Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Türkmén mese: Az együgyű hodzsa

Élt egyszer egy kislákban ( faluban) egy öregember a feleségével. Egyszer rőzsét szedett az öreg, és egy jókora tűt talált a földön. A rőzse közé tette, közébe kötötte és hazavitte. Otthon kioldozta a rőzseköteget, és keresgélni kezdte a tűt. Megkérdezte a felesége:

- Mit keresel, öreg?

- A tűt.

- Hát hova tetted?

- A rőzse közé kötöttem.

- Micsoda ügyetlen vagy! Tűzted volna a köntösödbe, most megtalálnád!

- Jól van - mondta az öreg -, majd máskor úgy teszek.

Egyszer megint kiment rőzséért. Most meg egy jókora szekértengelyt talált. Eszébe jutott, mit mondott a felesége. Fogta a tengelyt, és nehezen beletűzte a köntösébe. Otthon mutatja az asszonynak.

- Ó, micsoda ostoba vagy! - mondta az öregasszony. - Kötötted volna kötélre, úgy húztad volna haza.

- Jól van - mondta az öreg -, máskor majd úgy teszek.

Harmadszor is kiment rőzséért, s most egy kis ebkölyköt talált az erdőben. Kötélre kötötte, úgy húzta haza. A kötél útközben majdnem megfojtotta a kiskutyát. Meglátta az asszony a félholt állatot, és összecsapta a kezét:

- Ó, te ügyetlen! Csalogattad volna, jött volna magától is!

- Jól van - felelte az öregember -, ezután majd úgy teszek.

Kiment a sztyeppre, meglátott egy nyulat. Eszébe jutott, mit mondott az öregasszony, és csalogatni kezdte a nyulat. A nyulacska fölcsapta a farkát és eliramodott. Hazament az öreg, és azt mondta:

- Csalogatni kezdtem egy nyulat, de elszaladt!

- Te szamár, te! Ha nyulat látsz, kiálts rá: "Meredj kővé!" Erre a nyúl megáll, és te megfoghatod.

- Jól van. Máskor majd azt kiáltom: "Meredj kővé!"

Másnap az öreg meglátott egy vándort és rákiáltott:

- Meredj kővé! Meredj kővé!

Megmérgesedett a vándor, azt hitte, csúfot akar űzni belőle az öreg, jól elnáspángolta. Ment haza az öreg sírva, elpanaszolta az asszonynak, hogy bánt vele a vándor.

- Ejnye! - mondta a felesége. - Azt kellett volna mondanod a vándornak: "Jószerencsét, nyereséget! Jószerencsét, nyereséget!"

- No, jól van! Máskor azt mondom:"Jószerencsét, nyereséget!"

Az öreg másnap temetési menttel találkozott. Azt mondta a koporsóvivőknek:

- Jószerencsét, nyereséget! Jószerencsét, nyereséget!

Megálltak az emberek, és jól elverték az öreget. Hazament az öregember, és elmondta a feleségének, hogyan járt.

- Ó, te oktalan! Mondtad volna azt:" Szerencsétlen nap! Szerencsétlen nap!"

- Most már tudom. Legközelebb majd azt mondom: "Szerencsétlen nap!"

A következő napon vidám lakodalmas menettel találkozott. Elkiáltotta magát:

- Szerencsétlen nap! Szerencsétlen nap!

Meghallotta ezt a vőlegény apja, leugrott a lováról, és eldöngette az öreget.

Hazaballagott az öreg, és azt mondta:

- Ha nem hallgattam volna rád, asszony, most nem volnék tele kék foltokkal! Mától fogva nem hajtok a szavadra! Megyek a magam feje után!

Azzal fogta magát, és kiment az erdőre fát vágni. Felmászott egy vastag ágra, és nekiállt a fejszével.

- Mit csinálsz? - kiáltott fel egy arra járó. - Hiszen leesel, és alaposan megütöd magad!

Azt mondta az öreg:

- Ha igazat mondasz is, nem hallgatok rád! Megyek a magam feje után!

Nem szólt semmit az ember, továbbment.

Nemsokára letörött az ág, és leesett vele együtt az öreg is. Jajgatva tápászkodott fel a földről, és azt gondolta:

"Igazat mondott az az ember, csakugyan leestem. Biztosan mindentudó ember volt. Talán azt is tudja, meddig élek. Megkérdezem tőle..."

Utána eredt és megkérdezte:

- Légy olyan jó, mondd meg, mikor jön értem a halál.

Nagyot nevetett az ember. Azt felelte:

- Akkor, amikor a szamarad háromszor megbotlik az úton.

Elhitte az öreg, megköszönte, és tovább vágta a fát. Mikor eleget vágott, megrakta a szamarát és hazaindult. Alig ment néhány lépést a szamár, gödörbe lépett, megbotlott. Megijedt az öreg, és azt mondta:

- Jaj nekem! Egy lélek már kiszállt belőlem!

Továbbment a szamár, és nemsokára megint megbotlott. Az öreg még jobban megrémült.

- Jaj nekem! Elszállt a második lelkem is!

Nem sokkal arrább, harmadszor is megbotlott a szamara.

- No - mondta magában az öreg -, most már halott vagyok!

Leszállt a szamárról, s lefeküdt a híd alá, mintha csakugyan halott volna. Sokáig hevert ott, nem mozdította se kezét, se lábát. A szamár eleinte békésen álldogált, de aztán meglátott egy zöld rétet, letért az útról, és legelészni kezdett.

Közben egy kereskedő hajtott arra. Almát vitt a kocsiján. A lova hirtelen megugrott, és feldöntötte a kocsit. A kereskedő emelgette a kocsiját, emelgette, de nem tudta felemelni.

Meglátta akkor a híd alatt heverő öreget. Odament hozzá, és megkérte:

- Segíts nekem, emeljük fel a kocsit!

Az öreg meg se moccant, úgy válaszolt:

- Hát nem látod? Én halott ember vagyok, nem segíthetek...

Azt hitte a kereskedő, tréfál az öreg, s tovább erősködött:

- Kelj fel, segíts! Hagyd most a tréfát!

- Nem segíthetek - felelte az öreg. - Halott vagyok, halott!

Megharagudott a kereskedő, odalépett az öreghez és rákiáltott:

- Majd mindjárt feltámasztalak!

Azzal jót húzott rá az ostorával. Felült az öreg. A kereskedő még egyet ütött rá. Az öreg már guggolt. Harmadszor is ráhúzott a kereskedő - az öreg talpra ugrott, és hálálkodni kezdett a kereskedőnek:

- Köszönöm! Nagyon köszönöm! Neked köszönhetem, hogy újra élek!

- Nincs mit köszönnöd - felelte a kereskedő. - Inkább segíts felemelni a kocsimat!

Amikor a kocsit felemelték, azt mondta az öreg:

- Légy olyan jó, ajándékozd nekem az ostorodat!

A kereskedő szívesen teljesítette ezt a kérését. Hazament az öreg nagy boldogan, odaadta feleségének az ostort, és azt mondta:

- Rejtsd el ezt az ostort, és őrizd meg halálom napjáig. Majd ha meghalok, ezzel feltámaszthatsz!

Nem értette ezt az öregasszony. Az öreg akkor elmondta neki rendre, mi történt vele a híd alatt.

Hallgatta az asszony, hallgatta, aztán megcsóválta a fejét:

- Jól mondják az emberek: buta vagy, mint a tök!

/Átdolgozta: Rab Zsuzsa/

/Forrás: Világszép népmesék/

Bársony István: Szűzdohány-história

Hadd legyen az ő neve ebben a czikkben Csiki Sándor, minthogy csakugyan ott, Csik-Szereda környékén pillantotta meg először a napot; aztán meg azért is, mert az igazi nevét meg nem mondhatom, nehogy utólagosan valami kázus érje ezt a kedves, becsületes urambátyámat a leleplezés miatt.

Mielőtt a történethez fognék, hivatkozom arra, hogy micsoda tulajdonképen a szűzdohány a valóságos magyar pipás embernek, a ki megszokta azt serdülő legénykorától kezdve, hogy pipaszóba fojtsa bánatát s azzal pöfékelje ki szivéből a túláradó örömet; használja álmatlanság és fogfájás ellen, általa vigasztalódjék szerelmi csalódása után, önuralomra és mérsékletre tegye vele magát alkalmassá családi perpatvarok idejében, ábrándos álmokat szőjjön a kanyargó füst nézésébe merülvén, elandalodjék a kékes ködbe vesző emlékezeten s átszellemüljön a reménységgel telt jövendőnek az öblös tajték-pipát környékező vízióitól.

Ah, milyen nagy, milyen igazi élvezet az, csöndes nyári alkonyaton, jól végzett napi munka után, kiülni a tornácz elejére, elővenni méltóságos komóczióval a kostököt, csavarni rajta egyet, megrázni gyöngéden, beledörzsölni csúcsos végét a baltenyerünkbe, hogy szétmálljék benne a netán öszszecsomósodott, felséges egyformaságú vágott dohány; azután kibontogatni lassan a zacskó széles, kivarrott, vagy legalább megcsipkézett száját; gondosan lehajtogatni addig, a hol már a dohányrégió halmosodik a mélyén; benyúlni három ujjal az illatos, fáin, orrcsiklandó, tüszszentésre buzdító debrőibe; megtömögetni nagy gonddal, művészettel a pipát, hogy se lágyan, se keményen ne álljon benne a delíczia; azután végül féloldalt foghegyre venni a pipaszárat, balkézbe a kovát, föléje a kő éles szélére egy csipet taplót, a jobbkézzel meg odacseszszenteni az aczélpatkót, csak éppen anynyira, hogy jól megsimítsa, de ne törje a követ; s mikor ég a tapló, ráhelyezni a pipadohány tetejére, a közepére, gyöngéd tapintattal megnyomkodni s aközben egy kis energiával szipákolni az első füstöket, amelyek megédesítik a szájízt, kellemesen izgatják a lelkületet, rózsaszinűvé varázsolják a borulatba vesző alkonyatot és boldoggá, megelégedetté teszik az embert!

Hát élvez valaha enynyit egyvégben a trafikra utalt szivarozó? A ki sebbel-lobbal megveszi a maga ringy-rongy dohánycsutkáját, mohón és sietve lecsippenti a boltbeli kezdetleges géppel a végét, szelesen nekikap az előtte pislogó apró öröklámpának s egy kis tüzet kér tőle, kölcsön, azután keservesen fujva a keserű füstöt, elrohan?!

Hát van olyan trafikdohány, a mit jó lélekkel bele lehetne tömni egy sallangos kostökbe, a melyiknek a nemzeti jellegére valóságos sértés, ha szűzdohányos múltját holmi megfinánczolt idétlen keverékkel teszszük tönkre?!

Nem, Csiki Sándor bátyámuram inkább halálnak halálával pusztult volna el, semhogy akár lemondott volna valaha a finánczolatlan dohány élvezéséről, akárcsak a legkisebb engedményt is tette volna háza tájékán a trafiknak s bármiféle járandóságának.

Nohát ezzel éppen nincs nagyon sok mondva, mert az ő háza tájéka egy hétezer holdas pusztaság vala, ebből a hétezerből vagy kettő lévén valóságos szántóföld meg gyep, mező, legelő, szóval használati minőségű terület, a többi pedig egy istentelen nagy, széles és hoszszú mocsár, amely félkörben hajlott el az igazi birtok mögött s kinyujtott nyelvével éppen meg is nyaldosta a talajvíz emelkedése idejében a dombot, amelyen a Csiki-kúria épült.

Hogy itt mit keresett volna egy úgynevezett »trafik«, azt ugyan semmiféle észszel ki nem lehetne sütni. Még a legutólsó kisbéres, még a kondás is azt a szüzönszűz dohányt szítta, a mi ott termett bőven a gazdaság egy kiemelkedőbb csücskében.

Bizony, ha az ember a meglévő törvények érteményében akar okoskodni, akkor nem lehet be nem ösmernie, hogy ez a makacs vonakodás semmiképen se vala helyes cselekedet egy magyar nemes úrtól. De, jó istenem! Ha a nemzeti hagyományokra csak egy kicsit adunk, nem szabad elfelednünk, hogy valamiképen a vajas konyha, úgy a trafik-dohány is halálos veszedelme a magyar gyomornak, amely okvetetlenül elkorcsosodik az ilyen kényszerítések hatása alatt s német nadrágban libeg a trafikdohányt pipáló gyászmagyarkák fölött.

Hogyan illett volna az ilyen bugyogós géniusz a Csiki Sanyi bátya sarkantyús csizmájához, azt gondolja el kiki magának. Elég az hozzá, hogy a fináncz bizony nem igen respektálja az ilyen eszményi okadatolásokat s szíves örömest vette, mikor egyszer valamelyik elcsapott oláh béres feljelentette Sanyi bácsit, hogy jaj de sok dohány van nála a pajtában eldugva - téli takarmánynak!

*

Kint ült Sanyi bátya a háza előtt a domb hajlatán egy szép lombos fa árnyékában, mikor látja, hogy az egyetlen zsenge fasorban, amely átszelte a gazdaságot az országúttól a házig, két zöldhajtókás vitéz közeledik.

Látszott a járásukon, hogy nagy bennök a bizonyosság tudata; úgy léptek, mint a tetszelgő pávakakas és már meszsziről mutogatták egymásnak az épületeket, a pajtákat, hogy vajjon melyikben is legyen a keresett szűzdohány.

Sanyi bácsi ellenzőt hajlított tenyeréből a szeme elé, úgy nézte őket egy darabig; azután a nélkül, hogy jó nádkaros székéből mozdult volna, rászólt egy előtte elfutó cselédre.

- Te Boris, küldd ki csak az aszszonyt!

- No, mi kell lelkem? kérdezte kis vártatva egy javakorbeli magyar menyecske, kiállván a konyhaajtóba s kétfelé tartván tésztás, erős kezeit, mintha meg akarná velök ölelni az urát.

- Vendégünk lesz, rózsám, úgy készülj! Megetetem azokat a vándormadarakat, úgy bocsátom tovább útjokra.

A menyecske visszapördült a birodalmába, Sanyi bácsi meg felkelt a zsölylyéből s udvariasan eléje ment a két fináncznak.

Azok öszszekacsintottak. - Ahán, sürög-forog már körülöttünk!

- Isten hozta az urakat! - szólt lármásan Sándor úr, amint vagy húsz lépést megközelítette őket. Be' jó, hogy most jönnek, éppen kellett a vendég, elunnám itt magamat az isten háta mögött. Hej! Pista, Józsi, Ferke! Előre, bicskások, szedjetek el mindent a nagyságos fináncz uraktól; be a sok lim-lommal a házba; kefét ide gyorsan, hadd verjük le rólok az uti port!

Hiába próbált a két pénzügyi kapaczitás tiltakozni a túlságos bizalmaskodás ellen; vagy négy markos parasztlegény lefülelte őket, leszedték rólok a puskát, köpenyeget, oldalfegyvert, neki állottak surolni, kefélni, porolni a ruhájukat; vagy tíz percz mulva, mikor vége volt az inkvizicziónak, lélekzet nélkül kapott a két törvényfi a verdungos szilvóriumos pohár után, amelylyel már kinálgatta őket a gazda.

- Igyanak, kedves fináncz urak! Még az apjok házánál se ittak ilyet.

Biz ott csakugyan nem, gondolták a fáradt és szomjas legények s elnyelték az italt; ezzel azután ki is voltak kezdve.

Sanyi bácsi szóhoz se engedte őket jutni, vitte be magával mind a kettőt a hűvös, árnyékos szobába, ott belenyomkodta szegényeket egy nagy bőrdivánba, rárivallt a cselédre, hogy hamar savanyúvizet meg bort ide; ő maga lekapott a pipatoriumról két bajúszos tajtékpipát, a melyikért már nem igen lehetett nagy kár, gyorsan megtömte s egyiket az egyiknek, a másikat a másiknak a torkára taszította, erőszakos szeretetreméltósággal követelve tőlök, hogy most gyujtsanak ám rá, mert ha már a szilvóriumra el lehetett mondani, hogy olyat még nem pipáltak: erre a tiszta, valóságos, hamisítatlan, titkon őrzött, finánczot soha nem látott szűzdohányra még inkább illik ez a dicsőítés.

A két pénzügyőr megtorpant a magyarázatra; hisz ez maga adja ki magát! Na, itt nem lesz nehéz a dolguk. Éppen viszsza akarták adni nagy grandezzával a tajtékpipát, mikor berohant Józsi, Pista, Ferke meg Gyuri a finánczpakkokkal s négyen elkezdték a két köpönyeget meg a két rozsdás puskát elrendezni, egymásra rakni egy sarokban. Ej, de el tudná páholni ez a négy markos kölyök a két fáradt finánczot, ha rákerülne a sor! Még nem is bizonyítaná itt senki a dolgot. S velök jött egyszersmind két hatalmas, fehér, göndörszőrű komondor is; azok ketten elkezdték szaglászni a finánczok vékony lábszárait.

Egyik fináncz sem mert moczczanni ijedtében, hanem szívta a pipáját dühösen, szótlanul és mohón. Pedig a megdöbbenéstől bizony nem igen sokat érezhettek a dohány pompás ízéből.

Sándor bácsi egyre dörzsölgette a kezét, azzal mutatta, hogy milyen öröme van a kedves társaságban; s mikor nemsokára ebédre hívták őket, karoncsipte mindakét édes lényt s úgy indult velök mazurka lépésekkel az ebédlőbe.

Hogy milyen ebéd volt az, arról istenkisértés volna hű képet igérni.

Mert nem lehet azt a gombalevest, azt az angyalbakancsos babcsuszpájszt, azt a rántott csirkét, meg túrós gombóczot elmondani, hogy a toll is el ne olvadjon a lelkesedés hevében, a melyre ez a remek koszt méltó vala. Hát még a sok gyümölcs, a borok, a fekete kávé s utána megint a pipák, tele szűzdohánynyal!

A két vitéz fináncz olyan lett ebéd végére, mint két lisztes-zsák: tömött, puha, nehéz.

Alig tudtak a divánra vánszorogni, ott nagy szuszogással szívták a pipájokat s vörösek voltak a jóllakástól, meg a sok italtól, mint az érett paradicsom.

Sanyi bácsi kiment egy perczre valami ürügygyel, hadd beszélhessen, hadd egyezkedjék négyszem közt a két golyhó.

Azok pedig, mikor magokra maradtak, öszszenéztek vagy kétszer és egymás arczába fujtak nagy lomhán egy-egy füstöt. Azután elfordították arczukat egymástól és szuszogtak tovább és emésztettek békességesen, míg el nem aludt mind a kettő a diván sarkában.

Már jól elmúlt a délidei nagy meleg, amikor újra magokhoz tértek. Lehetett négy óra. Feltápászkodtak s megkeresték a sarokban a czókmókjokat, belebujtak az öszszesodrott köpönyegbe, vállokra vették a puskát s szépen megköszönték a szíves látást. Egy szót se szóltak a szűzdohányról.

Azután elkezdtek czammogni, véges-végig a fasoron; egy negyedóra mulva eltüntek a fordulónál a fák közt.

Sándor bácsi mosolyogva nézett utánok s kedvtelve szítta szép pirosnyakú tajtékpipáját, amelyet még a finánczok előtt tömött meg finom szűzdohánynyal.

/Forrás: vmek. oszk. hu/

Bársony István: Az a kutya Vrinyák

Az udvarban, a gémeskút táján, nagy sikogás hallatszott. Egy ősz emberrel évődött ott egy pár ugrifüles fruska. Az öreg nekik fordúlt s fiatalos fürgeséggel kergette meg őket.

- Ejnye de friss legény még az a vénség, mondtam Dini barátomnak, a kivel a papsajtos gyepen együtt sétálgattunk. Vajjon hány esztendős lehet?

Dini nevetett. Van vagy huszonöt, felelte.

Nem tudtam, komolyan vegyem-e.

Azt hiszed, tréfálok? Erigy kérdezd meg tőle magától. Adj neki egy szivart, még el is mondja a történetét. Én addig körűljárom az istállókat; úgyis szabadabban beszél, ha a gazdáját nem érzi.

Elindúlt, de nevetve szólott viszsza:

- Valahogy te is bácsinak ne szólítsd; azért megharagszik. Miskának hívják. A lányokat azért hajszolja, mert bácsizzák az ősz haja miatt.

*

A kúthoz sétáltam. Az ősz ember egy ócska vályút javítgatott.

- Jó napot Misa ecsém.

- Adjon isten a ténsurnak is.

- Nem mondanád meg, hány hét a világ?

- Bíz' a' mával is kevesebb.

- Megcsípkedtek az imént azok a fia-csókák. (A mosogató lányokra mutattam.)

- Az ám; minditig kutyálkodnak.

- Bolondulnak utánad, mi?

- Szeretnek, mondta furcsa pökhendiséggel.

- Köll-é egy drágaderosz?

Már nyújtottam is neki a szivart. Abból megérthette, hogy mit kinálok.

- Megköszönöm alássan.

- Masinád van-e?

- Akad.

Előkotorászolt a mellénye zsebéből egy szál kénesgyufát s annál rágyújtottunk.

Leültem a vályú szélére.

- Szép történetet tudsz te Miska, azt hallottam.

Nagyot röhögött. - Hát már a ténsúr is hallott róla? Mindenkinek el kell, hogy mondjam, tette hozzá büszkén.

- Szeretném tudni én is.

- Az a kutya Vrinyák...

Elhallgatott; elsötétűlt az arcza. De nem sokáig maradt szótalan. Inkább még hivalkodva fogott bele a históriába.

- Az a kutya Vrinyák volt az oka, kezdte nagy hangon.

- Kicsoda az a Vrinyák?

- Már itt ő senkise. Hanem valamikor bivalyos volt. Ő vigyázott Bunkóra is, a vén bivalybikára. Nohát isten neki, hadd mondom el.

Letette a szekerczéjét, megfordult s rámutatott egy épületre. Látja ténsúr, az ott az istálló. Egyik feliben van a szarvasmarha, a másikban meg a ló. Vagy három esztendővel ezelőtt én voltam a kocsis, Vrinyák meg a hetes. Oszt' mindaketten beleszerelmeskedtünk a Czikáné Julcsájába, a ki odabent szolgált akkor. (A fejével intett oldalvást az urasági lakás felé.)

- Hm!

- Az ám, mindaketten. Oszt a hol szerit tehettük, ott abajgattuk egymást, a leány kedviért. Ha be kellett fogni, híttam Vrinyákot, hogy segítsen; hanem mikor a rúgós nyergesnek az istrángját beakarta a hámfába akasztani, a tulsó oldalról megböktem a lovat. Az oszt' olyat rúgott Vrinyákon, hogy tán még most is hemperedne, ha a háta mögött nincs egy esővizes dézsa, a melyikbe beleszédülhetett.

- Hm!

- Na de Vrinyák is megadta nekem egyszer. Megtetszik hallgatni?

- Meg-meg, Miska fiam.

- A bivalyistálló előtt látja a ténsúr azt a kőből épült bikarekesztőt? Estére oda kellett Bunkót behajtani. Nagyon komisz disznó egy állat volt. Néha öklelt. Én pedig, hogy Vrinyákot boszszantsam, fel szerettem mászni a kőfalra, úgy csápoltam a négyes ostorral a bivaly szeme közé. Akkor oszt' Vrinyák nem bírt vele; a bika majd kidűtötte a falat, ki se lehetett ereszteni. Vrinyák úgy hordta neki az ivóvizet vödörben, hogy majd megszakadt bele. Mi meg Julcsival nagyokat nevettünk.

- Egyszer vasárnap délután volt. Mindenki elment hazúlról, csak mi ketten maradtunk Vrinyákkal a belső pusztán. Julcsi templomba ment. Az uraság odabent aludt, vagy mit csinált. Én is elmentem vón', de tudtam, hogy majd be kell fogni, hínak. Addig is untam magamat, hát mentem megint csápolni a bikát.

Vrinyák dúlt-fúlt, szidott, de nem mert hozzám nyúlni. Le is törtem von' a derekát. Tótul káromkodott; olyan furcsákat mondott, hogy majd hanyatt vágódtam nevettemben. Nem tudom, mi ütött hozzá, vérbeborúlt a szeme s mikor javában piszkálom Bunkót, nekiugrik az ajtónak, kinyitja. A bika egy szempillantás alatt az udvarra rohant.

Egy kicsit megszeppentem. Meglapultam a kőfal mellett. Azt gondoltam, hogy Bunkó ott nem vesz észre s majd világgá szalad. Vrinyák már akkor fent volt egy eperfán. Előre kieszelhette, hogy arra mászik fel ha szorúl a kapczája. Létra volt a fához támasztva, azt a gazember felhúzta maga után. Bunkó az első lábával elkezdte hátrafelé hányni a földet; úgy morgott hozzá, mint egy medve. Ravaszul kerűlte meg a kőfalat, abban az irányban, a hol én gubbaszkodtam. Ennek fele se tréfa, gondoltam. A bika engem keres. Leugrottam a falról s eszem nélkül loholtam neki annak a tengeri-górénak, ni. Éppen kitisztogattuk volt előtte való nap; üresen állt s az ajtaja nyitva volt.

- Hm!

- Bizony! még olyan szaladást nem látott a világ. A disznó bika a nyakamon volt, azt hallottam a dobogásából. Ha elér, megtérdel, palacsintává lapít. Az a kutya Vrinyák meg egyre üvöltözött kappanhangján a fáról: »Szorrics Misa! Fussad Misa! most henczegsz mán te Misa, had' látunk!«

- Biz' én nem henczegtem. Felfutottam a góré garádicsán, bebuktam az ajtaján, elnyúltam. De mindjárt talpraálltam. Hátha ide is utánam jön? Nem jöhetett, pedig jött volna, hanem leszakadt alatta a korhadt fagrádics.

No oszt' olyat még nem látott a ténsúr, a mit akkor az az oktalan állat mívelt. Meg voltam fogva, mint az egér a fogóban. Ő meg elkezdett ravaszúl végigsétálni a góré mellett, a fejét felemelte, beszaglászott minden rácsnyiláson, hogy ugyan hol vagyok. A mint megmozdúltam, jött ő is velem. A fejét csak szünetlen odafordította, a hol gondolta, hogy vagyok. Láttam, hogy pislog a szeme, dühös lehetett szörnyen.

Az a kutya Vrinyák azalatt lejött a fáról, úgy kiabált: »gyere ki mán te, Misa, te vitéz; Julcsi tigödet híja, csókolni, ölelni akarja«. A bika ő rá rá se hederített.

Tyhű, mondok magamban, az csúnya lenne, ha Julcsi így látna. Még jó, hogy kicsúfol az a kutya Vrinyák; eszembe hozza legalább, hogy akárhogy is, szabaduljak innen.

Elkezdtem feszegetni a góré túlsó oldalán a léczet. Ha vagy hármat-négyet kibontok, ottan kibújhatok. De a bika kitalálhatta szándékomat, a recsegésre nagyokat böffentve futotta körűl a górét, elibém állott, úgy nézett velem farkasszemet.

A góré jó hoszszú volt és keskeny. Most éppen mögöttem volt az ajtaja. A míg a bika megint körülfut, én egy ugrással kint lehetek s beloholok valamék cselédházba. Ott már nem ér szégyen, ha megjön is Julcsi a templomból.

Úgy tettem, a hogy kieszeltem. Zsupsz, egy ugrással kint voltam a góréból s neki a cselédháznak. A bika utánam. Vrinyák torkaszakadtából kaczagott s biztatott, hogy ne siessek úgy, mert még elkések. Jaj, de agyon tudtam vón' ütni a bitangot!

Vaktában ugrottam be a legelső ajtón. Akkor láttam, hogy roszsz helyre mentem; az ott a mángorlós félszer. Annak még kilincs sincs a széles ajtaján.

Bebújtam hamar, szorosan a falhoz a mángoló mögé; Bunkó bedöfte az ajtót, ott állt a félszer közepén és bámult azon, hogy engem sehol se lát. De nem sokáig gondolkozott, olyan orra volt, mint egy vizslának, körűlszimatolt s megérezte, hogy hol kell lennem. Akkor röfögve, mint egy kocza, nekifeszítette buta nagy homlokát a mángorlónak, s azt elkezdte erősen a falhoz lökdösni, hogy engem agyonnyomjon.

Minden döfésre laposabb lettem. Már majd kiment a lelkem. Elállt a lélekzetem. Végem van, gondoltam, s minden erőmből igyekeztem kimászni a mángorló mögűl. Inkább döfjön agyon a bika, semhogy itt megfulladjak.

Az a kutya Vrinyák odajött a félszer ablakához, onnan kurjongatott be: »nosza te Misa, szeretsz mánguruznyi, te Misa«? És kaczagott folyvást, mint a bolond.

A vér a fejembe ment, úgy erőlködtem: csak ki akartam jutni, ha belehalok is. Hát a nagy kínlódásba' nem megemeltem a mángorlót?! A mi súly rajta volt, nagy kövek, elkezdtek róla legurulni, mind a bikára. Az volt a szerencsém; Bunkó úgy megijedt, hogy megfordúlt, kihátrált. Ott éppen elibe kerűlt az a kutya Vrinyák. Azt egy ökleléssel felhajította az alacsony ereszre.

A milyen szerencséje volt, ott ragadt, nem esett le, hanem nincs az a kandúr, a melyik úgy nyávogjon, ha a farkára lépnek.

Azt még hallottam, de oszt' elhaltam.

Úgy locsoltak fel nagysokára. Mikor talpraállítottak: ilyen ősz voltam-e.

- Ejnye, tessen csak adni egy kis tüzet...

/Forrás: vmek. oszk. hu/

Örmény népmese: Az ostoba vadász

Volt egyszer egy vadász, akinek nem volt se puskája, se tölténye, se kutyája, de semmi egyebe sem, ami a vadászathoz kell.

