Vidám,tréfás történetek, mesék bejegyzései 
Székely népmese: Bolondos Gyurka
Hol volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, kidőlt kemencének bedőlt oldalában, volt egyszer egy szegény ember.
Ennek a szegény embernek volt három nagy legényfia és egy bikája. Nem is hagyott egyebet rájuk, amikor meghalt, csak ezt a bikát és egy kötelet. A három legény, még el sem temették az apjukat, összeverekedett afelett, hogy melyiküké legyen a bika hármuk közül. Amikor aztán istenesen véresre verték egymást, abban egyeztek meg, hogy építenek hárman három pajtát, a bikát eleresztik, s azé lesz, akinek a pajtájába fut.
Hej, épít a két idősebb legény olyan pajtát, hogy a pap is ellakhatott volna benne, a kisebbik pedig, aki kicsit bolondos is volt szegény feje- nem is hívták másként, csak bolondos Gyurkának -, nyírfavesszőből tákolt egy pajtácskát. No bezzeg kacagott a két idősebb legény, s már előre csúfolódtak Gyurkával, hogy a bikának majd csak több esze lesz, mint neki.
Jól van hát, no: kieresztik a bikát az udvar közepébe. Rekkentő meleg nap volt, s a szegény bika olyan erősen legyezett a farkával, hogy nem találta helyét. Csak nagyot ugrik egyszer, megtáncolja magát, s egyenesen befut a bolondos Gyurka pajtájába.
No, volt irigykedés! De Gyurka egy kukkot sem szólt, kötelet kötött a bika fejére, s elindult vele a vásárra.
Amint mendegélnek, az út mellett nyikorogni kezd egy odvas fűzfa. Megáll Gyurka, s azt kérdi a fűzfától:
- Talán bizony megvennéd ezt a bikát?
A fűzfa még jobban nyikorgott.
- Adsz érte negyven pengő forintot?
Még erősebben nyikorgott a fűzfa.
- Hát jól van - mondja Gyurka -, látom, hogy most nincs pénzed, majd két hét múlva erre járok, s akkor fizesd meg!
Azzal megkötötte a bikát a fához, s elment haza.
Kérdik otthon a bátyjai:
- No, te bolond, hol hagytad a bikát?
- Eladtam jó pénzért, negyven pengő forintért.
- Kinek, te világ bolondja?
- Egy fűzfának! Azt mondta, hogy két hét múlva meg is fizeti.
Hej, nagyot kacagnak a legények!
- Csak kacagjatok - mondta Gyurka -, megmutatom én, hogy lesz pénz!
Eltelik két hét, s a bolondos Gyurka elmegy a fűzfához. Mondja neki:
- Hé, fűzfa! Eljöttem a bika áráért, kitelt a két hét!
De a fűzfa csak hallgatott: nem fújt a szél most, nem is nyikorgott.
- Mit? Te nem is szólsz? Mindjárt fizesd meg azt a negyven pengő forintot, mert ha nem, rútul jársz!
Bizony, csak nem szólt a fűzfa.
Aj, megmérgelődik Gyurka, fogja a fejszéjét, s olyat vág a fára, hogy mindjárt kidőlt a gyökeréből. Hát, szerelmes Jézusom, mit lát a gyökér alatt? Egy üst aranyat!
- No - mondja Gyurka -, a negyven forintot elviszem az adósságba, a többit csak úgy.
Kiemelte az üstöt, hátára vetette, s szépen hazaeredt. Látják otthon a bátyjai a teméntelen sok aranyat: haj, de csak most fogja el igazán az irigység! Össze is súgnak-búgnak éjjel, hogy megölik azt a bolondot, s a pénzből ők majd ketten boldogan élnek. De Gyurka nem aludt, meghallotta, hogy miben mesterkednek a bátyjai, s még jó hajnalban fölkelt, s egyenesen a királyhoz ment panaszra.
Bemegy a királyhoz audenciára és elmondja panaszát, s mindent, hogy s mint történt. Ott volt a királynak a leánya is, akinek az volt a betegsége, hogy semmivel a világon meg nem tudták kacagtatni. Amikor a bolondos Gyurka panaszát hallotta, olyan hangosan elkacagta magát, hogy az egész udvar népe összefutott ijedtében.
- No, te legény - mondta most a király -, én megfogadtam, hogy annak adom a leányomat, aki meg tudja kacagtatni, legyen az akármiféle rendbeli ember fia. Én a szavamat meg is tartom, neked adom a leányomat fele királyságommal , a bátyáidat pedig karóba húzatom.
- Jaj, ne, felséges királyom - mondta a bolondos Gyurka -, talán nem is érdemesek olyan nagyra, fogadja be inkább őket béresnek!
