Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Újgörög mese: A három szarvas

Szomorú magányban éldegélt egyszer egy asszony. Szükséget ugyan nem szenvedett semmiben sem, megvolt neki mindene, csak éppen gyermeke nem volt. Pedig jaj, de nagyon vágyott rá! Egy reggel aztán így könyörgött a naphoz:

- Édes, egyetlen nap, ajándékozz meg egy gyermekkel, visszaadom, ha felnő.

És íme, nemsokára kislánya született. Babusgatta, fürösztgette, nagy lánykává nevelgette.

Egy reggel aztán, amikor a lányka sétálni indult, a nap éppen ott ténfergett a fák csúcsán, meglátta a kislányt s megszólította:

- Mondd meg az édesanyádnak, azt üzenem, váltsa be már az ígéretét.

Hazament a kislány, és elmondta, mit üzent a nap. Megijedt az asszony, minden csepp vér kifutott az arcából. Nagy sokára szólott csak:

- Legközelebb, ha majd találkozol a nappal, mondd meg neki, hogy éppen tésztát gyúrtam, nem szólhattál nekem.

A lányka persze másnap is találkozott a nappal meg harmadnap is. Hozta, egyre hozta a nap üzenetét, de az asszonynak mindig akadt valami kifogása. Most ez a dolga, most meg az, egyszer-egyszer mondhatja a kislány, hogy elfelejtett szólni. No, elfogyott a nap türelme, és legközelebb, se szó, se beszéd, kézen fogta a leánykát, és elvitte messze-messze a palotájába. Sírt-rítt az anyja, jaj, de kesergett az egyetlenjéért.

A nap pedig őrizte a lánykát, a palotából csak a kertbe engedte ki, magas a fal, onnan ugyan nem szökhet el. Ennyi volt a lányka szabad járása-kelése.

Egy reggel aztán elindult a nap, hogy bejárja a világot, végig kússzék a fényes égbolton, hiszen ez a dolga. Magára maradt a lányka, és tűnődött a sorsán. Eszébe jutott szegény édesanyja, sírva fakadt nagy bánatában, hosszan-hosszan hulldogáltak a könnyei. Amint így sírdogált a kertben, és nézte, nézegette a sok óriási fát, így tört ki belőle a keserűség:

- Hervad anyám szívecskéje, hervadjon fák levélkéje!

S tépte, marta az arcát, hogy szinte kicsordult a vére. S csodák csodája, egyszerre hullt, hulldogálni kezdett a sok falevél, mind lehervadt a nagy fákról.

Estefelé megjött a nap, észrevette a vért a lányka arcán.

- Mi bajod, kislányom? - kérdezte szeretettel.

- Kutya, macska összeveszett - felelte a lányka -, hozzájuk futottam, hogy szétválasszam őket, s megkarmolt a macska.

Fogta a macskát a nap, és behajította a tengerbe.

Másnap, míg a nap úton volt, megint csak összemarta magát a lányka.

- Hát veled mi történt? - kérdezte a nap, mihelyt megpillantotta.

- Kutya, disznó összeveszett, szét akartam őket választani, s ugyancsak megharapott a kutya.

Fogta a nap a kutyát, s azt is a tengerbe vetette.

Harmadnap is elindult a nap, de már nem ment messzire, hanem a felhők mögé rejtőzött. Onnan leste a leánykát. Látta ám, hogy maga tépi-marja az orcáját, s egyre csak az édesanyja után siránkozik. No, előbújt a nap, odalépett a lánykához.

- Nem bánom - mondta -, menj az édesanyádhoz, elkísértetlek hozzá..

Hármat füttyentett, s íme, három szarvas ugrott elébe.

- Min éltek ti, feleljetek? - kérdezte a nap.

- Füvön élünk, vizet iszunk rá - felelték a szarvasok.

- Rátok bízom ezt a leánykát - mondta a nap -, fogjátok s vigyétek az édesanyjához.

- Visszük - felelték a szarvasok. S ezzel útra is keltek, s mentek, egyre mentek, hegyen át, völgyön át. Talán már a fele utat is a hátuk mögött hagyták, mire kissé elfáradtak és megéheztek. Így szóltak hát a lánykához:

- Legelészni, vizet inni, megyünk kicsit megpihenni.

Egy nagy kert előtt állottak éppen, három nagy ciprusfa nyúlt a magasba a közepe táján. Ráültették hát a lánykát az egyikre, fent az ágak ringó magosában.

- Ha bajba kerülsz - mondták neki -, füttyents hármat, s itt termünk máris a ciprus alatt.

Egy kút is volt éppen a fák alatt, a kert végében meg egy vakolatját hullajtó öreg ház, abban lakott a sárkány a feleségével meg a három lányával.

Mondta a sárkány az egyik lányának:

- Szaladj ki a kútra, hozz friss vizet!

Vette a sárkánylány a korsót meg a vedret, s ment a kútra vízért. Amint ráhajolt a kávájára, hogy merítsen, hát uramfia, mit lát? Ott tükröződik benne a fán üldögélő lányka képe. Mert hát éppen a kút felett nyúlt az égbe a ciprusfa. Csak úgy fénylett tőle a víz, akár a sárarany fényessége.

Na, nagyot bámult a sárkánylány. "Lám, lám - gondolta -, hát ilyen világszépe vagyok én! S mégis vizet kell hordanom!"

Fogta a korsóját, összetörte, fogta a vedrét, a kútba hajította, s indult nagy durcásan vissza a házba.

- Hol a friss víz, hol a korsó? - kérdezte tőle a sárkányasszony.

- Világszépe volnék tán én, mint az arany, ragyognék én, s mégis velem hordatsz vizet? Összetörtem a korsómat, kútba dobtam a vedremet, nem hordok én többé vizet! - toporzékolt a lány nagy haragosan.

Küldte az asszony a másik lányát, azonmód jött az is vissza. Elküldte a harmadikat, az is épp így került haza.

- Már megnézem magam is - mondta a sárkányasszony -, mi ütött ebbe a három lányba.

Odament az asszony a kúthoz, hát amint odaér, fénylik a kert, csillog a víz, akár a nap ragyogása. Széjjelnéz erre is, arra is, a három fára is feltekint, hát az egyiken ott ül egy lányka, annak ragyog úgy az arca.

Nézte, nézegette a sárkányasszony a lányka tündöklő orcáját, gyenge húsát, s összefutott szájában a nyál a gonosz gondolatra, hogy ő bizony abba a gyenge húsba beléharap, felfalja a szegény kislányt. De hát magas ágon üldögélt az, nem tudta a sárkány elérni. Így aztán nyájas szóval fordult hozzá, s mézédesen csalogatta:

- Szállj le, lánykám, ciprusfádról, megmosdatlak, megfésüllek, édes mézet adok neked.

- Jaj, nem vagyok én még éhes, le nem szállok a fácskámról - felelte a lányka.

- Jössz le izibe! - ripakodott rá a sárkányasszony. - Egy-kettő, vagy kidöntöm alólad a ciprusfát!

Eszébe jutott erre a lánykának a három szarvas, s ahogy meghagyták, hármat füttyentett nekik. A szarvasocskák javában legelésztek. Egyszerre csak megtorpant a legkisebbik, és így kiáltott fel:

- Nem hallottátok? Mintha a lányka szólítana bennünket.

- Tán a füled csengett - felelt a másik kettő -, mi nem hallottunk semmit se.

Ám alighogy elfüttyentette magát a lányka, a sárkány kitátotta rettenetes torkát, s akkorát harapott a ciprus törzséből, hogy a gyönyörű szálfa menten alázuhant. A lányka éppen hogy még átugorhatott róla a mellette levő másik fára.

Hej, de megmérgelődött ettől a sárkány!

- Jössz le onnan tüstént! - kiáltott vadul.

- Dehogy megyek - felelte a lányka -, ha addig élek is! - és megint füttyentett hármat, erősebben, mint az imént.

No, de most sem hallotta meg más, csak a legkisebbik szarvasocska.

- Nem halljátok - kiáltotta -, mintha a lányka hívna bennünket!

- Ugyan, ugyan, megint csak a füled csengett! - mondta a másik kettő. - Vagy tán a szél fütyült bele.

Jaj, szörnyen remegett most már a szegény lányka. Hol maradnak az ő szarvasocskái? A sárkány pedig hördült egyet, fújt egyet, tüzes leheletet szinte a lányka lábát perzselte, s nekitámadt a második fának, harapta, morzsolta. Ledöndült az is hamarosan. A lányka épp hogy átugorhatott róla a harmadik ciprusra.

- Tüstént leszállsz onnan - vicsorogta nekivadulva a sárkány -, úgy sincs többé menekülésed!

- Egy életem, egy halálom - mondta a kislány -, a fácskán az én helyem.

No, nekiugrott a sárkány a harmadik fának, rágta, morzsolta, de már elvásott az állkapcája, kicsorbultak a fogai a sok rágástól, hát lassabban végzett vele. Meg-megpihent közben, vicsorgatta véres, nagy lapátfogait. A szegény lányka odafönn nem volt már se eleven, se holt. Összeszedte mégis utolsó erejét, s füttyentett három erőset, s hozzá még kiáltott is.

No, erre már hegyezte  a fülét mind a három szarvas, hallották egytől egyig a füttyszót, még jobban a kiáltást. Futton-futottak is vissza, legelöl a legkisebbik.

Közben pedig már dőlni készült a fa, elhajlott a törzse, s vele hajlott a föld felé a lányka. No, kitátotta a sárkány a torkát, hogy mint valami gyümölcsöt, szájával lelegelné, s nyomban elemésztené. Ám egyszerre csak, mint a villám, melléje ért a legkisebbik szarvas, nagyot ugrott, fel az ág magasáig, elkapta a szarvát a lányka, s illa berek, nádak, erek, már el is tűntek! Nagy, buta szemével csak ámult-bámult utánuk a sárkány.

No de nem sokáig! Arra riadt a beste féreg, hogy jobbról is, balról is nekiugrott egy-egy pompás szarvas, döfik, gyomrozzák, hogy nyakát behúzva, farkát lógatva futott vissza kunyhójába. Ott is csak annyit tudott mondani, hogy: jaj, jaj!

A szarvasocskák pedig, mint a szél, vitték a lánykát hazafelé az édesanyjához.

- Gazdasszonyom, gazdasszonyom - kiáltotta el magát odahaza az ólban a malac - , jön a lánykád hazafelé!

- Aranyból lesz az agyarad, ha valóra válik szavad - mondotta örvendezve az asszony.

- Gazdasszonyom, gazdasszonyom - kiáltotta el magát a kakas -, jön a lánykád hazafelé!

- Rád aranytaréjt varázsolok, hogyha szavad beváltod - felelte vidáman a gazdasszony.

- Gazdasszonyom, gazdasszonyom - kiáltotta a tyúkocska -, jön a lánykád hazafelé!

- Arany lesz a csőröd is, ha beszéded nem lesz hamis - mondta boldogan az asszony.

És íme, betoppant a három szarvas, nyomukban vidáman, repesve a kislány. Jaj, örvendezett, hogyne lett volna boldog a lányka! Összeölelkeztek, összecsókolóztak, vége-hossza nincs a szónak. Malacon aranyagyar nőtt, tarajocska vertaranyból, kis csőröcske színaranyból. Boldogan éltek aztán mindhalálig, s ha sétált a lány a réten, mosolygott a nap az égen.

/Átdolgozta: Lengyel Balázs/

Svéd mese: Az óriás meg a kecskepásztor

Fönt, messze északon, egy hatalmas dombon lakott Stompe Pilt, az óriás.

Évek múltak el, és senki se zavarta a nyugalmát, a madár se járt arra - míg egy szép napon egy kecskepásztor jelent meg a nyájával a domb lábánál.

Az óriás azonnal neszét vette.

- Ki az? - bődült el rettenetes hangon, és előrontott a barlangjából.

Egy iszonyú nagy sziklát tartott a jobb markában.

- Én vagyok, ha éppen tudni akarod! - kiáltott vissza a pásztor, s nyugodtan terelgetni kezdte a kecskéit fölfelé a dombra.

- Ha ide merészkedsz - ordított az óriás -, úgy szétmorzsollak, mint ezt a követ itt, ni!

S a sziklát, ami a kezében volt, egy szempillantás alatt porrá morzsolta.

- Én meg úgy szétlapítlak - válaszolta a pásztor -, hogy annyi lélek sem marad benned, mint amennyi víz ebben a kődarabban itt, ni!

Azzal előhúzott a tarisznyájából egy friss sajtot, s úgy összenyomta, hogy ami nedvesség volt benne, bugyogva fröcsögött ki az ujjai között.

- Úgy! Hát akkor nem félsz? - kérdezte az óriás.

- Tőled aztán nem! - mondta fitymálva a legény.

- Hát akkor gyere, verekedjünk meg! - mondta az óriás, és közelebb lépett.

- Hát ha nagyon akarod - vonta meg a vállát a pásztor. - De előbb szidjuk egy kicsit egymást, hogy jól bemelegedjünk. Mert úgy van ám, hogy szitkozódás közben jön meg igazán a harag. És ha már jól méregbe jöttünk, a verekedéshez is nagyobb lesz a kedvünk.

- Rendben van, de a szitkozódást én kezdem! - mondta az óriás.

- Helyes, én meg majd folytatom - felelte a pásztor.

Az óriás rettentő sokáig gondolkozott, aztán végre kibökte:

- Egy görbe orrú boszorkányt, azt érdemelnél, nem mást!

- Te meg egy repülő ördögöt! - vágta vissza a pásztor, s abban a pillanatban az íjával egy jó hegyes nyilat lőtt bele az óriás testébe.

Az óriás meghökkent.

- Hát ez meg mi volt? - kérdezte, s próbálgatta kihúzni a combjából a nyilat.

- Ez csak egy jó hegyes átkozódás volt - mondta a pásztor.

- De akkor miért van toll rajta? - csodálkozott az óriás.

- Hogy jobban tudjon repülni - felelte a legény.

- És miért ragad olyan erősen hozzám? - faggatta tovább az óriás.

- Azért, mert gyökeret eresztett beléd! - hangzott a válasz.

- És van még több is neked ebből az...átkozódásból? - érdeklődött Stompe Pilt.

- Hogy van-e? - kiáltott a pásztor. - Mindjárt kapsz belőle még egyet!

És egy újabb nyilat eresztett az óriásba. Az meg felordított ijedten:

- Au...jaj! Hallod-e! Nem vagy még elég dühös, hogy nekilássunk a verekedésnek?

- Még nem! - mondta a pásztor. - Még nem szidtalak eleget!

És újból kifeszítette az íját. De az óriás már nem várta meg.

- Csinálj, amit akarsz, vezesd oda a kecskéidet, ahová akarod! - kiáltotta. - Nekem elég volt az átkozódásaidból...

S azzal elfutott, soha többé nem látták a környéken. Így lett győztes a pásztor, mert bátor volt, és nem ijedt meg az együgyű óriástól.

/Átdolgozta: Mészöly Miklós/

Dán mese: A szarvaskirályfi

Volt egyszer egy özvegyember meg egy özvegyasszony, és mindegyiküknek volt egy kislányuk.

A férfi kislánya szép volt, mint a virág, az asszonyé meg csúnya, mint a kóró. Irigykedett is sokat az asszony, hogy a mostohalánya miért olyan gyönyörű, és az ő édeslánya miért olyan csúnyácska. S folyton azon törte a fejét, hogy mivel, hogyan kínozhatná a kislányt, akit nem szeretett. S hát volt is módja hozzá, mert az ura majdnem egész nap távol volt, már kora reggel elment dolgozni, és csak késő este jött haza.

Így aztán nem volt könnyű élete a kis mostohának.

Történt egyszer, hogy az egyik este, mikor már bezárták az ajtót, és valamennyien ágyban voltak, valaki halkan kopogtatott odakint.

Az asszony szólt az édeslányának, hogy menjen s nézze meg, ki alkalmatlankodik ilyen kései időben. De a kislánynak nem volt kedve kibújni a meleg takaró alól, s azt akarta, hogy a mostohatestvérét küldjék ki ajtót nyitni.

Csakhogy ebbe meg az asszony nem egyezett bele - s így mégiscsak neki kellett kiszaladni a testvére helyett a sötét konyhába, hogy félrehúzza a reteszt.

De el is sikoltotta magát, úgy megijedt rögtön.

Valami óriás kecskebak vagy szarvas - hirtelenjében nem is tudta, hogy micsoda -, az állt odakint az ajtó előtt, s az kopogtatott a szarvával. A kislány meg se kérdezte, hogy mit akar, miért jött - hanem gyorsan fölkapott egy seprűt, s azzal kergette el a furcsa állatot. Az meg szó nélkül eliramodott. A kislány visszasietett a szobába, és elmesélte, hogyan járt. Az anyja meg is dicsérte, hogy helyesen csinálta, amit csinált.

Másnap este azonban újra fölhallatszott a kopogás, pontban ugyanakkor, mint az előző nap. De az asszony most már nem az édeslányát küldte, hanem a mostohát. Menjen, bajlódjon ő azzal a bak-ördöggel, ha megint az talált volna visszajönni.

S csakugyan a szarvas állt kint újra, és barátságosan himbálta a koronáját. A kislány bámulva nézett rá, és megkérdezte:

- Honnét jössz szarvas? Kit keresel nálunk?

- Gyere, ülj fel a hátamra - mondta a szarvas, és leereszkedett az első két térdére.

A kislány meg is tette volna szívesen, hiszen nem sok jóban volt része otthon, a mostohája nem szerette, az apját alig látta - de azért a szarvas hátára mégsem akart felülni.

- Hiszen te is alig bírod magad - mondta neki -, sovány vagy, remeg a térded, s most még engem is vinni akarsz...

- Pedig másképp nem jöhetsz velem - felelte a szarvas -, csak ha a hátamra ülsz.

Így aztán beleegyezett a kislány, felült a szarvas hátára, és eltűntek az éjszakában. Már jó pár órája vágtattak, mikor egyszer csak egy gyönyörű rétre értek. S ott azt mondta a szarvas:

- Nézz csak körül...mi lenne, ha egyszer itt hancúrozhatnánk együtt?

S a kislány úgy érezte, hirtelen megmelegszik a szíve.

- Bizony, jó volna, ha egyszer itt hancúrozhatnánk együtt - mondta.

De a szarvas nem állt meg, hanem továbbvágtatott. Egészen addig vágtatott, míg egy rengeteg erdőbe nem értek. Ott újra megkérdezte a szarvas:

- Nézz csak körül...mi lenne, ha egyszer itt sétálgathatnánk együtt?

- Bizony, jó volna - felelte a kislány, s egy pillanatig azt remélte, hogy megállnak, és sétálgatnak egy kicsit.

De a szarvas újra vágtatni kezdett.

S mire meghajnallott, elérkeztek egy gyönyörű nagy várba, amelyiknek tizenkét tornya volt. A szarvas felügetett a vár udvarába, leereszkedett az első két térdére, hogy a kislány le tudjon szállni, aztán így szólt:

- Ezentúl itt kell élned egyedül, de cserébe minden vágyad teljesül. Én pedig minden évben meglátogatlak egyszer, s akkor majd sokat nevetünk. Meglátod, boldog leszel itt, csak arra vigyázz, hogy három szobába be ne nyiss: az egyiknek fából van az ajtaja, a másiké rézből, a harmadiké jégből. Ha ezt betartod, semmi bajod nem lesz.

Ezt mondta a szarvas, de magában azt gondolta: beszélhet ő akármit, a kislánynak úgyis az lesz az első dolga, hogy benyisson a három ajtón. Aztán elbúcsúzott, és magára hagyta a kislányt.

Az meg, mihelyt bealkonyodott, lefeküdt, és késő délelőttig aludt, úgy elfáradt a hosszú háton-utazástól.

Mikor fölébredt, végigjárta a vár valamennyi szobáját - s végül megállt a három tilos ajtó előtt. De nem tudott ellenállni a kísértésnek: odalépett a jégajtó elé, és kinyitotta. Nagy csudálkozására két férfit talált ott, akik egy hatalmas üstben csupasz kézzel kavargatták a fortyogó szurkot.

Megkérdezte tőlük, hogy miért a csupasz kezükkel csinálják, hát nem tudnak valahonnét egy kanalat szerezni?

Mire azt válaszolta a két férfi, hogy tudni tudnának, de sajnos nem tehetik: meg kell várniuk, míg valaki jóravaló, becsületes ember önként nem farag nekik egy kanalat.

- Hát ha csak ez kell! - mondta a kislány.

S mindjárt keresett egy kisbaltát, és faragott nekik egy jó, kézbe való kanalat. Aztán elmúlt a nap, és jött az éjszaka. Hogy, hogy nem, úgy éjfél felé rettentő nagy sürgés-forgásra, lármára ébredt fel a kislány, s nem tudta elképzelni, mi lehet az.

Reggel aztán megtudta: az udvar s a folyosók mind tele voltak férfiakkal, apród legénykékkel, és mind rettentően buzgólkodtak. Volt, aki lovakat csutakolt, kantárokat fényesített, mások meg az ezüstöket pucolták, és szebbnél szebb csizmákat suvickoltak.

A kislánynak úgy megtetszett a dolog, hogy egyszerre kedve támadt, hogy kinyissa a másik ajtót is - azt a bizonyos rézből való ajtót.

Ott meg két leányt talált, akik csupasz kézzel piszkálgattak, szítottak egy hatalmas parázskupacot.

Tőlük is megkérdezte, hogy miért csinálják ezt, és miért a csupasz kezükkel.

Mire a két lány azt válaszolta, hogy amíg valaki becsületes, jóra való ember nem ád nekik parázskaparót, kénytelenek a saját puszta kezüket használni.

- Hát ha csak ez kell! - mondta a kislány.

S mindjárt keresett nekik egy vasszögekkel kivert hosszú rudat - a lányok meg nem győztek hálálkodni.

Másnap aztán, amikor fölébredt, újabb meglepetés várta: az egész vár tele volt lányokkal, cselédekkel, akik mindent kisepertek, kimostak, és szebbnél szebb ruhákat porolgattak.

A kislány úgy föllelkesedett ezen, hogy azon nyomban kinyitotta a harmadik ajtót is - azt a bizonyos fából való ajtót.

S ott aztán elakadt a lélegzete: a szarvas ott feküdt az ajtó mögött egy kicsi szénaalmon, és szomorúan nézett maga elé. A kislány megkérdezte tőle, hogy miért fekszik ott bezárva, mikor odakint süt a nap. Mire a szarvas azt felelte:

- Amíg egy becsületes, jóravaló ember le nem csutakol, itt kell feküdnöm egyedül, nem tehetek másképp.

- Hát miért csak most mondod ezt nekem? - kiáltott fel a kislány.

S rögtön felkapott egy marék szalmát, és elkezdte csutakolni a szarvast. Az meg - alighogy hozzáért a szalmával - egy gyönyörű, daliás királyfivá változott!

A kislány egyszeriben elpirult, és lehajtotta a fejét - úgy megmelegedett a szíve.

A királyfi meg elmesélte neki, hogy ő is meg a vár valamennyi lakója el voltak varázsolva - de most már jó lesz, minden másképpen lesz ezután, ha a kislány is úgy akarja...

És a kislány is úgy akarta. Megülték a lakodalmat, és ők voltak a világon a legboldogabbak.

Egy idő múltával aztán megkérdezte a királyfi a feleségét: nincs-e kedve meghívni az édesanyját meg a testvérét magukhoz, hadd lássák ők is, milyen boldogan élnek.

- De bizony nagy kedvem volna hozzá! - válaszolta az asszony.

Megegyeztek, hogy ha a királyfi nem volna épen otthon, ő majd borral kínálja a vendégeke, és egy csöppet a cipőjére csöppent. S akkor a királyfi is menten ott terem, és fölszárítja a bort a cipőjéről.

És így is történt.

Egy szép nap beállított a várba a mostohája meg a mostohatestvére, de sokáig szólni se tudtak az irigységtől, csak egyik ámulatból estek a másikba.

Jaj, miért is nem őket érte ez a rettentő szerencse! - sóhajtoztak magukban. - Jaj, miért is nem őket...

És majd szét pukkadtak a méregtől meg a nyögdécseléstől. Aztán megkérdezték:

- És az urad hol van? Vagy egyedül élsz itt a várban?

Ő meg azt felelte rá:

- Ha egyedül élnék itt, itt se lennék boldogabb, mint otthon.

S barátságosan megkínálta a vendégeit borral, s közben egy csöppet az aranycipőjére csöppentett. Abban a szempillantásban a királyfi is ott termett, és fölszárította a zsebkendővel a foltot az aranycipőcskéről. Ezen a szolgálatkészségen még jobban elcsodálkozott a mostoha meg a lánya, s ha lehet, még jobban elkezdtek irigykedni. De csak annál mézesmázosabban mosolyogtak.

S akkor a királyfi azt mondta, hogy sétáljanak ki a kertbe. Volt ott kint a kertben egy gyönyörű almafa, de csak három szem gyümölcse volt, nem több. A mostoha meg mindenáron le akart szakítani egyet. A királyfi azonban nem engedte.

- Éretlenek ezek - mondta -, kár volna leszakítani őket.

Mire a mostohából egyszerre kitört a düh, és olyan vörös lett, mint a pulyka.

- Dehogyis éretlenek! - rikácsolta. - Csak sajnáljátok tőlünk! Azt hiszed, nem tudom én? Hívni is azért hívtatok ide, hogy az irigység emésszen minket!

Azzal megragadta a lánya kezét, és elrohantak, ki a kertbe, le a várudvarba, és meg sem álltak, míg a várkapun ki nem léptek.

Ott aztán olyan éktelen veszekedésbe kezdtek, hogy még a várablakok is rezegtek tőle. Egymás haját tépték ordítozva, és a lány az édesanyját, az anya az édeslányát okolta, hogy miért is kergették el azt a szarvast seprűvel...

Végül is az lett a veszekedésből, hogy ami követ, kavicsot találtak útközben, azt mind egymáshoz vagdosták. Aki nem hiszi, menjen mindig csak arrafelé, amerre köveket, kavicsokat lát - akkor biztosan eljut egyszer abba a mesebeli várba, ahol még ma is boldogan él a szarvaskirályfi az ő világszép feleségével.

/Átdolgozta: Mészöly Miklós/

Tordon Ákos: Kökény király lakodalma

Barna dombon innen, kéklő hegyen túl, volt egyszer egy kerek erdő. A kerek erdőben egy kökénybokor. Éppolyan kékszemű kökényt termett, akár a többi, s a levele is csak olyan volt, mint a többi közönséges kökénybokoré, mégis más volt a többinél.

Jól tudta ezt a madárnép: a sárgyóka és a sordély, a pipiske. De tudta a légykapó is. S a légykapóval a gébics, a kakukk és a haris. És tudták a kedves fülemülék is. A bíbicek is tudták. És tudták egytől egyig a piros mellű pirókok és a sárgarigók is. Sőt a kékcsóka is tudta, s vele a haszontalan, kék begyű nádiveréb is.

Miben különbözött hát ez a kökénybokor a többitől? Csak abban, hogy mindig víg kedvű, fütyörésző szélmanócskák helyett tündér lakott benne! Mégpedig a Kékhajú Tündér!

Mert hiszen lakhatott volna az Ezüsthajú vagy akár az Aranyhajú Tündér is. De nem. A Kékhajú Tündér palotáját rejtette a kökénybokor.

Kék szemű kökényből épült ez a palota. Kék volt fala, ablaka, ajtaja. Kék volt a szőnyeg, a függöny, a bútor, s minden oly pirinyó, hogy belefért egy kökényszembe.

A Kékhajú Tündér szépségének a híre bejárta a világot. Jöttek is a kérők seregestül, minden irányból, de javarészt elvétették az utat, s nem jutottak el a kökénypalotáig.

Hanem Kökény király ismerte az utat, s bekopogtatott a Kékhajú Tündér kékre festett ajtaján.

- Rég elnyílt a pipitér, a szerencsém mit ígér? Feleséget keresek, de tovább már nem megyek, légy hát a feleségem, szép Kékhajú Tündér! - Azzal szépen megemelte kökénykoronáját, és megcsörgette gyémántjait a tarisznyájában.

- Sajnálom, Kökény király, ma sok a dolgom, az időm kevés, próbáld meg holnap... - felelte a Kékhajú Tündér.

Másnap újra bekopogtatott Kökény király, és újra elmondta a mondókáját. Újra megemelte koronáját, és újra megcsörgette a gyémántjait. De hiába. Újra a tegnapi választ kapta.

- Sajnálom, Kökény király, ma sok a dolgom, kevés az időm, próbáld meg holnap...

Mi mást tehetett szegény Kökény király? Egy álló héten át mindennap bekopogtatott. Ám a hetedik napon elunta a sok dologra való hivatkozást, és dérrel-durral így szólt:

- Bizony mondom, rontom-bontom: ma tartjuk a kézfogót! Kakasszó és gyöngyharmat, holnap a lakodalmat! - s azzal kioldotta tarisznyája száját, és csillogó gyémántjait a Kékhajú Tündér lába elé szórta.

- Kettőn áll a vásár, Kökény király - felelte csendesen a Kékhajú Tündér, miközben sorra felszedegette a szerteszét gurult gyémántokat. Ám amint megérintett egy gyémántot, azon nyomban kökénnyé vált az. Összeszedte, kosárba tette, és Kökény király kezébe adta.

Nagyot ámult, nagyot bámult Kökény király, és kökénnyé lett gyémántjait szerteszét szórta a kökényesben. Három napig dúlt-fúlt haragjában. Mérgében kilencszer vágta földhöz koronáját, végül is elcserélte az egyszeri juhászbojtár szépen szóló furulyájáért. Hanem egyszerre azon kapta magát, hogy bár mindig máshová akart menni, lába mégis mindig a Kékhajú Tündér kökénypalotája felé vitte. Szívbéli bánatát világgá furulyázta. A panaszos dalra kihajolt ablakán a Kékhajú Tündér. Most ő ámult-bámult, s hevesebben kezdett dobogni a szíve, mert egyszeriben megtetszett neki a furulyázó Kökény király.

- A feleséged leszek, Kökény király! - rebegte szemlesütve.

- Kettőn áll a vásár, szép Kékhajú Tündér! - válaszolta dacosan-morcosan a megsértett Kökény király. - Már nem házasodom: birodalmam elfújta a szél, kökénnyé lett gyémántjaimat szerteszórtam a kökényesben, királyi koronámat elcseréltem az egyszeri bojtár furulyájáért: mire házasodjam hát?

- Így is jó! - felelte a Kékhajú Tündér kékesfehérre vált arccal, és becsapta az ablakot.

Kinn búsult az egyik, benn búsult a másik, semmiben sem különbözve két durcás gyerektől. A Kékhajú Tündér telesírta kék selyempárnáit. Kökény király ott kóválygott ázva-fázva s egyre betegebbre válva a kökényesben.

- Segíteni kellene rajtuk! - mondták a fülemülék a sárgarigóknak. A sárgarigók a légykapónak. A légykapók a kakukknak. Az a harisnak. A haris a barázdabillegetőnek. Az a szárcsának. A szárcsa a vízityúknak és így tovább. De egyik sem segíthetett, mert egytől egyig költöző madarak voltak, és mindannyiuknak vándorútra kellett kelniük. Végül is az itt telelő madarak segítettek rajtuk. Éspedig a sárgyóka és a sordély, a búbos pacsirta és a piros mellű pirók, a cinke és a feketerigó. Ide-oda szálltak a kökényesben. Szót váltottak Kökény királlyal. Szót értettek a Kékhajú Tündérrel. Súgtak-búgtak, amíg csak mosolyogni nem kezdett a Kékhajú Tündér, és kacagásra nem fakadt Kökény király. Azon kacagott Kökény király, hogy újra ott áll a kökénypalotában, a Kékhajú Tündér szobájában, és elismétli mondókáját:

- Bizony mondom, rontom-bontom, ma tartjuk a kézfogót, kakasszó és gyöngyharmat, holnap a lakodalmat!

- Legyen úgy, amint kívánod! - felelte a Kékhajú Tündér, Kökény király nyakába borulva.

Hét varrónő keze se győzte volna a menyasszonyi ruha varrását, de szerencsére ott volt a sok madár: mind segített ruhát varrni, kész is lett a szépséges szép, kékséges kék menyasszonyi ruha egykettőre. Hét szakács se győzte volna a lakodalmi lakoma elkészítését, de szerencsére ott volt a sok madár: mind segített sütni-főzni, el is készült a lakoma idejére. S aztán mind ott maradtak lakodalmi vendégnek. Ma is erről a lakodalomról folyik a terefere a kökénybokrok ágán, a sordélyok és a sárgyókák, a pipiskék és a pirókok, a cinkék és a feketerigók között.

Aki nem hiszi, menjen ki a kökényesbe!

/Forrás: Roskad a kormos hó/

Óegyiptomi mese: Az elátkozott királyfi és a hűséges királylány

Valamikor réges-régen történt. Bölcs és igazságos király uralkodott Egyiptomban, virult az ország, békességben élt a nép. A király mégsem volt boldog, éjjel-nappal egyetlen fia életéért reszketett: mi lesz a szívének kedves gyermekkel, mi sorsra jut birodalma, ha beteljesedik a Hathorok jóslata.

Mikor ugyanis a király egyetlen fia megszületett, bölcsőjét körülállta a hét Hathor, s komor jóslatot mondottak:

- Ifjúsága virágában fog elpusztulni: krokodilus, kígyó vagy kutya okozza majd halálát.

A király a szörnyű jóslat hallatára megparancsolta, hogy egy meredek, magas hegy tetején építsenek erős kőházat, olyan erős kapuval, olyan szűk ablakokkal, melyeken sem ember, sem állat be nem juthat a házba.

Fölépült a komor kőház, hallgatag szolgák között itt nőtt erős, szép ifjúvá a királyfi. A Hathorok jóslatáról nem beszélt soha senki neki: a király megtiltotta a szolgáknak is, a testőröknek is, hogy fiát a jóslattal szomorítsák.

Az ifjú a komor ház ablaka előtt állva sokszor nézte sóvárogva a messzeségbe vezető utakat s az utakon szabadon jövő-menő embereket. Ablakából egyszer megpillantott egy gyermeket, aki kölyökkutyával játszadozott a porban. Megkérdezte egyik testőrét, miféle állattal játszik az a gyermek.

- Egy kis agár az, felséges királyfi - válaszolt a testőr.

- Hozzatok nekem egy agarat! - parancsolta a királyfi.

- Nem tehetjük, felséges uram - mondta reszketve a testőr, s mikor a királyfi másodszor is ráparancsolt, megszegve a király tilalmát, elmondotta a királyfinak a Hathorok jóslatát.

A királyfit azonban sem szép szó, sem fenyegető jóslat nem győzte meg, s a szolgáknak teljesíteniök kellett a parancsot: elhozták az agárkölyköt fel a hegytetőre, a komor házba. A királyfi nagyon megszerette a játékos kedvű kis állatot, maga etette, maga itatta, s a kutya egy pillanatra sem mozdult volna el a gazdája mellől.

Telt, múlt az idő, s a királyfi egyre gyakrabban időzött a komor ház keskeny ablaka előtt, nézte az utakat, a tenger kéklő vizét, s szíve majd megszakadt. Úgy érezte, hogy hívogatják az utak, hívogatják a tengert fodrozó szellők, s ő nem mehet, a Hathorok jóslata arra kárhoztatta, hogy egész életét bezárkózva, falak között töltse.

