Versenyre hitta a pók
A selyem bogarat
Remélvén, hogy elötte
Győzelmet ő arat.
És a bogárka finom,
Hosszu selymet bocsát,
A pók ügyes kötéssel
Szerkeszti hálaját.
Szól a bíró, kiben a
Két fél megegyezett,
S a versenyzők mívéről
Igy mond itéletet:
"Mesterséggel szövéd, pók,
A háló szálakat:
S amannál finomabb is,
De - nem tartós, szakad.
Selymed mívész-bogárka,
A tartós szálakért
Igazsággal nyeré el
A győzelmi babért.
Míg széjjel mállik a pók
Hálója hirtelen:
Tart a szilárd selyemszál
Sok számos éveken.
Aki akkép él, hogy őtet
Túléli, mit mível,
Annak sírszobra díszlik
a hír repkényivel.
Irgalmasságot akarok és nem
áldozatot. Mat. 9. 13.
Az emberek közt széllyeljárván
A bűntől terhes föld határán:
Égi atyjának egy szülötte
Isten országát terjesztette,
S ez általa megépitetett
Ország alapja lőn a szeretet.
S mellyért az égből földre szállott:
Javitá a bűnös világot:
S a szó, midőn szent ajki mondák:
Édes volt mint a méz s orvosság.
A mester Jakab s többen vélek
Jeruzsálem felől jövének:
Holott ünnepén a páskhának,
Nehány nap óta fent valának.
S hol az út Bethfagénak fordul,
Zajgás hatott feléjök jobbrul
És látának nagy sokaságot
Melly egy fánál tolongva állott.
Ki bűnös volt s nyomá kereszte:
Azt Jézus maga felkereste:
Most igy szólott tanitva, s bölcsen:
Ki vak, világossága légyen!
És járul a sokasághoz,
Melly átkozódik, zúg, kiáltoz.
Az út melletti fügefának
Árnyékában ülvén, valának
Egy beteg férfiú s bubánat
Miatt nyögő asszonyi állat.
Az asszony, hitvestársa nyilván
A betegnek! - szólt egy tanitvány,
S a férfiú felelt imígyen:
Nem hitvesem, se nem testvérem,
De az úr légyen végig véle,
Ki megszánt, s rajtam könyörüle!
Idegen lévén Izraelben:
Messze földről utazva jöttem,
S ime e fánál fáradtan, éhen
Öszvérem összerogyva vélem:
Én nagy sérülésnek miatta
Feküdtem félholtan alatta.
Izráel népe nagy seregben
Vonúlt az úton el mellettem,
A páskha-bárány ünnepére
Minden a szent városba tére:
S én kínomban sírván kiálték:
Nézzétek elhagyott föld és ég!
A Jehovának szent nevében,
Tekintsétek meg nagy inségem!
És ők mondának: az úr vélünk,
De ápolásra rá nem érünk!
És újra számosan jövének,
Nők férfiak, ifjak és vének,
S én újra sírván felkiálték:
Nézzétek, elborit az inség!
S a csapat szólt: a szent városból
Elmaradnánk az áldozatról!
Elepedtem, szóm már megállott,
Midőn jött ez asszonyi állat,
És ő hozzám járulva menten:
Nagy inségemből mentve lettem.
Köntösét szó nélkül eltépte,
Sebem kötözgetvén be véle:
S mit az áldozatra szánva,
Karján vitt elfedett kosárba':
Elővevé, és gyötrő éhem
Megenyhitette véle híven:
Égő szomjam büvös kútfőnek
Buzgó habjával enyhité meg:
S vigasztalási ajakának,
Lelkemre nyugtatón hatának.
S im most e nép és ösmerősi,
- Bút és könyűt okozva néki, -
Szemére hányják, hogy miattam,
Nem vőn részt ünnep- s áldozatban,
Szemére hányjuk, hogy miattad...
- Zúgott legott föl a zajos had, -
Ki nem vagy egyhitű, se vére,
Nem jött a husvét ünnepére!
S izráelnek szent városába'
Megtisztulást se nyert a kába!
Tüzénél égő áldozatnak,
Hol a füst és láng mennybe hatnak,
De tán kovászost is evett még!
Kövezzük meg!...zúgott föl a nép.
S mint szikla tenger hullámábul,
A nép közül bátran, szilárdul,
A megváltó emelkedett fel,
S a szózat ajkirul imigy kel:
ki az közületek, ki által-
Hat a sziklán pillantatával?
Avagy a szív mélyébe nézhet...
Hogy ajkin illy kemény itélet!
A törvény mond: hogyha szombatnap
Barmod verembe hull, kivonjad.
Kik ünnepen, szegény- s betegnek
Enyhülést hoznak: jót mivelnek!
S bizony-bizony mondom tinéktek,
Kik az oltárnál ünneplétek:
S élvén kovásztalan kenyérrel,
Imádkozátok nappal, éjjel,
Bizony-bizony mondom tinéktek,
Mind, annyi jót nem müvelétek,
- S nem vagytok kedves Jehovának, -
Mint maga ez asszonyi állat!
Ki vagy te, ki szólsz imigyen?
- Kiálta a nép ingerülten -
Avagy tán elhisszük mi néked:
Hogy a törvényt megtartni vétek?
Avagy tán elhisszük: hogy annak
Ki ront, mulaszt, érdemi vannak?
Talán e meddő, vagy e száraz
Fügefáról gyümölcsöt rázasz?
És hirtelenséggel szél támadt,
Rengetvén a fügefaágat!
És róla rögtön, nagy bőséggel,
Megért gyümölcs hullonga széllyel.
Nem szólt a nép, s magát megadta
Nagy álmélkodásnak miatta.
És szólt a megváltó ismétlen:
Utas, kelj föl, s menj el épségben!
Jó asszony tiéidhez térj meg,
Az Úr kegyelme van tevéled!
Boldogok, kik e szót megtartják:
Nem áldozat, de irgalmasság!
Gyilkos-fenék malom volna, ha volna,
De a viz is régen elment alóla,
Egy kis madár fel nem száll a fűzágról,
Ott énekel a Virágné lányáról.
Virág Zsuzsi járt egyre a malomba,
Lent töretett: estig szépen lefonta:
Buzát is őrt, a lisztjét megsütötte,
Virág Zsuzsi a szép molnárt szerette.
Vidd haza csak kincsem ezt a lisztlángot,
Ugy megenném egy kis molnár-kalácsot!
Éjfél után várlak majd a zúgónál,
Siess rózsám, hejh bárcsak már itt volnál!
Nincs holdvilág, sáros az út, fú a szél...
Itt a kalács, szivem molnár, csak egyél!
Nem kell nekem süttöd, főztöd, se magad,
Itt a zsilip, jó mély a viz ezalatt!
Jaj, meg ne ölj! félek én a haláltól,
Mi lesz szegény, ágyban fekvő anyámból!
Zúg a zsilip, nem hallik a lány szava,
Nem látni a gyilkos dolgát éjtszaka.
Zúg a zsilip, a viz esik, kanyarog,
Zúgásától nem nyughatik a halott:
Fázik szegény, nem jó ott a hidegen,
Harmadnapig késik, vár még odalenn.
Feljön akkor, kifekszik a porondra,
Mondd meg ki volt gyilkosod? - megmondja...
Úgy megyen a csöndes földnek ölébe,
Kiséri nagy jajszóval a szüléje:
Gyilkos molnár száradjon el a kezed!
Gyilkos malom apadjon el a vized!
