Tanárok,diákok kategória // Verscsokor a természetről

Tanárok,diákok bejegyzései

Berda József: Angyalföldi iskola emlékkönyvébe

A megérett férfi
emlékezik rád vissza:
itt voltam
rakoncátlan elemista!
Sokszor bukott, rossz tanulód
voltam s lám, - végül itt vagyok:
de azért véletek lobogok
angyalföldi kamaszok!

írta: jazsoli5, 2011. jún. 16. 5:56 - címkék: és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Falu Tamás: Molnár tanár úr

Szeretett minket, mi is szerettük.
Az ő tárgya volt a történelem.
Csak ami elmúlt, azzal törődött,
Nem érdekelte a szürke jelen.

Egész övig ért fehér szakálla,
Talán, hogy a szívét takarja be.
Az osztályzatot is ide írta,
Senkit se buktatott meg sohase.

Mikor elfáradt, nyugdíjba ment el,
S jöttek a helyébe fiatalok,
Türelmetlenül jelennek élők,
Akiknek az ajkán a múlt dadog.

Gyakorta sétált, hajlottan, görbén,
Elbámult utána az iskola.
Mint egy-egy szív sajgott minden tégla,
Érezték, hogy nem jön vissza soha.

Jöttek új fiúk, kik nem ismerték
És nem is köszöntek soha neki,
Aztán csak este jött az utcára,
Egy-egy árnyék félve kerülte ki.

Az iskolára mindig felnézett
Szomorúan nézték az ablakai,
Tudták, hogy mi az időben zsendül,
Azt nem ő fogja már tanítani.

írta: jazsoli5, 2010. márc. 20. 15:00 - címkék: és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Falu Tamás: Pedellus

Kicsit szíves, kicsit kevély,
A hangja dörg, a szeme mély.
Pöröl, söpör és meg-megáll,
Van olyan úr, mint egy király.

A haja már őszülni kezd,
A tükréből ő látja ezt.
Játékot és lármát megún,
S úgy végignéz egy rossz fiún.

Temetőcsősz lesz, mondja ő,
A legszebb hely a temető.
Itt hagyja régi iskolánk,
S a temetőben vár reánk.

Mert vénebb lesz mindenkinél,
Mi meghalunk, s ő mindig él:
Elénkbe jő majd és fogad
És kíván boldog álmokat.

Ránk zárja a csendiskolát,
S soha-soha ki nem bocsát.
Pipáját csenddel megtömi,
A füstjét fölénk füstöli,
Mi teleszívjuk majd magunk,
S nem is tudjuk, hogy nem vagyunk.

írta: jazsoli5, 2010. márc. 20. 14:47 - címkék: és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Falu Tamás: Csend!

Csend, csend, fiúk! szólt a tanár úr.
Csend, csend, fiúk és karba kéz!
Hideg volt, gőgös, mint egy várúr,
Kit nem illet meg semmi vész.

Rideg volt szűk legénylakása,
Hol végig egyedül maradt.
Kapuját kulccsal maga zárta,
S nem hagyott soha parazsat.

Az asztalán könyvek pihentek,
Köröttük zöldes füzetek.
Egy kancsó állt az ágya mellett,
Hogy elérhesse, ha beteg.

A fogason nyűtt házi sapka,
Alatta foldatlan kabát.
Nyivákolni átjárt egy macska,
Ha otthon elunta magát.

Egyszer reggel hiába vártuk,
Harmadnap volt a temetés.
A koporsóját körülálltuk,
Szorult szívünk, mint a prés.

Fehér világ volt, télbe hajló,
Éreztük: minden fátylat ölt.
Zúzmara szédült le a gallyról...
- Csend, csend, tanár úr! - szólt s föld.

írta: jazsoli5, 2010. márc. 19. 16:14 - címkék: és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Takáts Gyula: Iskolám falára

Az iskolát most látom nagynak én.

Hol egykor úgy kínoztak engem,

nagy, sárga, vén falán fáradt szemem

most egyre-másra rajt felejtem.

Mint égi ablak egyre-egyre nő.

Majd oszlopos csarnoknak látom.

Kihalt honom fölött te légy a jel

e fegyverdúlta déli tájon.

Te légy a jel és ódon könyveid

és szobraid nemes vonása,

mint szemre fény és szívre édes ír,

úgy hulljon házunk asztalára.

Vén hársfasor alléja most vezess.

Légy a félig-vaknak rácsa.

Ne hulljon mélybe s légy a rabnak is

mézhomlokú jó porkolábja.

Vezesd e sárga, vén falak közé,

melyek szemében egyre nőnek.

Ágyútlan váraink, vén iskolák,

ti vagytok szárnyai jövőnek!

Mint hajdúk hajdanán, sáncok ölén,

szorítva kardjuk s bibliájuk,

úgy légy nekünk tudás, szívünkrenőtt

szabadon választott királyunk.

írta: jazsoli5, 2009. aug. 3. 11:17 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Kiss Jenő: Egy érettségi találkozóra

Barátaimnak, akikkel negyven évvel

ezelőtt hagytam el a középiskola padjait

Negyven év - se több, se kevesebb!

Kereken negyven év! barátaim!

Diadalág és vak golyók nyoma

küzdelmeink föltartott zászlain.

Számoljuk össze most halottaink,

s nézzünk egy percre egymás hű szemébe,

s aztán: tovább, ha fáradtabban is -

a harcnak nincs még, hogy lehetne vége?

Nincs, nincs, még bírja elme és ideg,

még bírja hát és kar, még bírja láb.

Ha már nem is az élen, legelől,

valahol a hadtápban legalább!

Rohamra mások indulnak ma már,

de nélkülünk a céljuk el nem érik:

erőt adó tudás, tapasztalat:

ez a miénk - hát adjuk át mi nékik.

A holdra ők indulnak, ám előbb

mi végezzük a kalkulációkat,

mi raktározzuk el a levegőt

és táplálkozni nékik mind a jókat.

Az ősz fejek és gyűrött homlokok

nem elvetendő éktelen lomok ma,

őnélkülük az ifjú lendület

hogyan törhetne távol csillagokba?

Van még, fiúk, mi végre lenni itt

nekünk is, van még helyünk a világon!

Amíg segítni bírunk egy kicsit,

agyunk, karunk egy percig meg ne álljon.

Számoljuk össze bús halottaink

s aztán tovább, ha hátrább is a sorban.

Hogy "jó volt", akkor mondhatjuk csupán,

ha a viláng ránk azt mondhatja: "jól van!"

írta: jazsoli5, 2009. júl. 21. 11:21 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Fehér Ferenc: Tanítónő

Cseléd csak, nem számít hálára sem,

nem is emlékeznek majd nevére.

Népe itatósán szippan föl vére. S bére:

harisnya, melyen fölszaladt a szem...

Ünnepnap. Harmonikázó járdák.

Pingált falak, ó nyoszolya nyirka.

Asztalán regény, halomnyi irka.

Póznák hegyén az ősz végi hárfák.

Postára ballag egy-egy levéllel:

ahová vágyott, talán már nem ér el,

arcán megfészkel mégis egy mosoly:

átfut minden út a végtelenbe!...

Apáczait sejti válla terhe,

amint a táblához zarándokol...

írta: jazsoli5, 2009. ápr. 28. 9:06 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Kopré József: Tanítómhoz

Milyen régen is volt!

Hogy futnak az évek!

Régi iskolámnak

emlékét keresve

ma is visszatérek.

Vallatom a padot,

ahol egykor ültem.

Hol vannak a társak?

Hol van jó tanítóm,

kiért lelkesültem!

Hallom a hangját is:

mintha hozzám szólna.

Anyám mellett anyám,

a Te kezed fogni

de nagy öröm volna!

Elszaladt esztendők...

Kopott, halvány emlék.

De a hála örök,

s úgy dobog a szívem,

mintha gyermek lennék.

Gyermek. Kisiskolás,

mint valaha régen!

Padok között járok,

ahogy Te is jártál,

krétával a kézben.

Minden szem rám figyel,

Önmagam is látom

S együtt énekeljük,

ahogy akkor régen:

"Virágom, virágom..."

Kisiskolás-korom

nyitott könyv előttem.

Hogyan köszönjem meg

az első betűket?

Íme: versbe szőttem...

írta: jazsoli5, 2009. febr. 16. 5:42 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Reviczky Gyula: Diákélet

Vidulva bor között a férfi,

Édenbe pillant a poháron át,

S századszor újra felidézi

Örökre elrepült diákkorát.

Emléke most is melegen forr.

Gondunk mi volt?...könnyű arany pihe,

Midőn azt hittük, a professzor

Csínyünket az orrunkról nézi le.

Nincs. nincs menekvés e varázstól!

Szivéből még az sem törölheti:

Ki mert tanárrá lőni diákból,

Mint egykor magam tőn, most bünteti.

Mulattunk minden tudományon:

De nem vonzottak, csak a részletek.

Homérnál elnyomott az álom,

Ha szép Helénáról letévedett.

Tanultunk, mert Vénusz kivánta -

A ragyogó! - a csillagászatot:

S a delejesség szép leányka

Tüzes szeméből egyedül hatott.

Fárasztott Néposz, Cicero: csak

Ovídot kedveltük s Horác apót:

Csókot hintettünk szép Didónak,

Görögül hajtogatva "agapó"-t.

A háromszögtantól a hátunk

Borsódzik most is, úgy nem kelletett.

Csupán a "sinus" volt barátunk,

Mert szép lányokra emlékeztetett.

Hja, nem verték csak úgy hiába

Fejünkbe azt a mitológiát,

Ismertük Ámort, és nyilára

Faragtunk is de hány kadenciát.

Késsel bevéstük a padokba

Szivünk kegyetlen hölgyének nevét,

S "kanaszter"-t szíva nagy titokba',

Egymás közt zengettük dicséretét.

Ah, vége, vége! Vagy ki tudja?

Diák marad az ember, amig él.

Leckéjét a sírig tanulja,

Nehezebbet folyvást a réginél.