- Hát legyen meg a te akaratod - szólt a király.
Tüstént nagy lakodalmat csaptak, olyat, hogy hét országra szólt, lakodalom után pedig az ifjú pár tojáshéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett. Holnap legyenek a ti vendégeitek!
írta: jazsoli5, 2008. dec. 30. 11:01 - címkék: mese és kategóriák: Vidám,tréfás történetek, mesék
-
még nincsenek kommentek
Magyar népmese: A buták versenye
Volt egyszer egy parasztember, meg annak egy nagy akaratú felesége. Az mindent jobban akart tudni az uránál. Pedig már csak azért sem tudhatott többet nála, mert kivételesen buta asszony volt.
A parasztember, ahogy az már illik, maga szokta vásárba vinni a gabonáját. Mert ott aztán még az okosnak is föl kell csavarnia az eszét, mivel a kereskedők igen hajlanak a szegények becsapására. Kiváltképpen a gabonavásárló kereskedők.
Elmúlt az aratás, a cséplés. Készült hát a szegény paraszt megint a vásárba. Hát a felesége, az a rövid eszű, de hosszú nyelvű, most is kezdi kötni az ebet a karóhoz, hogy így-úgy, mért csak a férje megy mindenüvé. Hogy most már ő is megy egyszer a vásárba.
Azt mondja neki végül az ura:
- Hát akkor menj te!
S azzal elengedte a szekér búzával s a kis szolgagyerekkel.
A falutól talán öt kilométerre lehettek, mikor az asszonynak eszébe jutott, hogy hát nem tudja, mennyit kell kérni a búzáért, elfeledte megkérdezni az urától a búza árát! Mondja tüstént a kis béresgyereknek:
- Eridj vissza, kérdd meg a gazdádtól, hogy adjuk a búzát!
A gyerek visszament, s bekiáltott az ablakon. A gazda ki se jött, ő is csak úgy az ablakon át mondta, adják ők is úgy, ahogy jár: vagyis, ahogy általában veszik.
Elérkeznek a vásárba, az asszony meg a gyerek. Hamarosan odament hozzájuk egy ravasz kereskedő. Kérdi az asszonyt:
- Hogy adja a búzát?
- Ahogy jár - mondja egyszerűen az asszony.
A kereskedő azt felelte, elmegy megkérdezni, hogy jár most a búza. De közben azon gondolkodott, hogyan csapja be ezt az asszonyt, aki még alkudni sem akar. Amikor visszajött azt mondta, hogy a búza most úgy jár: felit adják hitelbe, felit meg várakozás fejibe.
- Jól van, ha úgy jár, hát úgy adom - mondta a buta asszony. - És pénzt mikor kapok? - kérdezte.
- A legközelebbi vásárkor!
- Jó! De hogyan ismerünk egymásra? Mert az sokára lesz.
Feleli a ravasz kereskedő:
- Én odaadom magára az én rossz kabátom, maga meg ideadja a bundáját. Ki-ki megismeri a holmiját, így egymásra találunk.
A buta asszony ezt nagyon okosnak találta. Rögtön levetette a bundát, átadta a kereskedőnek, a kereskedő meg odaadta az asszonynak az ő rossz kabátját. Kész volt a vásár! Elindultak hazafelé. A kereskedő vitte a búzát, a buta asszony vitte a büszkeségét, hogy ő is tud vásárra járni.
A gazda megkérdi tőle, ahogy hazaért:
- Hogy adtátok a búzát?
- Ahogy járt! - feleli az asszony.
- Helyes! A pénz hol van? - kérdi az ember.
Mondja nagy gőgösen az asszony:
- Pénz nincs, mert a búza most úgy jár: fele hitelbe, fele várakozás fejibe.
Csodálkozik az ember, de még kérdi:
- Mégis, pénzt mikor kapsz?
- A legközelebbi vásárkor!
Néz az ember haragosan, s kérdi:
- Honnan ismered meg a kereskedőt?
Feleli csípőre tett kézzel a butaságtól most már harcias asszony:
- Megcseréltem a bundámat az ő kabátjával! Erről találunk egymásra.
Az embert elhagyta a türelme. Azt kiáltotta:
- Jó! Megyek máris világgá, s addig haza se jövök, míg ilyen bolondra nem találok!
Elindult valóban az ember tüstént a világba. Lassan ment, mert szentül hitte, úgyis sokat kell mennie, az ő feleségénél nehezen lel butábbat. Egy sötét erdőn ment által. Meglátott messziről valami világot, s arra tartott. Bekopogtatott oda.
Beköszönt:
- Adjon isten jó estét!
