Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Victor Hugo: A természet

Gránitból van a föld, márványból folyója.
A tél hideg: fázunk. Akarsz lenni jó fa
Tűzhelyemnek lángja karácson éjszakán?
- Fa, a földből jövök, láng, az ég lesz hazám.
Vágj le jó favágó. Apa, gyermek, nő, férj,
Kezedet tüzemnél, lelkedet Istennél
Melengesd. Élj, szeress. - Jó fa, akarsz lenni
Ekerúd? - Akarom a földet mivelni,
Arany kalászt csalni a fekete földbül,
Ekevas nyomán a barázda kizöldül,
Barázdából szelid szemü béke kel ki
S mosolyogva sir a hajnal. - Akarsz lenni
Zöld fa, szarvas-lakta sötét erdő fája,
Akarsz lenni ember háza gerendája?
- Elbirtam a fészket, elbirom a tetőt.
Szent a te hajlékod, ember, megáldom őt:
Elmélkedés, ima, szeretet tanyája,
S lombok zaját hallom gyermekek zajába'.
- Mondd csak jó fa, akarsz hajóárbocz lenni?
- Vágj, jó ács: akarok röpke szárnyra kelni.
A mi nektek a sir, az nekem a hajó
Isten végzésében, - szabadságot adó:
Elszakit a földtől, visz a végtelenben,
Szebb, kékebb ég alá, hol tél soha nincsen,
Melyről nekem is sok vándor madár beszél.
Meg nem ijeszti a bölcset a sir: a mély,
A sötét lepelbe burkolt oczeántól
Én se félek, vágj le. - Fa akarsz-e hát, szólj,
Bitófa lenni? - Csitt, ember! menj, takarodj',
Búban boszusan bár, de élni akarok!
Menj hóhér, vérbiró, el innen démonok!
Erdők fája vagyok, bérczek fája vagyok,
Gyümölcsöt hozok, a repkényt támogatom,
Koronám', gyökerem' hagyjátok, irgalom!
Halál napszámosi, el innen! öljetek,
Legyetek vérszopók, vadak, kegyetlenek.
Ámde ne jöjjetek, hozva hurkot, lánczot,
A magas tölgyek közt keresni büntársat.
A bün szolgájává, élők, ne tegyétek
A titkos fát, kivel a szelek beszélnek.
Gyászos szárnyán az éjt hordja törvényetek,
Én a nap gyermeke vagyok, ti legyetek
Sötétség fiai. Menjetek, hagyjátok
Pusztájában a fát. Vidám lakomátok,
Szinházak, játékok bálokkal, rajta hát!
Párositsátok a vérpadot, bitófát.
Tegyétek csak. Legyen, Éljetek, öljetek,
Öljétek meg fényes ünnepek közepett
A szerencsétlent, kit bün s nyomor terhe nyom:
- Én a kisértettől félek, iszonyodom!

/Ford.: Jánosi Gusztáv/

Victor Hugo: La Figliola

Nincs még husz, már elmúlt tizenhat,
íme kora. Mi kell egyéb?
Neve Teréz, szép, mint a tejhab,
vagy mint a napsütötte ég.

Milyen sors fogja elveszítni,
mily részegség, mily fájdalom?
Mit tudja, csak nevet a csitri,
s egy szegfűt a hajába fon.

Havas karja, gesztenye copfja,
s az a két boldog kicsi láb!
S mintha szökőkút-fény porozna
titokzatos pilláin át.

Egy lét kezdete, pár vonás csak,
még semmi, s minden benne lesz.
Egy szív terve, asszonyi vázlat,
egy jövő szövegkönyve ez.

Mit tudja ő. Maga a Volt-Nincs
volt a dadája. Víg, szerény,
s el-eltűnik vasárnaponkint
egy derűs imposztor kezén.

Bűbájos, szinte már beléunsz,
s az egész Pantin látja tán,
hogy flangál e varrólány-Vénusz
e jassz Apolló oldalán.

