Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Tóth Kálmán: Árpád sírja

A Kárpátok oldalában
Egy nagy fehér omladvány van.
Azt beszéli a nép róla,
Hogy ez nagy temető volna.

Nyugosznak ott régi hősök,
Keresztjük a törpe törzsök. . .
A leomlott négyszög sziklák
Évezredes, titkos kripták.

És a nyugvó hősök között
Árpád is, az elköltözött,
Ottan fekszik, de nem halva,
Meg nem halva, csupán alva.

Ha a lelkek órája ver,
Eljön paripája, - a pej,
S mint a szellem, olyan halkal,
Árpáddal a hegyre nyargal.

S Árpád vezér oda szállván,
Szétnéz az ő nyert országán,
Nézi, hogy van az ő népe,
Boldogan és itten él-e?

És ha egykor széjjel nézvén,
Nagy bajt látna az ő népén,
Ha valaki egyszer jőne,
Elvenni e hazát tőle:

Akkor Árpád kürtjébe fúj,
Meghallják a sírban alul,
És a sziklák meghasadnak
És vitézi föltámadnak.

Föltámadnak haddal, vésszeI,
Buzogánnyal, kelevézzel,
Kifeni mind nehéz kardját
S a hont újra elfoglalják.

Tóth Kálmán: Apai áldás

Áldja meg az isten az én fiamat,
Adja neki, a mit tőlem megtagadt,
Legyen egész életében oly boldog,
Mint mikor rám legelőször mosolygott.

Mint esőre bimbó fakad a gallyon,
Jó tettéből mindig hála fakadjon,
Meg ne sértsék szivét soha hálátlan,
Meg ne bánjon annyit, mint én megbántam.

Ne vigye az élet széles tengerre,
A hol a gyöngy viharral van keverve,
Ne csábitsa messze néző vitorla...
Jobb a kis tó, keskeny ladik százszorta.

Megúnt éltem jó hosszúra terjedjen,
Hogy könyeket még érettem se ejtsen,
Hogy ne sírjon soha az én örömöm,
Kinek minden jó órámat köszönöm.

Áldja meg az isten az én fiamat,
Olyan sokszor, a mennyi a pillanat,
A mennyiszer, hogy szeretem, azt mondtam,
Amennyiszer kis korában csókoltam.

Tóth Kálmán: Családi kép

Nem kell nekem semmi se
A világi jókból,
Az én kedves kis fiam
Nekem mindent pótol.

Egy öröm van, igazi,
- A többi csak semmi, -
Azzal, a kit szeretünk,
Mindig együtt lenni.

És mi ketten így vagyunk,
Egymást sohse unjuk,
A boldogság könyvinek
Betűit tanuljuk.

Bajunk is van néha - hát
Ugyan hogy ne volna! -
Egy kis öröm, egy kis bú:
Ez az élet sorja.

S úgy meghányjuk azt a bút,
S kicsinyeljük váltig,
Végre még a bánat is
Boldogságra válik.

Beh szeretnék lenni én
Megtudója annak,
Mikor vagyunk: este, vagy
Reggel boldogabbak?

Este, ha feküdni tér,
Oly nagy érzés száll ránk,
Úgy bucsúzunk, mintha csak
Nagy időre válnánk:

S reggel egymás homlokán
Úgy ég ajkunk csókja,
Mintha tiz esztendeig
Távol lettünk volna.

Tóth Kálmán: Jer, menjünk ki...

Jer, menjünk ki az erdőbe, kis fiam,
Ott magány van, ott nincsenek annyian,
Olyan puha, olyan tiszta ott az út,
A világé meg göröngyös és hazug.

Isten minket szeretettel megáldott...
Kerüljük ki ezt a kaján világot,
Ott irigylett minden tiszta boldogság,
Óh a gazok kilesik és elrontják.

Elvették már tőlem, a mit lehetett,
De megmaradt ez a kettős szeretet,
Mit elvettek, az még nekik nem elég,
E kincsem' is, ha lehetne, elvennék.

Jer kis fiam, menjünk ki az erdőre,
Ifju leszek így melletted előre,
Veled futok, veled tépek virágot,
Elfeledjük ezt a csúnya világot.