El is száradt vesztőfán a keze,
El is apadt régesrégen a vize.
Hajtsátok meg fejeteket
Kertem rózsafái:
Itt az óra, hogy le kell a
Téli sirba szállni.
Megsárgultan omlik a lomb,
A madárka hallgat:
Dérré válik, hószint játszik
A mezőn a harmat.
Fejetekre, el-befedve,
Puha földet hányok,
Csendes álom, nem halál lesz
A temetség rátok!
S mig a tél fagyát siratja
Annyi elhaló fa:
Ti meg lesztek jó szülétek
Kebelén óva!
Kit nyilástok, hervadástok
Kéjre, búra költe:
Én leendek, mig pihentek
Álmatoknak őre.
És mihelyt a kikeletnek
Langy fuvalmit érzem,
S a rég szunnyadó erőnek
Ébredése lészen:
Kezem által széttöretvén
Sirotoknak zára,
Felbocsátlak bájos élet -
S új virágozásra!
-Oh, ha a sirt, melyre annyi
Könyem elhullt titkon:
Ha a sirt a temetőn is
Fel lehetne nyitnom!
Vándorol földünkön idegen jövevény,
S reá sötétedik nagy erdő közepén.
Helyet nézvén, a hol fejét lehajtaná:
Jut a magaslaton, pusztuló vár alá.
Ott némán megvonul a roppant fal megett,
Nem kérve mást, csak a nyájas szürkületet.
A tele hold pedig az égen megjelen,
S fény reszket a kövön, lombon s a csermelyen:
Félig burkolt de szép magasztos képet ölt
Hegy, völgy, - az éji táj a jövevény előtt,
S mig nézi hosszasan - mi igy eléje tűn:
Minden megváltozik rögtön, csodaszerűn...
A vár áll, ép s erős: - eltüntek a romok -
Bástyáin fegyveres csapat zajong, robog.
Alant kürtszó, zászlók, s mely gyorsan jő, a had
A meredekre hág s a vár felé halad.
S mint mikor a szélvész zúgatja a vadont:
Erős robaj támad, midőn a várra ront.
Hol a kaput kemény ütések rengetik, -
A földön: vér s halott, - füst, láng a fellegig.
Szörnyü a támadás, szörnyü az oltalom...
Szegény vándor remeg, - vész minden oldalon. -
S most zúgó nyilban száll mellének a halál...
Oh, szent, irgalmas ég...! ne félj! csak álmodál!
Jámbor, csak álmodál! - mégis jobb lesz neked:
Ha élted czéljait más földön keresed!
Ott a boldog nyugat, elődeid hona,
A melytől egykor, a merész vágy elvona:
Árnyas pagony, dalos madár, felhőtlen ég,
Csend, rend, polgár-öröm s kedélyes nemzedék...
Menj, menj! ott élni szép, - itt nem kivánatos
Hol álmad: rémlátás, ébrenléted: bajos:
Itt változó a lég, hol éget, hol fagyaszt,
Alig lendül a szél s már hullámot dagaszt,
Mely partot ostromol, gátat tör s szétrohan.
Az ormok állanak: felhőben, komoran. -
Itt fű s fa érez, él: - a szirtek hallanak,
A tér süpped s dobog, a lépés ingatag: -
Oh, nálunk, e földön még folynak a csodák! -
Kiknek keblét sebek s érzelmek roncsolák:
Felkelnek éjjel a sírok halottai...
- Vivódnak mult, jelen, - a régi s a mai, -
Menj, menj! mi magunk is, bár rokonok velünk:
A szellem- s árnyaktól gyakran megrettenünk.
Fennáll még a rideg, kopasz fal,
Repedt, hullongó boltozattal,
Párkányzatán avar tenyész:
Rajt' annyi seb van, annyi csorba,
S áll, - mert oly múlttal dőlni romba,
Talán a kőnek is nehéz.
Mikor még itt délczeg leventék
A tért s udvart viszhangra kelték!...
Nap és éjjel szállott, szökött...
Ha küzde a kard, - a szabad szó,
Vagy ünnep állt: fényes, zajongó
Élet volt e falak között!
Midőn ama fejdelmi asszony,
- Köny folyván a felséges arczon -
Kisded fiával itt megállt,
S a szörnyű vészt festvén beszéde:
Sorsát a hű nemzet kezébe
Tevé le - s várt éltet, halált...
És a szivek fellángolának,
És a szablyák kivillanának,
Feledve sok lőn ujolag...
Haljunk meg!...hangzott fel viharzón,
S megint szilárdan álla a trón...
- Oh mert a nép hős és lovag!
De az idő oly kegyetlen!
Pusztit erős, fényes művekben,
Falat s oltárt a földre vet:
S apjok hitétől elszakasztva:
Uj egyházba, uj áldozatra
Tériti át a népeket.
Talán e rom megint felépül...
De bár eltünik is kövérül,
A romladás zöldes moha:
A régi tűz fellángolása,
A régi szó felharsogása
- Nem ujul meg többé soha!
Sárgultan áll az őszi föld,
De felpiroslik itt-amott:
Vér-e az, vagy szines haraszt,
Melyet sziv, vagy fa hullatott?
Halovány hó, szakadj...szakadj...!
Akár vér az, akár haraszt:
- A te szined vigasztalóbb! -
Fehér szinnel temesd be azt!
Vára fényes csarnokában,
Hatalomban ősz király ül.
S ősz királynak oldalánál
Három ifju szép leánya:
Vén cser árnyán gyöngyvirágok!
A remény, mint gyönge pázsit,
Mely körülhabozza őket,
Kellemén a két nagyobbik
Büszke, mint a tói hattyú,
S a legifjebb kék szemével:
Bájos, gyöngéd liliomszál.
S mintha csendes alkonyatkor
Bárány-felleg száll az égen,
Szőke fürtök kondorulnak
Kebelére, homlokára.
Rajta függ az elmerengő
Ősz királynak pillanatja...!
Lelke csendes tó, felette
Szenvedély viharja nem zúg,
Mely hullámot verne rajta.
Víg örömnek fülmiléje
Partjain nem csattog, és a
Bánat gerlicéje nem búg.
Ifju álmak, szép remények
Fáiról a lomb lehullott:
Sárgán hullt a tó vizébe,
Sárgán úszkál tükörén most.
- Minden oly szelid, nyugalmas!
Rajta még emlékezetnek
Gyors fecskéje száll suhanva,
S meg-megütvén szárnyhegyével:
A tó lágyan összerendűl.
Ül az ősz, ül elmerengve...
Szőke lánya kellemében,
Ifjusága hő szerelmű
Bájos angyalára ösmér,
S ím a csendes alkonyatban
Megcsendűl ezüst szavával,
A kápolna kis harangja.
Búra hajló ciprus árnyán,
Ott van a hű eltemetve!
S mintha édes lelke szólna,
- Kis harang ezüst szavában -
A merengő ősz királyhoz:
Hűn megérti lelke a szót.
*
Jött az estve holdvilága
Mély álomba szenderűltek
Ősz királlyal barna lányok.
És az esti holdvilágnál
Pásztorifju, furulyája
Lágy szavában szólt epedve,
Zöld bereknek félhomályán.
Szőke lányka andalogva
Hallgatott a halk zenére,
S mintha hive ajka szólna
Furulyája lágy szavában:
Hűn megérté lelke a szót.
A kelő nap sugaránál
Gondban ébredt ősz király föl:
Nyugtalan volt álma éjjel:
Koronáját fenn ragyogló
Gyémántjától fosztva látta.