Fut, mint a hattyú, mint a felhők.
S mosolya, hangja, hajzata,
mily méltóság - mintha az erdők
vad nagyságáról hallana.

Mily büszkén jár, nem nézne vissza,
Amadiszt szereti, s eképp
olykor feléje küldi tiszta
és oly pimasz tekintetét.

Sok manzárdbéli hófehérke!
Sok durva gönc, finom vonás!
Száján halaskofák beszéde,
lépte szeráfi suhogás.

Sok kis dalt tudnak dudorászni,
nyomor zeng benne és csoda.
S rongyaik dísze a királyi
szerelem minden bíbora.

/Ford.: Tóth Judit/

Victor Hugo: Májusban

Valami furcsa hév, se nem süket, se néma,
árad szét, s a tavasz olyan, mint egy poéta:
minden egyszerre szól, hallja a szót, szeret:
a forrás tiszta hang, s száj a barlangüreg:
a hím madár ijedt nőstényt meghatva szemlél,
s szól: Fészket rakjak-e? Ki tudna jobbat ennél!
Mint az alvó, ki párnán álmát szövi,
a Természet magát nagy munkában hiszi,
ködös verset dadog, melyet eszménye áthat,
versszakokat farag, mik tölgyfák, eklogákat,
melyek mandula- vagy nyíló orgonafák,
s csúfondáros rigó füttyére mit sem ád.
Nagyszerű ötletek jutnak néha eszébe:
vadzabot is vegyít nem egyszer a vetésbe:
költeménye a rét, hol a nyáj legelész:
számára, okosan, nincs addig pihenés,
se megállás, amíg tömjént és mérget egyben
össze nem kever a sűrű növényi nedvben:
nappalt félelmetes éjjelből csal elő:
gyűlöletből teremt gyakran szerelmet ő:
láza van, s alkot is, mint egy művész, merengőn:
mindaz, mi szomorú s ellenséges az erdőn,
az irdatlan bozót, a puszta s rengeteg
tömörré ötvözött, rejtelmes műremek,
melyet csipkebokor koronáz, s harmat áztat,
s ahol ihlete a rózsa a tüskös ágnak.

/Ford.: Kálnoky László/

Victor Hugo: Mást nem kivántam én

Mást nem kivántam én az erdőktől sosem,
csak hogy sziklaodúk környékén csönd legyen,
s ne zavarják, ha szól, a barátkaposzátát.
Hallani vágyom a vetélők surrogását
a zugban sejthető Pánnak takács-kezén,
sodródó fonala a víz, a szél, a fény,
a nagy hálót szövi, a létet, barna vásznat,
hol lent virág ragyog, s fent csillagok cikáznak.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Victor Hugo: Hogyha két szerető szív megöregedik

Hogyha két szerető szív megöregedik,
mily mély, áhítatos boldogság jut nekik!
Szerelem! égi frigy! ó, lelkek tiszta lánca!
Megőrzi sugarát, ha kihunyt is a lángja.
A két szív, hol fogant, ma már örökre egy.
Emlékével közös múltjuknak, nem lehet,
csak együtt élniük, tudják ezt mind a ketten.
(- Ugye ilyen a mi életünk, Juliette-em?)
Esti csönd öleli ott a nappal zaját,
s a barátságban a szerelem él tovább!

/Ford.: Kálnoky László/

Victor Hugo: Ugye, szívem

Ugye, szívem, az éj be lassan vánszorog, ha
ágyban vagy egyedül s aludni képtelen.
Hallod, amint ketyeg a falon az ingaóra,
s künn a harangtorony jajong az éjfelen.
Ébren bolyong az agy ezer ábránd-fonálon,
s e sötétben, ahol minden fény kialudt,
a komor éjszakát feledni nincsen álom,
se szerelem, amely álmot feledni tud.