Tóth Kálmán: Tenger mellett

I.

Ez a tenger, ez a tenger
Épen olyan, mint az ember,
Mennyi küzdő hab van rajta,
Egymást éri, űzi, hajtja.

Fölmerülnek, lemerülnek,
Mind előre vágynak, törnek,
Egyik harap, másik nyaldos,
S egy a czéljok: jutni parthoz.

És mikor már odaérnek,
Egy sorsa lesz mindkettőnek:
Ember és hab - sivár végzet! -
A fövényben elenyésznek.

II.

Ép olyan a tenger habja,
- Mikor rajta vihar száll át -
Mintha futó, nagy zöld ebek
Tajtékjukat hánynák, hánynák.

Csendes estén pedig a hab
Olyan, mint a fehér rózsa:
Lengő szellő láthatatlan
Ujjaival szórja, szórja.

Tóth Kálmán: Hamvas fátyol...

Hamvas fátyol boritja el az eget...
Alig vettem észre, hogy már este lett:
Kinek mindig egyforma a keserve:
Azt se tudja, reggel van-e, vagy este.

Egyik nap a másikkal úgy összefoly,
S nincs egy vigasz, nincs egy sugár valahol,
Tengeri köd...összhúzott vitorla...
No de így megy az én hajlott koromba'.

Tűrjünk, tűrjünk, és szenvedjünk csendesen,
Csendesen, hogy meg ne tudja senkisem,
Majd a sírnál tőlünk a kin elválik...
Óh de mit kell kiállni még - odáig!

Tóth Kálmán: Anyám temetése után

A kereszten, mit elől vittek,
Fehér, nagy fátyol lobogott,
Mintha csak az ő tiszta lelke,
Az repkedett, szállt volna ott.
Követtem gyászos koporsóját,
Ó! istenem, mily nehezen!
Nem lehet ennél nehezebb az
Elitélt végső útja sem.

Betették azután a sírba,
És mindörökre elfedék
A nemes, tiszta, halvány arczot,
És jó szelid tekintetét,
Elfedék mindörökre azt a
Malasztos, áldó két kezet,
S a szivet, a mely a világon
Engem legjobban szeretett.

Nem volt ez ösztön - nemesség volt
Szeretetének gyökere:
Akkor szeretett ő legjobban,
Ha reám vigaszt lehele.
Miként mélység a letekintőt:
Vonzotta őt a lelki seb...
Nem a tapsok, nyomor közt voltam
Szivének én legkedvesebb.

Utolsó gondja is csak egy volt:
Hogy ne sirassam, erre kért,
Hisz ő olyan régen beteg már,
Hisz a halálra úgy megért.
Óh! csodálatos, drága, mély sziv!
Óh! leirhatlan szeretet!
Nem a sötét, titkos haláltól,
Könyhullásomtól remegett.

Csókoltam is, mint soha senkit,
Forrón a nedves homlokot,
Melyet kezem végbúcsuzásúl
Koporsójára ledobott.
Ha összehull majd koporsója,
Könnyebb lesz így a föld neki,
Óh, álmodozza, hogy az ég ott
Fia csókjában fürdeti...

Tóth Kálmán: Óh! Nem halt meg az én anyám...

Óh! nem halt meg az én anyám,
Nem halt ő meg, nem lehet,
Soha, soha meg nem halhat
Az ilyen nagy szeretet.

Az a jóság, mely övé volt,
Halhatatlan és örök:
Virágillat, mely körülleng,
Pohara bár széttörött.

Mellettem van ő gyakorta,
Ó azt tudom, érezem,
Munkámhoz is eljön néha
S ő vezeti a kezem.

Aggodalom, bú gyakorta
Nyomja lelkem, mint az ón,
Nem soká tart...ő megjelen,
S reám tekint biztatón.

De akkor is eljön, mikor
Van énnekem örömöm:
Mikor az én kis fiacskám
Iskolából hazajön:

Mig csókolom ő fölöttünk
Nesztelenül már megállt:
Érzem keze érintését:
A mint kettőnket megáld!

Tóth Kálmán: Őszi idő...

Őszi idő, - alig jöhet fel a nap,
Fészkeikből elszálltak a madarak:
Boldog, a ki szerettivel elrepül -
Egy kinos csak: úgy maradni - egyedül!
Egyedül!