Egyszer aztán elmondta szíve nagy bánatát a királynak, s könyörögve kérte engedje meg, hogy elhagyja a komor házat, s hogy egyszer, csak egyetlenegyszer hajóra szállhasson, világot láthasson.

A király engedett fia könyörgésének, s nehéz szívvel, de megengedte, hogy fia jól felfegyverkezve hajóra szálljon. A királyfi a hajóra is magával vitte kedves agarát.

Jó szél duzzasztotta a vitorlákat, s a hajó hamarosan kikötött keleten. A királyfi a partra szállt, csak fegyvereit és kutyáját vitte magával, szolgáinak meghagyta, hogy térjenek vissza Egyiptomba, jómaga meg vándorútra kelt.

Vándorlása közben Mezopotámia királyának birodalmába került. A király éppen egyetlen leányát készült férjhez adni, s ezért Mezopotámiába hívatta a szíriai birodalmak hét fejedelmének hét fiát.

A szíriai hercegek az egyiptomi királyfival egy napon érkeztek Mezopotámiába. Barátságos szóval üdvözölték a királyfit, aki azt mondotta a hercegeknek, hogy egyiptomi lovas katona fia ő is, s atyja haragja elől menekül. Mezopotámia királyának harsonásai kihirdették a lánykérőbe jött hercegek és fejedelmek előtt, hogy az nyeri el a királylány kezét, aki eléri a hetvenölnyi magas, hetvenablakos vár legmagasabb ablakát, s megkocogtatja azt. E mögött az ablak mögött várta a királylány a kérőit.

A szíriai hercegek az egyiptomi ifjúval együtt indultak a hetvenablakos vár felé, ahol már sok más herceg, hatalmas fejedelem leste sóvár szemmel a legmagasabb ablakot. Az ablak mögül a királylány figyelte a kérőket, de szíve csak akkor dobbant meg, mikor meglátta a hét szíriai herceggel közeledő egyiptomi ifjút. Az ifjú is meglátta a lányt, első látásra megszerette: ő is nekirugaszkodott a vár meredek falának, s neki sikerült az, amivel az összegyülekezett kérők, a szíriai hercegek is hiába próbálkoztak: megkocogtatta a hetvenablakos vár legmagasabb ablakát.

Mezopotámia fejedelme el akarta űzni az ifjút, mondván, hogy egyetlen leányát csak fejedelmi sarjhoz adja feleségül. A királylány azonban apja lába elé borult, úgy kérte, hogy adja őt feleségül az egyiptomi ifjúhoz, mert csak őt szereti, férjéül senki mást el nem fogadhat. Mezopotámia királya végül is meghallgatta lánya könyörgését, feleségül adta az egyiptomi ifjúhoz, s neki ajándékozta minden javainak a felét is.

A királyfi még feleségének sem árulta el igazi kilétét, csak annyit mondott magáról, hogy bölcsőjénél megjelentek a Hathorok, és megjövendölték, hogy élete virágában fog elpusztulni, s halálának oka kígyó, krokodilus vagy kutya lesz. A királylány sírva kérte férjét, hogy öljék meg az agárkutyát, hiszen az is a végzet hordozója lehet. A királyfi azonban ragaszkodott kedves állatához, semmiképpen sem akart megválni tőle. Mezopotámia királyának lánya ettől kezdve nem mozdult el férje mellől, nappal árnyékként követte, éjszaka meg éberen leste az álmát.

Volt a királylánynak egy hűséges szolgája, egy hatalmas, nagy erejű óriás, aki messze földről került Mezopotámiába, a király udvarához. Ezt a hűséges óriást bízta meg a királylány azzal, hogy éjjel-nappal őrt álljon a tó partján, melyben a krokodilus tanyázott. Meghagyta neki, a szörnyeteget egy pillanatra se engedje ki a tó partjára, nehogy beteljesíthesse a Hathorok jóslatát. A hűséges óriás éjjel-nappal őrizte a tavat, s hatalmas gerendával fenyegette a krokodilust, ha az kidugta fejét a vízből.

Egy éjszaka, mikor a királyfi mélyen aludt, felesége kígyósziszegésre lett figyelmes. Felugrott nyoszolyájáról, lándzsát ragadott, és beledöfte az alattomosan közelítő kígyóba. Férje fölébredt mély álmából, a királylány pedig a kígyó tetemére mutatva így szólt:

- Lásd, édes férjem, a jó sors kezünkre adta a végzet egyik hordozóját! Hűségesen virrasztottam álmod felett, elpusztítottam a kígyót.

A királyfi másnap sétálni ment a kutyájával. A krokodilus őrizetével megbízott óriás az állandó őrködésbe belefáradva éppen akkor elaludt. A szörnyeteg előbújt a tó mélyéből, a királyfi elé kúszott, s így szólt hozzá:

- A végzeted vagyok, bármit cselekszel, utad hozzám vezet, sorsodat el nem kerülheted. De megkegyelmezek neked, ha megölöd az alvó óriást.

- Hogyan ölhetném meg azt, aki feleségemet hűségesen szolgálja, s életem felett őrködik már hány meg hány napkelte, napnyugta óta! Hogyan is lehetnék ily hálátlan!

- Én pedig nem mozdulok mellőled - mondotta a krokodilus -, s mire a nap lenyugszik, a halál fia vagy. Estig gondolkodhatsz, ha megölöd az óriást, szabadon engedlek.

A királyfi agara szűkölve rohant vissza úrnőjéhez, megragadta ruháját, s könyörögve nézett hol reá, hol a kapura.

A mezopotámiai királylány megértette a néma könyörgést, felragadta a lándzsát, mellyel a kígyót megölte, s a kutyával együtt a tó partjára sietett.

A nap már éppen lenyugvóban volt, a krokodilus utoljára követelte a királyfitól, hogy ölje meg az alvó óriást, s minthogy a királyfi ismét nemet mondott, a szörnyeteg kitátotta torkát, hogy lenyelje. Ekkor ért oda a királylány, s a kígyóölő lándzsáját a krokodilus torkába döfte. A szörnyeteg üvöltésére felébredt az alvó óriás, és hatalmas dorongjával halálra sújtotta a vergődő krokodilust.

- Lásd, édes férjem, a jó sors kezünkre adta a végzet második hordozóját. Kérve kérlek, öljük meg a kutyát, hogy ne teljesedhessék be a Hathorok jövendölése.

- Nem válok meg a kutyámtól, melyet felneveltem, s mely téged megmentésemre idehozott. Bármit tegyek is, utam úgyis végzetem felé vezet, hiába ölném meg hűséges kutyámat.

Napok jöttek, napok mentek, a királyfi boldogan élt szép feleségével. Egy napon vadászatra indultak vitték az óriást és az ifjú kedves agarát.

Míg ők a vadont járták, a hét szíriai herceg megtámadta Mezopotámiát: s hogy bosszút álljanak a rajtuk esett sértésért, elhatározták, hogy harci szekereik sokaságával megsemmisítik a mezopotámiai hadakat, foglyul ejtik s szolgaságba vetik a mezopotámiai királyt és a leányát, az egyiptomi ifjút pedig megölik.

Harci szekereikkel be is kerítették a király hadait, elfogták a királyt, s haragos szóval kérdezték:

- Hol van a leányod, és hol az egyiptomi ifjú, akit gyalázatunkra férjéül választottál?

- Vadászni mentek, nem tudom hol, merre járnak - válaszolt a király.

A szíriai hercegek ekkor tanácsot tartottak, s elhatározták, hogy négy csapatra osztják fel hadaikat: az egyik csapat délre, a második északra, a harmadik keletre, a negyedik nyugatra indul, így biztosan rátalálnak a mezopotámiai királylányra és az egyiptomi ifjúra.

A délnek induló csapat hamarosan eljutott Egyiptom határáig, éppen oda, ahol a királyfi meg a felesége a vadont járta. Az óriás észrevette a szíriai hadak közeledtét, ki is hallgatta, mit beszélnek a katonák, s mert szíve csupa hűség és hála volt, így szólott az ifjúhoz:

- Menekülj, mert Szíria hét hercege keresésedre indult, ha megtalálnak, megölnek, feleségedet meg rabságba vetik. Többen vannak, semhogy megküzdhetnénk velük! Rejtőzz el, én meg nekivágok a hegyeknek, messze, a legmagasabb csúcsokon is túl van a hazám, visszatérek a testvéreimhez.

Az egyiptomi ifjú a feleségével és a kutyájával egy hegyi barlangban rejtőzött el, két nap és két éjszaka hallgatták, hogyan vonulnak el a katonák és a harci szekerek a barlang előtt. A szíriaiak sohasem tudták volna meg, hogy az ifjú ott rejtőzik, az agár azonban hangos csaholással kirontott a barlangból, és nekiugrott az utolsóként vonuló katonának. A szíriai hercegek ráismertek a kutyára, behatoltak a barlangba, karddal, lándzsával támadtak az egyiptomi ifjúra. Felesége a hercegek elé ugrott, hogy megvédje férjét, s az első lándzsa őt találta szíven. Férje lába elé roskadt, de haldokolva is őt védte, gyenge kezét tiltón emelte a lándzsák elé. Hiába harcolt a királyfi, a szíriai hercegek lándzsája átjárta az ő szívét is, és kard ejtett halálos sebet az agáron.

Bosszúvágyukat kielégítve, továbbvonultak a szíriai hercegek. A barlang bejáratánál élettelenül feküdt amezopotámiai király leánya és az egyiptomi király fia. A Hathorok köréjük gyülekeztek, s kórusban mondták:

- Íme, beteljesedett a jövendölés, utolérte őt a végzet, mely kutya képében szüntelenül nyomon követte. Pedig mily boldogan élhetett volna, milyen szép, milyen hűséges feleséget kapott! Bizony, senki hűségesebb nem lehet, mint az az asszony, aki haldokolva is férjét védi!

- Jutalmat érdemelne ez a hűség - mondotta a leghatalmasabb Hathor.

- Bizony, jutalmat érdemelne - zengte rá a többi.

S ekkor a Hathorok varázspálcáikkal megérintették a holt szerelmesek homlokát, s azok nyomban újra életre támadtak.

A királyfi átölelte hűséges feleségét, s így szólott hozzá:

- Nem az vagyok, akinek magamat mondottam, én az egyiptomi király fia, az egyiptomi trón örököse vagyok. Eltitkoltam fejedelmi voltomat, úgy akartam, hogy saját erőm és emberségem szerezzen nekem fönséget. A te szerelmed, a te hűséged nem kutatta, ki vagyok, honnan jöttem, most arra kérlek, oszd meg velem a trónust, szívem betelt szerelmeddel és hűségeddel.

A királyfi ezután feleségével együtt Egyiptomba indult, atyja palotájához. A boldog király azon nyomban fiát ültette a trónusra, feleségének pedig a legszebb nevet adta, amit asszony kaphat: a Hűség Feltámasztottja - így nevezték ezentúl a mezopotámiai király leányát.

Az ifjú uralkodó aztán erős seregekkel Szíria ellen indult, elfoglalta a szír fejedelmek városait, a hercegeket foglyul ejtette, de soha, egy rossz szóval nem bántotta őket, nem felejtette el, hogy amikor Mezopotámiába érkezett, barátként bánt vele mind a hét. Mezopotámia fejedelmét kiszabadította a szír rabságból, visszaadta neki országát és javait, maga pedig boldogan élt szép feleségével, a Hűség Föltámasztottjával. Derék fiaik, szép leányaik születtek, s valamennyi már kora gyermekségében megtanulta, hogy a hűség a legfőbb erény.

/Átdolgozta: Bartócz Ilona/

Christoph Martin Wieland: Égszínkék és Babvirág

Babvirág tündér igen-igen szerencsétlen volt. Nem csoda hiszen minden hét öt napján a csúfnál is rútabb személlyé változott, hogy azután a hátralévő két napon a szerelem istennőjének pompás alakját ölthesse magára. Na persze ez is valami, ez a heti két gyönyörű nap, amennyiben jól fel tudja használni őket. Ám amit nyert volna Babvirág a réven, elvesztette a vámon, mégpedig azért, mert amint külseje megváltozott, abban a minutumban vele változtak gondolatai, megváltozott egész lénye. Az öt, csúnyaságra ítélt napon szelíd volt, gyöngéd, jószívű, tele érzelemmel, egyszóval: szeretetreméltó, amennyiben valaki ilyen ellenszenves, visszataszító külsővel egyáltalán szeretetreméltó lehet. Ebben az időszakban ő volt a világ legszívélyesebb, legnyájasabb teremtménye, és minden lehetőt elkövetett, hogy valamiféle tudóst, varázslót vagy akár csak egy közönséges halandót is felkutasson, aki nemes gondolkodású, és a testi bájok nélkül is méltányolja ezeket az igazi érdemeket, a szív és a lélek tökéletességét. De sajnos, hol találni ilyen férfiakat - legalábbis ezen a földkerekségen! Ám azért ne képzeljük, hogy a kedves, kicsi tündér emiatt kacér nőszemély lett volna. Csupán azért viselkedett így, mert írva vala: eredeti alakját, amely igencsak szemrevaló volt, nem kaphatja vissza addig, míg olyan férfira nem talál, akit csúnyaságával is igaz szerelemre lobbant. Így volt ez megírva a sors könyvében, s erről mindenki tudott, habár még senki ember fia nem olvasta.

Hogy miként szakadt ez a szerencsétlenség szegény Babvirágra, azt bizonyára senki se kérdi, aki kicsit is járatos a tündérek világában. Hát persze hogy az a nyakasság okozta a bajt, ahogy elutasított egy csúf, gonosz, ocsmány varázslót, aki ráadásul hatalmasabb volt a tündérkénél. Az efféle magától értődik, mégis akadnak fajankók, akiknek mindent töviről hegyire el kell mondani, pedig nyomban megharagszanak, ha meg akarjátok szerezni nekik az örömet, hogy kitalálják azt, ami magától értődő.

Miként mondják, a hét két napján elragadóan szép volt Babvirág. Ez alatt a rövid idő alatt mindazzal a vonzerővel és kedvességgel rendelkezett, amivel a szépség meg az ifjúság meg tudja babonázni a lelket, és ha hatalmában állt volna megtartani ugyanazokat az érzelmeket és ugyanazokat a tulajdonságokat, amelyeket csúnyaságának napjaiban birtokolt, hát akadt volna neki ellenállni képes szív? De mihelyt megszépült, rögtön ostoba, hiú, még dölyfös is lett, egyszóval: kiállhatatlan. Gőgös természete, önfejűsége, ridegsége, mások lefitymálása, gyatra ízlése, érzelmi sivársága, tehát egész lénye messzire taszított tőle mindenkit, akit külleme magához vonzott, s elég volt csak hallani szavát, netán beszédbe elegyedni vele, máris megfosztotta a közeledőt mindattól a kedvező véleménytől, amelyet pedig többnyire a különösen szép személyekről alakítunk ki, akikben csalódni oly leverő.

Hogy ismét visszanyerhesse korábbi lényét, annak egyik feltétele volt, hogy sem azoknak, akik szépséges napjaiban könyörögtek hozzá, sem azoknak, akiknek a szívét csúnyaságában is szívesen magához hódította volna, nem lehetett elárulnia: a két alak ugyanaz a személy. Az udvarban (a Tündérkirálynő udvaráról van szó) azt hitték: két Babvirág létezik, egy szép meg egy csúnya. Országnyi nagy ez az udvar, ahol mindent s még annál is többet látni a láthatóból, de éppen ezért megesik, hogy olykor a legszembetűnőbb dolgokat sem látják meg. Így hát telt-múlt az idő, ám senkinek sem tűnt fel, hogy a két Babvirágot egyszerre sohasem lehet látni.

Eközben minden hét öt napján azon bosszankodott a kicsi tündér, hogy éppen azok a szerelmesek néznek át rajta vagy gúnyolják ki, akik a maradék két napon a világ minden kincsét odaadnák, csak hogy olyan szeretetreméltónak, kedvesnek találják, mint amikor szép és vonzó. Bizony szomorú helyzet! Gyötrődött is Babvirág eleget, még inkább azokon a napokon, amikor szép, s nem akkor, amikor csúnya volt. Ebből az következik, hogy még mindig jobb érző lelkülettel, ésszel csúnyának lenni, mint a legeslegszebb libának.

Hát így álltak a dolgok a kedves tündérrel, amikor olyan férfiúval hozta össze a sors, akit egy bizonyos ok miatt ugyanez a szerencsétlenség sújtott. Ifjú herceg volt (ezt ugye könnyű kitalálni), de azt már nem: miért nevezték Égszínkéknek. Talán mert ilyen színű volt a szeme? Talán mert egész nyáron át égszínkék tafotába öltözött, és egy idő után divatba hozta ezt a kelmét? Eredetileg ő is az Adoniszok sorába tartozott; nekik megvolt a kiváltságuk ahhoz, hogy elcsavarják az asszonyok fejét, bár miért, azt igazából maguk se tudják. Mihelyt feltűnik egy ilyen kiváltságos uracs, bizony nem az öreg tündérek az utolsók, akik vadászni kezdenek rájuk, habár meglehetős csekély eredménnyel, így hát már rég ki kellett volna gyógyulniuk effajta gyengeségből, ha hagyná magát kigyógyítani az ember olyan betegségből, amely kedvére való. A legelső tündér, aki megszenvedte Égszínkék kegyetlenségét, azon nyomban bosszút állt. Azt tette, amit a varázsló Babvirággal, mindössze annyi volt a különbség, hogy Égszínkék csak a hét két napján viselte a visszataszító külsőt, a többi ötön megtartotta veleszületett szépségét. Egyébként ugyanúgy járt, mint Babvirág: csúnyán a szellem s a szív összes javát birtokolta, ám amint ismét daliás alakot öltött, odalett az érzékeny lélek, ész, ízlés; oly hideggé, közönyössé vált, akár a faragott szobor, érzelmek nélkül látott, gondolkodás nélkül beszélt, vagyis oly ostoba és alpári lett, hogy amilyen szép volt, annyira elviselhetetlen.

Az a két nap, amelyet Égszínkék Magotin néven csúnyán, de fogékony érzelemmel élt le, ugyanaz volt, amelyen Babvirág arra ítéltetett, hogy szép, de közönyös legyen; ellenben Babvirág rútságban és érző szívvel eltöltött öt napján a herceg birtokolta egy szép szobor minden vonzerejét és ridegségét. Hogy a varázslattól megszabaduljon, ebben az utóbbi állapotában kellett szerelmet ébresztenie. Ám ami igen bajossá tette a dolgot: a szerelemnek igaznak, a szerelmes hölgynek pedig értelmesnek és párját ritkító jelleműnek kellett lennie. Ebből a szempontból neki aztán még rosszabbul állt a szénája, mint a tündérnek. Mert ha valaki csúnya, még tetszhet lelkének szépségével, de hogy egy értelmes nőszemély beleszeressen egy érzéketlen piperkőcbe csupán annak külseje miatt, ez majdnem lehetetlen.

Égszínkék és Babvirág sorsának azonosságából még olyasmi is következett, amit nem volt nehéz előre látni. A herceg azon a két napon, amikor Magotin volt, halálosan beleszeretett Babvirágba, aki éppen akkor élte két szép napját, és ilyenkor olyan modortalanul és megvetően kezelte a férfit, ahogyan az ilyesfajta jellemtől várni lehetett. De mihelyt elmúlt ez a két nap, a hercegre került a sor. Babvirág öt napon át ismét a világ legrútabb teremtménye lett, a szép Égszínkék pedig alakjával és nevével együtt újra felöltötte dermesztő ridegségét, megvető modorát. Szegény kis tündér hiába meresztgette szemét, hiába sóhajtozott, minél gyöngédebben viselkedett, minél inkább igyekezett tetszeni, annál csúnyább lett.

Ugyanakkor a szép Égszínkék észrevette, hogy a rajongás, melyet kezdetben külseje okozott, alábbhagy. A kacér nők meg az álszentek, akiket elkápráztatott, és kizárólag csak róla beszéltek, megelégelték ridegségét, udvariatlan közönyét. Egyedül Babvirág tartott ki mellette, igaz, neki nemigen volt más választása. Így legalább megmaradt számára az az öröm, hogy egymaga lehet a férfi közelében, nincs ott más vetélytársnő, aki tanúja, mily közönyösen bánik vele a herceg, és ez vigasznak nem is olyan kevés. Bár a közöny nem oldódott, de úgy tűnt, nem is növekedett, és már ez is vigasztaló; a szerelem a remény legkisebb jeléből is táplálkozik, a remény pedig a szerelem legnagyobb varázsa. Ebben a vonatkozásban is Égszínkék járt rosszabbul, amikor rákerült a rútság sora. Babvirágot, noha hódolóit aligha szórakoztatta, egy kis udvar mindig körülvette. A férfiak önimádata szívósabb és konokabb természeti adottság, mint a hölgyeké, és igen-igen hosszú ideig tart, amíg egy szerelmes férfi bevallja önmagának, hogy pórul járt. És ha már türelme fogytán az egyik feladja, rögtön két másik terem ott, ők jobban bíznak érdemeik és adományaik sikerében, és annál tüzetesebben törnek a kalandra, minél több társuk vallott kudarcot előttük. Égszínkék-Magotinnak tehát mindig el kellett szenvednie a megaláztatást, hogy az összes vetélytársa között vele bánnak a legpimaszabbul. Szerencsére volt elegendő esze, és így még mindig jobban járt, mint a többiek, de vajon ettől kevesebb kínt állt-e ki?

Egy olyan mozgalmas udvarban, mint Babvirágé, éppen elég sok új arc tűnt fel; ám Magotin mindegyiket kiböjtölte, a bántások sokasága pedig nemhogy távozásra bírta volna, de még kedvét sem szegte. Kezdetben ügyet sem vetettek rá, de mivel már régóta ott húzta meg magát, végre észrevették. Ugratták is eleget, de ő kitartott. Már-már csodaszámba ment állhatatossága, a dámák beszédtémája lett; el is határozták, hogy együtt éreznek vele, és lehetőleg észre se veszik csúf küllemét, még ha behunyt szemmel is kell fogadniuk a szerencsétlent. Gyanították, valami rendkívüli dolog rejtőzik a háttérben. Ne szaporítsuk a szót: divatba jött, és egy pillanat alatt már nem is volt olyan hölgy az udvarban, aki ne igyekezett volna élni a lehetősséggel, hogy elcsábítsa az Undok Szépségnek ezt az imádóját. Ugyanis Babvirágot a két szép napján jobban ismerték ezen a néven, mint a sajátján.

A történet nem szól arról, hogy Magotin most azt a sok kedvességet, amivel egyszerre elhalmozták, úgy viszonozta volna, ahogy elvárták tőle. Babvirág éppolyan szörnyűségesnek tartotta, amikor folyton-folyvást érte epekedett, mint most, hogy el-elmaradozott, és egyforma szigorral büntette mindkettő miatt; bármely ürügyet felhasznált, csak hogy kínozhassa a férfit.

Meg kell jegyezni, hogy ha egy rút ábrázat divatossá válik, képes rá, hogy tovább maradjon divatban, mint más. Ám a tetszés, amellyel a hölgyeknél találkozik, egy szempillantás alatt szabályos dühvé válik.

Egy bizonyos Confidante nevezetű tündér volt az egyetlen az egész udvarban, aki még szinte nem is váltott szót Magotin herceggel. Confidante tündér legalább ugyanolyan szép volt, mint Babvirág, csak még érzéketlenebb, de tekintettel erre az általánosan ismert erényre, a többi tündér megbocsátotta szépségét. Mivelhogy ez utóbbi éppen nem számít valami jó tulajdonságnak, erre való tekintet nélkül nagy bizalommal fordultak hozzá. Senki se bánta meg; ő volt az udvarban a legjobb, legkedvesebb, legártatlanabb teremtmény a tündérek között. Egy teljes napon át mindössze két-három esztelen csínyt és ugyanannyi szeszélyes ötletet lehetett a rovására írni. Ritkaság az ennyire kiegyensúlyozott jellem, hát szerették is ezért játszótársai, méghozzá rendkívüli módon. Így tehát mindenről értesült, amit a többiek Magotin érdemeiről tudtak, mégpedig oly sok mindenről, hogy a nap alatt létező összes baj lánya és szülőanyja, a kíváncsiság végül is azt a gonosz ötletet sugallta neki: csábítsa el védelmezőitől a herceget.

Minden apró zsarnok között, aki egy szépség fejét bitorolja és uralkodik rajta, a kíváncsiság vagy a kotnyelesség (ahogy szívesebben emlegetik) a legkorlátlanabb, noha akad még nem egy hatalmasság, de mihelyt ő szólal meg, elhallgatnak a többiek, parancsként fogadják intését. Confidante tündérnek bármelyik pillanatban alkalma volt beszélni Magotinnal, ugyanis barátnői minduntalan ezernyi apró-cseprő megbízással halmozták el. Eddig mindig csak mások nevében társalgott vele, de most, hogy a maga játszmájába kezdett, a saját számlájára szólt, és korántsem oly burkoltan, hogy a herceg, aki az utóbbi időben nagy tapasztalatokra tett szert az asszonyi szív titkaiban, ne tudta volna kitalálni, amit ki kellett találnia. Sőt még annál többet is kitalált, mindez azt bizonyította: találékony volt.

Confidante csupáncsak kotnyeles volt, ám oly mértékben, hogy ez a kíváncsi kotnyelesség szerelemnek tűnt. Bizalmas barátnői előtt semmi sem maradt titokban, és képzelhetjük, miként fogadták ezt a hűtlenséget. Mindnyájukat érte a sértés, nem lehetett enyhe a bosszú. Vagyis - egyik szót a másikba ne öltsük - szabályos szövetségbe léptek, hogy elválasszák Magotintól, és minderre rettentő buzgalommal törekedtek. Az eredmény: Confidante puszta kíváncsiságból tán csak huszonnégy órát áldozott volna a rémséges küllemű férfira, most becsületbeli ügyet csinált belőle, amint észrevette, hogy erőszakkal meg akarják fosztani tőle.

Ilyen körülmények között mindenki Babvirágot tartotta a legalkalmasabbnak arra, hogy az összeesküvő többi tündérrel együtt bosszút álljon Confidantén. Ismerték a herceg szenvedélyét iránta, és csak egy pillantásába került, hogy a férfit elszakítsa vetélytársnőjétől. Igen ám, de fejtörést okozott, hogyan nyerjék meg az ügynek. Szerelem, kíváncsiság itt szóba se jöhetett, a szép Babvirág egyformán érzéketlen volt mindkettő iránt. Tehát azon fáradoztak, hogy vetélytársnőjével szemben legalább féltékenységet ébresszenek benne.

Igencsak csalódna, aki azt képzelné, hogy egy szép hölgy féltékenységének mindig szerelem az előfeltétele. Éppúgy fakadhat vetélytársnő iránti ellenszenvből, hiúságból, büszkeségből vagy olyan előny óhajtásából, amelyet nem akar ugyan a maga számára kihasználni, de másnak sem akarja átengedni. Ezt a fajta féltékenységet lehelték a tündérek Babvirág keblébe. Meg is hozta első gyümölcsét, ugyanis úgy elkezdte utálni Confidantét, hogy jobban már kívánni se lehetett. Még nem szerette Magotint, de már különleges kéjjel törekedett rá, hogy a másik kettőt egészen boldogtalannak lássa. Örömöt lelt benne, és szokásává vált, hogy gonosz tréfát űzzön Magotinnal, zavarja beszélgetéseiket, megakadályozza találkáikat. Hol a gyöngéd epekedőt kezdte mímelni, így kecsegtette reménnyel a herceget, elhitetvén: hajlik feléje; hol ismét kétkedésbe, gyötrelembe hajszolta, de mindig abban a pillanatban, amikor az vetélytársnőjének kellemetlenebb már nem is lehetett volna. Azokban a percekben, amikor Magotin láthatta volna Confidantét, föltartotta a férfit, húsz kérdést is intézett hozzá, látszólagos részvéttel hallgatta, és olyasmit színlelt, hogy rejteget valamit a szívében, amit az kezdődő szerelemnek vélhetett; ellenben máskor, ha nem kellett tartania Confidantétól, és amikor Magotin már azt remélte, megkapja a jutalmat a tőle követelt áldozatért, ismét oly ridegen viselkedett, hogy szinte az őrületbe hajszolta. Mindenesetre azonban jóval többször és hosszabb ideig látta a férfit, mint korábban, többször volt vele együtt, na és az lett az egész komédia vége, hogy ugyanaz a hatás kerítette hatalmába őt is, amelyet Confidante kíváncsisága ébresztett föl: oly sokáig játszotta a féltékenyt meg a szerelmest, mígnem komolyan az lett. Így mulat Ámor a mi ármánykodásainkon, minden játszadozásnak ez a vége!

Mihelyt Babvirág tisztába jött helyzetével, nagy fáradsággal igyekezett azt eltitkolni. Igazán megtakaríthatta volna az ilyes fáradozást, mivel az ő esetében semmi mást nem ért el vele, mint hogy titkát még jobban fölfedje. Ezt a fordulatot rövidesen követte a másik: amint Magotint megszerették, enyhülni kezdett a férfi csúnyasága. Olyan lassan ment végbe ez az átalakulás, hogy mások észre se vették, annál inkább megérezte Babvirág szíve, meglátta szeme. Minden egyes alkalommal, amikor újra látta, kedvesebbnek érezte, és éppen ez kellett Magotinnak, hogy valóban és egyre inkább az legyen.

Ez a bontakozó szerelem nem maradhatott titokban a többi tündér előtt. Ők úgy érezték, bosszút álltak Confidantén, és tekintettel Babvirág jellemére, nem kételkedtek benne, hogy rövidesen Magotint is eléri a bosszú. Megfeledkeztek róla, mennyi csodát tud tenni a szerelem, a lélek átalakítására, új érzelmek keltésére is képes.

Mialatt mindez megesett a szép Babvirággal és a csúf Égszínkékkel, a rút Babvirágot is véletlen szerencse érte. Az történt ugyanis, hogy a szép Égszínkéket, amikor egyszer a közeli pagonyban megsétáltatta közönyét meg szemkápráztató szépségét, rablóbanda támadta meg. Könnyű kitalálni: hősünk vitézül védekezett, sok sebet osztott, elűzte azokat, akik még futni tudtak, de ő is sebesülten tért haza, egy nyíl érte a bal kezét. Maga a seb teljesen jelentéktelen lett volna, de szerencsétlenségére mérgezett volt a nyílhegy, a seborvos pedig az ilyenkor szokásos óvatossággal adta tudtul: egyetlen mód van a herceg megmentésére, ha minél előbb sikerül olyan személyt találni, aki elszánja magát, hogy kiszívja a sebből a mérget.

Alighogy nyilatkozott a seborvos, Babvirág könnyárban úszva máris megragadta szerelme kezét, hiába ellenkezett az, nem engedte el, míg minden mérget, amely már behatolhatott a vérbe, ki nem szívott. Hát létezhet oly érzéketlen, akinek ebben a pillanatban nem forrósodik át a szíve? A szerelemnek ez a nemes próbája jobban megrázta a herceget, mint saját életveszélye, könnyes szemmel nézte Babvirágot, de szó nem jött ki torkán. De mennyire ámult-bámult, amikor hirtelen éppen olyan szép lett Babvirág, mint amennyire csúnya volt néhány pillanattal azelőtt! Talán a tett szépsége, vagy amivel nézte: a szerelem szeme alakította ily gyönyörűvé? Vagy mindkettő? Elég az hozzá, megbecsülés, együttérzés meg hála lett úrrá szívén örökre. Attól a pillanattól kezdve, hogy ilyen érzéssel tekintett Babvirága, a lány sem maradt a régi. Rútsága eltűnt, visszanyerte természetes báját; ugyanakkor a férfi gyöngédsége szerelemmé teljesedett, egy szempillantás alatt őt látta minden tündér között a legszebbnek, maga pedig a legmelegebb szívű szerelmes lett. A szép Babvirág nem volt már érzéketlen, az érző szívű Babvirág nem volt már rút: Égszínkék nem volt többé Magotin, és Magotin lett a legszeretetreméltóbb herceg. Most ismerték fel egymást ők, akik kettős alakban annyi meg annyi szenvedést okoztak egymásnak. Rövidesen mindenki megtudta az eseményt, és mindenki erősködött, hogy ő már régen észrevette a dolgot, habár azelőtt az égvilágon senkinek még az eszébe se jutott.

A Tündérkirálynőnek, aki eddig nem avatkozott az ügybe, nem maradt más hátra, mint föltenni a koronát a szerelmesek kívánságára, örökre egyesítette őket. Babvirág megosztotta halhatatlanságát Égszínkékkel, és még most is olyan boldogok, mintha életük mindegyik napja szerelmük első napja lenne.

/Ford.: Jávor Ottó/

Clemens Brentano: Mirtuszkisasszony

Homokos vidéken, ahol alig tengődik valamicske zöld, néhány mérföldnyire a porcelán fővárostól, a fejedelmi székhelytől, lakott az agyagföldjén, az égetőkemencéje mellett egy fazekas a feleségével; gyerekük nem volt, egyedül, magányosan éltek. A tájék olyan lapos volt körülöttük, akár egy tó; sehol egy fát, sehol egy bokrot nem lehetett látni; bizony unalmas volt és szomorú. A jó emberek napról napra azért könyörögtek az éghez, ajándékozza meg őket egy gyerekkel, hogy ne legyen olyan egyhangú az életük; az ég azonban nem hallgatta meg a kérésüket. A fazekas, valahány edényt kiformált, mindet szép gyerekalakokkal díszítette; a fazekasné pedig minden éjjel zöld mezőkről, kedves cserjékről, barátságos fákról álmodott, árnyékukban játszadozó gyerekekkel; mert az embernek mindig az lebeg a szeme előtt, amire nagyon vágyik.

A fazekas egyszer két szép ajándékot formált ki a felesége születésnapjára: egy gyönyörű bölcsőt a legeslegfehérebb agyagból, telis-tele díszítve arany gyerekarcokkal és rózsákkal, meg egy kerti virágcserepet vörös agyagból, körös-körül pillangókkal és virágokkal kifestve. Az asszony ágyacskát vetett a bölcsőbe, a cserepet pedig színig töltötte a legjobb földdel (sok óra járásnyira hordta oda a kötényében), és mindkét ajándékot az ágya mellé tette, abban a sosem szűnő reményben, hogy az ég mégiscsak teljesíti egyszer a kívánságát; s egy este tiszta szívből így fohászkodott:

Uram, térden állva kérem,
adj egy gyermeket nékem.
Fölnevelném tisztességben.
Hogyha lánykát adsz: legyen
szőni szorgos, dalra lelkes,
szíve tiszta, lelke jó.
Fiút adni vagy kegyelmes:
legyen ajkán bölcs a szó,
s legyen férfi: hű szavában,
tettre bátor és szilárd,
küzdelemben és tanácsban
tiszteljék őt egyaránt.
Kész a bölcső, Uram, engedd,
legyen benne végre gyermek.
S jaj, ha nem hallgatsz reám,
tedd meg mégis azt az egyet:
adj egy kisded fát csupán,
mit a napon fölneveljek;
hogy ha éveink lejárnak,
s jó urammal sírba szállunk,
oltalmazzák csöndes álmunk
a magunk ápolta árnyak.