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/

Victor Hugo: Mikor kezem remeg

Mikor kezem remeg kezed alatt, mikor rám
nézel, aranyhajú asszony, s halvány leszek,
mint az első napon, az első édes órán,
imádandó ruhád alig érintve meg,

ha látod, hogy a szót nem lelem arra olykor,
amit neked köszön e háborgó kebel,
mikor engem figyelsz, s látod, hogy mosolyodtól
mámorittas leszek, s tekintetem tüzel,

ha lázas ajkamon, édes szembogaradnak
tüzében, hangomat remegni érezem,
mint ha félénk madár, mit szárnyán megragadtak,
reszket észtvesztve, de elszállni képtelen,

ó, mondd, szebb égövet érdemlő drága lény, te,
annyi gyász s csüggedés, annyi gond-bajod,
annyi fájó keserv s bús óra ellenére,
mitől gyakran sötét éjjé vált nappalod,

ó, mondd, nem érzed-e, hogy égre kel belőled
a tiszta és igaz szerelem? Szent e fény,
fáklyája férfinak, sorscsillaga a nőnek
titokzatos nap a benső világ egén!

Ó, mondd, szemhéjad a hajnalnak sose érzi
langyos leheletét, mely győz az árnyakon?
Nem azt súgják-e halk hangok: ne szűnj remélni!
Nem hallasz-e szived homályán dalt vajon?

Ó, élvezd ezt a dalt, te sebzett, büszke lélek!
Mely most benned dereng, az az igazi nap.
Ne félj! Isten szemet ad, hogy örülj a fénynek,
lelket, hogy égbe juss, szivet szeretni ad!

Nézd hát a szerelem napját, mely a te jobbra
fordult sorsodra süt, derűt hint egyre le,
mely áthatol a sír sötétjén is ragyogva,
melynek nincs alkonya, és nem lesz éjjele!

/Ford.: Kálnoky László/

Victor Hugo: Az agg naponta

Az agg naponta mind mélyebb magányban ébred:
minden nap egy kicsit öregebb és fehérebb.
E rossz hurok, e földi lét,
lassan-lassan lehull, a lélek elszakítja,
mint rab s komor madár, ha szárnyát szállni nyitja,
s eltépi egy-egy kötelét.

Ó vén, kit a nagy éj homálya elborít már,
halj meg, hisz hangod is, erőd is elhagy immár,
szemed tükrén szűk lett s kopott
a távol - sorsod ez, sorsa mindannyiunknak,
mint este láthatod, hogy sorra mind kihunynak
egymás után az ablakok.

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/

Victor Hugo: Mikor a nap leszáll

Mikor a nap leszáll, s az erdőn
bolyongok este, álmatag
mosollyal, zordan vagy merengőn,
borzongva sötét fák alatt,

vagy ha a tűzhely lángja mellett
lábaim keresztbe vetem,
unt könyveim nem érdekelnek,
s csak nézek, szóra süketen,

így szólsz: Mi lelt? Álmodozol tán?
- Igen! - Ilyenkor láthatok
homályból, mely sűrűn omol rám,
kelni eszményi csillagot!

Ilyenkor, ebben a vak éjben,
mely napunk fényét elnyeli,
arcomhoz közelednek, érzem,
rejtelmes arcok ezrei!

Ilyenkor jönnek tünemények,
ezer hang, sóhaj és alak,
onnan, hol laknak a remények,
miket emléknek mondanak!

Ilyenkor bús terekbe láthat
görcsbe dermedt eszméletem:
merengő apámat s anyámat
a sötétben ott érezem!

Ilyenkor száll szobámba angyal,
te, lányom, bájos látomány,
sohasem érzett fuvalattal,
mely végigborzongat puhán!

Ilyenkor, mint rémes vadonnak
mélyén, békés tetőnk alatt
járnak láthatatlan halottak,
s átható szemük rám tapad!