Sétálgatok a szobámban föl-alá,
A nagy magány mintha léptim' hallgatná,
Kandallóban kialvó tűz hamvadoz -
Nézem - nézem - úgy hasonlit magamhoz!
Magamhoz!

Ifjuságon - minden, minden oda van,
Körülnézek egy vigaszért - hasztalan!
A mik engem az élethez kötöttek:
Mind széttépve szálai az örömnek,
Örömnek!

Ablakomon ide szürkül be az ég,
Kérdem tőle: leszek-e én boldog még?
Őszi eső hull szomorún, csendesen -
Minden csöppje azt susogja: sohasem!
Sohasem!

Tóth Kálmán: Én itt járok...

Én itt járok az árnyak közt,
A szomorú fenyvesen,
Ő meg sugár s virágok közt
Játszik ott a völgybe' lenn,
Az én édes gyermekem.

Nem vagyok bús...fenyves árnyi
Búra bár úgy vonzanak,
Ide hallik: kis fiacskám
Amint játszik és kaczag,
Mintha gerle volna csak!

Így vidit fel mindörökké
Ő az áldott, engemet:
Egy kerengő sas volt a bú
Ezelőtt fejem felett,
Rám szállt s tépte szivemet.

Lepke lett most a bánatból,
Mely nem bir rám szállni, nem,
Elkergeti kis fiacskám,
Vagy elfogja röptiben -
S vége lesz kis keziben.

Tóth Kálmán: A mi örökké tart

A szerelem gyertya vagy mécs,
Lobog, lobog, de hát végre -
Szivben minél jobban ége
Annál hamarább lesz vége.

A barátság pásztortűz, de
Az sem ég, csak egy ideig,
Mint amazt a nyirok és por,
Érdek, piszok betemetik.

Honszerelem, fényes csillag!
Mennél jobban lement a nap:
Annál inkább ég szivünkben
S mindörökre velünk marad.

Tóth Kálmán: Eső után

Elhagyják a felhők lassan
A hegyeknek teteit,
A napsugár nincs itt még, de
Érezni, hogy közelit.

Bokron, esőcseppet verve,
Tollászkodik a madár,
Néma még, de gondolkozik,
Kezdjen-e a dalba már?

Olyan csendes, édes, enyhe,
Békülékeny föld s az ég...
Harag után kedvesemmel
Egykor épp így békülék.

Így oszlottak el a felhők
Arczunkról és akkoron,
S mint a sugár - így jött vissza
Szivünkbe a bizalom.

Így hallgatott ajkainkon
A csevegés madara:
De mindkettőnk gondolkozott
Már azon, hogy szólana.

S egy-egy édes köny remegett
Az ő szemén s szememen:
Mint itt egy-két föl nem száradt
Esőcsepp a levelen.

Tóth Kálmán: Mondják, hogy fiamat...

Mondják, hogy fiamat
Ne kényeztessem úgy,
Nevelni gyermeket
Hogy épp' nem ez az út.
De mikor, istenem!
Oly nagyon szeretem,
A hideg tettetés
Sehogy se megy nekem.

Mondják: e folytonos
Ölelés, szeretet
Elrontna bárminő
Derék kis gyermeket:
De mikor jön felém
S mosolyg kis angyalom,
A bölcselgés oda!
Kitárúl két karom.

Mondják: megtenni rossz
Minden kivánatát:
A sors később neki
Majd sokat meg nem ád:
Hogy éltét egykor így
Nehezen viseli...
De ha boldog vagyok,
Ha adhatok neki.

Nem...nem is tettetek,
Szeretem, mutatom,
Csókolom, ölelem
Az én kis magzatom'.
S ő mégis oly szelid,
Ártatlan, angyali,
Nem tudom, nem birom
Sehogy elrontani!

Tóth Kálmán: Közeleg már...

Közeleg már, közeleg a pillanat...
Viszontlátom az én kedves fiamat,
Szinte látom: hogy jön be a szobába,
Kicsiny karja, picziny karja kitárva.

Bizony, bizony e pillanat édes lesz,
Óh mi forrón szoritom majd a szivemhez:
Betakarom, elfedem őt karomba,
Mint virágát elfödi a fa lombja.