S ha majd bezárul ez az élet,

Az lesz csak a hosszú vakáció!

Ha majd te hangzol, síri ének:

"Circumdederunt!"- a pap ajkairól.

írta: jazsoli5, 2009. jan. 2. 7:35 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Reviczky Gyula: Iskolatársaimhoz

Ti már mind hivatalban ültök,

És van pályátok, címetek.

Pereltek az ülőteremben,

Vagy honn, ha megnősültetek.

S én itt gubbasztok és potyára

Jókedvű dalt dudolgatok.

Nagyúr akartam lenni mindig,

S ó jaj! most semmi sem vagyok.

Az iskolában a legelső

Nemegyszer voltam köztetek.

Leckét tanultam, mialatt ti

Papírgaluskát ettetek.

És íme, szerepet cseréltünk!

Ti már diplomát kaptatok,

És alig álltok szóba vélem,

Mert én még semmi sem vagyok.

Közületek egyet ha látok,

Kitérek néki többnyire.

Hisz' a kopott, de víg poétát

Ő úgyse venné semmibe.

Ó, mert olyan hetykén feszítnek

A fogalmazók, hadnagyok,

S egymásnak elmondják nevetve,

Hogy én még semmi sem vagyok!

Mindegy! Másnak mi köze hozzám!

Ha így, ha úgy, az én hibám.

Szivem azért, mint nap az égen,

Felhősen is világít ám!

S lássátok, mint ti rajtam, én is

Nevetni szoktam rajtatok,

És hálát adok Istenemnek,

Hogy semmi, semmi sem vagyok!

Két kincset őrizek szivemben,

S ez mindig róluk álmodik.

Egyik a dal fényes világa

S a szabadság a második.

S hol ifjuság és szerelem van,

A dal oda visz engemet.

Miattam nagy urak lehettek:

Én semmi, semmi nem leszek!

írta: jazsoli5, 2008. dec. 27. 6:47 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Gárdonyi Géza: Az ablak

Egy komor, tizenöt éves fiú is járt a téli iskolába. Csordásfiú volt. Az uraság akarta, hogy pótolja az elmulasztott iskolázást.

Járt több olyan öregfiú is az iskolába. Leány is volt vagy három olyan nagyocska. De azok mind vidámak voltak és kedvesek, mint az aprók.

Csak az egy Dani!

Ült fásult, fakó arccal, szinte közömbösen az első helyen. Mert a korára való tekintettel nem ültethettem a kicsinyek közé. Az értelme fogékony volt, de iskolai tisztséget nem lehetett ráruházni. Durván bánt mindenkivel. Csekély okokért orcán törölte vagy fellökte a kisebbeket. Barátja nem volt.

Sokszor tűnődve néztem rá, hogy miért olyan elvadult, olyan sötét lelkű az a fiú? A szülői talán pálinkába butult, durva emberek? Alacsony lelkek, akiknek a házasság élethosszig való gyűlölködés? Talán őt is veréssel, rugdosással, szitokkal nevelték? Vagy hogy az állatok mellett maga az ember is állattá válik? Hogyan lehet az ilyen vad fát csak valamennyire is megnemesíteni?

Nem látszott rá semmi reménységem. A fiúban mindössze egy becsületes erecskét találtam. Nem hazudott.

- Ez is valami - gondoltam.

És hogy erősítsem benne legalább ezt a jó tulajdonságot, alkalom-nyiltán példaképül állítgattam a hazugocskák elé.:

- A hazugság szenny az emberi lelken! A bűnnek védelme! Az igaz ember, ha bűnt követ el, megvallja. Azt mondja magában: Bűnt követtem el, szenvednem kell érte. A bűnért mindig meg kell szenvedni. Isten törvénye ez. A szenvedés lelki mosdás. Vállalni kell a szenvedést, bátran, hősiesen, mert a lélek tisztasága az első minden elsőségek között.

S rámutattam a vad fiúra:

- Lássátok, itt van Dani. A minap a jegyző úr panaszkodott, hogy egy iskolásfiú letörte kecskéinek a szarvát. A kérdésemre, hogy melyitek volt, azonnal fölkelt a helyén, és jelentette, hogy ő . Mentegette magát, hogy a kecske őt megrohanta. De a tettét nem tagadta el. Vállalta a szenvedést tettéért.

S példákat mondtam még a történelemből, hogy az igaz szóért halálba is mentek már emberek.

Dani olykor csillogó szemmel, szinte bámulva hallgatott. És én lelkemben örvendeztem, hogy legalább a becsületességnek nevelek belőle embert.

Egy adventi délután - az iskolai félszünetben - az utcán találkoztam vele meg anyjával.

Az utca sáros volt, mint falun szokott lenni. Ők ketten a túlsó soron mentek. Elől a nagy, erős fiú egy madárkalitkát lógatva. Mögötte a gyönge testű , korán elvénült asszony, egy zsák gabonát vitt kőtélen a hátán. Mélyen előre hajoltan caplatott a nagy teher alatt a sárban. S egy méternyi hosszú karó volt bot helyett nála. Látszott az útjuk irányáról, hogy mind a ketten a malomba mennek.

Egy csuszamlós helyen a karó kiesett az asszonynak a kezéből.

A fiú megfordult, s közömbösen nézte: hogyan erőlködik az anyja, hogy a karót fölvegye.

Mért nem vette fel ő? Mért nem ő viszi a nehéz zsákot? Mert az asszony sorsa az a parasztoknál, hogy rabszolgája legyen a férfinak. Nemcsak az urának a rabszolgája, a fiainak is. A parasztfiú nem ismerhet gyöngédséget, mert hiszen az apja sem ismer. Micsoda hatalommal, hogyan lehetne a tanítónak gyöngédséget oltania az emberi szívbe, ha nem a házi nevelés oltja bele?

Az év utolsó napján temetésre kellett mennünk. Míg a pap öltözködött, az ablakhoz álltam. Ott szivarozgattam. Néztem a havas utcát.

Falun bizony nem söprik a havat. A házak mellett a járókelők taposnak utat: az utca közepén meg az állatok és a kerekek.

Egy leány-tanítványom jelent meg az úton. Az öreglányok közül való. Fábián Veronka a neve. Tizenhárom éves, de korán megnyulladt. A hátán puttony volt, és a puttonyban faragótól való forgács. Néhány hosszú szállal megtoldotta a puttony magasságát, és megtetézte jól.

Az ablak alatt megállt és megfordult, mintha valakit várna.

Szórakozottan nézetm. Fehér bőrű, szőke, komoly leány. Félénk, mint a nyúl. Nem mer a szemébe nézni senkinek. A leckéjét mindig tudja az utolsó betűig, s mégis ha felelnie kell, elpirul és remeg.

Hogy ott megállt, akaratlanul is néznem kellett. Milyen finom arc! Milyen tiszta, nyugodt és jóságos, kék szem! Ha nem a szegénység ruhája volna rajta, ünnepelnék szépségéért. No, ebből bizonyára jó asszony válik. Ennek az ajkán soha nem fog egy haragos szó elhangzani.

A leány mellett Dani jelent meg. A fiú bekecsben volt, és a szokott nagyszárú csizmában. A kezében béresostor.

Mosolyogva váltott szót a lánnyal. Akkor láttam először mosolyogni. De hogy átváltozik az arca a mosolygásban! Mennyire emberibb!

A leány is finomkán mosolyog reá, és nyugodtan nézett a szemébe.

Különös volt ez nekem. Az iskolában sohase láttam, hogy beszéltek volna. Igaz, hogy a leányok külön csoportban ülnek, de olykor mégis érintkeznek. Kölcsön-műveletek a tentában, ceruzában, az óraközi szünetekben, a fa-behordás s más efféle iskolai dolgok, mind megannyi alkalom arra, hogy beszéljenek egymással. Ezt a kettőt soha nem láttam együtt.

Beszéd közben egy arasznyi forgács leesett a puttonyról. A fiú könnyű mozdulattal vette föl, és beigazította a többi közé.

No lám!

Aztán a leány mosolyogva bólintott, és elváltak.

Márcuisban történt, hogy egy napos ebéd után az udvaron sétáltam a korai meleg verőfényben.

Az iskolába két leány jött elsőnek. Az egyik Veron volt, a másik Bogyó Teri, egy kis szeleburdi, fekete lány. Már tavasziasan voltak öltözködve. Rózsaszínű rékliben mind a kettő, s nagykendő nélkül. Veron az arcát félénken félretartva köszönt. S befordultak az iskolába.

Néhány perc múlva hallom, hogy az ablak belső támlája reccsen. Valamelyik betörte. Hogyan törhette be? Talán almát dobott egyik a másiknak? Labdáztak? No, majd megtudom, melyik a bűnös a kettő közül.

Az utcaajtón ismét egy lányka lépett be: aztán két fiúcska, s mögöttük a nagy, komoly Dani.

Az iskola csakhamar megtelt. Mikor a hetes vigyázó jelentette, hogy mind együtt vannak, beléptem.

Imádkozás közben az ablakra pillantottam. Az egyik alsó táblán csillag alakú zúzódás. Aztán a két leányra pillantottam. Bogyó Teri nyugodt szemmel néz rám. Veron sápadt.

Az első gondolatom az volt, hogy nem szólok az ablakról semmit. A megcsináltatása legalábbis két hatosba kerül. Az ilyen szegény népnek két hatos sok pénz, rengeteg pénz! Majd megcsináltatom az iskola pénzéből.

De azután mégis arra gondoltam, hogy az iskolában rendet és igazmondást is kell tanulnia a gyermeknek. Ha nem is kötelezem a leányt arra, hogy megtérítse a kárt, alkalmat nyitok arra, hogy igazlelkűnek mutatkozzék.

Az imádkozás után leültek. A szemük rajtam függött.

Szokás szerint végigsétált a szemem minden soron. Veron összekucorodva rejtőzik az előtte ülő lánynak a háta mögé. Mintha a könyvében olvasna.

Máskor rászólok az ilyen lapulóra, most figyelmen kívül hagyom. Tekintetem az ablakon állapodik meg.