Így sírdogált a jó asszony, aztán lefeküdt. Éjszaka heves zivatar volt, mennydörgött, villámlott, s egyszer valami éles fény is átcsapott a hálószobán. Másnap reggelre gyönyörű idő lett, hűs szél fújt be a nyitott ablakon, s a derék fazekasné édes álomban szunnyadt: azt álmodta, hogy kedves jó férjével egy szép mirtuszfa alatt üldögél. A lomb susogni kezdett, ő fölébredt rá; és lám csak - párnáján egy friss, zsenge mirtuszvessző hevert, és gyönge, szélmozgatta levelecskéivel az arcát csiklandozta. Erre nagy örömmel fölébresztette az urát is, megmutatta neki a vesszőcskét, s mindketten hálát adtak az égnek, amiért mégiscsak megajándékozta őket valamivel, ami él, és aminek nézhetik a zöldellését, virulását. Nagy gonddal elültették a mirtuszvesszőt a szép virágcserépbe, s attól fogva a legkedvesebb napi foglalatosságuk lett, hogy a kis csemetét öntözgessék, kitegyék a napra, és megóvják az ártó harmatoktól, nyers szelektől. Kezük alatt a fácska szemlátomást nőtt, s békét és örömet illatozott a szívükbe.

Egy szép napon aztán fölkereste azt a vidéket néhány tudósával a fejedelem. Új porcelánföldet kerestek; a fővárosban, Porcelániában ugyanis annyi házat építettek ebből az anyagból, hogy környékén újabban nagyon megfogyatkozott a jófajta agyagos föld. Betért a fazekas házába, hogy tanácsot kérjen tőle, és mindjárt az első pillanatban úgy lenyűgözte a mirtuszfácska szépsége, hogy minden egyébről megfeledkezett, és ámulva fölkiáltott:

- Ó de szép, ó de gyönyörűséges ez a mirtusz! Ahogy rápillantottam, nyomban szokatlan nyugalom szállt a szívemre. Szeretnék mindig a közelében élni; nem, nem lehetek meg nélküle, az enyém kell legyen, még ha a szemem világát kell is odaadnom érte!

És tüstént megérdeklődte a fazekastól és a feleségétől, mit kérnek a mirtuszért. A jó emberek nagy szabadkozások közt megvallották, hogy a mirtuszt a világ semmi kincséért oda nem adnák, és semmit ennél jobban nem szeretnek a földön.

- Nem is bírnám túlélni - mondta a fazekasné -, ha nem láthatnám a mirtuszomat; az édesgyermekemet sem kedvelhetném jobban, és akkor se válnék meg tőle, ha egy egész birodalmat kínálnának érte cserébe.

A fejedelem, amint ezt hallotta, elszomorodott, és visszatért a palotájába. De attól fogva olyan erősen vágyakozott a mirtuszra, hogy belebetegedett, és már az egész ország aggódott az életéért. Akkor aztán követek mentek a fazekashoz meg a feleségéhez, és fölszólították őket, engedjék át a mirtuszt a fejedelemnek, nehogy elemésztődjék a vágyakozásban. Azok sokáig tanakodtak a dolgon, végül a fazekasné azt mondta:

- Ha nem lesz az övé a mirtusz, akkor meghal; ha nem a miénk, akkor vége az életünknek. Ha tehát a fejedelem mindenáron ragaszkodik a mirtuszhoz, bennünket is vele kell vinnie. Elszállítjuk neki a fácskát, ő viszont fogadjon minket a szolgálatába, hogy a palotájában lakhassunk, és láthassuk néhanapján szívünk örömére a mi drága mirtuszunkat.

Ebbe a követek is beleegyeztek, és nyomban lovas futárt menesztettek a városba az örvendetes hírrel: a fejedelem ne csüggedjen, rövidesen megérkezik a mirtusz.

A fazekas a fácskát cserepestül egy saroglyára tette, melyet a felesége előbb szép selyemtakarókkal leterített; bezárták a hajlékukat, fogták a saroglyát, és így vitték a drága kincset a városba. A követek nyomon kísérték őket. A városból maga a fejedelem is elébük kocsizott, arany öntözőkannácskával a kezében; azzal öntözgette kedves fácskáját, melynek már a puszta látására is szemlátomást jobban lett. Négy fehér ruhás, rózsakoszorús ifjú vörös selyembaldachint hozott: az alatt vonultatták be a mirtuszt a palotába. A gyerekek virágokat szórtak az útra, s az egész nép boldog volt, vidáman hajigálta magasba a sapkáját. Csak kilenc városi kisasszony nem osztozott az általános örömben; ezek azt kívánták, bár száradna el a mirtusz, mert a fejedelem, mielőtt a fácskát meglátta volna, gyakran megfordult a házuknál, s ezért mindegyikük azt remélte, egy szép napon majd ő lesz Porcelánia fejedelemasszonya. Amióta viszont a mirtusz fölbukkant, a fejedelem többé ügyet se vetett rájuk. Ezért nehezteltek meg olyan keservesen az ártatlan kis fára, hogy ezen az örömünnepen ki se tették a lábukat az utcára.

A fejedelem szobája ablakába állíttatta a mirtuszt, a fazekasnak meg a feleségének pedig a palota kertjében adott szállást úgy, hogy lakásuk ablakából ők is állandóan láthatták a fácskát. Ennél többet aztán nem is kívánhattak volna.

A fejedelem csakhamar visszanyerte egészségét. Elmondhatatlan szeretettel és gondossággal ápolta a kis fát, s az szépen növekedett és terebélyesedett, mindnyájuk örömére.

Egy este a fejedelem mirtusza mellett ült a heverőjén. Mély csönd volt a palotában, és ő gondolataiba merülve szendergett. Egyszer csak, mikor az éjszaka már mindent sötétségbe borított, csodálatos susogást hallott a fája felől. Fölébredt, és figyelni kezdett. Halk mozgást észlelt körös-körül a szobában, és valami édes illat is terjengett. Lélegzetét visszafojtva figyelte, figyelte, majd mikor a mirtusz felől ismét meghallotta a csodálatos susogást, énekelni kezdett:

Mit mond lombod suttogása,
gyönyörű szép mirtuszom,
szívem szerette virágom?

Egy kedves, halk hang így felelt az énekére:

Barátságod bére hála,
kedves gazdám, gondozóm:
neked nyílok, ha virágzom.

El sem lehet mondani, mennyire megörült a fejedelem ennek a hangnak; öröme azonban még ennél is nagyobb lett, amikor észrevette, hogy valaki a lábához ül a zsámolyra. Arrafelé tapogatott: egy gyöngéd kéz ragadta meg, és egy száj érintette a kezét.

- Drága jó uram és fejedelmem! - hallotta. - Ne kérdezd, ki vagyok; csak azt engedd meg, hogy az éjszaka csöndjében néha-néha a lábadhoz üljek, és megköszönjem neked a hűséges gondot, amit a mirtuszban irántam tanúsítasz; mert itt lakom, ebben a mirtuszban; hálám azonban, amit jóságodért érzek, oly nagyra nőtt, hogy már nem fér el a fában; ezért az ég megengedte, hogy olykor-olykor emberi alakban lehessek a közeledben.

A fejedelem szíve szinte repesett ezekre a szavakra. Úgy érezte, végtelenül boldoggá teszi az égnek ez a váratlan ajándéka. Így beszélgettek néhány órán át, s a lány minden szavában annyi okosság, annyi bölcsesség volt, hogy a fejedelem égett a vágytól, hogy szemtől szembe láthassa. A mirtuszkisasszony azonban azt mondta:

- Előbb hadd énekeljek neked egy dalocskát.

És már énekelte is:

Mirtuszom, susogjál,
oly csöndes a világ!
A csillagpásztor hold már
tereli az égen át
felhőnyáját a kútra,
melynek a vize fény.
Aludj, kedves, míg újra
nálad nem leszek én.

A mirtusz susogott hozzá, a felhők pedig olyan lassan vonultak az égen, a szökőkutak olyan halkan csobogtak a kertben, s az ének olyan édesen szólt, hogy a fejedelem elszenderült. Amikor már mozdulatlanul aludt, a mirtuszkisasszony óvatosan fölkelt a zsámolyról, és újra visszatért a mirtuszfába.

A fejedelem, amikor másnap reggel fölébredt, üresen találta lába előtt a zsámolyt. Nem tudta, valóban nála járt-e a mirtuszkisasszony, vagy csak álmodta az egészet. Hanem amikor a fácskára pillantott, és látta, hogy telis-tele van éjszaka nyílott virágokkal, egyre jobban megbizonyosodott a dolog valódisága felől. Sóvárogva várta az éjszakát. Alighogy sötétedni kezdett, letelepedett a kerevetre, és feszülten figyelt. Végre teljesen lement a nap, beesteledett, majd eljött az éj. A mirtusz halk susogással megszólalt; a mirtuszkisasszony egyszer csak ott ült a lábánál, és olyan gyönyörű dolgokat mesélt, hogy a fejedelem alig győzte figyelemmel. Most is megkérte, hadd gyújtson világot; a lányka pedig most is dallal válaszolt:

Mirtuszom, susogjál!
Hűs csillagfény pereg.
Fészkén elhallgatott már
a gerle, szendereg.
Felhőnyáj vonul a kútra,
melynek a vize fény.
Aludj, kedves, míg újra
nálad nem leszek én.

Erre a fejedelem megint elaludt. Másnap megint ugyanolyan csodálkozással ébredt, és ugyanolyan sóvárogva várta az éjszakát. Csakhogy ezúttal is úgy történt, mint az első és a második alkalommal: mihelyt látni kívánta őt, a mirtuszkisasszony álomba énekelte. Így ment ez hét éjszakán át. A mirtuszkisasszony olyan csodálatos dolgokat tanított neki a művészetről, hogy a fejedelem mind jobban és jobban kívánkozott a látására. A nyolcadik napon aztán selyemhálót akasztott a szobája mennyezetére úgy, hogy könnyen leengedhesse, és izgatottan várta az éj beálltát. A mirtuszkisasszony ismét eljött, a lábához ült, és miután mély értelmű tanítást adott neki arról, mik a jó uralkodó kötelességei, ismét el akarta énekelni altatódalát. A fejedelem azonban így szólt hozzá:

- Ma én szeretnék énekelni.

A mirtuszkisasszony hosszas kérlelés után beleegyezett. A fejedelem ezt a dalt énekelte:

Hallod, tücskök ciripelnek,
forrás csobban, ring a tó.
Hallgasd, ahogy zsong, a csendet!
Álom ölén halni jó.
Boldog, akit felhő ringat,
kinek a hold énekel.
Ó, mily édes álmainknak
szárnyán szállni messze fel,
s gyűjteni csillagvirágot
koszorúba kék égen!
Aludj s szállj csak! Őrzöm álmod
boldog szívvel, édesem.

Olyan szép volt a dal, és olyan lágyan, behízelgően énekelte, hogy a mirtuszkisasszony elszunnyadt a lábainál. A fejedelem lebocsátotta rá a mennyezetről a hálót, és meggyújtotta a lámpát. S nagy ég, mit látott?! A leggyönyörűbb lánykát, akinél szebb még soha nem is élt a földön: arca tiszta és nyájas, mint a fényes holdsugár, homloka körül aranyos fürtök játszadoztak, fején apró mirtuszkorona volt. Ezüsttel hímzett zöld ruhát viselt; két kezét szelíden összekulcsolta. A fejedelem sokáig néma csodálattal szemlélte tanítóját és barátnőjét, örömét azonban nem sokáig bírta magába fojtani, és ujjongva fölkiáltott:

- Ó, tisztaság, ó, bölcsesség! Olyan gyönyörű vagy, hogy aki csak egyszer szemtől szembe látott, nem élhet többé nélküled.

Megragadta a lányka kezét, pecsétgyűrűjét az ujjára húzta, és így szólt:

- Ébredj föl, drágalátos barátnőm! Fogadd el trónomat és kezemet, és soha ne hagyj el többé!

A mirtuszkisasszony fölébredt. Ahogy meglátta a lámpát, arca mind pirosabb és pirosabb lett. Kioltotta a világosságot, és panaszkodni kezdett, amiért a fejedelem foglyul ejtette.

- Ebből minden bizonnyal nagy baj származik - mondta.

A fejedelem azonban olyan szépen kérlelte, hogy végül is megbocsátott neki, és megígérte, hogy ha szülei beleegyeznek, fejedelemasszonya lesz az országának. A fejedelem csak készítsen elő mindent a menyegzőre, és beszéljen a szüleivel; addig azonban semmiképpen sem szabad viszontlátniuk egymást. A fejedelem mindennel egyetértett; csak azt kérdezte még tőle, hogyan szólíthatja újra elő, ha az előkészületeket befejezte.

- Függessz ki ezüstcsengőt a fácskám csúcsára - felelte a lányka. - Mihelyt azzal csöngetsz, megjelenek előtted.

Szétszakította a hálót, a fácska susogni kezdett, és ő eltűnt.

Mihelyt megvirradt, a fejedelem összehívta minisztereit és tanácsosait. Közölte velük, hogy rövidesen megházasodik, ezért lássanak munkához, és rendezzenek olyan pompás lakodalmat, amilyen még nem volt az országban.

A tanácsosok nagyon megörültek a hírnek, aztán kellő alázattal megtudakolták, hogy hívják a mátkát, mert a kivilágításhoz szükségük lett volna a monogramjára.

- Nevének első betűje M - felelte a fejedelem -, egyébként pedig ahová csak lehet, fessenek mirtuszágakat az ünnepi díszítésben.

Az urak éppen távozni akartak, amikor egy hírnök rohant be. - A fejedelmi vadaskertben - jelentette - megveszett egy vadkan, és az üvegezett kerti lakban mind összetörte a kínai porcelánokat. Tüstént végezni kell vele, nehogy a többi vaddisznót is megmarja, mert akkor ez a veszett konda könnyen romba döntheti egész Porcelániát.

A fejedelem egy percig sem tétovázott; megparancsolta a tanácsosoknak, hogy lássanak neki az előkészületeknek, ő maga pedig vadászaival elindult a vadaskertbe.

Ahogy kilovagolt a palotájából, a kilenc gonosz kisasszony, akinek sehogy se tetszett annak idején, hogy a mirtuszt olyan nagy ünnepélyességgel a városba hozták, kicsípte magát; mindegyik kiállt az ablakba, abban a reményben, hogy a fejedelem majd észreveszi és köszönteni fogja. De hiába páváskodtak, hiába hajoltak ki olyan mélyen az ablakon, hogy kis híján az utcára potyogtak: a fejedelem, úgy látszott, ügyet se vet rájuk. Ezen módfölön felbőszültek, összedugták a fejüket, és elhatározták, hogy bosszút állnak. Már a veszett vadkan históriáját is ők találták ki: ezzel akarták kicsalni az utcára a fejedelmet, aki újabban szinte ki se tette a lábát a palotájából. Ami a kínai porcelánokat illeti, azokat szintén ők törették össze a kerti lakban a szolgáikkal.

Éppen egybegyülekeztek, amikor betoppant a legidősebbnek az apja, aki egyike volt a fejedelem minisztereinek. Készüljenek - mondta nekik -, mert az uralkodó hamarosan megüli a lakodalmát; valamilyen M névbetűs hercegkisasszonyt vesz feleségül, és azt kívánja, alkalmazzanak minél több mirtuszdíszt a kivilágításnál.

A kisasszonyok, ahogy magukra maradtak, azt sem tudták, hova legyenek a méregtől; mindegyikük azt képzelte ugyanis, hogy majd ő lép a porcelántrónra. Gyorsan kőművest hívattak, és megbízták, készítsen folyosót a föld alatt a fejedelem szobájába - ki akarták lesni, kit rejteget ott.

Mikor a folyosó elkészült, egy tizedik kisasszonyt is rábeszéltek, hogy tartson velük, valódi szándékukat azonban elhallgatták előle. A kisasszony ráállt; nem gonoszságból ugyan, hanem kíváncsiságból. Magukkal vitték hát, de pusztán csak azért, hogy a végén ott hagyják, mintha ő csinált volna mindent. Egy éjszaka lámpásokkal fölszerelve, a folyosón át a fejedelem szobájába lopakodtak. Töviről hegyire mindent átkutattak, de nagy ámulatukra semmit sem találtak, kivéve a mirtuszfácskát. Most aztán minden dühüket ezen töltötték ki: nekiestek, tépdesni kezdték róla a leveleket, szaggatni kezdték az ágacskáit, végül még a csúcsát is letörték. Azon hirtelen megcsendült az ezüstcsengő. A mirtuszkisasszony úgy hitte, a csengőszó azt jelenti, hogy elérkezett az esküvő ideje, és gyönyörű menyasszonyi ruhában kilépett a fácskából.

A gonosz kisasszonyok az első pillanatban meglepődtek, hanem aztán hamarosan fölocsúdtak: ráeszméltek, hogy a jövendőbeli fejedelemasszony áll előttük. Rárontottak és megölték. Sőt hogy biztosak legyenek a dolgukban, egy-egy ujját is levágták, és magukkal vitték. A tizedik kisasszonyra, aki nem vett részt a dologban, és egyre csak sírt és jajveszékelt, rázárták az ajtót, és sietve eltávoztak, ugyanazon az úton, amelyiken jöttek.

Volt a fejedelemnek egy belső kamarása; ennek halálbüntetés terhével megparancsolta, hogy távollétében vigyázzon a mirtuszfára: naponta meg kellett locsolnia, és naponta ki kellett takarítania a szobát. Most is éppen kötelességének akart eleget tenni. Benyitott a szobába; képzelhetjük, hogy megrökönyödött, amikor a földön megpillantotta a megölt mirtuszkisasszonyt, a sarokban pedig a lecsupaszított, tönkretett mirtuszfácskát. Sejtelme sem volt róla, mi történhetett, hiszen a mirtuszkisasszony létezéséről egyáltalán nem tudott; míg aztán a tizedik lány, akit a többi kilenc bezárt a szobába - és aki egyébként jegyben járt a kamarással -, nagy zokogással mindenről be nem számolt. Mi mást tehettek? Keserves sírással eltemették a szerencsétlen mirtuszkisasszonyt a megtépett mirtuszfácska alá, a cserép földjéből még kis sírhantot is emeltek föléje, fölmosták a padlót, amilyen tisztára csak bírták, kitakarítottak, bezárták a szobát, és rettegve elmenekültek. A lány azonban előbb levágott emlékül egy fürtöt a mirtuszkisasszony hajából.

Az esküvői előkészületek közben a végük felé jártak. A fejedelem, miután hiába kereste a megveszett vadkant, visszatért a városba. Első útja a derék fazekashoz és feleségéhez vezetett. Rendre elbeszélt nekik mindent a mirtuszkisasszonyról, és megkérte tőlük a lányuk kezét. A jámbor emberek azt se tudták, hová legyenek boldogságukban, amikor meghallották, hogy kedves mirtuszfájuk egy igazi lánynak adott életet; most már értették, miért szerették annyira ezt a növényt. Szíves örömest beleegyeztek a házasságba, és a fejedelemmel együtt a palotába mentek, hogy saját szemükkel is láthassák csodálatos gyermeküket. Ám amikor beléptek a szobába, ahol a mirtuszfa állt, szomorú látvány tárult elébük. A padlón még mindig véres foltok éktelenkedtek; a kedves fácska csupa seb, levelek nélkül; tövében pedig egy aprócska sírhalom.

- Ó, drága hitvesem! - kiáltott a fejedelem.

- Ó, édes gyermekem! - kiáltott a fazekas.

- Ó, én egyetlen lánykám! - kiáltott a fazekasné. - Hol vagy? Merre vagy? Mutasd meg magad a te szerencsétlen szüleidnek!

De sehol semmi nesz, semmi moccanás. Határtalan kétségbeesés fogta el mindhármukat; egész álló nap könnyeikkel öntözték a mirtuszfát, az országon pedig úrrá lett a megdöbbenés és a gyász.

A fejedelem, a fazekas és a fazekasné bánatánál nem volt nagyobb csak a kitartásuk: végtelen gyöngédséggel ápolták a beteg fácskát. Az meg mintha lassacskán helyrejött volna: kezdett levelezni, lombosulni; éppen csak a csúcsáról hiányzott pár levél. Hiányzott azonfölül a bal oldali főágáról öt hajtás, a jobb oldaliról pedig négy: ezen az utóbbin az ötödik megvolt, és már kezdett megeredni.

A fejedelem naphosszat ezt az ötödik hajtást figyelte. Nagyon-nagyon megörült, amikor egy reggelen teljes épségben kinőve találta, és mint egy ujjon, ott látta rajta a pecsétgyűrűt, amit annak idején a mirtuszkisasszonynak ajándékozott. Határtalan boldogság fogta el, mert most már nem kételkedett benne, hogy a mirtuszkisasszony él.

A következő éjszakán megint ott ültek a fazekassal meg a feleségével a fa mellett, s olyan esengve kérték, adjon végre valamilyen életjelt, hogy a mirtusz egyszer csak susogni kezdett, majd így énekelt:

Ó, kegyelem,
két kezemen
kilenc ujjnak híja van.
Fejedelem! Országodban
Kilenc mirtusz nő titokban,
s mind egy darab enmagam.
Ó, kegyelem,
teremts nekem
kilenc ujjat, jó uram!

A fejedelmet és a szülőket mélységesen meghatotta ez a szomorú dal. Másnap a fejedelem országszerte közzétette, hogy annak nyújtja a kezét, aki a legszebb mirtuszágat hozza neki. Meghallották ezt a gyilkos kisasszonyok is, akik a mirtuszfát olyan gyalázatosan megkínozták, és nagyon megörültek a hírnek. Gonosztettük után ugyanis a mirtuszkisasszony levágott ujjait mindegyikük cserépbe ültette, és most már mindegyiküknek a cserepében egy-egy szép kis mirtuszhajtás zöldellt. Sietve díszbe vágták magukat, és futottak a palotába, mert úgy vélték, a legszebb ág tulajdonosát a fejedelem azon nyomban feleségül veszi. Ehelyett elvették tőlük a mirtuszokat, és közölték velük, hogy majd idejében választ kapnak; addig is készüljenek az ünnepségre.

Amikor a fejedelem a kilenc kis ágacskát letette a fa alá, abból egyszerre énekszó hallatszott:

Megjöttetek, ágacskáim,
kilenc kedves ujjacskáim!
Csontom csontja, testem teste,
gyertek gyorsan cserepembe!

A fejedelem elásta a kilenc ágacskát a mirtusz alá. Még aznap kinőtt belőlük a hiányzó kilenc hajtás. Akkor aztán előjött az a lány is, aki nem vett részt a gonosztettben, hanem csak tanúja volt a történteknek: meghagyta a mirtuszkisasszony gyűrűsujját, és csak egy hajfürtjét vitte magával emlékül. A fejedelem lába elé borult, és így szólt:

- Uram, nekem nincs mirtuszom, és nem is akartam, hogy legyen; ezt a hajfürtöt azonban visszaadom neked, és kérlek, kegyelmezz nekem.

A fejedelem megígérte, hogy megbocsát neki; ő pedig sorjában elbeszélte, hogyan ment végbe a gaztett. Kegyelmet kért a szökött kamarás számára is, és engedélyt rá, hogy egybekelhessenek. A fejedelem kiállíttatta a menlevelet, a lány pedig szaladt vele az erdőbe, ahol a kamarás egy fa üregébe rejtőzve élt. Nagyon örültek neki, hogy sorsuk jobbra fordult, és visszaköltözhetnek a városba.

A fejedelem a hajfürtöt is elásta a mirtuszfa tövébe. A fa így énekelt közben:

Megvagyok már épen,
tündökölve szépen,
koszorúmat kérem,
vihetsz már a menyegzőre, vőlegényem.

A fejedelem erre az egész népet ünnepre szólította a palota kertjébe. Amikor mind egybegyűltek, a mirtuszt baldachin alá állították, a fazekas és a fazekasné pedig gyönyörű, arannyal átszőtt virágkoszorúval övezte. Alighogy ez megtörtént, pompás menyasszonyi ruhában előlépett a fából a mirtuszkisasszony. Szülei, akik még sose látták, könnyezve szorították a szívükre, s aztán, mint szerelmes mátkáját, karjába zárta fejedelmük is.

A gyilkos kisasszonyok ezalatt mintha tüzes rostélyon álltak volna.

- Mit érdemel, aki ezt a mirtuszkisasszonyt bántotta? - kérdezte a fejedelem.

Ki ezt, ki azt mondta, súlyosnál súlyosabb büntetéseket. Mikor végül rájuk került a sor, a gonosz kisasszonyok azt rebegték:

- Megérdemelnénk, hogy a föld nyeljen el minket, amiért olyan elvetemültek voltunk.

- Megérdemelnétek - mondta a fejedelem -, én azonban nem akarom ezt a szép napot a ti büntetésetekkel elrontani. Hordjátok el magatokat a szemem elől, és soha ne is lássalak többet!

Most aztán megülték a lakodalmat: együtt a két pár, a fejedelem a mirtuszkisasszonnyal, a kamarás meg a lánnyal, akivel az erdőbe menekült. A fejedelmi párnak hamarosan gyermeke is született. Az öreg fazekas remekbe készített bölcsőjében ringatták, és az egész ország szívből szerette.

A mirtuszfa idővel úgy megerősödött, és olyan nagyra nőtt, hogy kicsi lett neki a cserép, ki kellett ültetni a szabad földbe. Mirtuszkirályné azt kívánta, ültessék a szülei hajdani kunyhója mellé. Úgy is történt. A kunyhót átépítették szép vidéki lakká, a mirtuszfából pedig hovatovább egész mirtuszerdő lett. Abban játszadoztak a fazekas meg a fazekasné unokái. A derék öregeket kívánságuk szerint a mirtuszfa alá temették. Most már ott nyugszik a fejedelem és a mirtuszkisasszony is; nem hiszem ugyanis, hogy még mindig élnének, mert mindez már régen történt, nagyon régen.

/Ford.: Rónay György/

Óegyiptomi mese: Az elátkozott királyfi és a hűséges királylány

Valamikor réges-régen történt. Bölcs és igazságos király uralkodott Egyiptomban, virult az ország, békességben élt a nép. A király mégsem volt boldog, éjjel-nappal egyetlen fia életéért reszketett: mi lesz a szívének kedves gyermekkel, mi sorsra jut birodalma, ha beteljesedik a Hathorok jóslata?

Mikor ugyanis a király egyetlen fia megszületett, bölcsőjét körülállta a hét Hathor, s komor jóslatot mondottak:

- Ifjúsága virágában fog elpusztulni; krokodilus, kígyó vagy kutya okozza majd halálát.

A király a szörnyű jóslat hallatára megparancsolta, hogy egy meredek, magas hegy tetején építsenek erős kőházat, olyan erős kapuval, olyan szűk ablakokkal, melyeken sem ember, sem állat be nem juthat a házba.

Fölépült a komor kőház, hallgatag szolgák között itt nőtt erős, szép ifjúvá a királyfi. A Hathorok jóslatáról soha senki sem beszélt neki; a király megtiltotta a szolgáknak is, a testőröknek is, hogy fiát a jóslattal szomorítsák.

Az ifjú a komor ház keskeny ablaka előtt állva sokszor nézte sóvárogva a messzeségbe vezető utakat s az utakon szabadon jövő-menő embereket. Ablakából egyszer megpillantott egy gyermeket, aki kölyökkutyával játszadozott a porban. Megkérdezte egyik testőrét, miféle állattal játszik az a gyermek.

- Egy kis agár az, felséges királyfi - válaszolt a testőr.

- Hozzatok nekem egy agarat! - parancsolta a királyfi.

- Nem tehetjük, felséges uram - mondta reszketve a testőr, s mikor a királyfi másodszor is ráparancsolt, megszegve a király tilalmát, elmondotta a királyfinak a Hathorok jóslatát.

A királyfit azonban sem szép szó, sem fenyegető jóslat nem győzte meg, s a szolgáknak teljesíteniök kellett a parancsot: elhozták az agárkölyköt fel a hegytetőre, a komor házba. A királyfi nagyon megszerette a játékos kedvű kis állatot, maga etette, maga itatta, s a kutya egy pillanatra sem mozdult volna gazdája mellől.

Telt-múlt az idő, s a királyfi egyre gyakrabban időzött a komor ház keskeny ablaka előtt, nézte az utakat, a tenger kéklő vizét, s szíve majd megszakadt. Úgy érezte, hogy hívogatják az utak, hívogatják a tengert fodrozó szellők, s ő nem mehet, a Hathorok jóslata arra kárhoztatta, hogy egész életét bezárkózva, falak között töltse.

Egyszer aztán elmondotta szíve nagy bánatát a királynak, s könyörögve kérte, engedje meg, hogy elhagyja a komor házat, s hogy egyszer, csak egyetlenegyszer hajóra szállhasson, világot láthasson.

A király engedett fia könyörgésének, s nehéz szívvel, de megengedte, hogy fia jól felfegyverkezve hajóra szálljon. A királyfi a hajóra is magával vitte kedves agarát.

Jó szél duzzasztotta a vitorlákat, s a hajó hamarosan kikötött keleten. A királyfi partra szállt, csak fegyvereit és kutyáját vitte magával, szolgáinak meghagyta, hogy térjenek vissza Egyiptomba, jómaga meg vándorútra kelt.

Vándorlása közben Mezopotámia királyának birodalmába került. A király éppen egyetlen leányát készült férjhez adni, s ezért Mezopotámiába hívatta a szíriai birodalmak hét fejedelmének hét fiát. A szíriai hercegek az egyiptomi királyfival egy napon érkeztek Mezopotámiába. Barátságos szóval üdvözölték a királyfit, aki azt mondotta a hercegeknek, hogy egyiptomi lovas katona fia ő, s atyja haragja elől menekül. Mezopotámia királyának harsonásai kihirdették a lánykérőbe jött hercegek és fejedelmek előtt, hogy az nyeri el a királylány kezét, aki eléri a hetvenölnyi magas, hetvenablakos vár legmagasabb ablakát, s megkocogtatja azt. E mögött az ablak mögött várta a királylány a kérőit.

A szíriai hercegek az egyiptomi ifjúval együtt indultak a hetvenablakos vár felé, ahol már sok más herceg, hatalmas fejedelem leste sóvár szemmel a legmagasabb ablakot. Az ablak mögül a királylány figyelte a kérőket, de szíve csak akkor dobbant meg, amikor meglátta a hét szíriai herceggel közeledő egyiptomi fiút. Az ifjú is meglátta a lányt, első látásra megszerette; ő is nekirugaszkodott a vár meredek falának, s neki sikerült az, amivel az összegyülekezett kérők, a szíriai hercegek is hiába próbálkoztak: megkocogtatta a hetvenablakos vár legmagasabb ablakát.

Mezopotámia fejedelme el akarta űzni az ifjút, mondván, hogy egyetlen leányát csak fejedelmi sarjhoz adja feleségül. A királylány azonban apja lába elé borult, úgy kérte, hogy adja őt feleségül az egyiptomi ifjúhoz, mert csak őt szereti, férjéül senki mást el nem fogadhat. Mezopotámia királya végül is meghallgatta leánya könyörgését, feleségül adta az egyiptomi ifjúhoz, s nekiajándékozta minden javainak felét is.

A királyfi még feleségének sem árulta el igazi kilétét, csak annyit mondott magáról, hogy bölcsőjénél megjelentek a Hathorok, és megjövendölték, hogy élete virágában fog elpusztulni, s halálának oka kígyó, krokodil vagy kutya lesz. A királylány sírva kérte férjét, hogy öljék meg az agárkutyát, hiszen az is a végzet hordozója lehet. A királyfi azonban ragaszkodott a kedves állathoz, semmiképpen sem akart megválni tőle. Mezopotámia királyának lánya ettől kezdve nem mozdult el férje mellől, nappal árnyként követte, éjszaka meg ébren leste az álmát.

Volt a királylánynak egy hűséges szolgája, egy hatalmas, nagy erejű óriás, aki messze földről került Mezopotámiába, a király udvarához. Ezt a hűséges óriást bízta meg a királylány azzal, hogy éjjel-nappal őrt álljon a tó partján, melyben a krokodilus tanyázott. Meghagyta neki, a szörnyeteget egy pillanatra se engedje ki a tó partjára, nehogy beteljesíthesse a Hathorok jóslatát. A hűséges óriás éjjel-nappal vigyázta a tavat, s hatalmas gerendával fenyegette a krokodilust, ha az kidugta fejét a vízből.

Egy éjszaka, mikor a királyfi mélyen aludt, felesége kígyósziszegésre lett figyelmes. Felugrott nyoszolyájáról, lándzsát ragadott, s beledöfte az alattomosan közelítő kígyóba. Férje fölébredt mély álmából, a királylány pedig a kígyó tetemére mutatva így szólt:

- Lásd, édes férjem, a jó sors kezünkre adta a végzet egyik hordozóját! Hűségesen virrasztottam álmod felett, elpusztítottam a kígyót.

A királyfi másnap sétálni ment a kutyájával. A krokodilus őrizetével megbízott óriás az állandó őrködésbe belefáradva éppen akkor elaludt. A szörnyeteg előbújt a tó mélyéből, a királyfi elé kúszott, s így szólt hozzá:

- A végzeted vagyok, bármit cselekszel, utad hozzám vezet, sorsodat el nem kerülheted. De megkegyelmezek neked, ha megölöd az alvó óriást.

- Hogyan ölhetném meg azt, aki feleségemet hűségesen szolgálja, s életem felett őrködik már hány meg hány napkelte, napnyugta óta! Hogyan is lehetnék ily hálátlan?

- Én pedig nem mozdulok mellőled - mondotta a krokodilus -, s mire a nap lenyugszik, a halál fia vagy. Estig gondolkozhatsz, ha megölöd az óriást, szabadon engedlek.

A királyfi agara szűkölve rohant vissza úrnőjéhez, megragadta ruháját, s könyörögve nézett hol reá, hol a kapura.

A mezopotámiai királylány megértette a néma könyörgést, felragadta a lándzsát, mellyel a kígyót megölte, s a kutyával együtt a tó partjára sietett.

A nap már éppen lenyugvóban volt, a krokodilus utoljára követelte a királyfitól, hogy ölje meg az alvó óriást, s minthogy a királyfi ismét nemet mondott, a szörnyeteg kitátotta torkát, hogy lenyelje. Ekkor ért oda a királylány, s a kígyóölő lándzsáját a krokodilus torkába döfte. A szörnyeteg üvöltésére felébredt az alvó óriás, és hatalmas dorongjával halálra sújtotta a vergődő krokodilust.

- Látod, édes férjem, a jó sors kezünkre adta a végzet második hordozóját. Kérve kérlek, öljük meg a kutyát, hogy ne teljesedhessék be a Hathorok jövendölése.

- Nem válok meg a kutyámtól, melyet felneveltem, s mely téged megmentésemre idehozott. Bármit tegyek is, utam úgyis végzetem felé vezet, hiába is ölném meg hűséges kutyámat.

Napok jöttek, napok mentek, a királyfi boldogan élt szép feleségével. Egy napon vadászatra indultak, s magukkal vitték az óriást és az ifjú kedves agarát.

Míg ők a vadont járták, a hét szíriai herceg megtámadta Mezopotámiát: s hogy bosszút álljanak a rajtuk esett sértésért, elhatározták, hogy harci szekereik sokaságával megsemmisítik a mezopotámiai hadakat, foglyul ejtik s szolgaságba vetik a mezopotámiai királyt és a leányát, az egyiptomi ifjút pedig megölik.