Könnyben kelt a szőke lány föl:
Nyugtalan volt álma éjjel:
Anyja sírját látogatta,
A halottak hajlokában.
Búsan kelt a pásztorifju:
Nyugtalan volt álma éjjel:
Nyája legszebb báránykáját
Két dühös vad tépte össze.
- Zöld halomnak oldalára
Menjetek ki, kis kosárral,
Menjetek ki, jó leányim!
Epret áhit ősz apátok,
Édes ízű, földi epret,
Jószagút és hűvösitőt.
És ki megtér zöld halomról,
Teli kosárral legkorábban:
Az leend én édes lányom!
Azt fogom forrón szeretni,
Koronámat az birandja,
Hét országom arra szálljon.
Zöld halomnak oldalára,
Menjetek ki jó leányim! -
Szólt az ősz, és elmenének
Kis kosárral a leányok,
Szedni édes földi epret,
Jószagút és hűvösitőt,
Zöld halomnak oldalára.
- Teljél, teljél kis kosárka!
- Halkan mond a legnagyobbik -
Koronája ősz apámnak
Hogy ne szálljon más fejére!
- Teljél, teljél kis kosárka!
- A középső szóla szintúgy -
Hét országa ősz apámnak
Hogy ne légyen senki másé!
- Teljél, teljél kis kosárka!
- A legifjabb igy sohajtott -
Hogy ne légyek ősz apámnak
Jó szivétől eltaszítva!
Teljél, teljél kis kosárka!
S ime telve lőn legottan
Szőke lánynak kis kosárja.
Látva ezt a két nagyobbik,
Rút irigység szóla bennök:
- Koronája ősz apámnak,
Hét országa ősz apámnak
Hát övé lesz, hát övé lesz...?
Nem, nem, inkább vére folyjon!
S a jó testvért elveszitvén
Rossz leányok, nagy kegyetlen:
Vén jávorfa gyökeréhez
Földbe ásták, bétemették.
És megoszták édes eprét,
Összetörték kis kosárját.
Majd a fényes várba térvén,
Ősz királyhoz igy beszéltek:
- Oh atyánk! baj ére minket...
Jó testvérünk, jó leányod,
Rengetegbe tévelyedvén,
A dühös vad elragadta,
Mely reá tört nagy kegyetlen.
S ősz király, mély bánatában
Hamvat hinte bús fejére.
Veszve, veszve koronája
Legtündöklőbb éke, disze!
Mert elment a jó leányka
Édesanyját látogatni,
A halottak hajlokába:
S onnan vissza többé nem tér.
Újra kelt a hold világa,
Zöld bereknek félhomályán:
Pásztorifjú, furulyáját
Ajkihoz merengve nyomta.
Fútta...fútta...s mind hiában,
Megnémult a síp örökre!
Édes hangot mért is adna?
Nincs ki hallja, nincs ki értse!
Alszik a szép kékszemű lány,
Jávorfának árnyokában,
Könyezetlen, siratatlan!
Pásztorifjú, a dühös vad
Báránykádat összetépte!
Zöld halomnak oldalában
Vén jávorfa törzsökéről
Harmadik nap éjszakáján
Ifjú hajtás sarjadott fel,
Szőke lánynak temetőjén. -
Zöld halomnak oldalában
Búsan járt a pásztorifju
Legelésző nyája mellett,
Majd lemetszé furulyának
Vén jávorfa sarjadását.
És midőn ajkára tette,
Bús keservvel szólt imígyen:
FÚjjad, fújjad én kedvesem!
Voltam én is király lánya:
De most vagyok jávorfácska,
Jávorfából furulyácska!
S pásztorifjú, furulyáját
Felvivé az ősz királyhoz:
Ki midőn ajkára tette,
Bús keservvel szólt imígyen:
- Fújjad, fújjad, én atyám! ah
Voltam én is király lánya:
De most vagyok jávorfácska,
Jávorfából furulyácska!
És midőn a rosz leányok
Ajka érte, szólt imígyen:
- Fújjad, fújjad én gyilkosom!
Voltam én is király lánya:
De most vagyok jávorfácska,
Jávorfából furulyácska!
S a két gyilkos lány fejére
Ősz apának átka szállott:
Bujdosásba űzve őket
Nem hagyá sehol pihenni
Szőke testvér véres árnya,
S szörnyű átka ősz apának.
Búra hajló ciprus árnyán,
Kis harang ezüst szavában,
Két halottnak lelke szólott,
Csendes alkonyatsugárnál
Búba sülyedt ősz királyhoz.
Aki elment nemsokára
- Búra hajló ciprus árnyán -
Kedveseit meglátogatni,
És nem tére vissza többé.
I.
A gólya vándor-útra kelt,
De még zöldel hegy és mező:
Minő szép, nyájas ősz vagyon!
A napsugár az ágakon
Másodvirágot csalt elő.
Én életemre gondolok,
A keblemre száll bús érzelem:
Nyílt nékem is boldog tavasz,
- Bucsúzó ifjuságom az -
S virága volt a szerelem!
Talán sugáros lesz az őszi ég...
Szívem ha tán szeretni fogna még:
Szerelme olyan lenne, oh leány!
Mint másodvirág az őszi fán.
II.
Rózsás tavasz
S arany kalászos nyár nyomában,
Lassú halál
Gyilkos fuvalma száll
A hűvös őszi éjszakában.
Kél a korány,
De a vidék beteg!
Sápadt fűszálin a mezőnek
Fagyott könnycsepp remeg.
Mért önti el
Az erdőt rózsaszínnek árnya?
Sápadt legyen
A lomb völgyön, hegyen,
Midőn enyészet keble várja!
Nem hallod-e...?
Az est fuvalma sír:
Kigyúlt a nagy beteg arcán
A haldoklási pír!
III.
Hervad, hervad a föld határa!
Az őszi fáknak ágirúl,
Sárgult levél könnyen lehull
Halk esti szél fuvallatára.
Hogyisne hullna levele
Szegény fának a sír fele?
Fenn őt úgysem marasztja már
Harmat, dal és meleg sugár.
Míg éltem fája zöld,
Míg ágait virág takarja:
Ne zúgj rám, elmúlás viharja,
Ne zúgj idő előtt!
Eljő az ősz, fagyos derén
Meghervad kedv, öröm, remény...
S ha semmi többé nem maraszt:
Szememre lágy álom borúl,
Nyugodtan, fájdalmatlanul
Lehullok, mint az őszharaszt!
IV.
Hegy-völgyön mélán bolygok én
A halvány ősznek idején:
Oly bús az érzés, mely kihoz
A völgy beteg virágihoz!
S miként a tó csendes vizében
A sárgult fák hű rajzban állnak:
Borongó lelkem, tüköre
A haldokló ősz fájdalmának!
Lám, a virágoltó szép kikelet
Mindent csak a halálnak ültetett!
S melyet gonddal fona:
A hűs liget zörgő harasztban áll:
Ah, nem borúl rám többé árnyinál
Lágy szenderülés alkonya!
Szívem, ti hervatag virágok, levelek!
Úgy fáj, úgy vérzik értetek!
Fájdalmat hoztatok nekem:
És mégis én
Lehullástoknak idején,
E fájdalmat úgy szeretem!
Mely a természet haldoklásán
Lelkemet mélyen általhatja:
Miként világos tükör, annak
Halhatlanságát hűn mutatja!
V.
Minden oly ünnepélyes, hallgatag,
Mint ahol haldoklót virasztanak...!
Ledőlök a bérc oldalára,
A fák között oly messze látok!