S kérdő nézéssel fordulok a vigyázó felé.

A fiú - egy mindig piros, kisfejű tatár - fölkel, és szól katonásan:

- Kérdeztem ki törte ki. De mind aszongya, hogy törötten találták.

A gyermekek valóban ártatlan nyugalommal néznek rám. Bogyó Teri szaporán pislog. Veron marad félrehúzódottan. Tehát ezek ketten hallgatást fogadtak.

- Ki törte be az ablakot? - kérdeztem nyugodt-komolyan.

Mély csend.

A kérdésemben érzik, hogy a vigyázó jelentése nem talált hitelre. Elképedve bámulnak rám.

A harmadiknak érkezett leányka kissé elpirosodva nézegeti a körmét. Tehát az is tud róla: de nincs kötelezve arra, hogy rámutasson a bűnösre. Nálam a bűnösnek magának kell vallania.

Átpillantok a fiúk során. A két fiúcska is nyugodt. Tehát azoknak már hazudtak valamit.

Danira is pillantok. Az nyugodtan néz rám. Tehát ő sincs beavatva a titokba.

- Kicsoda az köztetek - kérdezem szemrehányó komolyan -, aki nem vállalja a szenvedést?...

A gyerekek már szinte megmerevülten néznek reám. Ahogy átpillantok rajtuk, látom, hogy Veronnak meg a füle is piros. Kínlódó arccal pislant maga elé. A szeme-pilláján már meg is csillan az első könnycsepp.

De hallgat.

- Aki betörte az ablakot, azonnal keljen fel, és valljon! - szólok már szigorúan. - Ki törte be az ablakot?

A fiúk sorából fölemelkedik Dani, és nyugodtan a szemembe nézve feleli:

- Én.

írta: jazsoli5, 2008. dec. 18. 15:31 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Kányádi Sándor: Viszontagságos kakasmandikó

A harmatos kakasmandikó talán szebb cím lett volna e kis történet fölé. Annál is inkább, mert valami harmatféle még másnap reggel is ott rezgett a csokrocskákon, amikor a tanító néninek átnyújtották.

- Jaj de szépek, köszönöm szépen! - mondta boldogan. - Hol szedtétek?

- A fiúk szedték tegnap, az erdő alján.

- És eléggé viszontagságosan - kottyantotta ki az egyik kislány a titkot, amiről megállapodás szerint hallgatnia kellett volna. De ha a kislány el nem kottyintja magát, szegényebbek maradunk egy tanulságos történettel, amely úgy kezdődött, hogy elmaradt az utolsó óra. Fölkerekedett az osztály és elmentek kutyalátogatóba. Menet közben az egyik fiú arról beszélt, hogy előtte való nap kirándulni volt szüleivel, s hogy tele a Bükk alja kakasmandikóval.

- Azt bizony jó volna szedni - mondta a kisfiú -, holnap a tanító néninek neve napja van.

- Hát szedjünk.

- De messze van a Bükk alja.

- Ebédre megjárjuk. Én ismerem a járást - mondta a tapasztalt kiránduló.

- S ha mégsem érünk haza? - aggodalmaskodott az egyik kislány.

- Akkor ti maradjatok, s mondjátok, telefonáljátok meg a szüleinknek, hogy hová mentünk. A virágot úgyis az egész osztály nevében szedjük. - A lányok kardoskodtak, hogy ők is mennének. De sikerült jobb belátásra bírni őket.

Ellátták hamar a romos ház lakóit. Táskáikat a háziakra bízták, akik mintha egy kicsit meg is sértődtek volna a szokatlan nagy sietség miatt, de azért ha szomorúan is, elkísérték az osztályt az utcafordulóig.

- Vigyük magunkkal őket is!

- Legalább a kutyákat.

- Jól esne nekik egy kis szabadság.

- Sajnos nem lehet - vetette ellen a kisfiú -, mert a szomszéd bácsi azt mondta, hogy a városi kutyákat nem lehet a mezőn szabadjára engedni, mert ha arra téved egy vadász, kóbor kutyának vélheti és lepuffanthatja. Pórázon meg semmit sem ér a szabadság.

Így aztán a lányok, a kutyák s a macska maradtak, ők meg serényen nekivágtak a Bükk felé vezető útnak. Gyönyörű kéken s ibolyaszelíden ragyogott fölöttük az ég. Csak egy-egy zsebkendőnyi felhőcske libegett-lebegett rajta, és éppen az erdő felé, mint valami fészekre igyekvő madarak.

Mire kiértek a városból, delet kondított a nagyharang. Mentek is szaporán. Csalódottan fújták ki magukat a Bükk alján, mert csak itt-ott elvétve szerénykedett egy-egy bizonyára a tegnapi kirándulóktól észre se vett, alig nyíló kakasmandikó.

- Menjünk csak bennebb, a tisztások felé! - biztatta meg társaságot a tapasztalt kiránduló. Bennebb mentek, egyre bennebb. És igaza lett a tapasztalt kirándulónak. A gyéres fák között s a tisztás széli bokrok alján mind több és mind szebb kakasmandikót találtak.

Szedték boldogan, egymásnak mutogatva. A nagy örömben észre se vették, hogy lassan valami nagy sötét madár ereszkedett az erdőre. Bizonyára a kedves libegő-lebegő felhőmadaraknak az öreganyja.

A bokrok is, mintha valaki alattomban meggyújtotta volna, sűrű ködöt füstöltek.

Megszeppent a legénysereg, de azért nem vesztették el a fejüket. Összegyűltek, számba vették egymást. Senki sem hiányzott. Libasorba álltak, egyik kezükben a csokrot tartották, másikkal az előttük menő kabátját fogták. Élükön a tapasztalt kirándulóval elindultak hazafelé. Jöttek-jöttek vagy inkább mentek-mentek, ki tudná megmondani, abban az orrukig se látó ködben. Mind szótlanabbul botorkáltak egymás nyomában. Végül elszontyolodva, reménytelenül és fáradtan egy vihar döntötte fára ültek: Sorjába, mint a verebek.

- Ott vagyunk, ahonnan elindultunk - állapította meg a kisfiú. - Ezt a fát már láttam. Alóla szedtem a legszebbeket.

- Nemcsak egy ilyen fa van az erdőben.

- De ez volt, biztosan tudom.

- Honnan tudod? Hiszen nem is látod.

- Érzem erről a letört ágról. Még lovagoltam is egy kicsit rajta, amikor fölfedeztem.

S hogy még jobban megbizonyosodjék, lovaglóülésbe ült.

- Ez volt az, egészen biztosan. A fenekem is úgy érzi. - Jót nevettek a kisfiú bizonyosságán.

- Csak azt nem tudom, hogy mit fog érezni a fenekünk, ha valahogy mégis hazavergődünk.

Ezen még nagyobbat nevettek. Valamelyik azt mondta, legjobb volna , ha énekelnének, mert ha keresik őket, márpedig biztosan keresik, akkor az ének után hamarább megtalálják. El is kezdték, hogy: Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő, aztán a marosszékit kolozsvárira változtatva fújták, ahogyan csak kifért a torkukon. Amikor kifogytak a nótából, kezdték elölről kerek erdővel.

Egyszerre elhallgattak.

- Vau-vau- vau! - hallatszott nem is olyan messziről.

S rá valamivel mélyebben újra:

- Vau, vau, vau!

- Tisza, Vigyázó! - pattant föl a lovaglóülésben ülő kisfiú.

- Ide, ide! Hahó, hahó! Tisza, Vigyázó! Hahó!

Még a köd is mintha egy kicsit fölszakadozott volna a boldog kiáltozástól. Már a nagyfiú meg a szomszéd bácsi hangját is hallották. Zseblámpa derengett föl a közelben. A két boldog kutya valósággal repült az ujjongó gyermekek felé.

- No, csakhogy megvagytok - fújta ki magát a nagyfiú s a szomszéd bácsi.

- Az aggódó szülőkkel majd a romos háznál lesz találkozótok! - toldotta meg rosszallólag, de azért mosolyogva a nagyfiú.

Libasorba álltak újra. Most a Tisza pórázát fogó nagyfiú vezette a menetet. Hátul meg a szomszéd bácsi és Vigyázó ügyelt arra, nehogy valaki lemaradjon. Amikor a városig értek, újra kék volt az ég. A nap éppen lemenőben, mintha magával vitte volna a ködöt is.

Mondanom sem kell mekkora volt az öröm a romos ház udvarán. Mindenki a két okos, bátor kutyát ünnepelte, akik nélkül - elgondolni is rossz - ki tudja, mi lett volna a virágszedőkkel. Hogy aztán otthon ki hogy vészelte át az estét, arról nem tudunk, mint ahogyan a kakasmandikóról sem tudtuk volna meg, ha a kislány el nem kottyintja magát, milyen viszontagságok árán jutott másnap a tanító néni kezébe.

- Aki boldog örömében - amint az elején említettük -, mintha harmatot látott volna rezegni a kakasmandikó-csokron. De az is lehet, hogy könnycseppek voltak, melyek ott a vihardöntötte fán ülőben, kinek-kinek a csokrára csöndesen rápotyogtak. Hogy harmat vagy könnycseppek voltak-e, az örök titok marad, mert a tanító néni boldog mosolyától egy pillantás alatt fölszáradtak.

írta: jazsoli5, 2008. nov. 25. 10:15 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Móra Ferenc: Szeptemberi emlék

Az a nyár is ilyen telt kalászú, tömött gerezdű volt, mint az idei. Fára almát, tőkére szőlőt aggatni se lehetett volna többet.

- No gyermekem, lesz ám szüretre új könyv, új ruha! - veregette meg Péter-Pálkor édesapám a vállamat. - Lesz ám! Még aranygombos kislajbi is! Ezüsttel futatott, arannyal szalajtott.

