Természeti jelenségek bejegyzései 
Shelley: A felhő
Tengert, vad esőt hozok aszu mezők
virágaira:
s ha alél a levél, hős fátylat a dél
tüzes álmaira.
Szárnyam szór harmatot a pici
bimbóra, ha álmatag
pihen anyja szivén, akit a fény
táncában ringat a nap.
Korbácsom a jég: a zöld vidék
nyög alattam messzi fehérben,
s mint permeteg, tovább megyek
s mennydörgés a nevetésem.
Szörnyű hegyeket hóval temetek
s a fenyők sírnak komoran:
s ez az én fehér párnám, hol az Éj
ringat jég-karjaiban.
Nagy tornyaimon kormányosom,
a villám őrködik:
pincémben örök vihar dörög
és rázza láncait:
és földi tájon, óceánon
vezetőm simán suhan át,
mert a bíbor mélységek alól
vágy hívja, ezer najád:
völgyek, hegyek, patak felett
és tó és bérc felett
akárhová száll, mindig vele jár
a szellem, akit szeret:
s míg rajtam az Ég kék mosolya ég,
neki folyton a könnye pereg.
Vad tollazata tüzében a
meteorszemü, vérszinü Nap
fedélzetem hátán terem,
ha sápad a virradat:
ahogy egy kigyúlt sas ülhet a dúlt
földrengésrázta hegyen,
hol szárnya arany lángjaiban
egy percre megpihen.
S ha az Alkonyatot tükrözve lobog
szelíden az óceán,
fentről meg a mély ég lila
gyászleple hull reám:
mint gerle ülök fészkem fölött
szárnycsukva és puhán.
A fehér tűz-öltözetü lány, az a gömbölyü,
akinek a neve Hold,
padlómon, mely szélhozta pehely,
éjfélkor égbe bolyg:
S ha lépte nyomán, melyet talán
nesznek angyal se hisz,
kilyukad fekete sátram szövete,
benéznek a csillagok is:
és én nevetek: hogy nyüzsgenek
arany méh-rajaik,
s továbbszakitom szélvert plafonom,
mig a föld vizeit, tavait,
e sok szivemet megjárt kis eget,
fényükkel nem kövezik.
Tűzzel kötöm át a Nap derekát
s a Holdét gyöngybe fonom:
vulkán feketül, csillag menekül
ha vihar viszi vad lobogóm.
Két fok között hidként feszülök,
tengerem leszakad, -
napfényölő, biztos tető:
hegyláncok tartanak.
Ha a légi Hatalmak elém leborúlnak,
orkán, tűz s hó követ,
a büszke Szivárvány ezer szine vár rám,
diadalkapu! - s én megyek:
szférák tüze szent fényt sző odafent,
lent meg a Föld nevet.
Dajkám a Menny, a végtelen:
Föld és Víz lánya vagyok:
járok a Világ pórusain át:
változom s nem halok.
Mert mikor a tiszta egekről vissza-
vonul a sötét vihar
s a szél s a nap új kék dómba borúl
konvex sugaraival:
az eső komor barlangjaiból
én csak nevetek siromon
s mint földből a lélek, a méhből uj élet:
kitörök s lerombolom.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2012. ápr. 9. 7:29 - címkék: és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Carl Sandburg: A köd
Puha, kis macska-lábakon jár
a köd,
fehér selyemfátyollal mindent
beföd,
leül a várossal s a kikötővel
szemben,
aztán tovább megy lopva, halkan,
csendben.
/Ford.: Antalfy Gyula/
írta: jazsoli5, 2010. máj. 17. 7:33 - címkék: és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Lőrinczi László: Vihar után
Ünnep a vihar a hegyen. A fák kitáncolják magukat.
A patak már visszafelé folyik. A völgy már jóllakott.
Már részegek a pisztrángok és versenyt isznak a páfrányok
A dühödt kedvű gólyahírrel a hízott patak partján.
A hegy is már kifáradt. A mocskos, zavaros verejték
Mint színtelen haj tapad kopaszodó fejére.
Szép sima homlokán megmerevült tajték a márvány.
Az égen félénken felragyog az első szivárvány.