Harci szekereikkel be is kerítették a király hadait, elfogták a királyt, s haragos szóval kérdezték:

- Hol van leányod, és hol az egyiptomi ifjú, akit gyalázatunkra férjéül választottál?

- Vadászni mentek, nem tudom, hol-merre járnak - válaszolt a király.

A szíriai hercegek ekkor tanácsot tartottak, s elhatározták, hogy négy csapatra osztják fel hadaikat: az egyik csapat délre, a második északra, a harmadik keletre, a negyedik nyugatra indul, így biztosan rátalálnak a mezopotámiai királylányra és az egyiptomi ifjúra.

A délnek induló csapat hamarosan eljutott Egyiptom határáig, éppen oda, ahol a királyfi meg a felesége a vadont járta. Az óriás észrevette a szíriai hadak közeledtét, ki is hallgatta, mit beszélnek a katonák, s mert szíve csupa hűség és hála volt, így szólt az ifjúhoz:

- Menekülj, mert Szíria hét hercege keresésedre indult, ha megtalálnak, megölnek, feleségedet meg rabságba vetik. Többen vannak, semhogy megküzdhetnénk velük! Rejtőzz el, én meg nekivágok a hegyeknek, messze, a legmagasabb csúcsokon is túl van a hazám, visszatérek a testvéreimhez.

Az egyiptomi ifjú a feleségével és a kutyájával egy hegyi barlangban rejtőzött el, két nap és két éjszaka hallgatták, hogyan vonulnak el a katonák és a harci szekerek a barlang előtt. A szíriaiak sohasem tudták volna meg, hogy az ifjú ott rejtőzik, az agár azonban hangos csaholással kirontott a barlangból, s nekiugrott az utolsóként vonuló katonának. A szíriai hercegek ráismertek a kutyára, behatoltak a barlangba, karddal, lándzsával támadtak az egyiptomi ifjúra. Felesége a hercegek elé ugrott, hogy megvédje férjét, s az első lándzsa őt találta szíven. Férje lába elé roskadt, de haldokolva is őt védte, gyenge kezét tiltón emelte a lándzsák, kardok elé. Hiába harcolt a királyfi, a szíriai hercegek lándzsája átjárta az ő szívét is, és kard ejtett halálos sebet az agáron.

Bosszúvágyukat kielégítve továbbvonultak a szíriai hercegek. A barlang bejáratánál élettelenül feküdt a mezopotámiai király leánya és az egyiptomi király fia. A Hathorok köréjük gyülekeztek, s kórusban mondták:

- Íme, beteljesedett a jövendölés, utolérte őt a végzet, mely kutya képében szüntelenül nyomon követte. Pedig mily boldogan élhetett volna, milyen szép, milyen hűséges feleséget kapott! Bizony senki hűségesebb nem lehet, mint az az asszony, aki haldokolva is férjét védi!

- Jutalmat érdemelne ez a hűség - mondotta a leghatalmasabb Hathor.

- Bizony, jutalmat érdemelne - zengte rá a többi.

S ekkor a Hathorok varázspálcáikkal megérintették a holt szerelmesek homlokát, s azok nyomban új életre támadtak.

A királyfi átölelte hűséges feleségét, s így szólt hozzá:

- Nem az vagyok, akinek magamat mondottam, én az egyiptomi király fia, az egyiptomi trón örököse vagyok. Eltitkoltam fejedelmi voltomat, úgy akartam, hogy saját erőm és emberségem szerezzen nekem fönséget. A te szerelmed, a te hűséged nem kutatta, ki vagyok, honnan jöttem, most arra kérlek, oszd meg velem a trónust, szívem betelt szerelmeddel és hűségeddel.

A királyfi ezután feleségével együtt Egyiptomba indult, atyja palotájához. A boldog király azon nyomban fiát ültette a trónusra, feleségének pedig a legszebb nevet adta, amit asszony kaphat: a Hűség Feltámasztottja - így nevezték ezentúl a mezopotámiai király leányát.

Az ifjú uralkodó aztán erős seregekkel Szíria ellen indult, elfoglalta a szír fejedelmek városait, a hercegeket foglyul ejtette, de soha egy rossz szóval sem bántotta őket, nem felejtette el, hogy amikor Mezopotámiába érkezett, barátként bánt vele mind a hét. Mezopotámia fejedelmét kiszabadította a szír rabságból, visszaadta neki országát és javait, maga pedig boldogan élt szép feleségével, a Hűség Feltámasztottjával. Derék fiaik, szép leányaik születtek, s valamennyi már kora gyermekségében megtanulta, hogy a hűség a legfőbb erény.

/Átdolgozta: Bartócz Ilona/

Ré és Philippe Soupault: A szivárványszínű halacska

Egy délszaki szigeten, ahol fehér virágfüzérek himbálóznak a fákon, ahol az éjszakák éppen olyan hosszúak és melegek, mint a nappalok, hét nővér, hét árva kislány, kunyhót épített magának.

Amióta a szüleik meghaltak, a legidősebbik parancsolt, a többiek meg szót fogadtak neki: az egyik kitakarította a házat, a másik vízért ment a kútra, a harmadik megfőzött, a negyedik ruhát szőtt, az ötödik a kertet művelte, a legkisebbet pedig elküldték az erdőbe tűzifáért.

Ez volt a legnehezebb feladat, mert a kislánynak rekkenő hőségben kellett hazacipelnie a rőzsét. Néha, mikor nagyon elfáradt, lefeküdt, és aludt egyet a hűs árnyékban.

Egy reggel, amikor hazafelé igyekezett hátán a rőzsével, gondolt egyet, és megfürdött a patakban, amely ott kanyargott az út mentén.

Letette a rőzsét a partra, és beugrott a vízbe. Hagyta, hadd sodorja az ár, mint valami falevelet. Lebukott, aztán újra kidugta a fejét. Hirtelen egy halat pillantott meg, először a szivárvány visszfényének nézte, olyan színesen pompáztak a pikkelyei.

"De jó is volna, ha ez a hal a barátságába fogadna!" - sóhajtotta a kislány.

Ügyesen megfogta a halat, elszaladt vele egy barlangig, amelyben egész kis tavat vájt a vízesés, és beledobta a halat, amelynek a Dzsülüng-Dzsülüng nevet adta. Aztán megnyugtatta, hogy hamarosan visszatér, és hoz neki eleséget.

Mire a legkisebb lány hazaért, már kész volt a vacsora. A legidősebb nővér mindenkinek adott a rizsből. De a kislány csak a felét ette meg az adagjának, és amikor a többiek épp mással voltak elfoglalva, szaladt a tóhoz, ahol a halacska már várt rá.

- Látod, nem felejtettelek el, Dzsülüng-Dzsülüng - kiáltotta a kislány, és egyenként belepotyogtatta a rizsszemeket a vízbe, Dzsülüng-Dzsülüng pedig mind bekapta, mert még sohasem evett ilyen finomat.

- Ma csak ezt hoztam - mondta a kislány búcsúzóul -, de holnap is eljövök.

A kislány egy szót sem szólt a szivárványszínű halacskáról, és mindennap megosztotta vele a rizsadagját. A hal meghízott, a kislány viszont szemlátomást lefogyott, és úgy érezte, napról napra nehezebb a rőzse, amelyet neki kellett hazavinnie. Végül a testvérei is észrevették, milyen sovány, sápadt és gyönge.

Elhatározták, hogy szemmel tartják húgukat, így akarták megtudni, merrefelé jár mindennap. Egyikük megleste, amint a kislány a tóparton beleszórta a fél rizsadagját a vízbe. Elmesélte a nővéreinek, mit látott, a nagy halról is beszélt, amelyet, tette hozzá, jó volna kifogni.

A legidősebb, amikor a húga éppen nem volt ott, elment a tóhoz, és kifogta Dzsülüng-Dzsülüngöt. Aztán megfőzte, és levest csinált belőle. A hat kislány mind a tíz ujját megnyalta utána.

Másnap reggel Dzsülüng-Dzsülüng kis barátnője szokása szerint a barlanghoz ment, és hívta a halat. Hívta kétszer, hívta háromszor. Mindhiába.

"Meghalni nem halhatott meg - gondolta a kislány -, hiszen akkor ott lebegne a víz felszínén.

Szomorúan baktatott haza, behúzódott az egyik sarokba, és a tűz mellett elaludt.

Több napot is átaludt. De a kakasszó felébresztette, s mivel a kakas a szokásosnál harsányabban kukorékolt, a kislány egyszerre megértette, hogy Dzsülüng-Dzsülüng nincs többé, leánytestvérei megették, a szálkákat meg bedobták a tűzhelybe.

Akkor a kislány felállt, felemelte a tűzhely kőlapját, kivette a hamuból Dzsülüng-Dzsülüng szálkáit, a tóhoz vitte, és ott eltemette őket. Miközben földet borított rájuk, énekelt, hogy a szálkákból fa sarjadjon, nagy fa, olyan nagy, hogy egy messzi szigetre hulljanak a levelei, ahol egy király majd megtalálja őket.

Mivel a kislány már nem osztotta meg a rizsadagját a szivárványszínű hallal, újra visszanyerte egészségét, és a testvérei már nem törődtek vele. Nem is sejtették, hogy húguk mindennap elmegy az erdőbe, a csodálatos fa tövébe, amely Dzsülüng-Dzsülüng szálkáiból nőtt ki. Nem volt még egy ilyen fa az egész földkerekségen. A törzse erős volt, a levelei selymesek, virágai színaranyból, gyümölcsei gyémántból valók.

Egy este a szellő leszakított egy levelet a fáról, felkapta és átröpítette a tenger túlsó partjára. A levél a király egyik szolgája előtt ért földet, egy távoli szigeten.

- Micsoda különös falevél! -csodálkozott a szolga. - Sohasem láttam még hozzá hasonlót. Megyek, megjelentem a királynak.

Amikor a király megpillantotta a falevelet, nyomban kijelentette, nem lesz addig nyugovása, amíg ki nem deríti, honnét került a birodalmába, még ha valamennyi környező szigetet be kell is járnia miatta.

Úgy hozta a véletlen, hogy a király épp azon a szigeten kezdte a nyomozást, amelyen a csodálatos fa állt.

Amikor megérkezett a fa elé, amely telis-tele volt olyan levéllel, amelyet maga is a kezében tartott, a király megkérdezte:

- Ugyan miféle fa ez?

De nem kaptak semmi választ: a király meg a kísérete már épp menni készült, amikor egy kisfiú ment el mellettük. A király megszólította a kisfiút, tőle is megkérdezte, nincs-e valaki a szigeten, akitől választ kaphatna a kérdésére.

- Talán attól a hét nővértől, akik abban a kunyhóban élnek - mondta a kisfiú, és egy házra mutatott, amelyből kékes füst szállongott fölfelé.

- Eredj, hívd ide a hét nővért! - parancsolta a király a kisfiúnak.

A kisfiú elszaladt, és megmondta a hét nővérnek, hogy a király drágaköves ruhában vár rájuk az erdőben. A hat lánytestvér nagyon megörült, hogy a király hívatja őket, és nyomban el is indultak a kisfiúval, de a legkisebbnek annyi dolga volt, hogy nem tudott velük menni.

A király kedvesen fogadta a hat testvért, kérdezgette őket a fa felől, de mivel azok azt se tudták, hogy ez a fa egyáltalán létezik, nemigen tudtak mit válaszolni.

- Ha mi se tudunk róla felvilágosítást adni, holott mellette élünk, bizonyos lehet benne felséged, hogy senki se tud választ adni a kérdéseire - mondta a legidősebbik sértődötten, amiért a királyt egy fa jobban érdekli, mint ő.

De a király nem hagyta annyiban a dolgot.

- Ez a kisfiú azt mondta, hogy heten vagytok, de én csak hat lányt látok - mondta.

- A legkisebb húgunk otthon maradt, nagy álomszuszék az istenadta, csak arra jó, hogy rőzsét gyűjtsön az erdőben - válaszolta kórusban a három nővér.

- Ha alszik, talán álmodik is néhanap - mondta a király. - Szeretnék vele szót váltani.

Elmenesztette egyik szolgáját a legkisebb lányért, és amikor azt odavezették a színe elé, a fa, mintegy üdvözlésül, földig hajolt előtte. A kislány akkor leszakított róla néhány levelet és gyümölcsöt, és a királynak adta őket.

A király nem akart hinni a szemének.

- Akinek ekkora a hatalma - kiáltott fel -, megérdemli, hogy a legnagyobb királynak legyen a felesége!

Magával vitte a lányt a szigetére, és nagy-nagy boldogságban éltek egymással.

A hat testvér pedig ottmaradt a kunyhóban.

/Ford.: Ádám Péter/

Wass Albert: Tókirály és Szille

 

Figyelj jól ide. Legelőször is azt kell megmondjam, hogy a Jóisten, mikor ezeket a mi furcsa kis tavainkat megteremtette, egy egészen kicsit szomorú volt. Tudod, a Jóisten is szokott szomorú lenni, ha valami csúnya és rossz dolgot lát, és lehet, hogy éppen abban a percben valami olyasmit látott, ami nem tetszett neki. Szóval, a Jóisten szomorú volt egy kicsit - majdnem bizonyos, hogy az emberek okozták ezt -, és egy pillanatra elmerengett a maga szomorúságán. S mivel éppen abban a pillanatban teremtette meg a tavakat, ezeket a mi kis tavainkat, melyekhez hasonlókat bizonyára nem fogsz találni sehol a világon: azért lettek ezek a kis tavak is olyan furcsák és olyan álmodozók, hogy aki látja őket, önkéntelenül valami szépet és kicsit szomorút kell érezzen.

A Jóisten aztán felrezzent a merengésből, és ujjával gyorsan egy vonalat húzott minden tó partja körül, és ebből a vonalból abban a szent percben kinőttek a nádasok, megláthatod őket, ott vannak most is a tavak mellett, éppen úgy, ahogy a Jóisten azt akarta.

Aztán fogott a Jóisten egy marék kavicsot és azt bedobta a vízbe. És abból lettek a halak - megláthatod őket, ha keresed -, és olyanok lettek éppen, amilyennek őket a Jóisten akarta.

Aztán egy másik marék kavicsot bedobott a nád közé, és abból lettek a különféle nádi állatok és nái madarak, amik ugyanúgy ott vannak most is.

Harmadszor pedig feldobott egy marék kavicsot a levegőbe, és abból lettek a vadrucák, a gémek és mindenféle más vízi madarak. Ha nem hiszed, menj le a tó mellé és megláthatod őket ebben a percben is, ugyanúgy, ahogy a Jóisten akkor megteremtette valamennyit abból az egy marék kavicsból.

Az égre felakasztotta a Napot és a Holdat, Álomhozót, az esti csillagot és Hajnalhordozót, a reggeli csillagot, és rájuk bízta a nappalt meg az éjszakának a gyermekeit, s a nappalnak meg az éjszakának a gyermekeit: estét és reggelt.

Mikor pedig mindezzel készen volt, akkor belenyúlt mélyen a zsebébe ( jó nagy zsebe volt a Jóistennek, kellett is, hogy sok minden elférjen benne), és előkotorta onnan a nádi manókat.

Letette őket a földre, és azt mondta nekik:

- Eredjetek és tanítsátok meg mindegyiket a maga munkájára.

A nádi manók pedig szétszaladtak a a nádasokba, szétszaladtak a vizeken és a partokon mindenütt, és tanítani kezdték az állatokat.

A madarakat megtanították repülni, az állatokat szaladni, a halakat úszni. A rucát hápogni, a gémet halászni, a menyétet vadászni, a vízirózsát virágozni, a nádat nőni és a bíbicet jajgatni.

Egyszóval mindenkit a maga munkájára, arra a munkára, amit attól kezdve mind a mai napig végez, megnézheted ma is, ha kíváncsi vagy.

Így keletkeztek a tavak, a tavak s a népek, akik a tavakat lakják.

Sok ilyen tó volt, éppen annyi, mint ma. De ezek alatt a tavak alatt volt még egy másik nagy tó is, jól bent a föld alatt, úgyhogy nem lehetett látni és ma sem lehet látni belőle semmit, pedig egészen nagy és valóságos tó az, ha erősen gondolsz rá, már látni is fogod magadban. Ennek a tónak a partján lakott a Tókirály.

Szép palotája volt ott a Tókirálynak, tiszta gyöngyházból, a küszöbök és a kilincsek pedig valóságos gyöngyből. Rendes ajtói voltak annak a palotának és rendes ablakai és a tetején rendes kéménye, nem is egy, hanem kettő, és a kéményekből rendes füst szállt föl. Le is rajzolhatod egy darab papírra, hogy magad is lássad, milyen rendes palota volt az.

Ott lakott a Tókirály, aki minden királyok között a legöregebb, és akinek hosszú hínárszakálla kilógott a palota ablakán ( ezt jól teszed, ha odarajzolod), belelógott a nagy kékvízű tóba, és szétterülve a vízen átért egészen a szemben lévő partig. Ebben a szakállban bújtak el a kicsi ezüsthalak és a kicsi aranyhalak, minden olyan alkalomkor, amikor egy nagyobb hal megkergette őket.

Volt a Tókirálynak egy szépséges szép kicsi leánya, akinek Szille volt a neve, és aki tündér volt természetesen, mint ahogyan az ilyenféle királyleányoknál rendesen lenni szokott. Szille is ott lakott abban a palotában, és egyáltalán nem volt boldog, mert mindig egyedül volt és nem volt senki, akivel játszhatott volna.

- Édes jó apám - mondta egyszer a hosszú szakállú Tókirálynak -, engedd meg, hogy felmenjek a tavakra játszani.

Tókirály megrázta a fejét, hogy hosszú hínárszakállának valamennyi szála megmozdult belé, és a kicsi ezüsthalak és a kicsi aranyhalak mind megijedtek ettől, és azt felelte:

- Én bizony nem engedem meg, hogy olyan messzire menjél, mert még kicsi vagy, és eltévedsz ott kint a tavakban.

És még abban a percben megtiltotta a halaknak, hogy megmutassák Szillének az utat, amely a tavakhoz vezet.

De Szille nem nyugodott meg. Ettől kezdve nem gondolt egyébre, csak hogy kijusson valamiképpen a tavakra.

Minden délután csónakázni ment. Úgy történt ez, hogy Szille kilépett a palota kapuján, hármat tapsolt, és erre a nagy kék tó mélyéből felemelkedett ezer aranyhal és ezer ezüsthal, és ezek fényes pókhálószálakon egy picike kis kagylóhéjat vontattak, és abba a kagylóhéjba ült bele Szille. MIkor pedig bent ült már és újra tapsolt hármat, akkor megindultak vele az ezüsthalak és az aranyhalak, és kereken csónakáztatták a föld alatti nagy vízen.

Első délután összetalálkozott a csukával és megkérdezte tőle:

- Mondd csak, jó csuka, hol lehet kijutni innen a tavakhoz?

- Nem tudom - hazudta a csuka ( és ez ugyebár nem volt szép tőle), azzal gyorsan otthagyta Szillét, mert eszébe jutott a Tókirály parancsa.

Második délután a ponttyal találkozott össze:

- Mondd csak, jámbor ponty - szólította meg Szille -, nem tudnád megmutatni, merre vezet az út fel a tavakra?

A ponty, aki szintén nagyon félt a Tókirály haragjától, ezt felelte:

- Bizony én meg tudnám, de nem teszem, kedves húgom, hanem gyere inkább, rángasd meg a bajuszomat, az jobb mulatság neked.

Ebből is láthatod, hogy a ponty jóindulattal volt, csak éppen félt a hatalmas Tókirálytól. De hagyta volna, hogy Szille jól megtépázza a bajuszát, pedig azt általában nem szokták szeretni a pontyok. De Szillének nem volt kedve játszani, hanem szomorúan hazament a gyöngyházpalotába.

Harmadik délután egy egészen furcsa kis zöld halacska akadt az útjába. Kosztrusnak nevezzük ezt a halacskát, és ha ügyes vagy, ma is megtalálhatod a tóban, a többi halak között.

A Kosztrus pedig megsajnálta Szillét, és megmondta neki, hogy merre kell menjen, ha ki akar jutni. Szille pedig módfelett megörvendett, és megparancsolta az ezüsthalaknak és az aranyhalaknak, hogy arrafelé vigyék a csónakot.

De ezek megijedtek nagyon - féltek a Tókirálytól -, és elmerültek a víz alá, mind az ezer ezüsthal és mind az ezer aranyhal, és otthagyták Szillét egyedül a kagylóban.

- Jaj, mi lesz most velem - búslakodott Szille és sírni kezdett, és könnyei mind egytől-egyig gyöngyökké váltak.

- Egyet se búsulj - vigasztalta jó szívvel a Kosztrus -, majd én elviszlek téged...

Azzal húzni kezdte a csónakot egyes-egyedül, és vitte Szillét egy sötét barlang felé.

- Ez a barlang vezet ki a tavakhoz - mondta neki -, akarod, hogy kivigyelek oda?...

- Akarom, persze, hogy akarom! - felelte boldogan Szille és megfeledkezett egészen apjáról, az öreg Tókirályról, aki megtiltotta, hogy kimenjen a tavakra. - Majd estére hazajövünk - gondolta -, és nem fog megtudni semmit.

A Kosztrus pedig vitte Szillét a kicsi csónakban, vitte a keskeny és hosszú és sötét barlangon keresztül sokáig, míg egyszerre csak kiértek egy tóba.

Jaj, de szép volt az a tó! Tele volt hallal és tele volt vízimadárral, és volt a partján nádas és a nádasban mindenféle énekesmadár, és volt rajta azonkívül egy tavirózsa is, és volt három vízililiom, és volt még sok minden más szép és érdekes dolog, ami most nem jut hirtelen az eszembe, de ha kíváncsi vagy rájuk, menj le egy ilyen tóhoz, és nézd meg magad.

Annyira tetszett Szillének a sok új látnivaló, hogy egészen megfeledkezett a hazamenetelről. Kereken csónakázta az egész tavat, és nagyon boldog volt. A Kosztrusnak jutott eszébe előbb:

- Jó lesz hazamenni - mondta.

Igen ám, de hol? Közben úgy elbódorogtak, és a tó nagy volt és nem jegyezték meg az utat mindenütt, ahol eljöttek, hogy bizony hiába keresték a barlangot, nem találták meg újra.

Sírni kezdett Szille, mint a záporeső. Hiába gyűltek össze a halak mind, ők sem tudtak segíteni rajta. Nem ismerte azt a barlangot senki, aki ott lakott a tóban.

Mert az valószínűleg egy olyan ravasz barlang volt, tudod, amelyikben csak az tudott volna visszamenni, aki ismerte a titkot. De a halak, akik ott voltak, nem ismerték. Egyik sem ismerte, még a Kosztrus sem. Szille pedig sírt a kicsike kagylóban, mert nem tudta, hogy mi lesz most vele.

A tavirózsa pedig, aki ott volt a közelben - és ez egy különösen jószívű és bölcs tavirózsa volt -, így szólt hozzája: - Látod, látod, megérdemelted a sorsodat, mert nem fogadtál szót apádnak, a nagyszakállú Tókirálynak. De ha már így történt, azért ne sírj. Gyere ide, és én odaadom neked az egyik virágomat, hogy az legyen a lakásod. De ígérd meg, hogy jól viseled magad, és nem csinálsz semmiféle bajt ennek a tónak a lakói között. És én ezzel szemben ígéretet teszek, hogy az a virágom, amelyikben lakni fogsz, mindennap egyszer - éspedig este, mikor a nap leszállott - feljön a víz színére és kinyílik, és te akkor kiszállhatsz belőle, és azt tehetsz, amit akarsz. De minden reggel, mikor a nap feljő, becsukódik az a virág, és levisz téged a víz alá, és ott pihenhetsz benne estig. Én ezt teszem érted, a mai naptól kezdve örökkön-örökké...

Így beszélt a jószívű és bölcs vízirózsa, és Szille nagyon szépen megköszönte neki az ígéretet, amit tett, és ő is megígérte, hogy nem csinál semmi bajt a tó lakói közt. És már nem sírt olyan nagyon, de azért még mindig sírt egy kicsit.

És akkor megszólalt a nádas is, aki szintén egy különös, jószívű nádas volt, és sajnálta nagyon Szillét, és azt mondta:

- Ígéretet teszek neked én is, hogy ha jól viseled magad, valahányszor csak akarod, és felemeled a jobb kezedet, és ezzel jelt adsz nekem, én elindítom a legcsendesebbik szellőt, amit a szolgálatomban tartok, és muzsikálni fog neked mindaddig, amíg akarod. Én ezt teszem érted a mai naptól kezdve örökkön-örökké...

Így beszélt a nádas és ebből is láthatod, hogy milyen jószívű nádas lehetett. Szille pedig megköszönte szépen, és már alig-alig sírt.

Ekkor pedig megszólalt a szúnyog, amelyik a legszélső nád levelén ült, és amelyik egy kiválóan okos szúnyog volt, a legokosabb a szúnyogok között. És így szólt valamennyi szúnyog nevében:

- Én pedig ígéretet teszek neked, hogyha jól viseled magad, és egyetlen szúnyognak sem téped ki a lábait, és egyetlen szúnyogot sem ütsz agyon, akkor én, valahányszor akarod, és jelt adsz rá a bal kezeddel, muzsikálni fogok neked és muzsikálni fog velem együtt valamennyi szúnyog. Én ezt teszem érted, a mai naptól kezdve örökkön-örökké...

Ugyebár, micsoda egy okos szúnyog volt? Szille pedig már nem sírt akkor, hanem egészen komolyan nézett maga elé és gondolkodott.

- Elfogadom az ajánlatodat, szúnyog, és nem tépem ki sem a szárnyadat, sem a lábadat, sem nem ütlek agyon. Sem téged, sem valamennyi többi szúnyogot. De ezzel szemben a muzsikáláson kívül meg kell ígérjed, hogy nem fogsz soha megszúrni engem, és nem fog megszúrni egyetlen szúnyog sem soha. Ígéred ezt is szúnyog?

- Ígérem - felelte a szúnyog és mosolygott, mert látta, hogy Szille is okos, aminthogy valóban okos is volt, láthatod.

Most már Szille is mosolygott, és elfoglalta helyét a vízirózsa virágjában és nagyon tetszett neki ez az új játék.

- De megálljunk csak! - mondta, és a béka felé fordult, aki egy nagy zöld levélen ült, és elég ostobán nézett maga elé, mivel a békák általában elég ostobák. - Megálljunk csak! - mondta még egyszer, és a tücsökre nézett, aki kint ült a parton és figyelt, hogy mi lesz, mivel a tücskök mindig olyan figyelő természetűek. - Ti ketten mit tesztek érettem?...

- Muzsikálunk neked - mondották azok egyszerre -, egyebet nem tudunk csinálni...

- Na jó, beleegyezem - felelte Szille és kacagott, mert tetszett neki a saját okossága -, így most már muzsikusom van elég. De veletek mi lesz? -, kérdezte, és a halak felé fordult - ti mit tesztek érettem?

- Mi mindent megteszünk, amit parancsolsz - felelték a halak.

- Rendben van - felelte Szille, és ebben a percben meglátott egy nagy tarka éjjeli pillangót, amint mézet szedett az egyik liliomból -, és te, mondd csak, mit akarsz tenni értem?

A pillangó egy kicsit meglepődött, mert egyébként jóindulatú volt és ostoba, hamar így felelt:

- Én mézet gyűjtök neked, amikor akarod.

- Rendben van ez is - kacagott Szille és egészen elnyújtózkodott a vízirózsában -, most már nincs is szükségem semmire. Aludni akarok.

A vízirózsa már kezdett becsukódni, és ekkor megszólalt még valaki a part közelében, és ez nem volt más, mint a kígyó, aki a legravaszabb volt, és egyúttal a legtökéletlenebb valamennyi állat között. És ezt mondta:

- Valóban nagyon okos vagy te, tündér, és nagyon hasznos ígéreteket tettek a többiek. De én még nem tettem neked semmiféle ígéretet, és én is vagyok olyan okos, mint te, de lehet, hogy okosabb. Te nekem nem ígérhetsz olyasmit, amiből hasznom lehetne, és így én sem ígérek neked semmit. Lehet, hogy jó barátok leszünk, és lehet, hogy ellenségek leszünk, de nekem ez egészen mindegy lesz.

Így beszélt a kígyó, aki ott feküdt összegöngyölődve a parton. És mielőtt Szille válaszolhatott volna neki, megszólalt a hold is, aki éppen akkor jött föl az égre, és mindent hallott. És azt mondta:

- Én nem tudom, hogy a többiek mit ígértek neked, és mit nem, kicsi tündér, csak azt hallottam, amit a kígyó mondott, és ez a beszéd alattomos beszéd volt. Ha pedig már valamennyien ígéretet tettek neked, csak éppen a kígyó nem, akkor ígéretet teszek én is. Ha őrködni fogsz a tó békessége fölött, akkor abban a pillanatban, hogy engem meglátsz, ha akarod, varázslatot tehetsz, én ezt teszem éretted örökkön-örökké...

A kicsi tündér pedig, aki már nagyon álmos volt, még egyszer felnyitotta szemeit, és megköszönte a holdnak, amit érte tett. Aztán ezt mondotta:

- Őrködni fogok a tó békessége fölött, és ha akarom, muzsikát hallgatok, és ha akarom, parancsolok a halaknak, és ha akarom, mézet eszem és ha akarom, varázslatot csinálok. A kígyóra pedig nincs semmi szükségem...

Azzal behunyta a szemeit és elaludt.

Attól a naptól kezdve Szille sohasem tért vissza a Tókirály palotájába. Attól a naptól kezdve mind a mai napig járja a Kosztrus a tó iszapos fenekét, hogy megtalálja a barlang nyílását, ahol visszamehessenek. De nem találhatja meg, mert annak olyan a titka, hogy ne lehessen megtalálni.

A Tókirály pedig bent ül a nagy földalatti tó partján épült palotájában, és búsul a lánya után. Hosszú hínárszakállát belógatja a tóba, és a halakra nagyon haragszik, amiért akad közöttük olyan, aki elárulta Szillének a barlang nyílását. És ő is varázslatot csinált, mert ő is tud varázslatot csinálni.

Nagy, hosszú varázslat volt, majdnem olyan hosszú, mint a hínárszakáll, amely átér a tó másik végéig. Hét nap, hét éjjel könyökölt a király az ablakban, nézte a nagy kék tó vizét és a nagy kék tó vizében a halakat, és csinálta a varázslatot.

És olyan erős varázslatot csinált haragjában, hogy attól a naptól kezdve mind a mai napig némák a halak, és nem tudnak beszélni többet.

Bizony. Ha nem hiszed, keress meg egy halat a tóban, és kérdezd meg tőle, magától.

/Forrás: Kráter Műhely Egyesület, 2013 Pomáz, Búzavirág u. 2/

Olasz mese: A hónapok

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Jankónak hívták az öregebbet, Ferkónak a fiatalabbat. Az öregebbik igen jó módban élt, sose fájt a feje, hogy hogyan szerezi meg a napi kenyérrevalót. Legföljebb az volt a gondja, hogy selyembe vagy bársonyba öltözzön-e. Ferkó meg, az öccse, keservesen tengette életét. Álnok bátyja a kisujját se mozdította, hogy segítsen rajta. Ha tudta volna, hogy egy lyukas fillérrel megmentheti az öccse életét, azt is sajnálta volna tőle. Egyszer aztán Ferkó beleunt a nagy nyomorúságba: vándorbotot vett a kezébe, és nekivágott a világnak. Gondolta, szerencsét próbál: rosszabbul máshol se mehet a sora.

Ment, mendegélt Ferkó, rótta az ország útját, s mikor ráesteledett, egy fogadóba ért. Barátságos, nagy tűz lobogott odabenn,  tizenkét fiatalember ült a hosszú, kecskelábú asztal körül. Amikor Ferkó belépett, mind a tizenketten kíváncsian végigmustrálták, és látszott az arcukon, hogy szánakoznak rajta, olyan rongyosan, ágrólszakadtan állt az ajtóban. Aztán megszólalt az egyik, és közelebb invitálta: bíztatta, üljön közéjük az asztalhoz.

Jólesett Ferkónak a fiatalemberek figyelmessége, megköszönte, leült, s a tűz felé fordult, hogy felmelegítse gémberedett tagjait. Ahogy ott üldögél, megszólal az egyik: komoly tekintetű, szigorú arcú legény volt, Ferkó szinte megszeppent, ahogy ráemelte tekintetét:

- Mondd csak, földi, mit szólsz ehhez a kutya időhöz?

- Mit szólnék? Egyik hónap olyan, mint a másik, mindegyiknek megvan a maga dolga. Persze, mi emberek, gyakran zúgolódunk: szeretnénk, ha az idő a mi szeszélyünk szerint forogna, pedig hát magunk se tudjuk, mit akarunk. Ma ezt kívánjuk, holnap azt: bánjuk is, mi sül ki belőle, haszon vagy kár. Télen, mikor a hó esik, napért sóhajtozunk, nyáron meg visszasírjuk a telet. Pedig, ha minden óhajunk teljesülne, bizony tótágast állnának az évszakok, kifagyna, kisülne a vetés, elvinné az ördög a termést, betegség tizedelné a népet, s maholnap összedőlne az egész világ. Bízzuk hát magunkat a dolgok rendjére, és ne kívánjunk mindig lehetetlent: van elég fa a világon, van hová húzódnunk nyáron a nap elől, télen van mivel fűtenünk.

- Okosan beszélsz, barátom - válaszolt Ferkónak a fiatalember -, de azért ez a március, mi tagadás, egy kicsit mégiscsak túl szigorú: esőt, havat, jeget, zúzmarát, szelet és zivatart, ködöt és jégesőt önt a nyakunkba, és semmit se hagy el, hogy megkeserítse az életünket.

- Igazságtalan vagy, földi - szólt közbe Ferkó -, hogy csak a bajokat emlegeted. Van azért jó is ebben a márciusban. Hidegnek hideg, annyi szent, de mégiscsak ő hozza meg a tavaszt, ő emeli mind magasabbra a napot, és ha ma zord is hozzánk, holnapra ránk mosolyoghat, és jóváteszi bűneit.

A fiatalember mosolyogva hallgatta Ferkó beszédét, mert ő maga volt éppen Március. Tizenegy testvérével azon a vidéken járt, és betért a fogadóba egy kis pihenőre. Igen tetszett neki, hogy szeszélyei és szigorúsága ellenére Ferkó olyan okosan beszélt róla, és úgy megdicsérte: el is határozta, hogy megjutalmazza érte. Egy díszes ládikót nyújtott át neki e szavakkal:

- Fogd ezt a ládikót: gondold meg jól, mire volna szükséged. Ha kinyitod, bármit kívánsz, benne találod.

Ferkó tiszta szívvel megköszönte a fiatalember ajándékát, aztán aludni tért: a kincset érő ládikót a feje alá tette, éjszaka az volt a párnája. Alig oszlatta szét a hajnal vörös derengése az éjszaka sötétjét, elbúcsúzott a tizenkét testvértől, és megint útnak indult. De most már nem gyalogolt sokáig: fogta a ládikót, kinyitotta, és így kiáltott:

- Hej, te jóságos ég, igazán elkelne egy párnás, jó meleg hintó ebben a hidegben!

Alig mondta ki óhajtását, gyönyörű, hatlovas hintó robogott eléje, cifra parádés kocsis pattant le a bakról, tisztelettel kinyitotta a hintó ajtaját, és megkérdezte merre induljon.