Egy vénasszony fogadta.
- Mi járatban van? - kérdezte az embert.
Az ember már megcsinálta a tervét a buta fejűek kipróbálására. Tehát szép nyugodtan azt felelte:
- Most érkeztem a másvilágról.
A vénasszony cseppet sem csodálkozott.
- Nem találta ott véletlenül a fiamat? - kérdezte suttogva.
Az ember most már azon volt, hogy a butaság mélységét megismerje.
- Dehogyisnem! Csonttal s ronggyal kereskedik.
- Igazán? - kérdi kerek szemmel az asszony.
Az ember csöndesen folytatja a szót:
- Rongyos szegény, rossz a kabátja is, maga húzza a szekeret.
- Jaj, jó ember, visszamegy még maga oda?
- Vissza én, holnap reggelre már ott is kell lennem.
- Van egy szürke lovam, nem vinné el neki? Hogy ne neki magának kelljen húzni a szekeret!
- Dehogynem! Elviszek én akármit.
- Maradt még vagy három kalácsom is az ünnepről: aztán sütök még három libát, meg gyűjtöttem egy kis pénzt, amiről az uram nem tud. Vigye el neki, hogy legyen mivel forgasson egy kicsit. Meg most jut még eszembe: a férjem elcsalt a múlt vásáron egy bundát egy buta asszonytól, vigye el szegénynek ezt is, hogy ne fázzék.
"Úgy látszik, ráakadtam, akit kerestem - gondolta az ember. - Nem is kellett olyan messzire mennem."
De nem szólt. Lepihent ott egy kicsit, az asszony meg nekifogott a sütésnek. Levágta a libákat, s elkészítette az útravalót. Reggel felkelt az ember, felnyergelte a lovat és úgy ment el.
Alig ment el az ember, mindjárt érkezett haza a kereskedő. Az asszony hangos vidámsággal fogadta már messziről:
- Gyere, gyere, hírt hallottam a fiúnkról!
A kereskedő hitetlenkedve nézett rá:
- Menj el, tán megbolondultál?
- Nem hiszed? Itt a bizonyíték! Nézd meg, elküldtem a lovat neki. Szegény csonttal meg ronggyal kereskedik odaát: maga húzza a szekeret! Küldtem neki egy kis kalácsot is meg három libát, s még a kis gyűjtött pénzből, amiről te nem is tudtál. Na meg a bundát is, amit arról az asszonyról lecsaltál!
A kereskedő nagyot lélegzett, úgy ránehezedett a haragosság.
- Ki volt az, te boldogtalan, akinek te ezeket adtad?
- Egy ember a másvilágból! Egyenesen a másvilágba ment!
- Csak butaság ne volna a világon! - kiáltotta az ura. - Hogy valaki ilyen hiszékeny, ilyen tökkelütött, ilyen buta tudjon lenni!
Azzal a kereskedő elindult nyomban az ember után. Az ember már messziről észrevette, hogy valaki mérgesen siet utána. Bement a közeli erdőbe, megkötötte a lovat egy fához. Arrébb, az erdő szélén is volt egy fa, amelyik úgy állott, mintha el akarna dőlni. Az ember fogta magát, úgy tett, mintha azt támasztotta volna.
A kereskedő odament hozzá és kérdezte:
- Mondja, nem látott erre menni egy embert szürke lovon?
Az ember látta, hogy a kereskedőnek a méreg már-már eszét veszi. Azért így felelt:
- Dehogyisnem láttam! De hiába is megy utána, mert az olyan erős ember, hogy senkitől sem fél!
A kereskedő megriadt egy kicsit. Nyelt egyet. De a mérgét csak nem nyelte le.
- Mondja, magától nem fél?- kérdezte.
Felelte az ember nyugodtan:
- Tőlem fél.
- Nem lenne szíves, hogy nekem visszahozza azt az embert? Adok száz forintot.
Az ember azt gondolta magában: "No, kipróbálom ennek is a butaságát." S azt felelte:
- Nem mehetek! Mert arra vagyok ítélve, hogy ha ezt a fát nem támasztom, apám, anyám, testvérem mind meghalnak.
A kereskedő valóban se látott, se értett a dühétől és a fukarságtól. Azt mondta:
- Tartom én addig ezt a fát! Csak menjen gyorsan! Hozza vissza, mert nagyon sok mindent elcsalt a feleségemtől!
Az ember bólintott, köszönt, szépen felült a lóra, elindult, és elment egyenest haza.
Otthon azt mondta a feleségének:
- Hazajöttem, mert akadtam olyan bolondra s butára, mint te!