Azután majd a térdemre ültetem,
Ő meg mesél, beszél nekem szüntelen,
Gyermek beszéd!...bizony semmi nincs azon,
Mégis olyan ájitattal hallgatom!

Már az igaz, hogy azt tudni nem lehet:
Mért szeretünk egy ilyen kis gyermeket?
Oly esetlen minden szava és tette,
Mégis...mégis majd meghalunk érette.

Tóth Kálmán: Átok

Ha van isten: megbünteti,
Vérkönyet kell sírni neki,
Óh sírjon is bús éjeken,
S tudja, hogy nincs segedelem.

Haldokoljon rettegésben,
S meg ne tudjon halni még sem,
Úgy vergődjék, kinlódjék meg,
Mint a földön gázolt féreg.

Forgolódjék tövis-ágyban,
Pattogjon az ér agyában,
Forró fejét kétségb'esve
Higed párnán hűsitgesse.

Nappal mindig félve járjon,
Fájjon neki minden lábnyom,
Ne legyen a járása más,
Mind egy örök földindulás.

És titkolja vonaglását,
De ezt mások mégis lássák,
Mint hollók a hullát, vázat,
Boritsa el a gyalázat.

Mint engem csalt, csalják meg úgy,
Mint elhagyott, hagyják el úgy,
Undor és vágy rágjon szivén,
Szenvedje át mind, a mit én.

Tóth Kálmán: Mikor a tengeri vihar volt

Hat napja, hogy hire nem jön
Az én édes gyermekemnek,
Négy-öt napig úgy bolyongtam,
Most az ágyon itt fetrengek.

Tehetlenül itt fetrengek,
Nem várva jót, óh csak rosszat,
Rettent minden ajtónyilás,
Hogy a ki jön, gyászhirt hozhat.

Hogy szerettem! s elbocsátám,
- Ez volt ifju szíve vágya -
Féltettem a szellőtől is,
S most a tengervihar hányja!

Vihar hányja, hajigálja
Az én drága gyermekemet,
Az én létem folytatását,
A második életemet.

De nem lehet, hogy elvesszen,
Hogy az isten így verjen meg,
Feddő kezét érzém sokszor
Tévelygési közt szivemnek:

De atyai érezésem,
Látta isten, szent volt mindég:
Kis szivébe, alig fejlett,
Boldog, vidám erényt hinték.

Hogy elvesszen...óh az isten
Nem verhet meg engem azzal,
Visszatér ő, óh már látom
Tárt karokkal, piros arczczal.

Kiállt bútól és örömtől
Szemeinkre könyek jőnek
S hálát adunk, forró hálát
A fölöttünk Őrködőnek.

Alázatos szivvel állunk,
Templom lesz a szoba nálunk,
Szegényeknek pénzt osztunk ki
S elleninknek megbocsátunk.

Tóth Kálmán: Erzsike

Még mostan is alkonyuló koromba'
Eszembe jutsz úgy esténkint gyakorta,
Kandallónál, elmerengve a tüzön
Emlékeid szétszórt gyöngyét felfüzöm.

Mikor te is itt ültél még mellettem,
S én ok nélkül szomorúan merengtem:
Ráborultál omló hajjal nyakamra,
Miként a fűz ráborul a tópartra.

Hogy szép voltál, nem mondom én azt már most,
De oly gyöngéd, oly megnyerő, oly bájos,
Arczáidon két bujdosó gödörke
Ringatta a szivem szelid gyönyörbe.

Szegény voltál, én meg gazdag akkoron,
Lábaidhoz tettem minden vagyonom:
Fél bántódva, fél mososlylyal tértél ki,
Kis virágszált tudtál te csak elkérni.

Félénk voltál, oly remegő, mint a galy,
S nem bántad, ha bajom van, hogy vigasztalj,
Bár hervadtak arczáidon a rózsák:
Megifjitott a sugárzó szívjóság.

Minden napunk egy-egy boldog életet ért,
S elszakadtunk egyszer...isten tudja, mért
Hazug beszéd volt az oka, semmi más,
Tudom már, hogy nem te voltál a hibás.