S előttem feltűnnek kopáron
A tar sziklák s víz-szaggatások:
Lám, lám! tavasszal a bérc oldalán
Vidám zöldet látott szemem csupán!
Kedves helyemre alig ösmerek,
Néhány szál vessző a kerek bokor:
Itt leskelődtem a madár után,
Édes dalának csattogásakor.
Hallám dalát, de fészkét nem lelém!
Most itt van az, - haraszttal tele lett...
Nem kell fészked, nem kell, jó kis madár!
Csak hozd még egyszer vissza éneked!
Ifjuságomnak elzendűlt dala,
Csendűlj meg egyszer még, csendűlj felettem!
És megválok mindentől szívesen,
Mit a való hideg kezétől vettem...
Könyűk, könyűk...!
Ti váratlan kedves vendégek!
Nem hajt ki a bokor,
Öntözni hasztalan jövétek!
Ne hulljatok, ne hulljatok...
Lelkemben szól még a madár dala,
Ifjuságom bár eltűnt, általa,
Emlékezetben még boldog vagyok!
VI.
Az égre nézek, - kedvetlen, homályos,
Dél s észak tartja a borúlatot.
Egy pillanatra hogy meg nem reped!
Arany szegélyű felhőt, kék eget
Fáradt szememmel hogy nem láthatok!
Az ősz egének csak borúja van,
Nincs mennydörgő nemes haragja,
Mely a szétvágott fellegekben
Villámostorát pattogtatja,
Az ősz egének csak borúja van,
Mozdúlatlan tespedt nyugalmiban.
Forró ege éltem tavasz-nyarának,
Csak hadd harsogjon mennydörgésed!
Lázadj föl, csattogj, onts tüzet, villámot!
Derűlj...borúlj...! én így szeretlek téged!
A bősz villámba nézek bátran,
S gyönyörködöm a mennydörgés szavában!
A vész dörögve elmegyen...
S mely meghasad nagy ékesen
A nyári menny kéklő határán:
- Az ősz egén nincsen szivárvány!
VI.
Mi usz a légben ősznek idején,
Mint eltépett fátyol, hosszan, fehéren?
Fehér fátyolt kötött karjára
A szellő, mely temetkezésre mégyen!
Völgyön, bércen halott vagyon...
Halvány lomb függ az ágakon,
Mikép az elszorúlt szívű anya
Karján, végsőt lehellett magzata.
És a halott-vivő leányok,
A fátyolos szellők megjőnek:
Szeliden elvevék karjáról
Lomb-gyermekét a bús szülőnek:
Halk sír-ének közt szállnak véle,
Vivén a porladás helyére.
Minden oly csendes, oly halottas...!
Nyelvén e méla hallgatásnak:
Erdő, mező, halom,
Búcsút, végbúcsút mond egymásnak,
S e búcsú nem nehéz, nem keserű, -
Fájdalma édes és szelíd:
Hogyisne! rájok a kikelet
Újabb viszontlátást derít.
Sírnak szellői, gyász szelek!
Ha jöttök sárga lombért, értem,
Ki új tavaszt hittem, reméltem:
Fehér fátyollal jőjetek!
Ha jöttök sárga lombért, értem:
Fehér fátyollal jőjetek!
Térdem remeg, hajam fehérlik,
orcám redős...öreg vagyok!
S az új évet megértem ismét...
Nem vittek el bú, kor, bajok!
Az élet mintegy kérdi tőlem:
Mire vársz még? minek vagy itt?
És tol, miként a fán letolja
az ifju lomb a tavalyit.
Mégis, mit szivem váltig óhajt,
és fennhangon kér ajakam:
az, hogy csak éljek! kínosan bár,
kenyér nélkül, hajléktalan:
ha most meghalnék, el nem érve,
mit szivem oly buzgón remélt:
nem tartanám hosszabbnak éltem,
mint egy kimúló kisdedét.
S mért függök e zajos világon,
mikor csend s béke lesz amott?
Mit várhatok még életemtől?
Semmit, semmit...csak egy napot!
Melynek fénye, csábos reménye
a rég megunt földön maraszt,
s gátolja e sárház ledőltét...
Azt a napot várom, csak azt!
Szép, szép leend az! sok hasonlót
nem szülnek évek, századok:
ó, hogy e fényes, e dicső nap
mivoltáról nem szólhatok!
Pedig képét itt hordom...amint
magát lelkembe rajzolá:
ahogy velem volt alva s ébren,
ahogy kisért mindenhová.
Rá gondolék magányom csendén,
s ha örvény nyílt hajóm alatt:
rá a börtön fojtó legében,
és bujdokolva. mint a vad:
heves csatákban azt kerestem
a por- s füstben szakadt derűn,
hulló vérem- és muló napomra
miatta néztem keserűn.
Sokszor véltem, hogy messze van még,
sokszor hittem, hogy már közel!
Sugárit fellövelni láttam:
akkor fedé sűrű köd el:
elhalványult, leszállt reményem,
s megint mosolygva tűnt elő,
mint nyári esthajnal világa
lassan mindig keletre jő.
Igy folyt el éltem - s vén vagyok már,
de boldogabb, mint annyi sok,
kiknek tört hittel kelle délben
a koporsóba szállniok:
az új évet köszöntve, lelkem
a hitnek karján ringatom,
hogy e feltűnt év rejti, hozza
ama napot, az én napom!
Ó, akkor éltem megújúl!
Izmom gyors lesz, vérem meleg:
kézen fognak, kik koszorúsan
s dalolva körben lejtenek:
az életnek rozsdája: a gond,
kor, kétség, bánat egy se bánt!
E várt napon lelkem utószor
cseng, villog fényes kard gyanánt.
S ha feltárul az áldozóknak
ama szent csarnok kapuja,
s megzendül a győzelmi ének:
Halléluja! Halléluja!
Ha tömjénem javát az oltár
izzó tüzére hinthetem:
elég, elég lesz...! vén szolgádat
bocsásd el akkor, istenem!
Szeretlek, mint a lelkemet, te vagy
Világom, életem!
S annyi édes jel, hogy viszont szeretsz,
Nem hagyja kétlenem!
A légben multunk szép viráginak
Kísér minden balzsama:
S az érzelem, minő felgyultakor,
Oly hév, oly tiszta ma!
Mosolygasz...! tudom, mit tesz e mosoly:
Mily szép, gyöngéd szvak!
S szívem nem érti, mint fér össze, hogy
Szeretlek - s kínzalak!
Hogy egymástól, forró érzelmivel
Szívünk nem távolog:
Mégis borongunk, mégis nem vagyunk
Egészen boldogok!
Ne mondd, kedves! - mi boldogok vagyunk!
Mert mi a szerelem?
Gyötrelmet és kéjt virító bokor
Egy s azon gyökeren.
Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint buborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékül:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkül!
Ha szememnek könyje csordul:
Elveszesz te bánatombul!
Megkönnyíted a keresztet,
Melyet a sors rám eresztett!
És lelkemre nyugalom száll,
Az élettel úgy kibékül,
De hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkül!
Ne is hagyjuk el mi ketten
Soha egymást az életben!
S egymás hű karjába dőlve
Menjünk el a temetőbe!
Mert nem lelnék üdvöt ott fenn,
S visszavágynék én az égbül,
A sírban sem lenne nyugtom
Nálad nélkül, - nálad nélkül!
Holdvilág a lány szerelme!
Hallgatom, ha mondja más:
S bennünk nincsenek hiányok?