/Ford.: Kálnoky László/

Victor Hugo: Tavasz

Hosszabbodó napok, fény, lázak és szerelmek!
Tavasz van! Március, április ránknevethet,
május és június, hónap-barátaink!
Álmos folyok fölött jegenyék törzse ring,
oly lágyan hajlanak, mint óriási pálma:
csöndes erdők alatt madárszárny csattogása:
egy-nevetés a táj s mint zöld, víg társaság,
egymásnak verseket mondogatnak a fák.
A nap kel, homlokán szelíd hajnal-füzérrel:
az este csupa vágy: s hallani olykor éjjel
az áldott ég alatt, a roppant árny felett
valami végtelen és boldog éneket.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Victor Hugo: Előhang

Elmondanám nektek e rémületes évet -
de máris valami riaszt s habozni késztet.
Kell-e, megéri-e, folytassam e tovább?
Ó, látni gyász hazám kihunyó csillagát!
Érzem, hogy fedi el az eget a gyalázat.
Ó, szörnyű gond! csapás ad helyet új csapásnak.
Mindegy. Folytasd. Hív a történelem szava.
E század van soron. S én vagyok tanuja.

/Ford.: Somlyó György/

Victor Hugo: E virágot neked téptem

E virágot neked téptem egy sziklarésből.
A meredély fokán, amely a víz fölé dől,
melyet csupán a sas ismer és látogat,
békén rejtette őt egy málló szirtdarab.
A sivár hegyorom térdig fürdött a ködben:
láttam, a győzelem helyén magasba szökken
egy nagy diadalív, piros és villogó,
ott, hol az ár alá bukott a napgolyó,
láttam az éjt, amint építi fellegormát.
A távolban futó, vékonyuló vitorlák:
egy tölcsér-völgy ölén néhány kis házfedél,
úgy tetszett, látszani s ragyogni szinte fél.
E virágot neked szakítottam, szerelmem,
sápadt, és illatot sem érezhetsz e kelyhen,
a sziklán gyökere nem is szívhatta át
csak tengerzöld moszat keserű illatát:
s szóltam: Szegény virág, ha elhagyod e csúcsot,
innen az óriás örvénybe kéne hullnod,
hová az alga megy, s vitorlák, fellegek.
Halj meg egy szédítőbb örvényű szív felett.
Hervadj el ott, ahol egy világ keble dobban.
A víznek szánt az ég, hogy foszlódj a habokban,
lennél a tengeré - légy a szerelemé. -
Szél tépte a habot: az esti árny közé
csak kósza fény vegyült, lassanként eltűnőben.
Ó! Mily szomorú voltam, amint tűnődtem,
amíg belémhatolt az est minden sötét
borzongásával az örvénylő szakadék.

/Ford.: nemes Nagy Ágnes/

Victor Hugo: Látod, mondta neki

Látod, mondta neki, ha most mi hirtelen,
míg lelkünk bizalom és szívünk szerelem,
kábán a láztól és a melankóliától
eltéphetnénk e száz csomót, mely ideláncol,
itthagyhatnánk e vad Párizst, mely ostoba,
menekülnénk, bizony, s mennénk, mindegy, hova,
keresnénk egy zugot, hol nincs irigy gyűlölség,
nincs lárma, csak a lomb s a fű mutatja zöldjét,
s van egy aprócska ház, virágágy, egy falat
magány, egy cseppnyi csönd és kéklő boltozat,
egy énekesmadár, a háztetőre szállva,
kis árnyék - s mondd, szívem, mi szükség volna másra?

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Victor Hugo: Szorítottam karomba zárva

Szorítottam karomba zárva
hajlékony nádszál-termeted:
a kebled, mint madárka szárnya,
vert, remegett.

Sokáig szótlanul figyeltük,
hogy oltja ki fényét a menny.
Mi szállta meg egyszerre lelkünk?
Vágy! Szerelem!

Mint angyal, aki földre szállott,
fellobbantottad éjemet,
oly vakító fénnyel sugárzott
csillag-szemed.

/Ford.: Lator László/