Sok esztendő elmerült már azóta,
Szirmaiban sincs meg többé a rózsa,
A kandalló sem úgy áll, mint egykoron,
Lángja kevés, több benne már a korom.

Én azóta sok csapáson mentem át,
A sors ellen egész létem csupa vád,
Csak emléked engesztel ki engemet:
Volt egy mégis, ki igazán szeretett!

Tóth Kálmán: A bajai sírkertben

Nem jövök úgy soha ebbe a városba:
Hogy az én könyem a temetőt ne mossa,
Hogy én anyám sírját meg ne látogassam,
A zöld gyepet rajta meg ne simogassam.

Itt van az én legjobb helyem a világon,
Megnyugvásomat én csak itten találom,
Elrejtem magamat a lecsüggő ággal
S csókolom anyámat a kereszten által.

Nem mondom azt, hogy rossz az élet irántam,
Nem élek én most sem szeretet-hiányban,
Egy-két szerető szív most is felém dobban,
Óh, de az ő szíve, az ő szíve hol van?

Mért is van örömem: ha ő nem tudhatja?
Miért bajom: ha ő már nem gyógyithatja?
Amazt nekem hagyta, emezt által vette...
Nincs ilyen más, csak az anya szeretetje!

Sok testvérem volt, és a mint ment az élet,
Végig küzdte sorsát minden gyermekének,
Egy ily sors is elég...óh, de hát még annyi!
Annyival remélni, csalódni, meghalni.

Szerette mindannyit, de engem legjobban -
S úgy kért, hogy a többi testvértől titkoljam,
Hogy ne szomorkodjék e miatt a többi:
Ártatlan cselekkel igyekeztünk födni.

Aztán tiz évig úgy feküdt kórágyon
S azt mondta: csak gyenge, hogy nekünk ne fájjon...
Koporsójában is mosolygott az ajka:
Jó tettek szent fénye sugározott rajta.

Óh, szívem! ne tépjen, ne emésszen bánat,
Fogjon el inkább egy engesztelt csodálat:
Hogy ő nála nem volt soha senki még jobb,
Senki nem volt, ki az anya névre méltóbb.

Tóth Kálmán: Eltörött már...

Eltörött már a pohara
Minden szeretetnek,
Pedig, pedig úgy szomjaznám
Belőle egy cseppet.

Milyen nehéz így az élet,
Milyen nagyon hosszú,
Mikor nincsen szeretet már,
Csak bántalom s bosszú.

Óh ha a sok szeretetből
Csak egy maradt vona,
Egy kicsike fűszál, a mely
Nincs még eltapodva.

Sehol egy hely, mely szivemet
Megnyugtatni birja...
Egy hely van csak...az is az én
Édes anyám sírja.

Tóth Kálmán: Atyai szeretet

Nem igaz, nem igaz,
A mit sokszor mondtam:
Szeretetlen létről
Keserü dalokban:
Van énnekem sok, sok
Örömben is részem:
Itt az én jó fiam,
Nagy gyönyörűségem.

Én magam talán már
Nem is igen élek,
Benne folytatom csak
Ezt az egész létet:
Bánom is, a világ
Akárhogy forog most,
Csak az, a mit ő tesz:
Az nekem a fontos.

Ha kimegy a házból,
Bár csak az utczára,
Lelkem száll utána,
Mint galamb a búzára:
S mily öröm azt néznem,
Ha itthon van dolga:
A mint nő a lelke
Munka közt, mosolygva.

Óh ti elviharzott,
Őrült szenvedélyek,
Ostoba játéki
A meggyulladt vérnek:
Milyen félelemmel
Nézek rátok vissza,
Csak ez a boldogság
Igaz, mély és tiszta.

Nem kivánok én már
Az életben mit sem,
Csak e boldogságot
Ne vegye el isten:
Csak maradjon így ez
Véges végig szépen,
S aranyozza meg majd
Az én öregségem.

Tóth Kálmán: Felsóhajtás

Csak lett volna mégis végre
Oly csöpp, melynek nem volt mérge,
Csak egy jó nap, mely boldog volt,
Kötelék, mely föl nem bomlott.

