Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Szentimrei Jenő: Kinizsi Pál története

Egyszer Mátyás király vándorutja közben,
Tikkasztó hőség volt, megszomjazott szörnyen
S hogy vigan daráló vizi malomhoz ért,
A molnár legénytől pohár friss vizet kért.

Jön is már a legény a pohár friss vizzel,
Kerek malomkövet megemel félkézzel
S poharat, szépen, mintha tálca volna,
Azon nyujtotta fel Mátyásnak a lóra.

Eláll szeme, szája ezen a királynak:
"Hé, molnár, hogy hivnak?" "Kinizsi Pálnak"
- Nem volna jobb néked, ha katona lennél?
- Biz, uram, sohsem volt nagyobb vágyam ennél.

Hát igy lett Kinizsi Mátyás katonája,
Nagy, hires vitéz lett, vezérség szállt rája.
S a Kenyérmezőn egy roppant török hadat
Ugy elpáholt egyszer, hogy hazáig szaladt.

A győztes csatára nagy dáridót csapott,
Két kemény markába két törököt kapott,
Még harmadikat is fölvett a fogával
S kállai kettőst járt igy, negyedmagával.

Szentimrei Jenő: Dugonics Titusz feláldozza magát

Nándorfehérvárat töreté a török,
Minden bástya ingott, minden bástya nyögött,
Mégis benn a várban a magyar csak állta
S ha rohamra jöttek, ahol érte, vágta.

Éjjel-nappal igy ment, igy ment hetek óta,
Java janicsárnép hullott már a porba.
Ám vagdalkozásban elfárad a kar is:
Bizony megfogyott már bévül a magyar is.

Szultán most rettentő vad rohamot rendel,
Megindul az egész temérdek sereggel,
A magyar is magát ujból összeszedte
Végső akarattal, végső ütközetre.

Öldöklő viadal tombol a vár alatt,
Törökök lihegve másszák a falakat.
Egyik fönn is van már, dicsőségvágy üzi:
Félholdas zászlóját bástyafokra tüzni.

Jó vitéz Dugonics felszökik a fokra,
A zászlós pogánnyal kél kemény birokra.
Nem tudja legyürni, átöleli s élve
Rántja le magával száz ölnyi mélységbe.

Szentimrei Jenő: A tordai hasadék története

Jó Szent László király, éjszinsötét lován,
Bolyongott egymaga vad csata alkonyán,
Vitézeit a harc elszakitá tőle
S hirtelen kun csapat vette üldözőbe.

Nosza, ló véknyába mélyed sarkantyuja,
Felnyi a nemes mén s nagyot lendül fujva.
Kunok is szoritják, a lovuk is frissebb
S a távolság fogy, fogy, percről-percre kisebb.

Király Torda fölött rugtat kopár élre,
Széles, sziklás árok mered itt elébe.
Imát mormol ajka, ló patkója csendül,
Szörnyű csattanás kél, ég, föld belerendül.

S hogy hátranéz László, álmélkodva látja,
Meghasadt mögötte lábig a hegy háta.
Üldözői tulról ingyen rázzák öklük,
Járhatatlan mélység örvénylik közöttük.

Kinek Torda felé robog a vonatja,
A hegy hasadékát messziről láthatja
S honnan végtől ugrott László lova lába,
Patkó nyomát ma is látni a sziklába.

Szentimrei Jenő: Szent László pénze

Mostan olvassátok, mint irva lészen itt,
László szent királynak csodatételeit,
Kinek erős karja, hivő szelid lelke,
A magyart erősre és nagyra nevelte.

Történt, hogy besenyők törtek országára,
Dultak, pusztitottak, rablóhad módjára,
Mignem László király ennek hirét vette
S vitéz seregeit ellenük vezette.

Elől a besenyők, a magyar nyomukban,
Nyul az agár elől nem menekül jobban.
Sok rablott aranyuk ut porába szórták
S az üldöző hadat igy megállitották.

Már ugy tetszett szinte: üldözőik elül
Egérutat nyernek s igy a csel sikerül,
De László letérdel, imát rebeg ajka
S az aranyat Isten kővé változtatta.

Erre a magyarok lovaikra kaptak,
S besenyőkön fényes diadalt arattak.
- Kerek kövel teli Kalotaszeg tája,
Ma is László pénzének hivja a nép szája.

