szept. 7. 14:19 - címkék: vers és kategóriák: Virágok
-
még nincsenek kommentek
Johann Wolfgang Goethe: Talált kincs
Jártam az erdőt,
csak így magam,
könnyű bolyongás
vitt céltalan.
Egy kis virág nyílt
az útfelen,
mint csillag égett,
mint drága szem.
Már nyúltam érte,
de suttogott:
Ha leszakítasz,
elhervadok!
Erre tövestől
kivettem őt,
virulj kertemben
házam előtt!
Ott jól beástam
gyökereit:
egész bokor már
és úgy virít!
Heinrich Heine: Holdezüstös hársvirágok
Holdezüstös hársvirágok
részeg illatot lehelnek,
fenn a légben és a lomb közt
fülemilék énekelnek.
Ugye, kedves, milyen jó a
hársak alján ülni, hogyha
lombjukat a telehold-fény
sugarasan átragyogja.
Nézd csak jól meg: szív alakja
van ennek a hárslevélnek,
hársfa alá a szeretők
oly szívesen azért ülnek.
De mondd, kedves, mért mosolyogsz
messze álmok rabja képpen,
mint akinek rejtett vágyak
ébredeznek már szívében.
Ó, bevallom neked, édes,
mire vágyom: azt kívánom,
hogy bundába burkolózva
üljünk, tarka, könnyű szánon,
szélkavarta hóviharban,
hangos csengők hangja szálljon,
úgy suhanjunk, úgy repüljünk
át a réten, át a tájon.
/Ford: Lator László/
írta: jazsoli5, 2008. aug. 19. 15:46 - címkék: vers és kategóriák: Virágok
-
még nincsenek kommentek