- Haza! - mondta Ferkó, s már bent is ült a hintóban, süppedő, meleg párnák között. A sima szőrű, kényes paripák vágtatni kezdtek, szinte repültek Ferkóval, aki boldogan dőlt hátra a hintó ülésén.

Robogtak, robogtak, és Ferkó egyszer csak úgy kezdte érezni, hogy a gyomrában rég elharangozták a delet.

- Jó volna egy kis harapnivaló - súgta bele Ferkó a ládikóba, és hintója abban a szempillantásban meg is telt válogatottnál válogatottabb jó falatokkal: kolbász lógott a függönyrúdon, két-három sült galamb repült be az ablakon: csak ki kellett tátania a száját. Egyszóval, olyan lakoma volt, hogy a király is megnyalhatta volna utána a tíz ujját.

Estefelé egy sűrű erdőn hajtottak keresztül. Hatalmas fák tövében, csobogó patak partján vezetett az útjuk. Ferkónak nagyon megtetszett a vidék, megállította hintaját, kinyitotta a ládikót, és így szólt:

- Itt szeretnék éjszakázni ezen a szép helyen, csörgedező patak partján, fák susogó lombjai alatt.

A következő pillanatban máris sátor emelkedett ki a földből Ferkó előtt. Belépett, hatalmas mennyezetes ágyat talált odabenn, selyempárnákkal, selyempaplannal. Amikor pedig enni kívánt, azonnal másik sátor tűnt fel a tisztáson, királyi lakoma illata csapta meg az orrát, azt sem tudta, hová tekintsen, mit válasszon a remek falatok közül. Pompásan belakmározott, azután lefeküdt, s aludt, míg csak a sátorablakon át a hasára nem sütött a nap. Akkor kinyitotta a szemét, és elgondolkozott, mi minden vár reá a mai napon. Mindenesetre továbbutazik, és ha hazaért, első útja gonosz bátyjához, Jankóhoz vezet. Akkor jutott eszébe, hogy még mindig a régi rongyait hordja.

- Ruhát szeretnék, pompás, új ruhát! - kiáltotta bele a ládába. - Olyan ruhát, hogy Jankó megpukkadjon az irigységtől, ha látja.

Máris meglibbent a sátor ajtaja, selyemfényű, dús, fekete bársonyköpeny libegett be rajta, mint valami büszke, nagy madár: csipkegalléros, vörös bársonyzeke, pántlikás-szalagos nadrág, ragyogó ezüstcsatos cipő követte. Ferkó nagyúri módon felöltözött, megint hintóra szállt, a kocsis a lovak közé csördített, aztán meg sem álltak hazáig.

Jankónak tátva maradt a szája ámulatában, amikor a hintóból kiszálló selyembe-bársonyba öltözött előkelő utasban öccsére ismert, akit világéletében semmirekellő, élhetetlen fickónak tartott, s akiről azt hitte, hogy koldusrongyokban, nyomorúságosan fog elpusztulni valami szemétdombon. Nem is türtőztette magát, ezer kérdéssel árasztotta el öccsét: hol járt? honnan szerezte a hintót? honnan a díszes ruhát? Ferkó meg se felelt az egyik kérdésre, Jankó máris másikkal ostromolta. Végre aztán mégiscsak el tudta mondani, hogyan találkozott a tizenkét fiatalemberrel a fogadóban, miféle ajándékot kapott tőlük, csak egyről hallgatott: arról, hogy mit beszélt Márciussal.

Jankó úgy érezte, ólomlábon jár az idő, szeretett volna minél hamarabb megszabadulni Ferkótól. Alig várta, hogy útnak indulhasson: aludni küldte öccsét, kocsira szállt, búsás borravalót ígért a kocsisnak, majd kezét-lábát törte a nagy igyekezetben, hogy minél hamarabb a fogadóba érjen. Mint egy félbolond ugrott le a fogadó előtt a kocsiról, az ablakhoz ment, bekukucskált, és megdobbant a szíve örömében: még ott ültek a kecskelábú asztalnál a fiatalemberek mind a tizenketten. Belökte az ajtót, biztatásra sem várva az asztalhoz tolakodott, és a maga otromba módján belekotnyeleskedett a fiatalemberek beszélgetésébe. Azok bosszúsan elhallgattak, aztán egyszer csak megszólalt Március:

- Mondd csak, földi, mit szólsz ehhez a kutya időhöz?

Jankó pedig nekieresztette a hangját, és úgy szidta, ócsárolta Márciust, ahogy csak kifért a torkán:

- Bolond idő ez, komám! Rendes ember még a kutyáját sem engedi ki ilyenkor! Megkergült már az időjárás is egészen. Dögvészt, éhinséget, mindent ez a Március szabadít a fejünkre. Ki hallott már ilyet! Jégcsap lóg az ereszen, amikor mindenki alig várja, hogy Március bőséget hozzon a földre, egészséget az emberekre. Ha rajtam állna, én bizony egy tollvonással kitörölném a nevét még a naptárból is!

Március csak hallgatott, a szeme se rebbent. Nem mutatta, mennyire bosszantja Jankó üresfejű locsogása, pedig mérgelődött erősen. Gondolta is, jól megfizet ennek a nagyszájúnak. Amikor Jankó másnap elköszönt valamennyiüktől, vastag furkósbotot nyomott a kezébe.

- Ha valami kívánságod van - mondta neki -, szorítsd meg jól a fütyköst, és kiáltsd hangosan:"Adj száz keményet, jó furkósbotom!" Kapsz is, meglásd azonnal: és amit kapsz, mind a tiéd lesz.

Jankó persze száz kemény aranyra gondolt, s azt sem tudta, hogyan köszönje. Alig várta, hogy hazaérjen. Bezárkózott szobájába, még az ablakon is kilesett, nem látják-e meg, és már előre örült, hogyan fogja százasával fiókjába söpörni az aranyakat. Fogta a furkósbotot, fölemelte, és felkiáltott:

- Adj száz keményet, jó furkósbotom!

De valami hiba lehetett a kréta körül, mert ami zuhogni kezdett, nem arany volt ám, hanem száz kemény ütés! Még nagyobb hiba volt, hogy a fütykös túlzásba vitte a dolgot: nem érte be százzal, hanem táncolt Jankó hátán vég nélkül: kopogott, mint a jégeső.

Pórul járt barátunk persze ordított, mintha nyúznák. Ágy alá bújt, felmászott a szekrény tetejére, de mindhiába, a furkósbot mindenütt rátalált.

Ki tudja, megúszta volna-e épp bőrrel, ha a rettentő ordítozásra be nem fut Ferkó a szobába. Ő aztán a bűvös ládikó segítségével megálljt parancsolt a botnak, majd töviről hegyire kifaggatta bátyját, s mikor megtudta, hogyan jutott a veszedelmes ajándékhoz, jót nevetett rajta.

- Mindezt csak magadnak köszönheted - mondta -, mért nem vigyáztál jobban a nyelvedre? Persze, neked semmi sem elég, még több kincset, gazdagságot szeretnél. De hát jól tartja a mondás: aki sokat markol, keveset fog. Tanuld meg, bátyám, a szép szó semmibe se kerül, de legtöbbször igen jól jövedelmez.

Aztán megvigasztalta bátyját, és a lelkére beszélt: ne fusson úgy a gazdagság után: mindig volt és mindig lesz mit aprítania a tejbe, különösen most, hogy a bűvös ládikó az ő tulajdonuk.

Mert ilyen volt Ferkó: jóval fizetett a rosszért: bátyja gonoszságát is jósággal jutalmazta.

Azt sem felejtette el, hogy szerencséjét tulajdonképpen bátyjának köszönheti: ha Jankó el nem üldözte volna a háztól, sosem találkozott volna Márciussal.

Jankó sírva ölelte magához jószívű öccsét, bocsánatot kért tőle, s attól fogva sokkal okosabban élt: féket vetett gonosz nyelvére, mert sosem felejtette el, milyen bajt zúdított a fejére.

/Átdolgozta: Csatlós János/

Wass Albert: A vén Gombacsináló

Amikor az állatok már mind megtanulták a maguk mesterségét, és a manóknak nem volt több dolguk ezzel, új foglalkozás után kellett nézzenek. Néhányan fészekrakásra kezdték tanítani a madarakat, mások hálószövésre a pókokat. Voltak, akik a pillangókat és a szitakötőket oktatták, és voltak, akik a cserebogaraknak, katicabogaraknak viselték gondját.

A legidősebb manó, akinek hosszú, fehér szakálla földig ért már, és vén volt ahhoz, hogy fára másszon, vagy egyéb nehéz munkát végezzen, nekifogott gombát ültetni. Éppen olyan időtöltő, vén manóhoz illő foglalkozás volt ez. Járta egész nap az erdőt, lassan, öregesen, és itt-ott elültetett egy-egy gombát. Fehéret, barnát, pirosat: amilyen éppen az eszébe jutott.

Jóféle gombák voltak mind, amiket az öreg manó ültetett. Legkedvesebb mulatsága az volt, ha megleshette egy fa mögül, amikor valami rőzsegyűjtő öregasszony vagy gyerek meglelte ezeket a gombákat a bokrok alatt vagy a fák tövében, és boldog örömmel vitte haza, hogy vacsorát főzzön belőlük. Elégedetten dörzsölgette ilyenkor a kezét, hogy lám csak, milyen hasznos mesterséget választott magának. Szegényemberek gondviselője lett.

Egy szép napon, amikor éppen hazafelé ballagott a gombaültetésből, egy terebélyes, nagy bükkfa alatt megpillantott egy idegen gombát. Szép, piros, kalapos, cifra gomba volt. Emlékezett, hogy reggel, arra járva, két vargányát ültetett oda. Azok ott is voltak a helyükön. De hogyan került közéjük ez a szép, piros gomba?

Vakarta a fejét a kis, öreg manó, de nem emlékezett sehogyan sem, hogy ő ilyesmit ültetett volna. Még csak nem is látott soha életében ehhez hasonlót. Vakargatta fejét, simogatta hosszú, fehér szakállát, tűnődött, gondolkodott. Háromszor is körüljárta az idegen gombát. De csak nem tudott rájönni, hogy honnan kerülhet oda.

Csóválta a fejét, és hazament.

Mikor estefelé újra arra sétált, a gombák nem voltak ott. Sem a két vargánya, sem a szép, piros, idegen gomba.

- Ki lelte meg a gombákat? - kérdezte a harkályt, aki éppen ott dolgozott a bükkfán.

- Az erdész kislánya - felelte a harkály -, nagyon megörvendett ám a szép, piros gombának! Úgy kacagott, hogy még a Visszhang is alig győzött versenyt kacagni vele. Igazán ügyes vagy, hogy olyan szép gombákat tudsz csinálni!

A kis, vén manó nem szólt semmit, és ahogy ment tovább az erdőn, lassanként maga is kezdte elhinni, hogy valamiképpen mégiscsak ő ültette oda azt a szép, piros gombát. Mindössze megfeledkezett róla, mert hiszen öreg már.

Hanem aztán másnap reggelre támadt ám nagy felfordulás! Alig virradt meg, jött a szarka rémült cserregéssel sz erdészház felől. Ahány szál tolla volt, annyifelé borzolódott:

- Haldoklik a kislány! Haldoklik a kislány! - rikácsolta mindenfelé.

Megmozdult erre ijedtében az egész erdő. Ahány manó volt, mind összefutott. Ahány tündér, mind kiugrált a virágokból. Még Visszhang is otthagyta a sziklát, és még a patak is elhallgatott ijedtében. Szerették mind nagyon az erdészék kislányát.

Nosza, rohantak a manók gyógyító gyökerek után. Szedték a tündérek az ezerjófüvet, balzsamvirágot. Szaladtak vele az erdészházhoz.

Ott feküdt a kislány, halálos sápadtan, az ágyon. Sírt az édesanyja, sírt az édesapja. Hiába volt minden orvosság, hiába volt a szomszédok okos tanácsa: nem tudták, mi baja lehetett, nem tudtak segíteni rajta.

Jöttek a manók a jóféle gyökerekkel: nem használt semmit. Jöttek a tündérkék ezerjófűvel, balzsamvirággal. Éjféli harmatot is hoztak gyöngyvirágcsuporban: nem gyógyult meg a kislány ezektől sem. Csak mind betegebb lett szegény, mind betegebb.

Sírtak a tündérkék, sírtak a manók valamennyien, és nem tudták mihez kezdjenek.

Odagyűltek az erdő madarai, az erdő állatai mind, lehajtották a fejüket, és búsultak nagyon. Szerették a kislányt, mert jó kislány volt, de nem tudtak segíteni rajta. Csak álltak az ágya körül nagy szomorúsággal, és nézték, ahogy egyre sápadtabb lett, egyre gyöngébb lett szegényke.

Egyszerre csak befurakodott közéjük az okos kis gyík, és azt mondta:

- Engedjetek oda, hadd nézzem meg, mi baja van!

Odaengedték, hogyne engedték volna.

Az okos kis gyík pedig nézte, vizsgálta a beteg leánykát, aztán csak zsupsz! Beugrott a szájába hirtelen, bebújt a torkába, és eltűnt.

Kimeredt szemmel lesték az állatok meg a madarak mind, de még a tündérek is, a manók is, az erdészék is, szegények, hogy mi lesz ebből?

Hát az lett, hogy kis idő múltával csak mászott kifelé nagy kínlódva a kis gyík a leányka gyomrából, és rángatott kifelé onnan egy nagy, piros gombát! Akkora nagy volt a gomba, hogy a kicsi gyík alig tudta vonszolni kifelé.

Nagy nehezen kikecmergett vele mégis. S hát abban a szempillantásban elkezdett mosolyogni a kislány! Kipirosodott az arca, megnyílt a szeme, felült az ágyon, és kacagni kezdett! Meggyógyult, szempillantás alatt.

Lett nagy örvendezés az erdészházban! Sírtak örömükben az erdészék, ölelgették, csókolgatták az okos kis gyíkot, mézzel, cukorral vendégelték meg az állatokat, madarakat. Táncoltak a tündérkék, bukfenceztek a manók. Olyan nagy vidámság kerekedett egyszeriben az erdőn, hogy még a mogorva, vén Csönd bácsi is ledobta magáról a ködköpönyeget,
és táncra perdült a mohos, vén sziklák alatt.

Na, de aztán, ahogy belefáradtak az örvendezésbe, vizsgálni kezdték a nagy, piros gombát. S egyszerre csak megszólalt a harkály az erdészék házának tetején.

- Ohó! Ezt a gombát láttam én már! Ott volt a nagy bükkfa alatt! Meg is dicsértem miatta a Gombacsináló manót!

Rá is gyűltek a Gombacsinálóra valamennyien.

- Hát te ilyeneket ültetsz? Hát te mérges gombákat csinálsz? Hát te vagy az oka, hogy majdnem meghalt a kislány? Hát te így, hát te úgy!

Hiába szabadkozott szegény feje, hogy ő bizony maga is csodálkozott, mikor ezt a szép, új gombát meglátta a többi között, bizony csak elcsípték a nyakát, megkötözték kezét-lábát vadszőlő indájával, és vitték föl az Angyalok Tisztására, hogy törvényt üljenek fölötte.

Hiába sírt szegény, vén Gombacsináló, hogy nem ő a hibás, hiába könyörgött. Összeült nyomban a törvényszék, hogy ítéletet hozzon. A baglyot tették meg elnöknek.

Fel is kuporodott nagy szigorúan egy száraz fára, és onnan huhogott alá a félelemtől vacogó manóra.

- Ki engedte meg neked, haszontalan, vén Gombacsináló, hogy mérges gombát ültess el az erdőn, amitől betegek lesznek a gyerekek?

- Nem én ültettem, higgyétek el, hogy nem én ültettem! - siránkozott szegény Gombacsináló. - Mindössze két vargányát ültettem oda kora reggel. S amikor visszatértem, ez a piros ott volt közöttük. Higgyétek el, hogy nem én ültettem!

- Hát ki? - borzolódott föl a bagoly. - Én nem ültettem, annyi bizonyos. Nem is értek hozzá.

- Én sem! Én sem! - csárogta valamennyi madár.

- Én sem! - kiabálta valamennyi állat.

- Közülünk sem lehetett senki - rázták fejüket a tündérek.

- Közülünk sem - bizonygatták a manók -, egyedül Gombacsináló tud gombát csinálni!

- Meg kell kérdezni a bükkfát? - döntötte el a kérdést a bagoly.

Szárnyra is kapott azon nyomban a sólyom, és szempillantás alatt ott termett a nagy bükkfánál.

- Ki ültette alád a piros gombát?

- A piros gombát? - gondolkodott a vén bükkfa. - Én bizony nem tudom. Alighanem aludtam még, amikor odatették. Mire fölébredtem, ott volt mind a három. Két barna, egy piros. Bizonyosan a gombaültető ültette ide őket, ki más?

Egyetlen fa sem tudott többet. A mókusok sem. Még a lapantyú sem, pedig az éjszaka jár és kora hajnalban.

- Csak te lehettél, semmirevaló, vén Gombacsináló - döntötte el végül is a bagoly -, méltó módon meg kell büntessünk miatta!

Ekkor érkezett oda a szellő. Sok dolga volt, ezért késett.

- Várjatok  - mondta -, ne ítélkezzetek még! Megkérdem a ködöt, hátha az tud valamit..

El is suhant nyomban a legsötétebb szilakatlan felé. Ott lelte a ködöt, egy nyirkos odúban. Rosszkedvű volt, mint mindig.

- Mi közöm hozzá - morogta -, ha láttam, láttam, s ha nem láttam, nem láttam. Tőlem ugyan meg nem tudjátok.

- Ide figyelj - bosszankodott föl a szellő -, ha meg nem mondod, hogy ki ültette oda azt a mérges gombát, örök ellenségek leszünk!

- Mit bánom én! - morogta a köd -, törődöm is veled....

A szellő se volt rest, belekapaszkodott a köd ruhájába, és megrángatta jól. Sokat azonban nem árthatott neki, mert az mogorván beljebb húzódott a barlangba, egészen be, a legmélyére, ahol a vén, sánta boszorkány lakozott, és a szellő oda már nem mehetett utána.

- Majd kijössz! - fenyegette meg.

Mikor megtudta a bagoly, hogy a köd megtagadta a választ, gondolkodni kezdett. Gondolkodtak a tündérek is, a manók is, az állatok is, a madarak is. Gondolkodott a szellő, a visszhang, a patak és a csönd. Mindenki gondolkodott. Mert igazságtalan ítéletet hozni nem szabad, azt tudták jól valamennyien.

Ekkor megszólalt az Erdő Angyala, aki mindeddig mozdulatlanul állt a tisztás szélén, egy nagy fa alatt, és figyelte, hogy mire mennek az erdő népei magukban.

- Eresszétek el a vén Gombacsinálót - mondta csöndesen -, nem ő a vétkes. Én tudom, hogy ki ültette oda a piros gombát. A köd is tudja. Elég szégyen, hogy ti nem tudjátok! Ezért megparancsolom mindnyájatoknak, hogy keressétek a bűnöst mindaddig, amíg magatoktól rá nem akadtok! Te pedig, öreg Gombacsináló, ezentúl jobban ügyelj! S ha látod, hogy idegen gomba kerül a tieid közé, azonnal szólj a fáknak és a madaraknak, és a szellőnek és a tündéreknek és mindenkinek, akivel csak találkozol. Ti pedig, gondoskodjatok arról, hogy ne nyúljon senki az ilyen gombához!

Így beszélt az Erdő Angyala, s azzal intett, hogy elmehetnek. Már esteledett is az erdőn, és mindenkinek a maga dolga után kellett néznie. A tündérek becsukták a virágok kelyhét, hogy az éjszaka hűvöse meg ne ártson nekik. A manók felhordták a csillagokat az égre, mindegyiket a maga helyére. A bagoly lerepült a faluba, hogy megszámolja az egereket, a patak pedig álomba mesélte a fákat.

Hogy pedig ez nem kitalált mese, amit itt elmondtam neked, hanem színtiszta valóság, azt onnan tudhatod, hogy ma sincsen még vége a piros gomba történetének.

Mert lám, a nagy szakállú, vén Gombacsináló azóta is ültetgeti szorgalmasan a maga gombáit az erdőn. Őt magát ugyan nem láthatod, mert az éjszaka sötétjében dolgozik többnyire, de a gombákat meglelheted magad is az erdőn, fák tövében, bokrok alatt, kicsi tisztások szélén. Haza is viheted őket, meg is főzheted. De csak azokat, amiket valóban a jó öreg manó ültetett!

Jól vigyázz azonban, mert vannak másféle gombák is! Ezeket a vén, sánta boszorkány ülteti. Erről azonban csak az Erdő Angyala tud, meg a köd, más senki. Mert a vén gonosz akkor ülteti ezeket, amikor a köd is ott van mindenütt, és elrejti szem elől a gonosz mesterkedést...

Én onnan tudom, hogy egy sánta csiga súgta volt meg nekem, aki véletlenül ott pihent egy tölgyfalapi alatt, amikor a boszorkány egy mérges gombát ültetett a jó gombák közé. Ez a csiga éppen útban volt a manókhoz, hogy elmondja nekik, amit látott, de sánta lévén csak nagyon lassan tudott járni, és útközben egy félszemű sündisznó véletlenül eltaposta szegényt. Így aztán még ma sem tudják a manók meg az erdő többi lakói, hogy ki ülteti azokat a mérges gombákat.

Még csak te tudod egyedül, azáltal, hogy most elmondtam neked.

Szegény, öreg Gombacsináló néha igen nagy gondban van. Folytonosan újra meg újra kell számlálja gombáit, hogy észrevehesse, ha idegen gomba kerül közéjük. Ilyenkor nagyon megrémül, mert eszébe jut az erdészék kislányának esete, és azonnal szól a fáknak, tündéreknek és madaraknak, hogy vigyázzanak, mert itt és itt újra mérges gomba került a jók közé!

Ők aztán igyekeznek is, amennyire tőlük telik. Amikor egy gyerek hozzá akar nyúlni egy ilyen gombához, a virágokban azonnal sikoltozni kezdenek a tündérkék. (Feltéve, ha van a közelben virág.) A fák levele remegni kezd, ők ennél többet nem tehetnek. De ha van a közelben egy madár, bármiféle madár, és megtudja, hogy egy gombaszedő gyerek hozzányúl egy mérges gombához, az ilyenkor ijedten rebben föl az ágról, és jajveszékelni kezd a maga nyelvén. Mert a madarak nagyon szeretik a gyerekeket, és féltik őket az ilyen gombáktól.

Ezért hát, ha gombát szedni kimégy az erdőre, figyelj ám nagyon a fákra, a virágokra és a madarakra! Ők jót akarnak neked! És ha sokat vagy velük, egy idő múlva megérted, amit mondanak.

Kérlek, ne feledkezz meg az okos kis gyíkról sem, aki az erdészlányka gyomrából kihúzta a piros gombát. Ne bántsd soha, ha összetalálkozol vele! Neked is lehet még szükséged reá!

Hogy pedig mindez való igaz, amit itt elmondottam, azt abból is láthatod, hogy a szellő a mai napig sem békült ki a köddel. Valahányszor rátalál, mindig megkergeti. A ködöt nem is szereti senki az erdőn. Mert a köd tudja, hogy ki ülteti a mérges gombákat, de nem mondja meg. Ő ugyanis szövetséget kötött a vén, sánta boszorkánnyal.

Szegény, vén Gombacsinálónak ma már a gondtól kétakkorára nőtt a szakálla. Egészen beleöregedett a keserűségbe. Bárhova rejti is a gombát, mindig talál másnap közöttük olyat, amit nem ő ültetett. És hiába kérdi a fákat, a madarakat, az állatokat: senki se tudja, ki ültette oda.

De te most már tudod, ugye?

És amikor majd felnősz, és azt látod, hogy az emberi élet jó gombái között is sok a mérges és veszedelmes gomba, akkor jusson eszedbe ez a mese, és ne légy soha azok között, akik a Gombacsinálókat ártatlanul ítélik el a boszorkányok által gyártott gombák miatt. Mert, aki igazságtalanul ítél, az a ködnek és a boszorkányoknak a szövetségese.

/Forrás: Kráter Műhely Egyesület, 2013 Pomáz, Búzavirág u. 2. (E-mail: info@krater.hu)/

Svájci német népmese: A kígyókirálynő

Egy napon egy pásztorlány beteg kígyót talált egy sziklán. A szegény kígyó már majdnem szomjan halt. A lány megsajnálta, és odanyújtotta neki a kezében hozott tejesköcsögöt. Több se kellett a kígyónak, mohón kortyolni kezdte a tejet, és szemmel láthatólag magához tért. Végül már volt annyi ereje, hogy odébb kússzon.

Nem sokkal ezután jelentkezett a lány apjánál egy szegény fiatal pásztorgyerek, és kérte, hogy adja hozzá a lányát feleségül. De az öreg pásztor gazdag és büszke ember volt, és gúnyosan azt felelte a fiúnak:

- Majd ha annyi nyájad lesz, mint amennyi nekem van, akkor feleségül adom hozzád a lányomat.

De nem sokáig pöffeszkedhetett az öreg pásztor, mert ettől kezdve minden éjjel jött egy tüzes sárkány, s az úgy felperzselte forró leheletével az öreg valamennyi legelőjét, hogy hamarosan nem talált már sehol takarmányt a nyájainak, és így egyik nyája a másik után pusztult el.

Akkor eljött megint a fiatal pásztor, aki most már ugyanolyan gazdag volt, mint a lány apja, és megint megkérte a lányt. Az öreg most már nem mondhatott neki nemet.

Az esküvő reggelén egyszer csak egy kígyó jött be a menyasszony szobájába, és a kígyó hátán egy szép lány ült, aki így szólt a menyasszonyhoz:

- Most meghálálom neked, hogy ínségemben tejjel itattál!

Azzal levette fejéről aranyos koronáját, és a leány ölébe dobta. És a következő pillanatban úgy, ahogy jött, eltűnt a kígyóval együtt. A lány pedig föltette a koronát, és boldogság és áldás kísérte, amíg csak élt.

Fái J. Béla: Sárkány-história

 

- Édes anyám, meséljen valamit! - rikácsoltak az apró sárkányfiak.

- Gyerekek, ne zörögjetek! - szólt rájok az apjok, nemzetes és vitézlő Sárkány Farkas uram.

Ő kegyelme ugyanis az este kemény tusakodás után megölt egy pánczélos lovagot s fáradt volt. Nem járja ám, hogy az apróság nehéz munka után lármájával zaklassa az öregeket.

- Csitt, gyerekek! - szólt most Sárkányné asszonyom. - Apátoknak egész éjszaka sokat kell viaskodnia s nappal nyugalomra van szüksége. Mondok nektek egy szép mesét, ha megigéritek, hogy csöndesen lesztek s azután szépen lefeküsztök.

A sárkányfiak szófogadóan kuporodtak le, ki az anyja ölébe, ki a farkára, ki meg szembe, és Sárkányné asszonyom hozzáfogott a meséléshez.

- Miről is meséljek? Ugy-e bizony legjobb lesz egy ember-mese?

- Jó lesz, anyó! Ugyis meguntuk a hétfejű sárkányokról való meséket. Olyan talán nincs is. Mi legalább még nem láttunk olyan atyánkfiát, a kinek hét feje lett volna.

- Persze, hogy még nem láttatok. Azzal csak az emberek ijesztgetik a gyerekeiket. De mi tudjuk, hogy minden becsületes sárkánynak csak egy feje van.

- Hát halljuk azt az ember-mesét! - szólt Farkó, a legidősebbik sárkányfiú.

- Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás mocsáron is túl volt, kidűlt-bedűlt barlang-szájnak oldala sem volt - volt egy gyönyörűséges szép tájék, tele mocsárral, iszapos tócsával, süppedékkel, zsombékkal, sötét sziklaodúkkal, a melyek mind nyirkosak és hidegek voltak és a melyekben soha napsugár nem alkalmatlankodott. A levegőt virág nem rontotta bántó szagával, a viznek sehol sem lehetett a fenekére látni, mert pompás zöld penész-szőnyeg borította, mely kellemes poshadt illatot terjesztett. Sehol egy száraz pont nem volt az egész tájékon: igazi paradicsom, a melyben öröm volt élni, mert a naptól nem pattogzottak fel a sárkány-nép pikkelyei, nem száradtak össze a szárnyai.

- Jaj de szép lehetett, anyó! Igazán? - kérdezték a sárkányfiak, olyan gyönyörűséggel vihogva, hogy szép piros torkaikból csakúgy gombolyogtak kifelé a kénköves lángok. Sárkány uram pedig nyugtalanúl hánykolódott a sziklavaczkában, a hol álomra hajtotta a fejét.

- Igazán bizony, - felelt az anyjok halkabb hangon, hogy az öreget föl ne ébreszsze. - No hát azon a gyönyörű szép vidéken kezdtük meg mi ketten, apátok meg én, a közös barlang-tartást. Nagyon boldogok voltunk egy ideig, mert nem messze tőlünk volt egy termékeny völgy, tele kövér és jóízű emberekkel. Ti még nem láttatok egész embert, úgy-e bár?

- Nem bizony, csak egy-egy darabját láttuk - feleltek a sárkány-fiak. - Milyen lehet az ember, mikor egész?

- Biz az csunya jószág. Először is nincs pikkelye, csupasz, se szárnya, se karma...

- Jaj de csuf lehet! - szólt a kis Körmös, büszkén terítve szét zöld szárnyacskáit.

- Ugy van, folytatá Sárkányné asszonyom, - s a mi a legfurcsább: az ember, mikor megnő, a hátulsó lábán jár.

- Két lábon? Miért?

- Én bizony nem tudom. Ostoba szokás, annyi bizonyos. Kicsi korunkban ők is négy lábon járnak, mint minden okos állat, de az öregebbek addig ránczigálják, szoktatják, tanítgatják őket, mig utoljára szegénykék felágaskodnak a hátulsó lábaikra s azután úgy járnak mindig. Hiába, bolond állat az ember! Mikoriban az emberek ide kerűltek erre a földre, a melyen először a sárkányok lakoztak, eleinte ők is úgy éltek, mint más; tisztességesen meghuzták magokat a barlangokban, a szikla-odúkban. De aztán bolond fővel nekimentek a világnak, letördeltek, szakgattak, hasogattak belőle egy-egy darabot s magok csináltak magoknak barlangokat. Most meg már fákat vernek agyon, hasogatják szét s raknak belőle odút. No de nem mondom tovább, mert reggelig sem tudnám elsorolni az emberek együgyüségeit.

A mint mondtam, igen boldogan éltünk a mi kedves birtokunkon. Este kirándúltunk egy-egy kis sétára és gyakran sikerűlt fognunk egy-két szép, húsos, jóízű embert. Végre aztán elérkezett az az idő, mikor ez a bolondos ember-faj fellázadt ellenünk, a világ urai ellen. Vagyis éjszakának idején behuzódtak az odúikba s mi kénytelenek voltunk az egészségtelen, kellemetlen nappali verőfényben járni vadászatra, úgy hogy majdnem száraz-betegségbe estünk. Akkor is csak nagynehezen tudtunk fogni egy-egy ember-fiókát, sőt megesett, hogy egész hónapon át nem tudtam szert tenni többre, mint két hitvány porontyra. Képzeljétek, mit szenvedett szegény anyátok! Úgy lesoványodtam, hogy csakúgy csörögtek a pikkelyeim!

Sárkányné asszonyom végig nézett a fiatal hallgatóságon s látta, hogy a két legkisebbik keservesen sír, mert csakúgy potyogott szemökből a tüzes szikra. A gyöngéd anya jónak látta hát, hogy kissé vidámabb fordulatot adjon a meséjének.

- Nono, kedveseim, nem tartott az sokáig. Apátok fiatal, fürge, bátor és vitéz volt akkor. Egy reggel, lefekvés előtt így szólt hozzám:

«Hallod-e, Pikkelyina, ez így nem tarthat tovább. Segítek a dolgon.»

Kérdeztem tőle, hogy mi a szándéka, de ő fenyegetően csóválta a farkát és ravaszúl mosolygott rám, mialatt a körmét egy szikladarabon élesre fente. Másnap este, mikor fölkeltünk, elbucsuzott tőlem s azt mondta, hogy csak legyek nyugodt és ne féljek. Én sokáig néztem utána, a mint elrepűlt s mikor már se lángját, se füstjét nem láttam, visszatértem a barlangba s rágicsáltam az utolsó darab száraz csontot. Reggelre, épen a mint pitymallani kezdett, pompás vásárfiával jött haza. Ha jól emlékszem: «mészáros»-nak nevezte azt, a mit hozott, ámbár lehet, hogy «lovag» volt.

Az íze körülbelől egyforma mind a kettőnek. Mikor aztán behuzódtunk a barlangunk legsötétebb, legnyirkosabb, legdohosabb, legbarátságosabb zugába, apátok szerényen elbeszélte nekem vitézi tetteit.

/Forrás: vmek.oszk.hu/

Tamási Áron: Hűséges Mártonka

Éldegélt egyszer a mi kedves földünkön egy szegény asszony s neki egy Mártonka fia. Az egyik esztendőben a szokottnál is szebben kitavaszodott, s már odaérkeztek a napok, hogy a húsvéti nagy ünnep éppen közeledett.

- No, Mártonka fiam - mondta az asszony. - Ne búsulj egyet se, mer a holnapi napra három piros tojást festek neked, s viasszal meg is írom, édes aranyom.

A tojások meg is főttek egy háromlábú lábaskában, de már nem volt, aki megfesse őket, mert az asszony éppen meghalt. Szegény árva Mártonka, amikor ünnep reggelén a kicsi csizmáját húzta, bizony teli lett a könnyeivel mind a két csizmájának a szára. S mivel fázni is kezdett erősen, kiment a favágóra, s piros fanyelű bicskájával forgácsot hasogatott, hogy tüzet tegyen. Amikor látta, hogy a tűz mellett sem tud egyebet, csak fázni, elment ki a kicsi kertbe, s ott egy mosolygó almafa alatt leült, hátha a napfény jobban segítene rajta. Az almafa teli volt virágokkal, s mindegyik virágra egy mákszemnyi pirosság futtatva, mintha tündérszép arcája lett volna valahány. Körös-körül dongók és méhek fürdöttek a tavaszi jó illatban, csak egyedül Mártonka fürdött a bánat vizében.

Amint így üldögélt volna, egyszer valami hívogató hangot hallott, s hát a kicsi bárányka béget, aki az édesanyjától maradt reá. Megcsillant Mártonkának a szeme, s hamar a báránykát maga mellé vette az almafa alá. Egy ideig töltötték kettesben az időt, mert a bárányka nem unta meg szedegetni a sarjút, s a legényke sem unta meg a barátkozást, hanem estefelé az ölébe ültette, és így szólott hozzá:

- Most még éldegélnél, s nyáron által is jól, de aztán eljön az ősz! Azért jobb lesz, ha idejében megindulunk, és szerencsét próbálunk ketten. No hát mit gondolsz, bejárjuk-é mi ketten e széles világot?

- Beee! - mondta a bárányka.

- Akkor induljunk is! - folytatta Mártonka, s a kicsi baltáját a karjára akasztotta, s már mentek is: ki a faluból, reá az országútra s örökké csak nyugati irányba. A bárányka szaporán aprított utána, s emelgette ő is a csizmáit.

Amikor lebújt a nap, és sötét lett, akkor is csak mentek, mentek, s ha meg is botlottak valamibe, mégiscsak mentek.