Szentimrei Jenő: Szent Erzsébet legendája

Csodálatos egy történet:
Árpádházi szent Erzsébet
Özvegyet, árvát istápolt,
Könnyet törölt, sebet ápolt.

Szegényeit napról-napra,
Alkonytájt meglátogatta,
Üres kézzel sohse látták,
Mindenütt örömmel várták.

Férje, Ottó, mondta egykor:
Sok is már az irgalomból
S megtiltotta nem egy rendben,
Hogy szegényeihez menjen.

Hallja egy nap Szent Erzsébet:
Szegény beteg lát szükséget.
Bort, almát tett kötőjébe
S hozzá indult, lopva, félve.

Ám találkozik Ottóval,
Ki rátámad kemény szóval:
"Megtiltottam tegnap éppen
S ma itt állasz tetten-érten?"

Szent Erzsébet szólt ijedten:
Itt a kertben rózsát szedtem
S kötényembe gyüjtögettem,
Nem tudom, mi rosszat tettem?

Belepirult szégyenkezve,
Hogy hazug szót ejt ki a nyelve.
Férje ránéz. Kérdi tőle:
"Lássuk, rózsa van a kötődbe?"

Reszketett a szent királylány,
Kis kötényét széjjel tárván
S ime benne illatozva
Rózsa volt csak, csupa rózsa.

Szentimrei Jenő: Kutyafejü tatárok dulása

Ez történt IV. Béla idejében:
Éltek a magyarok boldogan, békében.
Mikor hire hallik: rettentő sereg dől
Magyarország felé, Ázsia felőlről.

Vágtat sok, temérdek kutyafejü tatár,
Messzire felhőzik előttük a határ,
Szempillantás alatt semmivé tiporta
Bánfi nádor seregét a kegyetlen horda.

Kegyelem, menekvés nincs e horda elől,
Mindje rabol, éget, aggot, gyermeket öl.
Igy zudulnak rá a Sajó terére
S mérnek szörnyű csapást Béla seregére.

A Dunáig utjuk immár mi sem állta,
Szerencsére, hid nincs, nem juthatnak átal.
Próbálgatták, nem ment semmiféleképen
Fogcsikorgatva hát megfordultak szépen.

Gyász, romhalmaz maradt a lábuk nyomába,
Mikor visszatértek sötét Ázsiába.
De király és népe uj munkához látott,
Felvirágoztatták ujból az országot.

Szentimrei Jenő: A korona, meg a kard története

Békesség szerető, jó király volt Endre,
Vérontásban néki sohase volt kedve
S ha mégis ugy fordult, hadakozni kellett,
Öccse, Béla herceg vezette a sereget.

Mint vezér, sok dicső, nagy tettet vitt végbe
S a magyarok bizony, az Endre helyébe
Bélát szivesebben látták vón' a trónon,
Hogy uj dicsőségért előttük harcoljon.

Hallatszott is gyakorta király udvarába:
"Hej, Bélának rosszban sántikál a lába,
Egyszer még hadával fog bátyja ellen menni,
Ha már vezér, mindjárt király akar lenni."

Nagybeteg volt Endre éppen akkortájban,
Hallja mit susognak széltében-hosszában.
Egy szép napon öccsét magához kérette
A koronát s a kardot ágya mellé tette.

"Ki alattomban jár, nem is jóban jár az.
Hivattalak tehát, édes öcsém, válassz!
Amelyik kell: tied, amelyik nem, hagyd ott,
Koronám akarod, vagy tartod a kardot?"

Béla könnyes szemmel Endrét megölelte:
"Nagyon jó vagy hozzám, köszönet érette.
A koronát tartsd meg, én a kardot kérem
S bárki fia ellen koronád megvédem!"

Szentimrei Jenő:Szent István koronája

A régi magyarok pogány hitben éltek,
Egy Istent tiszteltek s egy Istentől féltek.

A jó Isten, Hadur, oldalukon harcolt,
Ármány hozta rájuk a bajt, kudarcot.

Mignem a vezérük István lett, ki végre
Rávezette őket a Krisztus hitére.

Kik addig csak harcok lármáját kedvelték,
Hazatértek békén s földjüket müvelték.

Követet is küldött pápa udvarába
S ajánlotta népét Isten oltalmába.

Kegyesen fogadta a futárt a szent pap
És szólt: Ilyen jó hirt nem hallok mindennap.

Urad tetteiről tudok már mástól is,
Tudom, nem csak vezér, buzgó apostol is.