írta: jazsoli5, 2010. máj. 11. 7:30 - címkék: és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Möller: Szivárvány
Ha a felhők elvonultak
S csendesült a bősz elem,
Szép szivárvány fényes utnak
A magasban megjelen.
Mekkora híd? Mennyi pompa!
Nézd csak: vörös, sárga, zöld! -
Itt megyünk az égi honba,
Mikor a vég beköszönt.
/Ford.: Dsida Jenő/
írta: jazsoli5, 2010. jan. 26. 7:26 - címkék: és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Takáts Gyula: Vihar előtt
Láthatatlan műhelyekben,
melyeknek fény az oszlopuk
ikrás ezüstben fürdenek
a tarkaszárnyú kakaduk.
S midőn a hőség megreked
a száraz mandulák bogán
villogva szöknek ők elő,
mint kék delej a szürke fán.
A füst leszáll a tó felé
és biztos rend szerint lapul
és gyűlni kezdenek a jelek.
A rét is lassan elfakul.
A vár lilára vál. Csipkés
fokán a gólyák tánca leng.
A hőség ingó áramán
az erdő kígyózva kereng.
És sorra hangot váltanak
a tornyok ércvirágai.
A láthatatlan szellemek
varázsát szinte hallani.
A földműves sietni kezd.
Halász a vízről partra köt.
Tűzszárnyú angyal villogat
a felhő-tölgyesek között.
A lába kagylókon ropog
a nádak érett zátonyán.
Kékcsőrű szárnyasok hada
süvöltve zeng a mandulán.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 1. 6:44 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Fjodor Tyutcsev: Megbékülés
Tovazúgott a vihar. Füstölög
a gyönyörű tölgy, villám tüze érte.
Az erős ágak friss zöldje fölött
remegő, kék csík csavarog az égre.
De már éled az erdő, a csalit:
dal zengi be, fütty, rebbenő madárszárny.
S nagy ívével nekitámaszkodik
az ormoknak a tündöklő szivárvány.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2009. jún. 30. 6:59 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Ivan Szergejevics Turgenyev: A vihar
A távolban a súlyos felleg-ár
régóta gyűlt - nőtt-nőtt komor-sötéten...
Majd felvonult a vésztjósló tömeg.
Előhada suhogva eltakarja
a napot, aztán hirtelen homály
terjedezett, száraz levél keringett...
Eltűnt, elrejtőzött minden madár.
Kapuk mögül az emberek kinéznek,
ajtót bezárnak, ablakot becsuknak...
Már nagy cseppek kopognak...S hirtelen
az úton oszlopban száguld a por:
a forgószél lecsap gonosz dühével
falra s fedélre: zápor-patakok
futnak...pattognak sűrű jég-szemek...
Fák verten hajolnak, hánykolódnak...
Felleg-harc ... villám! Csattanásra vársz.
Dördült s gördülve végigharsogott.
A zápor nő...szélesedő sugára
ömlik, zuhog - s vízéből szél-csapástól
foszlány szakad ki...Új villám-csapás!
A faluból ziláltan, sapka nélkül,
paraszt lohol ki a juhnyáj után,
mögötte másik integet s kiált...
Zavar!...De mikor elvonult a vész,
a természet milyen üdén nevet ránk,
mily kedvesen derül ki fenn az ég!
Széjjelszóródó pelyhes fellegecskék
szállnak: patak csörög, lombok susognak...
A por leverve: megmosdott a fű:
kapu csikordul, víg kiáltozások
hallatszanak: egy suhogó galamb
leszáll az újra-fénylő, nedves útra...
A fűzfákon hangos veréb-zsivaj:
mezítlábas parasztfiúk nevetnek:
sárgult asztagból dől a búza-szag...
S a fiatal nyárfásra és nyíresre
futó aranysugárral tűz a nap.
/Ford.: Áprily Lajos/
írta: jazsoli5, 2009. jún. 13. 7:31 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
A. A. Fet: Tavaszi eső
Kint még világos - fönt a nap
felhőkön átnyilaz lakomba:
néhány veréb a porba csap,
megfürdik, borzong szárnycsapongva.