Esztendő óta hazajáró szégyen pirította meg a képemet. Elsős gimnazista koromban én is szerettem volna pünkösdre kicifrítani magamat, mint a Stross szomszéd gyerekei. Persze nekik könnyű volt, mert ruhásboltja volt az apjuknak, olyan hercegnek öltözhettek, amilyennek akartak. ( Sárga bugyogó, piros mándli és zöld kalap árvalányhajjal.) Nekem azonban magamnak kellett ékességeimről gondoskodnom. Szerencsére nem kellett értük messze mennem. Hetedhét ház ellen lakott Hollós koporsós, kint szárította a frissen festett koporsókat az udvaron, azokról leloptam az aranypapírból lévő betűket és fölvarrtam őket a kabátom elejére, jobbrul-balrul. Nagyon szép volt az, és az Úristennek bizonyosan több öröme telt bennem, mint akármelyik császárban, akinek érdemcsillagok tejútja kanyarog a mellén. De a nagyoknak sohsincs olyan szépérzékük, mint a gyerekeknek. Édesanyám leparancsolta rólam az ordókat és aggóskodva csóválta meg a fejét:

- Mi lesz belőled ,édes fiam, ha még elsős gimnazista korodban is ilyeneket cselekszel? Hát a te eszed már sohase érik meg?

No, másodikos gimnazista koromra megért. Végigolvastam az egész nagy bibliát, ó- és újtestamentumot, beleértve az Énekek énekét is, meg az apokalipszist is, és az a sok zsidó király rendkívül komolyítólag hatott rám. Ha Stross Olgával összevesztem a túrós bodagon, mindig Jezabelnek neveztem és kijelentettem neki, hogyha elveszem feleségül, kutyákkal nyalatom föl a vérét.(Ez szép fametszetben volt meg a bibliában.)

A Daru utcában táltos hírében álltam, és jelességeimet hivatalosan is méltányolták. Húsz pengő stipendiumot kaptam bizonyítványosztáskor, a legnagyobbat az iskolában és azt számoltam le az asztalra, mikor apám jókedvében fölidézte múltam sötét foltját, a koporsós kreációt.

- Rá se hallgass, kisfiam - nézett be anyám a konyháról - apád csak az eszit járja. Mást mondok én teneked. A pénzecskédből tíz pengőt odaadunk apádnak, kifizeti belőle a tavalyi porciót. Tíz pengőt meg kölcsön adsz nekem, abból diófakeresztet csináltatunk az öregapádék sírjára, meg veszünk két malackát. Te legelteted őket a szőlőben nyáron, szüretre fölpendülnek, az egyiket eladjuk az őszi vásárban, abból veszünk neked harmadikos könyveket. Jó lesz-e így?

Hát hogyne lett volna jó? Az apám csak úgy nem értett a pénzhez, mint én nem értek, az anyámnak kellett kézben tartani a pénzügyi impériumot. Ez volt az első-utolsó jól megalapozott költségvetése az életemnek. Hogy a jó Istennél nem nyert felsőhatósági jóváhagyást, arról mi nem tehetünk.

Szent István délutánján elverte a jég a szőlőt. Azaz dehogy elverte: széthasogatta még a tőkéket is.Még másnap reggel is marékszámra lehetett szedni a jeget a laposokon, ahol a víz összesodorta. Ez a Szent István nap azóta a mi családunkban történeti dátum. Ez az ab urbe condita, innen számítunk mi mindent.

A mennyei parittyakövek fültövön verték a két malackát is. Ha az apám római császár lett volna, a csillagászok bizonyosan föltették volna őket legelni valahova a sarkcsillag mezejére, ahol a többi csillagállatok is találhatók. Így csak elástuk őket az orgonabokor tövébe. Segítettem én is s nagyon elbámultam rajta, hogy az édesapám a szeméhez emelgeti a kezefejét. Felnőtt embert én addig nem láttam sírni. Minálunk meg különösen nem. A mi fajtánknak befelé szokott folyni a könnye, ahogy azóta megtanultam.

Csak most sejtettem meg, hogy itt valami nagy baj van. De hogy micsoda, azt csak szeptember elsején tudtam meg. " A fehér kezek napján."

Iratkozni az anyám vezetett föl az iskolába. Az anyák oroszlánok, ha gyermekük csimpaszkodik a szoknyájukba. Nem ijednek meg a tekintetes uraktól se.

No, Zólyomi tanár úr, az inspekciós nem is volt valami megijedni való ember. Drága jó mézeskalács ember volt, úgy tudom, ma is az még, élte napáldozatán. Még le is ültette az anyámat, ahogy a másodikos bizonyítványomban meglátta a tiszta jelest.

- No, szüle, nagy öröme lehet ebben a kis vászonzacskónban - ütögette meg a léniával az ijedt-fehér arcomat.

Az édesanyám kora szerinti lánya lehetett volna a tanár úrnak. De a hajába már huszonötesztendős korában beleragadoztak a bikanyálak, amiket a gondpókok fonogatnak. Nem is szoktunk mink azért haragudni, ha öregeknek néznek bennünket. A büszkeség lobbantotta őszibarackvirág színűre az én mindig bánatos szülőm arcát, nem a sértett hiúság. Ellágyulva nézett rám, de mindjárt erőt vett magán. Előkapta a tarka kendőjét a kebeléből.

-- Mivel tartozok, tekintetes tanár úr? - csomózta ki a kendő sarkát.

- Hat forint ötvenhárom krajcár, lelkem.

Olyan lett a barackvirág, mint a meggyfavirág.

- Nekünk csak egy forintunk van, tekintetes úr. Nem adott többet a cigányasszony a selyemkendőmért. Úgy mondta az uram, szegény gyerektül egy pengő jár..

- Jó, jó, lelkem, csakhogy akkor szegénységi bizonyítvány kell - nézte elkomolyodva Zólyomi tanár úr a rubrikás papírost. Most már ő kivakarja onnan, amit beleírt? Jaj, mennyi bajt csinálnak ezek az értetlen asszonyok!

Anyám összetette a fakéreg formájú, eres két kezét.

- Tekintetes tanár úr, szegények vagyunk mi bizonyítvány nélkül is, tessék azt meghinni minékünk.

Zólyomi tanár úr hirtelen elkapta rólunk a szemét és lesütötte a fejét.

- Látom én azt, lelkem, hiszem is, de látja, nekem is a törvény parancsol. Hozzon írást a városházáról.

A városháza csak miatyánknyira volt az iskolához, mégis nagyon messze volt. Hogy tudhatná ott a járást az olyan asszony, aki csak mezítláb-papucsban jár? A Dobos baktert ismeri, aki az adóintőt ki szokta hozni, de az süket, meg a Csajka végrehajtó urat, de az goromba.

Bizony ránkharangozták a delet, mire a tetthelyre taszigáltak bennünket. Csakhogy ott akkorára be volt zárva az ajtó. Az írnok úr átment sörözni a Koronába. Most már mit csináljunk? Az anyám életében kocsmában nem volt. Az írnok urat sem ismeri. No, leülünk itt a küszöbre, kivárjuk szépen. Az előfogatos megkérdezte, mi járatban vagyunk, s megmondta, hogy az írnok egy sánta ember, azt szólítsuk meg. Délelőtt csak az egyik lábára sánta, de sörözés után mind a kettőre, könnyen megismerhetjük.

Meg hát, meg is ismertük úgy két óra felé. Először nagyon jó kedve volt, mindenáron meg akarta csókolni édesanyámat, de ahogy nekitántorodott a kerékvető kőnek, egyszerre fölmérgesedett:

- Mit reszel a fene ilyenkor benneteket? Aztán úgy tudom, nektek szőlőtök is van?

- Van. Két lánc. Egy lánc belőle egészen puszta föld.

A bicebóca ember most már ordított.

-Nahát! És még szegénységi bizonyítvány kellene nékik! Bitangok! Csalók!

Már a piac másik végén bukdácsolt, de még akkor is hallottuk a káromkodását. A hajdú peckesen szalutált neki, aztán belénk döfte a szemét.

- Oszoljunk, oszoljunk, asszony, még szépen vagyunk!

Megrettentünk egy kicsit, de a városháza sarkán magunkhoz tértünk. Nagyakaratú asszony volt az anyám.

- Nem hagyom én ezt ennyiben, kisfiam. Gyerünk csak el a Bajáki tanító úrékhoz, mindig jó emberünk volt az nekünk.

Bajáki tanító úr tanított engem ábécére s azóta minden szüretkor eljött megnézni, hogy nagyot nőttem-e. Nagyon jó ember volt, de most ő se segíthetett.

- Akinek birtoka van, lelkem, annak nem jár szegénységi bizonyítvány.

Azt se tudtam eddig, hogy nekünk birtokunk van. Bizony, olyan birtok, hogy tíz bukfenccel át lehet érni, de a tizediknél már a szomszéd földjére huppan az ember lába. Az a szerencse, hogy csupa feneketlen homok. Ha agyagföld volna, amiből sár lesz, azóta rég elhordtuk volna az egész birtokot a lábunkon.

A tanító azt a tanácsot adta, hogy próbáljon az apám szót érteni azokkal a városi urakkal, akiknek a házához az öregapám járatos volt valaha. Tudniillik az öregapám tudta valamikor a legszebben vágni a dohányt a városban s ezért igen híres ember volt a maga idejében. (Ezt a jövendőbeli életírom kedvéért jegyzem föl. Tudják meg, hogy a híresség nem velem kezdődött.) Minden városi úr vele vágatta a dohányát. Tudták, hogy az öreg juhász kezéhez nem ragad abból egy gyújtatnyi se.

Hát hiszen az öregapámra csakugyan jó szívvel emlékeztek vissza a városházán a kiskun urak, amikor az apám másnap beszégyenkezett hozzájuk. De ővele nem állt szóba, csak a főjegyző, az is csak annyit mondott:

- Látja, Márton, nem kellett volna annyit éltetni Kossuth Lajost. Akkor most nem volna maga olyan jegyes ember.

Az adóügyi tanácsnok maga is negyvennyolcas ember volt, az legalább tanáccsal szolgált.