Egy napon elhatározta, hogy elindul vadászni. Útnak is eredt, ment, mendegélt, s egyszer csak három puskát pillantott meg az út szélén: ennek aztán nagyon megörült. Le is hajolt nyomban a három puskáért, de látta, hogy a három közül kettő el van törve, de a harmadik puskának semmi baja, csak éppen se kakasa, se ravasza nincsen. No, ezt a puskát fölvette a vállára, s így folytatta tovább az útját.

Ment, mendegélt, mígnem elérkezett három tavacskához. A háromból kettő kiszáradt, a harmadikban pedig egy csepp víz sem volt. Ebben a tavacskában úszott három kacsa: két kacsa döglött volt, a harmadik egy szikrát sem élt. Felemelte a puskáját, gondosan célzott, és meghúzta a tavaszt!...A harmadik kacsa nyomban felbukfencezett. A vadász felvette, ment tovább.

Ment, mendegélt, mígnem három faluhoz ért. Két falunak már csak romjai voltak meg, míg a harmadikban nem volt egyetlen ép ház sem. Betért ebbe a harmadik faluba, s addig ment, míg egy összedőlt kunyhóhoz nem ért. Bement, s az egyik sarokban három cserépfazekat pillantott meg. Kettő darabokban hevert, a harmadiknak pedig nem volt feneke.

"Hát most mitévő legyek? - tűnődött a vadász. - Hogyan főzzem meg a kacsámat?"

Tüzet gyújtott, megtöltötte vízzel a feneketlen fazekat, és feltette a tűzre forralni. Aztán megkopasztotta a kacsát, majd beletette a fazékba. Mikor a kacsa megfőtt, mind megette az utolsó falatig. Aztán leheveredett, pihent egy keveset, majd ismét útnak eredt.

Ment, mendegélt, mígnem egy útszélen legelésző tevébe botlott. Felült rá, s így folytatta az útját. Két teljes napon át utazott a teve hátán, és a harmadik napon egy városba ért. Ott eladta a tevét a piacon, s az árából vásárolt egy szamarat és két búzaszemet. Az egyik búzaszemet a nyeregtáskája bal zsebébe tette, a másikat pedig a jobb zsebébe. Aztán felült a szamárra, és így ment tovább.

Ment a szamáron, mendegélt, ezúttal öt teljes  napon át, mígnem egy folyóhoz érkezett. Ott leszállt a szamár hátáról, levette a cipőjét, hogy átgázoljon a folyón, de közben a szamár elinalt. A vadász utánaeredt, elkapta, és visszavezette a folyóhoz. Eközben a cipői átkeltek a vízen a túlsó partra. Kereste őket itt, kereste őket ott, de nem találta sehol. Egyszer csak megpillantotta a cipőket a túlparton. Felpattant a szamárra, és nagy hamar elérte a túlsó partot. Ott leugrott, odavezette a szamarat a szántóföldre, ahol az ökrök szántottak, kivette a búzaszemet a nyeregtáska bal zsebéből, és elvetette a barázdába. Miután ezzel megvolt, visszaült a szamár hátára, és elindult a faluja felé.

Ment, mendegélt, a napok teltek egymás után, és a harmincegyedik napon elérte a faluját. Egyenesen a malomhoz ment. Ott kivette a búzaszemet a nyeregtáska jobb zsebéből, és hozzáfogott az őrléshez. Hét nap, hét éjjel őrölte, mégsem jutott a végére. Mikor megunta az őrlést, a már megőrölt lisztet zsákokba rakta, a zsákokat felrakta egy taligára, és elindult haza. Ami a búzaszemből megmaradt, otthagyta a molnárnak fizetség fejében.

Nem sok idő múlva így szól a vadász magában: "Én bizony elmegyek, és megnézem, megérett-e már a búza, amit elvetettem."

Magához vette sarlóját, felült szamarára, és elindult a távoli szántóföld felé. Ment, mendegélt, s meg is érkezett pontosan harmincegy nap múlva. A búza ezalatt megérett, lehetett aratni. Fogta hát a sarlót, de amikor először lendítette hátra, váratlanul egy vadkan bukkant elő, s olyan erővel rohant egyenesen bele a sarlóba, hogy az megakadt a vastag bőrében. Az állat megzavarodva visszafordult, s lábában a sarlóval szaladgált össze-vissza a búzában, s közben a sarló rendre mind levágta a búzát.

Akkor a vadász kezdte betakarítani a learatott gabonát. De olyan rengeteg volt, hogy taligákat kellett bérelnie, azokra feltornyozta a kévéket, s úgy tért vissza ismét falujába, hogy a termésből jócskán maradt is még a mezőn.

A búzával megrakott taligákkal a falu szérűskertjébe ment, s ott boglyába rakta a kévéket. Aztán mezei munkásokat fogadott, akik három teljes héten keresztül csépelték a gabonát, s még így is maradt néhány érintetlen boglya. A kicsépelt búzát zsákokba töltötte, hazavitte, s otthon aztán megtöltötte vele a magtár minden zugát, s még mindig volt búzája jócskán.

Eltelt egy kis idő, s egy szép napon egy lovas ügetett el a vadász háza előtt. A ló véletlenül belerúgott egy kőbe, patája alól kipattant egy szikra, amely lángra lobbantott egy kevéske szalmát. A tűz átterjedt a boglyákra, onnan a házra, az istállóra és a pajtára, és amije csak volt a vadásznak, mindene hamuvá égett.

Mikor pedig a tűz kialudt, a vadász így szólt magában:

- Megyek, és megnézem, maradt-e valami, aminek hasznát vehetem.

Kutatni kezdett a hamuban itt is, ott is, míg végül egy nagy kő alatt, amely valaha az istálló falában állt, egy kis csomagot talált. Felemelte és kibontotta: egy kis papírdarab volt benne, rajta valami írás állt. De bizony a vadász nem tudott olvasni, elvitte hát a papírdarabkát a tanítóhoz. A mester nagy ceremóniával hatalmas orrára ültette az okuláréját, megköszörülte torkát, jó messzire maga elé tartotta a papírt, és ünnepélyes hangon felolvasta az írást:

- "Igen ostoba vagy, hogy elhitted, ami veled történt."

/Ford.: F. Nagy Piroska/

Finn népmese: Hogyan termeltek sót bolondfalván ?

Hol volt, hol nem volt, messze fenn északon az ezer tó országában, rengeteg erdők közepén, volt egy híres-neves falu: Bolondfalva.

Hogy, hogy nem, az egyik télen bolondfalván elfogyott a só. Nosza, mind a nagyokosok, hétszerbölcsek, agyafúrtak összegyűltek, tanakodtak: mit tegyenek, hol kerítsenek sót az ételükhöz? Töprenkedtek, okoskodtak, törték a fejüket éjjel-nappal, végül is kitűnő gondolatuk támadt. Sebten összehívták a falu apraját-nagyját, és fennszóval kihirdették, mindenkinek tudtára adták a bölcs határozatot:

- A sót, amelyet messzi tengerek partjáról temérdek fáradsággal, még nagyobb költséggel hoznak a városba, a városi boltosok pedig méregdrágán árulnak a falunak, ezentúl mi, bolondfalviak magunk fogjuk megtermelni. Szigorúan meghagyjuk mindenkinek, akinél néhány maréknyi só találtatnék, meg ne egye, jól eltegye, tavasszal földbe vetjük, ősszel szépen learatjuk, kicsépeljük, zsákba tesszük, sónak nagy bővében leszünk!

A bolondfalviak megfogadták az okos szót, és mikor eljött a szép tavasz, nekiláttak a munkának. Nagy darab ugarföld volt a falu szélén, azt közös erővel felásták, majd egy hosszú fogú boronát kerítettek, hogy elboronálják. Igen ám, de nehéz volt a boronát hozni: hosszú fogai minden bogba-rögbe beléakadtak. Ha nem volt eszük a bolondfalviaknak, segítettek a bajon: megfordították a boronát! Most már könnyen húzhatták, fölfelé állt a foga, nem akadt meg semmiben. Csak az volt a bökkenő, hogy most aztán nem lehetett ráülni boronálás közben.

Mikor a földet szépen elegyengették, bevetették sóval. Attól fogva folyton lesték, figyelték, vajon kicsírázik, gyökeret ver-é az elvetett só. Jó, pihent föld volt az ugar, hamarosan zöldellni kezdett. Nőtt azon csalán, bogáncs, szamártövis, beléndek, meg mindenféle giz-gaz, ami csak van a kerek világon.

- Ó, be gyönyörűen zöldell a mi vetésünk! - örvendeztek a bolondfalviak a buján zöldellő dudvatenger láttán.

Hanem egy nap nagy baj történt! Honnan, honnan nem, egy kódorgó ló beszabadult a bolondfalviak gyönyörű vetésébe, és legelte, tapodta a drága növényt.

Egyikőjük oda akart szaladni, hogy elkergesse a mezőről a lovat, de a többiek nagy lármával útját állták:

- Oda ne menj! Tágulj onnét! Bolond vagy, le akarod gázolni a drága vetést? Ahová csak lépsz, mindenütt kárt teszel benne!

Főtt a fejük a nagyokosoknak, hétszerbölcseknek. Töprengtek, tanakodtak, miképpen lehetne elhajtani a mezőről az elszabadult lovat anélkül, hogy aki elkergeti, összegázolja a vetést.

Vitatkoztak, okoskodtak, még ebédelni is elfelejtettek, annyira törték a fejüket. Végül mégis kitalálták, mit tegyenek: keríteni kell egy erős saroglyát, azt négy ember emelje a vállára, az ötödik meg álljon rá, s vigyék be a mező kellős közepére. Így aztán annak, aki a lovat elkergeti, nem kell átgázolnia a földön, s nem tapossa le a drága vetést..

Így is tettek. Négy ember felkapta a saroglyát, bevitte az ötödiket a mezőre, az meg egy nagy ostorral a kezében szerencsésen kikergette onnan a cudar pejkót.

Egyre dúsabban, egyre magasabban nőtt a bolondfalviak sóvetése. Jónak látták hát, ha a legbölcsebbet, legtapasztaltabbat megbízzák, kóstolja meg, elég sós-e már a vetés. Az le is tépett egy csalánlevelet, szájába vette, de rögtön fel is kiáltott:

- Jaj, jaj, de még milyen sós! Csak úgy égeti a szájam, csípi finom nyelvem! Ebből lesz ám a finom só!

Azon nyomban összedobolták a falu népét, s közhírré tétetett, hogy a sóvetés bevált, lesz só bőven.

Mikor aztán nyár derekán úgy gondolták, hogy most már elég érett a vetésük, Bolondfalva egész népe nekiállt, hogy learassa, betakarítsa a drága termést. Hanem ahogy hozzányúltak a csalánhoz, bogáncshoz, az úgy csípte, égette, szúrta a kezüket, hogy még! Fújták a markukat, vakarták a kezüket, de hiába! Végül is dühösen otthagyták a gonoszul égető sóvetést.

Egyesek azt állították, hogy rossz volt a mag, amit elvetettek, mások váltig azt hajtogatták, hogy túl sokáig hagyták érni a termést, azért lett ilyen kegyetlenül, ilyen csípősen sós!

/Ford.: Rácz István/

Újgörög népmese: A balga Iliász

Volt egyszer egy Iliász nevű ember, aki a malomban gabonát őrletett. Hogy készen lett a liszt, elindult hazafelé, ment az öszvérrel no meg a zsákokkal.

Ahogy ment, egyszerre megálltak: megéhezett az öszvér, legelni akart, ő meg pihenni, hiszen a napsütés ugyancsak megizzasztotta. Leemelte hát a zsákokat az öszvéréről, azután lefeküdt, szépen elaludt.

Épp arra ment egy másik ember, aki kukoricát vitt a szamarával. Látja ám, hogy Iliász szunyókál, hát se szó, se beszéd, fogja a zsákjait, felteszi az öszvérre s elinal, Iliászra hagyván a szamarát, kukoricáját. De még mielőtt kereket oldott volna, leszedte az alvó szalmakalapját is, helyébe nyomva a saját sipkáját, és elvette annak bőrbocskorát is, míg lába mellé letette háncsból font papucsát. Aztán, mint aki dolgát jól végezte, odébbállt a megőrölt liszttel és az öszvérrel.

Egy idő múlva felébredt Iliász. Nézte, hol az öszvér, de csak szamarat talált. Megoldotta a zsákok kötelét, de azokban meg búzaliszt helyett kukorica volt. Ijedtében a fejéhez kapott, hát, uramfia, ott egy sipka van s a bőrbocskora helyén háncspapucs.

"Nocsak - gondolta erre -, ezek szerint én nem vagyok Iliász! Mert Iliásznak öszvére volt, búzája, szalmakalapja, no meg bocskora."

Hazament hát, és beszólt az asszonynak:

- Iliász asszonya, Iliász asszonya, hol van a férjed?

- Elment a malomba.

- Milyen állattal ment?

- Öszvérrel.

- Miféle gabonát vitt őröltetni?

- Búzát.

- Mi volt a fején?

- Szalmakalap.

- S a lábán?

- Bőrbocskor!

Iliász most már bizonyos volt abban: bizony ő már, nem ő.

Szerencsére az asszony megismerte a hangját, mert látni nem láthatta, hiszen akkor már este volt és sötét, így azt kérdezte:

- Mi történt veled? Kerülj már végre beljebb! Itthon vagy! Nem érted, Iliász?

- Még hogy én? Lehet, hogy az urad ment el itthonról, de az uradat közben kicserélték. Nekem ugyanis nincsen bocskorom, se szalmakalapom, se búzalisztem, de még öszvérem sem. Szamárral jöttem, kukoricát hoztam, lábamon háncspapucs, fejemen meg sipka.

Akkor az asszony kiment a ház elé, s azt mondta:

- A sipkában is, háncspapucsban is te vagy az, Iliász, vagyis az én uram, és ez a legfontosabb.

Azzal bevezette a házukba, s azóta is szerencsében élnek, náluk csak mi vaygunk még szerencsésebbek.

/Ford.: D. M./

Német népmese: Az ostoba kisbíró

Jeversen, a falu bírója, egyszer a beszedett adókat egy ládikába zárta, és elküldte a kisbíróval a szomszédos községbe, hogy ott nyugta ellenében adja át. A ládikó kulcsát a bíró saját kezűleg a kisbíró zsebébe dugta.

- Na, indulj isten hírével, vigyázz a kulcsra, és szerencsével járj! - indította útnak a kisbírót...

Szép tavaszi reggel volt. Az út egy erdőn vezetett át. A fákon madarak csiripeltek, fütyültek, messziről egy kakukk gyenge, halk kiáltása hallatszott.

"No nézd, milyen messziről kiabál ez a kakukk! Majd idecsalogatom mindjárt" - gondolta a kisbíró.

A pénzesládikót letette egy fa tövébe, maga meg felmászott a fára, és a sűrű lombok között elkezdett kakukkolni. A kakukk válasza mind közelebbről hallatszott.

...Odalenn az úton egy vándorlegény közeledett a fához. Meglátta a ládikót, felkapta a hóna alá, és sietve elindult vele.

A kisbíró látta, miben mesterkedik a vándorlegény, és hogy viszi már a ládikót a pénzzel. Hangos nevetéssel kiabált utána:

- Hiába szaladsz vele, koma! A kulcsa itt van a zsebemben...

/Ford.: D. M./

Afrikai népmese: Az oktondi leopárd és az okos lány

Tudjátok-e, ki az állatok királya? Persze hogy tudjátok: az oroszlán. S azt tudjátok-e, ki a vadon fejedelme? No, ha nem, megsúgom: a leopárd. Született fejedelem, félelmetes veszedelem, ijesztő a fegyvertára: fogazata hatalmas és éles, akárcsak erős karma, jaj annak, akit a karma közé kap, sőt annak is, akit egy farokcsapással meglegyint. Mert a farkában is nagy erő lakozik, kemény korbácsütéssel felérő. Nem is ajánlatos útjába akadni, találkozni vele, ha csak az illető nem leopárdvadász. De még azok is igencsak óvatosak, mert jól tudják: egy leopárd hetvenhét rókát is lepipál ravaszság dolgában.

A mi leopárdunk valahol Afrikában élt, ahol mindenki igencsak tisztelte, és senkinek sem akarózott vele közelebbi ismeretségbe keveredni, hogy a végén aztán a rövidebbet húzza.

Nos, a félelmes és agyafúrt hatalmasságokkal is megesik olykor, hogy veszedelembe, veszedelmes helyzetbe kerülnek. Így történt ez őleopárdságával is: egy napon csapdába esett, és a csapdából semmiképp sem tudott kiszabadulni. Csak vergődött, vergődött, miközben telt-múlt az idő, s a múló idővel lassan reménysége is elfogyott. Ám akkor arra tévedt egy balga fiatal fiú. A leopárd rimánkodva megszólította a suhancot:

- Kérve kérlek, szánj meg engem, és szabadíts ki a csapdából! Hálából ünnepélyesen megígérem: naponta annyi hússal látlak el, hogy többé hírből sem ismered az éhséget.

A fiú - mint már mondottam - balga is volt, s éhes is volt, és mert többször koplalt, mint ahányszor jóllakott, hitt a leopárdnak és kiszabadította. Hát ez bizony oktondi cselekedet volt, mert jótettért cserébe a leopárd nekirontott, nekiesett, reá támadt. Esze ágában sem volt már a hálálkodás, a köszönetmondás! Az ünnepélyes ígéretet pedig úgy elfeledte nyomban, mintha sohasem mondta volna!

Most már bánta a tapasztalatlan fiú, hogy lépre ment. Félelmében jajgatni kezdett, és nagy jajgatva nővére nevét kiáltozta.

- Ho-ho-hogyan? Hát neked testvéred is van? - csodálkozott a leopárd.

- Igen, van egy nővérem - vacogta a fiú. - Szép, okos és fiatal. De jaj! Mi lesz szegénnyel, ha én elpusztulok?...Itt marad széles e világban egyedül, minden támasz nélkül...

- Hm... - gondolkodott el a leopárd. Egyik szeme ravaszul pislogott, a másik hamisan hunyorgott:"Kettő több az egynél, és a többől nagyobb lakomát csaphatok." Hangosan pedig ezt mondotta: - No jó, nem bánom, békén hagylak, nem bántalak, ha szépen elvezetsz a testvéredhez.

A fiú pedig, mert egyebet nem tehetett, elvezette a leopárdot a kunyhójukba.

A leopárd csak ámult-bámult a kunyhóban, amikor megpillantotta a gyönyörű leányt. Bizony, hozzá fogható szépséggel még sohasem találkozott. Dehogy akart már lakomázni! Éhe elmúlt, másra vágyott: házasságra. Feleségül kérte hát a csodaszép teremtést.

Nos, e párjanincs szépség okossága még szépségét is felülmúlta! Gondoljátok csak el, így válaszolt különös kérőjének:

- Ó, leopárd, nagy vadonnak fejedelme, ajánlatoddal megtisztelsz, mégis így kell szólanom: túl élesek a karmaid. Márpedig aki ilyen hegyes körmökkel simogat, könnyen megsebezheti szerelmét, és én csak férjemuram simogatására vágyom.

- Igazad van - válaszolta a leopárd, és megkérte, nyesse le éles, hegyes körmeit. A leány nyomban teljesítette kérését.

- Hanem most már nincs akadálya, hogy a feleségem légy! - vigyorogta a leopárd a körömvágás után.

- Ó, igen, valóban - mosolyogta az okos lány. - De van egy másik akadály is: a fogad is zavar, túlontúl nagy és hegyes...

- Ez is igaz - húzta be nyakát a furcsa kérő, és megkérte őt, reszelje kisebbre és tompábbra a fogát. A lány ezt a kívánságot is nyomban teljesítette.

- De most már igazán nincs semmi akadálya, hogy a feleségem légy! - mondotta a fogcsiszolás után.

- De igen - felelte az okos lány - , leopárdfarkad hosszú és erős, akár a korbács: könnyen megüthetnél vele.

- Ó, ezen könnyen segíthetünk, megkurtítjuk - pislogta szerelmesen a leopárd.

A lány megrázta a fejét.

- Elég, ha megengeded, hogy jól a nyakad köré csomózzam.

- Csomózd, csomózd! Megengedem! Sőt egyenest követelem! - hajtogatta a leopárd.

És a szép, okos lány nem habozott, nem tétlenkedett, hamar megkötötte a csomót.

- De ugye, most már minden akadály elhárult, és végre megülhetjük a menyegzőnket? - kérdezte sóvárgó hangon a kérő.

- Igen, most már megülhetjük - villogtatta meg szép fehér fogsorát az okos lány, és huncutul kacsintott öccsére. - De mert nincs menyegző násznép nélkül, eredj, és hívd meg rokonaidat, barátaidat és ismerőseidet, ó, én kedves leopárdom!

- Igaz, igaz, igazad van... - dünnyögte a leopárd, és készséggel felkerekedett, hogy teljesítse a kívánságot, amelynél természetesebbet, ugyebár, senki sem kívánhatott volna.

De a vadonban minden állat, aki csak látta, a legerősebb és a legkisebb is, kinevette. És okkal-joggal, hiszen csúffá tették: karmait lenyesték, fogait lereszelték, farkát a nyakára csomózták. Nem csoda, ha kinevették.

A pórul járt leopárd tehetett-e egyebet? Nagy magaszégyenletében úgy elbújt a sűrűben, hogy többé hír se jött felőle. A szép és okos leány pedig, aki túljárt a félelmetes és ravasz fenevad eszén, hamarosan a legdélcegebb és legbátrabb leopárdvadásznak lett a felesége. S azóta az öccsének is megjött az esze: többé nem hisz a hamis ígéretben.

/Ford.: D. M./

Német népmese: A schildai polgárok hogyan választottak új bírót?

Hol volt, hol nem volt, valahol az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy Schilda nevű városka. Olyan buta emberek laktak benne, hogy szerte a világon híre kelt ostobaságuknak. A birodalom hatalmas császára is hallott Schilda bolondos polgárairól, elhatározta hát, hogy személyesen is megnézi egyszer őket. Megüzente nekik, hogy rövidesen ellátogat hozzájuk, és szívesen megerősíti őket hajdani kiváltságaikban és szabadságaikban, de azzal a föltétellel, ha első hozzájuk intézett szavára rímben tudnak felelni.

No, főtt is a fejük szegény schildaiaknak, ahogy a császár üzenetét meghallották! Ráadásul még csak bírójuk sem volt, mert a régi belehalt bánatába, amiért egyszer vásáron jártában ostobának nevezték. Most hát az volt az első dolog, hogy új bírót válasszanak, s legyen, aki vezeti a császár fogadásának előkészületeit. De kire essék a választásuk? Ezen sokat tanakodtak, s végül is úgy határoztak: az lesz a bíró, aki a legjobb rímet tudja faragni. Mert ettől függött Schilda jövője: hogy milyen rímet tudnak kivágni a császár első szavára.

A választásra virradó éjszaka nem akadt schildai, aki lehunyta volna a szemét: mindegyik a fejét törte, mindegyik rímeket eszelt ki, mert mindegyik szeretett volna bíró lenni. Hanem a legnyugtalanabbul mégis az a polgár viselkedett, aki Schilda disznókondáját őrizte, s ennélfogva magasabb tisztségek viselésére is kiválóan alkalmasnak ítélte magát. Addig hánykolódott ide-oda ágyában, míg végül fölébredt a felesége is, és megkérdezte tőle, mi a baja. A disznópásztor nagy nehezen bevallotta szíve gondját.

- No, ha csak ennyi az egész, sose emésztődjél - felelte az asszony. - Mit kapok tőled, ha olyan rímre tanítalak, amellyel biztosan elnyered a bírói tisztséget?

- Veszek neked egy gyönyörű bundát! - ígérte a kondás.

- Jól van - felelte az asszony. - Jegyezd meg ezt a verset, s ha rád kerül a sor, mondd föl, ennél bizonyosan nem tud senki szebbet kitalálni. Mondd csak utánam:

Van szerencsém, uraim,
feleségem Katalin,
megissza a bort, ha adsz,
szebb, mint egy hízott malac.

Nehezen ment a kondás fejébe a vers, harmincszor, negyvenszer is elismételtette vele az asszony, amíg végre megjegyezte.

Fölvirradt a bíróválasztás napja. Egybegyűlt a tanács, sorba álltak a pályázók: mindnek mozgott a szája, mind egyre csak rímét mormolta magában, mert hát a schildaiak oly régóta gyakorolták a balgaságot, hogy nagy megerőltetésükbe került akárcsak két kurta sornak az észben tartása is. Így aztán, mikor rájuk került a sor, rendre elfelejtették nagy zavarukban és igyekezetükben a rímet. Egy Jeremiás nevű polgár például ezt a verset agyalta ki:

Én vagyok a Jeremiás,
nem lesz bíró itt senki más -

de amikor előlépett, hogy elmondja, így vágta ki a szerencsétlen:

Én vagyok a Jeremiás gazda,
én leszek a bíró Schildában -

aminek persze se füle, se farka, ha versnek kellene lennie, mert nyoma sincsen benne a rímnek. Lett is nagy hahota, akárcsak a következőnél, aki ehelyett, hogy:

Én Hildebrand vagyok,
kívánok szép jónapot -

jóreggelt kívánt a tisztes társaságnak, s ezzel odalett a rím.

A kondás, mint disznókkal foglalkozó ember, a sor legvégén állt, s keményen gyúrta a kalapját, rágta a bajszát, nehogy az utolsó pillanatban rajta is megessék a csúfság, hogy elszalasztja a rímét. Nagyot dobbant a szíve, mikor szólították, s harsány hangon így szavalt:

Van szerencsém, gazdurak,
feleségem Kata asszony,
megissza a bort, ha jut,
szebb, mint egy hízott koca.

- Ez igen! Ez aztán rím! - kiabálták lelkesen a schildaiak, s azonnal megválasztották bírónak a disznópásztort, mert bebizonyította, hogy ha rímben kell beszélni, ő aztán ember a talpán, nem megy a szomszédba egy kis leleményért.

/Ford.: D. M./

Jókai Mór: A holt ember

Híre futamodott, hogy a kedvelt komikus Damó főbe lőtte magát.

Onnan támadhatott a hír, hogy az egyetlenegy rekvizitum puskát egy este kikölcsönözte a ruhatárnoktól, azzal az ígérettel, hogy valami nagy pecsenyét fog meglőni, s abból neki is juttat, aztán egy hét múlva sem került elő a puskával. Bizonyosan saját magát értette alatta.

Ezt a hírt mindjárt meg is írta, mint probáció calamit egy fiatal múzsafi egy vidéki hírlapnak, abból átment a fővárosi hírlapokba, onnan ki a külföldi hírlapokba, s valószínűleg át is ment Amerikába.

Akkor csak egyszerre előáll Damó a puskával. Az egyheti vadászat alatt lőtt egy harkályt. Sok más nagyobb állatot is megriasztott, akik mind csak hajszál híján menekültek meg tőle. Hanem hát a harkály nem pecsenyének való.

Felmegy tehát az igazgatóhoz, s jelenti, hogy itt van.

Az igazgató vállat von.

- Hogy lehetne már ön itt, mikor ön meghalt?

- Ki mondja azt?

- Ihol van az újságban. Hat újságban is benne van, hogy ön agyonlőtte magát, s meghalt.

- De hát én mondom, hogy nem haltam meg.

- Már nekem hiába mondja. Azt csak nem pretendálja talán, hogy én önnek jobban higgyek, mint annyi tiszteletre méltó hazafinak?

- Dr mikor annyira nem haltam meg, hogy pláne egy kis anticipációt kérek.

- Micsoda posthumus célokra?

- Hát arra a célra, hogy éhes vagyok, enni akarok.

- No, még ilyet se hallottam, hogy a halottak éhezzenek. Barátom, aki meghalt, az nem eszik, az nem éhes, aki nem éhes, annak nem kell anticipáció. Ön meghalt: ergo önnek nem kell több előlegezés.

- Ugyan kérem, legyen szíves hát legalább egyet azokból a hírlapokból ideadni, hogy legitimálhassam vele magamat a házigazdámnál, ha majd a házbért kéri, hogy én meghaltam.

- Tessék, akár kettő, de visszahozza, mert beköttetem.

A szegény halott azonban, amint a konyhán keresztül ment, meglátott a tűzhelyen egy szép nagy pulykát nyárson pirulni. A szolgálónak azt mondta, hogy szaladjon be frissen, az igazgató úr feldöntötte a tintát, törülje fel, s míg az bement, köpönyege alá kerítette a pulykát, s odábbállt vele.

Mire a nyomozásra megindult igazgató valamelyik Bacchus templomban ráakadhatott, már akkor az India tollatlan kétlábú magzatának csak a csontváza volt feltalálható, olyan szépen kitisztogatva, mintha valami múzeum számára lett volna preparálva.

- Nini. Az úr megette az én pulykámat! - támadt rá az igazgató a színészre.

Az pedig kísérteties pátosszal voná elé kebléből a tőle elhozott újságot, s az aláhúzott sorokra mutatott:

- Íme, uram, itt a bizonyítvány, hogy én meghaltam, s a halottak, tetszik tudni, nem esznek.

Török népmese: Gézengúz Hasszán és Ügyefogyott Lámi

Gézengúz Hasszán messze földön híres volt arról, hogy mindenkit megtréfált, aki csak elébe került. Most is éppen valami csínytevésen törte a fejét. Egyszer csak furcsa zajt hallott.

"Semmiség - mondta magában - csak a gyomrom korog az éhségtől". És bandukolt tovább az országúton.

Hát amint bandukol, megint valami furcsa zajt hall.

"Semmiség - mondta magában -, csak a fülem zúg az éhségtől. Igaz - folytatta magában -, két álló napja egy falat nem sok, annyi se volt a gyomromban. Hej, csak találkoznék valami naplopóval, tüstént rászedném, utána meg jól belakmároznék!"