A kereskedő egész nap várta az embert, hogy jöjjön vissza. Mikor megunta a várást, nagy óvatosan félreugrott, nehogy ráessen a dűlő fa. Akkor látta, hogy a fa nem dől le, akkor látta, hogy őt, a nagy ravaszt is lóvá tették.
- Miért jöttél haza? - kérdezte otthon az asszony, akit a konokság akkor is még megtartott butaságában.
- Mert van olyan buta még, mint te! - felelte az ember.
- Nem megmondtam?! - vágott vissza tüstént az asszony. - Nem volt igazam?
Az ember békét akart, s azért csöndesen azt mondta:
- Igazad volt. Nem te vagy a legbutább.
írta: jazsoli5, 2008. nov. 19. 6:43 - címkék: mese és kategóriák: Vidám,tréfás történetek, mesék
-
még nincsenek kommentek
Kányádi Sándor: A falu esze
Élt a mi falunkban - az öregebb rendűek még emlékeznek rá -, élt egy hipp-ide, hopp-oda, hamari-habari ember, aki ha belefogott a beszédbe, négy bivallyal se lehetett volna elhúzni a helyiből. De kiváltképp tanácsokat szeretett osztogatni.
A kovácsnak azt tanácsolta: addig üsse a vasat, amíg meleg - mintha azt a kovács nélküle nem tudta volna.
Harmaton jól jár a kasza! - oktatta ki a kaszásokat.
Ha megköszörülik, akkor vág a fejsze - világosította fel a favágókat.
Ilyen és ehhez hasonló bölcsesség dőlt belőle állandóan, mint a kéményből a füst tél idején.
Nem így, hanem úgy! Ez volt a szavajárása, meg az, hogy: ezt én másképpen csinálnám. De nemigen csinált semmit, csak jártatta a száját. Addig-addig jártatta, míg egyszer csak, csodák csodája, nagyeszű ember hírébe került.
- Ritka jó eszejárású ember, annyi bizonyos - bizonygatták itt is, ott is.
Hát, váltani vált az esze - ismerték el, még azok is, akik nem sokat adtak rá.
- S mi mindenhez ért! - álmélkodtak. - Ács is, kovács is, kaszás is.
- Kár volna ekkora tudományt parlagon hagyni - suputyálták mind sűrűbben a hívei, akik egyre többen kezdtek lenni.
- Több esze van a kisujjában, mint másnak a fejében.
- Mint az egész falunak együttvéve - tódította meg valaki.
- Akkora az esze, hogy nem is fér a fejibe.
- Tölthetne akkor a tietekbe is belőle - mordult közbe egy valóban nagyon okos öregember, s otthagyta őket, hadd dicsérjék a falu eszét, mert már úgy kezdték emlegetni.
Aztán, hogy az észnek méltó hajléka legyen, megtették a falu fejének. Megválasztották bírónak.
Meg is bánták nemsokára. De elcsapni már szégyenletükben sem csaphatták volna el. Csak szítták a fogukat, s tűrték, hogy a falut fenekestől felforgassa. Hogy ezt ne így, hanem úgy. Ide ne ezt, hanem azt. Egyszer ilyen, máskor amolyan adót, büntetést, bírságot, illetéket eszelt ki. Így aztán a saját bőrükön tanulhatták meg, hogy: Aki minek nem mestere, annak hóhéra. S hogy egy-két mondással, szófitogtatással hozzáértés, igazi tudás nélkül nem lehet előbbre jutni.
Dolgoztak hát látástól vakulásig, s tűrték, amíg tűrhették. De egyszer aztán betelt a pohár, mert amikor zúgolódni kezdtek az egyre növekvő terhek miatt, azt találta tanácsolni a falu esze, hogy aludjanak kevesebbet.
- Két szemnek két óra éppen elég - mondta.
- Hát elég! Azt mondjuk mi is, hogy elég! - és rázták az öklüket.
A falu eszének annyi esze azért volt, hogy még idejében odébbálljon. Úgy ment ki állítólag a faluból, mint annak idején Samu Gyurka Martonosból, aki juhász ember létére úgy lépett meg a gazdákkal való számadás elől, hogy befogta a lovait, jól bevert közéjük az ostorral, s lehúzódott a szekér derekába, hogy még a füle se látszódjék ki. A lovak pedig, mint a zúgó szél, kivágtattak vele Martonosból.
Samu Gyurkáról legalább ez a mondás fönnmaradt. De a falu eszéről még ennyi se. Talán már nem is emlékeznek rá. Nekem is csak véletlenül jutott eszembe.
írta: jazsoli5, 2008. nov. 18. 14:23 - címkék: történet, Vidám és kategóriák: Vidám,tréfás történetek, mesék
-
még nincsenek kommentek