Ím, azért is szép leányok,
Tőlem egy kis vallomás:
Lángolón tudok szeretni,
Isten látja lelkemet!
S arról aztán, hogy szerelme
Csak futó láng gerjedelme,
A bohó szív mit tehet?
Minden csinos hölgy-fejecske
Lángra lobbant hirtelen:
S hogy másképp leend, ki tudja?
Szívem mindig azt hazudja:
Hogy szerelme végtelen!
És az ajk, a szív bolondja,
Mézes-mázos ige rajt:
Szól nem érzett fájdalomról,
Üdv, hűségről, sírhalomról,
Esküszik, könyörg, sóhajt.
Na hagyj még itt, ne menj még el!
Ez a tiszta nyári éjjel,
Érző lelked' bűbájában
Hajtsa hozzám, tartsa nálam!
Virág vagy te, szép virágszál!
Nappal szellő, sugár rád száll:
S amikor te úgy sugárzol:
Mély homály fed engem távol!
Csendbe van föld s ég temetve...
Hadd hulljak most kebeledbe!
Reggel aztán meg is halhat
A szép éjjel boldog harmat!
Az idő már őszre fordult,
Erdő lombja gyérűl. -
Magas fűszál virradatra
Megőszül a dértül.
Ki egy nyájas kort, szeretve
És dalolva végze:
A madárnak szél- s esőben
Omlik egybe fészke.
Tavaszkor, a szép de múló
Idő érzetével:
Szárnyasoknak fürge népe
Nagy sietve fészkel.
Édes vágya teljesültét
Epekedve várja...
S alkot, épít hevenyében,
- Madarak módjára.
Ez megszáll a zöld vetésben
S rög megett tanyázik,
Gyenge bástya. mely esőben
Könnyen széjjel-ázik.
S mit a szél is földre hajlít,
Elmetél a sarló:
Búza szárnya oly törékeny,
S oltalomra gyarló.
Az lakást a kert zugában
Csak közelre néz ki,
Nincs gyanúja, mely lakatlan
Tájra menni készti.
Erősségül hordva tüskét,
Kényelemre pelyhet:
Megvan a lak, - benne minden
Megvan, ami kellett.
Úti sár a fészke ennek,
S nem törődik azzal,
Hogy amelyre felragasztja:
Magas, ódon a fal. -
Annak jó a tó vizére
Törve hajló gyékény,
Hányatván a szél s dagálynak
Vészes csalfa kényén. -
Az idő már őszre fordult,
Nap világa hűlve:
Bús az élet arca, gyorsan
Omlik össze műve.
S a madár, bár lássa fészkét
Eltiporva földig:
Építménye pusztulásán
Meg nem illetődik.
Mihelyt elmult a komor tél
S pezsg az élet árja:
Őt az erdő, lombos ágán
Édesgetve várja:
Mihelyt a szív hő, családi
Érzelemre gyúlad:
Maga is, a maradék is
Könnyen rakhat újat.
Gondja, tiszte nem soká tart,
S nincs szívére kötve
A jövendő nemzedéknek
Bármi sorsa, üdve.
Felnövelvén a kiszállni
Nyugtalan családot:
Ennek ajkán nem leend ő
Átkozott, sem áldott.
A nyomort a maradéknál
Nem tetézi szégyen:
Hogy az ősök alkotványa
Csorgó, düledékeny.
Nincs ok a kimultak álmát
Háborítni váddal,
Hogy megronták a jövendőt
Léhaságuk által.
Az idő már őszre fordult,
A fa lombja sárgul:
Madárfészek elhagyatva
Lefordúl az ágrul.
Meg-megzúdul a fagyos szél
Gúnyoló nótája:
- Balga nép, a percnek épít,
Madarak módjára!!
"Mi bajod van kis madárkám,
Hogy elnémult báj-dalod?
Ébred a táj zengzetére,
S reszket érte...
És te mégse hallatod!
A fagyos lég alig enyhült,
Alig tölgyelt a fa még:
És az élet nem buzogva,
Kincset ontva,
Csak reményben láttaték:
S nagy váratlan íme megnyilt
Ajkad a kikircs előtt:
Vesszőszálon, mely fenn hintál:
Hangjaidnál
Töltéd könnyen az időt.
Pedig hangos szódra akkor
Felelet s jött vala,
Mint a szellőt, átbocsátván
Szaggatásán,
A ligetnek tört fala.
Most jelenj meg: lombos, árnyas
Az erdőség, mely fogad,
Hogy zöld barlangos sűrűje
Újra szűlje
Csengve-bongva hangodat!
Most fakadj énekre: díszben,
Virágban áll völgy, liget:
Élni a nyájas napoknak,
Míg ragyognak:
Minden úgy buzog, siet.
Hisz maholnap szürke pír fut
A setét-zöld lombokon,
Mit reájok
Az év halvány színbe mártott
Ecsetével futva von.
Oh, siess hát! Vagy lakod már
Szebb táj, hűtlen énekes?!
- "Ah, nem ! A szín bárha vádol:
Messze, máshol
Szárnyam, vágyam nem peres!
Csak itt kedves lég, sugár - s ha
Fenn a lomb közt dallhatok:
Az öröm - s kéjt,
Mely körül-foly áradatként,
Érzem én, bár hallgatok!
Egykor édes tépelődés
Csalt belőlem éneket,
Rejtve nálam:
Sejtett üdvem, kéjes álmam
Titka meg nem férhetett.
Most a fényes pára megszállt,
Hű valóság vesz körűl...
Ez a kedves, gyenge háznép...
Mily varázs-kép...
S ki így boldog: zajt kerül.
Titkon bírva titkom édes,
Hogy tanú s kém nem zavar:
Ajkam mért csevegne róla,
Melyet óva
Szárnyam, szívem bétakar!?
E bokorban, melynek ága
Öszvehajlik fészkemen:
Hagyd e teljes, e sóvárgott
Boldogságot,
Némán, titkon érzenem!"
Hajtsátok meg fejeteket,
Kertem rózsafái:
Itt az óra, hogy le kell a
Téli sírba szállni!
Megsárgultan omlik a lomb,
A madárka hallgat:
Dérré válik, hószínt játszik
A mezőn a harmat.
Fejetekre, el-befedve,
Puha földet hányok ,
Csendes álom, nem halál lesz
A temetség rátok!
S míg a tél fagyát siratja
Annyi elhaló fa:
Ti meg lésztek jó szülétek
Kebelében óva!
Kit nyilástok, hervadástok
Kéjre, búra költe:
Én leendek, míg pihentek,
Álmotoknak őre.
És mihelyt a kikeletnek
Langy fuvalmit érzem,
S a rég szunnyadó erőnek
Ébredése lészen:
Kezem által széttöretvén
Sírotoknak zára,
Felbocsátlak bájos élet -
S új virágozásra!
Oh, ha a sírt, melyre annyi
Könyem elhullt titkon,
Ha a sírt a temetőn is
Fel lehetne nyitnom!...
Messze vad bércből eredvén:
Erővel tágíta medrén,
Szirteket tört a folyam:
S nőve egy két rokon ággal:
Most nagy téreket szeg által,
Zaj, robaj közt hangosan.
Bor- s kenyérben gazdag a part
S népén kivűl még sokat tart,
Ki idegen s éhező,
Kövér tulkot és tüzes mént
Ezerenként, seregenként
Nevel a rét, a mező.
A mélyben szerencse várna
A merész és bölcs buvárra,
Ki leszállni volna kész:
Igy porondban és iszapban
Keresetlen, felhozatlan
Arany-szem s por oda vész.