Egyszer aztán elérkeztek valami nagy hegynek a lábához, de olyan magos volt az a hegy, hogy a csillagok mind a tetején ragyogtak. Mártonka tekergette a fejét, és úgy nézte a hegyet, ami nem akart kisebb lenni, sem félreállani az útból. Leült egy mohos kőre, a báránykát ismét az ölébe vette, s számadást csinált magával. Amikor látta, hogy hiába üldögél akármeddig, mert segedelem nem akar jőni sem az égből, sem a földről, akkor úgy határozott, hogy nekiindul a hegynek a maga erejéből.

- Beérjük-e a tetejét, édes báránykám? - kérdezte.

- Beee! - mondta a bárány.

No, ha így biztatta a bárány is, vette Mártonka a kicsi baltáját, s akkora helyet vágott a szikla oldalába, hogy a csizmája orrát oda bédughassa. Az első után kivágta a másodikat, s szakadatlanul csak vágta, vágta a sziklát, és tellegette feljebb és feljebb a lábát: s ment utána szorgalmasan a bárány is. Amikor aztán felérkezett a hegy tetejére, leült egy kicsit, s a báránykát ölébe vette, hogy pihenjen ő is. Aztán a nézését a messzeségbe vetette, hadd lám, nem mutatkoznék-e valami földön ülő cél. De bizony mutatkozott, mert a messze távolban egy óriási várost pillantott meg.

- Valami királyi város fog lenni! - vélekedett Mártonka, s mindjárt lefelé indult a hegy másik oldalán, ahol már fák is nőttek. Különös fák voltak, mindenféle színben virágosak, s a leveleik, ahogy fuvintotta azokat a szél, hát csilingeltek, mint az angyali muzsika.

Ahogy leérhettek bárányostul a földre, ismét mentek, mendegéltek: s örökké csak a nagy város felé, mint a lénia, olyan egyenesen. Kellemes szél lebbedezett, s a levegő csupa illat volt, hogy az ember szívta volna száz esztendeig is szívesen. Kétoldalt mind lapos térségek voltak, s azokon olyan széles füvek, mint az ember tenyere kétszer. S akkora virágok, hogy azoknak a sziromjai közé Mártonka bárányostul megbújhatott volna akárki elől, s az emberek is ahhoz mérve nagyok, mintha ezer esztendeig nőttek volna, a szakállukból hétöles lepedőt is lehetett volna szőni, s a bajuszuk akkora volt, hogy otthon csűrfödésre zsúpba kötötték volna!

Egyszóval merőben más világ volt, mint a nagy hegy túlsó oldalán. Sokat kellett emelgetni a kicsi csizmákat, amíg Mártonka beérkezett a városba, amely teli volt fényességgel és drága ragyogással. Nem is lett volna semmi baj, ha az emberek szívében is meglett volna ez a fényesség, de ott némaság és borulat volt mindegyikben.

- Hej, hova jöttem! - búsulta el magát a fiú, amikor már három napig járta a várost, és nem akart senki hederíteni reá. Nagy szomorúságában kiment egészen a város végére, ott leült az út partjára, és búnak eresztette a fejét. Amint így búsult volna, egyszer arrafelé jött egy szekér. Két óriás bivaly volt a szekér elé fogva, s aki hajtotta a bivalyokat, az egy kiéhezett, nagy, rongyos ember volt. A szekéren istentelen nagy kádak ültek, a kádak mind teli vízzel, s a víz hullámzott, mint a tenger.

- Miféle csodabogár vagy, hogy itt hányódol? - kérdezte az óriás.

Mártonka bevallotta, hogy miképpen áll a dolog, s hogy kenyeret szeretne magának s a bárányának keresni. Az óriás többet nem szólott, hanem a nyújtó végére felültette a legénykét, ki a karjaiban tartotta a bárányt. Vitte egy darabig, majd egy nagy kapun béfordította a szekeret, a fiút pedig két ujjával lekapta, s hát viszi! Elvitte egy akkora csizmadiaműhelybe, aminek sem a hosszát, sem a szélességét nem lehetett látni. Itt egy sereg óriás füstös ember csizmadiáskodott: a talpaknak való bőröket, mint egy-egy házfedelet, a nagy kádakba nyuvasztották, akkora kalapácsokat forgattak, hogy annak a foka alatt egy meglett szamár is elfért volna s így tovább.

Mártonka, amikor bétette ide a füstös óriás, egy csizma árnyékában meghúzódott, mint a hangya a fa tövében. De sokáig nem szemlélhette a műhelybirodalmat, mert az egyik mesterember hozzálépett, s azt mondta neki a magosból:

- No, öcsém, láss dologhoz!

A fiúnak megcsillant egyszeribe a szeme, hogy valamiben hasznos lehet ő is: a kicsi baltát kezébe penderítette tehát, a két karját az óriás felé nyújtotta, és így szólt:

- Nohát, akkor emelintsen fel oda a csizma talpára, s támogasson egy sereg szeget melléje, mert én úgy beléverem azokat, hogy ítéletnapig sem jőnek ki!

Az óriás feltette, és lenézőleg mosolygott, de bezzeg hamar csodálkozásra fogta a dolgot, mert Mártonka úgy veregette belé a nagy karókat a csizma talpába, mint a sebes szél.

Hamarosan készen is volt az első talpalással, s akkor a következőre tétette magát, s arról ismét a következőre.

Így telt az idő, békében és csizmadiamesterségben. Az óriások meg is szerették Mártonkát, s hacsak éppen lehetett, a legpuhább csizmát adták esténként neki, hogy bársonyostul abban töltse az éjszakát. Nem is történt sokáig semmi baj, hanem egyszer, amikor éppen bújt volna ki reggel a csizma szárából, hát az óriások mind olyan szomorúak, hogy alig bírják a fejüket.

- Tán valami rossz hír van? - kérdezte a fiú.

Az óriások elmondták erre, hogy bizony elég rossz a hír, mert ennek előtte hét esztendővel rájött vala a városra egy hétfejű sárkány, s elfoglalta a király aranymalmát. Attól fogva minden áldott nap egy katonát eszik reggelire, egyet ebédre s estére is egyet. De már elfogytak mind a katonák, s most következnek a lakosok, azok közül is elsősorban a csizmadiák!

- Ez alig sem tréfa! - felelte Mártonka, s délig gondolkozott, hogy vajon mit lehetne csinálni. Akkor levétette magát a csizma talpáról, megemelte a kalapját, és azt mondta, hogy adjon isten jót, mert vagy jön vissza még egyszer, vagy soha többet.

Elment egyenesen a királyi palotába, s ott az inassal úgy megszerettette magát, hogy az béeresztette a királyhoz. Vitte magával a báránykát is, hát amint belépett a fényes terembe, ott ül a király a bársonyszékben: a feje lógott lefelé, keservesen sírt, s a könnyeit mind a markába eresztette, a markából pedig töltögette belé egy nagy kádba.

- Áldja meg az isten! - köszönt jó hangosan a fiú, mire a király felkapta a fejét, és azt kérdezte, hogy mi kéne, ha volna.

- A sárkány elpusztítását vállalom - felelte Mártonka.

- Jól biztatod magadat - mondta a király, mire a fiú bizonygatni kezdte, hogy úgyis csak holtáig él az ember, s addig ő is élni fog, akár legyőzi a sárkányt, akár nem. Jól beszél, gondolta a király, s mindjárt egy inast adott Mártonka mellé, hogy vezesse el, s mutassa meg, hogy a sárkány felé melyik út vezet. El is indultak ketten, de az ajtóban eszébe jutott Mártonkának, hogy a bárányt a királyra bízza mégis: visszafordult hát, és megkérte nagyon szépen a királyt, hogy ügyeljen az ártatlan bárányra, s etesse is meg rendesen, amíg ő oda lesz.

- Azt a felit én eligazítom - mondta a király.

Így hát ismét elindultak, s mentek egy jó darabig. Akkor az inas megállott hirtelen, és azt mondta, hogy ő tovább még egy lépést sem teszen, mert a sárkány már nagyon közel van. Csakugyan közel is volt: irtó láng jött ki a szájából, s akkorákat fújt mind a hét fejével, hogy a fák recsegtek belé.

Egyéb sem kellett Mártonkának, csak hogy ezt meglássa: a kicsi baltát hamar az ujjasa alá csapta, s az inasnak nem szólott semmit, hanem megindult bátran a sárkány felé. Olyan kicsi volt, hogy a hétfejű szörnyeteg észre sem vette, csak amikor egészen az orra elé érkezett. De akkor vinnyant egyet, s hát, Mártonka már a szájában van!

- Ezt akartam! - mondta a sárkány szájában, és jól összehúzta magát, nehogy a lába beléakadjon a szörny állat fogába, s csakugyan le is siklott a torkán hiba nélkül.

Már egész regiment katonaság volt a sárkány hasában: egy részük kezdett is éppen emésztődni, s a többin is rothadófélben volt a ruha. No de lett mindjárt mozgolódás, s a nagy tolongásban mindenki nekiesett Mártonkának, hogy mi újság a külső világban, s ez él-é, hát az asszonyok hűségben vannak-é s így tovább. Hanem a fiú nem ért rá, hogy mindenkinek felelgessen: inkább elékapta a baltát, és vágni kezdte a sárkány oldalát, hogy kijárást csináljon magának és a raboknak. Úgy omlott a csont és a hús, hogy a katonák alig győzték félredobálni az útból: s lelkesedett mindenki, csak éppen a sárkány nem, mert az olyanokat rándult, hogy akik benne voltak, mind feldőltek, vagy legalább megtántorodtak. S egyszer csak kidugja Mártonka a fejét, és elkiáltotta magát:

- Látom a napot!

Ő maga kibújt legelöl, s a többi is mind utána szép sorjában, s hát a friss levegőn még azok is meggyógyultak, akik már bomlófélben voltak. Egy perc alatt nagy csődület támadt a város lakosaiból is, mindenki virágot szaggatott, és hajigálta Mártonkára, szólott a városi banda istenesen, s rikótzott mindenki, ahogy csak tudott.

Jólesett a fiúnak a nagy tiszteletadás, de a dáridóban sem felejtette el, hogy hamisak az emberek, ha a szükség úgy kívánja: ezért odament a legyőzött sárkányhoz, annak az egyik fogát kiverte a baltával, majd a vállára vetette a nagy sárkányfogat, és elindult a királyi palota felé. Már teli volt aggatva virágokkal a díszes kapu, a király pedig nem tudta száját összefogni az örömtől, hanem összevissza ölelte Mártonkát, s úgy kérdezte tőle:

- Mit kívánsz tőlem, édes vitéz fiam?

- Engemet könnyű lesz kifizetni - mondta a fiú -, mert csak emberségből tettem az egészet. Csizmatalpalással hét sustákot kerestem volna ez alatt az idő alatt, s ha ezt megadná, bizony jól fogna, mert szegény legényecske vagyok.

Amint ennyit kimondott volna, hát hirtelen meglátott egy gyönyörű leányocskát, aki huncutkozva nézte őt a király oldala mellől.

- Vagyis rosszul mondom - fordított hamar a beszéden -, mert nem kérek én hét sustákot, csupán csak egyet, ezt az egyet azonban leánykában kérem, s éppen ebben, aki felséged oldala mellett vagyon.

Odatekintett a király, majd még gyorsabban vissza, és így szólt:

- Ez az én leányom, barátocskám!

- No szerencse - felelte Mártonka -, mert akkor annál inkább nekem adhatja.

Beszélhetett azonban, mert a király nem akart egyetérteni vele. Kérjen inkább aranyat, mondta, vagy akár akkora gyémántot is, mint a feje, csak éppen ezt a leánykát ne, mert immár odaígérte egy királyfiúnak.

Amikor ezt az utolsót meghallotta Mártonka, rögtön elfutotta a hirtelen méreg, és a sárkányfogat a földre hajította.

- Nem kell semmi! - mondta. - Hol a bárányom?

A király leánya odaszólt akkor, hogy csak menjen utána, mert nála van a bárány. Mártonka ment is nagy haragosan, de bezzeg megváltozott a világ, amikor belépett a szép csecsebecse szobába, mert a leányocska egyszerre Mártonka nyakába borult. No de Mártonka is a nyakába neki, hogy a gyenge csemete lány csak sóhajtozott. Hanem az összeborulás mégsem zavarta meg az eszüket, mert arra egyeztek sietve, hogy a bárányka maradjon ott, s éjnek idején Mártonka jöjjön el érte, de ne csak a bárányt vigye el.

Így is lett, mert a fiú elpályázott bárány nélkül, de pontosan éjfélkor visszajött. Addig kerülte a nagy palotát, amíg az egyik ablak alatt meghallotta, hogy a bárányka béget. Hamar hosszú lajtorját rótt össze a kicsi baltával, az ablakhoz támasztotta, s az üvegen koppintott hármat. Akkor a király leánykája kinyitotta az ablakot, kiadta elsőbben a bárányt, s azután maga is kibújt, de a sietés miatt csak úgy köntösben.

Addig s addig bujkáltak a házak oldalában, amíg kiérkeztek a városból. Mártonka itt kézen fogta a leányocskát, s a másik oldalán a bárányka táncolt. Erősen boldog volt a nagy sárkányölő, hogy azt az egy sustákot mégis megkapta, s minden bohóságot elkövetett az úton, csak hogy minél többet nevessen a leány. Igaz, jól is mulatott hosszú ideig, de akkor fájlalni kezdte a lábát. Mártonka leültette, hogy orvosa is legyen, ahogy tud: harmattal megkenegette a fájós lábacskát, azután virágporral béhintette, majd odament a baltával a legközelebbi fához, hogy annak héját lefejtse, s abból topánkát csináljon. Hozzáütött a baltácskával a fához, s hát a fa megcsendült. Ismét hozzáütött, s ismét megcsendült.

- Itt valami lesz! - mondta a fiú, s hát amint ásott volna, egy aranyüst kerül elő a fa töviből, teli tetézve aranyakkal. Szólította a leányt, hogy nézze meg ő is, s a nagy nézésből nagy boldogság lett. Azért a topánkát mégis megcsinálta: majd a kinccsel és a báránnyal együtt ismét megindultak.

Amikor beérkeztek egy másik nagy városba, az első dolga az volt Mártonkának, hogy új ruhába s mind selyembe öltöztesse a leányt. Utána vásárolt a kincsből egy fényes kastélyt, s abban bérendezkedtek. A jómódban hamar telt az idő, de Mártonka mégis sokat tűnődött, és láthatólag emésztette magát valamiért.

- Téged mi bánt? - kérdezte egyszer a leány.

- Engem a honszeretet - felelte a fiú.

Másnap már nem bántotta a honszeretet, mert egyértelműleg felkerekedtek, és elindultak kelet felé.

Meg sem állottak addig, amíg Mártonka születési helyére nem érkeztek. Itt a ház még keményen állott, mert az öreg Márton jól egymásba rótta volt, s virágban díszlett a mosolygó almafa is, mintha csak az előbb ment volna el a fiú. Odamentek a fa alá, s amikor Mártonka elbeszélte ott a rég múlt dolgokat, és kifestette maguk elé a jövendőt, sírtak mind a ketten.

Reggel eszébe jutott Mártonkának, hogy a kicsi baltát, ami olyan jól és szerencsésen szolgálta őt, emlékül aranykarikába húzatja, de amint utánament volna, hát a fejszécskéből egy éjszaka aranypenna lett! Hamar ment a bárányhoz, s hát abból egy táltos csikó lett! Ma is megvan mind a kettő. Éppen tegnap beszélte az aranypenna, hogy a táltos csikó megrúgott egy ördögöt.

Mikes Lajos: A vasorrú bába grágakövei

 

Egy szép napon Sanyi manó, mikor kezében seprűjével vígan repült keresztül a réten, látta, hogy a vasorrú bába házának ajtaja tárva-nyitva van. Megállt hát, és bekukucskált az ajtón. Látta, hogy a vasorrú bába tüzet rakott konyhája sarkában, a kemencében. A tűz zúgott-búgott, szikrát és hamut okádott, és a szikra és a hamu mind a konyha padlójára hullt. És ez a szikra és hamu gyönyörűséges színű volt: és amikor lehullt a vasorrú bába konyhájának a kőpadlójára- egyik rakás a másik után -, nem aludt ki, és nem hunyt el, mint a rendes szikra és hamu, hanem csillogott-ragyogott, mintha drágakő lett volna.

Sanyi manó nem győzött bámulni, de a vasorrú bábát nem látta sehol sem. Lábujjhegyen besurrant hát a konyhába, a kemence közelébe, és rábámészkodott a csillogó-ragyogó hamura. Némelyik darab zsarátnok vörös volt, mint a tűz, más pedig kék, mint a láng, ismét más sárga, más pedig fehér. A kemence előtt a konyha padlója telides-teli volt csillogó-ragyogó drágakövekkel. És szakadatlanul újabb szikra meg hamu hullt ki a kemencéből a padlóra a többi mellé.

A vasorrú bábának semmi esetre sincs szüksége erre a sok hamura - gondolta Sanyi manó. Azután lehajolt, fölszedte a hamut, és teletömte vele a zsebét.

- A vasorrú bába észre sem fogja venni, hogy híja van a hamujának - szólt Sanyi manó, és elsietett.

Hazasietett, és miután megfőzte és megette az ebédjét, elmosogatta az edényt, és azután kirakta zsebéből a hamut az asztalra.

Hogy ragyogott! Sanyi manó soha életében nem látott még ilyen csillogást-ragyogást! Sorba rakta a hamudarabkákat, és éppen meg akarta számolni, mikor kopogtak az ajtaján, és belépett a bádogos.

A bádogosnak bádogkalapja volt, mint a két kezében egy-egy vödör kátrányt tartott. Mikor megpillantotta Sanyi manót, így szólt:

- Adj' isten, szomszéd. Adj kölcsön egy szál gyertyát.

- Ha van gyertya a pohárszékemben - szólt Sanyi manó -, szívesen kölcsönzök egy szálat.

Fölállt, bepillantott a pohárszékbe, és látta, hogy éppen egy szál gyertyája van még. Gondolkozott egy kicsit, azután kölcsönadta a bádogosnak az utolsó szál gyertyáját. A bádogos zsebre dugta a gyertyát, s menni akart, mikor észrevette - mert nagyon rövidlátó volt - az asztalon csillogó-ragyogó drágaköveket. Letette a két vödör kátrányt, és elmeresztette a szemét.

- Ilyen szépet még sohasem láttam - mondta álmélkodva.


Azután közelebb hajolt, és jobban megnézte a csillogó köveket.

- Sanyi barátom - kérdezte -, hol szerezted ezt a sok gyönyörűséges drágakövet?

Sanyi manó erre elnevette magát.

- Pompás tréfa az egész - szólt Sanyi manó. - Akár hiszed, akár nem, ez a sok drágakő nem más, mint hamu.

- No, ez képtelenség - szólt a bádogos.

- Márpedig így van, ha mondom - válaszolt Sanyi manó. - Ha ilyen hamut akarsz szerezni, gyújts be egy kemencébe úgy, hogy zúgjon-búgjon benne a tűz, és akkor okádni fogja magából az ilyen hamut. Jól tudom, hogy így van, mert láttam a tulajdon két szememmel.

- Furcsa história - szólt a bádogos -, de ha te mondod, elhiszem.

- El is hiheted - szólt Sanyi manó, és megajándékozta a bádogost egy drágakővel.

- Hiszen egy darab hamu csak - szólt Sanyi manó.

A bádogos elment, Sanyi manó pedig elkezdte takarítani a konyháját. Mikor elkészült, az jutott eszébe, hogy jó volna megmosni a vasorrú bába hamuját. Akkor majd még szebben fog. csillogni-ragyogni - gondolta magában.

Berakta hát egy tálba a köveket, és leöntötte egy korsó tiszta vízzel. De mi történt? Amint a víz ellepte a köveket, a kövek mind elolvadtak és eltűntek!

Sanyi manó szörnyen elszomorodott. Felfordította a tálat, és meresztgette a szemét. Azután beledugta az ujjait, és körültapogatta. De nyoma sem volt sehol a vasorrú bába hamujának.

- Soha életemben nem ért ilyen szörnyűség! - sopánkodott a szegény Sanyi manó. Végigtapogatta az asztalt, a padlót, az egész házat, de a vasorrú bába hamujának nyoma veszett.

Leült hát Sanyi manó a tűz mellé, és sírt-rítt, mert tudta, hogy a vasorrú bába most már otthon van, és hogy soha többé nem csenhet el egy szemernyit se a csillogó-ragyogó hamujából.

Miután jól kisírta magát, egyszerre csak eszébe jutott neki, hogy a bádogosnak adott a hamuból ajándékba. Elszaladt hát a fészerhez, ahol a bádogos lakott. A bádogos éppen a bádogkalapját foltozgatta, mert a kalap lyukas volt. Amikor megpillantotta Sanyi manót, így szólt:

- Vigyázz, meg ne zavarj a munkámban, mert ez komoly dolog!

De Sanyi manó nem törődött a figyelmeztetéssel.

- Jaj, szomszéd - sopánkodott -, oda van az egész gyönyörűséges hamum! Eljöttem hát hozzád, hogy add vissza azt a darab hamut, amit kölcsönadtam neked, mert tovább nem nélkülözhetem.

- Sanyi barátom - szólt a bádogos -, a fájdalmad feledékennyé tett. Mert te egy szál gyertyát adtál kölcsön nekem, a hamut pedig ajándékba adtad.

- No de ilyet! - kiáltott Sanyi manó dühösen. - Micsoda ostoba beszéd ez? Az egész világ tudja, hogy egy szál gyertyát adtam ajándékba neked, a hamudarabot pedig kölcsönadtam.

A bádogos erre elnevette magát, és nevetett, úgy nevetett, mintha sohasem akarta volna abbahagyni.

- Ejnye, szomszéd - szólt végül -, akkor nagyon rossz üzletet csináltál! Mert a gyertyádért visszaadhattam volna neked egy másik szál gyertyát, ellenben azt a csodálatos követ soha többé nem adhatom vissza. Hallgass csak végig! Mikor hazafelé ballagtam a réten, megeredt az eső. Megálltam hát egy bokor tövében, és belenyúltam a zsebembe, hogy lássam, megvan-e még a hamum, amit tőled kaptam, de alig értem a hamuhoz a nedves kezemmel, a hamu elolvadt, és egy csepp esővé vált.

Sanyi manó, mikor ezt hallotta, nagyon elszomorodott.

- Jaj, jaj - sopánkodott. - Most már egy szemernyi hamum sincsen!

De a bádogos tovább folytatta a munkáját, és így szólt:

- Ne felejtsd el, szomszéd, hogy ha ilyen hamut akarsz, csak nagy tüzet kell raknod a kemencébe, hogy zúgjon-búgjon benne a tűz. Tudod, hogy ezt kell tenned, mert láttad a tulajdon két szemeddel.

Sanyi manó erre a beszédre egy szót sem felelt, mert megint nagy haragra lobbant: és sebbel-lobbal hazaröpült.

Lefeküdt, és aludt az egész hosszú éjszakán, de mikor reggel felébredt, megint csak a vasorrú bába hamujára gondolt, és így szólt magában: "Elmegyek és megnézem, szerezhetnék-e még egy kis hamut."

Kiment a konyhájába, hogy előbb elkészítse a reggelijét, és nagy csodálkozására azt látta, hogy a konyhában be volt már gyújtva, és a tűz úgy zúgott-búgott a kályhában, mintha kemencébe raktak volna tüzet.

- Szent isten! - kiáltotta Sanyi manó. - Ugyan ki rakhatott tüzet a kályhámban? Ekkora tűzre nincs is szükségem, hogy megfőzzem a reggelimet!

Azután körülnézett a konyhában, és mit látott? Azt látta, hogy a kémény padkáján egy barna kis emberke ül, akinek fehér a szakálla, és piros a sipkája, és aki hátratámaszkodva, nyitott szájjal horkol.

- Hát te ki vagy?! - kiáltott Sanyi manó torkaszakadtából. - Hej, szomszéd, ébredj! - és megcsippentette a kis ember orrát, és meghúzta a szakállát.

De a kis emberke csak félig nyitotta ki a szemét, és nagyon álmosan így szólt:

- Rakj szenet a tűzre, sok szenet, mert fázom.

Aztán megint elaludt. Sanyi manó borzasztó haragra lobbant.

- Hej, szomszéd - kiáltott rá a kis emberkére -, ideje, hogy fölébredj, és elhordd magad a konyhámból! Hiszen elhasználtad már úgyszólván minden szenemet a ládámból!

És vállon ragadta a kis emberkét, és alaposan megrázta.

De a kis emberke csak félig nyitotta ki a szemét, és álmosan így szólt:

- Akkor keríts hát máshonnan szenet, ennyi az egész.

És megint elaludt.

Sanyi manó majd kiugrott bőréből haragjában, de nem tudta, hogyan szabaduljon meg a kis emberkétől: megfőzte hát a reggeli levesét, és átöntötte egy tálba. És mikor már megehette volna a levest, a kis emberke fölébredt.

- Ezt már szeretem - szólt -, kész a reggelim!

És felkapta a tálat, és kiitta belőle a levest, úgyhogy szegény Sanyi manónak egy csepp levese sem maradt reggelire. Sanyi manó erre sírva fakadt.

- Szeretném tudni, mi a bűnöm - szólt keservesen -, hogy ilyen szörnyű, barna kis emberke szabadul be a konyhámba, aki eltüzeli a szenemet, megeszi a levesemet, és alszik és hortyog egész nap a kéményem padkáján!

- Erre a kérdésre könnyű megfelelni - szólt a barna kis emberke, miközben letette a leveses tálat az asztalra. - Ide figyelj, Sanyi barátom, és tudd meg, hogy én hamutörpe vagyok. Ha azt akarod, hogy egy hamutörpe éljen a házadban, rakd tele a zsebedet a vasorrú bába hamujával, és vidd haza, és otthon öntsd le vízzel a hamut. Mert amely percben víz éri a vasorrú bába hamuját, a hamu elolvad, és azon nyomban fölébred álmából egy hamutörpe.

Sanyi manó erre a beszédre keservesen sírva fakadt, és nagy, kerek könnyei végigcsordultak mind a két arcocskáján.

- Szörnyűség! - sopánkodott. - Én bizony sose akartam, hogy egy hamutörpe éljen a házamban!

- Dehogynem akartad - szólt a hamutörpe -, hiszen máskülönben nem loptad volna el a vasorrú bába hamuját, és nem öntötted volna le vízzel. De a tűz már-már kialszik, és én fázom, keríts hát gyorsan szenet valahonnan!

- A szén elfogyott - szólt Sanyi manó -, csak egy darabka van még belőle.

- Eredj hát, és vásárolj szenet - szólt a hamutörpe -, mert tudd meg, kedves Sanyi barátom, hogy a hamutörpének naphosszat kályha mellett kell ülnie, és melegednie kell. Mert ha megfázik, elolvad: és ha elolvad, akkor elkezd szétterjedni, és elborít mindent, és amihez hozzáér, az rögtön hamuvá válik!

- Ez több a soknál! - kiáltott Sanyi manó, és keservesen zokogni kezdett.

De a hamutörpe dideregni kezdett, és amint hamvadozott a tűz, a hamutörpe egyre jobban didergett, és egyre közelebb húzódott a tűzhöz. És nemsokára így szólt:

- Mindjárt elkezdek olvadni!

Sanyi manó erre megijedt, és hamar rádobta a tűzre az utolsó darab szenét is. Azután rohant a szeneshez, és szenet vásárolt. A szenes kunyhója jó messze volt, és a szén jó nehéz volt, úgyhogy Sanyi manó jó későn érkezett haza, bár nagyon iparkodott hazafelé.

A hamutörpe ébren volt, és nagyon haragudott.

- Gyere csak, Sanyi barátom - kiáltott rá -, sokáig elmaradtál, és én már nagyon éhes vagyok! Eltüzeltem időközben a fapadodat is, mert különben a tűz kialudt volna, én pedig elolvadtam volna.

- Szent isten! - kiáltott Sanyi manó. - Csak nem tüzelted el a gyönyörű szép fapadomat igazán?

És kicsordultak a könnyei, és lepotyogtak arcáról a konyha kőpadlójára.

- De bizony eltüzeltem - szólt a hamutörpe -, de ez semmiség ahhoz képest, kedves Sanyi barátom, amit akkor csinálok, ha nem adsz bőven ennivalót, és nem csinálsz jó meleg tüzet nekem!

És bólingatott a fejével, és rázogatta a szakállát, és közelebb húzódott a tűzhöz.

- Jaj, jaj! - kiáltott Sanyi manó. - Miért is gabalyodtam össze a vasorrú bábával! Ó, bár soha ne álltam volna meg az ajtajában! Nem teszem soha többé!

- Ez mind nagyon szép - szólt a hamutörpe -, de most ebédelni akarok! És ne felejtsd el, hogy sok ennivaló legyen, mert énnekem addig kell ennem, míg torkig nem telek!

Sanyi manó erre megfőzte hát az ebédet, és hamutörpe hozzálátott: evett, evett, és amikorra annyit evett, hogy torkig telt, egy falat nem sok, annyi sem maradt az ebédből Sanyi manó számára.

De a hamutörpe ezzel egy cseppet sem törődött, hanem nyomban elaludt, s hortyogni kezdett. És hortyogott egészen a vacsora idejéig, amikor megint fölébredt.

- Ejnye, Sanyi barátom - szólt, hát nincs még készen a vacsorám? Siess, és gyújts gyertyát, mert olyan sötét van, hogy semmit sem látok!

Sanyi manónak eszébe jutott, hogy a gyertya a tartóban tövig égett már: odaszaladt hát a pohárszékhez egy szál gyertyáért, de jaj, a pohárszékben nem volt gyertya, mert az utolsó szál gyertyáját odaadta a bádogosnak. Így szólt hát:

- Elszaladok a bádogoshoz egy szál gyertyáért.

- Nem, nem - szólt a hamutörpe -, előbb főzd meg a vacsorámat, mert éhes vagyok, és nem várhatok addig, amíg visszaérsz!

Sanyi manó erre fogta az üstöt, és megtöltötte vízzel. Aztán rá akarta tenni a tűzre, de a sötétben megbotlott, és az üst ráfordult a tűzre Sanyi manó kezéből. És a víz elborította a tüzet, és a tűz elkezdett sustorogni, és sustorgott-sistergett egy darabig, azután kialudt.

- Szent isten! - kiáltott a hamutörpe. - Szörnyűség! Végem van!

Mert ha a hamutörpe a sötétben olvad el, éppen akkor van vége, mikor a tűz kialszik, és úgy van vége, hogy nem árthat senkinek a világon.

- Szí! Szí! - kiáltott a hamutörpe, és végigröpült a konyhaasztal fölött szikra alakjában, de mielőtt lejutott volna a földre, túl az asztalon elenyészett.

De Sanyi manó mindezt csak jóval később tudta meg, mert amikor az üstöt belefordította a tűzbe, elszaladt hazulról, és szaladt, ahogy csak tudott a bádogoshoz, hogy egy szál gyertyát kérjen tőle.

Balázs Béla: Mosolygó Tündér Ilona meséje

 

Egyszer Guidobaldo gróf, mikor egyedül vadászott volna, kitévedt az erdőből a Duna partjához. Hanem ott az ő hódas fekete lova csak meghorkant és megállott. Annak a lónak neve Aldazar volt, és Guidobaldo a szaracénoktól hódította karddal.

- Itten vársz rám, Aldazar - mondotta neki Guidobaldo.

Aztán leugrott, és tölgyfa gerelyét jobb kezébe szorítván előrelopódzkodott. Hanem amint kiért a sűrűből, meglátta a kék Duna vizét és egy szépséges fehér leányt, amint fürdött.

Ezt nem anya szülte - gondolta magában Guidobaldo -, merthogy ilyen szépet még nem látott. És amint körültekintett, meg is pillantotta a fehér hattyúruhát a parton. Guidobaldo odaugrott és rálépett. A lány is akkor észrevette, és kiáltva igyekezett a partra.

- Add vissza a hattyúruhámat! - mondotta kérve.

- Nem adom vissza - mondta Guidobaldo. - Mondd meg a nevedet, szépséges tündérlány, mert most már az enyém leszel.

- Tündér Ilona az én nevem - felelte a lány.

Akkor Guidobaldo ölbe kapta és vitte. Hanem Tündér Ilona nem jajgatott, és nem sírt, de csendesen nézett a lovag szemébe, és mosolygott vala. Guidobaldo nézte, hogy Tündér Ilona mosolyog, és azt gondolta, elolvadt az ő melle a páncél alatt, mintha csak forró bor volna vaskehelyben.

- Hej, Aldazar - kiáltott Guidobaldo , nem vittünk még ilyen szép zsákmányt! Hát téged milyen téli csoda vert, hogy fehér lettél, míg odajártam?

Aldazar visszanyerített, és megrázta sörényét, fehér felhőt vervén vadalmavirágból, mely behullatta, hogy a fiatal ágakat tépdeste. Mert virágzó tavasz volt éppen akkor.

Hát fölültek. Guidobaldo gerelyre tűzte a hattyúruhát, és Aldazar még egy nagy virágos ágat tépett magának az útra.

Mikor meglátta őket az őr a toronyablakból, azt mondta:

- Fekete lovon ment el Guidobaldo gróf, fekete páncélban és fekete tekintettel. Íme fehér lovon tér meg, fehér lobogóval, és páncélját is fehérség övezi. Mire véljem?

Mikor Guidobaldo belovagolt a vára udvarára, azt mondta a toronyőrnek:

- Most már ereszd le a csapóhidat, toronyőr, és a kapu is maradjon tárva. Békesség legyen most már a környéknek és minden urasoknak.

Hát boldogságban, szerelemben éltek, éldegéltek Guidobaldo gróf és Tündér Ilona. De attól fogva boldogabb is volt mindenki a várban. Guidobaldo édesanyja elfelejtette, hogy öreg és beteg. Guidobaldo két árvája elfelejtette, hogy meghalt édesanyjuk, és minden szolga elfelejtette az ő szolgaságát, mert mosolyogva járt közöttük Tündér Ilona, és mindenek meleg örömet éreztek szívükben, merthogy úrnőjüktől is távol maradt a bánat. Hanem ez azért volt, mert a tündérek nem tudnak sírni.

Történt azonban, hogy Guidobaldo anyja meghalt. Nagy lett a szomorúság, mert mindenki is az öregasszonyt nagyon szerette. Nagy siránkozás közben tették sírba. De mikor a gödör körül állnának, egyszer csak azt mondja haraggal Guidobaldo első kapitánya:

- Mégis nincsen szíve Tündér Ilonának, hogy most is mosolyog.

Azt felelte akkor Guidobaldo gróf:

- Fogjátok meg a kapitányt, és vessétek a legmélyebb tömlöcbe. Mitévő lennék én, ha még ő is sírna, az egyetlen fényesség is elromlana? Ó, százszor áldott az ő sebezhetetlen tündérszíve.

Hanem a várnép fele nem szerette többé mosolygó Tündér Ilonát. De Guidobaldo gróf még százszor jobban szerette, és még nagyobb szerelemben éltek, éldegéltek attól fogva.

Történt azonban, hogy betegség ütött ki, és Guidobaldo két árvája egy éjszaka meghalt mind a kettő. Hát a sírás-rívás majd föl vetette a várat. A gróf is Tündér Ilona térdére fektette a fejét, hangosan zokogván, és önnön húsát tépte kínjában.

