Tarasz Sevcsenko versei bejegyzései 
Tarasz Sevcsenko: N. N.
Lemegy a nap, száll hegyek sötétje.
Madár csitulgat, a mező némul,
Örvend az ember, pihenni térve,
Ám én csak nézek...szívem a szárnyam,
Egy sötét kiskert vár Ukrajnában.
Szállok, gondolatokba merülve,
S mintha a szívem megcsendesülne.
Mező, liget, hegy összesötétül:
Kék égen fölkél egy csillag végül.
Jaj, csillag, csillag! - könnyem fut, patak.
Ukrajnára is hull már sugarad?
Keres-e vajon egy barna szempár
A kék égbolton? Vagy elfelejtett már?
Ha felejt, Isten adja, alhasson,
Sorsomról többé sose hallhasson.
/Ford.: Tandori Dezső/
Tarasz Sevcsenko: Gondolatok, gondolatok
Gondolatok, gondolatok,
Kedves madárkáim!
Csak ti velem maradjatok
Bánatom óráin!
Ezüst szárnyú galambjaim,
Bár itt csak a gond vár:
A zúgó Dnyeper partjain
Ne csapongjatok már!
Gyertek: itt a puszta sztyeppét
Veletek hadd járjam,
Hol a kirgiz nyomorult rab,
De szabadabb nálam.
Biztassatok, hogy kibírjam
E sivár vidéket!
Bánatomat, mint a gyermek,
Elsírom tinéktek.
/Ford.: Képes Géza/
Tarasz Sevcsenko: Messzi rónák végtelenje
Messzi rónák végtelenje,
Dombos hantok árnyas enyhe,
Esti órák csókos csendje,
Suttogásunk, csalfa álmunk
Most is bennem él.
Mi lett vélünk? Semmi, semmi,
Nem tudunk mi eggyé lenni,
Múltak évek, múlt az élet,
Ifjuságunk, ládd, mivé lett,
Oda már, oda.
Oda mind a kettőnk sorsa!
Én vason, te özvegysorba...
Csak bolyongunk, mint az árnyak,
S üdvére a régi nyárnak
Visszagondolunk.
/Ford.: Grigássy Éva/
Tarasz Sevcsenko: Megesik, hogy az öregember
Megesik, hogy az öregember
Váratlan újra fiatal
S bár dalolni már szinte nem mer,
Ajkán zümmögve kél a dal,
Felkél előtte az örök
Reménység fehér angyala
S a fiatalság csillaga
Kigyúl az ősz öreg fölött!
Titkos erő átalakítja,
Dalos, víg kedvét újra szítja...
Érzi, hogy jót tervelt ki végre
És tudja: nem is hagyja félbe.
Az élet rügye újra pattan
Annak, ki szívben, gondolatban
Az örömöt örökre vágyja:
Sorsa felemeli, megáldja
S miként örökzöld, újra hajt
És mosolyog a síri árnyra:
Tudja, hogy a nap tiszta lángja
Hívással felel a hívásra:
Mint borostyánt sarjasztja majd.
/Ford.: Weöres Sándor/
Tarasz Sevcsenko: Álmodom most is: hegy tövében
Álmodom most is: hegy tövében,
Fűzfák között, vízpartszegélyen
Fehér kunyhó. Egy ősz apó
Ott ül most is, szorgoskodó
Kedvvel a kunyhónál talán,
Ott csügg egy göndör unokán,
Dédelgeti a gyermeket.
Álmodom most is: jön a házból
Az anya, megcsókolja párszor,
Vidáman, mindkettőjüket,
Három csókot is kap a csöppség,
És karon ül már, hadd etessék,
Aludni vigyék. Az apó néz,
Utánuk néz elmosolyodva.
Szól: - Ki gondol most itt a bajokra!
Hol itt az ellenség? A sok vész? -
Vet az apó csöndes keresztet,
Halkan a Miatyánkba fog.
Fűzlombon át nap fénye reszket
S tűnik. Be is alkonyodott,
Vége a napnak. Ősz apóka
Megy a kunyhóba, nyugovóra.
/Ford.: Tandori Dezső/
Tarasz Sevcsenko: Hugomnak
Dnyeper-parti fövényt tiporva
Szegény falvakat jártam sorra
S gondoltam: békét hol lelek?
Hol hullok el? Mért szenvedek?