Épp ezért jutalmul küldöm e koronát,
Hogy véle királlyá szentelhetné magát."

Itthon István vezért nagy fénnyel, pompával
Meg is koronázták a szent koronával.

Az naptól a magyar minden uj királya
István koronáját tüzi homlokára.

Szentimrei Jenő: Gellért püspök vértanu halált hal

Idegen országok sok nagytudós papja,
Hogy magyar szivekbe hitet oltogatna,
Hogy Jézus vallása a pogányok között
Gyökeret verhessen: hazánkba költözött.

Öseik vallását, kivált eleinte,
Nem igen akarták váltani uj hitre.
Fel is lázadtak a buzgó papok ellen,
Hogy megrontják őket ismeretlen nyelven.

Elsőbben elfogták Buda ősz püspökét,
Gellértet és nyomban halálra itélték,
Szent papi köntösét leszaggatták róla
S zárták hegyes szögekkel kibélelt hordóba.

Kelenhegy ormárul igy görditék élve
Vértanu halálba, Duna mély vizébe.

***

Róla nevezték el Gellértnek a Kelent,
Fokán ma is ott áll ércbeöntve a szent
S feltartott kereszttel holtan is hirdeti:
Örök életet nyer, ki Jézust követi.

Szentimrei Jenő: Botond vitéz históriája

Be magas, be büszke, Bizánc vár bástyája,
Magyarok rettentő ostromát hogy állja.
Hiába ingatják, döngetik, töretik,
Le csak nem ronthatják, be csak nem vehetik.

Imhol kürtszó harsan, várkapu csukordul,
Nagy mahomed görög, nyilásán kifordul.
A legbátrabb magyart, akarja kihivni,
Kérkedő fenszóval, párviadalt-vivni.

"Most, hires legények, lássuk ki erősebb?
Ki mer szembe állni, hogy véle kikössek?
Császárom üzeni: Engem győzzetek le
S nyomban kész megadni várát kegyelemre."

Kis, öklömnyi magyar, most porondra pördül,
Botond ő, ki alig látszik ki a földbül.
Az óriásnak rontott s derékon ragadta:
"Birkózz, ne a szádat jártasd itt ebadta!"

S mire magához tért, a roppant görögöt
Ugy sujtotta földhöz, mint kanász a tököt.
Aztán Bizánc vára nagy érckapujába,
Járást hasitott ki egy csapással bárdja.

Görögök császára tátott szemmel nézte,
Micsoda erő gyült, e tökmag vitézbe.
Ijedtében a várkaput megnyitotta,
S magát kegyelemre, ott nyomban megadta.

Szentimrei Jenő: A magyarok portyázni járnak

Immár szép országa volt a magyaroknak,
Mégse nyugodhattak, el-el kóboroltak.
Szomszéd nemzetekkel, kardjuk összemérni,
Diadallal a gazdag zsákmánnyal megtérni.

Eljártak nyugatra, eljártak keletre,
Jövetelök hirét, minden nép rettegte,
Sebes paripákon, ha elévágtattak,
Bizony vérbe borult orcája a napnak.

Nevük hallatára, keresztet vetettek.
Még rossz gyermekeket is velök ijesztgettek.
Harcos csak azt kérte az egek urától:
Ments meg Uramisten, magyarok nyilától.

Szentimrei Jenő: Árpád földet szerez népének

Parancsolta Árpád: Hadak induljanak,
Verecke szorosán átal haladjanak,
Kárpátok völgyein aláömöljenek,
Szőke Tisza partján uj tábort verjenek.

Akkor Szvatopluk volt az ur ez ország felett,
Kihez - ugy rendelte, követek menjenek.
Ajándékba néki, fehér mént vigyenek,
Mellyen arannyal vert legyen kantár, nyereg.

Szvatopluknak tetszett a fehér ló szörnyen,
"Mit kiván cserébe Árpád vezér tőle?"
"Földet, vizet, füvet", - szól a követ rája,
Országodból, melynek nincs a földön párja.

"No - felel Szvatopluk - szivesen, van bőven."
S földből, fűből, vizből adott elmenőben,
Ugy egy jó maroknyit, s kacagott magában:
"Ejnye, milyen furcsa Árpád kivánsága!"

Bezzeg alábbhagyott másnapra jó kedve.
Sereggel jött Árpád, most már követelve:
"Mikor tőled földet, füvet, vizet kértem,
Tudhattad: ezalatt országodat értem!"