Vihar, villám század óta
Sok sziklát hányt a folyóba,
S az keblét megülte lenn:
Törné...vinné...árja mosná...
Örvényessé, rohamossá
Teszi ez a küzdelem.
Ha felgerjed bősz haragja:
Vakon tépi és szakasztja
Önmagára partjait:
S színig töltve árka öblét,
A lapályra ront s ömöl szét
Tág résein, mit árja nyit.
Majd megtér s foly régi fektén,
Erőt, mélységet jelentvén
A hatalmas víz-gomoly:
Gátat, töltést elsodorna,
Nem szabályozná csatorna:
Ne amarra, erre folyj!
Olyan, mint a puszta méne,
Még nyereg nincs erre téve,
Sem szájába vetve fék. -
Mért hatolna arra gálya?
Vad örvényi és dagálya
Menten elsülyesztenék.
Ott is, hol fenékre látni,
S alig tetszik folydogálni
Oly nyugalmas, oly csekély:
Nehéz általmenni rajta...
Érezé ki néki hajta:
Meggázolni mily veszély!
Mit álltok a part fövényén
- Árt, apályt szemügyre vévén -
Gond-ütötten, komolyan?
...Ilyen volt és ilyen is lesz:
Gyors, dagályos, mélyen szirtes
Mindörökké e folyam.
Az erdő utain
Járkálok egyedűl:
Szememben a könyű
Váratlan egybegyűl.
A hullt szirmot, mit a
Multban felszedeget,
Lábaimhoz hinti a
Játszó emlékezet.
Minden mint egykoron:
Táj, lomb, virág...de nem!...
Akkor kezed fogám,
Most nem vagy itt velem!
Nincs a varázs, mely a
Zöld fák árnyába vont,
S fénnyel boríta be
Romot, csermelyt s pagonyt.
Nézem, hová drága
Neved véstem vala:
Kiforrta, elveszté
A bükknek oldala:
De szívem, bár sebe
Lassúdan béhegedt,
Örökre megtartja
Imádott képedet!
I.
Leng már a könnyű déli szellő,
Homály, köd elszéledt vele:
S a mennytől a még puszta
földig
Titkos folyamban átszürődik
Az ébredés langyos lehe.
Kizöldülnek, fellombosodnak
A völgy, a halom s a fűzesek:
Megcsordul majd a teljes emlő:
Sejtben, bimbóban a szülemlő
Élet feszűl, lüktet, pezseg.
És a boldog megteljesűlés
- Hogy a lombot virág födi -
Lész könnyen, kéjben és mosollyal...
- Oh miért születnek fájdalommal
A mi szívünknek örömi!?
II.
A rózsalomb közt a lugasban
Fülemilék szállása van
És mezején a tiszta légnek
Együtt szállong az illat, ének, -
Fűszeresen , bűbájosan.
Bimbók feselnek, - fördve
reggel
Hüvös harmatban kelyheik:
S zöld lomb alá a napsugárnál,
Heves csókjával mely alászáll,
Fejök csak alig rejthetik.
Minő áramlás! mennyi bűbáj!
S nincs benne szűnet, nincs határ...
- Az illat-, fény-, dal- és biborbúl,
A gyors idő ha őszre fordúl,
Egy, oh csak egy maradna bár!
Elmult az éjszaka, - s nem mult el a setét:
A földre szegezi még zordon tekintetét
E lomha rém, amint hátrálva távozik:
A nappal oly rövid! nincs ékes hajnala,
S elébb, mintsem szelíd alkonyba hajlana,
Megint csillagtalan, vak éjjé változik.
A reggel s ébredés óráin nincs öröm!
Minden bizonytalan s torz, - által a ködön:
Téves, csalárd az út homályban, éjszakán:
Ki vándorol s a jó irányt nem véti el,
A széljárásra néz, s mikor támad: figyel,
S megy ama jó vezér, a szív őrszózatán.
A föld békén pihen. - De arca, keble hűlt...
Az élet főoka: a meleg elrepűlt:
Ah síri álom ez, s nem érzett nyúgalom!
Nem az, amelyben félig viraszt az öntudat,
S a béhunyt szem halott helyett alvót mutat,
A szív dobog s foly a lélekzet szabadon.
Lelkünk ohajt fénylőt, mozgalmast, hangzatost:
De homály, dermedés, némultság bántja most!
Magába zárkózik, beteg s boldogtalan...
Felkél a gondolat s gyorsan kerűlve meg
- Mint a tért galamb, - világot, életet:
Szomorún tér haza, mert a táj lombtalan.
Dicső mennyboltozat kéklő végtelene!
Hatalmas, rengeteg, hullám, illat, zene!
Eltűnt...! kopár a föld, borús az égi
Pára s felleg között bujkál a sárga nap,
Siet, hogy a határt elérje hamarabb,
Mint egy koronáját vesztett futó király.
De, - nem járnak fent e sötétlő fellegek, -
A sűrű köd csak az ember körűl lebeg,
Míg téged menny Ura! világosság ölel...!
A mindenségnek a létellel ezt adád...!
- Mért köti bé a föld homállyal önmagát,
Mint a bogár, amely vesztéhez áll közel!?
Mily némaság s halál! Oh, alkotó Erő!
Ki, hogy dicsőítsen, hozál mindent elő:
Mikép mívelje azt aki néma s aki holt?
Bocsásd ki lelkedet: s ég, föld újjá leszen.
Melegség habzik át a dermedt szíveken,
S ezer nyelv áld, kiált, kiket szavad felold.
Tekints ránk s óvj, nehogy télnek s éjnek frigye
Szívünk hideg, sötét levertségig vigye!
S legyünk kétség miatt széltől hányott pehely:
Te másaid vagyunk, - de mégis földi por,
Sok álnok ellenség megejt, földhöz tipor...
Küzdj mellettünk tehát, s perlőinkkel perelj!
Te, aki e roppant világot alkotád,
S könnyen a semmiség méhébe fúvja szád:
Erős vagy, hogy teremts új földet, új eget...!
Amelyen nem leend a kép ily változó,
Megszégyenűl s romol az új előtt sz ó: -
- E nagy megújulás, melyért lelkünk eped!
Van is reményünk a boldog tavasz felől,
Midőn szebb lész a föld, más lombja, dísze nől:
Ah, lelkünk sejti már távol s titkos neszét...
Hadd légyen hát fagyos, setét a láthatár,
S orcáinkat a metsző vihar csapkodja bár:
Mi még erősebben fogjuk egymás kezét!
Mint habja a sebes folyónak
Sietve zúg alá,
És nincs erő, mely a lezajlót
Visszafordítaná:
Nap nap után elment, betöltve
A megszabott határt,
S mi érezzük, hogy életünkből
Egy év megint lejárt.
És oh mily év volt ez! hozott ránk
Bút, gondot és sanyart...
Fejünkre gyászt tőn és szemünkből
Kínos könyűt facsart:
Mély csüggedésbe ejtve gyakran
S hálót vetett elénk...
Ah, csuda volt, hogy el nem estünk
S meg nem emészteténk!
És mely nekünk vajmi kevés jót,
De sok gonoszt adott:
Rideg szóban említsük-é a
Lefolyt órát, napot?
Az évre hangos, terhes átkot
Kiáltva szertelen:
Emléke is legyen szivünkből
El-kitörölve...? Nem!
Kényeztet a jó sors: - kevéllyé
Tesz, bűn- s bukásba ránt:
A bajt, nyomort ösmérje keblünk
Gondos kertész gyanánt!