És álmot láttam: egy szép kertben,
Körül virággal övezetten,
Mint párját váró ifju lány,
A halmon kunyhó álldogál
És Dnyeperünk sok habja táncol,
Úgy csillog, úgy ég, szinte lángol!
Hűvös sötétségben halad
Kiskertben, dús meggy-lomb alatt
Én legkedvesebb nőtestvérem,
Ki oly sokat szenvedett értem.
Édeni hűsben lehever,
Mögötte zúg a nagy Dnyeper:
Testvérét várja holtaiglan
És rémlik néki: csónak villan,
Hullámkaréjon átrepül,
Felbukkan, újra elmerül...
- Ó, testvérem, az ingó sajkán!
Külön-külön ébredünk aztán -
Sorsom: rabság, sorsod: robot -
Gyermekkorunk is így futott.
Mi mindig tüskés földön jártunk!
Imádkozz! Ha talpunkon állunk,
Majd isten átsegíti lábunk!
/Ford.: Weöres Sándor/
Tarasz Sevcsenko: Bozótos a Dnyeper partja
Bozótos a Dnyeper partja,
Fűz-csalitban vén jávorfa
Hajló vesszők sűrüjében
Áll a fenyves közelében.
Víz a partot ássa, mossa,
Jávor tövét alámossa:
Lecsüggeszti ágát-bogát,
Eltűnődik, mint egy kozák.
Se rokona, se családja,
Csak vénsége és magánya:
Megtépázott, szerencsétlen,
Így pusztul el észrevétlen.
Szól a jávor: - Lehajoltam,
Lombom fürdik a habokban. -
Szól a kozák: - Messze járok,
Míg páromra rátalálok. -
A fenyő a kányafával,
Fűzfa lenge sudarával,
Mint leányok, előlépnek,
Kezdődik a tánc, az ének.
Csinosítva, cicomázva,
Boldogsággal felpártázva
Búbánatot nem ismernek,
Hajladoznak, énekelnek.
/Ford.: Weöres Sándor/
Tarasz Sevcsenko: A nap előtt felhőcske úszik
A nap előtt felhőcske úszik,
Vörös széleit beborítja
És a napot aludni hívja
A kék tengerbe: letakarja
Rózsaszínű takaróval,
Mint anyja porontyát.
Szép a szemnek. Egy órácskát,
Csak egy rövid órát
Pihenhet a megkínzott szív,
Istennel beszélget...
De a pára mint ellenség
Elfedi a tengert
És a rózsaszínű felhőt.
Maga mögött árnyat
Tereget a szürke pára,
A lelkedre árad
Takarón, némán, sötéten:
Öröm híre-hamva
A világot betakarja,
Mint porontyát anyja.
/Ford.: Weöres Sándor/
Tarasz Sevcsenko: Kivirult a mezőn
Kivirult a mezőn
A vörös kányafa -
Üde, mint szeretőm
Kacagó ajaka!
Lila virradat int,
A madár fütyörész,
Kicsi lány kitekint,
Ide néz, oda néz...
Sose érte gonosz,
Sose volt szomorú -
Megy a lombok alatt,
Hol a völgy szele fú.
A liget sürüjén
A kozák-fiu vár:
Ez a két fiatal:
Ragyogó gili-pár.
Csevegés, nevetés!
A legény, meg a lány
Keze játszadozik:
Hol a nagy fa terül,
Fiu, lányka leül,
Sürü csók is esik.
Hol a menny, ha nem itt?
Sose várd, sose hívd:
Ragyog és melegít!
Mig a templom ölén
Kutatod, keresed:
Soha meg se leled
A te istenedet.
De neked, madaram,
Minek is papolok?
Esztek sose lesz,
Papok és bucsusok!
/Ford.: Weöres Sándor/
Tarasz Sevcsenko: A sellő
"Hozott anyám e világra
Magas palotában,
Kivitt éjjel, hadd fürödnék
A Dnyeper sodrában.
Míg fürösztött, beszélgetett
Velem, kicsinyével:
- Ússzál, ússzál, édes drágám,
Dnyeper gyors vizével.
Sellőként szökj ki a habból
Holnap éjszakára,
Azt a férfit, akivel látsz,
Csiklandozd halálra.
Csiklandozd halálra, kedves,
Rajtam ne nevessen,
Hogyha szomjas zsenge ízre,
Vért ne én könnyezem,
Igya, bizony, tele magát
Dnyeper kék vizével,
Hagyjon engem, mulasson csak
Édes gyermekével!
Rajta, ússz hát, egyetlenem,
Habok, kapkodjatok!