Csak lett volna egy kis hála,
Szív, mely nekem volt kitárva,
Remény magvát hintém folyvást,
S mit arattam? csak lemondást!

Csak lenne egy kicsi vánkos,
Melyre fejem hajthatnám most,
Egy kis nyugpont, enyhe emlék,
Melyen én is pihenhetnék!

Tóth Kálmán: A kifosztott

Lelkem zárját kinyitották,
Kincseiből kifosztották:
Bizalom, czél, vágy és eszme
Elrabolva, oda veszve.

S a mi kevést még meghagytak:
Nem vehettem hasznát annak,
Mi megmaradt azt sem láttam:
Öngúnnyá vált minden nálam.

Eltékozlám örömimet,
Kizokogtam keservimet,
S összetéptem büszkeségem:
Hogy semmim se legyen nékem!

Tóth Kálmán: A szív sorsa

Ajkam azért van, hogy téged dicsérjen,
Lábam, hogy nyomaidban kisérjen.
Kezem azért, hogy gyüjtse a virágot,
Illatossá tenni a te lakásod.

Szememnek is csak azért van világa,
Mindenható szépséged' hogy csodálja.
És a szívem - jaj, tudom már azt a sort! -
Azért van, hogy elébb-utóbb eltipord.

Tóth Kálmán: Fiammal

Alkony-este s ifjú hajnal:
Együtt vagyok a fiammal,
Nincs már semmim e világon,
Mindenem csak benne látom.

Ő nekem az egész létem:
Nem csoda hát, hogy úgy féltem,
Ha csak kimegy már aggódom:
Baja lehet ezer módon.

De szeretek vele járni,
Erdőn együtt botorkálni,
Keresgélnek a kezei:
Természetet elemezi.

Héjjat váj le a fatőről,
Beszél minden kis szál fűről,
Bogarat fog s magyarázza -
Öröm így hallgatni rája.

Hol a vakond földet szántott,
Vizsgálódik buzgón már ott,
Kutatásán lelkem mulat -
S folytatjuk a vidám utat.

De az erdőn felhő támad,
Tépázza a szél az ágat,
Eső szakad, levél kopog,
Fák dereka úgy nyikorog.

Mennydörög is, de nem soká...
Csillag tör át felhők során,
Anyám lelke tán e csillag,
Eljött közénk harmadiknak.

Tóth Kálmán: Anyám kórágyánál

Itten vagyok ágya mellett,
Óh ez az ágy, ez az itt:
Melyben az én édes anyám
Kilencz éve feküszik.

Ha valaki látna itten
Ágya mellett engemet,
Nem ismerne, tudom, reám,
Úgy mosolygok, nevetek.

Nehéz nekem a mosolygás,
De ha ennek ő örül,
Ha mosolyt kelt ott is, az ő
Beteg ajkai körül.

Százfélét is el-elkérdez,
És én csak jót felelek:
Agg bokornak így suttognak
Gyermekei: a levelek.

- Hát boldog vagy? - Oh de milyen!
Így felelek mindig én,
s ha a látszat is azt mondja:
Mért ne hinné el szegény!

El is hiszi és örömtől
Könyben úsznak szemei,
S hálát adva, száraz karját
Az egekhez emeli.

És én látva, óh így látva
A legszeretőbb anyát:
A mi előbb hazugság volt,
Valóságba olvad át.

Szivemről a jeges kéreg,
Melyet gonosz emberek,
Gúny, csalódás vontak arra:
Egyszerre csak lepereg.

S a mint nézem könyben úszó,
Rám mosolygó szemeit,
Melyekben a szeretetnek
Egy világa tükrözik:

S a míg összecsókolom az
Engem áldó kezeket:
Ki nem vagyok soha boldog,
Itt valóban az leszek!

Tóth Kálmán: Itt, itt sirjak...

Itt, itt sirjak-e lábaidnál,
Mint szikla mellett a patak?
Vagy elbújdossam messze, messze,
Úgy, hogy soha se lássalak:
És multam, és jövőmnek romján,
Ha mást nem birok, nem lehet,
Megmentsem legalább kezedből,
Megmentsem büszkeségemet?