Ennek keze gyomlál ki onnan
Nagy-sok mérges gyomot,
Mely annyi szép erény-virágot
Növésben elnyomott.
Az Úr bölcs, jó, ő adja nékünk
Az édest, keserűt:
Amazt fogadd hálaadással,
Ezt gyáván ne kerüld!
Ő hordja e roppant világnak
Örök nagy gondjait...
Öröm- s búban, élet- s halálban
Kössön hozzá a hit!
Hangozzanak fennen szivedben
Az erkölcs szavai,
Légy, a magas célt nézve, ember,
Keresztyén s hazafi!
Áldozz, hogy a szent láng ezer sziv
Fagyát olvassza fel,
Tudj hatni, tűrni és szeretni,
Meghalni is, ha kell!
Így semmi nem szülhet szivedben
Aggályt, rémületet,
Lábad oroszlányokra, s áspis-
Kígyókra vetheted!
Jöhet jó s rossz év: - bú, baj árja,
Amely feléd rohan:
Megállhatsz minden rázkódásban
Nyugton és boldogan!
Szerelemnek, boldogságnak
Csendes, kis tanyája!
Hogy elbúttál a bokornak
Ernyős zugolyába!
Jobb is itt, mint a magasban!
Vész van ott, - s az ágrul
Hamarabb hull ősszel a lomb,
Hamarabb lesárgul.
Kél, fut a nap rejtekedbe
Nem lövel be fénye:
Minek is? a boldogságnak
Nincs szüksége fényre.
S mig lakód a bájoló dalt
Fent repülve zengi:
Jobb, hogy ily alant hazáját
Nem gyanítja senki.
Békességnek kis hajléka:
Boldog, aki benned:
Bizalomnak, szerelemnek
Karjain pihenhet!
Ahol este a dalos pár
Összebúva szépen:
Álma a nap gyönyörének
Lágy viszhangja lészen.
Mennyi, mennyi édes álom,
Milyen tiszta hűség!
S hozzá, mind a kis család nő,
Mily öröm vegyűl még!
S ha ártó kéz bolygatott meg,
A vész összetépett:
Féltő, hű gond orvosolja
Károd, szenvedésed.
S ha feletted végre a zöld
Sátor össze-omlott:
Ölt magára kikeletkor
Ujra zsenge lombot.
Boldog, akit hívsz öledbe,
Boldog aki benned
A hűségnek, bizalomnak
Karjain pihenhet!
- De pirúl az ember arca,
Sorsodat ha látja:
Szerelemnek, boldogságnak
Csendes, kis tanyája!
Emlékszem még, emlékszem reája,
Ifjuságom boldog szép korára!
Fényes napja és könnyü fellegével,
Azt az időt hogy felejteném el?
Rengő habján játszva vitt az élet,
Azt sem tudtam: melyik partra nézzek?
Vigan mentem, mint a könnyü csolnak,
- Örvény és szirt eltakarva voltak.
Suttogó lomb, csattogó madárdal
Boldogságnak adta lelkem által:
Éjjelenként édes, nyájas álmak
Nyilt, virágos téren hordozának.
Mikor csendes nyári szürkületben
Üldögéltünk a lugasba' ketten:
Hogy átölelt lágy fehér kezével...
Azt az órát hogy felejteném el?
És nem láttam őtet én azóta,
Két felé vált életünknek úta:
Élsz-e, hol vagy, jó leányka? bánat
Szép orcádra nem borít-e árnyat?
Bár örömre, búra hitt az élet:
Én megőrzöm mindörökre képed!
S hű ölén a házi boldogságnak,
Emlékeim közt gyönyörködve látlak!
Mint mikor már messze tünt a sajka
S nem látszik csak a vitorla rajta:
Messziről a múltnak képe lebben,
S mosolyg szám a szép emlékezetben.
És gyakorta gondolok reája,
Ifjuságom s szerelmem korára:
Fényes napja s tiszta kék egével,
Azt az időt hogy felejteném el!?
itthon vagyok...! haza jöttem valahára,
Lelkem ezt az édes órát alig várta:
Megpihenni csendes élet, hű öledben:
Jöttem, mint siető hab, hogy jöhettem.
Haza felé még csak e táj hatalma kéklett,
Forró vágyam ölelé a messzeséget:
Fel se tűnt még házam tája, s már előre
Megcsapott a boldogságnak lágy szellője!
Kinyilt a völgy...a falucska ott van, ott van!
Dobogott a vándor szive hangosabban:
Mig csókod forrt a belépő ajakára...
Itthon vagyok, haza jöttem valahára!
Házi üszköm melegítő lángja mellett,
Keblemen a szomorú fagy ugy felenged!
Csordultig van az én szivem, annyit érzek,
Örömében olyan boldog, olyan részeg!
S nem is tudom: félig alva, félig ébren,
Pihenek a szeretetnek hiv ölében:
Két karomon ami kedves, kis családom:
Mi reményem , vágyam van még a világon?
Kis fiamat az ölembe teszi anyja,
S hosszan nyugszik mindkettőnkön pillanatja...
Nem tudok én mit mondani, nem tud ő sem -
De beszél a mosolygó ajk s könyező szem.
Majd ha lelkem szomorítják ujra gondok,
Vagy élettel és világgal meghasonlok:
Akkor nyájas, kibékitő gondolattal,
Ez a könyű, ez a mosoly megvigasztal.
Zárd magadba, lelkem! ezt a boldogságot,
Mely ez édes szép órában rád szivárog:
Mint a cseppet a virágnak kelyhe szokta,
Tartogatván hév napokra, bus napokra.
Hogy már egyszer valahára
Neked is végbucsút mondunk!
Elmehetsz Isten hirével,
Nincs egymással semmi dolgunk!
Sok csinyt tettél, szökve mégy el,
Meg sem várva viradtát,
Csak condráid hagyva rajtunk:
Emléked, - s az ócska naptárt.
A tavasz szép volt te benned:
Felszökkent a bunda ára:
A rózsának ajka éjjel
Ráfagyott a violára:
Annyi volt a sánta gólya,
Ki elhullt a sima jégen!
A sirásó- meg a papnak
Nem volt annyi pénze régen.
Nyárban, a harmat hiányát
Dérrel pótlá Árva, Zólyom:
Mózes nélkül, száraz lábbal
Jártunk tengeren, folyókon:
Kiment az eső divatból,
S fútt a szél két hétig néha,
Igaz, nem lett búza s áldás:
De lett üszög, és - poéta.
A gyümölcs-szedés bajától,
Őszre megmentett a hernyó:
A regényes cserebogár
Ette azt is, ami nem jó:
Vig szüret volt, kádra szürtük,
Annyi volt a drága lőre, -
Hej csak téged, aki adtad,
Tarthatnálak jól belőle!
S az év végre megbolondúlt,
Vénségére lett szerelmes:
Hó s fagy kellett volna, s a tél
Vala nyájas engedelmes.
Az elkinzott földnek akkor
Hozott nyíló szép virágot: -
Rámosolyoghatsz az emberre,
Ha elébb jól pofon vágod!
És a bölcsre rossz idő járt,
Ott veszett a könyv a polcon,
Ritkán jött egy jámbor lélek,
Kinek egyet oda sózzon:
Folt hátán folt a kabátja,
De ő azért elélt hóltig:
Hirrel gyujt be a kályhába,
S dicsőséggel takaródzik.