- Nézze, még ebben a hónapban kimegy a szőlőbe a jégkárbecslő bizottság. Esetleg az ád maguknak egy kis írást arrul, hogy hogy és mint. Azt azután be kell adni a tanácshoz, kérvénnyel. Utóvégre lehet tandíjmentességet adni, csak akarni kell. De a világért ne mondja ám senkinek se, hogy ezt én javasoltam, mert engem úgyis mindig azzal áztatnak, hogy bujtogatom a népet.

Engem nem hurcolt föl az apám a városházára, lent hagyott a kapuban. Azzal mulattam magam, hogy a kapura akasztott hirdetményt silabizáltam. Valami monostori betyárnak a fejére tűztek ki száz pengő jutalmat. A betyár feje ennyit ért a hazának. Az én tiszta jeles kis életem nem ért meg senkinek hat forint ötvenhárom krajcárt.

Ezt akkor tudtam meg, mikor az apám lejött éa szótlanul megfogta a kezemet. Csak akkor szólalt meg, mikor a piacon a csizmadiasátrak elé értünk. Szelíden, halkan kérdezte tőlem:

- Látod-e, milyen szép a szép csizma?

- Látom - dobbant nagyot a szívem. Mert már tudtam, mi lesz a következő kérdés.

- Mit szólnál hozzá, hátha csizmadiainasnak adnánk?

Nem tudtam szólni. Csak a fejem ráztam. Mit értettem én még akkor a világi élethez és honnan tudhattam volna még akkor, mi minden pálya nyílik meg öreg koromra a csizmadiák előtt? Én csak azt tudtam, hogy a csizmadiainasok piszkosak, szurokkal dolgoznak, és ha találkozom velük az utcán, akkor belelöknek az árokba. Hiszen ha én azt fölértem volna ésszel, hogy a lökdelődző embereké a világ!

Otthon erre nagy tanácskozás volt. Kanapét, tükröt, ágyterítőt, minden luxustárgyat összenéztünk, amit pénzzé lehetne tenni, hogy az egy pengőből hetedfél legyen. Még a kétesztendős húgom bölcsőjét is föltekintettük - nagy gyerek az már, vackolhatunk neki a kuckóban is. De hát ez mind kevés. Ha a tandíjat futná is, miből győznénk a könyvet? Szerbe-számba szedtük a komákat és a sógorokat is.

De hát azok is mind jégverte emberek voltak - hogy segíthetne vak a világtalanon?

Azon az éjszakán nekem már nagyon rossz álmaim voltak. Csirizes tálba ragadtam, dratvát kötöttek a lábam ujjára a csizmadiainasok és úgy húztak magukkal a kocsiúton a piacra. Mire fölébredtem, dagadt volt a szemem az álombeli könnyektől.

Akkorra az apám kihurcolkodott a szőlőbe. Mindig odabujdosott az olyan bajok elől, amiket se szétnevetni, se szétkáromkodni nem lehetett.(Ó, ha nekem maradt volna a birtokból csak annyi, mint egy kutyaól, de sokszor elbujnék oda én is!)

Az anyám azonban az ölébe húzott, holott szégyenlős népek voltunk mink és nem is értünk rá az ilyen úri tempókra. Még azt is megpróbálta, hogy rendet csináljon a bozontomban a bontófésűvel.

- Ne félj, kisfiam, nem mégy még inasnak. Eszembe jutott az éccaka Agócs főtisztelendő úr. Jó ember az a szegényhez. De szépen kezet csókolj ám neki!

Agócs főtisztelendő úr igazán nagyon jó ember volt.. Mindig ott sétált a templom körül, mint valami megelevenedett, hatalmas szép nagy bálvány és asszonyt, gyereket el nem engedett maga mellett anélkül, hogy csókra ne nyújtotta volna neki a kezét. Név szerint ismerte az egész várost és anyámat is mindjárt a nevén szólította, ahogy a gyűrűs, kövér kezét elénk tolta.

- Mindörökké, Móráné lelkem, mindörökké! No, hodzs vannak,

hodzs vannak a Daru uccsában? Kerestölő lesz-e, vadzs haláleset?

Mosolygott a nagy tányérrózsa képe, de mire az anyám a végére ért a jajveszékelésnek, akkorára lehervadt róla a mosoly. Szigorú lett a jó ember, mint a kőbálvány.

- Hát ostán? Ezsért jajgat? Hát hun van azs megírva, hodzs mindenkinek musáj urat nevelni a dzserekiből? Adhassa inasnak is, nézzse. No, Isten hírivel!

De aki jó ember, az csak nem tudja megtagadni magát. Akárhogy megharagítottuk, búcsúzóba is csak megcsókoltatta velünk a jószagú kezét.

Most már csakugyan elszakadt minden kötél. Az anyám is azt kérdezte tőlem, hogy milyen inas szeretnék lenni? Istenem, hát mit mondhattam volna mást, mint azt, hogy "könyvkereskedő". Ezt elég könnyű szívvel mondtam, és erre anyám is fölvidult egy kicsit. Tán arra is gondolt, hogy milyen szép históriás könyveket olvasok én föl neki ezután vasárnap délután az árokparton.

Ranezay bácsi volt abban az időben a városunkban az egyetlen könyvkereskedő. Éppen kint is volt a kirakatában a tábla, hogy jó házból való gyereket fölvesz inasnak. Ettől egy kicsit felhődztem, mert a mi házunk roskadt volt egy kicsit, meg a zsindely is lekéredzkedett itt-ott a tetejéről. De ebből nem lett semmi baj se. Ranezay bácsi megnézett gyalogszemmel is, aztán kijelentette, hogy kitanít könyvkereskedőnek - és nem kíván érte többet, csak három pengőt havonta.

Sohase felejtem el azt a délutánt, ami erre következett. Meleg volt akkor a fecskeváró hónap, az édesanyám kint mosott a kútnál, én meg ültem a lábánál a teknő alatt. Egyikünk se szólt egy szót se, csak sírtunk csöndesen mind a ketten. Az ő könnye a teknőbe hullt, az enyém pedig az ő lábára.

De az igazi kínszenvedésre csak másnap virradtam rá. Amikor az utcabeli pajtásaim reggel mentek a Veni Sanctera és megzörgették a zsalugátert, a kisajtót, a kerítést és bekiabáltak a kapu hasadékán:

- Ferkó! Ferkó!

Ezt Dante kifelejtette a poklából!

Bújtam én színbe, ólba, padlásra, de a boldogok zsibongása minden reggel rám talált. Nem is bírtam egy hétnél tovább. Ahogy elhaladtak a házunk előtt a pajtásaim: megvártam, míg a sarokra érnek, akkor én is utánuk eredtem. A piacon, a guggon ülő kofák közt ácsorogtam, míg odahallatszott az iskolánkból a nyolcórai csengetés, mire betakarodott gyerek és tanár. Akkor aztán megkerültem az iskolát , először csak messziről, aztán mindig kisebb körben. Ádám tehetett így, mikor az elveszett paradicsomból kicsukták. Ha van valaki a világon, aki próbálta az ő kínszenvedését, én vagyok az!

Csakhogy Ádámot csak a paradicsomból kergették ki, nem az iskolából, őt csak a terített asztaltól tiltották el, nem a könyvektől - azt ki lehetett bírni, abba bele lehetett nyugodni. Én már a negyedik nap belül voltam a kerítésen. Négykézláb csúsztam el az igazgatói szoba előtt, végig a hosszú fehér folyosón, míg elértem a harmadik osztály nyitott ajtajáig. Ott aztán hallottam én mindent. Azt is, amit magyaráztak, azt is, amit feleltek, azt is, amikor az öreg pedellus odacsoszogott a csengőhöz. Akkor aztán usgye, szaladtam vissza az utcára, már amennyire négykézláb futni lehet.

Szeptember közepéig nem volt semmi baj. Lopva is lehet jóízűeket inni a tudomány kútjából, amitől szöges drótkerítéssel zártak el engem, szegény kis kócos csürhét. Hanem akkor az történt, hogy Eyszrich tanár úr a latin nyelv szépségeit ragyogtatta a harmadik osztály előtt. Hogy milyen érccsengésű, hogy milyen erővel teli, hogy milyen tömör nyelv az, hogy annak semmi más nyelv a nyomába nem hághat:

- A latin azt mondja: Unus es Deus. Ki tudja, hogy lehetne ezt magyarul mondani?

Mély csönd.

- No, senki sem meri megpróbálni? Nagy Mátyás?

Nagy Mátyás jeles deák volt, valami uradalmi inspektórnak a fia, vetélytársam a másodikban. Meg is szólalt a provokálásra:

- Egy vagy Isten.

- No, nem egészen. Micsoda szórend ez?

Nagy Mátyás észbe kapott.

- Vagyis hogy: egy Isten vagy...

Megint a tanár úr hangját hallottam:

- Nem, nem. Nem érzitek, hogy a latinban valahogy több van?

Rémülten dobogott a szívem, de nem bírtam magammal. Be kellett kiáltanom:

- Egyedül te vagy az Isten...

Abban a percben már koccant is a homlokom a téglán, mert beleszédültem az izgalomba. Mit tettem, mi lesz ebből?

Az lett, hogy a latin tanár ölben vitt be az iskolába és többet azután sose kértek tandíjat Móra Márton földbirtokostól. Unus es Deus.

Egyedül te vagy az Isten. Ha egy kicsit messze vagy is, ha sokszor nem érsz is rá a földre nézni...

De azért a szeptember nekem legszomorúbb hónapom marad erre az életre. És ha én a befelé síró fajtából való vagyok is, mindig teleszivárkodik könnyel a szemem, ha szeptemberben lehajtott fejű kis gyereket látok...

írta: jazsoli5, 2008. okt. 18. 15:38 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Tanárok,diákok - 3 komment

Gyurkovics Tibor: A tanár úr notesza

Balajthy bácsi helyettesített már fél éve. A számtantanárnőnk beteg volt, az öreget nyugdíjból rendelték be. Jól megvoltunk vele, az az igazság, csak nem tudtuk soha, hányasra feleltünk. Pedig nem állhattunk valami fényesen, akkoriban inkább horgászni jártunk, és a halakat számoltuk. Különösen Péter. Sokszor csak a táskáját dobta be az ablakon, aztán két-három óra múlva érkezett meg.