Hát amint így tervezget, látja ám, hogy éppen szembe jön vele a gazdag kereskedő fia, Ügyefogyott Lámi, akit csak azért hívtak így, mert a világon semmihez sem értett, csak élősködött az apja pénzén, az apja nyakán, meg aztán nem is volt valami éles észjárású.

De mikor meglátta Gézengúz Hasszánt, már messziről kiáltotta:

- Ismerlek! Jól tudom, ki vagy! Te vagy Gézengúz Hasszán, aki mindenkit rászed. De engem nem csapsz be! Azt megmondom neked!

- Márpedig becsaplak, rászedlek - felelte Gézengúz Hasszán, és alig bírta visszafojtani nevetését -, csak előbb ennék valamit, de otthon felejtettem a tarisznyámat, telis-tele mézes fügével meg mazsolás lángossal meg marcipános mandulával. Ha megkínálnál a tarisznyádból, lenne annyi erőm, hogy hazafussak az én tarisznyámért, és akkor én kínállak meg téged!

- Hát megkínálhatlak - mondta Ügyefogyott Lámi -, itt van a tarisznyám, egyél belőle.

Gézengúz Hasszán nem kérette magát. Leült, fogta a tarisznyát, és jól belakmározott. Nem is maradt a tarisznyában semmi!

Aztán amikor magához tért a nagy falatozás után, így szólt Ügyefogyott Lámihoz:

- Most aztán rajtam a sor, hogy én vendégeljelek meg téged. Csak azt mondd meg, szereted-e a cukros mézzel kent aszalt fügét?

- Szeretem - felelte Lámi, és máris nyaldosni kezdte a szája szélét.

- Hát az égetett cukorban pörkölt mandulát szereted-e?

- Már hogyne szeretném! - kapott a szón Lámi, és már előre érezte a mandula édes ízét a szájában.

- Most még csak azt mondd meg - szólt Hasszán -, hogy a mandulával és mazsolával tűzdelt marcipános szultánkenyeret szereted-e?

- Ez a kedvenc eledelem - nyögte Lámi, és érezte, hogy a nyál is összefut a szájában.

- No, ha szereted - szólt Gézengúz Hasszán -, várj meg engem itt a fa alatt, de megmondom: el ne mozdulj innen, nehogy megtévesszelek!

- Dehogy megyek! Dehogy megyek! - szólt Lámi buzgón, és utánakiáltott Gézengúz Hasszánnak, mert az már ugyancsak szedte a lábát: - Itt várok rád, amíg csak vissza nem érsz!

- Hát csak várj! - kiáltott vissza Hasszán nagy komolyan, és ezzel nekiiramodott, és meg sem állt, amíg a hatodik faluig el nem ért. Útközben persze elmondta mindenkinek, miképpen szedte rá Ügyefogyott Lámit.

Ügyefogyott Lámi meg csak ült, ült a fa alatt, és várta Hasszánt két nap, két éjjel.

Amikor aztán rájött, hogy Gézengúz Hasszán mégiscsak becsapta, szégyenszemre hazakullogott. Az emberek meg, akikkel útközben találkozott, mind kinevették, hogy Gézengúz Hasszán így elbánt vele.

/Ford.: D. M./    

Francia népmese: Utazás a Holdba

Balzat falucska lakói híresek voltak együgyűségükről, mi több, ostobaságukról. Történt egyszer, hogy észrevették: a templomuk mellett terebélyesedő nagy szederbokor már-már elzárja a templom kapuját. Elhatározták tehát, hogy arrébb viszik a templomot. Megparancsolták az asszonyoknak, hogy sodorjanak gyapjúból egy hosszú kötelet, azzal háromszorosan körbetekerték a templomtornyot, majd a falu összes lakója a szederbokorral ellenkező irányba húzni kezdte.

- Hó-rukk! Hó-rukk!

A kötél lassan-lassan engedett, a balzatiak pedig centiméterről centiméterre haladtak hátrafelé, miközben boldogan kiáltoztak:

- Elmozdult a templom! Sikerült, sikerült!

Mikor pedig a kötél elszakadt, s ők valamennyien egymásra hemperedtek a földön, rettentően elcsodálkoztak, hogy a templomuk bizony egy tapodtat se mozdult előre, sőt még a szederbokor is sértetlenül terpeszkedik a helyén.

Egy más alkalommal a falu lakói halvány narancssárga fényt pillantottak meg az ég alján.

- Tűz van! - kiáltották. - Verjük félre a harangot, készítsük a létrákat meg a vödröket!

Általános riadalom támadt. Amikor készen álltak a tűz eloltására, kérdezgetni kezdték egymástól, hogy hol is kezdjék az oltást.

- Arra, arra - mondta a polgármester. - Előre!

Kivonultak tehát vödreikkel és létráikkal a faluból, boldogan és büszkén, hogy lám, hogy milyen gyorsan felkerekedtek a veszély hírére. És ekkor megpillantották a távoli erdő felett fölbukkanó hatalmas, narancssárga Holdat. Fény borította el a falucskát, de persze nem a tűzvész fénye.

Nem csoda hát, hogy az emberek sokat gúnyolták Balzat lakóit, s ez fölöttébb bosszantotta őket. A polgármester össze is hívta tizenkét tanácsadóját, s így szólt hozzájuk:

- Itt az ideje, hogy ország-világ előtt visszaszerezzük falunk jó hírét. Egy ízben, mikor a Hold feljöttét figyeltem az égen, támadt egy ötletem. Javasolom, hogy menjünk fel, és vegyük szemügyre alaposan. Mi lennénk az első emberek, akik a Holdra tennénk a lábunkat. Micsoda dicsőséget szerezhetnénk magunknak!

A tanácsadók tapsolni kezdtek.

- De - szólalt meg az egyik - hogyan érhetnénk el a Holdat?

- Nagyon egyszerűen - felelte a polgármester. - Tizenhárman vagyunk. Valamennyien magunkkal hozzuk egy-egy szomszédunkat, ez már huszonhat balzati. Mindegyik felgörget egy hordót annak a dombnak a tetejére, ahol a régi malom áll. Ha a huszonhat hordót egymásra állítjuk, olyan közel kerülünk a Holdhoz, hogy csak az ördög akadályozhat meg bennünket abban, hogy átugorhassunk rá.

Ahogy mondta, úgy is történt. Mihelyt telihold lett, nagy keservesen felgurították a huszonhat hordót a domb tetejére. A polgármester felmászott az egyik hordóra, kezében kötéllel és kampóval, amelyet beakasztott egy másik hordó dugójának a helyére, így húzta fel az első hordó tetejére. Majd felmászott a másodikra, és onnan felhúzta a harmadik hordót. A harmadikról a negyediket és így tovább.

A huszonhatodik hordón állva, a roppant magas torony tetejéről aztán lekiáltott:

- Közel vagyok már, nagyon közel! Csak egy kis híja, és a kezemmel is elérem a Holdat! Küldjetek föl még egy hordót!

- Polgármester úr, az egész faluban nem akad több. Kérnünk kellene a szomszéd faluból!

- Hogy milyen kevés a sütnivalótok! - kiáltotta vissza a polgármester. - Vegyétek el alulról azt, amelyik a kezetek ügyébe esik!

A balzatiak erre kiemelték az első hordót, azt, amelyik az egész tornyot tartotta, és - bumm! - a hatalmas építmény egy szempillantás alatt leomlott a polgármester alatt, aki összevissza ütötte magát. A falusiak pedig elképedve, tátott szájjal állták körül, még megszólalni sem tudtak a megdöbbenéstől.

A mai napig sem értik, miért végződött ez a holdbéli utazás ilyen rosszul, mikor pedig olyan jól kezdődött.

/Ford.: D. M./

Német népmese: Az elrettentő példa

 

Senki sem foghatta az abelsbergiekre, hogy hírnevüket okosságuknak, bölcsességüknek vagy beretva éles eszüknek köszönhetik. Valahányszor szóba kerültek valahol, az arcok felderültek, máris kuncogott mindenki, s mint megnyitott zsilipből az áradat, sorra kerültek az abelsbergiek viselt dolgai.

És az már igaz: minden abelsbergi történet mosolyt, ha nem éppen harsogó nevetést fakasztott...


Egyik csodálatos történetük arról szólt, hogyan félemlítették meg elrettentő példájukkal a vakondokokat.

Az eset régen történt, azaz nagyon régóta mesélik az abelsbergiekről...

Az abelsbergi határban, különösen tavasszal és ősszel, nagyon elszaporodtak a vakondokok. A falu határában a szép tavaszi vagy őszi virágoktól tarka legelőket, selyemfüvű réteket elcsúfították a szapora vakondtúrások, a rétek virágos testén púposodó koromfekete földszínű kelések.

- Mit tegyünk? - törték a fejüket az abelsbergiek.

Sokszor összeült az elkeseredett és tanácstalan falusi tanács, de hiába szedték össze az eszüket, nem találtak a bajból kivezető utat. Csak a bíró sóhajtott fel ilyenkor:

- Meglátjátok, polgártársak, odalesz a jó füvünk, a bársonyos rétünk, és nem lesz szénánk...

De egy nap, a nagy és tanácstalan keserűségben, hirtelen bekövetkezett a váratlan fordulat, amely nemcsak megbolygatta a falu életét, hanem a kupaktanácsot is nagy tettekre késztette...

A dolog azzal kezdődött, hogy valamelyik kora őszi reggelen egy kis, kíváncsi vakondok kidugta a fejét a túráson, és idegesen mozgatva pici, piros orrát, beleszippantott a jó illatú rétbe. Az egyik községbeli gazda éppen arra kószáló fia, a faluszerte ismert Gosel - a neve megmaradt, mert a hálás kupaktanács feljegyezte örök időkre Abelsberg "aranykönyvébe" - észrevette a kíváncsi vakondokot, megfogta, az ingébe dugta, és hazavitte a faluba. Volt egy öreg, használaton kívüli kalitkája, abba zárta, s apja biztatására elvitte a községházára.

A falu piacterének közepére egy asztalt állítottak, s azon közszemlére rakták ki a kalitkába zárt "fekete szörnyeteget'. A falu népe átkozódva, fenyegetőzve nézegette a pellengérre állított bűnöst. Igaz: a kalitka előtt lármázó emberek nem zavarták a bezárt  bársonyos, csillogó fekete szőrű kis vakondokot. Ide-oda futkosott a kalitkában, két lábra ült, s körmeivel a szőrét fésülgette, aztán a rácshoz futott, kidugta az orrát, mókásan fintorogva beleszagolt a nagyvilágba, s bohókásan borzolgatta bajuszkájának pindurka szálait. A dühös falubeliek pedig elhatározták, hogy példásan megbüntetik a kis bűnöst.

De most kezdődött el a baj, mert hiába hozták meg egyhangúan az ítéletet, abban semmiképpen sem tudtak megegyezni, hogyan hajtsák végre.

Végül a polgármesternek jó ötlete támadt!

- Emberek! Ez a bűnös - mutatott a kalitkában hátsó lábain kucorgó, a mellsőkkel bajuszkáját borzolgató vakondokra - a föld megrontásával vétkezett, ezért a földdel bűnhődjék! Élve kell eltemetni!

Nagy csend támadt az első pillanatban.

- Ez az igazi megoldás! - kiáltották végül az emberek.

A tanácsbeliek felkapták a kalitkát, a kisbíró hozott egy ásót, a tömeg menetté formálódott, valamelyik házból még zászlót is hoztak, és valamennyien megindultak a rétre. Itt aztán megadták a módját az ítélet végrehajtásának. A kisbíró kiásta a lyukat, az egyik tanácsbeli felolvasta a vakondoknak a szigorú ítéletet, méghozzá jó hangosan, hogy a többi vakondok is hallja, és okuljon belőle. Aztán kivették a kalitkából a kis állatot, a bíró elé vitték, aki eltört egy pálcát felette, és hangos szóval hirdette:

- Nincs kegyelem!

Óvatosan odavitték a frissen ásott gödörhöz, beletették, és gyorsan behányták földdel. A kisbíró még meg is taposta a vakondok "sírját". Egy darabig még ácsorogtak körülötte, aztán elégedetten indultak a falu felé, hangos szóval, széles taglejtésekkel magyarázva egymásnak, hogy milyen példás ítéletet hoztak...

...Azt már nem látták, hogy a hátuk mögött a kis vakondok felett lassan megmozdult a föld. Felpúposodott, nőtt az új vakondtúrás a porhanyós föld tetején, és a selymes szőrű kis bűnös kidugta a fejét, és csillogó cipőgombszemével a távolodó, magukkal elégedett falubeliek után nézett...

...Ha a vakondokok nevetni tudnának, talán még kacagott is volna...

/Ford.: Dornbach Mária/

Jókai Mór: A párizsi divat

Mihály bácsi három hétig volt Párizsban: azalatt megtanulta, hogy a cselédekkel udvariasan kell bánni.

Akármit kér az ember tőlük, hozzá kell tenni " s'il vous plat" ( ha úgy tetszik), s azután ha megvan: "Merci!" (köszönöm).

Itthon mindjárt gyakorlatba is vette az új divatot. Egy szolgálója volt, akit így kezdett megbecsülni:

"Ma chére Chári, jöjjön be, ha úgy tetszik. S hozzon nekem egy pohár vizet, s'il vous plait."

Sári röhögött, hozott neki egy pohár vizet, a víz meleg volt: de az ellen kifogást tenni Párizsban nem illik. Mihály bácsi megitta melegen, s azt mondta rá: "Merci Chári, köszönöm."

Sári kiment, s odakinn elmondta a szomszéd szakácsnénak, hogy az ura meggubbahodott, először kéri a vizet, azután megköszöni.

Másnap megint szól Mihály bácsi:

"Ma chére Chári, ha úgy tetszik, hozzon nekem egy pohár vizet, de ne legyen meleg, s'il vous plait: mert tegnap meleg volt: mille pardons!"

Sári röhögött, hozott vizet, az már nem volt meleg, de csak úgy úszkált benne a mindenféle szemét.

Ez ellen észrevételeket tenni csak barbár mexikóiak szoktak ( azért is mennek őket a franciák civilizálni), aki Párizsban járt, így szól rá: "Merci Chári, köszönöm." Mihály bácsi megitta szemetestül.

Megint másnap újra felhívá Sárit egész decentiával.

"Ma chére Chári, hozzon nekem egy pohár vizet, s'il vous plait, de ha lehetséges, ne legyen se meleg, se szemetes, je vous prie."

Sári hozott neki vizet, ami nem volt se meleg, se ronda, hanem a pohár volt olyan piszkos, hogy a karimáján meglátszott a zsíros szájak helye, akik belőle ittak.

Ilyesmiért neheztelni grönlandi népszokások közé tartozik. Mívelt ember azzal meg nem bélyegezheti magát. Mihály bácsi keresett a pohár szélén olyan helyet, amely nem volt piszkos, s ivott onnan.

"Merci Chári."

Azután való nap megint folyamodást intézett Sárihoz.

"Ma chére Chári: s'il vous plait, hozzon nekem vizet, de kérem nagyon, je vous prie, ne legyen se piszkos, se meleg, se zsíros pohárban adva: ezer bocsánat, Sári."

Sári kiment és nevetett:"Majd én sokat teketóriázok neked, aki olyan szépen kérsz és köszönsz! Jó lesz neked mosogatódézsából."

Vitt aztán neki piszkos pohárban piszkos vizet, meleg vizet. Mihály bácsi pedig fogá a poharat, és monda:

"Ma chére Sári, ilyen adta teremtette lusta disznója: most mindjárt megmosod ezt a poharat, és tiszta vizet hozz, kutyaáldotta! Mert úgy vágom a fejedhez, s'il vous plait, hogy mindjárt itt veszekedel meg: merci!"

Sári aztán hozott is mindent, ahogy kívánni lehetett, mondván ekképpen:

- Hát mért nem beszél úgy, ahogy kell?

Móricz Zsigmond: Császárvágás

Az ácsmester váratlanul betoppant a lakásán, délelőtt tíz órakor.

- Hamar adjál csak tiszta ruhát.

A felesége nem mert egy szót sem kérdezni, mert az ura már vetkezett is lefelé s mire kész lesz, akkorára ott kell lenni a ruhának is. Nyitotta hát a szekrényt ész nélkül és kapkodta ki az inget, gallért, lábravalót.

A mester:

- Mibe mosdjak, a tenyerembe?

- Jaj istenem, - mentegetőzött a felesége s már szaladt ki és hozott be egy nagy tál cserépedény vizet. Azt letette egy székre, törülközőt készített mellé, de úgy sietett, mint akit kergetnek, mert érezte, hogy az ura ég a türelmetlenségtől mint mindig s inkább meghalt volna, minthogy rákiáltson.

A mester beletemetkezett a vízbe s úgy szétfrecskelte, ahogy nagy deres fejére csapkodta a vizet, hogy minden bútor tele lett.

A felesége közben berakta a gombokat s ott állott mellette, tartotta az inget.

Belebujt s az ing, amely házilag volt kicsit keményítve, szétnyílt vastag piros nyakán, síma fehér melle kivillant s ő gyorsan vetette le a csizmát, hogy egészen átöltözzön. A felesége már tartotta az alsó fehérneműt s ő felrántotta.

- Mi a fene hosszú ez?

Abban az időben az volt a szokás, hogy a fehérnadrág egész a lábfejig ért s ott pertli volt rajta, amivel gondosan körül szokták kötni a boka felett.

Az asszony nem is szólott, mert jobb ilyenkor nem szólani, már ismerte az urát. Siet. Új nadrág. Talán csakugyan hosszabb egy kicsit a többinél, vagy csak azért nem szereti, mert új s még kissé keményebb a vászna. Lehajolt s megkötötte a madzagját.

- Ne cifrád már.

Felhúzta a nyári szövetnadrágot, aztán cipőt húzott, a felesége mindenben segített, pedig nem szerette ezt a nagy kiszolgálást.

Aztán az ingbe akarta begombolni a gombokat, de a felesége vadonatúj gallért adott ki s abba sehogy se akart belemenni az acélgomb.

- Fene egye meg, - mondta, s kínlódott a gombbal. Szűk volt, vagy mi, nem birta a gomblyukát meglelni s mindenáron a gallér kemény szövetén akarta vas ujjaival átnyomni a gombot. De nem ment, erre iszonyú dühbe jött s letépte az egész gallért és a sarokba vágta.

- Adj egy másikat. Most kell ilyent rám rakni, mikor sietek.

Az asszonyka már ugrott, már hozta a maga vasalta gallért. Nem szerette ezt adni, ha az ura kényesebb helyre ment, mert nem volt elég szép.

De ezt aztán sikerült azonnal begombolni s ez csökkentette a feszültséget.

Magára hányta aztán a többi ruhadarabot is. Akkor azt mondja:

- Add csak ide azokat az írásokat.

- Milyen írásokat?

- Milyen írásokat, a tavalyi újságot! Na.

Az asszony tanácstalanul állott, el nem tudta képzelni, mi kell az urának.

- No, a Feldmesszer-féle szerződést. Nem tudod, hogy ma van a tárgyalás?

- Igen, igen, - mondta az asszony és sietve húzta ki az ebédlőszekrény baloldali fiókját, amely színig volt mindenféle irattal.

- Adod már? - kiáltott idegesen a mester, miközben a nyakkendőjét kötötte be. A nyakkendő olyan bolti kész kötés volt, amelyet csak hátul be kellett kapcsolni s már kész volt. De a karjai merevek voltak s nem igen érte a nyakszirtjén a csattot, a fejét egészen lenyomta a mellébe, onnan morgott: «adod már, hallod?»

- Igen, igen.

- Igen, igen, azt a tutuska istenit! ha nekem valami kell, az sohasincs meg.

Evvel belemarkolt a fiókba s egy marék iratot kitépve, odadobta a szekrény asztalrészére.

- No hol van már?

- Jaj istenem, de mérges vagy, - mondta csendesen az asszony s kétségbeesve nézegette egyenként a papirokat, melyik is lehet az. Emlékezett rá, hosszúba vannak hajtva és piros ceruzával, meg kékkel van aláhúzva a felsőn a szám.

- Mindent elhánynak. Roggyon rátok a ház.

- Meg lesz az.

- Meg lesz. Mikor lesz meg. Már is elkéstem. Ha ott nem vagyok tíz órára pontban, elmakacsolnak. Az isten döglessze meg ezt a fiókot, hogy ebbe sose lehet meglelni semmit.

- Nem ez az? - mondta az asszony sápadtan s egészen remegve az izgalomtól s az ura kezébe ad egy spárgával áthúzott köteget, amit az már legalább háromszor dobott el.

A mester felismerte, hogy ez a keresett iratcsomag, hamar a zsebébe dugta s már rohant is, a kalapját csak úgy csapta fel a fejére, hogy az a búbján állott.

A felesége mire a fiókot félig betolta, szaladt utána, nincsen-e valami baj. Ijedten kiáltott neki, ahogy robogott dobáló lépteivel:

- Hallod?... Hallod!...

De a mester nem ügyelt rá s úgy ment el. A felesége majd meghalt a szégyentől, látta, hogy az egyik cipőre lelóg a gatya lábfejkötő madzaga. A fehér új madzag messze lógott a porba. Jaj és ennek ő az oka! Biztos hogy nem kötötte meg elég szorosra, de hisz úgy siettette. Kigyúlt az arca és rettegve gondolt rá, mi lesz ebből.

Aztán várta az urát. Délben a gyerekek megjöttek az iskolából. Hét gyerek. A legnagyobb már felső gimnázista, a legkisebb még csak óvodás. Most mind itthon nyüzsög s van elég futkosni valója míg valamennyit ellátja. De azért nem hall és nem is lát semmit, folyton csak az jár az eszébe, hogy mégis utána kellett volna szaladni az urának és megmondani neki... Most mi lesz... Jaj az az ember, de erős természetű...

De nem jött haza délben. Már muszáj volt ebédelni, mert a gyerekek mind elmennek két órára iskolába, nem lehet várni tovább. El is mentek, megint üres maradt a ház, csak a legkisebb lánykája maradt vele, mert délután nincs kisdedóvoda.

Nem jött az ura csak késő este, vacsora után.

Nagyon jókedvű volt. Biztosan ivott. A maga kedveért soha életében egy pohár bort nem hozatott a házhoz. Nem kellett neki, nem kívánta, de az üzleti élethez hozzátartozik a sok ivás, ott muszály.

- No Feldmesszerrel megint megegyeztem.

- Nem perel?

A mestert dühbe hozta, hogy a felesége szakszerűen szól bele, pedig annyit se ért hozzá, mint a tyúk az abécéhez.

- Új váltót adtam neki.

- Ki fogja kifizetni, -- nyöszörgött az asszony.

- Ki fogja, - nézett rá csúfolódva az ura. - Majd kifizeted te. Eladod a pelenkádat, kifizeted.

Nevetett, nyiltan, borosan, a bajuszát félre törölte a szájáról s egy szivar csutkájával hetykélkedett.

- Vesd meg az ágyat, - mondta vidáman s már dobta is magáról lefelé a kabátot, a mellényt s bontotta ki a gallért. Nem akart bomlani, hát eltépte. Azért kell mindig új gallért venni, mert nem állja az ujjait a gallérgombolgatás.

Úgy egy szál gatyában ült az asztalhoz, hogy valamit egyen.

Már ott is volt az asztalon az étel, mert mire az asztalhoz ült, akkorára ott kellett lenni a tele tálnak s üres tányérnak. Azt nem szerette, hogy neki kiszedjék. Nagyon keveset evett, de csak jó falatot. Azokat a híg ételeket nem kedvelte, keménymagoslevest, meg az ilyet. Szavajárása volt, hogy: «Jó nekem a hús is.»

Arra se kellett külön utasítást adni, hogy a kisebbek közül melyik fiú bujjon hamar az asztal alá s a lavor vízben megmossa az apja lábát. Úgy mosogatták a fiai, mint a szent asszonyok a Krisztus lábait.

De a gyerek hirtelen viharos kacagásba tört ki az asztal alatt.

Mindenki odafigyelt. Mert valamennyien az apjukat lesték és őt udvarolták körül. A nagy diák fiúk úgy ugráltak az édesapám mellett, mint a kis kutyák.

- No mi van odalenn? - nézett le az apa a kisfiára.

- Édes apám... hogy van az édesapám gatyája...

Az apa nevetett. Fogta az egyik lábát, kivetette a szoba közepe felé.

- No annyja, hogy nekem ne csinálj többet ilyen hosszú gatyát.

A felesége rémülten látta. A két gatyaszár valami barbár szerszámmal le volt vágva. Az egyik térdig ért, a másik szár középig.

- Mit csináltál evvel?

- Mit csináltam? Levágtam baltával. Tőkére tettem s levágtam. Csak nem járok neked lógó spárgával az utcán. Kapott a gatya egy császárvágást.

S az egész család harsogva nevetett.

Zelk Zoltán: Tekintetes papagáj

Egy faluban laktak mind a ketten: a földesúr és a papagáj. A földesúr hatalmas park közepén álló kastélyban, a papagáj pedig kalitkában, ami egy öregasszony ablakában állott. Egyetlen barátja volt az öregasszonynak: a tarka tollú madár. Naphosszat bámultak ki az ablakon, és a papagáj addig hallotta a falusiak köszöntését, amíg ő is eltanulta. Milyen boldogan nevetett az öregasszony, ha kedvenc madara elkezdte rikácsolni az emberi szavakat:

- Jó napot, tekintetes úr!

Vagy ezt:

- Adj' isten, tekintetes asszony!

A falubeli gyerekek el is nevezték tekintetes papagájnak, és ők is visszakiabáltak a madárnak:

- Tekintetes papagáj úr!

Nem is volt semmi baj a kedves madárral, amíg egy délelőtt be nem kocsikázott a faluba a földesúr felesége. Éppen az öregasszony háza előtt hajtott el a díszes hintó, s a papagáj nagy hangosan rákezdte:

- Adjon isten, tekintetes asszony!

Na hiszen! Pulykavörös lett erre a hintóban ülő asszony arca, megállíttatta a lovakat, és rákiáltott a kalitkában ülő madárra:

- Nagyságos asszony vagyok, te buta!

De a papagáj csak hajtogatta:

- Tekintetes asszony! Tekintetes asszony!

Erre már az esernyőjét rázta a földesúr felesége a papagájra, s már ő is rikácsolt, nemcsak a papagáj:

- Majd én megmutatom neked, hogy ki a tekintetes!

Szólt a kocsisnak, hogy gyorsan hajtson haza, s amikor hazaért, sírva mondta el a férjének, hogy milyen csúfság esett vele. De ezt már nem hagyta a nagyságos úr: ő ült be a hintóba, és odahajtatott az öregasszony házához.

Ekkor már a falu összes gyerekei odasereglettek, hadd lássák, hogyan végződik a küzdelem a földesúr és a papagáj között.

Alighogy a földesúr nagy mérgesen kiugrott a hintóból, a papagáj rákezdte:

- Tekintetes úr! Tekintetes úr!

Lett is erre nevetés.

Nevettek a gyerekek, nevetett az öregasszony, nevetett a házőrző kutya a kerítésnél, nevetett a macska a háztetőn, nevettek a verebek az ereszalján, de még a házak és a fák is dülöngéltek a nevetéstől.

Ezután a papagáj, ha meglátott egy hintót, nem köszönt se így, se úgy, hanem emberi hangon nevetni kezdett.

Wilhelm Busch: A félnótás Jankó

Volt egyszer egy legény, egy amolyan igazi félnótás Jankó, aki máskülönben derekas és szorgalmas fickó volt. Egy napon az anyja elküldte a szomszéd faluba a nénje lakodalmára. Amikor útnak eresztette, így szólt hozzá:

- Jankó fiam, kívánj minden jót a lakodalmasoknak, és mulass jól te magad is, de azért idejében gyere haza.

- Ne aggódj, anyám! - mondta Jankó. - Ahogy illik, minden jót kívánok, és magam is vidám leszek.

Azzal fogta a kalapját, kifordult az utcára, és ment, ment a szomszéd faluba.

Ahogy a nénje házához ért, látja ám, hogy nagy a nyüzsgés-mozgás, a lakodalmasok fel-alá rohangálnak ijedtükben, és kiabálnak, mert a ház kigyulladt, már a tető is izzott, felcsapott a láng.

No, a mi Jankónk nagy sietve odaszalad, vidáman meglengeti a kalapját, és azt kurjantja:

- Éljenek a lakodalmasok!

Az emberek ugyancsak bosszankodtak ezen, így nem csoda, ha valaki felkiáltott:

- Ez is éppen most kíván nekünk jót?! Fogjátok be a száját ennek a félnótásnak.

Azon nyomban lendültek a kezek, megragadták Jankót a gallérjánál fogva, és úgy elagyabugyálták, hogy az ordítva rohant ki a faluból. Addig futott, míg haza nem ért.

- Máris itt vagy, Jankó? - kérdezte az anyja. - Talán bizony nem találtad meg a lakodalmas házat, vagy rosszul érezted magad?

- Jaj, mama, éppen onnan jövök - panaszolta Jankó. - Ahogy odaértem, a néném háza éppen lángokban állt, de én nyomban elkiáltottam magam: Éljenek a lakodalmasok! Éljenek a lakodalmasok! - Ám az emberek erre úgy elvertek, hogy inkább hazaszaladtam.

- Ezt bizony rosszul tetted, Janó - csóválta fejét az anyja. - Azt kellett volna kiabálnod: Tűz van! Tűz van! Vizet ide! Vizet ide!

- Jól van, mama - mondta Jankó. - Ha még egyszer ilyesmit látok, tudom, mit kell tennem.