De már az ég felől puhán
elszürkülő lepel lebeg le,
s mit elföd, bent a lomb-ruhán
aranypor tündököl remegve.
Mézillat ül vén hársakon:
két csepp az ablakomra rezzen -
a kertre zápor hull, s vakon
dobol sok friss levél-gerezden.
/Ford.: Franyó Zoltán/
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 4. 7:40 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Szabó Magda: Eső
Gyermekkorom hű társa, te,
zöld óceánok gyermeke,
te mindig egy, ezer alakban,
tapintható, de foghatatlan,
kinek jószagú sóhajától
a titoktartó ég kitágul,
s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk
mögött megfér a félvilág:
te kóbor isten, szerte bolygó,
hogy kerülsz ide, te csavargó?
Van tíz éve, hogy láttalak,
a hajdúsági fák alatt,
ott hintáztál a langyos éjbe,
susogtál a tölgyek fülébe,
de megriadtál, elfutottál?
Nézd, hogy derül a vérszegény
Vérmező, hogy hízik szegény!
Az ifjú fák rádmosolyognak,
rosszkedvű füvek mosakodnak,
melengeti leheleted
szegény, meztelen nyíreket,
s köszöntenek apró neszekkel,
kis reszketeg lélegzetekkel,
míg táncolsz nedves talpadon,
a fénylő piros padon,
s gyöngyház bokádról gyöngyszemek,
villogó cseppek peregnek.
Csak állok és nyí a gyerekkor,
fülembe nyí, bokámba kap:
"Csepereg" - azt mondtuk ilyenkor.
Csak állok a Várhegy alatt.
Még azt sem mondhatom: maradj,
hogy várd meg velem a telet:
magam is idegen vagyok,
hogy adhatnék szállást neked?
Dagad a tócsa, csak dagad,
csillog a síkos házfedél:
fond be kibomlott nagy hajad:
földim, Eső, közel az éj.
Indulj tovább! Indulok én is,
kezem olykor magasra tartom,
szorítom szálló köntösöd.
Nedves kezem. Nedves az arcom.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 6. 6:52 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Sárközi György: Szeptemberi eső
Feldönti hatalmas kancsóit az isten
S ömleszti egyre a nehéz vizeket:
Nedves, hideg, csúf égi izenet.
Már reggel óta ( s most alkonyra hajlik,)
Csorog a ködszínű, bús, sűrű lé,
Rosszkedvvel kavarog, hull, hull lefelé.
Nem szép zene ez, csak mint száz öregasszony
Lefetyelése, lármás lotyogás,
És minden oly lucskos, sötét pocsolyás.
A csöndes szobában milyen sötét lett!
Üljünk a sarokba, hol senki se lát
És búsuljunk, hogy mily bús a világ.
Kint csapkod az eső, sok távoli dörgés
Morog be az ablak vizes üvegén
És félve összebújunk: te meg én.
Nagy barna szemed a homályba világít,
Nincs semmi baj már, énnékem elég
Érezni tested gyengéd melegét.
írta: jazsoli5, 2009. jan. 4. 6:29 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Sárközi György: A hó balladája
Fehér volt, mikor leesett
S lőn szutykos barnaszín,
Lágy volt és most dermedten áll
Az utcák partjain -
Mint a földre dőlő tejút,
Szikrázva szállt a hó
S most oszló testét temetik
A hólapátolók.
Sötét csapat gázolja a
Derengő éjszakát,
Vállukról csengve hull alá
A csákány és lapát,
Az égből érkezett szüzet,
A szép holdfénygolyót
Dühödt csákánnyal tördelik
A hólapátolók.
Fáj a vad munka nékik is,
A szitok füstölög,
Szapulják, mi kenyeret ad,
A csikorgó időt,
Talpuk alatt jeges a föld,
Az éj arcukba lóg,
Így ássák-bontják a havat
A hólapátolók.
Ássák és bontják azt, ami
Könnyű volt, mint a hab, -
Most vörösbélű taligák
Viszik a tört havat
Oda, hol zordan megnyílik
A csatornatorok
És beléhányják terhüket
A hólapátolók.