- Péter, Péter, nem lesz ennek jó vége. Hozd ki a házi feladatodat! - az öreg türelmesen várt.

- Tanár úr, nem számítottam rá, hogy épp ma... Tetszik érteni...Egyébként mindig megcsinálom...

_ Péter, Péter! Mit írjak be neked? Mi jár ezért?

- Természetesen egy fa, tanár úr, egy gyök. De majd pótolom.

- Fa?

- Hát csak úgy mondjuk...Szóval lehet az tűzifa, sámli, akác - lényeg az, hogy elégtelen.

- Nem tudom mi lesz veled - és csóválta az öreg a fejét.

Szóval elég gyakran ez történt. Péter az év vége felé elkezdett nyugtalankodni - azért mégse volna kellemes megbukni. Ha néha-néha felelt, akkor is elég bizonytalanul. Hátha az öreg be sem írja a jobb jegyeket, csak a "fákat". Még az osztálykönyvet sem tudtuk megnézni, mert az öreg saját kis noteszébe jegyezgetett csak valamit. Viszont elég gyakran bent felejtette az asztalon, s csak a folyosóról baktatott vissza érte. Péter nem sokáig tétovázott. Magához vette a noteszt. Az öreg jött vissza.

- Nem hagytam bent a noteszt, gyerekek?

Mi álltunk tétovázva.

- Nem, tanár úr. Azt hiszem, ma nem is tetszett hozni - mondta Péter.

- Az lehet, nagyon meglehet - mondta az öreg nevetve. - Kitelik tőlem - és kibaktatott.

Mi persze, röpültünk Péterrel, ki s Patak mellé, meg sem álltunk addig. Lerogytunk a tavaszi fűbe, eldobtuk az iskolatáskákat, aztán elő a noteszt.

- Ne vacakolj, nézd már meg! - mondtam Péternek.

- Az enyémet először, ne haragudj, mégiscsak én vagyok " mélyebben" - egyenesen boldogok voltunk, mit is találtunk.

Szép ábécében be voltak írva a diákok, de jegyeket nem találtunk: helyettük apró betűs bejegyzéseket, alig lehetett kisilabizálni. "Nem tanul." Aztán: "Jó humorú." Meg voltunk döbbenve. "Egyéniség." Mi a fene, Péter te egyéniség vagy? Az öreg! Miket tud. "Kár lenne érte." "Gondolkodik, de nem tanul." "Az apja nem él." "Viheti valamire." "Fantázia."

Meghatódtunk az öregen. Komolyan veszi a tanítást, nem csak a jegyeket.Zavarba jöttünk, ahogy végiglapoztuk a noteszt, a gyerekekre mindre tudott egy-egy jellemzőt, elámultunk. Aztán a notesz hátulsó részéből fényképek hullottak ki. Két kislány képe meg egy fiúé. A fényképekből egy jó darab hiányzott, mintha leszakította volna valami. Gyorsan visszatettük, és máris indultunk.

Az öreg egy földszintes házban lakott, benn az udvaron nyílt az ajtaja.

- Na, mi az, fiatalemberek? Érzitek, hogy nincs rendben a szénátok?

Álltunk az ajtóban.

- Gyertek be, na - mondta. - Hát nem álltok valami fényesen, különösen te, Péter! Hát mi lesz? Fogsz tanulni? Várjatok, csinálok egy teát, meg esztek velem egy darab kolbászt, szalonnát, ami van. Nem lehet válogatni.

- Nem, mi igazán nem kérünk.

- Ne nyavalyáskodjatok! - és már hozta is az elemózsiát. Körös-körül könyvek még a földön is, az ágyra is odahalmozva, folyóiratok, jegyzetek.

- Így élek én, hát mit csináljak? Kinek mi jut? Nekem könyvek jutottak. Na, egyetek...

- Tanár úr... - Péter is nehezen vágott bele -, megtaláltuk a noteszét...Ahogy délben takarítottam, én voltam a hetes, megtaláltam - és nyújtotta is.

- Jaj, de rendesek vagytok! Ez szép. Nem is annyira a notesz miatt...Úgyis tudom fejből, hogy álltok.

- Nem is a notesz. A képek! A gyerekek! Tudjátok, nekem a legkedvesebbek. Ekkorák voltak a háborúban a gyerekeim. Mindig magammal hordtam a képeket, még a fronton is. És megmentettek ezek a gyerekek! Így is belém fúródott a szilánk, itt, a mellemen, de nem tudott olyan mélyre bemenni. Azt mondta a századorvos, Balajthy, megmentették a gyerekei...Igaz is...Nem láttátok?

- Nem. Hol? Milyenek? - kérdeztük hamisan.

- Itt vannak. Nézzétek. Ez a legkisebb fiam. Ez a nagyobbik lányom, ez meg...ez a középső. Ez szőke. A másik kettő barna. Hát már megnőttek, szerteszét vannak. Ezeket sajnáltam volna... A jegyeket nem mutatom, mert azokat már úgyis megnéztétek...De csak betűk vannak benne, hiába - és mosolygott az öreg.

Fejlehajtva eszegettünk az öreggel. De Péter nem állta meg, csak megszólalt:

- A fantázia, az hányas tanár úr?

- A fantázia? Neked nagyon élénk a fantáziád. De jelenleg azt jelenti, hogy megbuksz, fiam. Te semmit se tanulsz.

Megszeppenve jöttünk el.

- Látod, nem kellett volna ellopni. Legalább reménykedhettél volna - mondtam Péternek.

Rákapcsolt a tanulásra, ki is nyögött valamit egy-egy feleletnél, de az öreg csak azt mondta utána mindig:

- Fantáziád, az van fiam. Elég az, mit gondolsz?

Aztán Péter boldogan lobogtatta a bizonyítványát év végén.

- Átmentem, gyerekek! Hármast adott az öreg. Van benn fantázia!

Szaladtunk le a Patakra, vége volt egy boldog évnek.

írta: jazsoli5, 2008. okt. 7. 16:35 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Kopré József: Tanítomhoz

Milyen régen is volt!

Hogy futnak az évek!

Régi iskolámnak

emlékét keresve

ma is visszatérek.

Vallatom a padot,

ahol egykor ültem.

Hol vannak a társak?

Hol van jó tanítom,

kiért lelkesültem!

Hallom a hangját is:

mintha hozzám szólna.

Anyám mellett anyám,

a Te kezed fogni

de nagy öröm volna!

Elszaladt esztendők...

Kopott, halvány emlék.

De a hála örök,

s úgy dobog a szívem,

mintha gyermek lennék.

Gyermek, Kisiskolás,

mint valaha régen?

Padok között járok,

ahogy Te is jártál,

krétával a kézben.

Minden szem rám figyel.

Önmagam is látom.

S együtt énekeljük,

ahogy akkor régen:

"Virágom, virágom..."

Kisiskolás-korom

nyitott könyv előttem.

Hogyan köszönjem meg

az első betűket?

Íme versbe szőttem...

írta: jazsoli5, 2008. szept. 28. 5:56 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Sík Sándor: Örökösök

Az iskolaház folyosója sarkán

Zsibongva, fürgén, tavaszias tarkán

Mennek előttem a fiatalok,

A lépcsőfokot hármával ugorván.

Köszönnek, annak rendje-módjaképpen

Tudják ki vagyok, hisz ott lóg a képem

Valahol egy falon a folyosón

Régvolt tanárok képei körében.

Amint egyik-másikkal összenézek,

Elnehezülnek vállamon az évek,

Olyan avultnak érzem magam,

Mint egy elszürkült történelmi képet.

De én kilépek rozsdás keretemből

S szürkült kezemmel, nem szürkült

szívemből

Áldást intek a sietők után,

Atyai áldást - a történelemből.

Meghalljátok-e a múltbeli áldást?

Kik a holnaptól várjátok a váltást?

Mindegy, megfogan, hallatlan is, érzem,

A nagyapai Istenhez-kiáltást.

Dús örökséget nem adhat apátok:

Csak ami voltam, azt hagyom reátok,

De hogyha (Isten adja!) megfogan,

Boldog lesz tőle késő unokátok.

Csak ami vagyok: azt, hogy szépen éltem,

Igaztól, jótól, széptől sose féltem,

De ami nem szép, nem igaz,

Ami nem is jó, azt is, most is, értem.

Megértem azt is, aki nem ért engem,

Tudok ölelni múltat a jelenben.

És akarom ölelni a jövőt,

S szolgálatára magamat jelentem.

Szolgálatára embernek, világnak,

Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak,

Vén magam helyett örökösökül,

Fiúk, fiaim, titeket ajállak.

írta: jazsoli5, 2008. szept. 28. 5:19 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Benjámin László: Törvények

Negyedik gimnazisták voltunk,

tizennégy éves gyerekek...

Az év végén Bodor tanár úr

mindenkit sorra kérdezett,

milyen pályát választ magának.

ki hagyja el az iskolát,

s hogy érettségire ki készül

s ki menne annál tovább?

Jelszó volt abban az időben,

kilencszázharminc tavaszán.

Minden újabb kiművelt ember

fölösleg, kolonc a hazán.

Mégis, hogy mérnök lesz vagy orvos,

jogász lesz, tiszt - elmondta már

vagy tíz-tizenöt gyerek s aztán

így szólt az egyik: - Én tanár.

S a tanár úr úgy tett e szóra,

mint zord atyák a színpadon:

arca szörnyű fintorba torzult,

mintha vallatnák kínpadon

és mennydörögve zuhogott már

marasztaló ítélet:

- Tanár? Eszednél vagy, barátom,

isten szarvas jószága, te...?

- Nyugalmat kívánsz, tisztességet?

A legutolsó hivatal

megadja tán, de ha tanár vagy,

az rúg beléd, aki akar...