Vagy, mert kevés ez egy életre,
S csak rejtett kötés a seben,
Mitől ez tán még jobban vérzik:
Kioltsam végkép életem?
Vagy vessem magam az élveknek,
És legyek hitvány, nyomorult,
Hogy tudjam azt, mért van szivedhez
Számomra elzárva az út?

Vagy, mint a hitegetett gyermek,
Várjak tovább is, türjek itt?
Kész arany gyanánt olvasgassam
A reménység filléreit?
S midőn már haldoklom a vágytól,
Éltet adjon egy mosolyod,
Hogy ujra szenvedjek, és tudjam:
Hogy belehalni nem fogok?

Vagy áldjam-e a legnagyobb átkom
Hogy téged megismertelek?
S elkábuljak a boldogságtól,
Mert egy léget szívok veled,
S kinjáért egész életemnek
Legyen az elég jutalom,
Hogy nyájas hangod, ha máshoz szólsz,
Nekem is szabad hallanom?

És lemondjak az üdvösségről,
Mert itt értem meg ég kegyét:
Hogy néha-néha szemeidnek
Mennyországába nézheték?
Csak ne érezzek mást soha semmit,
Csak egy háladó örömöt,
Hogy engem is megér a szellő,
Mely arczáidon fürödött?

Nem, nem tudom, hogy mit csináljak!
Csak azt az egyet érezem:
Hogy szeretlek kimondhatatlan,
És hogy szenvedek végtelen.
S hogy egy szavadtól függ most éltem,
Egy szótól a te ajkadon,
S e szót, ha még sokáig hallgatsz,
Már megérteni nem fogom!

Tóth Kálmán: Gyermeknek mondasz...

Gyermeknek mondasz...az vagyok,
Valóban gyermek lettem én,
Mióta tudom, hogy szeretsz,
Egészen ujjá születém.
Előttem a sok bú között
Mát minden, minden összefolyt:
Oly új most nekem a virág,
S a dal, mit a madárka mond.

Gyermeknek mondasz...az vagyok:
A kincseket nem ismerem.
A mi egyedül boldogít,
Kis kezed az, játékszerem.
S ha a fény mégis érdekel,
Szivem csak arczodnak örűl,
Min olyan fény van nappal is,
Mint éjjel a csillag körűl.

Gyermeknek mondasz...az vagyok,
Most oly furcsákat álmodom:
Fölöttem annyi csillag ég,
Kinálják velük homlokom.
Óh én a te szerelmedet
Nem érdemlém meg semmivel,
S oly nagy dolgokról álmodom,
A miket nekem tenni kell.

Gyermeknek mondasz...az vagyok,
Óh bánt is ez, mint semmi sem:
Lásd, oly sok virágot szedék
A boldogságnak kertiben.
Ily sok virágra még kicsiny
Az én lelkemnek pohara -
Hová tegyem?...úgy remegek,
Ha egy szál is elhullana.

Gyermek vagyok én igazán,
Úgy szólanék, és nem merek,
Nem értenék meg, azt hiszem,
Az én nyelvem az emberek.
Oh mért is van oly messze most
Az én egyetlen jó anyám!
Hogy volna mégis, a kinek
Boldogságom elmondanám!

Tóth Kálmán: Lázas éjszakák

Bohó beszéd, hogy az idő
Begyógyítja a sebeket -
Az idő nem órákból áll...
Óh én oly régen szenvedek.
Már egy ezredév elhaladt,
Én istenem! még mennyi vár?...
Fájdalmas, nehéz éjszakák -
Óh csak tudnék alunni már.

A szoba olyan jéghideg,
Körülem mégis minden ég -
Mit adhat nekem a jövő,
Ha az övé nem leheték!
Halvány ajkáról egy mosoly,
Szemeiből csak egy sugár...
Kigúnyolt vágy, őrült remény -
Óh csak tudnék alunni már.

De átkom volt az már nekem,
Hogy gyűlöljön, kit szeretek,
S kik rajtam csüggnek szeretőn,
Csak szánalmaim legyenek.
Óh vérzik egy sziv értem is,
És reám mindörökre vár -
És megszakad...szegény leány!
Óh csak tudnék alunni már.