Szél ásít a hegyek mögül,
A lámpák inganak -
Kortyogva, feketén csorog
A nyirkos föld alatt
Mi vidáman s ártatlanul
Az égből jött, holott
Tudta sorsát: sírba lökik
A hólapátolók.
írta: jazsoli5, 2009. jan. 3. 7:51 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Borisz Paszternak: Fagy
A fürdők kéménye okádja
a füstöt, s mikor fellebeg,
bónyálják kendőkbe, gubákba
fehér farát a fellegek.
A hóbuckákba, lábnyomokba
veti egész hevét a ház,
erőlködik a fagy forogva,
áll lógó nyelvű vonítás.
Förgeteg fúr, fények gyalulnak,
a levegő mint pengeél,
az út, a tér szikrázva gyullad,
mint fagyott kecsege, fehér.
Korcsolya, percek, rönkfa, fenyvek,
máglyák, idők, a láz elönt,
s tündökletes ívén a mennynek
hátin-húrként feszül a csönd.
/Ford.: Lator László/
írta: jazsoli5, 2008. dec. 28. 8:28 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Borisz Paszternak: Komor idő
Az esős út csupa tócsa,
üvegét szél zúzza szét,
a fűz leplét szél szakasztja,
szél kopasztja a fejét.
A száraz lomb földre szárnyal,
a nép temetésre tart,
nyolc nagy tárcsás boronával
traktor töri az ugart.
Száll a levél, tóba pottyan,
mint a szántás, feketén,
s hajókázik hosszú sorban
a tó felkavart vizén.
Hull az eső szemetelve,
a hideg a húsba kap.
Mintha minden szégyenkezne,
az aggság, az ősz miatt,
s szégyen volna és gyalázat
a levél- és varjúhad,
s az orkán, mely egyre támad,
s a zápor, mely leszakad.
/Ford. : Tellér Gyula/
írta: jazsoli5, 2008. dec. 28. 8:21 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Kalidásza: Az esős évszak
Óriás felhő-elefántja hátán
királyként jön az Eső Évszaka:
zászlaja villám, dörgő menny a dobja
s örömöt hirdet kiáltó szava.
Mint a sötét lótusz kék ragyogása,
töltik a levegőt a fellegek,
most mint áldott nők kebele tündökölnek,
majd roppant szörnyekként sötétlenek.
Terhük roskad, messziről híva-hozva
az eltikkadt madárcsapatokat,
és gyönyörűség hallani, hogy indul,
hogy nő a lassú áldás, hogy szakad.
De mikor Indrá szivárványa zengő
lángként átcsap az égen fekete
záporban zúg a sok éles esőcsepp,
sajdul a fáradt zarándok szíve.
Csírákkal, drágakövekkel, a friss föld
gombákkal koszorúzta már magát,
s fénybogarak ékszere ékesíti,
mint szikrázó gyöngy a kedves nyakát.
Sugaras farkát szélesen kitárva
kezdi vidám táncát a pávahad
és hű társának a nászban a nőstény
gyönyört és csókot megkettőzve ad.
Vad folyamok, mint részeg leányok,
sóváran csapnak szét mindenüvé
a partokon, s az ingó, kicsavart fák
velük vágtatnak a tenger felé.
Arany bimbókba öltöznek az erdők,
hogy szemet üdít, szikrát vet a szín:
oly hegyesen búvik elő az új fű,
hogy puha száját megsebzi a gím.
Mikor az erdő koszorúzta parton
megjelennek remegő szemeik
nagy lótuszával a félénk gazellák,
csakúgy ujjong az emberben a szív.
Mikor harsányan dördül a magasság
s fekete ködbe rejtőzik az éj,
csak a villámfény vezeti a nőket,
kiket urukhoz hajt a szenvedély.
S mikor egyetlen ropogás az égbolt,
minden civódást felejt a szegény
szerető, és még bensőségesebben
nyugszik kiválasztottja kebelén.
De koszorút, díszt, kenetet kerül a
bús nő, aki férjétől elszakadt:
ajkának bimbó-gyümölcsére lótusz-
szeméből nehéz könnyek hullanak.
Fakó vízével bogarat, ocsút, port
túrva, kígyóként kanyarogva megy,
ront le az erdei folyó a völgybe,
hogy fut előle a békasereg.