Köszöntsétek a kis sellőt...
Avval felzokogott,
S elfutott. Itt hagyott engem:
Úsztam a habokkal,
Míg rám leltek nővéreim,
S elvittek magukkal.
Már egy hete itt növekszem,
Jó társakkal járva:
Éjfélkor - jön-e a házból? -
Lesek az apámra.
Vagy e palota-ura már
Elvette anyámat?
S ő, az esendő, kedvére
Virulhat, pompázhat?"
Szólt és elnémult a sellő,
Merült a Dnyeperbe,
Mint a kis hal. A fűzfaág
Ráintett a csendre.
Az anya járkálni indul,
Nem alhatik éjten,
Jan úr nincs a palotában,
Nincs kivel beszéljen.
Palotából megy a vízhez,
Lánya jut eszébe,
Ahogy egykor fürösztötte,
Lelkére beszélve.
Nem bánja már. Menne vissza,
Ékes háza várja:
A Dnyeper szava erősebb:
Benne éjszakázna...!
Vízi lányok utolérték,
Nem is vette észre:
Körülvették, elkapdosták,
Örültek, hogy fogják,
Varsába beszuszakolták...
Kacaj szállt, szökellő.
Csak ő, csak ő nem kacagott,
Az a kicsi sellő.
/Ford.: Tandori Dezső/
Tarasz Sevcsenko: Liliom
- Mi oka, hogy amint nőttem,
Engem nem szerettek?
És alighogy kivirultam,
Már ifjan megöltek?
Mi oka, hogy ők most engem
Kastélyban köszöntnek,
Nagyhercegnőnek neveznek,
És szemükkel csüggnek
Virágomon? Meg nem unják
Gyerek-mód csodálni?
Ó, mondd nékem, testvérbátyám,
Virágom, királyi! -
- Én nem tudom, édes húgom. -
De a királyi bimbó
Meghajtván a fejecskéjét
Mely pirosba-bomló,
Lehajlott a tiszta fehér
Kis liliom-arcra.
Sírva fakadt a liliom
Harmatkönnyet ontva...
Sírva fakadt és azt mondta:
- Bátyám, veled régen
És híven szeretjük egymást:
S arról nem beszéltem:
Egykor ember lánya voltam,
Volt sok szenvedésem...
Édesanyám is volt nékem,
Szomorkodott egyre,
Miattam, a lánya miatt,
Nézett révedezve
És sírt. Nem tudom, nem értem,
Én egyetlen bátyám!
Ki okozott oly keservet?
Gyerek voltam, kislány,
Játszadoztam, mulatoztam,
S ő sorvadt naponta,
És a mi gonosz pánunkat
Szidta és átkozta.
Aztán meghalt...Engem a pán
Vett örökbe hajdan,
Felnőttem és kivirultam
Fényes palotában.
Nem is tudtam, hogy lány vagyok
És kinek a lánya.
A pán messzire utazott
S hagyott a magányra.
Átkozták őt az emberek
S fölgyujtották házát...
Aztán meg akartak ölni
Engem, szegény párát,
S nem öltek meg...Hosszú hajam
Levágták, befedtek
Engem, megnyírottat, ronggyal,
Aztán kinevettek.
A zsidók mint tisztátlanra
Rám köpdöstek százszor.
Elmeséltem, édes bátyám,
Így volt a világon.
Hamar-múló fiatalnak
Nem hagyták, hogy éljen,
Az emberek. És meghaltam
Palánk tövén télen.
De tavasszal kivirultam
Virágként a völgyben,
Akár a hó oly fehérként!
Erdő virult zölden.
Télen emberek...Teremtőm!
Nem engedtek házba,
De tavasszal, mint egy tündért,
Bámultak csodálva,
A lányokat csalogattam,
És kezdtek nevezni
Liliomnak, hóvirágnak,
És én virágozni
Kezdtem berkekben, s kertjében
Palotáknak, járni.
Ó, mondd nékem, testvérbátyám,
Virágom, királyi!
Minek teremtett az Isten
Díszére a földnek?
Hogy az embert fölvidítsam,
Mind, akik megöltek
Engem s anyámat? Kegyelmes,
Szent, jóságos Isten! -
Sírva fakadt a liliom
Harmatba lepetten,
S meghajtván a fejecskéjét
A királyi rózsa,
Piros arcát lehajtotta
Fehér liliomra.
/Ford.: Weöres Sándor/