Szentimrei Jenő: Árpádot vezérré választják

Széles mezőségre gyültek bölcsek, vének,
Férfit választani, maguk közt vezérnek,
Ki vezetné népét boldog uj hazába,
Hol nyugvása legyen végre-valahára.

Agg Álmos vezérnek, levente fiáról,
Mindenki tudhatta: bölcs, erős és bátor.
Egy szivvel-lélekkel tehát őt tevék meg
Legfelsőbb uruknak, legelső vezérnek.

Serlegbe csorgatta hét törzs, hét vezére
Ereinek vérét, mutatván, hogy érte
Mai naptól fogva a magyar vitézek,
Vérüket hullatni, mindenkoron készek.

Amint egybetorkolt, hét vezér egy patakban,
Egyek lesznek véle, tettben, akaratban,
S nagy erős esküvel, fogadta mindnyája,
Hogy hü marad hozzá, életre, halálra.

Végre pajzsaikon emelték magasra,
Hogy örege-ifja, szemével láthassa,
Hogy mindenki tudja, mindenki ösmerje:
Ez Árpád, magyarok első fejedelme.

Szentimrei Jenő: Hunor és Magyar

Nagy Káspi tengertől egy kőhajitásnyira
Élt két öreg ember s két szép legény fia.
Egymásra hasonlók a megszólalásig
Hunor volt az egyik, Magyar a másik.

Egyszer, hogy vadásztak rengeteg erdőbe,
Egy hófehér szarvast vettek üldözőbe.
Hajszolták nap-estig, árkon át, bokron át,
De bizony csak bottal üthették nyomát.

A sötét erdőben világosság látszott,
Alán királylányok ropták ott a táncot.
Muzsikaszó mellett a deli leventék,
Király két leányát feleségül vették.

Aztán, mint forgószél haza elvágtattak,
Otthon sátrat vertek, nagy lakomát csaptak.
Sok-sok gyerekükből, sok-sok száz év mulva,
Két gyönyörű nemzet indult vándorutra.

Hun nép lett a Hunor-ivadékok neve,
Magyarnak magyar lett fia, lánya, menye.

Szentimrei Jenő: Karaffa generális vértörvényszéke

Eperjes piacán vérpadot ácsolnak,
Vérpad felett kövér varjak rikácsolnak.
Eperjes piacán nem pihen a hóhér:
Generál Karaffa fizet Thököliért,
Ablakából nézi, mint foly a honfi vér.

Tizenkét vérbíró alig győz itélni,
A tizenkét diák alig győz irni.
Ha nincs hamis tanu, kinpad is megjárja,
Kinpadon a vádlott rettenetes szóval
Az Istenhez kiált, Ő legyen birája.

Máma tiz, holnap husz, holnapután negyven
Magyar fej hull le, hogy tovább ne szenvedjen.
Fekete halált ir Karaffa pennája,
S kinek halál nem jut, halálnál is rosszabb,
Százszor átkozottabb rabság várja: gálya.

A nagy keserüség már leirhatatlan,
A szabadság vágya immár olthatatlan.
Földönfutó a nép, csak a bőre s csontja -
Lengyel felöl készül, jön már nagy Rákóczi,
S hófehér szüzmárjás zászlóit kibontja.

Szentimrei Jenő: Thököli Imre kuruc felkelése

Hej, beborult most a magyar felett.
Bécs bosszut áll, kin-kin ahogy lehet.
A szegénységet adókkal szorítja,
Az uj hitet fegyverrel nyomoritja,
Nádor székébe német urat ültet,
Magyarnak lenni: már magába büntett.

Az ország zúg. A nép nyög tehetetlen.
Fegyvert ragad mind, ki elégedetlen.
Thököli Imre jár a hadak előtt
S vérbe borulnak a csatamezők.

Husz éven át ujul s pihen a harc,
Gyilkolja egymást kuruc és labanc.
Az ország romlik, pusztul s már szegényen
Mást sem kivánna: éppen csak, hogy éljen.

Zernest alatt csatát nyer utoljára
És porba hull Thököli csillaga.
Szétfut a nép és a vezér maga
Rálép a bujdosók nehéz utjára
S vele hűséges Zrínyi Ilonája.

Ügyével szép Erdély is elveszett,
Osztrák császárok tartománya lett.
Az is maradt másfélszáz éven át,
Mig uj korszak jött s vele uj csodák.