A méh vígan zümmögve cserbenhagyja
a liliom telt nektárserlegét,
hogy a páva széttárt farkára szálljon,
mely lótuszként részegíti szemét,
majd az elefánt-lótusz homlokára
telepszik át a méz-sóvár csapat:
a mennydörgéstől izgatott halánték
mirigyétől oly kéjes nedv fakad.
Gyönyörűek a hegyek, mikor ormuk
csókolják a vonuló fellegek
s a pávák a sok lezúgó pataknak
tiszteletére táncot lejtenek.
Szellő zsong át a fák sziromegén és
lehűl és langy párákkal permetez,
majd édesen és halkan ágakat ráz
s virágok új fűszerével legyez.
Fürtökkel, melyek csípőig omolnak,
virággal, mely a fül mögött virít,
illatos szájjal és koszorús kebellel
szítják ilyenkor ifjak vágyait.
De a távoli utas lelke búsul,
ha esőt lát az ég arculatán
s ág-bog villámot, s látja Indrá ívét,
s elébe tűnik egy-egy szép leány.
Friss keszara, keták és kadamba koszorúit
fonják ilyenkor omló csigáikba a nők, és
fülük alatt az édes ardsuna fürtje bókol,
jó szagú fityegőként a cimpára akasztva:
szép szantáltól ragyogva és sötét aloétól,
dús sörényük a fül-dísz illatába fürösztve:
látni, hogyan sietnek a szülei szobából
mihelyt dördül a felhő, a háló-kamrába.
De lótusz-kékben, s hordva levágyó terheit,
ring a szélben a felhő és egyre közelít
s alázúg - s Indrá íve gyönyörűen kigyúl,
s az utas felesége sóhajt s elkomorul.
A fák virágözönétől ujjong az egész liget,
ágaival a szélben táncol és integet,
játszik s mosolyogva súg-búg a keták bimbaival:
láza hűlt s ő megint fiatal.
Hajában bakula-szirmok és fehér jázminok,
és bimbók, melyeket már az új évszak nyitott,
s kadamba-levelet-ágat gyűrűzve füle mögé:
az ifjú, szép menyasszony most lép oltár elé.
Bimbózó gyöngyszalagot hord dagadó kebelén,
csípőiről ruha omlik, fátyolként könnyedén,
sötét haján kenetek s friss olajok cseppjei,
és a gyönyörű testet ráncolt öv öleli.
Nyugat szele részegíti az árva zarándokot,
üde erdő üdíti: már szinte tántorog:
táncosként rázza a fák dús sziromterhét-havát,
virágporral keverve a kateki illatát.
És szól a fáradt felhő: Itt fent megpihenek!
S langyos esővel hinti a Vindhya-hegyeket:
leveti terhe gondját, s ahol elnyugodott puhán,
zölden ragyognak az ormok az aszú hő után.
Aki a nők szívéből elűzi a gondokat,
aki vigasztalja, őrzi a fákat, bokrokat,
hozzon neked is áldást a Megelevenítő,
minden élet királya, a szép Esős Idő.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. nov. 20. 12:37 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Tyutcsev: Mért sírsz úgy, éjszakai szél?
Mért sírsz úgy, éjszakai szél?
Mit akar őrült zokogásod?
Sóhajod szinte elalél,
majd kitörsz, mint iszonyú átok.
Érthetetlen kínjaidat
érti minden szív, és ha nyögve,
jajgatva felbőgsz, néha vad
visszhang csap az égre belőle.
Óh, ne dalold a szörnyű dalt
ősanyánkról, a Zűrzavarról!
Rontó varázs zendíti halk
lelkünket, mikor a hang szól:
vágyunk a végtelenbe tart
a dúlt kebelből kiszakadva -
Ne ébreszd az alvó vihart:
a Káosz zúg s remeg alatta!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. nov. 16. 8:08 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Váci Mihály: Eső
Esik az eső, - én helyettem
kérleli az utcakövet.
Esik az eső, - én helyettem
veri az ablaküveget.