Hanem mikor a gödör körül állnának, egyszer csak azt mondja haraggal Guidobaldo második kapitánya:

- Itt temetjük a két édes árvát. Velük játszadozott mindig Tündér Ilona. Térdén ébresztgette, keblén altatgatta. Értük az ő ura önnön húsát megtépte kínjában. Mégis gonosz a szíve Tündér Ilonának, hogy most is mosolyog.

Akkor kardot rántott Guidobaldo gróf, és a második kapitányt ott levágta. Mindenki haraggal fordult el, de a gróf magához ölelte Tündér Ilonát, és sírván mondta:

- Mosolyogj, mosolyogj, egyetlen sugaram, mert megszakad a szívem, ha te is elborulsz!

Attól fogva mindenki gyűlölte már Tündér Ilonát, de Guidobaldo még százszorta jobban szerette, és még százszor nagyobb szerelemben éltek, éldegéltek attól fogva.

Történt azonban, hogy egy szerelmes éjszakán azt mondta Guidobaldo Tündér Ilonának:

- Ó, én mosolygó szerelmem. Ha te elhagynál, halálra válnék.

Aztán elgondolkodott, és később azt kérdezte:

- Vajon mosolyognál-e, ha én téged elhagynálak?

- Nem tudok sírni, Guidobaldo - felelte Tündér Ilona.

Erre Guidobaldo az ajkába harapott, aztán leszállt a nyoszolyáról, és búcsú nélkül kiment Tündér Ilona szobájából. Hanem másnap reggel az ajtónál kopogott. Csak halkan kopogott, és halkan nyitott be, és szíve tele volt szégyennel és aggodalommal, hogy Tündér Ilonát nagyon megbántotta. De Tündér Ilona kitárta két liliomkarját, és még sokkalta ragyogóbban mosolygott rá, mint azelőtt. Mikor is ezt a gróf meglátta, hogy sokkalta ragyogóbban mosolyog rá, mint azelőtt, egy szót sem szólt, hanem sarkon fordult, és kiment a szobából. Hanem estére kelve fölparancsolta a második kapitány maradott özvegyét. Hangosan mulatott vele, hogy hallassék Tündér Ilona szobájában, és magához vette éjszakára. Hanem reggelre kelve szöges korbáccsal verte ki a palotából a második kapitány maradott özvegyét. Aztán Tündér Ilona ajtajához ment, és sokáig állt ott, és kopogni nem mert rajta. Hanem Tündér Ilona elébe jött, és kinyitotta az ajtót. Kinyitotta az ajtót, kitárta liliomkarját, és még sokkalta ragyogóbban mosolyog rá, mint azelőtt, az öklére csavarta Tündér Ilona aranyhaját, és őt lerántotta a földre.

- Csak nem sírsz? Nem sírsz? Mégse sírsz? Akarom, fájjon! Akarom, jajgass! Sírj hát, sírj! - és ütötte, rúgta Tündér Ilonát, hogy habtestéből kiserkedt a vér.

De tündér Ilona csak egyre halványodott, ragyogó kék szeme elfakult, de egy csepp nem sok, annyi könny se hullott belőle.

- Nem tudok sírni, Guidobaldo - mondotta csendesen.

Akkor gróf Guidobaldo letépte róla a ruhát, és hajánál fogvást kivonszolván a palotából, régi hattyúruháját utána dobta.

Tündér Ilona pedig elvánszorgott az istállóba, ahol Aldazar volt bekötve, és véres, sebes testét befektette az ő jászolába. A hódas fekete paripa hízelegve és szomorúan nyihogott rá, és véres sebeit puha nyelvével nyaldosta, hogy estig be is hegedtek. Akkor kikelt a jászolból.

Másnap reggel Guidobaldo kilépne a palotából, hát a küszöbön fekszik Tündér Ilona, fehér hattyúruhája a feje alatt, úgy alszik. Akkor gróf Guidobaldo arcát elöntötte a meleg könny. Csak nézte Tündér Ilonát, hogy alszik, és szólni nem mert, mozdulni se. Hát fölébredt Tündér Ilona, és fölnézett a grófra. Még kék szeme is halvány volt, de vértelen ajkán szép, édes mosoly ragyogott Guidobaldo felé. Akkor a gróf Guidobaldo lerúgta a küszöbről.

- Menj el a váramtól, mert boszorkányfaj vagy, és nem tudlak megölni!

És gróf Guidobaldo ráuszította a kutyáit. Hanem az ebek behúzták farkukat, és hason csúsztak Tündér Ilonához. Akkor a gróf ráuszította szolgáit, és azok kiűzték a mezőre, mert mindenki gyűlölte már Tündér Ilonát.

Gróf Guidobaldo kiállt a toronyba, és onnan nézte, hogy Tündér Ilona hattyú képében a levegőbe emelkedik. A levegőbe emelkedett, de nem szállt el, hanem a vár fölött kerengett lassú röpüléssel. Akkor Guidobaldo fogta az íját, és minden erejével a hattyúra lőtt. De a nyíl nem vitt odáig, hanem ragyogó ívben hajolt el alatta.

Akkor a hattyú hirtelen lecsapott elébe a nyílnak, és mellel fogadta. Aztán lassan a hattyú felemelkedett, és nyugatnak szállt. Nyugatnak szállt, mellében a nyíllal, és dalolni kezdett. Hanem a világ minden könnye csak esővíz, annyi szomorúság volt abban az énekben.

Akkor Guidobaldo gróf azt mondta a toronyőrnek:

- Most már csukd be a láncos kapukat, toronyőr, és húzd fel a csapóhidat.

Zelk Zoltán: A virágok álma

A Nap még javában aludt az ég túlsó felén, de a Hold már bizony elálmosodott a hosszú virrasztástól, a csillagok is bóbiskoltak az égen, könnyű hát kitalálni, hogy hajnal volt, annak is nem a vége, hanem a kezdete. Ebben a hajnal eleji időben mentem ki a kertbe, hogy megnézzem, mit csinálnak ilyenkor a legkedvesebb barátaim, a fák, a virágok és a füvek?

Kettőt se léptem, amikor olyat láttam, hogy el sem hittem az első pillanatban, de amikor mégis észrevettem, hogy igaz, amit látok, még a lélegzetemet is visszafojtottam, és úgy figyeltem, ami a kertben történik.

Egy ribizlibokor sétált előttem, de nem egyedül, hanem a kert legkisebb almafájával, átölelték egymást ágkarjaikkal, és így, sétálva beszélgettek. Szemben velük, ahol nappal a diófa áll, egy pipacs aludt, a diófa pedig a kert túlsó végében, hagymák, dinnyék, mákvirágok között. A cseresnyefa se volt a helyén, ott guggolt a krumplibokrok között, és azon igyekezett, hogy susogni tanítsa a krumplibokrok leveleit.

Csak álltam és figyeltem ezt a csodát, szerencsére se a fák, se a krumplibokrok, se a többi növények nem vettek észre, ezért aztán azt is láthattam, amikor mind összegyűlt a kert közepére, és azt is hallhattam, amit elmondtak egymásnak. Először a diófa kezdett beszélni.

- Ide figyeljetek - mondta a diófa -, elmondom nektek, hogy mit álmodtam az éjjel. Azt álmodtam, hogy a világ valamennyi szakácsa összegyűlt egy olyan nagy konyhában, amelyik milliószor akkora, mint ez a kert, és három álló évig egyebet sem csináltak, csak mákosrétest sütöttek. Amikor aztán megsült a mákosrétes, egy akkora tányéra tették, amelyik ezerszer olyan nagy, mint ez a kert, és így szóltak hozzám:

- Kóstold meg, mit sütöttünk neked. Kóstold meg, és ha ízlik, minden nap sütünk neked mákosrétest...

- Szép álom - mondogatták a többi fák, csak a máknak nem tetszett, mérgesen megcsörgette gubóját, és azt mondta csúfolódva, hogy ő bizony nem hisz ebből az egészből egyetlen szót sem, úgy igaz, amit a diófa mond, hogy őneki dióstortát hoztak aranytálcán...

De a többiek rá se hederítettek a mákra, tudták, hogy milyen irigy természetű, végül is csendre intették, és az almafa kezdett beszélni:

- Én az égben sétáltam álmomban, ott találkoztam egy kis bárányfelhővel. Alighogy meglátott, rögtön megkérdezte: "Jó, hogy jössz, te talán tudsz valamit az édesanyámról, a záporról, három napja, hogy eltűnt az égről, azóta nem láttam." Én pedig elmondtam a kis bárányfelhőnek, hogy éppen tegnap járt nálunk az édesanyja, a hogy annyira örültünk neki, mert már nagyon szomjasak voltunk...

Ez az álom még a máknak is tetszett, még ő se szólt közbe, és azt is csendesen meghallgatta, hogy a pipacs mit álmodott. De nem csoda, ha csendben hallgatta, mert akármilyen szép volt  a diófa álma, és akármilyen szépet álmodott az almafa, olyan szépet, mint a pipacs, nem álmodott egyikük sem. A pipacs ezt az álmot mesélte:

- Én azt álmodtam, hogy lepkévé változtam! De nemcsak én, hanem a világ valamennyi pipacsa, ezer és ezer millió, és millió, valamennyien felszállottunk a kertekből, a búzaföldekről, de még az árok széléről is, és annyian voltunk, hogy egészen eltakartuk az eget! Nagy, piros pipacsfelhők röpködtek az égen, s amikor elfáradtunk, akárcsak a lepkék, rászállottunk a fák ágaira...

- Jaj de szép lehetett! Jaj de gyönyörű lehetett! - kiáltozták a kert lakói valamennyien. Bár ne kiáltoztak volna. Mert addig-addig mondogatták, hogy milyen szép álom, milyen gyönyörű álom, amíg egyszerre felhangzott egy kakaskiáltás:

- Kukurikú! Felébredt a nap! Mindjárt itt lesz a fejünk fölött!

A kakasszóra aztán elhallgatott a pipacs, elhallgattak a többiek is, ahányan voltak, annyifelé szaladtak, s mire a kakas másodikat kiáltott, már vége volt a hajnali álommondásnak. A kert fái és növényei úgy álltak a helyükön, mintha sose mozdultak volna el onnan. Ezért aztán sose tudtam meg, mi volt a pipacs álmának a vége, s hogy mit álmodtak a többiek, a krumplibokrok, a ribizlik, a mák, a dinnye és a fűszálak, mert lehet, hogy a fűszálak is álmodni szoktak.

Zelk Zoltán: Az elköltözött kert (Japán mese nyomán)

Taka-hima szegény öregember volt, s nem volt neki senkije a világon. Kint élt az erdőben, egy maga építette viskóban, s a fákkal, a madarakkal s a szelekkel barátkozott. Nem volt olyan ága az erdő fáinak, nem volt olyan szellőfuvallat, amit Taka-hima ne ismert volna. S azok is jól ismerték a szegény öreget, az ágak simogatva arcára hajoltak, s a szellők letörölték izzadó homlokát.

Így éldegélt az öreg az ember nem látta vidéken, hosszú-hosszú évek óta, senki sem zavarta, de egyik reggelen különös lármára ébredt. A fák zúgtak, a szelek kiáltoztak, a madarak jajveszékeltek. Favágók jöttek az erdőbe, hogy kivágják az erdőt, elpusztítsák az erdőt.

- Taka-hima - sírták a fák -, segíts rajtunk!

De Taka-hima nem segíthetett. Mit sem tehetett ő az erős férfikarok, a villogó fejszék ellen. Csak állt szomorúan, kedves fái között, de ekkor hirtelen egy szellő toppant az erdő közepébe, majd újból fölszállt, s a fák fölött keringett. S mikor újból útnak indult, a fák, a fűszálak és Taka-hima is szellővé változtak, s repültek a kis szellőcske után. Az pedig vezette őket hegyek, tengerek, országok fölött, s addig repültek, míg az Ezüst folyó fölé nem értek. Ott aztán leszálltak, a szellősereg újból erdővé változott, s boldogan ringott, susogott az Ezüst folyó partján.

Mert arra nem járnak emberek, az Ezüst folyón csak a szél és a madarak tudnak átkelni, s azóta is békében él az erdő és Taka-hima, a fák, a madarak és a szellők barátja. Új viskót épített magának az erdő közepén, s ha megmentőjük, a kis szellő néha meglátogatja, nevetve mesél a favágókról, akik még most is egy helyben állnak, és várják, hogy a szellősereggé vált erdő visszaröpüljön.

Werner Heiduczek: Anna és a kis csillag

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Annának hívtak. És volt egyszer egy kis csillag is, akinek még nem volt neve. Esténként, lefekvéskor mindig benézett a kislány ablakán. És a kislány azt mondta neki: "Jó éjszakát, kis csillag!" És a csillag ilyenkor rákacsintott. Egyszer azonban, mikor már mindenki aludt, Anna arra ébredt, hogy a csillag ott ül az ágyán.

- Mit keresel itt, kis csillag? - kérdezte.

- Ó! - mondta a kis csillag. - Túlságosan kihajoltam az ablakomon, hogy lássalak, és kiestem, egyenest ide pottyantam, a szobádba.

- Jaj de jó! - mondta a kislány. - Most már örökre nálam maradsz.

És meg akarta fogni a kis csillagot, hogy bedugja a takarója alá, mert rettenetesen vacogott szegény.

- Nem, nem! - kiáltotta a kicsi csillag -, még ma éjjel vissza kell jussak az égre, mert ha virradatkor még mindig itt vagyok, megvakulok.

Nagyon elszomorodott erre a kislány, de a helyzeten ez sem változtatott. A kis csillag kiült az ablakpárkányra, és igyekezett felugrani onnan, fel a magasba, hogy visszakerüljön ismét a sötét égboltra. De akárhogy igyekezett is, hiába szedte össze minden erejét, mindig visszapottyant az ablakpárkányra. És a végén úgy elfáradt, és annyira legyengült, hogy már csak ott kuporgott és sírt.

- Ne sírj, kis csillag! - kiáltotta Anna, és kiugrott az ágyból. Megfogta a kis csillag kezét. - Majd én feldoblak - mondta.  - Ide süss!

És feldobta, ahogy csak bírta.

- Most aztán repülsz - kiáltotta. - Vissza ne ess, kicsi csillag!

De már ott is ült szegényke az ablakpárkányon.

- Próbáljuk meg még egyszer - mondta Anna.

- Jó, még egyszer - ismételte a kis csillag.

És másodszor is megpróbálta a kislány, aztán harmadszor és negyedszer is, míg kimerülten az ágyra nem rogyott. A kis csillag egészen belesápadt a sírásba, úgy potyogtak a könnyei.

- Gondolkodjunk csak! - mondta Anna.

És gondolkozott:

- Megvan! - kiáltott föl végül. - Fussunk a cinegéhez! - Hóna alá kapta a kis csillagot, és futott vele a kertbe, a cinegéhez.

- Cinege! - kiáltotta.

- Mért ébresztesz fel ilyen korán, Anna? - kérdezte a cinege.

- Nézd csak, itt van ez a kis csillag - felelte Anna. - Túlságosan kihajolt az ablakán, hogy lásson engem, és kipottyant, épp az én szobámba esett. Virradatig okvetlenül vissza kell jutnia az égre, különben megvakul. Röpülj fel vele!

- Nem lehet - mondta a cinege. - Ahhoz én túl gyenge vagyok. Menj a mezőre a pacsirtához.

És Anna a hóna alá dugta a csillagot, és futott vele a mezőre a pacsirtához.

- Pacsirta! - kiáltotta.

- Mért ébresztesz fel ilyenkor, Anna? - kérdezte a pacsirta.

- Nézd csak, itt van ez a kis csillag - mondta Anna. - Túlságosan kihajolt az ablakán, hogy lásson engem, és kipottyant, beesett pontosan az én szobámba. És okvetlenül vissza kell jutnia az égre virradatig, különben megvakul. Röpülj fel vele!

- Nem bírok - mondta a pacsirta. - Ahhoz én túl gyenge vagyok. Menj a sziklára a sashoz.

És Anna hóna alá dugta a kis csillagot, és futott vele a sziklára, a sashoz.

- Sas! - kiáltotta.

- Mért ébresztesz fel ilyenkor, Anna? - kérdezte a sas.

- Nézd csak, itt van ez a kis csillag - felelte Anna. - Túlságosan kihajolt az ablakán, hogy lásson engem, és kipottyant, beesett pontosan az én szobámba. És okvetlenül vissza kell jutnia az égre virradatig, mert különben megvakul. Repülj föl vele!

- Nem bírok - mondta a sas. - Ahhoz én túl gyenge vagyok. Menj a városba, a pilótához.

- Fáradt vagyok - szólt Anna a kis csillaghoz -, fáj a lábam. Pihenjünk egy kicsit!

- Ne! - kérlelte a kis csillag. - Siessünk inkább, mindjárt felkel a vízből a nap, és ha feljön, én megvakulok.

És Anna ismét a hóna alá dugta a kis csillagot.

- Üljetek fel a hátamra - mondta a sas. - Elviszlek benneteket a városba a pilótához.

Anna és a kis csillag úgy tett, ahogyan a sas mondta, és jól megkapaszkodtak a tollaiban, hogy repülés közben le ne essenek.

- Itt van - mondta a sas, és leereszkedett a földre.

- Pilóta! - kiáltott Anna.

- Mért ébresztesz fel ilyenkor, Anna? - kérdezte a pilóta.

- Nézd, itt van ez a kis csillag - felelte Anna. - Túlságosan kihajolt az ablakán, hogy lásson engem, és kipottyant, beesett pontosan az én szobámba. És okvetlen vissza kell jutnia az égre virradatig, mert különben megvakul. Röpülj föl vele!

- Nem tudok - mondta a pilóta. - De a bátyám, az űrhajós, aki a városon, a mezőn és a rengeteg erdőn is túl lakik, az vissza tudja vinni a sötét égre a kis csillagot. Üljetek be a gépembe! Elrepülök veletek a bátyámhoz.

Anna fölkapta a kis csillagot, és beült vele a pilóta mellé.

- Köszönjük, sas! - búcsúzott el a madártól.

És a pilóta elrepült Annával és a kis csillaggal a városon, a mezőn és a rengeteg erdőn is túlra a bátyjához, az űrhajóshoz.

- Űrhajós! - kiáltotta Anna.

- Mért ébresztettél fel ilyenkor, Anna? - kérdezte az űrhajós.

- Nézd csak, itt van ez a kis csillag - felelte Anna. - Túlságosan kihajolt az ablakán, hogy lásson engem, és kipottyant, beesett pontosan az én szobámba. És okvetlenül vissza kell jutnia az égre virradatig, különben megvakul. Repülj fel vele!

- Ülj be a rakétámba, kis csillag - mondta az űrhajós. - Visszaviszlek a sötét égboltra.

És a kis csillag beült az űrhajós mellé a rakétába.

- Viszontlátásra, Anna! - mondta a kis csillag. - Köszönöm! És üdvözlöm a cinegét, a pacsirtát és a sast is! Viszontlátásra, kedves pilóta! - kiáltotta.

- Viszontlátásra, kis csillag! - kiáltotta a pilóta. - Vigyázz, nehogy lepottyanj megint!

És felröpült a rakéta a magasba, a sötét égboltra. Régen kiemelkedett már a nap a vízből, és sugarai Anna ágyát melengették, amikor anyu bejött a szobába, és ébresztgetni kezdte.

- Ébredj, Anna!

- Hagyj még egy kicsit aludni! - kérlelte a kislány. - Ma éjjel nálam járt a kis csillag. Elvittem a cinegéhez, a pacsirtához és a sashoz. A sas elrepített bennünket a pilótához, a pilóta meg a bátyjához, az űrhajóshoz. Mert a kis csillag megvakul, ha virradatig nem jut vissza az égre.

Anyu nevetett, karjába kapta Annát, úgy húzta ki az ágyból.

/Ford.: Mezey Katalin/

Zelk Zoltán: A legszebb tavaszi reggel

 

Hullott a hó, a madarak is elbújtak, a kis hóvirág mégis kíváncsian kidugta a fejét.

Szétnézett maga körül, de bizony, mindenütt csak havat látott. Pedig azt szerette volna, hogy minél előbb találkozzék egy emberrel, hogy a nagy hírt elmondhassa:

Nem sokáig kellett várnia: egy szegény asszony közeledett feléje. Mikor meglátta a hóvirágot, úgy megörült, mintha kincsre bukkant volna. Leszakította, és boldogan vitte haza, friss vízbe, csillogó pohárba tette. Örült a kis hóvirág, hogy éppen ez a szegény asszony találta meg, akinek még fűtött szobája sem volt.

Alig várta, hogy este legyen, és a szegény asszony lefeküdjön. Üzenni akart Tavasz tündérnek, hogy nagyon siessen.

Mielőtt a szegény asszony elfújta volna a gyertyát, még egyszer rámosolygott a hóvirágra, és elaludt.

A hóvirág kilépett a pohárból, s az ablakhoz ment, hogy keressen valakit, akivel üzenetét elküldhesse. Csakhogy az ablakon nem lehetett kilátni. Egészen befagyott: csillagbóbitás jégvirágok kevélykedtek rajta. Amint a hóvirág észrevette őket, így szólt hozzájuk:

- Engedjétek meg, hogy kinézhessek az ablakon.

- Ki vagy te? - kérdezte a legcsillogóbb jégvirág.

- Én a hóvirág vagyok, hírnöke a kerti és mezei virágoknak.

- De nagyra vagy vele! - szólt dölyfösen a jégvirág. - Sohasem hallottam róluk! Csak egyféle virág van a földön: a jégvirág.

A hóvirág elcsodálkozott.

- De hiszen láthatod, hogy én is virág vagyok!

- Virág! - mondta a másik megvetéssel. - Hiszen nem is csillogsz!

A hóvirág elgondolkozott.

- De van selymes, lágy szirmom!

- Hát már az is valami?! - nevetett a jégvirág.

- Zsenge zöld száram!

- Hahaha! - nevetett újból a másik.

- Engem az emberek a szívük fölé tűznek! - mondta büszkén.

- Menj az emberekhez! - mondta haragosan a jégvirág.

A hóvirág látta, hogy itt semmi jót nem remélhet. De megfogadta, hogy megfizet a gőgös jégvirágnak.

A kulcslyukhoz osont. Éppen a szél fütyölt rajta.

- Tennél nekem egy nagy szívességet? - suttogta a szél fülébe.

- Szívesen. - válaszolta a szél.

- Kérd meg nagyapádat, a szélvészt, hogy vágtasson az Óperenciás-tenger túlsó partjára. Tavasz tündér onnan indult el szellőparipáival. Ültesse őket a hátára, hogy reggelre itt legyenek.


A szél elröppent, s a kis hóvirág megkönnyebbülten sóhajtott fel. Szeretett volna kinézni az ablakon, hogy láthassa a csillagokat, de a gonosz jégvirág miatt nem lehetett. Leült hát a szegény asszony ágya szélére, megsimogatta az arcát.

- Meglásd, szegény asszony, holnap már nem kell fagyoskodnod!

Így virradt rá a hajnal.

Egyszerre csak egy szellőcske zörgetett a kulcslyukon. Szaladt a hóvirág, ahogy csak bírt.

- Tavasz tündére előre küldött, hogy köszöntselek.

A hóvirág boldogan ölelte meg a kis szellőcskét.

- És azt is kérdi, van-e valami kívánságod?

- Ó, csak az, hogy minél több napsugarat hozzon magával. - De itt hirtelen eszébe jutott a jégvirág. - Hopp! - kiáltott. - Még valamit! Ha ideérkezik a Tavasz tündér, a magával hozott napsugarakat hintse mind ennek a szegény asszonynak az ablakára. Hadd olvadjanak le a szívtelen, gőgös jégvirágok.

Elszállt a szellőcske. Árkon-bokron vágtatott, míg csak elérte a parancsolóját.

- Mit csinál a hóvirág? - kérdezte a Tavasz tündér.

- Egy szegény asszony mellett virraszt, aki hideg szobában alszik, és jégvirág nyílik az ablakán. - Aztán elmondta a hóvirág kívánságát.

A Tavasz tündért szélvészkocsija felröpítette a Naphoz. A Nap éppen az álmot dörzsölte ki a szeméből.

- Legaranyosabb sugaraidat öltsd magadra! - kiáltott feléje a Tavasz tündér. - Egy szegény asszony ablakán kell elolvasztanod a jégvirágokat.

Ez volt a legszebb tavaszi reggel, amit valaha láthattak az emberek.

Mikor a szegény asszony reggel felkelt, napsugárözön köszöntött rá az ablakából, a langyos szellő simogatta az arcát. A gőgös jégvirágoknak pedig nyomuk se volt: elolvadtak a napsugár érintésére.

Pápua mese Új-Guineából: Manubada menyasszonya

Réges-régen élt egy lány, aki olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. A falubeli férfiak nem győzték csodálni. Haja hullámosan omlott a vállára, a szemei úgy fénylettek, mint a csillagok.

A leányok mind irigyelték, és elhatározták, hogy megszabadulnak tőle. Ki is tervelték a módját:

- Menjünk halászni, és ha egy lakatlan szigethez érünk, ott hagyjuk egyedül, mi pedig visszatérünk - mondogatták.

Egy szélcsendes napon összegyűjtötték halászókosaraikat, hálóikat, és elindultak a tengerpartra a kenuhoz. Mindannyian csónakba szálltak, és egy sziget felé eveztek azzal, hogy ott sok osztrigát szedhetnek össze.

Amikor a szigetre értek, arra kérték vetélytársukat, hogy vigyázzon a kenura, amíg ők halásznak.

- Magunkkal visszük a kosaradat, és megtöltjük - biztatták.

A szép lány szívesebben halászott volna, de mivel jószívű is volt, hallgatott hát a többiek szavára, és a kenunál maradt.

A lányok bőven találtak osztrigát meg mindenféle más kagylót, de mindent maguknak tartottak meg, a szép lány kosarába csak egy-két színes, ehetetlen kagylót vetettek. Amikor visszatértek a kenuhoz, mentegetőztek egy kicsit, és azt mondták, hogy már indulnának vissza.

A szép lány látta, hogy a kosarában egyetlen osztriga sincs, de szíve nem telt meg haraggal, hanem kedvesen kérlelte őket:

- Pajtásaim, várjatok meg, én is szeretném megrakni osztrigával a kosaramat, mielőtt hazamegyünk.

A lányok álnokul bólintottak, mert látták, hogy a tervük kezd valóra válni. Hagyták, hogy a szép lány elmenjen osztrigát gyűjteni a sziget távolabbi partjaira. Alighogy eltűnt a szemük elől, ők csónakba ugrottak, s gyorsan eleveztek. A lány kosara rövidesen megtelt, és futott vissza oda, ahol a kenuk kikötöttek. De jaj, mit látott! Álnok pajtásai elhagyták, egyedül maradt a lakatlan szigeten.

Leült és sírt keservesen, amíg belefáradt. Akkor elővett egy mangót, amit magával hozott, megette, s a magját a háta mögé dobta.

Kis idő múlva látta, hogy közeledik a dagály, és tudta, hogy ezt a szigetet dagály idején mindig elönti a víz. Nagyon félt, hogy ott pusztul a szigeten, rettegve nézett körül, merre találhatna menedéket. Egyszerre csak csodálkozva látta, hogy az eldobott magokból szép szál mangófa nőtt. Gyorsan felmászott rá, mert a hullámok már a fa lábát mosták.

Éppen akkor repült arra Manubada, a halászó héja. Örömmel csapkodta szárnyait, mikor megpillantotta a lányt a fa tetején. Nyomban feleségül vette, mert ilyen gyönyörű lányt még sose látott.

Manubada mindenben a kedvét kereste, halat hozott neki, és sehogyan sem értette, hogy a felesége miért oly kedvetlen.

- Hiába, nem tudok én nyers húst enni - panaszkodott az asszony.

A héja meg nem tudott tüzet gerjeszteni, így bánat töltötte el a szívüket.

Nemsokára fiuk született. Amint a fiú felserdült, az anyja arra kérte, hogy repüljön a szárazföldre, és hozzon neki segítséget. Azt mondta:

- A tengerparton látni fogsz egy natufát, fiam. Telepedj rá, és várj, amíg egy gyászoló ember arra megy. Az az ember a te nagyapád, és engem gyászol. Kérd meg, hogy adjon neked egy főzőedényt, egy égő fadarabot, egy kis tárót, és egy gyöngykagylót, hogy meg tudjam hámozni, s mondd meg neki, hogy én hol vagyok.

A madárgyermek úgy tett, ahogy az anyja mondta. Rátelepedett a natufára. Rövidesen egy öregember ment arra, teste földdel bekenve, hosszú szakálla csak úgy lengedezett. Az öregember vesszőből font karvédőket viselt: mindez a gyász jele volt, s így a madárgyermek mindjárt ráismert.

Az öregember szíve megtelt örömmel, amikor madár-unokája elmesélte történetüket, s ő megtudta, hogy életben van a lánya, akit olyan keservesen meggyászolt. Sietve főzőedényt, kagylót, tárót és egy égő fadarabot tett a kenuba, aztán maga is beleült, s nekivágott a tengernek. Madár-unokája előtte repült, és mutatta az utat.

Elérkeztek a szigetre, az öregember beültette lányát a kenuba, és visszavitte régi otthonába. A madárfiú a fejük felett repült. Este, amikor körülülték a tüzet, és arról beszélgettek, hogy mi minden történt, a kis Manubada megszólalt:

- Mi most itt ülünk mindannyian a tűz körül, de ti emberek vagytok, én meg csak egy madár.

Azzal kitárta szárnyát, felszállt a magasba, és eltűnt örökre.

A leányra még mindig várt a faluban a régi jegyese. Nemsokára összeházasodtak, és elfelejtették Manubadát, a hűséges madárférjet, aki pedig úgy szerette asszonyát, és társtalanul maradt madárfiával a szigeten.

/Átdolgozta: Gáti Iván/

Burmai mese: Mese a holdbéli öregemberről

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a faluban egy öregember. Rizst hántolt bérbe, abból tengette az életét. És se barátja, se rokona nem volt, csak egy öreg nyuszija.

Egész álló nap - s ha sütött a hold, még éjszaka is - ott ült az öreg, szemelte a rizst, az öreg nyuszi meg mellette kuksolt, és felszedegette az eldobott szalmát.

Hát egyszer egy szép holdvilágos éjszakán azt mondja az öregember:

- Bizony nem jól van ez, hogy én rostálom a magot hántolás után. Bezzeg, ha volna itt egy jóravaló öregasszony, az majd megrostálná helyettem, s közben el is szórakoztatná a nyuszit meg jómagamat is!

Meghallotta a szavát a holdistennő, és nagyon megszánta az öregembert.

Másnap felöltötte egy öregasszony alakját, elment az öreghez, és elszórakoztatta. Az öreg hántolta a rizst naphosszat, az öregasszony meg rostálta.

S mikor leszállt az éj, a holdistennő visszament az égbe.

Ettől kezdve a holdistennő minden áldott nap öregasszonnyá változott, és a nyuszit s az öregembert szórakoztatta. De napszálltakor mindig elhagyta őket, mert éjszakákon holdfényről kellett gondoskodnia, no meg éjszaka úgysem dolgozott az öregember.

Teltek-múltak a hetek, egyszer aztán kérdi az öregember:

- Ki vagy te, és mért hagysz el, ha leszáll az éj?

S az öregasszony elmondta, hogy ő bizony a holdistennő.

Azt mondta erre az öreg:

Vigyél hát el engem meg a nyuszit magaddal a holdba, hadd éljünk veled örökké, hiszen olyan magányosak vagyunk nélküled!

S akkor a holdistennő elvitte az öreget meg a nyuszit a holdba - és azóta is ott élnek mind a hárman nagy békességben, boldogságban.

S a kisgyermekek - már persze csak azok, akik nem sírnak este - azóta is ott látják a holdban az öregembert: hántolja egyre a rizst, a nyuszi meg ott kuksol mellette, és felszedegeti az eldobott szálakat.

/Ford.: Borbás Mária/

Indiai mese: Az aranypáva

 

A kecskepásztor nagyon szerette a kisfiát. Egy szép napon így szólt a fiú:

- Adj nekem, kérlek, egy fejszét és egy takarót, szeretném magam megkeresi a kenyeremet.

Amikor megkapta, kiment az erdőbe, kiirtott egy jókora darabot, az irtáson tüzet gyújtott, és a hamuba magot vetett.

Amikor a rizs kikelt, és nőni kezdett, fogta a fiú a takarót, és minden éjszaka kint hált a rizsföldön. Egyik este azonban nagyon elálmosodott, és egész éjszaka mélyen aludt. Míg aludt, az aranyszárnyú páva mind megette a rizst. Reggel a fiú szomorúan látta, hogy oda a termés. Keserves sírásra fakadt.

Ekkor egy aranytoll szállt a rizsföldre. Felszedte, hazavitte, és a tetőt díszítette vele.

Ez idő tájt egy borbély érkezett a faluba. Ez észrevette az aranytollat a háztetőn, és jelentette a dolgot a rádzsának. A rádzsa elküldte a fegyveresét a fiúért és a tollért. Mikor a fiú a rádzsa előtt állt, az uralkodó megkérdezte, hol szerezte az aranytollat.

- A földemen találtam - felelte a fiú.

Erre a rádzsa így válaszolt:

- Teremtsd elő nekem azt az élőlényt, bármi legyen is, amelyről ez a toll származik! Ha nem, élve a földbe temetlek, és tüzet gyújtatok fölötted!

A kisfiú természetesen nagyon megijedt, fogta a fejszét és a takaróját, és kiszaladt a földjére. Ott aztán megtalálta a páva lábnyomait, követte is, de a nyomok hirtelen megszakadtak, mert a madár fölrepült. A fiú elkeseredetten leült a földre, és sírni kezdett. Amit ott sírt-sírdogált, arra jött egy szarvas, és így szólt:

- Miért sírsz, kis testvérkém?

- Ó, szarvas testvérem - felelte a fiú -, elküldött a rádzsa, hogy keressem meg az aranyszárnyú pávát, meg is találtam a lábnyomait, de a madár nincs sehol. A rádzsa most haragjában élve a földbe temettet, és tüzet gyújtat fölöttem.

A szervas azonban a hátára vette a kisfiút, és addig járták együtt a dzsungelt, amíg csak meg nem találták újra az aranypáva lába nyomát. Akkor a szarvas elköszönt, a kisfiú pedig követte a nyomokat mindaddig, amíg ismét el nem tűntek.

Ismét elkeseredetten ült le a földre, és sírni kezdett. Most egy antilop jött arra, és így szólt:

- Miért sírsz, kis testvérkém?

- Ó, antilop testvérem - felelte a fiú -, elküldött a rádzsa, hogy keressem meg az aranyszárnyú pávát, meg is találtam a lába nyomát, de a madár nincs sehol. A rádzsa most haragjában a földbe temettet, és tüzet gyújtat fölöttem.

Most az antilop vette hátára a kisfiút, és addig járták együtt a dzsungelt, míg csak meg nem találták újra az aranyszárnyú páva lába nyomát. Akkor az antilop elköszönt, a kisfiú pedig követte a nyomokat.

De úgy látszik, a madár innen is fölröppent előbb-utóbb, mert a nyomok megszakadtak. A kisfiú leült a földre, és keserves sírásra fakadt. Ekkor egy tigris jött arra, és így szólt:

- Miért sírsz, kis testvérkém?