Szentimrei Jenő: Toldi Miklósról

Van, ki Toldi nevét ne hallotta volna?
Leirva: mesébe vagy dalokba fonva.
Ki a bőszült bikát két kézzel lefogta
S réti farkasokkal kelt gyilkos birokra.

Duna zöld szigetjén állott harci torna,
Hires, cseh bajvívó lépett a porondra
S három álló napig mindenkit legyőzött,
Aki magyar vitéz véle megmérkőzött.

Negyednap nem is mert senki szégyenszemre
Kiállani véle, de imhol egyszerre
Lobogós csonakon ösmeretlen vitéz
Érkezik s jelenti, hogy ő megvívni kész.

Markában a kopja rettenetest lendül,
Cseh lovag páncélja iszonyatost csendül,
Mint villámvert szálfa a lovag megfordul,
Lehanyatlik karja, s nyergéből kifordul.

Ki az ösmeretlen? Milyen nemzetbeli?
Sisakrostélyát is hiába emeli.
Toldi, Toldi ő! Kik látták eme tettét,
Nevét soha többé el nem felejtették.

Szentimrei Jenő: Mátyást királlyá választják

Árván maradt Magyarország
Nagy Hunyadi halálával.
Ki lesz, aki szembeszálljon,
Török szultán hatalmával?

László király, gyenge király,
Alig mult tizenhat éves,
S gyilkos tettől, szörnyű tettől,
Álma gyötrő, keze véres.

Noha testvér-barátságát
Erős esküvel fogadta,
Nagy Hunyadi vitéz fiát,
Ifju Lászlót lefogatta.

Háromszor sujtott a hóhér
László göndör szép fejéhez,
A királynak minden álma,
Hej, azóta kinos, véres.

Fut, menekül, elbujdosik,
A büntudat szivét marja,
Arany-Prága városában
Meglelik egy reggel halva.

Mint a méhkas zug az ország:
Bünös igy jut kora végre!
Nem is lesz ur mifelettünk
Többé semmi nemzetsége!

A királyválasztó rendek
Összegyültek fagyos télen,
Egész Rákos mezején most
Nem volt száj, mely mást beszéljen...

Hiába is ajánlgatták
Lengyel királyt, német császárt
Külországi követ urak:
A magyar nem csinált vásárt!

Már Szilágyi Mihály urat
Készségesen meghallgatták,
S a vén vitéz ily szavakra
Nyitja meg hófedte ajkát:

"Idegenből való király
Ránk még sosem hozott áldást.
Jó magyarok, mit habozunk?
Válasszuk meg Hollós Mátyást!"

Pest-Budának minden tornya
Harsogó viváttól rengett,
Hogy királlyá kiáltották
Hunyadi fiát a rendek.

Volt nagy öröm az országban,
Milyen nem volt régtől óta,
Szájról-szájra szerte-széjjel
Akkor zengett ez a nóta:

Mátyást mostan választotta
Mind ez ország királyságra,
Mert őt adta Isten nékünk,
Mennyországból oltalmunkra.

Szentimrei Jenő: Hunyadi János

Elsöprő viharnak utjába ki állhat?
Tovazugó árnak ki emelhet gátat?
Megmozdult erdővel ki kelhet birokra,
Ha tüzet okádik minden ága, bokra?

Hol van most a vezér: erő, lángész, jellem,
Ki maroknyi haddal százezrek ellen
Síkra száll, mérkőzik, a sarat megállja
S fegyverén megroppan ozmán hadak árja.

Ámde irva vagyon: legnagyobb szükségben,
Férfiakat támaszt az Ur, nagy inségben.
Népe előtt járó, égő fáklyalángnak:
Nagy Hunyadi Jánost adta a világnak.

Szentimre, Nagyszeben, Vaskapu szorosa,
Majd itt, majd ott villan Hunyadi pallosa
S az országot dúló roppant török hadat
Pozdorjává zuzza félesztendő alatt.

Ha árulás miatt csatát veszt Várnánál
Visszanyeri bőven Nándorfehérvárnál.
Ki győzné leirni minden fényes tettét,
Melyek neve hirét ragyogóvá tették.

Erdély földje adta őt a magyar népnek,
Örök pihenésre is csak hozzánk tért meg.
Fehérvár temploma őrzi porló hamvát,
Emlékét mindenütt áldva magasztalják.