Mulatsz szamár? Állnál helyemre,

csak egy napig, megértenéd

rongyos ülepű úriember -

az leszel, diplomás cseléd!

Mondott mást is, cifrábbat ennél,

s eztán már aznap délelőtt

Bodor tanár úr osztályában

nem akadt több tanárjelölt...

De felzúdult később az osztály,

vitázva két pártra szakadt.

A kenyéririgység beszélt-e

vagy a féltő jóakarat?

Eldőlt a vita nemsokára.

Sok volt köztünk az "állami",

s aztán egyik-másik közülük

nem volt rest kiszámítani,

hogy melyik párton az igazság?

- Nem félhet tőlünk - mondta egy

- Mire mi tanárok lehetnénk,

a Bodri már nyugdíjba megy.

Milyen hínárban élt az ember,

milyen szennyben...A gyerekei

lelket is indázva befonták

a kor dzsungeltörvényei.

Szikrázó szemmel már a gyermek

leste: ki vet gáncsot neki

és kinek vessen ő - a munkát

kinek kezéből üsse ki?

Szorongató emlékeimben

kísért az elsüllyedt világ...

De jó, hogy elmúlt mindörökre.

Új házak, gyárak, iskolák,

más emberek nőttek fölötte,

az újulást úgy nézem én,

mint a paraszt a búzatáblát

kiszárított mocsár helyén.

írta: jazsoli5, 2008. szept. 28. 4:53 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

B. Radó Lili: Tanítónk

Kézen fogott és megmutatta,

hogy milyen szép a mi világunk.

Az ő szemével kezdtük nézni,

s ma már a magunkéval látunk.

Látjuk hazánkat, életünket,

s hogy mit tud tenni egy-egy ember,

de e tengernyi tarka képet

ő töltötte meg értelemmel.

Ezt megköszönni gyűltünk össze,

s amit mondunk, nem üres szólam,

a szívünk tiszta muzsikája

csendül e néhány meleg szóban:

amit tudunk, amihez értünk,

az út, amelyen visz a léptünk,

hogy eljussunk egy messze célig,

mind róla vall ma, őt dicsérik

hálás szavaink, neki szólnak,

aki vezetőnk, példaképünk

s jó barátunk:

a tanítónknak!

írta: jazsoli5, 2008. szept. 26. 14:02 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Kónya Lajos: Fáklyaként

Nemcsak olvasni - oly szűkös a szó,

nem írni csak - az írás elmosódik -,

tanítani a lét maradandó

örömeit, a dolog dáridóit,

a töltekező szellem bő vigalmát,

a lélek beleélő örömét,

megőrizni a gyermeki szabadság

önfeledtségét, az idő sötét

borúban bátran bontakozó kedv

csörgő fegyvereit, ki nem fogyó

kíváncsisággal merülni a fölvert

vizek alá - ilyen útravaló

volt tarsolyomban, míg elébük álltam.

Látom szemükben ma is azt a fényt.

S nem tudom, bennük - elúsztak az árban -

felvillanok-e olykor - fáklyaként!

írta: jazsoli5, 2008. szept. 26. 13:55 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Puskin: Búcsúszavak társaihoz, mielőtt az iskolát elhagyták

Barátaim, a fogoly évek

Elszálltak, nem látjuk tovább

A carszkoje-szelói rétet,

Sem a magánynak otthonát.

Az elszakadás áll előttünk,

Világi lárma csalogat,

Az útra néz mindenki köztünk,

Kigyúl az ifjú gondolat.

Kinek esze csákó alatt

Lapul, a harcias ruhában

Már huszárkardjával suhint

S a Vízkereszt hideg havában

Díszlépésben vacog javában

Vagy őrjárat hevíti kint.

Mást meg magasztos, úri sors vár,

Tisztség a tisztesség helyett,

S játszik tekintélyes csalóknál

Bohóc vagy szolga szerepet.

Én végzetemet elfogadtam,

És becsvágy nem fűtött soha,

Álmodoztam csöndben, nyugodtan,

Rest könnyelműség hű fia.

Nekem mindegy csákó, szabályzat,

Ulánusok, tisztviselők -

Ülnöknek hajlongjak vagy álljak

Vigyázzban kapitány előtt?

Barátaim, egy kis türelmet,

Amíg szabad, amíg lehet,

Piros sapkát még hadd viseljek

A csákó és sisak helyett,

S még hadd legyek meggondolatlan

És ne nézzek rettegve szét -

Ha kigombolom júliusban

Könnyelmű kézzel a zekét.

/Ford.: Vas István/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 21. 16:08 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Heltai Jenő: Dal az iskoláról

Voltam diák, sőt gimnazista.

Rövid nadrágos, víg fiú,

A nadrágom ma jóval hosszabb,

De hajh, az élet szomorú.

Szívemben ott zseng most a kornak

Bájos, bohó emléke mind,

Mikor még iskolát kerültem,

Ravasz, megfontolt terv szerint.

Hogy most az iskolák előtt nyüzsg

Szorgalmas ifjak nagy hada:

Eszembe jut, hogy ottan én is

Csak így nyüzsögtem valaha.

A beíratás pillanatja,

Mily fontos volt, mily izgató,

És jobban imponált a szolga,

Mint tanár és igazgató.

A tudományt hogyan szomjaztam

Leírni ezt nem tudja toll,

Hiszen a kettős aorisztosz

Ma is fejemben zakatol.

Nem tudtam akkor mi a csók még

S hogy fű, fa, ág miről susog.

Azt tudtam csak mi fán teremnek

A súlyos logaritmusok.

E kornak vége mindörökre

S mily szomorú, mily bús e vég!

Nem érdekelnek engem immár

A fürge rendhagyó igék.

Az ódondászok kirakatját

Nem nézem át tankönyvekért,

Amelyekről későn derül ki,

Hogy tartalmuk garast sem ér.

A szabadkezi rajznak immár

Rajongó híve nem vagyok

S dolgozataimnak külalakja,

A tisztaságtól nem ragyog.

S ha kapnék magaviseletből

Osztályzatot - mily keserű! -

Ma az a fok nem példás volna,

De kevésbé szabályszerű.

Mégis, az utcán álldogálva,

Ha látom a diákokat,

A szeptemberi napsugárban

Szívemből mély sóhaj fakad:

Oly szép idő volt a diákkor

És vissza nem tér soha már

Legföljebb egyszer, - a fiammal,

Ha majd az iskolába jár.

írta: jazsoli5, 2008. szept. 19. 18:33 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Henricus Stephanus Sedlmayer: Öreg tanáromhoz

Úgy láttalak, mint ifjú koromba, rég,

fehér fejeddel, fürge tekinteted

egy hangzót keresett a légben,

mit hebehurgya diák elvesztett.

Ekkor kihívsz egy másik nebulót hamar

s mikor az ümmög, ő se találja meg,

méltatlankodva szólsz reája,

durvaszívű, ki ilyet se fog fel.

Szelíd s kemény volt leckeidőn szíved,

mindig szeretted a tanulóidat,

de náluk is jobban szeretted

árva szavak szomorú betűjét.

Latin és német: erre tanítottál,

de a latinból tudtam a németet,

mily német volt, mikor tevéled

kedves Ovidiusod tanultam.

Mert hajh, a német, arra nem állt fejem.

Nem volt elég szóm s nem sikerült sehogy,

hogy a tavaszt, mit még csak éltem,

több lapon át ecsetelni kellett.

Ovidius se tudna bizony ilyet,

még Goethe sem, egy óra kevés idő -

mint tudná a kis gimnazista,

hogyha szegényke nem újságíró?

Érezted ezt, te, drága professzorom,

lágyan kímélted árva diákodat

s németből sose buktattál meg,

mert a latinba jelesre álltam.

Így mentem át én, majd törekedtem is,

hisz éreztem, hogy sokkal adós vagyok,

s a német dolgozattal egykor

még örömet szerezek tenéked.

Ha nyolc s kilenc közt németül úgy tudok,

miként latinul tíz és tizenegy között,

horáci versben ezt az ódát

el sem tudom sohasem dalolni.

Vedd hát e versem, mint diligentiát.

Arcod szelíd a képzeletem ködén,

a képed a szavad enyém még,

mintha ma is közeledben ülnék.

Most újra itt vagy, férfiasan-fimon

kezed simítja homlokodat, búsan,

tán ápolsz épp egy nagybeteg szót -

szent hivatás e silány világban.

Fejed lecsüng már, ámde magasra tör

a szellemed még, láttalak a minap

az iskolánk felé, s úgy érzem,

hogy te vezetsz ma is iskolába.

Hová tekint, mondd, elboruló szemed?

Ez elveszett kort nyelvre tanítod-e?

Még mostan is? Kövesd a példám

és a jelennek is adj szekundát!

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2008. szept. 19. 14:22 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Gárdonyi Géza: Bűntárgyalás

Marci új irkát vett. A kezében hozta, hogy össze ne gyűrődjék. Az irka sárga volt, mint a citrom. A keze piros volt, mint a mályva. Az orra is piros volt: kicsípte a hideg.

Az iskolában halk zajgás van, mikor Marci belódul. Mindig így szokott lenni a tanítás előtt. A gyerekek beszélgetnek, mint az emberek, komolyan, tréfásan , a dolguk szerint.

Mindenki beszélhet a körülötte ülőkkel, csak kiáltania nem szabad. Aki kiált, annak a nevét Istenes Imre fölírja a táblára.

Marcinak a második padban van a helye, Koszó Jancsi mellett. Jancsi is hétesztendős fiú. Eleven, kis barna gyerek. Mindig licseg-locsog a szomszédjaival, hol az előtte ülővel, hol a mögötte ülővel. Még mikor csendesen kell ülnie, akkor is könnyebb a lelkének, ha a lábát rázhatja, vagy ha a rátekintőnek szeme közé kaffanthat, mint a kutya szokott kaffantani a légyre.