Egy idő múlva ismét elküldte az anyja, de most a városba, hogy a péknél kenyeret vegyen. Hát ahogy ott meglátja a kemence parazsát, éktelen kiáltozásba kezd:

- Hé! Hé! Tűz van! Vizet ide! Vizet ide!

Azzal nagy sietve felragadja az első keze ügyébe eső vödröt, és vizet zúdít a tűzre.

A nagy lármára tüstént sokadalom támad, emberek jönnek vizesvödrökkel, hogy oltsák a tüzet. Az ám, de látták, nincs tűz, csupán a pékség kemencéjében, így haragjukban, hogy rászedték őket, kiverték a városból Jankót, aki nagy bömböléssel meg sem állott az anyja házáig.

- Ej, Jankó, miért ez az ordibálás? - kérdi tőle. - Hát kenyere nem volt már a péknek?

- Volt, volt - hebegte Jankó -, de mikor odaértem, és láttam a pék kemencéjét, ahogy lobogó lánggal ég benne a tűz, kiabálni kezdtem: Hé! Hé! Tűz van! Tűz van! Vizet ide! Vizet ide! - akkor az emberek odaszaladtak, és a végén kivertek a városból a hálátlanok.

- Úgy vélem, Jankó - mondta erre az anyja -, a legjobb lenne, ha megházasodnál.

- Nem bánom, mama - egyezett bele Jankó. - Talán akad valaki, aki hozzám jön feleségül.

No, felkerekedett Jankó anyja, és hamarosan talált is egy leányt, aki hajlandónak mutatkozott, hogy feleségül menjen a fiához, de azért előbb látni akarta a legényt, no meg a portájukat is.

Ahogy elérkezett a következő vasárnap, az anyja szépen kicsinosította Jankót, a házat meg fehérre meszelte. Amint a menyasszony megérkezett, asztalhoz ültette, kínálgatta mindenféle jóval, Jankót pedig leküldte a kancsóval a pincébe, hogy hozzon egy kis frissítő italt.

Amint leért Jankó a pincébe, elsőnek a ludat vette észre, ahogy a kaskán fészkelt, és tojásokat költött. Meg akarta kerülni a kaskát, ám a lúd feléje nyújtogatta a nyakát, és sziszegett, már ahogy a ludak szoktak.

- Ej, te - mondta Jankó - , belém akarsz csípni?

Azzal megfordult, és kopp! - akkorát csapott a lúd fejére a kancsóval, hogy az nyomban kimúlt.

Jankó örült, no az már nem tud többé belecsípni, közben azonban így gondolkodott: Igaz ugyan, hogy ez a vén pára nem tehet bennem többé semmi kárt, de ki fog ezután kotlani a tojásain?

Ahogy körülnéz a pincében, látja, hogy a sarokban mézzel teli hordó áll. Nosza, leveti a ruháját, és alaposan megmártózik a mézben. Amint ezzel meglett, fosztani kezdte a ludat, majd meghempergőzött a tollaiban, és gyorsan ráült a tojásokra, hogy kiköltse.

Kis idő múltán a menyasszony, mert nem tudta, mért marad Jankó olyan sokáig a sörrel, bekukkantott a pincébe. Látja ám azt a csodálatos madarat a kaskán, ahogy kotlik a fészkén, sziszeg és gágog, akár az igazi libák. No, a menyasszonynak se kellett több, nyomban becsapta maga mögött az ajtót, és elszaladt.

/Átdolgozta: Tarbay Ede/

Finn népmese: Hölmölä, az együgyű emberek faluja

Volt egyszer egy falu: Hölmölä, azaz Bolondfalva. A falubeliek elmentek az erdőbe, hogy fenyőfákat vágjanak ki gerendának. A fatörzseket azonban nem tudták hazaszállítani, mert keresztben rakták a szánra. Gondoltak hát egy nagyot, s az erdőben az út mindkét oldalán sorra kivágták a fenyőket, hogy szélesebb legyen az út, de végül is ott kellett hagyni a szánt és a fatörzseket. Már majdnem hazaértek a falujukba, amikor egy kakas farkában hosszú szalmaszálat pillantottak meg.

- Ejnye, nekünk is hosszában kellett volna a szánra rakni a fatörzseket! - mondották.

Újra elmentek hát az erdőbe, a fatörzseket hosszában rakták fel a szánra, és így már könnyűszerrel haza tudták szállítani az épületfát.

Megvoltak már a gerendák, felépíthették a házat. A ház elkészült, de elfelejtettek ablaknyílást vágni bele, s így odabenn teljes sötétség volt. Levágtak hát három jó lovat, és a lovak bőréből zsákot varrtak. A zsákot fényes helyre állították, s a nyílását a nap felé fordították, hogy megteljék napsugárral. Aztán bekötötték a szák száját, és a zsákban hordták a világosságot a házba, de az csak nem lett világosabb.

- Az ablakon jön be a világosság - magyarázták nekik a szomszéd faluban.

- Ugyan már, hogy jöhetne be az ablakon a világosság! - vitatkoztak a falusiakkal a bolondfalviak.

De azután már otthon mégiscsak nyílást vágtak a falon, s minél nagyobb lett a nyílás, annál több fény áradt a szobába. Most már a bolondfalviak is megértették, hogy mire jó az ablak, és ettől fogva ők is ablakot csináltak a házakra.

A bolondfalviak irtásföldje tóparton feküdt. Szemben az öböl másik partján a teheneik legeltek. Míg az irtásföldön a tönköket égették, a medve a tehenek közé ment, és megölt egy tehenet. A bolondfalviak azzal vigasztalták magukat, hogy legalább jól laknak sült hússal. A tehenet karóba húzták, a tó másik partján folytatták az égetést, és úgy gondolták, hogy az irtásföld tüzének melegében az ökör is megsül. Mikor evéshez láttak, csak kifordult a szájukból a sületlen hús.

Most aztán elhatározták, hogy elpusztítják a medve tanyáját. Egy Matti nevű ember bemászott a szikla alá, a medve odújába, de a medve leharapta a fejét. Amikor a társai kihúzták az embert, nagyot néztek:

- Miért hagytad el a fejedet?

A bolondfalviak menekültek a háború elől, és értékeiket lesüllyesztették a tó fenekére. A csónak oldalába jelzést faragtak: erről tudni fogják, hogy hol találják meg a kincsüket. A csónakot azonban elsodorták a hullámok, így a bolondfalviak sohasem találták meg a kincseiket.

Egyszer egy malmot építettek, s már a malomkövet is a helyére tették. Azután úgy gondolták, hogy semmire se mennek, hacsak a malomkő lyukába bele nem ül egy ember, hogy forgassa a követ. A malomkő forogni kezdett, s a folyóba gördült: eltűnt a kő és vele az ember. Vasárnap aztán kihirdették a templomban: ha látnak valahol egy embert, akinek malomkő van a nyakában, hozzák Bolondfalvára, mert az az ember onnan lopta el a malomkövet.

Egyszer malomba mentek a bolondfalviak. Megőrölték a gabonájukat, és a lisztet zsákokba kötve nagy csónakon szállították haza. Útközben megéheztek, egy zsák lisztet a tóba öntöttek, s az egyik embert utána dobták, hogy főzzön lisztlevest. Az ember nem jelentkezett.

- Egymaga eszi meg az egészet! - haragudtak meg a bolondfalviak.

Mondja az egyik ember:

- Megyek és megnézem, hogy mi van vele.

Ez az ember sem jelentkezett. Azután egy harmadik ugrott a tóba, hogy megkeresse két társát. A csónakban levő emberek sorra beugrottak és belevesztek a  tóba.

Egy szegény embernek volt egy szép, erős macskája. Elment Bolondfalvára, hogy eladja a macskát. Kérdezgették a falubeliek:

- Miféle állat ez? Mire lehet használni?

- Ez az állat annyi egeret és patkányt pusztít, hogy el sem hinnétek.

A macskát bevitték egy elkülönített szobába, az emberek pedig jöttek, hogy lássák, milyen is a patkányvadászat. A macska megfojtotta a patkányokat, egyiket a másik után, s így nagy volt az öröm.

- Mennyibe kerül ez az állat?

- Amilyen hosszú a macska farka, olyan magas legyen az aranycsomó.

A Bolondfalviak nem fösvényeskedtek, és az ember sok aranyat vitt haza. Már messzire jutott, mikor a falubeliek utána kiáltottak:

- Mit eszik egy ilyen állat?

- Egereket!

A bolondfalviak úgy értették, hogy embereket. Rettenetesen megijedtek, karókat kerestek, és üldözőbe vették a macskát. A szegény állat azt se tudta, hogy merre meneküljön. Végül is egy csűr tetejére ugrott, és semmiképpen sem akart lejönni onnan. A csűrt felgyújtották. A macska erre egy háztetőre menekült. A házat is felgyújtották. A macska egyik háztetőről a másikra ugrott, s a bolondfalviak sorra felgyújtották a házakat. Ezután a bolondfalviak elmentek, szétszéledtek a világban. Itt-ott még ma is találkozhatsz velük.

/Ford.: N. Sebestyén Irén/

Bolgár népmese: A feledékeny favágó

Egyszer egy favágó kora reggel felkelt, egy darab kenyeret, sajtot és hagymát csomagolt a tarisznyájába, egy vizeskorsót is tett bele. Aztán elővezette az istállóból szamarát, ráült és elindult. Hosszú volt az út az erdőig, árkon-bokron keresztül, és mindig csak hegynek felfelé. Végül is elért az erdő széléig.

Ott a szamarat elengedte, hogy legeljen, ő maga pedig hozzákészülődött a favágáshoz. De bizony akkor vette észre, hogy otthon felejtette a fejszéjét.

- Fejsze nélkül nem lehet fát vágni! - mondta magának, és elindult haza, hogy a szerszámot elhozza.

Amikor hazaért, tarisznyáját felakasztotta a legközelebbi kerítésoszlopra, megkereste a fejszét, vállára vette, és máris indult vissza az erdőre. De alighogy megérkezett, észrevette, hogy otthon maradt a tarisznyája, a kerítésoszlopra felakasztva.

- Reggeli nélkül nem lehet dolgozni! - mondta magának, és ismét elindult hazafelé. Otthon fogta a tarisznyáját, vállára vette, majd megint visszament az erdőre.

Minthogy az idő jól eljárt, elhatározta, hogy előbb dolgozik egy keveset, aztán eszik. Éppen a favágáshoz készülődött, amikor eszébe jutott a szamara. Hol lehet?...

Kiabálni kezdett a szamárnak, nevén szólította, hívta erről, hívta arról, de hiába. Nem jött a szamár, nem találta sehol. Nagyon megijedt. Mit kezdjen szamár nélkül? Hogyan viszi haza a fát?

- Miért is nem kötöttem egy fához? - szidta magát, és tovább kereste a szamarat. Fáradtan bandukolt, ment erre-arra, kereste hegyen-völgyön, végül is megtalálta a szamarat. Nagyon megörült, és elindult vissza az erdő szélére. Mire odaért, teljesen beesteledett. Éhes, fáradt és szomjas volt, úgy érezte, hogy a torka teljesen kiszáradt. Elővette hát a vizeskorsót, hogy legalább iszik egyet, de akkor vette észre, hogy bizony nem töltötte meg vízzel! Pedig mennyi forrást és patakot elhagyott útközben!

Sötét lett. Feljött a hold. Vége a napnak, és egyetlen fát sem vágott ki. Mi marad hátra? Haza kell mennie. De alig állt a lábán. Bocskora szétrongyolódott, sajgott a talpa.

Ekkor az erdőből fehér szakállú öregember lépett elő, és így szólt a favágóhoz:

- Későre jár már, barátom! Most akarsz fát vágni? Vagy ha már hazafelé tartasz, akkor mehetünk együtt.

A favágó szomorúan mesélte el, hogy és miként járt.

Az öreg nagyot nevetett, a feledékeny favágó vállára csapott, aztán így szólt:

- Kedves fiam, nemhiába mondja a nép: "Ami nincs a fejben, az a lábban van!"

/Ford.: Antalfy István/

Jaroslav Hasek: Hörcsög a díványban

Az egyik reggeli napilapban hirdetés jelent meg. Nem volt túl hosszú, feltűnő keretbe se tették, de az olvasóra valahogy olyan hatással volt, mint a fuldokló kétségbeesett segélykiáltása:

AZONNAL ELADOK EGY ÉLŐ HÖRCSÖGÖT,
VAGY ELCSERÉLEM BÁRMIÉRT. PRÁGA III.
KERÜLET, APÁCA UTCA 2. II. EMELET 4. AJTÓ BALRA.

Az olvasók különösebb érdeklődés nélkül tértek napirendre a hirdetés fölött, csak a fiatalabbik Honzátko, a György utcai gimnázium második osztályának tanulója, akinek ma csak kilencre kellett iskolába mennie, felejtette rajta a szemét a sorokon. Egymaga volt a lakásban. Apja hivatalba ment, anyja Emma nénjével bevásárolni, hogy teljessé tegyék a lány kelengyéjét, mert Emmának holnapután lesz az esküvője. A cselédlány kihasználta az alkalmat és elfutott a szeretőjéhez, egy lakatosműhelybe valahol a város túlsó végén, és lelkére kötötte Honzátkónak, hogy aztán ne felejtse el jól bezárni az előszobaajtót, és hagyja a kulcsot a házmesternél. Még hozzátette: "Kedves Palika", és megsimogatta a haját. Régi szövetségesek voltak, már csak azért is, mert a házban kettejüket érte a legtöbb sérelem, üldözés.

Ha valamelyik napot Anna megúszta nagyobb baj nélkül, akkor biztosan Palira járt rá a rúd, és fordítva. Ezért kölcsönösen vád- és dacszövetségre léptek.

- Mit mondjak, Anna, ha a mama véletlenül előbb érkezne haza?

- Hogy eljött a nagynéném Kisbörgözdről.

- Jól van - bólintott komolyan Honzátko, és átadta magát annak a tudatnak, hogy pillanatnyilag ő az úr a házban. Elnyúlt a hintaszékben, és olvasni kezdte az újságot, míg végül eljutott a hörcsögös hirdetéshez.

A szeme felvillant. Melyik másodikos gimnazistát ne hozna tűzbe egy eleven hörcsög? Honzátko különben is már jó ideje vágyott már valami megbízható háziállatra. Indiai vadászkalandokról ábrándozott, tucatjával leterített tigrisekről, és cuclisüvegen felnevelt tigriskölykökről, egyre visszatérő álomképe volt egy óriási berberoroszlán, amely nem engedelmeskednék senki másnak, csak neki, ott alhatna nénje ágyában ( úgyis megüresedik most, ha Emma férjhez megy), és egy szavára megzabálná az osztályfőnököt noteszestül. Álmában megjelent továbbá egy szelíd rozmár, amely a mosókonyhában, a dézsában tanyázik, aminek következtében soha sincs nagymosás, és elmarad ennek a családi istencsapásnak Pali számára két igen kellemetlen velejárója: a köménymagleves és a kozmás darakása.

Arról is álmodozott, hogy a fáskamrában szelídített elefántja van, és az elefánt mindenféle házimunkát elvégez, aminek a terhe eddig az ő vállára nehezedett, eljár a kocsmába sörért apának, a trafikba dohányért, a nénjének pedig kottákért és levélpapírosért ( az utóbbi főleg abban az időben jelentett terhes kötelességet, amikor Emma még tucatszámra válaszolt a napilapokban közzétett házassági ajánlatokra.

Álmai tehát végre megvalósulnak. A tigrisből ugyan hörcsög lett, de ez a hörcsög legalább valóban meglesz, itt a házban. Akad a háztartásban elég holmi, amit el lehetne cserélni egy hörcsögért...

A fehérneműs szekrény tele van Emma hozományával, tegnap számolta össze a mama, és még át is kötötte az egyes csomagokat kék szalaggal. Nem jöhetnek rá, ha valamelyik csomagból kihúz egy-két darabot, és aztán megint csokorra köti a pántlikát. Úgyse veszi föl mind egyszerre az a fakutya (Honzátko ezzel a névvel tisztelte Emma nénjét, főleg állandó vihogása miatt). Papának is van az íróasztalában egy szakajtóra való régi pénze. Ha jól körülnéz, annyi mindenféle található ebben a lakásban, hogy akár háromszáz hörcsögöt is kaphatna érte.

Honzátko nem tétovázott tovább. Az első teendő: kinyitni a fehérneműs szekrényt. Ez egy kissé bonyolult feladatnak ígérkezett, de Honzátko barátunk különösebb mnemotechnikai gyakorlatok nélkül is betéve tudta, hol keresse a kulcsot. A konyhában, a bádog kenyértartóban megtalálta a karisbadi kővel kirakott doboz kulcsát. A doboz az ebédlőszoba szekrényének tetején hevert, az ajtó mellett. Honzátko kinyitotta, megtalálta benne a második hálószobaszekrény kulcsát. Azt is kinyitotta. Baloldalt a felső polcon a fehér kesztyűk alatt végre ott volt a fehérneműs szekrény kulcsa.

Az egyik csomagból kivett két csinos női bugyit, a másikból egy hálókabátot, majd mindent gondosan rendbe rakott, a kulcsokat sorba a helyükre tette, és eltüntetett minden áruló nyomot. Biztos mozdulatokkal dolgozott, hiszen karácsony előtt kellő tapasztalatokra tett szert, amikor ugyanitt indult portyázásra a fehérneműs szekrényben rejtegetett datolya és cukorka ellen.

Miután a kenyértartóba visszatette a cifra doboz kulcsát, a papa íróasztala került sorra.

Az íróasztal feltörése már sokkal kevesebb bonyodalommal járt, a Honzátko család feje íróasztalának kulcsát férfiaknál oly gyakori könnyelműséggel az asztalon álló antik óra alá dugta, amely alabástrom oszlopokra támaszkodva lett volna hivatott mérni a múló időt, de pillanatnyilag - és így volt ez már évek óta - éppen arra várt, hogy szerkezetét hozzáértő órással megjavíttassák. Honzátko papa fantáziájának szegénységét bizonyítja, hogy Pali elsőre megtalálta az íróasztalkulcs rejtekét.

Könnyen jutott tehát a pénzgyűjteményhez. Dicséretére legyen mondva, megelégedett egy máriás tallérral, pedig ugyanabból a fajtából több is rejtőzött az íróasztal fiókjában. Dolgavégezve megforgatta a kulcsot a zárban, visszatette rejtekére, majd elővette könyveit, sorba belelapozott mindegyikbe, latolgatván, hogy melyet csapja hozzá a hörcsög vételárához, mert maga is hozzá akart járulni a vállalkozás költségeihez. Végül  a Grant kapitány gyermekeinél állapodott meg. Ez volt még a legépebb, alig huszonnégy oldal hiányzott belőle.

Leült az íróasztalhoz, s egy negyedív papírra ezeket írta: "Igazolás. Ezennel igazolom, hogy fiam Honzátko Pál, ma hasfájás miatt nem vehetett részt a délelőtti tanításon. Kérem mulasztásának szíves igazolását. Teljes tisztelettel: Honzátko Vencel."

Kétéves gimnazista pályafutása során Pali kellő gyakorlatra tett szert apja nevének aláírásában. Az igazolványt az olvasókönyvbe rakta, gondosan becsomagolta zsákmányát, könyveit hóna alá csapta, és útnak indult, miután az előszobaajtó kulcsát leadta a házmesternél.

A tankönyveket a szomszéd szatócsnál hagyta, mondván, hogy majd iskolába menet beszól értük. Csak a növénytant vitte magával, az első antikváriumban sürgősen eladta, hogy ne vágjon neki üres zsebbel az Apáca utcai expedíciónak.

Az apróhirdetésben feltüntetett címet aránylag könnyen megtalálta. Egy idős házaspár fogadta, mindkettőjük arcán fellegesen ült a gond.

Amikor elmondta nekik, hogy a hörcsögért jött, és a vételár fejében a következő értéktárgyakat kínálja: egy pár női bugyit, hálókabátot, máriás tallért és Grant kapitány gyermekeit, az agg házaspár arca egyszeriben felderült. Udvariasan betessékelték a szobába, és egymás szavába vágva bonyolult históriába kezdtek, amelyből Honzátko nagy nehezen kihámozta, hogy vagy két héttel ezelőtt egy különös képű úr költözött hozzájuk albérletbe. Azzal dicsekedett, hogy különleges szert talált fel, amely megszünteti a rágcsálók téli álmát.

"Ezzel a hörcsöggel próbálom meg először - jelentett ki a szóban forgó úr. - Ha sikerült elmulasztanom a téli álmát, ennek messzemenő következményei lesznek, mert egyszeriben ártalmatlanná teszi a hörcsögöket. Ha nem alusznak télen, nem is élnek majd olyan sokáig, természetesen kevesebb gabonát fognak lopni."

- A lakónk - magyarázta az öregúr Honzátkonak - könyvet akart írni a találmányról, közben pedig folytatta a kísérleteit a hörcsöggel, amelyet egy ládában tartott a szoba sarkában. A serkentőszert az állat ivóvízébe keverte, és a hörcsög valóban bámulatosan eleven volt. A kotyvalékát különben egy konyakosüvegben tartotta, egy ízben véletlenül ittam belőle, és öt éjszakán keresztül nem bírtam lehunyni a szemem. Néhány napja eljöttek a lakónkért a rokonai. Azt mondták, hogy már öt esztendeje félnótás, egy orvos azt tanácsolta, hogy próbálkozzanak hófürdővel, talán az segít. Így hát a feltalálót elvitték valahová a hegyek közé, a hörcsögöt meg itt hagyták a nyakunkon.

- Igen kedves állatka és ragaszkodó - folytatta szapora szóval, mintha könyvből olvasná, látszott, hogy már fűnek-fának kínálta a hörcsögét -, ha elviszi, adunk hozzá egy régi krumpliszsákot, hogy legyen mibe raknia.

A kedves és ragaszkodó állatka olyan vadul fújt és prüszkölt, miközben rádobták a krumpliszsákot, hogy a romantikus lelkületű Honzátko egyszeriben tigrisvadászaton képzelte magát. Amikor később hazafelé tartott, kezében egy zsákkal, amelyben az álmatlan hörcsög kapálódzott, úgy érezte magát, mint Rauahu Babura, a világhírű bombay tigrisidomár.

Még korán volt ahhoz, hogy hazamenjen - a délelőtti tanítás javában tartott -, ezért felkeresett néhány boltot, hogy élelmiszerkészletről gondoskodjék tigrise számára. Egy madárkereskedőnél kötött ki, és kendermagot vásárolt minden pénzén, amit a növénytanért kapott. Nem sokat adtak hetven fillérért. Egy kis zacskóval. Honzátko egyszeriben érezte, mekkora nagy kölöncöt akasztott a nyakába. Talán sikerül a hörcsögöt rászoktatni valami másra, hisz ezt a maréknyi magot egy ebédre megzabálja. Ahogy egyre közelebb járt a lakásukhoz, nyugtalansága nőttön-nőtt. Mi lesz, ha jó szülei hörcsögöstül kidobják? Mit mondjon, hogyan jutott az állathoz? Valami jó ravasz lódítást kell kitalálnia, hogy ne járjon pórul vele. De végül is jól ütött ki a dolog. Honzátko remekelt: hazugságot hazugságra halmozott. A hörcsög tulajdonképpen a gimnáziumé, és a természetrajzi szertár gyűjteményébe szánták. Bernasek professzor úr, a természetrajz tanára őt tüntette ki azzal, hogy télen át gondozza a hörcsögöt, amíg kinő a tavaszi bundája, mert téli bundás hörcsög már van a szertárban. Tavasszal aztán kitömik.

A család beletörődött a kitüntető feladatba, csak azt nem hitték el, hogy Bernasek professzor úr bízta volna meg Palit a hörcsögtartással. Egyhangúan abban állapodtak meg, hogy a gyerek biztos önként jelentkezett. De ez se volt baj, a mama úgy vélekedett, hogy a gyerek ennek még hasznát veszi az iskolában, a professzor úr biztosan nem buktatja meg, ha már ilyen nagy érdemeket szerzett a család a természetrajzi szertár gyarapításában. Kiürítettek egy ládát az új kosztos számára, és a hörcsög bevonult a Honzátko családba. Az első órákban még bizonyos tiszteletnek is örvendett, mint minden, ami az iskolával kapcsolatos. Később aztán rájöttek, hogy az állat büdös. Mivel éppen Emma vőlegényének látogatását várták, Pali nénje fél üveg kölnivizet öntött a ládába, mire a hörcsög félrevonult, és ellenszenvesen csámcsogva, tömni kezdte a pofazacskójába a magot, amit Honzátko tett eléje.

Ebéd után Pali iskolába ment, apa a hivatalába, mama pedig a boldog jegyespárral bevásárolni. A cselédlány se mulasztotta el az alkalmat, hogy felkeresse a szeretőjét Karlinban. Amikor a család ismét összegyűlt a lakásban, észrevették, hogy a hörcsög kimászott a ládából, és a szomszédos szobában talált magának új tanyahelyet.

Ez a hely a dívány volt. Hogy mért éppen a dívány? Talán azért, mert fölötte a falon egy tájkép függött, hullámzó, aranysárga kalásztenger. Nem csoda, hogy a hörcsög éppen ezt a helyet választotta. A hivatalos bejárat mellett tüstént gondoskodott két vészkijáratról is új vackából. Az egyik a dívány oldalán, a másik pedig a felső részén tátongott. Megállapítást nyert az is, hogy a ládából egész elemózsiakészletét áthordta új tanyájára. Mihelyt valaki a dívány közelébe tévedt, a tisztességben megrokkant bútordarab mélyéből szörnyű fújás és prüszkölés hallatszott. Ebből mindenki megérthette, hogy a hörcsög nem hajlandó szépszerével lemondani új lakhelyéről.

- Szép kis dögöt küldött a nyakunkra a gimnázium! - sóhajtott fel Honzátkóné.

Emma úgy vélte, a hörcsögöt legkönnyebben úgy kergetheti ki a díványból, ha kiöntik az odvából. Ezt a javaslatot a családi tanács elutasította, mondván, hogy az árvíz esetleg kárt tehet a plüsshuzatban. Ezt Honzátkóné olyan hangsúllyal mondta, mintha még egyáltalán lehetne kárt tenni e megaggott bútordarabban, amelynek mélyéről most már szüntelenül hallatszott a fújás és a prüszkölés. Honzátkóra csőstül szakadt az áldás, mintha legalábbis ő vackolta volna be magát a dívány fenekére. A gyerek, hogy enyhítsen a szemlátomást ellene forduló közhangulaton, előkereste az állattant, abban a reményben, hogy talán szó esik benne arról is, hogyan űzzük ki a díványba befészkelődött hörcsögöket. Ehhez hasonló esetről azonban, úgy látszik, még Brehm se hallott, a természetrajz tankönyvben csupán arról írtak, hogy a hörcsög vitézül védekezik, ha megtámadják.

Emma és a mama taktikusan visszavonult a konyhába, és Annával folytatták a haditanácsot. Anna azt indítványozta, hogy füstöljék ki a hörcsögöt. A vészkijáratait be kell tömni petróleumba áztatott papirossal, és azután gyújtsák fel az egészet. Ez a javaslat sem talált osztatlan tetszésre, és végül is abban állapodtak meg, hogy megvárják a család fejét. Honzátko úr azonban ugyanolyan tanácstalannak bizonyult, mint az asszonyok. Pár percig némán nézte, milyen kérdően kukucskál ki a hörcsög a díványból, még közelebb is ment, hogy jobban hallja a prüszkölését, aztán megfontoltan lekent egy nyaklevest a fiának, összeszidta az egész társaságot, vette a kalapját, és elment a közeli borozóba, ahol a negyedik kétdeci után beszédbe elegyedett egy ismeretlen úrral:

- Képzelje csak, van egy fiam, második gimnazista, állatkát hozott haza a gimnáziumból és most a díványt...

- Le kell mosniuk terpentinnel avagy petróleummal - bólintott az ismeretlen. - De még így is nehéz kiirtani a poloskát! Én jól tudom, nekem is van egy iskolás fiam, az is mindenfélét hoz haza...

- Nem úgy gondolom - vágott a szavába Honzátko úr -, a fiam ugyanis hörcsögöt rakott a díványba.

- tartsa bolonddá az öregapját! - ripakodott rá az idegen úr, aki nyilván ingerlékeny természetű volt, és idegességét ebben a csendes borozóban gyógyítgatta. Felkelt, és a szomszéd asztalhoz ült, miközben méltatlankodva megjegyezte: - Mi mindent ki nem találnak manapság az emberek! Hát már olyan hülyének látszom?

- Dehogyis, nagyságos uram! - vágta rá készségesen a csapos, azt hívén, hogy neki szól a kérdés.

Az idegen úr fizetett, és elment.

Furcsa egy ember, gondolta magában Honzátko úr, őszintén el akarom neki mondani, micsoda hörcsögvész szakadt ránk, tanácsot akarok kérni tőle, ő meg megsértődik, és elmegy. Honzátko úr egyre inkább gondjaiba mélyedt, a hatodik kétdecinél már világosan látta, hogy a hörcsög olyan rágcsáló, amely időről-időre becsületes polgári családok díványában tartózkodik.

Este fél tíz tájt egy jókedvű társaságnak olyan bonyolultan mondta el balszerencséje történetét, hogy alkalmi ismerősei meg voltak győződve róla, a garázda hörcsög az országos iskolatanács rendelete értelmében került Honzátkóék díványába.

A továbbiakra Honzatko úr csak ködösen emlékezik. Valami dereng benne, hogy a borozóból egy úriemberrel ment el, aki az imént említett társasághoz tartozott, és azt állította magáról, hogy állatkereskedése van. Hamarosan meg is álltak egy boltajtó előtt, amelyet ismeretlen társa kinyitott.