Úgy félek, úgy ég homlokom...
Csak volna most itt valaki:
Óh hogy esnék most, jó anyám,
Áldott kebledre hajlani!
Olyan nagyon beteg vagyok,
Szivemnek annyi, annyi fáj -
Mért hagytam el kis házadat!
Óh csak tudnék alunni már.

De sok volt bennem, sok a vágy,
És mi lettem? egy töredék:
És önmagamat gúnyolom,
Hogy oly keveset teheték.
Pedig a forrás buzogott -
De medre nem nyilt, leste bár,
Így szét fog futni nyomtalan...
Óh csak tudnék alunni már.

Itt előttem egy könyv hever,
Olvasgatok...hisz mit tegyek?...
Ez is költő volt szegény,
S megőrült, annyit szenvedett.
Most fekszik úgy, mint más halott,
Egy, kettő sírjához kijár,
És azt mondják: ez jutalom!...
Óh csak tudnék alunni már.

A lámpa lángja föllobog,
S e fény oly biztató, szelid:
Ím! az embernek néha mily
Csekélység is jól eshetik.
Ha én gyógyulnék, istenem!
Tán öröm is van, ami vár...
Nem, nem, soha...én meghalok -
Óh csak tudnék alunni már.

Mert lelkem, ah ez megvakult,
Önfényénél, mely környezé,
És most, midőn fészket ketes,
Téved éles sziklák közé.
És ott veszkődik nyomorún,
Mind valamennyi vérzi bár...
A hajnal még oly messze van...
Óh csak tudnék alunni már.

Tóth Kálmán: Te gyáva gyermek

Te gyáva gyermek, ki egy szóra
Magába vonul s kesereg,
Te hős, ki sokszor átkot szórva,
A halált magad keresed:

Te király, kinek tornáczába
A számüzött esd, könyörög,
Te koldus, a kit megalázva,
Míg térdelél, más ellökött:

Te habzó tenger, melynek tükrén
Az sem látszik, mi legnagyobb,
Te tiszta tó, hol minden kis fény
Nagy lángoszlopként ég, ragyog:

Hol annyian temetve vannak,
Te hallgató, te puszta sír,
Te bölcső, miben a fájdalmak
Ébredő csecsemője sír:

Te ifjú, a kit nagy tüzében
Istenné tesz az akarat,
S ki mindenen megnyugszol szépen,
Te szegény, tehetetlen agg:

Te nagy világ, melynek határa
Túl a nap- s csillagokon ér,
Te kicsi lap, hova csupán a
Szeretett lányka neve fér.

Te tisztán égő lámpa, melynél
Mindenki olvasni hiszen,
Te gyötrelmes, te örök rejtély,
Te megfoghatatlan sziv, - szivem!

Tóth Kálmán: Voltam én már...

Voltam én már boldog veled,
És te is voltál én velem,
Te már ezt el is feledéd,
De én sohasem feledem.
Az ég csillaggal odafenn, -
Szivünk érzéssel volt tele,
Gyönyörü nyári este volt -
Emlékszel-e, emlékszel-e?

Mondám: szeretlek siromig,
Bár ezt nem érti meg szived,
Bár enyém soha nem lehetsz,
Bár most még szavam sem hiszed.
De hinni fogod egykoron,
Eljő annak is ideje.
És megfogtam kis kezedet -
Emlékszel-e, emlékszel-e?

S te nem vontad el tőlem azt,
Ez egyszer ottan hagytad, ott -
Ha az isten engem szeret,
Óh, úgy e perczben meghalok.
Nem voltam még ily boldog én,
S nem leszek többé sohase,
Hogy könyezék, hogy reszketék!...
Emlékszel-e, emlékszel-e?

Mondtál azután dalt nekem,
Mit csak dalnak hitt volna más,
De énnekem minden szava
Úgy tetszett, hogy egy vallomás.
Hangod oly nagyon reszketett,
S sziven úgy tele volt, tele,
Mért ne hittem voln', hogy szeretsz?...
Emlékszel-e, emlékszel-e?

Másnap, mikor találkozánk,
Fogadtál, mint egy idegen.
Én rád tekinték lángolón,
S te elfordultál hidegen.
S szivem most kettős fájdalom-,
Kettős bánattal van tele:
Mért játsztál velem akkor úgy?...
Emlékszel-e, emlékszel-e?