A bolondot a szerencse
Elfogadta gyámfiának:
Szemérmesnek szeme koppant,
A henyének szakja támadt.
S hány szegénynek a fejét nem
Törte bé a szent igazság!
Megengedvén, hogy ha tetszik,
Tűröm-fűvel borogassák.
S mint a gyermek süvegével
Üldöz és fog tarka lepkét:
Sok embernél, a reményre
Történt a vadászat ekkép, -
S a fogottat elbocsátá,
Más után mohón szaladva...
S annyi haszna van belőle:
Hogy rongyos lett a kalapja.
No de semmi! itt az új év,
Jobb lesz tán ez? Majd megválik!
Nincs mit válogatni bennök,
Egyik olyan, mint a másik:
Új nevével hoz fejünkre
Régi küzdést, régi gondot:
S kiknek mindig, minden jól van:
Azok a bölcsek s bolondok!
Puszta már a föld határa,
Ékessége veszve lőn:
Halavány köd és fekete
Csóka szálldos a mezőn.
Hófuvatba hempergőzött
Valahol a Garamon:
Azért fú az északi szél
Oly hidegen, szilajon.
Csak megirnám ezt a verset,
Bár ha fú is hidegen:
Jaj de mikor még sikoltóbb
Fergeteg van ideben.
Én volnék a házi gazda,
S más parancsol, más az úr:
Ez a vendég még maholnap
A házamból is kitúr.
Hangja éles, fülhasító
- Pedig senki sem siket, -
És épen nem válogatja
Dalához a rímeket.
Olyan könnyen megharagszik,
Ha nem ringatják kivált,
Akkor aztán nyugtató szót
És bölcsődalt túl-kiált...
Benn maradjak, vagy kimenjek?
Nem találok nyughelyet:
Már most melyik vizbe fuljak...?
Künn is, benn is fergeteg...!
...Mit beszélek? - hisz tavasz van!
Tátva-nyitva ablakom,
Nem a fergeteg zugását,
A madárdalt hallgatom.
A sövényen fürtös ákác
S nyiló bodza hajlik át,
Érzem, szivom gyógyvirága
Édes finom illatát...
Feleségem csendesen köt,
Elmélázó...hallgatag...
Nincs zaj a szobába', tollam
Gyenge harsogása csak.
Ah! hiszen mind szent igaz, hogy
Künn tavasz van, ittbe' csend:
Hanem aztán a tavasznak
Vége mégis tél leend.
És e csendes házba is majd
A zaj könnyen megjöhet...
A patvarba...! mennyi bajt is
Csinál az a szeretet!
Nyugszik a nap, alkonyodni készül,
Haza megy a lelkem e vidékrűl:
Hogy az estét édes-lakta földre
S kedvesinek közelébe' töltse.
Ott jár már a szép Sajó-vidéken,
Alig várja, hogy hazáig érjen:
Hogy az ákác csendes alkonyában,
Égő ajkad megcsókolja lágyan.
Ott, hol téged most sohajtva látlak,
Álmodoztam egykor én utánad!
Mit ott hagytam, mind lelkedre szálljon:
Az a remény, az a fényes álom!
És meleggel tartsa szived addig,
Mig vállamra hű fejed hanyatlik,
S felvidúl a kis családi fészek,
Hova vágyom, hova visszatérek!
Voltam egykor, nem vagyok már sólyom,
Túlrepülni bérceken, folyókon:
Az én vágyam nem sziklára fészkel,
Megelégszik kis bokor tövével.
Hir, dicsőség fülmiléje csattog:
S elsimulnak lelkemen e hangok:
Ami rá hat, ami elragadja:
A boldogság házi pitypalatyja.
Meghitt keblén, szép családi élet,
Tartson is meg mind halálig véled!
Melyre e vágy- és reménnyel váltig
Elgyötört sziv régen vissza-vágyik.
Mert ha nincsen kis kezed kezembe':
Messze vagy te nékem, messze messze!
Mégis ugy-e: menjek bár világrúl,
Köztünk a lánc mégse, mégse tágúl!?
Nyugszik a nap, alkonyodni készül,
Haza ment a lelkem e vidékrűl,
Hogy az estét édes lakta-földre
S kedvesei közelében töltse!
Rövid életét az ember
Csak bánattal élje?
Hajts ki, hajts ki örömemre
Szőlő venyigéje!
Gyönge hajnalszin piroslik
Most az új levelkén:
Nedve csillogó, tüzes lész
Mint a déli napfény.
Ifjuságom gondtalan volt
S nem becsűle téged:
De most véled mindhalálig
tartó frigyre lépek.
Hajlik a kor s kél az ember
Annyi búra, bajra!
- Amint vénül a fa, jobban
Szúr a tüske rajta.
A tavasznak nyár hevében
Fonnyad el virága:
Őszi dértől lészen a nyár
Gazdag lombja sárga:
Minden éket önfejéről
Bár az év letépett:
Meghagyá az aranyszemü
S rózsaszin gerézdet.
Fényes álmainkra gond jő,
A sziv tettre lobban:
Mindennel felhágy az ember
Végre kedvehagyottan.
S örömet ha semmiben már
Nem talál a jámbor:
A borongós őszre mégis
Marad - egy pohár bor.
Ritka seb, melyet begyógyit
A sors, aki vágta:
Ugy adá a bort, hogy abban
Lenne orvossága:
S bár a sebre ebben is csak
Rövid gyógyulás van:
Jól esik, hogy tartja éde
Meleg zsibbadásban.
Hajlik a kor, és borongva
Jő az est feléje!
Hajts ki, hajts ki örömemre
Szőlő venyigéje!
A bor lángja hogy derengjen
Az öreg bus kedvén,
Mint az alkony fellegén, a
Rápirosló napfény. -
Ébredj fel, ébredj fel álmaidból,
Földnek határa, hegy, halom!
A költő dalt az elközelgő
Tavasz nevében hallatom.
Zöldüljetek!...a gólya, fecske
Elérkezik s meglátogat:
Fogadjátok nyájas mosollyal
Az elfáradt vándorokat!
Szeretni nem mer a madárka...
A ritkás, tarlott berekben
Nincs elborító néma rejtek,
Hol édes a hű szerelem:
Fészket se rak...nincs lomb az
ágon.
Reá hűs árnyat hinteni:
Pedig...véletlen megjöhetnek
Féltve ápolt kicsinyei.
Medrében, a kopár mezőkön
Oly nyugtalan sír a patak,
Mint a kisded, kit bölcsejében
Soká magára hagytanak.
Oh keljetek fel, rét s mezőnek
Mélyen alvó virágai!
Ékes liljomok, nefelejcsek,
Jertek el hozzá - játszani!
Ébredj, szendergő élet ébredj!
Hideg sírodból törj elő:
Boruljon illatos virágba
A szintelen halom, mező!
Harsogjon a lég, a ligetben
Dal és visszhang beszéljenek:
A rétet dus rendek borítsák,
A rónát ért kalász-fejek!
Elég az álom! - lankadást ad,
Ha hosszu, új erő helyett,
Természet, a feltámadásra
A pillanat megérkezett!
Fel, fel! munkás meleg napokkal
Sietve eljövend a nyár:
Sok szép remény s teljesűlés
Gyümölcshozó üdvére vár!
Hideg világ! mély álmaidban,
Halld és érezd meg énekem,
Amellyel hivlak, költögetlek,
S fagyos kebled melengetem!
Dalom fennről a napsugárnak
Honából hangozik feléd:
Ébredj, ébredj! láttasd meg a dal
S meleg sugárak erejét!