Annyi bizonyos, hogy amikor Honzátko úr reggel felébredt, éjjeliszekrényén egy nagyobb ládát talált, amelyből furcsa cincogás hallatszott. Lassanként rájött, hogy ezt a ládát az éjszaka hozta el a fentebb említett boltból. Amikor felbontotta, két fehér állatka meresztette rá piros szemét.

- Uramisten, ezek meg micsoda dögök? - kiáltott fel Honzátko úr, és teljes gőzzel gondolkodni próbált. Nehezen ment, de a végére forogni kezdett az esze kereke. Világosan emlékezett, hogy borkimérésben a hörcsögről megindult vita során az az úr, aki állatkereskedőnek mondta magát, megesküdött rá, hogy a hörcsögöt legkönnyebben petymegek segítségével lehet kikergetni a díványból. Ezek tehát petymegek. Azt mondják róluk, hogy igen hatásosan pusztítják a mezei kártevőket. Bedugják a petymeget a hörcsöglyukba, és egykettőre kikergeti onnan a gyanútlan állatot. Ha tehát a petymegeket berakja a díványba, egyszeriben megoldódik a hörcsögprobléma.

Véleményét tüstént elmondta a család többi tagjának. Reggeli után óvatosan bedugták a petymegeket a dívány nyílásán, és várták, hogy most mi lesz. A dívány hasából először prüszkölés hallatszott, aztán valami morgásféle, de határozottan barátságos színezete volt. Pár pillanat múlva az egyik lyukban egymás után megjelentek a petymegek, s amikor eltűntek, a hörcsög dugta ki a fejét. Gúnyosan végigmérte a Honzátko család tagjait, megvetően prüszkölt egyet, majd ismét elbújt. Az ifjú Honzátko odamászott a lyukhoz, és óvatosan bekukucskált.

- A petymegek - közölte a vizsgálódása eredményét a többiekkel - ott ülnek a hörcsög mellett, és nyalják a fejét.

Sajnos így volt. A két petymeg összebarátkozott a hörcsöggel, és nyilván igen jól érezte magát a díványban. Honzátko futott a Brehmért, és mindnyájuk megrökönyödésére azt böngészte ki belőle, hogy a petymegek fogságban rohamosan szaporodnak. A könyveb volt azonban egy igen érdekes mondat. A megboldogult Brehm alighanem kellemetlen tapasztalatokra tett szert a petymegekkel kapcsolatban, mert nem mulasztotta el megemlíteni, hogy a petymeg nem állja a tengerimalac szagát.

Honzátko úr sietős mozdulatokkal öltözködni kezdett.

- Hová mész? - kérdezte bátortalanul Honzátkóné.

- Tengerimalacért! - felelte határozottan. Az ajtó bánatos, reménytelen csikorgással csukódott be mögötte.

A három tengerimalac, amelyekkel egy óra múltán visszatért, illatát tekintve valóságos díszpéldány volt, pontosan Honzátko úr kívánsága szerint, aki a kereskedőt külön megkérte, hogy a legbüdösebb dögöket keresse ki. Időközben megérkezett a vőlegény is, aki ez alkalommal férfiatlanságának nem kis tanújelét adta. Kijelentette, hogy fél a tengerimalacoktól, és semmi áron sem volt hajlandó a lyukon keresztül begyömöszölni őket a díványba. Megérezte, hogy a család őt szemelte ki áldozati báránynak. Végre nagy nehezen beadta a derekát, és e szavakkal: "úgyis megharapnak", kikapott egy tengerimalacot a kosárból. A szerencsehozó állat beleharapott az ujjába, és most már mindnyájan egy akarattal a család legifjabb tagját tolták a kosár felé. Pali megmutatta, hogy egy igazi hős. Ordított ugyan, mintha nyúznák, de végeredményben sikerült mind a három elkeseredetten védekező tengerimalacot begyömöszölni a díványba.

A vőlegény eközben részvétteli pillantásokat vetett Honzátko úrra, és az járt a fejében, hogy nem lehet ki szegénynek mind a négy kereke, ha ilyen sportra adta a fejét. Nem tudom, van-e a tengerimalacoknak lelkiismeretük. Ha van, bizonyára lelkiismeret-furdalást éreztek, amiért oly hálátlanul viselkedtek jótevőjükkel szemben. Hiszen az új vackukban olyan otthonosan érezték magukat. Jó társaságba kerültek, és amerre csak néznek, mindenütt csupa tengerifű, amivel a díványt valamikor régen kibélelték. Ismeretes, hogy a tengerimalac mindent megzabál. Volt egy tengerimalacom, amely kétnapos távollétem alatt elfogyasztott egy fényképalbumot, és kedves rokonaim arcképeit apró fekete golyócskákká változtatta át. Kiderült az is, hogy Brehm nagyot tévedett a tengerimalac szagának hatását illetőleg, legalábbis Honzátkóék díványának esetében. A petymegek nagyszerűen állták a tengerimalacok bűzét, eszükbe sem jutott, hogy elhagyják rejtekhelyüket. A hörcsög áldozatkészen melengette őket, a tengerimalacok is odabújtak melléjük, a dívány mélyén paradicsomi békesség uralkodott. E nagy békesség láttán újabb ülést tartott a Honzátko család nagytanácsa.

A vőlegény is közbeszólt, és a zoológiai áradattól megihletve elejtett egy-két szór a sündisznókról. Megjegyzésében tagadhatatlanul volt logika, amikor azt bizonygatta, hogy a sündisznónak kellemetlenül szúrós tüskéi vannak. Ha tehát a sündisznót bedugják a díványba, biztosan kiszurkálja onnan a többi állatot, hisz ha már ilyen szépen egymásra találtak, alighanem eszükbe jut, hogy a sündisznót is melengetni kéne. Melengetés közben összeszurkálják magukat, és csalódásukban hanyatt-homlok kirohannak rejtekhelyükről. Még azt is felajánlotta, hogy ő maga megy el sündisznót venni.

- Vegyen mindjárt kettőt, Kratochvil úr! - szólt gondterhelten Honzátkóné.

Kratochvil úr tehát felkerekedett, és kimenet még valamit dünnyögött arról, hogy a sündisznó igen hasznos, mert kipusztítja a svábbogarakat. A sündisznók, amelyekkel kisvártatva megérkezett, hogy teljessé tegye a Honzátko lakás állatállományát, mélabús legények voltak. Midőn a csomagból kiöntötte őket a padlóra, kidugták a tüskegombolyagból orrukat, szomorúan körülnéztek, fura dünnyögő hangokat hallattak, és ismét összegömbölyödtek. Kratochvil úr kesztyűt húzott, és a két tüskegombócot bedugta a díványba.

Felháborodott fújás és prüszkölés hallatszott, a lyukban megjelent a hörcsög feje, pofáján méltatlankodó kifejezés ült, mintha azt kérdezné, hogy ez meg micsoda dolog, majd ismét visszavonult, a sündisznók pedig elhelyezkedtek a dívány sarkában, ügyet sem vetve a petymegekre, hörcsögre és tengerimalacokra.

Odabenn ismét helyreállt a béke. A Honzátko család állatsereglete egészséges álomba merült. Mivel a díványból egyikük sem mászott ki, a család döntött, hogy az esküvőt pár nappal elhalasztják.

Kratochvil úr éjszaka azt álmodta, hogy a sündisznókat foltos hiénákkal, a hiénákat jaguárokkal kellene kiűzni a lakásból, s az álom végén hátborzongató látomása volt: Honzátkóék konyhájában egy rakás lerágott csont búslakodik - apósa és anyósa földi maradványai.

Honzátko úr ezalatt nem henyélt: levelet írt a gimnázium igazgatóságának, ahol fia minden különösebb eredmény nélkül folytatta tanulmányait. Az igazgató úr értetlenül olvasta:

A György utcai gimnázium nagytekintetű igazgatóságának.
Alulírott tisztelettel kérem a nagytekintetű gimnáziumot, hogy tekintettel megváltozott családi viszonyaimra, sürgős intézkedéseket tenni szíveskedjék, miszerint a hörcsögöt, amelyet alulírottnál helyeztek el, mielőbb sürgősen visszavegyék és kitömjék.
Teljes tisztelettel: Honzátko Vencel pénztáros
Öreghegyi út 5. Zizkov.

Az igazgató úr tüstént hívatta az ifjabb Honzátkót, és leplezetlen érdeklődéssel megkérdezte tőle, gyakran szokorr-e az apja ilyen leveleket írni. Honzátko azt felelte, hogy nem tudja. Erre az igazgató úr még az iránt érdeklődött, nem volt-e már az apja valamiféle intézetben vagy szanatóriumban. Honzátko a változatosság kedvéért bólintott.

Meg kell nyugtatni szegény embert, gondolta az igazgató, így aztán Honzátko úr postafordultával a következő levelet kapta:

Levelére hivatkozva legnagyobb sajnálattal kénytelenek vagyunk közölni, hogy a gimnázium igazgatósága a kitömésre nem támaszt igényt.
Intézet igazgatósága

E levél vétele után Honzátko úron nagy indulat lett úrrá, és elrohant a vysehradi gyepmesterhez, hogy az állatok hivatalos úton nem irthatók ki magánlakásokban, a fél kötelessége, hogy kivégzésre szánt állatait a vesztőhelyre szállítsa.

Az ifjabb Honzátko ezalatt eladta az atlaszát, és minden pénzén kendermagot vásárolt, beszórta a díványba, hogy szegény állatok ne éhezzenek.

Két hétig tartott az ostromállapot. Prágában már-már élelmiszerhiány fenyegetett. A ház alagsorában azonban lakott egy vitéz ember: a házmester. A lakók tudták róla, hogy mindenre kapható. Honzátkóék hozzá fordultak. Baltával felfegyverkezve jelent meg a lakásban. A család tagjai szótlanul a díványra mutattak, majd kivonultak, és kulcsra zárták a szoba ajtaját. Néhány tompa ütés, fütyülés, morgás, és prüszkölés hallatszott. Alig telt bele fél óra, minden elcsendesedett.

Másnap megülték a lakodalmat, és a menyegzői lakomán a következő fogások váltogatták egymást:
Petymegleves. Főtt petymeg tormamártással. Hörcsögsült burgonyával. Tengerimalac köménymagos mártással. Sündisznó pástétom.

Az ifjú Honzátko, akinek mindeme jó falatokat köszönhették, szerényen ült az asztal végén, és könnyes szemmel rágcsált egy hörcsögcombot.

/Ford.: Tóth Tibor/

Számomra ismeretlen költő: A bölcs és a szamár

Addig hivta a bölcs a szamarat,
Hogy végre az otthon meg nem maradt
S elment sétálni vele a mezőre,
Remélvén, hogy ő is bölcscsé lesz tőle.
A bölcs elkezd rögtön tanítani:
"Látod fiam ez a kis valami
Egy porszem s mégis egész világ!
Bársony füvek ezer szinű virág
Ez mind, mind az istenségnek egy része -
Magadról ezt nem vetted volna észre!"
Fülelve a szamár bámul reá
S érzékenyen csak ennyit mond:"Iá!"
A bölcs megörvend hogy van foganatja
Előadásának, tehát folytatja:
"Mivel megértéd, látom, a kicsinyt,
A mely az istenségnek része mind:
Nagyobb dolgokra térjünk most tehát,
Repüljünk a nagy mindenségen át:
Földről az égre s aztán újra vissza,
Igy lesz az ész salaktól menten tiszta -
És megfejtvén a létnek titkait:
Megértetem veled mind azt ma itt!"
Fülelve a szamár bámul reá
S érzékenyen csak ennyit mond: "Iá!"
"Figyelj, kövess!" s a bölcs tovább szaval,
Gondolja, hogy lelkének szárnyival
Magasra birja föl a szamarat,
Meglévén abban a jó akarat.
S míg a bölcs elme szanaszét kalandoz,
Majd meg merész röptű sashoz megint -
Hevében egyre ég felé tekint.
A jó füles elandalodva már,
Ugy érzi, hogy ő tán nem is szamár.
De hogy, hogy nem az árok partokon
Kivert sok mindenféle tüske, gyom
S míg a szavalló bölcs árokba pottyan:
A jó füles legelni tér legottan.

*

És a mesének vége hogy mi lesz?
Innen mindig elűl kezdődik ez.

Magyar népmese: Huncut csizmadiák

A csizmadiának volt egy legénye. Tavasszal, mikor a munka megszűnt, a legényt nem akarta elküldeni, mert jó munkás volt, azt mondta neki:

- János! Én nem küldöm el magát, de látja, nincs munka, majd a szőlőben is dolgozhatunk egyet-mást, ami előadja magát! Maradjon itt, kimegyünk kapálni.

A legény beleegyezett, mert munka máshol sincs, mit barangoljon.

Kimentek kapálni, azt mondja a mester:

- János, iparkodjunk, estére halat eszünk!

János nagyon szerette a halat, dolgozott is szorgalmasan. Este mikor hazamentek, nagy tál babalevest vitt be az asszony, János egy tányérral megevett, a kanalát letette. A mester kérdi tőle:

- János, miért nem eszik? Már jóllakott?

- Nem eszem több levest, mert halat nem bírok majd.

- Hát ez nem hal? - kérdi a mester.

- Hogy volna hal, hiszen bab! - feleli János.

- Hát ha nem hal, János, akkor odaadom a könyvét, elmehet.

Elgondolta a legény, akárhova megy, most nincs munka. Fogta a kanalat, megkeverte a bablevest, nézte, azt mondta:

- Hal ez csakugyan, csakhogy még apró!

Így aztán János megmaradt.

Ősszel, mikor már volt munka elegendő, egy ebéd alkalmával János kinézett az ablakon, s így szólott a mesternek:

- Mester úr, nézze csak a szomszéd ház tetején a medve hogy sétál!

Kinéz a gazda, azt mondja a fiúnak:

- Maga meg van bolondulva, János! A macskát medvének nézi?

- Hát nem medve az, mester úr? - kérdi.

- Hát hogy volna medve, macska az!

- Hát ha nem medve, adja ki a vándorkönyvemet!

Akkor könnyen beszélt, mert a munka megindult. Azt mondja a mester a feleségének:

- Hozd be, anyjuk, az okulárémat a műhelyből, majd fölteszem, megnézem jobban.

Fölteszi, azt mondja:

- János, magának igaza van! Medve az, csak még kicsike!

Így aztán János megmaradt.

Kolozsvári Grandpierre Emil: Bohó Misi

Volt egyszer egy ember meg annak a fia. Amikor a fiú megnőtt, az ember elküldte szolgálni. Akkoriban három nap tett ki egy esztendőt.

Beállt a fiú egy gazdához szolgálni. Kitöltötte az idejét, kapott érte egy tűt. Örömmel ballagott hazafelé, előtte ment egy szénásszekér, beleszúrta.

Amikor oldalra kellett fordulni, megszólította a szekerest:

- Megálljon, bátyám, mert beleszúrtam a szénába, amit a szolgálatért kaptam!

Keresik aztán. Lehányják a szénát a szekérről, szálanként rakják vissza, nem találják. A szekeres türelmetlen volt már:

- Ugyan, fiam, mi volt a szolgálati béred?

- Én nem tudom, minek is hívják!

- Hát ezzel a kereséssel egy tűt is megtalálhattunk volna!

- Az volt, tű volt! - örült meg Bohó Misi a szónak. De azért szomorúan ment haza, mert nem tudja az apjának megmutatni első keresményét.

Kérdezte is az apja, hogy miért búsul.

- Hogyne búsulnék, amikor beleszúrtam a keresményem a szénásszekérbe, nem találtuk meg.

- Hát mi volt a keresményed?

- Nem tudom, de lehánytuk utána az összes szénát, szálanként raktuk vissza, mégse leltünk rá. A szekeres ember azt mondta, ennyi keresgéléssel egy tűt is megtalálhattunk volna! Mert az volt! Tű!

- Ó, te szamár - tanította az apja -, azt nem oda kellett volna szúrni, hanem a kalapod mellé!

Bohó Misi megint elment a régi gazdához szolgálni. Kitöltötte az idejét, kapott érte egy ekevasat. A kalapjához tűzte, nagy büszkén ballagott hazafelé.

- Mit szolgáltál, fiam? - kérdezte az apja.

- Egy ekevasat, de úgy elhúzta a nyakam, alig bírtam hazavánszorogni.

- Ó, te szamár, azt nem a kalapod mellett kellett volna hazahozni, hanem a válladon! - tanította Bohó Misit az apja.

Na, harmadszor is ugyanahhoz a gazdához állt el Misi szolgálni. Mikor kitelt az ideje, kapott egy bikaborjút. Vette a vállára, örömmel ment vele, majd megszakadt alatta. Látta az apja, hogy cipekedik a fia.

- Ó, te szamár, azt kötélen kellett volna szépen hazavezetned!

Ment Misi negyedszer is szolgálni. A háromnapos esztendőért kapott egy lányt. Kötelet kötött a nyakára, vezette hazafelé, egyenest be az istállóba. Szénát tett eléje, hadd rágódjon. Ment is Misi nagy büszkén az apjához, aki látta Misi örömét. Kérdezte:

- Mit szolgáltál, fiam?

- Egy lányt, kötélen hazavezettem, már ott szénázik az istállóban.

- Ó, te szamár, azt nem úgy kellett volna, hanem átölelni, megcsókolni, kézen fogva vezetni be a házba!

Bohó Misi újfent elment szolgálni. Mikor kitelt az ideje, kapott egy nagy, bolyhos kutyát. Átölelte, csókolgatta, karszügyön vezette. A kutya meg összeharapdálta az arcát. Az apja látta, hogy össze van marcingolva a Misi képe, azt mondta:

- Ó, te szamár, azt nem karszügyön kellett volna vezetned, hanem kenyérrel csalogatnod.

Hatodszorra elment Misi ugyanahhoz a gazdához háromnapos esztendőt szolgálni. Kitellett neki becsülettel. Kapott egy vasvillát. Leszúrta a föld végébe, kenyérrel csalogatta. De mivel az nem mozdult, ott hagyta. Szomorúan ment haza. Kérdezi az apja:

- Mit szolgáltál, fiam?

- Szolgáltam egy vasvillát, kenyérrel csalogattam, nem jött, ott hagytam!

- Ó, te szamár, azt nem úgy kellett volna, hanem húzni magad után!

Hetedszer is elment Misi szolgálni. Kapott érte egy fatuskót. Húzta maga után, hogy a nyelve is lógott.

Aztán a lány nem engedte már szolgálni.

Megházasodtak, elmentek egypár napra vendégeskedni a lány szüleihez. A menyecske ráparancsolt az urára, mert nagy étkű volt, hogy ne sokat egyen.

- Vigyázz magadra anyáméknál, hogy el ne edd előlük az ételt! Ha majd megnyomom a lábad, akkor ne egyél többet!

Ahogy odaérnek, éppen tálalják a vacsorát. De még a levest sem ették meg, volt egy nagy macska, ráugrott Bohó Misi lábára. Misi letette a kanalat. Attól kezdve a felesége hiába biztatta, nem evett.

Éjszaka olyan éhes volt, nem tudott aludni. Panaszkodott a feleségének, hogy éhen maradt.

- Hát miért nem ettél, én is biztattalak!

- Te mondtad, hogy ha a lábamat nyomod, ne egyek.

- Én nem nyomtam - mondta az asszony -, bizonyosan a macska ugrott rá. De ott a kemence tetején a pecsenye meg a rétes, egyél!

Odaóvakodott Bohó Misi a sötétben, elkezdett falatozni. Hanem akkor fialt meg a nagy macska. Volt neki hét kicsije, azok is fönt tanyáztak a kemence tetején. Bohó Misi tapogatózik a sötétben, mind behajigálta a kismacskákat. Mikor visszafekszik, kérdezi a felesége:

- Ettél-e?

- Ettem, de olyan szőrös rétest süt a te anyád, alig bírtam lenyelni.

- Talán csak nem a kismacskákat etted meg?

- Alighanem, mert némelyik nyávogott, karmolt! De olyan szomjas vagyok, majd elveszek.

- Eredj a pincébe, a párkányon egy nagy szájú kancsó, ereszd teli.

Lemegy Bohó Misi, a kis rosta akadt kancsó helyett a kezébe, sötét volt, alig látott. Ereszti, ereszti, sose lett teli a rosta.

Visszafekszik, kérdezi az asszony, hogy ivott-e.

- Olyan lyukas anyádék kancsójának a feneke, hogy a pince teli lett borral, de nem bírtam inni!

- Jaj . mondta az asszony -, szaladj szórd fel hamuval, hogy anyámék észre ne vegyék, mennyi bort szétfolyattál!

Megy Misi, egy zsák lisztet szétszórt a pincében, Mondja feleségének:

- De fehér hamujuk van anyádéknak!

- Talán csak nem a lisztet szórtad szét hamu helyett?!

- Az nagyon meglehet, mert fehér volt, világított.

De már akkor mehetnékje volt Bohó Misinek. Kérdi feleségét:

- Melyik sarokban tartják anyádék a bigyót?

Magyarázta az asszony. Misi tapogatózik a sötétben, megtalál valami edényfélét, ami nem volt más, mint a mézesfazék.

Végzi  a végzendőket, visszafekszik az asszony mellé.

- Ejnye, de ragadós bigyójuk van anyádéknak!

- Te - rebbent föl ijedten az asszony -, tán csak nem a mézesfazékba cselekedtél bele?

- Az nagyon meglehet - mondta Misi -, mert éppen úgy ragadt, akár a mézesfazék.

- Siess az udvarba, vágd a legvastagabb fához, nehogy anyámék reggel észrevegyék, mit csináltál, mert leég szégyenemben a képemről a bőr!

Misi kiment, a mézesfazekat hozzávágta a menyecske öreganyjához. Mint aki jól végezte dolgát, visszafekszik a felesége mellé.

- Te, milyen jajgatós fájuk van a te anyádéknak!

- Talán csak nem öreganyámhoz vágtad a mézesfazekat?

- Az, hallod, nagyon meglehet, mert rettentően jajveszékelt.

Akkor a feleségnek nagyon kitellett a vendégeskedésből. Szedelőzködött, biztatta az urát, hogy menjenek el még a sötéttel, mert reggel, ha meglátják az anyjáék, hogy mennyi kárt tettek, kitör a gyalázat.

Összekapták magukat, siettek. Már kiértek a faluból, amikor az asszony kérdezi Misit:

- Becsuktad az ajtót?

- Nem én!

- Eredj vissza, csukd be!

Misi visszament, hátára vette az ajtót, hozta az asszony után.

Elérnek egy erdőszélre, rájuk világosodott. Hogy a lány szülei meg ne találják őket, ha keresnék, fölmásztak egy fára. Az ajtót is felhúzták. Alig telepszenek meg, rablásból jött hat zsivány. A fa alatt osztozkodtak a pénzen. Misi fészkelődött az ágon, annyira érdekelte a rablók civódása, hogy egyszer csak lezuhant az ajtó.

Mind a hat haramiát agyonütötte. A sok pénz Bohó Misié most.

Kolozsvári Grandpierre Emil: Bolondos mese

Egy kicsi faluban, két nagy hegy között élt egyszer egy szegény ember feleségestül. Nem volt ennek a szegény embernek se földje, se lábasjószága, de még esze sem. Nem volt egyebe egy rossz ködmönnél meg a gazdag szomszédjánál.

A gazdag szomszéd felesége erősen szerette a tisztaságot. Szapult hát naphosszat, a nedves ruhát pedig szépen kiteregette a sövényre száradni. Nézte a szegény ember felesége, nézte a tömérdek száradó ruhát, s restelkedett módfelett. Addig-addig restelkedett, míg egy napon így szólott az urához:

- Csúffá tesz a szomszédasszony.

- Aztán miért tenne csúffá? - kérdezte a szegény ember.

- Merthogy ő minden héten szapul - válaszolt az asszony -, nekem meg nincs mit szapulnom. Hiszen nincs egyebünk, mint ami a testünket takarja.

- Az bizony igaz - hagyta rá a szegény ember.

Azzal leült a sutba tépelődni, mert abba bele nem nyugodhatott, hogy a szomszédasszony csúffá tegye a feleségét. Addig-addig tépelődött, míg eszébe jutott, mi tévők legyenek.

- Tudod-e, mit tegyél? - kérdezte a feleségét.

- Majd megtudom, ha megmondod - válaszolt az asszony.

- Vedd a ködmönt, azt szapuld. Aztán terítsd ki a ház mögött a csipkefára. Hadd lássa mindenki, hogy nekünk is van mit szapulni, mi is szeretjük a tisztaságot.

Örült az asszony a tanácsnak. Kimosta a ködmönt, ráterítette a csipkefára. Mikor megszáradt, levette, s megint szapulta. Addig szapulta, míg az idő csípősre nem szigorodott.

Egyik reggel kiterítette a csipkefára a lucskos ködmönt, másnap hasztalan próbálta levenni. Odafagyott.

Ezen az asszony úgy elkeseredett, hogy elfakadt sírva. Az ura meghallotta a sűrű jajveszékelést, s kiment megnézni, ugyan vajon mi baja esett a feleségének.

- Odafagyott a ködmön - jajgatott az asszony, mikor az urát meglátta -, mit szapulok, ha már ez a rossz ködmön sincs? S ha meg nem szapulok, mit szárítok? S ha nem szapulok, s nem szárítok, csúffá tesz a szomszédasszony, mert az szapul is meg szárít is, akár tél van, akár nyár.

- No, majd megnézzük - mondta az ember, s azzal hajtogatni kezdte a csipkefa ágait, meg rángatni a ködmönt. De bárhogy ügyeskedett, a ködmön csak nem vált meg a csipkefától.

Megmérgesedett erre a szegény ember, szaladt a színbe. Ásót hozott, hogy a csipkefát kiássa, bevigye a meleg szobába, s a kemence mellett megengesztelje. Mikor a gyökere alá ért a fának, nagyot koppant az ásó. Odanézett, hát egy fazék! Lehajolt érte, kiemelte a lyukból, kinyitotta. Nem más volt a fazékban, hanem ezüstpénz, félvékányi, ha nem több.

Csak hát a szegény ember olyan szegény volt, hogy aranyat, ezüstöt világéletében nem látott. Az asszony meg az ember nézegette, forgatta, tapogatta a fazekat meg ami benne volt, s utóvégre úgy határoztak, hogy más nem lehet az, mint túró.

- Túrónk már van - mondta az ember a feleségének -, főzz galuskát, hadd lakjunk jól.

Az asszony megfőzte a galuskát, rászórta a galuskára a túrót. Egyik is vett egy kanalat, a másik is, s hozzáláttak a falatozáshoz. A galuskát megrágták, lenyelték, de a túróba majd beletörött a foguk.

Úgy esett, hogy a falu juhásza éppen arra hajtotta a nyáját. Volt ott egy dohányföld, nem messzi a háztól. A dohányt megszedték már, a szára megmaradt a birkáknak. A juhász megszomjazott, s betért a szegény ember udvarára vízért. Visszafele indulóban benézett az ablakon, s majd elnyelte a bajuszát, olyan erősen elcsodálkozott. Hogyne csodálkozott volna, hiszen a szegény ember meg a felesége ezüstpénzzel ette a galuskát.

"Szerzek egy marék pénzt" - gondolta a juhász, s azzal illedelmesen bekopogtatott.

- Mi járatban vagy? - kérdezte a szegény ember.

- Majd megveszek éhségemben - mondta a juhász -, nem adnának egy kevéske maradékot:

- Adunk , lelkem, hogyne adnánk - szíveskedett az asszony -, de csak túrónk maradt. Az is azért, mivel nem bírtuk megrágni.

- Jó lesz az is - válaszolt a juhász. - Megrágom én a vasat is, olyan a fogam.

Az asszony összekaparta takarosan a túrót még a fazékból is, ami benne maradt, s odaadta a juhásznak. Az beöntötte a tarisznyájába, megköszönte, s végezetül ezt mondta:

- Reggel jöjjenek el. Hálából a legszebb juhomat maguknak adom.

Örvendett az asszony meg az ember, hogy a rossz túró fejében jó birkát kapnak. Reggel elmentek a juhászhoz, az már várta őket egy szép juhval. De az asszony észrevette, hogy a juhásznak mustrajuhai is vannak. Ott feküdtek a földön olyan kövéren, hogy az orrukból zsír csordogált.

- Hát nem a legszebbet ígérte? - kérdezte az asszony.

- Én azt - válaszolt a juhász.

- Lám, mégis soványat adna, holott van kövérebb is.

- Hát válasszon kend! - biztatta a juhász.

Nem volt rest az asszony, kiválasztotta a legkövérebb juhot.

Hazahajtották, otthon az ember leszúrta, kibelezte, megnyúzta, az asszony pedig megsütötte. Felrakták a birkát egy nagy tálra, búzakenyeret tettek melléje, s már-már letelepedtek, hogy hozzálássanak a lakomához. De akkor az ember észrevette, hogy egyetlen árva darab fa sincs a házban. Mind feltüzelték a birkasütéshez.

- Megvesz bennünket az isten hidege, ha be nem fűthetünk - mondta az ember.

- Bizony - hagyta rá az asszony -, nem érdemeljük meg a birkapecsenyét meg a lágy kenyeret, ha fát nem hozunk.

Elindultak hát fáért. Nem jutottak messzi, s összetalálkoztak egy szabadságos katonával.

- Hova megy, lelkem? - kérdezte az asszony.

- Ide a faluba - válaszolt a katona.

- Nem bánom - mondta az asszony -, csak mihozzánk be ne térjen.

- Miért ne? - kérdezte a katona.

- Csak azért, mert minálunk az asztalon kenyér van, meg egy frissen sült birka.

- Hogy mehetnék én magukhoz - kérdezte a katona -, hiszen azt sem tudom, hol laknak.

- A legszélső házban lakunk, amott ni. A kulcsot pedig a küszöb alá tettük.