Mintha én sírnék, sírdogálnék
ily országos fájdalmasan,
mintha én járnék be egy földrészt,
panaszkodnék hatalmasan.
Mintha én járnék kinn az utcán
az esernyők fölött szipogva,
én cirógatnám hazám földjét,
szétfutva minden keréknyomban.
Mintha én bújnék kazalba,
a boglyákba, nádereszekbe,
mintha én ivódnék a mélybe,
magok szívére kérezkedve.
Esik, mintha én indulnék el
járhatatlan utakra, sírni,
esik - akárha én akarnék
borongó felhővé kinyílni.
Esik - akárha én dobolnék
az ablakon, híreket hozva,
akárha sírásomban ázna
papírba vont sok égi rózsa.
Esik - akárha dudorásznék
egy dalt, amit mindenki ismer.
Esik, akárha én suttognám,
mit kimondani senki nem mer.
írta: jazsoli5, 2008. nov. 9. 18:46 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Mickiewicz: A tó fölött
A nagy, tiszta tó felett
szirtsor áll fekete ködben:
és a tündöklő vizek
mutatták a sok vad arcot.
A nagy, tiszta tó felett
felhők szálltak barna ködben:
és a tündöklő vizek
mutatták a kusza rajzot.
A nagy, tiszta tó felett
menny dördült és villám villant:
És a tündöklő vizek
kigyúltak, s elhalt a visszhang,
s megint, mint kristályüveg,
ragyogtak a nagy vizek.
Ez a víz van énköröttem,
kép minden a tükrömön:
a fényhez, mely tovaröppen
s a vad szirthez nincs közöm.
Szirtfal: állj és légy halálzord:
felhő: szállj és vidd a záport:
villám: gyúlj s menj tovahalni, -
az én dolgom: folyni, folyni, folyni...
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. nov. 4. 14:11 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
M. Lermontov: A szikla
Éjszakára pici arany felhő
szállt a roppant szikla kebelére,
s ahogy ébredt a hajnali szellő,
visszaröppent a sugaras égbe.
Harmatos nyomát az ölelésnek
még sokáig őrizte a vén szirt:
ráncos szeme a semmibe révedt
s némán zajgott kő-szíve, és sírt.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. nov. 2. 6:53 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Carl Sanburg: A köd
Puha, kis macska-lábakon jár
a köd,
fehér selyemfátyollal mindent
beföd,
leül a várossal s a kikötővel
szemben,
aztán továbbmegy lopva, halkan,
csendben.
/Ford.: Antalfy Gyula/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 28. 7:15 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Tyutcsev: Gleccserek
Lángol a dél lehelete.
Tüzet gyújtva tikkasztva-forral.
Göndör kis párákkal tele
füstöl a fekete hegyoldal.
A rezgő lombon át a nyár
csak árny-csipke-darabokat szór.
Altatót zengenek a nyáj
vándor csengői a magasból.
Acéltükörként tündökölve
kéklik a tó a szirt alatt
s vígan, bizakodva csörög le
tarka kövein a patak.
És míg félálomba-gyönyörbe
kábultan, balzsamittasan
hanyatlik a lejtő a völgybe,
ahová a szellő suhan:
a világ fölött, egy-egy isten,
gleccserek orma tornyosul -
Jéghomlokukat fényözönben
fürdeti az örök azúr.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 28. 6:06 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Dsida Jenő: Jövendő havak himnusza
Üdvözlégy, tiszta hó,
végtelen fehérséggel felszikrázva,
sötét, fagyos és hosszú éjszakákon
derengő fénnyel biztató -
Üdvözlégy, áldott tiszta hó!
Üdvözlégy, némaság,
melyben angyalos pihék szállingóznak
és feszül, lüktet százezer ujjongás,
mint égfelé-tárt havas ág -
Üdvözlégy, puha némaság!
Üdvözlégy, sejtelem,
korcsolyázatlan jövendőnk vidéke,
messze-érző álmunk
szánkázik néha csendesen -
Üdvözlégy, szűzi sejtelem!
Üdvözlégy, Eljövő,
kis sáros szürke, sivár világunknak
mondod, tarka bolyhos hermelinnel:
- Aludj, torony! Aludj, tető!