- Ó, tigris testvérem - felelte a fiú -, elküldött a rádzsa, hogy keressem meg az aranyszárnyú pávát, meg is találtam a lába nyomát, de a madár nincs sehol. A rádzsa most haragjában élve a földbe temettet, és tüzet gyújtat felettem.

Így aztán a tigris vette a hátára a kisfiút, és addig járták együtt a dzsungelt, míg csak el nem értek egy hepehupás, meredek hegyre, majd egy sima fennsíkra, ahol a zöld bambusznád így csattogott: katt-csatt, katt-csatt, a száraz bambusznád pedig olyan hangot adott, mint a dob. Virágzó fák álltak ottan, és tizenkét medve hintázott egy sorban a hátán, mancsukat az égnek tartva, s közben nagy vidáman kiáltották: Hó! Hó! Csodálatos hely volt az! Ha egy levél levált az ágról, és nagy csendesen a földre ereszkedett, harmincöt tigris rohant elő a sűrűből a zajra. És ezen a titokzatos helyen a kisfiú megpillantotta az aranypávát egy magas fa tetején. De ez a hatalmas fa olyan messze volt, hogy a kisfiú megint csak elkeseredetten ült le a földre, és sírni kezdett. Ekkor egy elefánt jött arra, és így szólt:

- Miért sírsz, kis testvérkém?

- Ó, elefánt testvérem - felelte a kisfiú -, elküldött a rádzsa, hogy keressem meg az aranyszárnyú pávát, de olyan messze van, hogy sohasem jutok el hozzá. A rádzsa most haragjában élve a földbe temettet, és tüzet gyújtat fölöttem.

Így hát az elefánt a hátára vette a fiút, és elvitte a hatalmas fához, melynek tetején az aranypáva ült. Az elefánt ledöntötte a fát, az aranypáva a földre zuhant, és a fiú megfogta.

Amikor hazaért vele, a rádzsa nagyon meg volt elégedve, és hozzáadta a fiúhoz a lányát feleségül. Amikor a rádzsa megöregedett és meghalt, a fiú lett az ország uralkodója.

/Átdolgozta: Fazekas László/

Szamojéd népmese: Kék áfonya

 

Napfénynek meg Nyíló Ibolyának született egy szépséges kislánya. Esti Sugárnak nevezték. Serdült, nőtt a kislány, s az ügyességének hamarosan híre ment: egyetlen nap alatt meg tudott varrni egy hétszínű fonallal hímzett szarvasbőr csizmát vagy egy paszományos bőrbekecset, vagy egy fehér, széles gallérú kabátot.

Felserdült Esti Sugár, eladósorba került. Sokan kérték az apjától.

- Férjhez adod-e a lányodat, Napfény? - kérdezték. Napfény azonban mindegyiknek így válaszolt:

- Nem adom senkinek.

Esti Sugár híre a Legyőzhetetlen Fagyhoz is eljutott. Az befogott szánjába hét jegesmedvét, és elvágtatott napfény kunyhójához. Odaért, leszállt a szánról, rátámaszkodott jégcsap-botjára, és megkérdezte:

- Hozzám adod-e a lányodat, Napfény?

- Nem adom senkihez - felelte Napfény.

Legyőzhetetlen Fagy azonban nem tágított. Három nap és három éjjel hajtogatta:

- Add hozzám a lányodat, Napfény!

Meleg délben gyöngült Legyőzhetetlen Fagy, de éjjel, a hidegben, félelmetes volt a szava. Napfény éjjel csak úgy reszketett félelmében, bezzeg nappal bátran mondogatta:

- Soha-soha nem adom egyetlen lányomat Legyőzhetetlen Fagyhoz!

Esti Sugár csak sírt, sírt keservesen. Sírt az anyja is, és azt hajtogatta:

- Eredj innen, Legyőzhetetlen Fagy! Nem lehet a feleséged a mi kislányunk! Hiszen megfagy a te jégkunyhódban!

Legyőzhetetlen Fagy azonban kérlelhetetlen volt. A negyedik napon fenyegető hangon kiáltotta:

- Hallod-e, Napfény! Ha nem adod a lányodat szépszerével, akkor erőszakkal ragadom el!

Ezt mondta Legyőzhetetlen Fagy, aztán jéghideg szeleket fújt magából. Megdermedt minden körös-körül. Megijedt Napfény, és sírva fakadt:

- Mit tehetek? Te vagy az erősebb! Hozzád kell adnom a lányomat!

Legyőzhetetlen Fagy felültette szánjára Esti Sugarat, s a hét jegesmedve észak felé repítette őket, szembe a hóförgeteggel, jéghegyek között.

Didergett Esti Sugár, olyan keménnyé fagyott, mint a jégcsap, csak úgy kopogott a teste a szán ülésén. Aztán legurult a szánról, és kékáfonya-bokorrá változott.

Hazaért Legyőzhetetlen Fagy. Kereste mátkáját, de csak hűlt helyét találta. Megdühödött Legyőzhetetlen Fagy! Sötét lett az arca, mint az éjszaka.

- Megfagyasztalak, gőgös teremtés!

Fújt egy nagyot - fehér lett a föld, megdermedt körös-körül minden. Vastag hó lepte be a kékáfonya-bokrot.

De eljött a tavasz. Napfény felolvasztotta a havat, és Kék Áfonya életre kelt.

Az emberek, mikor szedik az édes áfonyát, még ma is emlegetik a szépséges leányt, aki kékáfonya-bokorrá változott.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Szlovén népmese: A harkály

Mesélik, hogy a fekete harkály nagyon okos madár. Megtalálja azt a csodafüvet, amellyel kinyitható minden zár. Amikor kicsinyei vannak, akkor kaphatni meg tőle  legkönnyebben a csodatévő füvet. A harkály a maga vájta odúban tartja a kicsinyeit. Amikor elrepül eleségért, egy vasszöggel el kell zárni a fészkét, hogy ne tudjon a fiókáihoz férkőzni. Akkor a harkály elrepül a rétre, megkeresi a füvet, majd vissza az odvához. Aki meg akarja tőle szerezni a csodatévő füvet, egy fekete-piros színű kendőt kell odatennie a fa törzséhez, s el kell bújnia, nehogy a harkály meglássa. Amikor a harkály visszatér az odvához, a csőrében hozott fűvel megérinti a vasszöget, és az tüstént kipattan az odúból. Akkor lehullatja a fűszálat az odaterített kendőre, mert azt hiszi, tűz ég, tűznek nézi a kendőt. Nem akarja, hogy bárki máshoz kerüljön a fű. Akkor aztán el lehet venni a fűszálat meg a kendőt is. Így válnak egyesek tolvajjá, hiszen a fű segítségével ki tudnak nyitni minden zárat. Ha pedig börtönbe kerülnek, minden bilincs lepattan róluk. És hogy a fű el ne vesszen, a tulajdonosának meg kell vágnia a kezét vagy az egyik ujját, és a sebbe kell tenni a füvet, s hagyni, hogy belenőjön. Így sohasem vész el. Aztán a heggel érint meg mindent, amit ki akar nyitni. Ezért mondják a harkályról, hogy okos madár.

A csodatévő füvet másképp is meg lehet szerezni, éspedig nyáron, kaszálás idején. Valahányszor belevág a csodatévő fűbe, megbicsaklik az emberek kezében még a legerősebb kasza is.  Ilyenkor a kaszáló tudja, hogy ezt a füvet vágta el. Ezért aztán összeszedi az egész nyalábot, amit lekaszált, folyóvízhez, patakhoz viszi, s egyenként beleereszti a fűszálakat. Ezek felfelé úsznak a vízen, csak az igazi úszik egyedül lefelé. Így tudja meg az ember, melyik a csodatévő fű.

Élt egyszer egy pásztor, akinek volt egy fia. Szegények voltak, és a fiú megszerzett egy leányt, aki szép volt, szorgalmas, de szintén nagyon szegény. Ezért nem tudta feleségül venni a fiú, pedig szerette nagyon.

Amikor egy ízben valamelyik erdőszélen legelteti a teheneket, s azon töpreng, hogyan is tudna magán segíteni, hogy elvehesse kedvesét, egyszer csak madárfiókák csivitelésére lesz figyelmes. Bemegy az erdőbe, és megtalálja a fészekalja kismadarat, a harkály fiókáit.

Eszébe jut a pásztornak, hogy a harkály ismeri a füvet, amellyel minden zárat ki lehet nyitni. És eszébe jut, a fűhöz úgy lehet hozzájutni, hogy egy vasszeggel elzárjuk a harkály odvát, és kendőt terítünk a fa törzse elé. Látja a harkály, hogy a fiait bezárták, elrepül, és kis idő múlva fűszállal a csőrében tér vissza. Amikor ezt a pásztor észreveszi, odarohan a fűért.

Talál aztán egy sziklát s a sziklában egy vasajtót. Megérinti a fűvel az ajtót, és az feltárul rémes csikorgással. Egy öregembert talál ott, aki így szól hozzá:

- Végy annyi pénzt, amennyit akarsz, de vigyázz, hogy itt ne hagyd a füvet. Különben többé nem jöhetsz ide pénzért.

Vidáman odaugrott a pásztor az aranyhalomhoz. Nem tudta, mi a drágakő és a többi drágaság, ezért arannyal tömte teli a tarisznyáját, s örömében megfeledkezett a fűről.

Amikor kiment, vissza akart térni, hogy még szedjen pénzt, de a szikla nem volt többé sehol. Bent hagyta a füvet, s a szikla eltűnt onnan. De most már volt elég pénze, és amikor hazatért, elmondta apjának, hogy mi történt vele. Az öreg nem akart hinni a fülének. De amikor meglátta az aranyakat, nagyon megörült, és ezt mondta:

- No, fiam, most már elveheted, akit szeretsz.

Amikor a legény elment a kedveséhez, megkérdezte tőle, hozzájönne-e. Elmesélte, mint tett szert ekkora gazdagságra, mire a lány így felelt neki:

- Kedvesem, jól tudod, hogy Isten segít azoknak, akik szeretik egymást. Ha nem volnál ilyen gazdag, még jobban szeretnélek, hiszen

ezüst-arany nem értékes,
csak ami a szívnek kedves.

/Ford.: Gállos Orsolya/

Szlovén népmese: Mese a békáról

Élt valaha egy grófkisasszony. Szép vára volt és nagy birtoka, mégis egyedül élt, dolgos háza népével, nem ment férjhez. A szülei már régen meghaltak. Igaz, hogy grófkisasszony volt, nemes úrhölgy, a munkát mégsem szégyellte. Maga főzött, maga járt vízért, maga vágta a fát, fejte a teheneket, és gondoskodott etetésükről. Maga járt nekik sarlózni a rétre.

Egy napon a grófkisasszony a lucernát vágta a réten, és ahányszor odasuhintott a sarlójával, mindannyiszor egy kis zöld béka volt a sarló útjában. Többet egy nyalábbal sem vágott a grófkisasszony, mert nem akarta megsebesíteni a kis állatot. Kétszer is elvitte jó messzire, a béka mégis ott volt megint a sarló alatt. Mérgesen lerakta a grófkisasszony a sarlót, megfogja a zöld békát, és elviszi háromszor olyan messze, mint első és másodízben.

- Itt maradj! - mondta a békának. - Ha kicsinyeid lesznek, én leszek a dajkájuk.

Otthagyta a békát, és ment tovább sarlózni. Ekkor már könnyen ment a munka, s elég lucernát vágott le a jószágnak, mivel a béka nem lábatlankodott többé a keze alatt.

Eltelt ezután hét év, és a grófkisasszony megint füvet vágott a réten. Arra jön fekete hintóban egy úr zöld ruhában, piros sipkával a fején. Amikor meglátja a grófkisasszonyt a réten, megállítja a lovait, leszáll a hintóról, odalép hozzá, és így szólítja meg:

- Teljesítsd, amit hét évvel ezelőtt ígértél!

- Miféle ígéretről beszélsz? Én nem emlékszem semmire.

- Hét évvel ezelőtt azt ígérted egy békának, hogy ha kicsinyei lesznek, te leszel a dajkájuk. Emlékszel rá?

- Emlékszem. Na és?

- Hét kicsinye van a békának, és most érted jöttem, hogy légy a dajkájuk.

Elsötétült a világ a grófkisasszony szeme előtt, a zöld ruhás, piros sipkás úr pedig - aki nem volt más, mint maga az ördög, a béka pedig a felesége - karon fogta a grófkisasszonyt, elvezette a kocsihoz, és felültette.Maga felült a bakra, a lovak közé csapott az ostorával, s ezek úgy elvágtattak, mint a szél. A grófkisasszony semmit sem látott, mert az ördög elvette a látását. Körös-körül rettenetes vihar támadt, a grófkisasszony szinte belesüketült. A föld alatt vágtattak három nap és három éjjel. A negyedik napon elérkeztek a pokolba, és csak itt nyílt ki ismét a grófkisasszony szeme. Elhagyott vidéken állt az ördög vára - maga a pokol. Belép a grófkisasszony a várba, s találkozik hét kisbékával meg az öreggel, akit hét évvel ezelőtt látott kint a réten. Mindegyik békának volt valami tárgy a kezében: kés, villa, kanál, fejsze, tányér, főzőkanál és kemencevilla.

Amikor a békák meglátták, barátságosan köszöntötték a grófkisasszonyt. Az öreg béka meg ráparancsolt, menjen pogácsát sütni, de mindegyikhez csak egy kanál tésztát szabad felhasználnia. Pedig a pokolban volt liszt elég, noha sohasem vittek őrletni búzát a malomba. A tészta a fenti világból származott, ahol az asszonyok ezt szokták mondani, ha a tészta dagasztás közben kiesik a kezükből:"Vigyen el az ördög!"

A gazdasszonyok kívánsága teljesül, s így a pokolban mindig van elég tészta.

A grófkisasszony elment pogácsát sütni, de egy kanál tészta helyett kettőt fogott. Tömérdek pogácsát sütött ki így.

Hét napig kellett ott maradnia a pokolban. Amikor már úgy volt, hogy visszatérhet a felvilágra, az öreg béka így szólt hozzá:

- A férjem majd meg akar fizetni, amiért dajkája voltál a kicsinyeimnek. Annyi pénzt kínál majd, amennyit akarsz, de nem szabad elfogadnod. Csak azt a nadrágot kérd, amelyik ott lóg a szögön. Ha nem hagyod magad eltántorítani, megkapod a nadrágot. És ha odaadja, majd vissza akarja venni. Ezért most jól figyelj arra, amit mondok. Tedd a nadrágot a kötényedbe, és szorítsd jól magadhoz, mert az uram vihar formájában fog utánad vágtatni, kicsavarja a fákat, és lesodorja a háztetőket. Ekkor szorítsd jól magadhoz, nehogy a vihar elsodorja tőled a nadrágot. Ha elérsz az első kenderföldig, ott feküdj a földre, s akkor majd elmúlik a vihar. Így cselekedj, és meglátod, szerencsével jársz.

Ezt tanácsolta az ördög felesége a grófkisasszonynak, amikor a férje nem volt otthon.

Estére hazajött a férj, és megkérdezte a grófkisasszonyt:

- Mit kérsz, amiért dajkája voltál a gyermekeimnek?

- Azt a nadrágot ott a szögön.

- Nem, azt már nem! Adok neked egy negyed akó pénzt!

- Én csak azt a nadrágot akarom, amelyik ott lóg a szegen.

- Inkább adok egy fél akó pénzt.

- Nekem csak a nadrág kell, semmi más!

- Egy egész akó pénzt adok neked a nadrág helyett!

Belátta az ördög, hogy a grófkisasszonyt nem lehet lebeszélni, ezért nagy mérgesen odaadta neki a nadrágot. A grófkisasszony elrakta a kötényébe, elbúcsúzott tőlük, és elment. De nem jutott messze, amikor olyan vihar támadt, hogy kidőltek a fák, és lesodródtak a háztetők. A grófkisasszony jól eszébe véste az ördög feleségének szavait, és erősen magához szorította a kötényét, nehogy a szél elvigye a benne rejtőző nadrágot.

És amikor odaért az első kenderföldhöz, lefeküdt a földre, mire a vihar mindjárt elmúlt. Az ördögnek többé nem volt hatalma felette, s ezért iszonyú üvöltéssel és robajjal takarodott vissza a birodalmába.

A grófkisasszony pedig utazott hét éven át, mire újra hazaért a várába. Itt az asztalra rakta a nadrágot, és lássatok csodát - két fehér galamb repült fel az ablakon át az égbe! A grófkisasszony szülei voltak azok, akik egészen idáig a pokolban szenvedtek.

/Ford.: Gállos Orsolya/

Szlovén népmese: A sündisznóvá változott fiú

Kenyeret dagasztott az anya. A kis Jancsi egyre ott lábatlankodott körülötte, ő is dagasztani akart.

- Eredj innen, te sündisznó! - mondta neki mérgesen az anyja.

Azokban az időkben gyakrabban estek csodák, mint manapság. Csoda történt ez alkalommal is. Alighogy az anya sündisznónak nevezte a kisfiát, az abban a minutában sünné változott.

A sünnek pedig nincs helye a háznál. Jancsi sün ezért kiment az erdőbe, ott egy odvas körtefa alatt kapart magának lyukat, és ott élt hét éven keresztül.

Az erdőn túl ott állt a gróf vára. Történt egyszer, hogy a gróf vadászni ment, és eltévedt az erdőben. Sokáig kereste az utat, de nem találta. Végül erőt vesz rajta a fáradtság, és leül éppen a sün körtefája alá. Ott pihen a gróf a körtefa alatt, Jancsi sün meg elkezd szépen fütyörészni.

- Mi az, te kis sün? - kérdi tőle a gróf. - Mitől vagy ilyen vidám?

- Hogyne lennék vidám - feleli neki Jancsi sün -, mikor jól tudom, hogy gróf uram az én segítségem nélkül sohasem talál ki az erdőből.

- Úgy? Szóval te ismered a kivezető utat?

- Elkísérem a váráig, persze csak ha a gróf úr jól megfizet.

- Aztán miféle fizetséget kívánsz?

- Adja nekem az egyik leányát!

Sokáig alkudoztak, végül a grófnak meg kellett ígérnie ezt a fizetséget, különben nem tudott volna kijutni a rengeteg erdőből. A sün pedig megmutatta neki az utat egészen hazáig.

Másnap ott fütyörészik a sün már jókor reggel a gróf vára előtt. Eljött leánynézőbe.

- Jó reggelt, gróf úr! - kiabálja Jancsi sün a vár előtt. - Eljöttem a fizetségért. Adja nekem az egyik lányát.

A gróf pedig már jó előre meghagyta a lányainak, mit tegyenek, ha megjön a sün. Ezek meg gyorsan becsukják a vár kapuit, kinyitják az ablakokat, és lesik, mihez kezd most a nyomorult kis sün.

A vár udvarán egy jól megtermett kakas sétált. Jancsi sün meglátja, és hopp, felugrik a kakas hátára. A kakas megijed, és felrepül a sünnel együtt az ablakba, amelyben ott álltak a gróf lányai.

- Adj' isten, grófkisasszonyok! - szólalt meg bátor hangon a sündisznócska. - Gyorsan döntsétek el, melyikőtök lesz a feleségem.

- Még a grófokat sem állhatom, nemhogy sünhöz mennék feleségül! - mondta foghegyről a legidősebbik.

- Királyfit várok - mondja a második kacagva.

- Én viszont hozzád megyek, mert megmentetted az apámat - mondja a legfiatalabb.

Befogat a gróf a legszebbik hintajába hat tüzes lovat, menyasszony lánya felül a hintóba, ölébe veszi sün vőlegényét és így indulnak az esküvőre. Alighogy odaérnek az oltár elé, Jancsi sün megrázkódik, és abban a pillanatban gyönyörű ifjú válik belőle.

Ezt látván, a két idősebb nővért elönti a sárga irigység.

- Fiatal vagy még a házasságra, engedd át nekem a vőlegényedet - mondja a legidősebb a húgának.

- Majd én megyek hozzá, hiszen te még gyerek vagy - így a másik leány.

Jancsi pedig vidáman átöleli menyasszonyát, és azt mondja neki:

- Megmentettél a sündisznó bőréből. Téged veszlek feleségül, senki mást!

Éppen tegnap fejezték be a víg lakodalmat.

/Ford.: Gállos Orsolya/

Ludwig Bechstein: Nyárfalevél

Volt egyszer, hol nem volt, egy szegény napszámos. Egy fia volt meg egy lánya, János és Krisztinka.

Ahogy a gyerekek felcseperedtek, meghalt az apjuk. Krisztinka zsenge leányka volt még, jó emberek vették magukhoz, János pedig szolgának szegődött el egy gazdag grófhoz.

Mielőtt kedves húgától elbúcsúzott, megfestette a szép lány arcképét egy jó barátjával, hogy ha másként nem, a képen láthassa húga arcát a messze idegenben, mert nagyon szerette.

A gróf nagyon megkedvelte a derék, szorgalmas legényt. Észrevette, hogy néha egy arcképet vesz elő, hosszan nézi, aztán megcsókolja. Megkérdezte tőle:

- Talán a jegyesed?

- A húgom - felelte János.

Megnézte a gróf a képet, elámult a szépségén. Nem látott még soha hozzá fogható gyönyörű teremtést.

- Ha életben is ilyen szép a húgod - mondta a gróf -, s olyan jó is, mint amilyen szép, feleségül kérem!

- Életben még százszorta szebb - felelte János.

Befogatott a gróf akkor a hintajába, s elküldte a dajkáját Krisztinkáért.

Útnak indult a dajka, megkereste Krisztinkát, és azt mondta neki:

- Édes bátyád küldött hozzád, látni kíván, jöjj el hozzá uram kastélyába!

Vágyódott Krisztinka édes bátyja után, nem sokat gondolkodott, felült a hintóra az öreg dajka mellé. Csak egy kis kutyát vitt magával, egyetlen jószágát. Vízből mentette ki egyszer, még gyermekkorában. Amikor kihúzta a folyóból, a szegény kis állat úgy reszketett, mint a nyárfalevél, s Krisztinka nyomban elnevezte Nyárfalevélnek. Hűséges állat volt, mindenüvé követte Krisztinkát, s a lány se vált volna meg tőle semmi kincsért.

Boldogan indult útnak Krisztinka, de a dajka gonosz tervet forralt.

Tiszta vizű, csendes folyó hídján vezetett át az útjuk. A híd közepén így szólt a dajka Krisztinkához:

- Nézd csak, milyen szép aranyhalacskák úszkálnak a folyóban!

Krisztinka kihajolt a hintóból, a gonosz öregasszony pedig csak ezt várta: kilökte a lányt, egyenest a folyóba! A kocsis nem vett észre semmit, továbbhajtott. Egy helyen aztán, ahol megitatta a lovakat, s dajka titokban tulajdon húgát csempészte a hintóba, egy pártában maradt, csúf leányt, aki egy bokorba rejtőzve várta.

Megérkeztek a kastélyba, a dajka a gróf elé vezette a rút leányt. Sűrű fátyol födte a lány arcát, s a vén dajka azt mondta a grófnak:

- Fogadalmat tett ez a szépséges hajadon, hogy fél esztendeig nem veti le a fátylát.

Kíváncsi volt az arcára a gróf, szerette volna látni. De bízott a hűséges Jánosban, aki azt mondta neki, hogy húga életben százszorta szebb, mint a képen. Megülte hát a dajka húgával a lakodalmat.

Amikor aztán egybekeltek, az ifjú asszony már nem húzódott, eldobta fátylát. Megijedt a gróf, mert csúnya volt, mint a sötét éjszaka. Azt hitte, becsapta hűséges szolgája, haragjában megkötöztette, és börtönbe záratta, hiába esküdözött János, hogy ez a lány nem az ő Krisztinkája. Az arcképet pedig a gróf felakasztotta a füstnyílásba.

Egy éjjel a gróf ajtónállója különös dolgot látott. Csodálatosan szép tündérleány közeledett a kastély kapujához. Zöld fátyol volt a ruhája, fején vízinefelejcsből font koszorú. Megállt a tündérleány a kastély kapujában, s halkan elkiáltotta magát:

- Nyárfalevél! Nyárfalevél!

Ott hált a kiskutya a küszöbön, mert a vén dajka meg a húga nem tűrte meg a kastélyban. Odaszökkent a szépséges tündérleány mellé, ésazt felelte emberi hangon:

- Itt vagyok, kis gazdám, itt vagyok, Krisztinkám!

- Hol az én édes bátyám? - kérdezte a tündérleány.

- Vasban-láncban, börtön mélyén!

- Hol a képem?

- A füstön függ.

- Hol a dajka húga?

- Nyugszik a gróf nyoszolyáján.

- Istenem, teremtőm! - sóhajtotta a tündérleány. - Eljöhetek még kétszer, de ha nem lesz, aki megváltson, nem lehetek földi leány többé.

Mondta, s azzal eltűnt, mint a pára.

A gróf ajtónállója azt hitte, csak álmodott, s nem szólt róla urának.

A következő éjszaka újra megjelent a szép tündérleány, s hajszálra úgy történt minden, mint előző éjjel. Azt mondta végül a hajadon:

- Most már csak egyszer jöhetek el. Ha nem vált meg senki, örökre ott kell maradnom a vízitündérek birodalmában.

Azzal eltűnt megint, mintha ott se lett volna.

Az ajtónálló most már tudta, hogy nem álmodott. Tisztán hallotta a tündér szavait. Jelentette urának, mi történt az éjszaka.

A következő éjjel a gróf elrejtőzött a kastély kapuja mögött, s várta a szép tündérleányt. Nem kellett sokáig várnia, pontban éjfélkor megjelent, és szólította a kutyát:

- Nyárfalevél! Nyárfalevél!

Odaszökkent hozzá a kiskutya, csóválta a farkát örömében.

- Itt vagyok, kis gazdám, itt vagyok, Krisztinkám!

- Hol van az én édes bátyám?

- Vasban-láncban, börtön mélyén4

- Hol a képem?

- Füstön függ.

- Hol a dajka húga?

- Nyugszik a gróf nyoszolyáján!

- Jaj nekem! - sóhajtotta a szép tündérleány. - Ha most sem vált meg földi ember, nem jöhetek vissza soha többé!

Előlépett akkor a gróf, s mielőtt a tündérleány eltűnhetett volna, karjába zárta. Abban a szempillantásban lefoszlott a hajadonról a tündérfátyol, eltűnt fejéről a vízinefelejcs-koszorú, földi ruhában állt a gróf előtt, s amikor az rátekintett, nyomban ráismert az arckép élő mására.

Elbeszélte neki rendre Krisztinka, mit művelt vele a gonosz dajka, hogyan taszította be a hídról a folyóba. Csakhogy nem fúlt vízbe, mert a vízitündérek karjukra vették, s befogadták víz alatti birodalmukba. Azt kívánták, legyen tündértársuk, de megengedték neki, hogy három éjjel elmehessen a gróf kastélyához. Hogyha földi ember karjába zárja, újra földi leány lehet belőle, de ha nem, örökre vissza kell térnie a tündérek birodalmába.

Elámult a gróf, most már mindent értett. Kastélyába vezette Krisztinkát, bátyját pedig nyomban kiszabadíttatta a börtönből, s magas rangra emelte. A gonosz dajkát meg a csúf húgát záratta a helyébe. Aztán lakodalmat ült Krisztinkával, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.

/Ford.: Rónay György/

Ludwig Bechstein: Aranyhajú Jankó

Élt, éldegélt egy sűrű rengetegben, annak kellős közepében, gerendákból rótt kicsi házikóban egy szegény pásztor, feleségével meg hat fiával. Húzós kút meg egy kis kert volt a házikó mögött, s amikor a pásztor a jószággal járt, vittek neki a fiai ebédre egy korsó hideg vizet a kútból meg gyümölcsöt, zöldséget a kertből.

A legkisebbik fiút Aranyhajú Jankónak hívták a szülei, mert olyan volt a haja, mint a színarany. Ő volt a legbátrabb, legerősebb a testvérei között. Ha elindultak apjuk után a rengetegbe, mindig Aranyhajú Jankó haladt elöl egy hosszú bottal, hátha farkas támad rájuk. Bátran követték a testvérei, még öreg este is, mikor a hold már felkelt a hegyek mögött.

Egy napon megint ebédet vittek apjuknak az erdei tisztásra, s hazafelé az úton kitaláltak valami mulatságot. Úgy belemelegedtek a játékba, hogy elszéledtek a fák között, letértek az ösvényről, s mire észbe kaptak, leszállt a sötét.

- Menjünk haza - mondta a legidősebb -, mert még itt ér az éjszaka!

- Nézzétek csak, már a hold is felkelt! - mondta a második.

Ahogy az ösvényt keresgélték, egyszer csak világosságot láttak a sötét fenyők között. Nézték a gyerekek, elállt szemük-szájuk: egy szépséges hajadon ruhájából áradt a fény. Ott ült a hajadon egy mohos kövön, font-fonogatott kristályrokkáján, s amikor Aranyhajú Jankót meglátta, nyájasan feléje intett, és énekelni kezdett:

Fehér rigó, aranyrózsa ága,
tenger mélyén király koronája...

Énekelte volna tovább is, hanem a rokkáján elszakadt a szál, és hirtelen kialudt a fény, eltűnt a hajadon, mintha a föld nyelte volna el. A gyerekek megrémültek a rájuk szakadt sötéttől, szétszaladtak ijedtükben, s futottak árkon-bokron át.

Sok nap, sok éjjel tévelygett a sűrű rengetegben Aranyhajú Jankó is, de hiába kereste, nem találta a testvéreit, sem az apja házikóját. Egy teremtett lélekkel sem találkozott útjában.

Erdei bogyóval verte el éhét-szomját, különben elpusztult volna. Egy napon aztán ritkulni kezdtek az ösvény menti fák, világosság szűrődött be az ágak között, s Aranyhajú Jankó kiért végül egy szép zöld mezőre.

Könnyű lett a szíve Aranyhajú Jankónak, nem győzött gyönyörködni a sugaras napban.

Azon a mezőn madárhurkok voltak kivetve: egy madarász lakott a közelben. Madarakat fogott, s eladta a városban, ez volt a kenyere.

- Hasznát látnám ennek a legénykének - mondta a madarász magában, amikor Aranyhajú Jankót megpillantotta. Ott állt a fiú, nézte a kék eget, nem tudott betelni a látásával.

A madarász meg akarta tréfálni a fiút: megrántotta az egyik hurkot. Fogva maradt Aranyhajú Jankó, azt se tudta hirtelenében, mi történt vele.

- Így fogom a madarakat is! - kiáltotta a madarász harsány nevetéssel. - Tetszenek nekem a szép aranytollacskáid. Maradj nálam, megtanítalak madarat fogni.

Aranyhajú Jankó ráállott szívesen, azt gondolta, vidám élet a madarászélet. Úgysem remélte már, hogy megtalálja apja házikóját.

A madarász tanítgatta néhány napig a mestersége fortélyaira, aztán így szólt hozzá:

- Most hadd látom, mit tudsz!

Aranyhajú Jankó kivetette a hurkot, s nemsokára - csodák csodája - egy hófehér tollú rigó akadt bele.

Amikor a madarász meglátta, mérgesen rárivallt:

- Eredj a fehér rigóddal, ne is lássalak! Bajt hoztál a fejemre!

Azzal elkergette Aranyhajú Jankót, a fehér rigót pedig kegyetlenül megtépázta.

Aranyhajú Jankó nemigen értette a madarász szavait, elindult hát nagy búsan újra a rengetegbe, csak az vigasztalta: hátha mégis megtalálja apja házikóját. Egész nap és egész éjjel ment, mendegélt: éles sziklák, korhadt tönkök, görcsös gyökerek közt botladozott.

Egyszer aztán világosodni kezdett az erdő, ritkultak a fák, végül kiért a rengetegből Aranyhajú Jankó, s egy gyönyörű kertet pillantott meg maga előtt. Álmélkodva megállt, mert sohasem látott olyan ritka, pompás virágokat.

A kertész nem mindjárt vette észre a fiút, mert ott állt egy aranyos napraforgó tövében, s aranyhaja mintha a napraforgó virága lett volna. Amikor végre meglátta a kertész, felkiáltott:

- Hasznát látnám ennek a legénykének!

És gyorsan bezárta a kertkaput, hogy a fiú el ne szökhessen. Ottmaradt hát Aranyhajú Jankó, s nem is igen bánta, mert azt gondolta szép élete van a kertésznek a virágok között, ő pedig úgysem talál haza soha.

- Eredj az erdőre - mondta egy reggel a kertész -, hozz nekem egy vadrózsatövet, be akarom oltani nemes rózsával.

Ment a fiú az erdőre, vissza is tért nemsokára. Csodálatos rózsatövet hozott: színarany rózsák tündököltek rajta, olyan szépek, mintha a legügyesebb aranymíves keze munkája lett volna valamennyi.

Hanem a kertész, amikor meglátta, rárivallt:

- Eredj a pokolba ezekkel a rózsákkal! Csak bajt hozol a fejemre!

Azzal kilökte a kertkapun, a pompás aranyrózsákat pedig összetaposta.

Nem értette Aranyhajú Jankó, miért haragudott meg a kertész: befordult megint a rengetegbe, s elindult egy ösvényen: hátha hazatalál valamiképpen.

Ment, mendegélt, botladozott sziklák közt, tönkök közt, tüske tépte a ruháját, de csak ment előre. Harmadnapra ritkult az erdő, egyre több napsugár szűrődött át a lombok között. Végre kiért az erdőből, s a végtelen kék tenger tárult ki előtte. Kristályos tükrén tündöklött a napfény, akár az olvadt arany, pompás hajók úsztak rajta, árbocukon zászló lengett. A part mellett halászok ültek bárkájukban. Aranyhajú Jankó közébük lépett, és álmélkodva nézte a végtelen tengert.

- Hasznát látnánk ennek a legénynek! - mondták a halászok, és ellökték a bárkát a parttól. Aranyhajú Jankó nem bánta, mert azt gondolta, arany élet a halászélet. Úgysem remélte már, hogy megtalálja apja házikóját.

A halászok messze beeveztek a tengerre, kivetették hálójukat, de üresen húzták ki.

- Próbáld meg te, hátha neked több szerencséd lesz! - mondta egy ezüsthajú öreg halász Aranyhajú Jankónak.

A fiú kivetette a hálót, lebocsátotta a tenger mélységes mélyére, s amikor felhúzta, egy színarany korona tündöklött a háló bogai között.

- Éljen a király! - kiáltott fel az öreg halász, és Aranyhajú Jankó lábához borult. - Fogadd, uram királyom, alattvalói köszöntésemet!

És elbeszélte, hogy sok száz esztendővel ezelőtt egy öreg király, amikor halálát érezte, beledobta a tengerbe aranykoronáját, azóta gyászba vonva, üresen áll a trón, az ország népe pedig egyre várja, hogy valaki meglelje a tenger mélyén nyugvó koronát, és elfoglalja a királyi trónt.

- Éljen a királyunk! - rivalogtak a halászok, és Aranyhajú Jankó fejére illesztették a koronát.

Hajóról hajóra, bárkáról bárkára röpült a hír a széles tengeren. Virágokkal, lobogókkal ékesítették a hajókat, s odasereglettek mind a bárka köré, amelynek orrában ott állt az ifjú király.

Nagy sokadalom várta a parton Aranyhajú Jankót. Szerencsével, békességben uralkodott sok-sok esztendeig, és népe áldotta a nevét.

/Ford.: Rab Zsuzsa/