A katona elköszönt, s nem tért se jobbra, se balra, hanem egyenesen bement a szegény ember házába. Ott aztán leült az asztalhoz, elővette a bicskáját, s föl sem kelt, míg a sült birkát meg a kenyeret az utolsó falatig meg nem ette.

Estére megjött a szegény ember feleségestül, egy nagy köteg fával. Megéheztek a cipekedésben, de egyebet nem leltek az asztalon, mint csontot meg kenyérhéjat. A csontokat és a kenyérhéjat pedig belepték a legyek.

- Ezt már nem hagyom annyiban! - fogadkozott a szegény ember.

- Mit akar tenni kend? - kérdezte az asszony.

- A legyek megették a birkapecsenyét meg a kenyeret. Megyek, bepanaszolom őket a bírónál. Az majd igazságot tesz.

El is ment a bíróhoz, s elmondta, mekkora nagy igazságtalanság esett vele.

Gondolkozott a bíró egy darabig, aztán megkérdezte:

- Azt akarja kend, hogy igazságot tegyek?

- Azt hát! - válaszolt az ember.

- Jól van - mondta a bíró -, a legyeknek bűnhődniük kell. Ezért , ahol meglát egyet belőlük, üsse agyon.

Még ki sem mondta az ítéletet a bíró, egy légy szállott a homlokára. A szegény ember pedig úgy odavágott a botjával, hogy a bíró menten szörnyethalt.

Kolozsvári Grandpierre Emil: A bugyuta ember

Volt egyszer egy ember, mert ha az az ember nem lett volna, én sem beszélnék róla. Egyszóval volt, s olyan ember volt, hogy bármit elhitt, amit mondtak neki, s akármit bíztak rá, mindent elfelejtett. Amíg odahaza élt, elhitte, amit az apja mondott, meg az anyja, s abból sohase lett baj. Ha meg elfelejtette, amit elhitt vagy amit rábíztak, valaki mindig emlékeztette rá. Ebből se lett baj. Még abból se, hogy a bugyuta ember egy napon megházasodott. Mert hát feleségének is elhitt mindent, s a hiszékenységet az asszonyok minden időben nagyon szerették.

Boldogságban éltek, s boldogságuk talán még ma is tartana, ha a búza ki nem fogy a magtárból. Mikor látta, hogy búza nincs, az asszony így szólt a férjéhez:

- Menjen el kend a piacra, s vegyen egy véka búzát.

- Jó - mondta az ember, s útnak eredt.

De alig ért a falu határába, összetalálkozott a barátaival. Beszélgettek erről-arról, s a nagy beszélgetésben az ember megfeledkezett a búzáról. Mikor hazaért, megkérdezte a felesége:

- Hol a búza?

- Hát búzáért küldtél?

- Azért hát, maga földig okos, maga földig boldogtalan! Nem megmondtam, hogy egy vékával vegyen?! Ne topogjon itt, hanem induljon útnak, s hozza azt a búzát, különben holnap nem eszünk kenyeret.

- Megyek, megyek - mondta az ember.

Ismerte maga is gyarló természetét, ezért hát egész úton fennhangon fújta:

- Egy véka búza, egy véka búza...

Az út a szántóföldek között haladt. A szántókon parasztok dolgoztak. Falujabeliek mind. Várták, hogy köszönjön illőképpen, de ő csak ment, s hajtogatta egyre a nótáját.

- A szemét hol hagyta kend? - kérdezte az egyik paraszt.

De a bugyuta ember nem hallgatott rá, hanem folytatta a magáét:

- Egy véka búza, egy véka búza...

- Mit dicsekszik az egy véka búzájával - szólalt meg egy másik paraszt -, mikor én már hat vékával vetettem?

A bugyuta ember azonban még csak oda sem fordult.

Erre megszólalt a harmadik paraszt:

- Köszönni nem tanították meg kendet?

- Egy véka búza, egy véka búza...

Megdühödött a paraszt, kifutott az országútra, dirr-durr, képen szelte a bugyuta embert. Az meg rémülten megkérdezte:

- Hát mit kellett volna mondanom?

- Nem látja, hogy vetés ideje van?

- Látom, hogyne látnám - válaszolt amaz, s az arcát tapogatta.

- No, hát ilyenkor azt illik mondani: "Isten áldja meg a munkájukat s magukat is!"

Megszívlelte a leckét a bugyuta ember, s most már azt ismételte lépésről lépésre:

- Isten áldja meg a munkájukat s magukat is!

Ahogy így ment, mendegélt, egy fordulónál két verekedő legénybe botlott. Vadul csépelték egymást, s csak akkor figyeltek föl rá, mikor hangos szóval rájuk köszönt:

- Isten áldja meg a munkájukat s magukat is!

Megszólalt erre az egyik verekedő:

- Áldod a munkánkat, mikor egymást ütjük?

- No, akkor kóstold meg te is az áldást! - így a másik.

Azzal a két legény nekiesett a bugyuta embernek, s közös egyetértésben úgy eldöngették, hogy az egész határ visszhangzott bele.

- Hát mit kellett volna mondanom? - kérdezte, mikor azok már belefáradtak a verésbe.

- Hát csak azt, te csukafejű, hogy:"Uram, Jézus, válaszd el őket!"

- Uram, Jézus, válaszd el őket! Uram, Jézus, válaszd el őket! - ismételte fennhangon a bugyuta ember, hogy legközelebb meg ne verjék, mert azt nem szerette.

Egy darabon üres volt az országút, de mikor a városhoz közeledett, lakodalmas menet jött vele szembe. A lovak ügettek, a szekerek zörögtek, a lakodalmas nép énekelt. Az első szekérben ült a menyasszony meg a vőlegény.

Amint meglátta őket, a bugyuta ember meglökte a kalapját, s hangos szóval így köszönt:

- Uram, Jézus, válaszd el őket!

Meghallotta ezt a násznagy, s elöntötte a pulykaméreg.

- Hallottátok, mit mondott ez a gonosz ember? Most esküdtek örök hűséget egymásnak, mégis arra kéri az Úrjézust, hogy válassza el őket. Hát illik ez? Hát emberséges az, aki így beszél?

- Bizony nem az, hanem akasztófára való gazember! - mondta a násznép.

Elől a násznagy, nyomában a többi, mindjárt nekiláttak, hogy becsületre tanítsák az ünneprontót. Ki bottal verte, ki ostornyéllel, ki ostorral. Aztán felugráltak megint a szekerekre, s továbbmentek volna szó nélkül, ha a bugyuta ember utánuk nem kiált:

- Ha már helybenhagytatok, mondjátok meg legalább, miben követtem el hibát. Mit kellett volna mondanom?

- Máskor tűzd a kalapod a botod végibe, s rikolts egy nagyot: "Ujjujujjujj, éljen az ifjú pár!" - mondta a násznagy.

- Jó - mondta az ember engedelmesen -, ezután így cselekszem.

Úgy is történt. Nem sok idő múltán meglátott egy mészárost, aki egy sereg disznót hajtott maga előtt. A vásáron vette a disznókat, hogy odahaza levágja őket, s kimérje a húsukat. A bugyuta ember nem sokat gondolkozott, hanem felcsapta a kalapját a botja végibe, s elrikkantotta magát, ahogy a torkán kifért:

- Ujjujujujj, éljen az ifjú pár!

Megijedtek a disznók, s ahányan voltak, annyifelé szaladtak. A mészáros előbb csak szitkozódott, aztán vette a botját, s úgy elhúzta a bugyuta ember nótáját, hogy az már nem tudta, a fejét tapogassa-e, vagy a derekát, mert akárhová nyúlt, mindenhol fájt. Leült az árok partjára, s tépelődni kezdett, mi végből indult ő útnak. De akármennyire törte a fejét, semmi nem jutott eszébe. Megfordult hát, hogy ne úton, hanem odahaza érje utol az este.

- Hol a búza? - kérdezte a felesége.

- Hát búzáért küldtél?

- Búzáért bizony, maga hibás fejű, szamárral versengő, agyazápult világszégyene! - fortyant föl az asszony. Kapta a sodrófát, s úgy eltángálta az urát, hogy csak úgy porzott.

- Hát mit kellett volna csinálnom?

- Nem koptatom én a nyelvemet haszontalanul, hogy a tudományomat a maga lyukas fejébe öntsem. Ha már ilyen kurta eszű, maradjon itthon, s végezze az asszonyi teendőt. A vásárra meg elmegyek magam, s megveszem én a búzát. De amit meghagyok, elvégezze hiánytalanul, különben vasvillával simogatom estszálltától pirkadatig.

Megijedt az ember kegyetlen a fenyegetésre, s fogadkozott, hogy megcsinál mindent, csak hallja, mit kell.

Az asszony pedig elsorolta a tennivalót:

- Először is szitálja meg a maradék lisztet, mert holnap kenyeret sütök. Azt a nagy bögre tejfölt köpülje meg vajnak. Forgassa meg a pincében a káposztát, s ha a borjú megszopott, hajtsa ki a tehenet a kertbe, hadd legeljen, hiszen nem győzzük takarmánnyal.

Azzal az asszony elment a piacra a véka búzáért, az ember pedig hozzáfogott serényen a munkához. Sietett a jámbor, hogy mindennek a végére járjon, mielőtt elfelejti, meg az asszonynak is kedveskedni akart.

A szitálással kezdte. De alig fogta meg a szitát, eszébe jutott, hogy a pincében a káposztát meg kell forgatni. Leszaladt a grádicson, egy kis csebret tolt a káposztáshordó elé, s megnyitotta a csapot, hogy a lé lefolyjék. Csakhogy a lé lassan csordogált, ő meg nem akarta tétlenül vesztegetni az időt. Visszafutott hát a konyhába, hogy szitáljon, míg a káposztáról lecsurog a lé. Rázta a szitát jobbra, rázta balra, s ezenközben eszébe jutott, hogy vajat kell köpülnie. Gondolt egyet, a bögrét rákötötte a hátára, hiszen a szitáló ember illegeti magát munka közben, s ha ott a dereka végén a bögre, a tejföl szépen kiköpülődik.

Jó is lett volna a találmány, ha hirtelen meg nem ijed, hogy azóta minden lé lecsorgott a káposztáról. Ijedtségében pedig úgy nekiiramodott, hogy a lépcsőn megcsúszott, a bögre széjjelment, a tejföl meg ottragadt a hátán.

Hát köpülni már nem kellett, sem a káposztát megforgatni, mivelhogy a leve mind elfolyt, de szitálnivaló még volt. Szitált, szitált szomorúan a bugyuta ember, s egyszerre csak hallja, hogy a tehén elbődül az istállóban. A felesége a lelkére kötötte volt, hogy miután a borjat megszoptatta, hajtsa ki a tehenet a kertbe, hadd legeljen. No de ha a tehén legel, vigyázni is kell rá, különben elbitangol. Tépelődött rettentően, mitévő legyen, mit eszeljen ki, hogy a tehén legelhessen odakünt, maga meg szitálhasson idebent. Egyszer csak támadt egy nagyszerű gondolata. Amennyi kötél akadt a házban, összetoldozta, s egyik végét ráhurkolta a tehén szarvára.

Aztán a tehenet fölhajtotta a pince tetejére, ahol jó kövér fű nőtt. Mikor azzal végzett, fölmászott a háztetőre, a kötelet leeresztette a kéményen. Aztán visszament a konyhába, s a kötél másik végét a derekára kötötte. Mert úgy számított, hogy ha a tehén le akar menni a pince tetejéről, megrántja a kötelet, akkor majd ő kimegy, s visszatereli az istállóba.

Azzal szitálni kezdett buzgón, s csak akkor hagyta abba, mikor a tűzre tett. A kemencén egy nagy fazék káposzta rotyogott másnapra, ezért nem volt szabad a tűznek kialudnia.

Amíg tartott a fűből, a tehén békésen legelészett a pince tetején. De a fű elfogyott, a tehén éhes volt, iparkodott hát lemenni, csakhogy megcsúszott a meredek pincetetőn, leesett az udvarra. Az ember pedig arra eszmélt, hogy emelkedik a levegőbe, mintha szárnya nőtt volna. Egy darabig emelkedett, aztán megakadt a kéményben. Szerencsére semmi baja nem esett, mivelhogy régi, sátoros kéménye volt a pincéjüknek. Mozdulni azonban nem bírt, mert a két karja odaszorult a kémény oldalához. Kiáltozott szegény, de hiába, nem hallotta senki.

Valamikor délben beállított a szomszédasszony, hogy zsírt kérjen kölcsön. Nézett jobbra, nézett balra, de nem látott senkit. Már-már kifordult a konyhából, mikor a kürtőből megszólalt egy mély hang:

- Itt vagyok szomszédasszony!

- Ejnye, hát kend kéményseprő lett, szomszéd? Mit keres a kürtőben?

- Jaj, ne is kérdezze! Inkább szaladjon a pince mögé, s nézze meg, nem történt-e valami baja a tehénnek. Ott a kés az asztalon, vágja el a kötelét, meg ne fúljon a nyomorult jószág.

Vette az asszony a kést, s kiment a pince mögé. Idejekorán érkezett, mert a tehén már döglőfélben volt, úgy ráfonódott a kötél. Az asszony gyorsan elvágta a kötelet, mire az ember lehuppant a kéményből, egyenesen rá a nagy fazék töltött káposztára. A fazék széttört, odalett a másnapi ebéd.

- Bánom is én a töltött káposztát - sóhajtotta az ember -, a fő, hogy a tehén megmaradt!

Zsírt adott a szomszédasszonynak, az elköszönt, az ember meg tovább szitált.

Ahogy szitált, egyszer csak hallja, hogy egy fazekas kínálja hangos szóval a portékáját az utcán. Az ember eltört volt egy bögrét meg egy fazekat, gondolta, vesz helyettük mást, vesz köcsögöt, csuprot, tányért, hadd engesztelődjék meg a felesége. Behívta hát a fazekast, s megkérdezte, miért adja a portékáját, pénzért vagy egyébért.

- Adom búzáért...

Az ember intett, hogy búzája nincs.

- Szalonnáért, oldalasért, hurkáért, paszulyért vagy lencséért, de különösen lencséért, mert azt nagyon szeretem

Eszébe jutott az embernek, hogy a felesége régóta őrizget egy fazékban kétliternyi lencsét.

- Lencse, az van - mondta.

- Hadd lám! - válaszolt a fazekas.

Az ember előhozta a lencsét, a fazekas belemerítette a kezét. Hát amint kavargatja, látja, hogy a lencse között van egy csomó arany- meg ezüstpénz. Mivelhogy abban a lencsés fazékban rejtegette az asszony az eldugott pénzét.

- Ez a lencse kedvemre való - mondta a fazekas.

- Hány fazekat ad érte? - kérdezte az ember.

- Valamennyit - válaszolt a fazekas.

Volt ott száz fazék is, ha nem több. Megörült az ember erősen, hogy a sok kárt jóvátette a kedvező vásárral. A fazekas elment, vitte a lencsét, a lencse közt az aranyat, ezüstöt.

A bugyuta ember összekeresett egy csomó szeget, s beverte sorba a falba, hogy fölaggassa rájuk a fazekakat, köcsögöket, csuprokat, ahogy illik. Csakhogy a tömérdek cserépholmiból egyetlen árva csupornak semmiképpen nem jutott hely a falon. A bugyuta ember kérlelni kezdte hát a többi cserépportékát:

- Húzódjatok arrébb egy kicsikét, kis bögrécskék, kerek hasú fazekacskák! Adjatok helyet társatoknak.

Kérte őket egyszer, kérte őket kétszer, kérte háromszor, de azok csak nem moccantak. Erre megmérgelődött, fogott egy paszulykarót, valamennyit leverte, s felakasztotta azt az egyet.

- Így ni! - mondta. - Nem hallgattatok a szép szóra, magatok vallottátok kárát.

Éppen javában magyarázta a fazekaknak, hogy fő az engedelmesség, szép szóval többre megy az ember az életben, mint konoksággal, mikor betoppant a felesége. Meglátta a rengeteg cserepet a földön.

- Hát maga mit csinált? - kérdezte haragosan.

- Ne kérdezd, ne bosszants te is, bosszantanak a fazekak eleget. Vettem egy csomó fazekat, felakasztottam sorra a falra, ennek az egynek semmi áron nem akartak helyet adni. Levertem hát a többit, s felakasztottam ezt az egyet. Hadd legyen igazság a fazekak között.

- Jaj, maga féleszű, mennyi kárt tett! Aztán mit adott azért a fazekakért?

- Azt a két liter lencsét, ami ott száradt egy fazékban az ablakfán.

- Azt adta oda a fazekakért?! - kérdezte az asszony. - Hiszen minden vagyonunkat abba a lencsébe rejtettem. Jaj, de megvert az Isten magával! Maga eszement, kolontos, maga világ csajnókosa, hóbortosok főpásztora!

Azzal az asszony fölkapta a paszulykarót, amivel az ura a fazekak ellen háborúskodott az imént, s ütni-verni kezdte a bugyuta embert, ahol érte.

Hogy azután mi történt, nem tudom, csak láttam, hogy az éktelen kiabálásra a fél falu összegyűlt. S csak azt hallottam, hogy a sok veréstől a bugyuta ember még bugyutább lett. Mert sok minden jó verve, de annyi bizonyos, hogy a butaság verve se jó.

Japán mese: Az ostoba Tempó

 

Élt egy faluban egy fiatal házaspár. Az asszony nagyon okos volt, tudott olvasni, írni. A férfi azonban szörnyű ostoba volt, s azért az emberek Tempónak hívták. Azt mondja egyszer az asszony az urának:

- Hallod-e, Tempó, már te is dolgozhatnál valamit. Nézd, majd holnap elmegyek a vásárra, veszek neked két kosarat és egy pálcát. A kosárba veszek halat: azzal aztán elmégy s eladod.

- Biz' a' jó lesz - mondotta Tempó -, csakugyan szeretnék valamit dolgozni - s nagyon örült annak, hogy egyszer már reá is biz valamit a felesége.

Az asszony csakugyan el is ment másnap a vásárba, vett két kosarat, vett egy pálcát: a kosarat televásárolta hallal, aztán a nyakába kötötte az urának, s mondotta:

- Eredj isten hírével, add el a halat!

Jókor reggel elindult Tempó, járt-kelt egész nap, de mind olyan helyeken járt, hegyeken, völgyeken, ahol egy emberrel sem találkozott. Bezzeg hogy nem is adott el egy halat se. Este a halat mind egy szálig hazavitte.

- Hát te hol, merre jártál? - kérdezte az asszony.

Tempó elmondotta tövéről hegyére, hol, merre járt, hogy egy élő lélek nem sok, annyival sem találkozott.

- Ej, ej - mondta az asszony -, hát menj olyan helyre, ahol emberek laknak. Menj a faluba meg a városba.

-Jól van - mondotta Tempó -, úgy lesz.

Másnap csakugyan el is ment, s addig ment, mendegélt, amíg egy faluba nem ért. Egy halat, kettőt el is adott, de már a nap lefelé járt, s még mindig sok hala volt Tempónak. Nagy szomorúan visszafordult. Amint hazafelé ment s egy falun keresztül haladott, látja, hogy az emberek összecsődültek egy ház körül. Ugyan mi történhetett itt? - gondolta magában Tempó. Ott bizony az történt, hogy egy ház égett javában, az emberek meg körülvették, hordták a vizet, öntözték a tüzet, de Tempó, a boldogtalan, nem tudta, hogy mire való a tűz tulajdonképpen, s mintha semmi sem történt volna, kiabált torkaszakadtából:

- Szakana, Szakana! ( Halat! Halat!)

Hej, megbotránkoztak az emberek! Hát ez miféle hitvány ember lehet, gondolták magukban, hogy ilyenkor halat árul, mikor ég a ház? Ahányan voltak, mind nekiestek, ütötték, pofozták, verték, szegény Tempó alig tudott kiszabadulni a kezük közül. Hazament nagy búsan, elpanaszolta feleségének, mi történt vele.

- Ó, te boldogtalan, te - mondotta az asszony -, máskor hogyha ilyen helyre találsz vetődni, ne kiabáld, hogy: halat! halat! - kiáltsd azt, hogy: Én is segítek! Menj oda és segíts, majd meglátod, hogy másként bánnak veled az emberek.

Másnap ismét elindult Tempó, vitte a hátán a maga kosár halát, s amerre ment, mindenfelé kiabálta: Halat! Halat! Aztán befordult egy kovácsműhelybe. A kovács éppen javába verte a vasat, a kemencében égett a tűz. Ahogy ezt látta Tempó, egyszeribe eszébe jutott, hogy mit tanácsolt neki a felesége. Volt a sarokban egy nagy dézsa víz, fogta a dézsát, s a vizet beleöntötte a kemencébe. Bezzeg hogy egyszeribe elaludott a tűz. A kovács ránéz, nem tudja, mit gondoljon. Hát miféle bolond ember lehet ez, hogy eloltja az ő tüzét? Szörnyen megmérgelődik, s úgy felpofozza Tempót, hogy szikrát hány a szeme. Nagyon elszomorodott Tempó, feje, füle lekonyult, úgy mendegélt haza, s elpanaszolta feleségének, hogy már megint hogy megjárta. Lám, ő azt tette, amit a felesége tanácsolt, s mégis megverték.

- Ejnye, Tempó, ejnye - mondotta az asszony -, bolondot cselekedtél, nem lett volna szabad vizet önteni a kemencébe. Ha megint ilyen házba találsz bevetődni, akkor inkább segíts te is ütni.

Na, ezt jól megjegyezte magának Tempó, s másnap nagy örömmel nekiindult, vitte a két kosár halat. Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken által, s amint ment az úton, látja, hogy egy ház előtt rengeteg ember csődült össze. Vajon mit csinálnak ezek itt, gondolta magában Tempó. Odafurakodott az emberek közé, aztán bekukkintott a házba. Ott bizony az volt, hogy egy ember meg a felesége szörnyen ütötték-verték egymást.

Ahá, gondolta magában Tempó, most már tudom, hogy mit csináljak. Azt mondta a feleségem, hogy ha valahol ütni látok valakit, akkor üssek én is. Odaszaladt a verekedő házaspárhoz, a halas kosarat letette, s ahogy csak győzte, ütötte őket. Közben mind azt kiabálta:

- Segítek kendteknek, ütök én is!

Na 'iszen, egyéb sem kellett a verekedőknek! Egyszeribe nekiestek Tempónak, ketten közrefogták, s úgy elagyabugyálták szegény Tempót, hogy alig tudott kivánszorogni a házból. Nagy nehezen hazavánszorgott szegény feje, s keservesen elpanaszolta a feleségének:

- Látod, látod, feleség, a tanácsodat megfogadtam. Láttam, hogy egy ember meg a felesége hogy ütötték egymást: odamentem, én is ütöttem őket, ahogy te mondtad, s mi lett a vége? Az lett a vége, hogy jól megvertek.

- Ó, te boldogtalan, te - mondotta az asszony -, nem azt kellett volna neked tenned, hanem nyájas szavakkal békítened kellett volna őket. El kellett volna választanod szépen.

- Na jó - mondotta az ember -, majd ezután úgy csinálok.

Másnap reggel ismét elment Tempó. Ment, mendegélt, s amint ment az úton, látja, hogy két ökör ott áll az út közepén, nekimennek egymásnak sz ökrök, öklelőznek szörnyen.

Ohó, ezek valami verekedő házastársak, gondolta magában Tempó. Na majd mindjárt odamegyek, közéjük állok, szép, nyájas szavakkal kibékítem őket.

Ahogy a két ökör egy kissé visszahőkölt, azzal a szándékkal, hogy ismét összeöklelődzenek, Tempó közéjük szaladott, s kiáltotta nekik:

- Ne verekedjetek, béküljetek ki! Hát mire való ez? Éljetek békességben, amint jó házastársakhoz illik!

Abban a pillanatban a két ökör egymásnak szaladt, s szegény Tempót úgy keresztülszúrták a szarvukkal, hogy egyszeribe kiadta a lelkét.

Így lett vége a szegény, ostoba Tempónak.

Átdolgozta: Benedek Elek

Cseh mese: Koranda

Prága város közepében élt egy igen-igen gazdag bérlő, s annak volt egy szépséges szép leánya: Teréza volt a neve. Merthogy szép is volt, gazdag is volt a leány, a kérők egymásnak adták a kilincset, de adhatták, mert a bérlő nagyralátó ember volt, szóba sem állott akárki fiával. Egyszer aztán mit gondoltak, mit nem a prágai diákok, elég az, hogy a nyári vakáción beállítottak a bérlőhöz, s felajánlkoztak cselédnek. Úgy okoskodtak a hamis diákok: hátha ez a szép lány valamelyikükre ráveti a szemét! De hiszen a bérlő sem esett a feje lágyára, tudta, honnét fúj a szél.

- Jól van - mondotta a diákoknak -, de én bért nem fizetek ám. Hajnaltól késő estig kell dolgoznotok, mikor kaptok enni, mikor nem (többször nem, mint igen), s azt is kikötöm, hogy aki csak egyszer is rossz kedvet mutat, annak az orrát levágom. Viszont én sem bánom, vágjátok le az orromat, ha meg tudtok haragítani.

Tetszett a diákoknak ez az egyezség, hogyne tetszett volna. Gondolták, majd túljárnak az öreg eszén: dolgoznak is, nem is, enni azonban esznek, amennyi beléjük fér, ők ugyan rossz kedvet nem mutatnak, akármi történjék, de már arra lesz gondjuk, hogy a kapzsi bérlő orra nélkül maradjon.

Hiszen ezt így elég jól elgondolták, de egy hét sem telt belé, a szemük zöldet, vereset látott a sok éhezéstől, s egy éjjel ahányan voltak, mind visszaszöktek Prágába.

- Ej, ej, hát már visszajöttetek - mondotta egy diák, kinek Koranda volt a neve, s ki híres volt az ő huncutságairól. - No, majd én próbálok szerencsét. Rajtam ugyan ki nem fog a vén pénzeszsák.

Azzal többet se szó, se beszéd, beállított a bérlőhöz, s mondta, amint következik:

- Adj'isten, gazduram. Hallom, hogy diákpajtásaim megugrottak. No hát, én mégis idejöttem: fogadjon fel szógálatba.

- Jól van, fiam, felfogadlak, de nem ám úgy, hogy csak a vakációra. Itt maradsz jövő tavaszig, éppen addig, amíg a kakukk megszólal. Akkor aztán mehetsz Isten hírével, viheted a nagy semmit. Mert bért nem fizetek ám. Ellenben csak egyszer lássam rossz kedvedet, lenyisszentem az orrodat.

- Hát én a kendét lenyisszenthetem-e? - kérdezte Koranda.

- Le, fiam, ha meg tudsz haragítani. De azt várhatod ítéletnapig.

Kezet csaptak, Koranda beállott, s várta, hogy enni adjanak, mert hát étlen csak nem kezdhet munkába. Hiszen várhatta, sem a gazda, sem a lánya nem törődött vele, azazhogy mit mondok: a leány úgy nevetett, hogy csengett belé a ház, az udvar. Az ám, nevetett Korandán, aki egész nap étlen dolgozott. De Koranda, oda se neki, jókedvű volt, dolgozott serényen, közben jól körülnézett a ház tájékán, aztán mikor senki sem látta, hirtelen beosont a kamrába, ott levágott egy nagy darab szalonnát, a kenyérkosárból kivett egy kenyeret egészen, szép nyugodtan leült a ház elé, s jóízűen falatozott.

Hát egyszer csak jő a gazda, látja, hogy Koranda csak úgy nyeli a jó puha kenyeret s a füstölt szalonnát.

- Ki adta neked a kenyeret s a szalonnát? - förmedt Korandára.

- Magad, uram, ha szolgád nincs - felelt Koranda nevetve. - Nem adtak, hát gondoskodtam magamról.

- Ej, ilyen-olyan!

- Nini! Talán bizony haragszik kend? Ide az orrát!

Bezzeg hogy megszeppent a bérlő. Jó képet vágott, s mondta:

- Ó, dehogy haragszom, kedves fiam, dehogy haragszom, csak egyél-igyál, amennyi beléd fér.

- No, azért!

Telt-múlt az idő, hét hét után, Koranda csak lógott előre-hátra, dolgozni nem dolgozott, a bérlőt ette a méreg, de valahányszor ráförmedt Korandára, ez csak ennyit kérdezett: Talán bizony haragszik kend? - s bezzeg hogy mindjárt elmúlt a haragos kedve.

Történt egyszer, egy vasárnap, hogy a bérlő a feleségével meg a leányával a templomba ment, s megparancsolta Korandának, hogy maradjon a konyhán, készítse el az ebédet, de ugyan jól elkészítse, a levesből ki ne felejtse a zellert, a sárgarépát, petrezselymet, s aztán , ha jó lesz az ebéd, megengedi, hogy egy asztalnál ebédeljen vele.

Hej, hogy örült Koranda! Egy asztalnál ebédelhet a szép Terézával! Na, ugyancsak utánanézett az ebédnek! Kiszaladott a kertbe, egy szempillantás alatt összeszedte a zellert, a sárgarépát, s az ám, hiába tette tűvé a veteményest, egy szál petrezselyem nem sok, annyit sem talált. Amint ott keresgélt, folyton mellette lábatlankodott egy kis kutya, a gazdájának a kutyája.

- Hopp, megvan! - kiáltott fel nagy örömmel. - Ó, én bolond, még keresem a petrezselymet, mikor itt van mellettem.

Az ám, Petrezselyem volt a kis kutya neve. Nosza, fülön csípte a kis kutyát, nyakát elnyisszentette, s úgy ahogy volt, beletette a fazékba. No, most van petrezselyem is!

Mire hazajöttek, szépen kitálalta az ebédet, de haj, istenem, lett nemulass, mikor kisült, hogy megfőzte a Petrezselyem kutyát!