Üdvözlégy titkos Eljövő!
írta: jazsoli5, 2008. okt. 25. 19:09 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Zelk Zoltán: Zúzmara
Mikor az első zúzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.
De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végül is megadja magát,
ha majd a szív nem s nem akar feledni,
Mert zúzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. -
A nyári tücsökciripelés
most ér a csillagokba.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 25. 7:46 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Móra Ferenc: Szeretem én nagyon
Szeretem én nagyon
A bárányfelhőket,
Csendes alkonyaton
El-elnézem őket,
Ahogy legelésznek
Mezején az égnek.
Mikor a nap hunytát
Siratja a harmat,
Terelgeti őket
Friss, fürge fuvalmak
Le a szemhatárba,
A kerek karámba.
Lassan ezüstgyapjuk
Violásra válik,
Néha egy-egy villám
Közibük cikázik,
Mintha ostor volna,
Sugarakból fonva.
Mire besötétül,
Elalusznak szépen,
Álmuk a hű pásztor
Virrasztja az égen:
Teli hold világa,
Aranyos subába.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 23. 18:44 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Tyutcsev: Nyáridőn...
Nyáridőn - tudsz-e szebb varázst
a viharnál, melynek haragja
zúgva, gomolyogva megrohanja
a gyanútlan kék ragyogást?
Az öreg fákra jobbra-balra
úgy dördül villámaival,
hogy - ágra ág és gallyra gally -
nyög s ráng az erdő birodalma.
Láthatatlan lábak alatt
görnyedezve az óriás fák
mintha most nyögnék, sírva, ádáz
kínban végső búcsújukat.
De a madarak víg füttye zendül
a gyors riadóba: inog, alél
a legelső sárga levél,
és megborzong, és földre perdül.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 22. 13:03 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Tyutcsev: Tovazúgott a vihar...
Tovazúgott a vihar. Füstölög
a gyönyörű tölgy, villám tüze érte.
Az erős ágak friss zöldje fölött
remegő kék csík csavarog az égre.
De már éled az erdő, a csalit,
dal zengi be, fütty, rebbenő madárszárny:
s nagy ívével nekitámaszkodik
a zöld égnek a tündöklő szivárvány.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 22. 13:00 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
A. Sz. Puskin: A felhő
Elmúlt a vihar, derül újra hegy, erdő.
Mit akarsz az azúrban, te kései felhő?
Hol fekete árnyad a völgyre borul,
a legragyogóbb nap is elkomorul.
Az imént fenyegetve vad éji sötétben
szórtad villámod a viharos égen,
haragod zengett, és záporod
mezőt, ligetet végigbotozott.
El innen! Elég! Derül újra hegy, erdő,
repülj a viharral, bús, kései felhő!
Szellő fut a lomb közt, csókos, csoda friss,
elűzi még az emlékedet is!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 21. 7:29 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Charles van Lerberghe: Húgom, az eső
Húgom, az eső,
a jó meleg, nyári eső,
lágyan növő, lágyan szökő,
nedves tőle a levegő.
Fehér gyöngyös gyöngysora
elgurult az égi láncról,
szólj, rigó!
Szarka, táncolj!
Most meg, nézd az ágra szállott,
fészkek szólnak és virágok:
ami égből hull le, áldott.
Gyepszőnyegre hull le csengve,
s míg a hajnal estbe fut,
s míg az estre jön a hajnal,
hullik, hullik cseppnyi zajjal,
hullik, ahogy csak hullni tud.
Majd a nap a felhőn átvág,
s aranyhajjal
megtörli az eső lábát.
/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 21. 7:22 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Tyutcsev: Kelletlenül, vonakodva
Kelletlenül, vonakodva
festi tűz-csíkját a nap.
Ni! - inog a felleg orma
s a föld egyre komorabb!
Fülledt szellő szárnya lebben:
mind közelebb mennydörög!
A viharban még zöldebben
villognak a zöld mezők.
Ostrom alatt a magasság:
gyúl a villám kék ere:
a fekete felleg alját
vakító fény szegi be.
Indul a sok lomha csöpp, és
mind sűrűbb port ver az út,
mind vadabb, zordabb a dörgés,
mellyel az ég földre zúg.
A nap, roppant szikrát lőve,
küldi végső sugarát,
és egyszerre tűzözönbe
merül a döbbent világ.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 20. 19:10 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Francis Jammes: Tréfás rímek esőben
Unod magad? -
- Ez az eső
csak úgy szakad,
reánk les ő.
Veszem paripám,
az jó barát,
meggyújtja lám
egy csöpp zsarát.
Te, messze vagy,
mint a madár,
s eszedbe jár
a fény, a nyár.
A járda künt
köd, csúnya lom,
lelkemre csüng
az unalom.
A csöppeket
csak hallgatom,
hűs görgeteg
az ablakon.
Hull nedvesen
a rút eső,
s ez, kedvesem
nem jóleső.
Szólnék neked
most:"hallali".
A hang rekedt,
nem hallani:
csak a vizet,
amely izeg-
mozog, sziszeg,
zuhog, zizeg.
Nem lát a szem. -
S nem hallod azt
az édesen
síró panaszt?...
Nem én, nem én:
ez a kemény,
vad, verdeső
eső, eső...
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 18. 10:08 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Zivatar
Kél a nap s elindul az ég meredekjén,
Aranyos küllőin sebes szekerének:
Csend van, - a lágy szellő nem bírja lerázni
Csüngő harmatcsöppjét a fák levelének.
Nyáját messze hajtja a jó pásztorember,
A dolgos méh elmegy hetedik határig:
Búvó rejtekében összezsugorodván,
Lyukacsos hálóján csak a pók nem látszik.
A harmat felszárad s rekkenő hőség lesz:
Feljebb-feljebb hágván, majd meghajlik a nap.
Udvarában, mely tágas, mint egy szérű,
Sűrű köd és vékony felhő-rojtok vannak.
És tarajos felleg támad minden felől,
Mely egymásba nőve az ég elsötétül,
Távol mennydörgésnek hallik mormolása,
S kövér cseppek hullnak a vihar szelébül.
Az égi háború kitör végezetre,
Teljes haragjában, teljes fenségében!
Meg-megrendül a föld, mint egy madárfészek,
Hogy véges lakója csodálkozzék s féljen.
Mint egy óriás eb, amely tüzet érez:
A vihar vonítva fut át a világon!
Reá kigyúlnak a cikázó villámok,
S az egész mindenség fényes tűzben lángol.
Szélvész rázza tépi az erdők üstökét,
A hajlékony tölgyet gúzzsá csavargatja:
A magas ,egyenes fenyőfát derékon
Töri ketté, mint egy szál gyertyát, haragja.
Sötét lesz egy percig, hogy annál vakítóbb
legyen a szikrázó villám lobbanása:
Csendes lesz egy percig, hogy annál rémítőbb
Legyen a mennydörgés harsány csattanása.
Zúg a szélvész, zúg a rengeteg mélysége,
Nyugtalan futkosnak felriadt vadai:
A sas, mint egy hátra-vert vitorlás sajka,
Nem bír a szél ellen fészkéhez szállani.
Mintha az elemek végső harca volna,
Mintha minden helyet s alakot cserélne...
Talán e borzasztó istenítéletben
Az utolsó napnak van rajzolva képe?!
Ah, a természet nagy, jókedvben, haragban,
Az egyik keze bont és alkot a másik.
A villám dúl, emészt: a mennydörgés szava
Megtermékenyíti a földnek határit.
Dúl, dúl a zivatar, végtére kifárad,
Magát emészti fel lángoló haragjába:
Az ég, mint egy békét óhajtó fellegvár,
Hétszínű zászlóját tűzi bástyájára.
Zajong még a vadon, s mintha mély sebéből
Zuhogó patakban gyorsan folyna vére:
Mély hörgése mindig, mindig csendesebb lész,
Óriás halottként némul el végtére...
Eloszlott a felleg, - a nap nyugodóban,
S mint haldokló bajnok sugárzó szemével,
A háborús élet zajtalan estvéjén:
Nyugton néz még egyszer a világon széjjel.
írta: jazsoli5, 2008. okt. 15. 7:28 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