- Ki a házamból, te cudar! - ordított a bérlő, s előrántott egy husángot, hogy elnáspángolja Korandát.

De Koranda a szeme közé nevetett a gazdájának, s kérdezte nagy szemtelenül:

- Mi baj, gazduram? Talán csak nem haragszik?

Elé is vette a bicskáját, hogy lenyisszentse a gazdája orrát.

- Nono, fiam, nono - hőkölt meg a bérlő -, mit gondolsz rólam. Dehogy haragszom! Sohasem volt ilyen virágos jókedvem.

- Úgy legyen!

Telt-múlt az idő, jó dolga volt Korandának, de milyen jó, a gazdája meg dúlt-fúlt magában, ám a haragját nem merte mutatni, s ha mutatta is, mindjárt lecsöndesült, mert féltette ám az orrát.

Egyszer aztán bement a bérlő a városba, de magával vitte a feleségét meg a leányát is, merthogy gyanakodott már a leányára, hogy jó szemmel nézi a huncut diákot. Mielőtt azonban útnak indult volna, megkérdezte Koranda:

- Mit dolgozzak ma, gazduram?

- Tudsz is te dolgozni? - legyintett kicsinylően a gazda. - Eredj különben, nézd meg, mit csinálnak a többi cselédek, csináld azt te is.

Na, elment a gazda, Koranda pedig kiment a tanyára, ott őgyelgett egész nap, s nézte, mit csinálnak a többiek. Hát egyszer látja, hogy a cselédek egy régi csűrnek a fedeléről szedik le a zsindelyt. Nosza, Koranda se rest, visszafordul a gazdája házához, felmászik a létrán a fedelére, s a drága szép új cserepeket ledobálja róla, hogy mind, ahány volt, darabokra törött.

Hej, uram teremtőm, mi volt, mikor este hazajött a gazda a meglátta a nagy pusztulást! Szaladt fel s alá az udvaron, haját tépte, ordított: - Hol az a gazember, hogy ölöm meg! - de bezzeg hogy megjuhászodott, amint Koranda eléje perdült, s megmutatta élesre fent bicskáját.

- Nini, mintha haragudnék kend?

- Én?! Eszembe sincs, édes fiam. Jól tetted, hogy ledobáltad a cserepeket. Úgyis jobbat,szebbet akartam tetetni a házamra.

- Az már más!

No de a szegény bérlőnek nem volt se éjjele, se nappala. Hej, de szerette volna, ha már megszólalna a kakukk! De szép meleg nyár volt, hol van a tavasz? Hiszen lehet ezen segíteni, okoskodott a gazda. Hopp, megvan! - ütött a fejére. Behívta a szobájába a szép Terézát, s mondta neki:

- Hallgass ide, lányom. Ez a gaz Koranda elevenen sírba visz engem, ha valahogy meg nem szabadulok tőle. Mondok neked valamit. Eredj ki a kertbe, mássz fel ott egy fára, s utánozd a kakukk hangját. Azzal kitelik Koranda esztendeje, mehet isten hírével.

Mit volt, mit nem tenni, bár nem szívesen tette, Teréza kiment a kertbe, ott felmászott egy almafára, s egyszerre csak elkezdett kakukkolni: Kakukk! Kakukk!

- Hé, Koranda! - kiáltott a gazda. - Hallod? Megszólalt a kakukk! Kitelt az esztendő!

Nagyot nevetett Koranda:

- Ej, gazduram, gazduram, nem szól ilyenkor az igazi kakukk. Rosszban sántikál kend.

- Hát nem hallod?

És csakugyan újra megszólalt Teréza, s olyan ügyesen kakukkolt, akárcsak egy igazi kakukk.

- De már ezt a kakukkot megnézem - mondta Koranda, s szaladt a kertbe, mint a szél. Hát csakugyan ott volt a kakukk, mármint hogy Teréza. Nosza, jól megrázta az almafát, hullott az alma, mint a záporeső, de bizony lehullott Teréza is.

- Te az enyém, én a tiéd! - mondotta Koranda lelkes szóval.

Éppen ebben a percben ért oda a gazda, s hogy ezt hallotta, elfutotta a méreg:

- Mit! Az én leányomra mered vetni a szemedet, te sehonnai! Mindjárt elereszted!

- Jól van - mondta Koranda -, eleresztem, de akkor meg ide az orral. Vagy a lányát, vagy az orrát!

- Ejnye, ilyen-olyan hamis diákja - morgolódott a gazda, de most már nem merte mutatni haragját -, hát akkor csak inkább a lányom.

S merthogy látta, hogy a lánya is szereti a hamis diákot, egészen megjuhászodott, s még aznap megtartották a lakodalmat.

Átdolgozta: Benedek Elek

Német mese: Csutak apó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony. Csak úgy magában éldegélt, de ez cseppet sem volt ínyére, mindenáron férjet akart magának. Esne le legalább egy nyaláb szalma a padlásról - hajtogatta váltig -, szépen megformáznám, mint a csutakot szokás, jó férj lenne számomra.

Egyszer aztán, mikor éppen fohászkodott, zsupsz...jókora szalmanyaláb csúszott le a szénapadlásról. Az öregasszony szépen megformázta, eligazította, nagy kedvesen Csutak apónak szólongatta, férjévé fogadta.

Egy reggelen ráparancsolt:

- Férjemuram, szedd össze a kamrában a gyapjút, rakd zsákba, vidd a piacra, szép tiszta áru, könnyen elkel.

- Aztán mennyiért adhatom? - kérdezte Csutak apó.

- Amennyit kapsz érte.

Csutak apó elvitte a piacra a zsák gyapjút. Hamarosan jöttek a vevők, három testvér állta körül Csutak apót meg a tömött zsákot.

- Mi van a zsákodban, apó?

- Gyapjú.

- Mennyit kérsz érte?

- Amennyit megadtok.

- Kaphatsz érte háromszoros verést.

- Hát ha többet nem adtok, ennyivel is be kell érnem.

A három testvér alaposan eldöngette Csutak apót, ő meg, mint aki dolgát jól végezte, szépen hazaballagott. Kérdezi az asszony:

- Jó vásárt csináltál, apó? Mennyit kaptál a gyapjúért?

- Háromszoros verést.

- Ó, te világ butája! Hiszen téged becsaptak!

- Becsaptak? No, majd becsapom őket én is.

Ezzel Csutak apó kiment az erdőbe, fogott egy nagy farkast, és elvitte a piacra. Megint jött a három testvér.

- Itt volna ez a kos. Derék egy állat, csak éppen letört a szarva, máskülönben semmi hibája. Olcsón adnám.

- Mit kérsz érte?

- Kerek tíz tallért.

A testvérek nem is alkudoztak Csutak apóval, a tíz tallért menten a tenyerébe számolták. Még veszekedtek is, hogy melyikük viszi haza elsőnek, mert úgy egyeztek meg, hogy egyszer az egyikük, aztán meg a másikuk juhnyájához viszik az olcsón szerzett kost. Csutak apó döntötte el a vitát:

- Úgy illő, hogy a kost legelőször a legidősebb testvér vigye haza akolba.

Így is történt. Csakhogy reggelre a legidősebb testvér minden juhát széttépte a farkas. A testvérek nem tanultak a kárból, a következő napon a középső, a harmadik napon meg a legkisebb testvér vitte az új kost az akolba. Mire észbe kaptak, mindhármójuknak minden juha elpusztult. Hej, de haragudtak Csutak apóra! Telekiabálták az egész falut, hogy nem hagyják magukon száradni ezt a gyalázatot, agyonütik Csutak apót. Igen ám, de Csutak apónak is elhírelték, hogy a testvérek mit forgatnak a fejükben. Ő meg fogta magát, a legjobb lovát kivezette az istállóból, a tornácon kipányvázta, a farka alá egy tallért dugott, és szép tiszta lepedőt terített a tornác köré.

Egyszer csak jött a három testvér, meglátták a lovat meg az alája terített lepedőt és Csutak apót, aki buzgón keresgélt a tiszta lepedőre potyogtatott trágya között.

- Mit matatsz ott, Csutak apó? Talán bizony keresel valamit? - kérdezte a legöregebb testvér.

- Keresem a mindennapi tallérom! Mert az én lovam olyan ló, hogy reggelenként pottyant egyet a szép tiszta lepedőre. Na, nézzétek csak! - mutatta Csutak apó a szép fényes aranytallért, ami éppen most gurult ki a ló farka alól.

Aranyat pottyantó ló? A testvérek összesúgtak, s a legöregebb megkérdezte:

- Nem adnád el a lovadat? Kaphatnál érte száz aranytallért.

Csutak apó ráállt az alkura, a testvérek menten tenyerébe számolták a csengő aranyakat.

A legöregebb testvér vitte haza legelőször a lovat. Szépen alája teregette a legszebb, a leghímesebb lepedőt. Reggel mindjárt rohant a tornácra, kereste, kutatta az aranyat. Csakhogy amit a ló a szép, hímes lepedőre pottyantott, az nem éppen aranyból volt. Mondta is a testvéreinek:

- Csutak apó megint becsapott minket.

De az öccsei nem hittek neki. Először a középső, azután a kisebbik vezette haza a lovat. A szép hímes lepedők alaposan kárát vallották a próbálkozásnak.

Hej, de haragudtak a testvérek Csutak apóra! Telekiabálták az egész falut, hogy nem tűrik ezt a gyalázatot, most már igazán agyonütik Csutak apót.

Vasvillával a kezükben, sebbel-lobbal Csutak apó házához loholtak. Mikor Csutak apó meglátta, hogy a testvérek nagy mérgesen, vasvillával a kezükben közelednek, gyorsan megbeszélt valami turpisságot a feleségével.

Mikor a három testvér a tornácra ért, Csutak apó rákiáltott a feleségére:

- Asszony, hozz bort meg poharakat! Megkínálom egy kis itókával az én kedves vendégeimet.

Az öregasszonynak esze ágában sem volt engedelmeskedni. Ráripakodott Csutak apóra:

- Csináld magad! Nekem ugyan nem parancsolsz!

Csutak apó elővett a tornác sarkából egy hatalmas furkósbotot, és szörnyen elagyabugyálta az öregasszonyt, azazhogy csak úgy tett, mintha hatalmasakat húzna rá a bot boldogabbik végével. Az öregasszony sikoltozott, jajgatott, míg össze nem esett. Ekkor Csutak apó egy furulyát húzott elő zsebéből, belefújt, az öregasszony meg felpattant, kedvesen nézett Csutak apóra.

- Mit kívánnál, kedves férjem? - és máris szaladt a borért, pohárért.

A testvérek ámuldoztak:

- Csutak apó! Hogyan lehetséges ez? Ha mi otthon megverjük az asszonyt, az még mérgesebb lesz, a tiéd meg engedelmes, mint a kezes bárány.

Csutak apó így felelt:

- Látjátok ezt a furulyát? Ha az asszony nem akar engedelmeskedni, veréssel jól megpuhítom, aztán belefújok a furulyába, ennek a hangjától egy szempillantás alatt elfelejti az ütlegeket, egy időre kezes báránnyá változik.

- Csutak apó! Add el nekünk ezt a furulyát! - könyörögtek a testvérek. - Nálunk is sokat szájal az asszony, egyikünké sem akar engedelmeskedni.

- Na jó, száz aranytallérért megkaphatjátok - egyezett bele Csutak apó.

A testvérek nem is alkudoztak, menten leszámolták Csutak apó tenyerébe a száz aranytallért. A legöregebb testvér, amint hazaért, mindjárt ki akarta próbálni a feleségnevelő furulyát.

- Asszony, hozd ide a csizmahúzót! Gyorsan, szaporán! - kiáltott a feleségére.

- Világéletedben magad csináltad, miért hoznám most én? - feleselt az asszony.

Erre a férje felugrott, és egy hatalmas furkósbottal elagyabugyálta az asszonyt. Mikor úgy gondolta, hogy már megkapta a magáét, elővette a furulyát, és belefújt. Erre aztán kitört a haddelhadd.

- Mit?! - kiabált a felesége. - Bottal nyúlsz hozzám, és utána még kedved van furulyázni? No, várj csak!

Ezzel nekiesett a férjének, összevissza karmolta, olyan lett az ura képe, mintha száz dühös macskával verekedett volna.

Így járt a középső testvér meg a legkisebb is. Mindegyikük jól kikapott a feleségétől.

- No, most azután igazán agyonütjük Csutak apót - mondogatták.

Furkósbottal, vasvillával indultak Csutak apó háza felé. Amint odaértek, megkérdezték a feleségét:

- Hol a férjed?

- Hosszú kötélen lóg egy fán, nézzetek csak ki a kertbe!

A testvérek kiszaladtak a kertbe, mert úgy gondolták, hogy Csutak apó megint lóvá akarja tenni őket. De látták ám, hogy az egyik fán, kötélen himbálódzik, nyelvet ölt rájuk egy nyaláb szalma. Csutak apó szakasztott mása. A testvérek szörnyen megijedtek, elszaladtak, talán még most is futnak, nehogy utolérje őket a nyelvét öltögető szalmanyaláb.

Átdolgozta: Bartócz Ilona

Kacziány Géza: Az elvesztett feleség

Vidáman pattogott a tűz a kényelmes világos kis ebédlő vaskályhájában. Az asztal mellett gömbölyű öreg pár fogyasztotta nagy lelki nyugalommal békés reggelijét: dr. Torma Márton és az ő felesége, a kit a városban minden fiatal leány és fiatal férfi "Luiz néninek" szólított. Ép úgy szerették örök vidámságáért s jó szivéért, mint férjét, az öreg doktort, ki harmincz év óta kedvence a városnak.

Gyermektelen, vagyonos emberek, azon kivételek közé tartoznak, kiket nem értek nagy sorscsapások, anyagi gond se háborgatta őket, megtartották életkedvüket és jó kedélyöket.

Mikor a reggelizéssel készen voltak, a doktor rágyujtott kedves pipájára s lapjait kezdte olvasni. Felesége a cselédet csengette be, hogy a napi parancsot kiadja.

- Ejnye, öregem! hiszen ma farsang harmadnapja van, ugy-e? - szólott a doktor a nejéhez.

- Persze, hogy az van, csak jönne már Panna asszony, elkésik az ebéd, el nem készülök a farsangi fánkkal. Jó, hogy jön , Panna! - szólott a belépő, aszalt-körte képü cselédhez. - Korhely leves kolbásszal, meg farsangi fánk lesz ebédre. Készítsen elő mindent, én is mindjárt kimegyek a konyhába, csak előbb a kártyát rakom ki, jön-e ma vendég.

- Ugyan, Luiza, ne bomolj azzal a kártyával - mondá férje.

- Csak hagyd, édes lelkem, hadd vessem ki, ne szólj bele a dolgomba. Te ép úgy nem értesz ehhez, mint én a reczeptekhez, a miket te szoktál irni. De én nem is szólok bele, hogy belladonnát tegyél-e bele, vagy ipekakuánét.

- Na hiszen, csak az kellene még - gondolá férje, de jobbnak látta nem kimondani.

- Sok hasznát vettem én már a kártyának. Tavaly is, mikor számokat álmodtam, megmondta a kártyám, hogy kijön a nyerő szám.

- S te mégse nyertél semmit, édes öregem, ugy-e?

- Igen ám, mert én a budai lottóra tettem, pedig a brünnire kellett volna.

Meg volt győződve, hogy csupán azért nem nyert. Vakon hitt a kártyának és az álmoknak. Gyakran álmodott számokat s ilyenkor mindig a kártyához folyamodott, a mi mindig ambóternóval biztatta. Ő rakta a számokat vagy huszonöt év óta, de még soha sem nyert semmit.

Most azt kellett megjövendölnie a kártyának, jön-e vendég? Elővette szervétája alól, s miután balkézzel háromszor megemelte magamagának, ("ne tudja a jobb kéz, mit mivel a bal", - mondja az irás is,) kirakta nagy türelemmel.

- Nem áll vendég a házhoz, inkább úgy látszik, mintha előttünk állana út és nagy társaságban lennénk. Látod, itt a három király, négy dáma, ezek itt társaságot jelentenek, a vörös kilencz szivességet.

- Jól van, öreg oldalborda - tehát mi megyünk el valamerre. Intézkedjél úgy, hogy egy óra mulva útban legyünk Karámos felé, úgy is régen nem láttuk a tiszttartóékat. Én megyek az istállóba, ráparancsolok az öreg Andrásra, hogy  gyorsan készüljön el s aztán ha befog megyünk, úgy is nagyon jó szánút van. A kártyának igaza kell hogy legyen.

S ezzel vette a kalapját s kiment. Felesége pedig öltözködéshez látott. Panna asszonynak tudtára adta, hogy nem lesznek itthon ma ebédre. Az csak a fejét csóválgatta, nem tetszett neki a dolog ilyetén fordulata, mikor ő olyan jó ebédet akart főzni, most mi lesz azzal?

Urnője igyekezett megnyugtatni, hogy csak ne busuljon, semmi baj se lesz azért, majd várhatja őket jó vacsorával este.

Egy óra mulva tetőtől talpig prémes bundába felöltözve, teljesen útrakészen vártak, a mig András előáll a szánnal. De az csak váratott magára. Öreg, kiérdemült cseléd volt, ép úgy, mint Panna asszony, ki még Luiza őnagysága kelengyéjének kiegészítő részét képezte 32 év előtt s azóta folyvást szolgálatban áll.

A doktorné könnyen kifogyó türelme véget ért, a doktor kiment megnézni, mi történt az öreg kocsissal, hogy még se fogott be.

Az öreg András pedig nagy lassusággal fésülgette ki lovai számtalan fonatokba csavarintott sörényét nagy gonddal, hogy szép göndör legyen. Utolsó perczig talált a lovain valami tisztítani, fényesíteni valót, pedig azok olyan szép fényesek, tiszták voltak mindig, csak úgy tündöklött szőrük. De hát már ő ezt így szokta. Nincs az a hiu delnő, ki nagyobb gonddal öltözzék egy bálra vagy estélyre, mint a mily gondot András fordított kedves állataira, mikor az urakat kellett vinnie valahová.

- Az ördögbe is, András, hát már sohase lesz kész a lovakkal? Mikor indulhatunk?, már egy óra óta készen várunk a feleségemmel.

- Ebbe a minutumba megyünk, tekintetes uram, csak még ezt elvégzem, meg a Villámkán lábán puczolok egy kicsit.

- Ej, ördög vigye, már kihoz a sodromból. Azt mondom, András, fogjon rögtön, punktum!

S ezzel befelé indult az öreg ur, András morgott még egy darabig, de azért mégis megkefélte a Villám fehér lábát s csak mikor ezt is kifogástalannak találta, fogott be.

Végre előállott a szán. Csinos, picziny jármű volt, éppen csak két emberre s a kocsisra számítva készült. Alacsony volt, hogy feldőlés esetén, a minek az ily könnyü kis szánok ki vannak téve, az utasokkal szerencsétlenség ne történjen. A doktorék beleköltöztek s miután még egy sereg kis és nagy kendőt, pokróczot és lábzsákot magukra szedtek, s Pannának lelkére kötötték még egyszer, hogy jól vigyázzon azalatt itthon - elindultak, Panna asszony áldásaitól kisérve.

A pihent, jól gondozott angol fajú lovak előbb csak hallgatták a szokatlan csengést-bongást a szánon, aztán neki iramodtak. András tartóztatta, huzta gyeplőszáraikat, a mig a városból kiértek a sík országútra, aztán nekieresztette a tüzes állatokat. Ilyenkor elemében volt András s gyönyörűség volt nézni, a hogy hajtott, különösen , ha négyesbe voltak befogva. Ebben igazán művész volt.

Az alföldi utak rosszasága köztudomásu. A felföldiek előtt ismeretlen a mély sár, mit "vendégmarasztó"-nak szokás nevezni, holott nem csak "vendég", de kocsi- és ló-marasztaló is. Különösen ősszel és tavasszal nem ritkán a szegény pára is kocsistól mindenestől benne marad, belevész. Ilyenkor csak az utazik, a ki kénytelen vele. Csak mikor a föld keményre fagy, hó esik rá s megtörik az utat  kocsik, szánok, akkor van igazán jó út, ilyenkor kezdődnek a vidám szánkázások, melyek kellemes mulatságai az alföldi városok lakóinak.

Gyorsan röpült a szán. Az utazás nagyon kellemes volt. Nem volt nagy hideg, a lég enyhe, ködös volt. Későbben a köd ritkulni kezdett, de a nap még nem tudott áttörni rajta. Az országút mellett levő akáczfák s liczium-bokrok szinte meghajlottak a rájuk fagyott zuzmarától s mikor egy-egy sereg varjú, vagy veréb az ágra röpült, csillogó ezüst pelyhekben hullott alá az árokpart sima havára.

A mily szép a róna nyáron, mikor mindenütt csupa életet lát a szem, ép oly szép téli pompájában, a zúzos hólepel alatt. Kihaltnak látszik ilyenkor minden, nem csupán a természet, még a tanyák is lakatlanoknak, elhagyottaknak látszanak. Csupán itt-ott árulja el egy-egy füstölő kémény, hogy ott mégis lakik emberi lény, vagy állat, ha olykor egy-egy kirohanó kuvasz támadja meg az arra menőt éktelen ugatásával.

Bundáikba huzódva ültek benn a doktorék, nagy ritkán váltva szót. A doktor erősen szívta szivarját, hogy ne érezze úgy a hideget, s ne találja az utazást hosszúnak. Feleségének ugyan elég erejébe került a hallgatás, de ha szólott, mindjárt orrára fagyott a könnyü fátyol s kénytelen volt elismerni ez egyszer, hogy vannak esetek, mikor " hallgatni arany".

Jó két óra telt bele, mire Karámosra értek. Karámos szép nagy puszta, egyik grófi birtokhoz tartozik. A gróf ritkán fordul itt meg, nincs is itt állandó lakhelye. Tiszttartója egyúttal jószágigazgatója is, egész kis király, ki jobban élvezi a gróf szép birtokát, mint az maga. Nincs is az egész majorosban több urilak, mint a gazdasági épületekkel környezett hosszú földszintes tisztilak, hova akadály nélkül hajtott be a kocsis, a kapu, régi magyar szokás szerint, tárva-nyitva állott. A nagy tágas udvarban nehány kifogott szán azt bizonyította, hogy nem a doktorék lesznek itt ma az egyedüli vendégek.

A szán az oszlopos, széles tornácz előtt állott meg. A tornácz lépcsőjén egy-egy nagy agár fogadta az érkezőket, ásitozva és barátságtalanul morogva. Rosszkedvű volt mióta hó volt az udvaron, a tiszttartó már nem olyan szenvedélyes vadász, hogy övig érő hóban is kiinduljon egy-egy hitvány nyúlért, vagy egyéb ily apró vadért.

A csengés-búgás, kutyaugatásra megnyilt a tornáczra vezető ajtó s egy magas, jól megtermett férfi, a tiszttartó lépett ki rajta. Nagy örömmel ugrott a szán mellé, hatalmas tenyerével nagyot csapva a doktor keztyűs kezére.

- Isten hozott, doktorkám, kezit csókolom nagysád! Hogy segítsek no? - ezzel elkezdte kibontogatni a kedves vendégeket ruháik tömkelegéből, miket elősietett cselédjei gondjaira bizott, maga pedig karra vette vendégeit és sietett velök a jól befütött vendégszobába.

Itt egy alacsony, fürge asszonyka, a tiszttartóné fogadta őket, csinos fiatal leányával s vendégeivel. Csakugyan igaza volt most egyszer a kártyának, társaságot találtak ott, csupa jó ismerősök, barátokból: öreg urak és asszonyok, csinos menyecskék, pár fiatal leány és férfi siettek mindenfelől üdvözletökre, volt ölelés, csók elég, minek a háziasszony vetett véget, szilvóriumot, kalácsot hozván, jól esik az ily hideg időben.

Volt azután sok kérdés- és felelet-zaj. Örvendeztek egymásnak valamennyien. Az asszonyok a doktornét fogták közre. A doktort pedig a tiszttartó fogta karra és vitte szobájába, hol már a kártya-asztal föl volt állítva, a kártya kiosztva. A férfiak követték őket, kivévén pár fiatal embert, kik szivesebben időztek a fiatal menyecskék és leányok társaságában, mint a kártya-asztal mellett.

Ott csakhamar belemerültek, s nagy tűzzel folyt a tarokk-párti. Volt a társaságban pár öreg ur, ezek egyike a doktor, kik sok baklövést követtek el játék közben. Ilyenkor előbb vitatkoztak, aztán nevették őket. Vidám nevetésök áthallatszott az asszonyokig, a kik már jól tudták, kinek a rovására történik e nevetés és be-bementek megtámadott, kinevetett férjeik segítségére.

A másik szobában is jól mulatott a társaság. ( A nők, ha együtt vannak, nem fogynak ki az érdekes tárgyakból.) Aztán most mult el a vidám farsang s csaknem mind lányos anyák voltak, kiknek még most is jól esik, ha társaságban lehetnek s örülnek, ha leányaik jól mulatnak, - azon czimen nemkülönben maguk is. Ilyenkor fölmerülnek emlékükben a régi szép napok, mikor ők báloztak, az "isteni minétet", galoppot azokkal a csinos, jó tánczos huszártisztekkel. Luiz néninek nem volt "eladó lánya", akit társaságokba vigyen, de azért nem maradt el onnan soha. Csak bálba nem ment egy idő óta, a mióta egy kaszinó-bál rendezősége takarékossági szempontokból kiindulva a terem padlóját "vix" helyett háziszappannal kente le. Természetesen, a ki tánczolt, nem érezte annyira a felszálló por kellemetlen voltát, a táncz hevében nem vette észre a kis államcsinyt, épp úgy az idősebb férfiak sem, kik a melléktermekben kártyáztak, vagy a buffetben időztek. Annál inkább érezték a szegény gardedámok, kik az alacsony kereveteken ülve, folytonosan tüszkölni voltak kénytelenek. Nem győzték egymásnak "kedves egészségére" kivánni, a mint ezt hajdan az illem megkivánta, s találgatni a különös természeti tünemény okát. Csak később árulta el egyike a rendezőknak, ki már akkor nem volt teljesen birtokában öntudatának.

Kezdetét vette az ebéd, mely becsületére vált volna bármelyik alföldi jó magyar gazdasszony konyhájának. Jó hangulatban is folyt le, miben nem kis része volt a háziur kitűnő "ménesi"-jének, a mitől úgy megered a nyelv.

- Marczi bácsi - szólalt meg egy eleven, csintalan, fiatal gazdasági irnok, egyike azoknak a nagyreményű gazdasági irnokoknak, kikről oly szivesen ábrándozik sok fiatal leány. - Hallotta már, mi történt minap az egyik pácziensével?

- Melyikkel öcsém?

- Hát a kis jegyzővel. Felakasztotta magát.

- Biz azt elég hibásan cselekedte volna, de hát csak nem beszélsz komolyan?

- De igen - aztán azt mondja - Marczi bácsi rendelte úgy.

- Én rendeltem úgy? Én, hogy felakassza magát?! Az az ember megbolondult!...

- Én biztosan tudom az egész esetet, mert a feleségétől hallottam elbeszélni, a ki leszedte a kilincsről. Elmondta, hogy férje folyvást betegeskedik, mindent megpróbált már, de semmi se használt, örökké gyomrával vesződik. A multkor egy reggel egyedül volt benn a konyha melletti szobában: felesége egyszerre csak kiabálást hall belülről s úgy tetszik neki, mintha férje az ő nevét kiáltaná. Szalad az ajtóhoz, az zárva van, férje folyton utána kiáltoz. Szerencsére a jegyző szobájához másik ajtó is vezet az előszobából, ehhez szalad, ez nem volt bezárva. Berohanva rémülve látja férjét az ajtó kilincsén lógni, melyre derekánál fogva szorosan rá volt csavargózva.

- Hát a derekánál fogva akarta magát felakasztani? . mért nem a torkára kötötte a zsineget, ha már meg akart fúlni a szerencsétlen?

- Dehogy akart - de hadd mondom tovább. - Felesége mindjárt tudta mi történt. Oda ugrott, hogy legombolyítsa a félájultat. Marczi bácsi "Priesnitz-bindnit" ajánlott neki, el is látta jó tanáccsal, hogy kösse fel, hogy a derékruha egyik végén levő akassza az egyik kilincsre, mig a másik végét csavarja a dereka körül és szorosan csavargózzék bele. De arra nem gondolt, hogy oly veszettül magasan van az ajtó és hogy a szegény jegyző oly kicsiny emberke.

- No már sok ostoba emberrel volt dolgom harmincz évi praxisom alatt. Volt olyan pácziensem is, a ki megette a számára rendelt gyógyszer reczeptjét s másnap, mikor elmentem hozzá, panaszkodott, hogy nem használt, amit irtam. De ez szegény buta paraszt ember volt. De hogy valaki Priesnitz-bindnivel felkösse magát, ezt most hallom először, - bosszankodék a doktor, mig a társaság sokáig harsányan kaczagott a jegyző esetén.

A délután is vigan telt. A férfiak még nagyobb tűzzel fogtak a tarokkozásba, közben vadászkalandjaikkal mulattatva egymást. Az asszonyok is csak most voltak igazán elemökben, mikor a fiatalság zongoraszó mellett tánczra kerekedett, hogy a boldog emlékü farsangtól tánczczal vegyen búcsut. Még Luiz nénit is beugratták, a mikor a doktor benézett: nem kászálódik-e a felesége, ott látta lejteni elhizott életpárját egy ügyes fiatal ember karján. Természetesen tudta, hogy feleségét juxból ugratták be.

Télen korán sötétedik. Bármilyen jól érezték is magukat a tiszttartóék vendégei, mégis készülődniök kellett, ha elkésni nem akartak. Elsők voltak a doktorék, hiába volt a szives marasztás, kérés, a doktor nem szeretett éjjelre elmaradni, maga ment ki kiadni a parancsot Andrásnak, hogy gyorsan fogjon be, nehogy valamikép a lovak sörényét kezdje fonogatni. Az öreg kocsis szót fogadott és csakhamar előállott a szán. Kezdetét vette a felöltözés, búcsuzás, ölelések, csókok. Végre felültek és elhelyezkedtek. A tiszttartó megkérdezte a vén cselédtől, megvolt-e elégedve az ellátással, nem volt-e fogyatkozása valamiben neki vagy a lovainak?

- Köszönöm kérdését, jó volt minden, kérem alássan. Voltam én már czudarabb helyeken is!

Ezzel kalapját megemelve nagyot csördített ostorával, s röpült a két ló. András nem láthatta, mily derültséget idézett elő naiv felelete az urak közt. Pedig ő csupán teljes megelégedését akarta kifejezni.

Csakhamar leszállott az alkony. Szerencsére holdvilág volt, s a hó is világított. Aztán András ügyes kocsis volt, a kivel még sohasem történt szerencsétlenség. Nem félhettek. Egy ideig beszélgettek a doktorék, de a szabad levegő ellankasztotta a zajos nap által kifárasztott öregeket, de még inkább álmossá tette őket a "ménesi" élvezete. Nemsokára elszunnyadtak. Csupán András szólott néha, csendesítve a tüzes állatokat, aztán ő is mindegyre csendesebb lett. Nem csoda, ha ő is szundikált a bakon.

Jó késő volt már, mire hazaértek. A nagy kapu tárva-nyitva állt, az ablakok ragyogtak az udvar felől. Panna várt rájuk a verandán. A mint a lovak csengését meghallotta, sietett lesegíteni az érkezőket. A doktor is fölébredt, mikor a szán a tornácz előtt megállva, a csengés-bongás némaságra vált, és nagyot sohajtott, a mint szemeit fölnyitva otthon találta magát.

- Jézus Mária! hát a tekintetes asszony ott maradt, pedig azt mondta, hogy hazajön, még azt is mondta, milyen vacsorával várjam.

- Ugyan már hol maradt volna? - szólt a doktor, mialatt fejére huzott bundagallérjából kifelé igyekezett.

András is meglepve nézett hátra és felkiáltott:

- De bizony uttarcson uccse nem hoztuk azt el, tekintetes uram!

A doktornak szeme-szája elállott, nem csoda hát, ha szóhoz nem jutott: felesége nem volt sehol. Pedig hisz ez lehetetlen, mert együtt ültek fel, még Karámosról kijövet váltottak is egy pár szót egymással. Ő aztán, mint máskor is, elaludt s itthon ébredt fel. Egyébre nem emlékszik, mert az úton nem is történt semmi. Először az villant eszébe, hogy az úton valaki megtámadta őket, - de hisz erre csak föl kellett volna ébrednie. Aztán balesetre gondolt, de hát ez is képtelenség volt, mert ő neki semmi baja sem történt. Mindezeket a kocsisnak is kellett volna tudnia, de az se tudott az egészről semmit. Hát talán megállott valahol útközben a szán és felesége kiszállt, András pedig elfelejtkezve tovább hajtott? András azonban mennyre-földre esküdözött, hogy egy szempillantás nem sok, de addig sem állott útközben.

- Nem is állhattam volna meg, kérem alássan, mert a lovaim fáztak, a mint a meleg istállóból kijöttek, s úgy repültek, mint két kölyöksárkány. Én csak azt mondom, hogy ott maradt a...

- Kend meg tisztára megbolondult, hogy ilyet mondhat. Hisz csak eszemen járok, ha azt mondom, hogy együtt ültünk fel és még beszélgettünk is. Hanem most ne fogjon ki, menjen rögtön vissza, vágtasson ahogy tud azon az úton, a melyiken jöttünk. Ha nem találja valahol a feleségemet, menjen a tiszttartóékhoz és tudakozódjék ott, hátha visszament valahogy. Maga meg, Panna, ne jajgasson olyan kínosan, hanem induljon előre be!

- Jaj, dehogynem jajgatok, mikor a tekintetes uram azt az áldott jó lelket, lelkem drága jó asszonyomat erre a léhűtő emberre akarja bizni, a ki...bühű, bühű, bühű!!

András a diszes czimzésre önkénytelenül is a hosszú ostorhoz nyult, melyet azonban, tekintettel Panna asszony szivből jött ádáz bömbölésére, csak a nyugtalankodó rudas ló fülei közé csapott.

- Jaj, dehogy bizom én erre az emberre a lelkem tekintetes asszonyomat, hisz ez az öreg apja üdvösségét is elvesztené, ha jól be van pálinkázva...

- Bepálinkázva! - mordult meg András a bakon s gubáját bosszusan löttyenté tulsó vállára, - maga meg tán be van borozva, hogy ilyet beszélhet. Hisz csak a mit az ember a tulajdon szemével lát...

- Legyen elég a zsidóvásárból - szólt közbe az eddig sóbálványként álló doktor, - tartsa kend feszesen azt a lovat, a mig beülök a szánkába, s azzal istennek szent hírével menjünk vissza, a mig meg nem találjuk...

-Én megyek el érte a lelkem drága jó asszonyomért, csak hadd kapom magamra három téli nagy kendőmet, meg a vastag talpú szőrczipőmet, meg a vattás parket-szoknyáimat, meg a nagy tuszlimot keresem elő és a fejemet kötöm be, aztán ebben a minutumban készen leszek vele...

- A biz' ítélet napján! - adta vissza a "bepálinkázásért" neheztelő András a tromfot -, aztán holnap délfelé indulhatunk is, ha ez a két szegény csikó mindazt elbirná.

Panna asszony szerencsére nem hallotta ez ármányos megjegyzést, mert aligha hagyta volna szó nélkül: a doktor azonban már ekkor derékig bemászott az irgalmatlan nagy lábzsákba s épp helyét akarta kényelmesre kiülni.

- El ne tessék menni, az isten áldja meg, nálam nélkül, mert ha még életben lehet találni azt az áldott jó lelket, előkerítem én azt a föld alul is: hisz itt várja a jó meleg theája is, meg farsangi fánkot akart még ma süttetni, isten nyugasztalja meg, soha se is lesz többet olyan jó asszonyom...bühű, bühű, bühű!!

Panna asszony szapora bömbölés közben fordult be a konyhába s kezdte ott a Juczi szobalány segédkezése mellett megdöbbentően változatos ruhatárából a fennebb emlegetett kendőket, szoknyákat, czipőt és tuszlit (muff) magára hajigálni, s mikorra már egy boglya-kemencze karcsúságát elérte, tőle telhető gyorsasággal igyekezett a szánka felé, mely azonban, mikorra Panna téli alakja tetemesen megvastagodva megjelent a verandán, régen Karámos felé járt. Panna asszony kétségbeesve állott ott teljes téli pompájában, mig a távol járó szánka, melyről lemaradt, gúnyos csörgést küldött feléje a sűrű, hideg levegőn át.

Ezalatt doktor Torma elmerülve a kétség tengerében, hogy vajon sikerül-e harmincz év óta zavartalanul birt drága kincsét újra feltalálnia, mit sem látva, suhant tova, a kis híd mellett nagyot zöttyenve a kátyúban. Bánatában itt az út melletti hóban képezett köpczös "Krisztuskát" se vette észre, mely pedig a veszteség egyetlen kézzel fogható jele volt. De ha látta volna is, akkor se gondol vala egyébre, mint hogy gyermekek fektették egymást feszület alakban a hóba, vagy pedig egy lusta ökör hevert itt egy sort. De hogy gondolhatta volna el, hogy élete üdvösségét itt veszítette el.

Andrásban a Panna rágalma fölötti bosszúság, és a szolgálati buzgalom versenyezve kergették a lovakat s nem sokára a szán csengője a már egészen elcsendesedett Karámos másfél tucat kültelki kutyáját a gondolat gyorsaságával állította hadilábra.. Vicsorogva, marakodva, egymáson keresztül hencseregve, de eközben is igaz meggyőződésből és nem puszta megszokásból csaholva, oly ádázul rohanták meg a csilingelő szánkát, s midőn András, eddig nagy bajjal lebirkózott mérgét pár velös közéjük csapással szerencsésen lehütötte, valamivel távolabb, de azért épen nem "tisztességes távolságból" kisérték a szánt az ispáni lak keritése kapujáig, csak olykor próbálva meg, vajon " becsületes közeledés lehetséges-e?"

Persze zárva volt már a kapu, s a doktor és András, minden rendelkezésükre álló hangszerek s az ezalatt már körben hegyesen ülő eb-kórus által kisért, erőteljes bariton-duettjére jött végre valami válasz egy álmos hang alakjában:

- Ki az isten ostora már az ott?

Lassu csoszogás hallatszott a kapun belül, majd némi parlamentírozás után megnyílt az ispán-erősség kapuja. Ferencz, aki az ökrök melletti "ügyeletes" éjjeli béres állott ott vasvillával és lámpással. Megértvén a balesetet, most már hárman láttak egyesült erővel a házajtó döngetéséhez, mig végre belül is mindig fokozódó belterjességgel mozdulni kezdett az alvó ház.

Alighogy öt-hat elzárt ajtón keresztül vetekedett a doktor, már ott is állott a tiszttartóék hálószobájában.

- No, Marczikám, mi baj? Leégtetek, vagy csak a száraz mennykő ütött a kéményetekbe? - kérdé a tiszttartó ur zavartalan hidegvérrel.

- Hol a feleségem? - kiáltá doktor Torma kétségbeesetten.

Általános elszörnyedés és elnémulás volt a válasz a tiszttartóék részéről. Ha e télen lettek volna legyek s azok éjjel nem aludnának, a tudvalevő légy repülését meg lehetett volna hallani. A csodálkozás egy pillanatig tartott.

- Jézus atyám! - szállt ki az ágyból sopánkodva a tiszttartóné, gyorsan magára kapott pongyolájában, mig a férje dörgő kaczagás közt majd kihencseredett a dunnák közül.

- No Marczikám, ilyet se pipáltam még életemben. Erre irj most reczeptet!

- De hisz magával vitte, hát hova tette útközben szegény Luizát? - kiáltá a tiszttartóné.

- Eladta! - kaczagott a tiszttartó, most már szintén papucsban és egyéb pongyolában. - Hát nem veszed észre Emma, hogy csak farsangi tréfa az egész s Luiz nagysám is biztosan itt hallgat már a másik szobában.

- Melyikben? - kiáltá a doktor mohón s már rohant a mellékszoba-ajtónak.

A tiszttartó alig birta visszatartani. Lassacskán aztán kiderült a tényállás, mi azonban sem a doktor gyászát, se az ispán viharos derültségét nem volt képes csökkenteni. Biz itt nem volt doktor Torma elveszett felesége és utóbb se volt más mit tenni, mint nem hallgatni, nem várni senkire, hanem újra beülni a szánkába s röpülni hazafelé, remélve, hátha otthon várja már a felesége. A doktor ugyan, mint a természettudományok mivelője, teljességgel nem hitt a csodákban rendes körülmények között, miután azonban felesége eltünése előtte a csodával határos volt, most saját legjobb meggyőződése ellenére is biztatta némi halovány remény, hogy hasonló csoda tán újra visszahelyezi őt az ősi birtokba.

Azt az egy csodát azonban még a legvakmerőbb álmaiba se merte remélni, hogy esetleges feleségtelen visszatérése alkalmából Panna asszonynak fokozottabb mértékű bömbölését száraz szemmel elviselhesse. Nagy bámulatára azonban a szánkára már a kapun kivül várakozó és megcsillapodtában ifjui hévvel fölkapaszkodó Panna sötét megnyugvásával a néma kétségbeesésnek, egy szemrehányó szó és tekintet nélkül hüvelyezte ki urát a szőrmék tömegéből, és kisérte be most már néma, de azért jól fütött kedélyes lakásba.

Ott voltak a jó meleg világos szobák, az ebédlőben a terített asztal, a doktornak azonban nem kellett semmi, még a forró thea sem. Csakhamar le is feküdt, nagyon fáradt volt. Pannát is feküdni küldte. De az álom kerülte szemeit, hiányzott nagyon öreg életpárja, úgy megszokták már egymást a közelben tudni: s a mint a hold fénye megvilágította a jégvirágos ablakot, s a kályhában fellobogó tűz csodás árnyakat rajzolt a falakra, oly aggodalom szállotta meg, melyet hiába igyekezett eltávolítani magától.

Már régen hallott valami különös, meg-megújuló, tompa zúgást-búgást, de nem tudta mi az: végrte harsány zokogásba tört ki a vihar: Panna asszony siratta a konyhában urnőjét. A doktor haraggal rántotta meg a csengettyűhuzót. Panna teljesen felöltözve lépett be, le se feküdt még, hanem csak úgy adta át magát a bánatának.

- Ugyan, Panna, minek bőg úgy, mintha apját-anyját megölték volna?

- Oh, hogyne sirnék, nem lesz nekem soha többé olyan jó asszonyom, mint a tekintetes asszony volt, a kit azóta bizonyosan farkasok ettek meg...

- No, mért nem már a krokodilusok vagy a fókák - szólt a doktor, de azért maga is megrémült a gondolatra. - Most már elég volt a pityergésből, menjen lefeküdni. Nem kell mindjárt a legrosszabbat gondolni. Majd elő jön s azzal vége.

Hanem aztán, mikor kiment a vén cseléd, azt vette észre a doktor, hogy az ő könnyei is megeredtek. Ej, ördögbe is, hogy lehet így szivére venni az embernek a dolgot.

Reggel felé aztán elaludt s csak nyolcz óra tájban ébredt föl. Sohajtozva öltözködött s ült a reggelihez, melyet a kisirt szemű Panna tett eléje. A varróasztalon megpillantotta a kártyát.

- No, Panna, most maga vesse ki, előkerül-e a feleségem? - kezdé tréfálkozva, de pár öreg könnycsepp csak odahullott az asztalra.

E pillanatban csengős szán kanyarodott be az udvarra. Panna gyors pillantást vetve ki az ablakon, elsikoltotta magát és rohant kifelé. A doktor utána. Feleségét ép akkor szedték le a szánról. Panna, ki kezeit, ruháját könnyezve csókolgatta, és a doktorné tegnapi tánczosa, egy csinos fiatal ember, különben jó ismerősük.

A megkerült feleségen se farkasharapások, se egyéb nyomok nem látszottak, ellenkezőleg, kipirult, vidám arcza ragyogott az örömtől, habár látszott rajta, hogy haragos képet akarna mutatni, de nem bir.

- Öcsém, hogy jutottál te a feleségemhez? - kérdé a doktor, kinek egy pillanat alatt minden borús gondolata elrepült. - Te meg feleség, hogy kaptál olyan csinos legényt a magad számára?

- Én könnyen jutottam zsákmányomhoz - válaszolt a fiatal ember derülten, - de hát Marczi bácsi így vigyáz a feleségére?

- Lám, lám, még ő fog kérdőre bennünket - szólt közbe a megkerült feleség nevetve -, pedig ha Lajost nem arra hozza a szerencse, most is ott ülnék az árokparton.

- Miféle árokparton, hisz magam mentem érted, de sehol se láttalak.

- Mert már akkor én elraboltam a szép asszonyt, édes bátyám. A dolog úgy volt, hogy én még vagy félóráig ott maradtam a tiszttartóéknál, még ugrottunk egyet-kettőt a szép menyecskékkel. Amint aztán hazafelé indulok, a kis hídon innen, a hol az én utam a verebesi tanya felé elcsap, a holdvilágnál sötét mozgó alakot látok. Közelebb jövünk, hát látom, hogy bundatömeg s azt is látom, hogy a szépnemhez tartozik, a ki benne van. Tyű, az áldóját, gondoltam, de könnyen jutok valami szépséghez most s nagy meglepetéssel ismertem föl - Luiz nénit.

- Igen, mert a mint a hídon lefelé jöttünk, a szán a kátyúba félredőlt. Én szundikáltam s csak akkor vettem észre, mikor már kirepültem a hóra. Kiabáltam aztán András után, de a csengőktől nem hallotta szavamat, te meg persze aludtál. Menni nem birtam a nagy bundában, hát leültem az árokpartra, ott vártam, mig majd értem jöttök.

- Akkor jöttem én arra s felvettem Luiz nénit.

- Jó, jó, öcsém, de mért nem hoztad haza egyenesen?

A fiatal ember nevetve válaszolt:

- Nem azé a nyúl, a ki elveszti, hanem a ki megtalálja - ugy-e Luiz néni?

- Akkor hát nagyon sajnálom, hogy én meg kárpótlásul valami fiatal menyecskét nem találtam - nevetett a doktor.

- Sohase bántson a féltékenység, édes öregem - szólt a doktorné -, eleget könyörögtem ennek a gonosz kópénak, hogy haza hozzon, erőszakos látogató lettem az anyjánál. Képzelheted, hogy Máli ottfogott éjjelre, mert innen-onnan három hónapja, hogy nem voltunk náluk.

- Igy már jól van - szólt derülten doktor Torma -, képzelem volt is diskurzus egész éjjel Málival. A baj csak az, hogy az egész város megtudja a dolgot, s rajtunk fognak mulatni a jövő farsangig.

Persze megtudta mindenki, s nem mehetett a doktor két hétig sehova sem, hogy ezt ne kérdezték volna tőle legelőször is:

- Doktor bácsi, megkerült-e már az elveszett feleség?

Szláv mese: Ostobánál ostobább

Volt egyszer egy paraszt, akiről az első tekintetre tudta mindenki, hogy nem esett a feje lágyára. Igaz, hogy olyan szegény volt, mint a templom egere, de azért mindig akadt harapni valója, mert az eszével szántott, vetett, aratott. Így hát mindig volt kenyere, ha nem is adott neki az Isten szántóföldet, vetőmagot és búzatermést.

Azt mondtam, hogy semmije sem volt. Dehogy is nem volt. Háza volt, istállója is, akla is, de bizony mindhárom épületen úgy fújt át a szél, mint a cigánysátoron, de hasztalan fújt rajta keresztül, nem vitt el egyikből sem semmit, mert egyikben sem volt semmi.

Volt aztán felesége meg leánya, de mind a kettő ostoba volt. A leány már nagyra nőtt, de bizony nagyon messze járt ő akkor, mikor az okosságot és a szépséget osztogatták. A leányt Mrdrcinuskának hívták - no, de valahogy ki ne törjön a nyelvetek, mikor a nevét kimondjátok. M-r-d-r-cinuska - ejh, magam is beleizzadtam, amíg kimondtam, de nem tehetek róla, hogy ilyen a neve, mert ez szláv mese, hát szláv a leány neve is.

No, de ha nem is volt sem okos, sem szép Mrdrcinuska, mégis megtetszett a szomszéd fiának, Sztojánnak, akinek az egész vidéken a legnagyobb burgonyája termett, aki fölkereste a lány anyját s így szólt hozzá:

- Én feleségül venném a leányodat, de csak úgy, ha hoz a házhoz egy lovat, egy tehenet, egy borjút, egy malacot, egy ludat, egy kakast, két tarka jércével és egy zacskót száz ezüst tallérral, meg a menyasszonyi ruhát.

Az anya előkiáltotta a lányát s elmondotta, hogy a szomszéd fia mit kíván tőle, ha a felesége akar lenni.

- De honnan vegyük ezt a sok drága dolgot? - kérdezte a lány.

- Az ám, honnan?

Minthogy a kérdésre egyik sem tudott felelni, leültek az ajtó küszöbére és elkezdtek keservesen sírni. Egész délelőtt jajgattak, még ebédet sem főztek.

Délben hazaérkezett a paraszt és mikor meglátta, hogy nincs megterítve az asztal, meghallotta felesége és leánya jajveszékelését, megkérdezte tőlük, hogy miféle bogár csípte meg őket és miért nincs ebéd az asztalon?

- Ki gondol most az ebédre, mikor ez a szegény leány férjhez mehetne, de nincs hozománya - panaszolta az asszony.

- Hát ki akarja elvenni a lányunkat?

- Brühühhű - Sztoján akar elvenni - zokogott a leány.

- Aztán mit kíván?

Erre tört még ki csak igazán a sírás-rívás. Hogy lovat akar, meg tehenet, meg borjút, malacot is, kakast két tarka jércével, zacskót száz tallérral, aztán menyasszonyi ruhát - brühühű!

- Hát aztán miért bőgtök ezért? - kérdezte az apa.

- Mert nem tudjuk, honnan vegyük.

- Nem ám, mert ostobák vagytok. No, de ne búsuljatok, meglesz minden nemsokára.

Vállára vette a batyuját, kezébe vette a botját és elment hazulról. Alig indult el, találkozott Sztojánnal, aki éppen ökrös szekéren indult a földjére, melyen a híres nagy burgonyája termett.

- Te akarod elvenni Mrdrcinuska leányomat? No, annak örvendek s mindjárt velem jöhetsz, hogy a kocsikra rakjuk a hozományt.

Sztoján alig hitt a fülének. Honnan veszi ez az ember azt a sok mindenfélét, mikor egyetlen libája sincs az udvarán? De hát engedett a szónak, a paraszt felült a kocsira és megindultak a hozományért.

Egy napig mentek, míg egy faluba értek, ahol senki sem ismerte őket. Itt találkoztak egy parasztasszonnyal, aki egy csinos, barna tehenet vitt pórázon.

- Hová viszi a tehenet? - kérdezte a ravasz paraszt.

- A városba a doktorhoz. A szegény állat köhög, hadd írjon neki receptet.

- Ezen nem segít az orvosság, én magam vagyok a doktor. Ennek a tehénnek nyolc napig teát kell innia és meleg borogatást kapni. Majd én magammal viszem, mert ha nem adja kend ide, három nap alatt vége van.

- Ejnye, be jó, hogy a doktor úrral találkoztam! Legalább nem kell magamnak is hozzáfáradnom. Mivel tartozom?

- Tíz ezüst tallérral most és hárommal, ha a tehenet egészségesen hazahozom.

Az okos parasztasszony fizetett, Sztoján és az apósa a tehenet a szekérre tették és megindultak abban a reményben, hogy akkor látják viszont az asszonyt, mikor a hátuk közepét.

- Hát kend, néni, volt-e már csirkéivel a papnál? - kérdezte a ravasz kópé a szomszéd faluban egy öreg asszonytól, aki egy pompás tarka kakast és két jércét hajtott az utcán.

- Minek? - bámult a néni.

- Hát hogy megkereszteltesse őket.

- A csirkét megkeresztelni? - bámult a néni.

- No, persze. Kihirdették mindenütt, hogy a csirkét el kell vinni a paphoz és meg kell kereszteltetni. Aki nem keresztelteti meg, harminc tallér büntetést fizet és egy hétig ül a dutyiban.

- Oh, jaj, jaj, mit tegyek? - jajgatott a néni. - Egyik csirkémet se kereszteltettem meg. Oh, derék, jó ember, adjon tanácsot, mit tegyek?

- Adja csak ide, néni, a kakast a jércékkel, én éppen a városba megyek, majd beviszem a paphoz. Csak tíz tallért fizet érte, annak is csak akkor a felét, ha visszahozom a baromfit.

- Ejnye, be jó, hogy találkoztam, bácsi kenddel - hálálkodott az anyóka - nem szerettem volna minden csibémért harminc tallért fizetni és még a dutyiban csücsülni!

Átadta a parasztnak a kakast a jércékkel, lefizette az öt tallért és haladt tovább az ökrös szekér. Hamarosan elértek egy faluba. Ott észre vettek egy menyecskét, aki egy borjúval vesződött.

- Milyen idős ez a borjú? - kérdezte Mrdrcinuska apja a menyecskétől, aki éppen olyan butának látszott, mint az ő lánya.

- Három hetes.

- Már három hetes! - kiáltotta a nagy róka. - És még mindig van füle?

- Hát hogyne lenne füle?

- Ejnye, de elmaradott maga, húgom, a világtól! Hát nem tudja, hogy most az a divat, hogy a borjúnak ne legyen füle. A mészáros kétszer annyit fizet a fületlen borjúért.

- Igazán? - Hát mit tegyek, hogy az én borjúm is divatos legyen.

- Adja ide nekem. Én elviszem a városba, a fülvágó műhelybe és a fáradtságomért csak tíz tallért fizet, annak is akkor a felét, ha visszahozom a borjút.

- Aztán nem fog fájni szegénynek, a fülvágás?

- Észre se veszi, hogy vágják.

A menyecske is odaadta a hamis embernek a borjút és az öt tallért. Aztán tovább nyikorgott az ökrös szekér.

Más faluba érkeztek.

Egy öreg kisasszony harisnyát kötött a padon s mikor szünetelt a munkában, három szép, hófehér lúd tollát simogatta, a negyedik lúd, amely szürke volt, az ölében pihent. Eközben szép történeteket mesélt lúdjainak arról, hogy milyennek kell lennie a tisztességes gágogónak.

A paraszt megállította a szekeret és kis ideig hallgatta a kisasszony beszédét.

- Vajjon értik-e a ludak, amit a nagyságos kisasszony beszél nekik? - kérdezte.

- Kikérem az ilyen beszédet! - pattant föl a kisasszony. - Az én lúdjaim nagyon műveltek.

- Ugyan úgy-e? Hát tánciskolába jártak-e már?

A kisasszony erre meghökkent. Az ám, tánciskolába még nem jártak a lúdjai.

- Erre mifelénk senki sem taníttatja táncolni a libáját - mondotta.

- De nem is művelt libák azok. Én liba-táncmester vagyok és szívesen elviszem a kisasszony libáit a tánciskolámba. Nem sok a tandíj, csak húsz tallér, de meg kell majd nézni, hogy milyen gyönyörűen járják a polkát meg a csárdást.

- Bosztont is, négyest is?

- Persze - felelte a paraszt, akinek fogalma sem volt arról, milyen a boszton meg a négyes.

- Nehezen válok meg a kedvenceimtől - mondotta a kisasszony -, de belátom, hogy a művelt lúdnak tánchoz is kell értenie. Itt van hát, táncmester úr, a húsz tallér tandíj és vigye magával a lúdjaimat. De aztán jól bánjon ám velük.

A "táncmester úr" vitte nagy szívesen a négy ludat meg a pénzt és azon igyekezett, hogy mielőbb elpárologjon a faluból.

Sztoján meg a leendő apósa abban a faluban, melyet legközelebb  szerencséltettek látogatásukkal, két testvérrel találkoztak. A leányzó egy fa alatt heverészett és malacot őrzött, mely már disznónak is beillett. Abban gyönyörködtek a testvérek, hogy a malac milyen vígan hempergett a pocsolyában.

A paraszt megállította a kocsit és a lányokhoz ment.

- Micsoda dolog az - kiáltott rájuk - hogy ti a malacot a pocsolyában hagyjátok henteregni? Nem tudjátok, hogy az ő húga ma férjhez megy és a násznép már csak arra vár, akinek a menyasszonyi ruhát és harminc tallér hozományt kell vinnie a húgának?

- A mi malackánk húga férjhez megy? - csodálkoztak a leányok. - Már arról semmit se hallottunk.

- Hát most megtudtátok és rajta, öltöztessétek fel szaporán a malacot a menyegzői ruhába. Engem azért küldtek ide, hogy elvigyem az esküvőre.

- De a malacnak nincsen ruhája - rebegték a lányok.

- Kutya meg a mája! - kiáltotta a selma. - Ha neki nincs is, van nektek. Hozzátok elő az ünneplőtöket, a csipkekendőtöket, az aranyláncot, karperecet, övet, öltöztessétek föl, díszítsétek föl és adjatok neki harminc tallért a húga hozományául.

A lányok kihozták a házból legszebb ruhájukat és ékszerüket, felöltöztették, feldíszítették a malacot. A paraszt zsebre dugta a pénzt, kocsira tette a furcsa lakodalmi vendéget és így szólt Sztojánhoz:

- Hajts gyorsan haza! A lovat magam hozom.

Sztoján olyan gyorsan elhajtott, ahogy az ökrei csak tudtak menni. A paraszt azonban a falu mellett levő erdőszélen lehevert.

Mikor este a két okos leány apja hazaért és megtudta, mi történt, felkiáltott:

- Gyorsan a lovamat, hadd érjem utol azt a csalót, aki titeket, ostobákat, ily rútul rászedett!

Az erdő szélén találta a heverésző parasztot.

- Földi! - kiáltott rája - nem láttál erre futni egy gazfickót egy felöltözött malaccal? Az engem becsapott legalább száz tallérral.

- Száz tallérral? Adj belőle nekem húszat és megmondom, merre futott az imposztor.

- Itt a pénz! Hát merre szaladt?

- Erre, az erdőn át! Szállj le a lóról és fuss utána. Amíg vissza jössz, fogom a lovad kantárját.

Az üldöző leugrott a lóról, a kantárszárat a ravaszdinak odavetette és berohant az erdő sűrűjébe. A hamis zúzájú ember pedig felült a lóra és Sztoján után nyargalt.

Mikor harmadnap hazaérkeztek, Mrdrcinuska apja így szólott Sztojánhoz:

- Így ni. És most Isten veled. A lányom hozományát megtartom magamnak és a lányomnak majd keresek más férjet.

Sztoján elhűlt e szavakra és búsan ment haza. No, de ha nem is kapta meg a szép hozományt, megvigasztalódott azon, hogy neki terem messze földön a legszebb burgonyája. A ravasz apa azonban nem sokáig örvendett a zsákmánynak, mert az állatai elhullottak, a villám beütött a házába és földig leégett, csakhamar megint olyan szegény volt, mint régebben. Hja, sok az ostobánál ostobább ember a világon, akit rá lehet szedni, de ravasznál ravaszabb ember sem kerüli el Isten büntetését.

Gyűjtötte: Sebők Zsigmond