De éppen azért is ül Marci mellett. Marci komoly és nyugodt vérű. Ha sohase szólna, azt lehetne vélni, hogy mindent tud, mint a püspök. Nem tud pedig szegény semmit, csak éppen a szeme okos.

Hát Marci beül a padba. A nagy báránybőr satyakot begyűri maga elé. A kis zömök tintásüveget leoldja a madzagról, és a padra állítja. Odaállítja az új sárga borítékú irka fölé.

Aztán belenyúl a vászontarisznyába, s kiemel onnan egy táblát, egy könyvet, egy birsalmát és egy tekercs madzagot. Végül már könyékig nyúl a tarisznyába, s még ottmaradt szerszámok közül egy tollszárat kotor elő.

A tollszár vasában farral kifelé áll a réztoll. Kirántja és rátűzi a vasra.

E készülődések alatt hárman is elkapják előle az új irkát. és megnézik. Ilyen zrínyi miklósos irka van elég az iskolában, de azért megnézik. Zrínyi Miklóst is megnézik, az egyszeregyet is megnézik. Megolvassák, hány levél van az irkában, pedig soha sincs se kevesebb, se több hatnál.

Marci mind a háromszor visszarántja az irkát. Utoljára kapja a nagy birsalmát, ráteszi. A birsalmához már nem mer senki sem nyúlni. Az már haragot keltene. Annak nebántsd a neve.

Marci a foga közé veszi a tintásüveg dugóját, és egyet csavar az üvegen.

A szomszéd mindeddig a padon térdelt, s a mögötte ülő leánykával valami palavessző cseréjét tárgyalta. A csere elvégződött.Jancsi megfordult. Hirtelen fordult, ahogy szokott. A dugó éppen akkor cuppant ki az üvegből. Jancsi megtaszította Marcit.

A tinta kilottyant.

Marci visszahőkölt, és kikerekedett szemmel, szinte dermedten bámult az irkára, az almára meg a tarisznyára. Az üveg tartalma azon a három tárgyon folydogált. Az irkán fekete Balaton, az almán fekete gyöngy. A tarisznyán fekete Tisza, Duna, Dráva, Száva. Csöpög mind a négy folyó a padlóra.

A következő pillanatban lobot vetett a Marci szeme, s úgy teremtette képen Jancsit, hogy az szegény majd kiesett a padból.

Én éppen akkor léptem be az iskolába.

A gyerekek fölkeltek, és dicsértesséket kiáltottak. De az arcokon a káröröm ragyogása, izgalom és kérdés látszott. Hátul egy leány a szájára tette a kezét, hogy a mosolygását eltakarja.

Mert a pofont mindnyájan látták. S azt is látták, hogy az én két szemem a két gyerekre szegeződik.

Marci sápadt, Jancsi piros. Az iskola csöndes és visszafojtott az izgalomtól.

A szavamat lesték.

A pofozkodás nagy bűn. Az emberi arc szent. A pofozkodás polgári szentségtörés.

- Spongyát! - szólaltam meg végre hideg nyugalommal. Istenes Imrének mondtam ezt. Istenes a tábla mellett ül. Legközelebb őhozzá van a spongya.

- Töröld le a tintát arról a fiúról!

Istenes nagy csöndességben letörölgette az irkát, a padot, a tarisznyát. Aztán meglátta, hogy Jancsi homlokán is van egy babszemnyi folt. A spongyával odatörült. Több rákenődött, mint amennyi ott volt, de ez az ügynek komolyságán és ünnepiségén mit sem változtatott.

Akkor újra megszólaltam:

- Ez a két fiú tanítás után itt marad. Most nincs idő, hogy tárgyaljuk a cselekedetüket. Értetted, Nagy Márton? Értetted, Koszó János?

- Értettem - felelte búsan a két bűnbe esett.

Komoly és szótlan maradt mind a kettő egész délután. A kezüket soha buzgóbban nem fonták össze a mellükön magyarázat alatt, és soha jobban nem figyelmeztek. Mindössze egyszer történt a számolás ideje alatt, hogy Marci belenyúlt a tarisznyájába, és kivette a birsalmát. Megnézte komoly szemmel, és ugyanoly komolyan megnyalta. Aztán visszadugta a tarisznyába.

Estefelé elbocsátottam a gyerekeket. Csak a két bűnös maradt ottan, meg két leányka. A két leánynak az iskolát kellett megsöpörnie. Sorrendben söprik mindennap az iskolát(...)

Nézek az iskolába, hát ott ül a két bűnös a padlásig kavargó porban, tárt ablak, tárt ajtó között, hajadonfővel. Mind a kettő a helyén. Ülnek szótlanul, kezüket a mellükön összefonva. Az arcukon gondolkodás és aggodalom.

- Gyertek be a szobámba!

Bekocognak. Mind a kettőn a térdig érő vászontarisznya. A Marci tarisznyájában még ott dudorodik a birsalma is.

Leülök egy székre. A két gyerek egy intésemre elém áll. Állnak előttem olyan arccal, mint a latrok szoktak az akasztófa alatt.

- Hát, Nagy Márton, te beszélj először!

Nagy Márton hebegve elmondja, hogy új irkát vett, és hogy Jancsi meglökte a tintásüveget.

Azzal megáll.

- Tovább. Még nincs vége.

- Hén aztán..., hén aztán...pofon h... vágtam...h.

- No, most már beszéljen Koszó János!

Koszó János valamivel nyugodtabb. Csak az orra mozog meg a szemöldöke. Már bizonyára sokszorosan átfontolgatta az esetet, s a maga bűnét sokkal kisebbnek tudja, mint a Marciét.

- Nem láttam, hogy izé...mit csinál Marci - mondja ártatlankodva. - Csak hogy megfordultam, meglökődött.

- Ha tudtad volna, hogy tinta van a kezében, meglökted volna-e?

- Dehogy.

- No, Nagy Márton! Bűnösnek vádolod-e még Jancsit?

- Nem...h.

- Jól tetted-e, hogy pofon vágtad?

Erre nem felelt azonnal. Egyet nyelt, aztán megint egyet nyelt. A szó nem jön.

- No?

Könnyező szemmel feleli:

- Nem...h.

- Tudod-e te azt, hogy nagy bűnt cselekedtél? Hogy az embernek arca a lélek virága? Aki az arcot megüti, a lelket üti meg!

A fiú szeméből könnyek görögnek.

A szavakat aligha értette: de a hangnak is van értelme, mikor a hang a szívhez szól.-

Bánod-e , hogy ezt cselekedted?

- Bánom, h.

_ Hát, ha bánod , csókold meg ott, ahol megütötted!

Jancsi odafordítja az arca jobb felét. Marci bűnbánattal megcuppantja. Aztán megint állnak várakozó szemmel, de most már nyugodtabban.

- Haragszol-e még, Jancsi, Marcira?

- Nem haragszok- feleli a fiú csöndesen.

- De ennek most nincs tintája. Megfelezed-e vele a magad tintáját?

- Meg.

- Hát akkor elmehettek.

Az ablakon utánuk néztem. Kint a havas kocsiúton csendesen ballagtak egymás mellett. A dombon, a keresztnél Marci megállt. Belenyúlt könyékig a tarisznyába. Jancsi is megállt, s várakozón nézte a munkálatot.

Marci előmunkálta a tarisznya aljából a nagy birsalmát meg a bugylibicskát. Az almát kettévágta. Odanyújtotta a felét Jancsinak.

írta: jazsoli5, 2008. szept. 19. 8:15 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Tanárok,diákok - 2 komment

Arany János: Hatvani

(Népmonda után)

Kitelt az év, a perc lejára,

Hogy Debrecen híres tanára,

Mint vérrel esküszé egy rossz nap.

Átadja székét - a Gonosznak.

Az ifjúság tömöttebb rendben

Gyűl össze a hallóteremben,

Meghatva titkos borzalomtul,

Midőn az éji óra kondul.

Nincs semmi nesz. Hallgatva várnak

Jöttére a tudós tanárnak,

Ki a fekete könyvben olvas,

S kohán arannyá válik a vas.

Mi sors vár rád a csillagokban,

A csíziónál tudja jobban,

Bölcsek kövét régóta bírja,

Nap- s holdfogyatkozást megírja.

Télen, szobában érlel dinnyét

Csiklándi a vendégek ínyét,

S az asztallábból, mint varázslás,

Csapon dől a tokaji máslás.

A szobapadlón vizet áraszt,

Hogy nem lelsz egy tenyérnyi szárazt,

Sikolt, ugrál a női vendég:

De a víz egyre árad mindég.

Mert ez kétségtelen forrásból

(Ki más után, ki hallomásból)

Az ifjúság vallotta szentnek:

Vénebb diákok nem füllentnek.

Most e percet borzadva várja

Midőn belép híres tanárja,

Nincs semmi zúgás- légy ha rebben

Meghallik a népes teremben.

Sötét az éj. Künn vad vihar dúl,

A szélkakas meg-megcsikordul:

Benn ösztövér gyertyák lobognak

Elősejtelmén nagy dolgoknak.

Az asztalon pedig halommal

Egy gólyalábú cirkalommal

Sötét, kormos edények állnak:

Eszközi bűvös mágyiának.

Ott serpenyő, ott szerteszéjjel

Kisebb-nagyobb szelence, tégely,

Üvegcső, lombik és retorta...

Tán a - majd megmondanám ki hordta!

Mellettök egy magasabb állvány,

Fából csinált rezes nagy bálvány,

Üvegtányérral, mint malomkő:

S ha hozzáérsz, megüt a mennykő.

De ím az ajtó, tudniillik

A műterem ajtója nyílik

S jő a tanár, miként szokása...

Nem a tanár! csak képe-mása.

A suhogó fekete öltöny

Halkal seper végig a földön,

És kezdi, mint dologhoz értő,

Beszédjét a ravasz kísértő.

De, mint ama bölcs csízióban,

Homály uralkodik a szóban:

Mi a planéták befolyása?

Mit jósol a tenyér vonása?

Kik e s ama jegyben születnek,

Sírnak-e többször, vagy nevetnek?

A telihold, a görbe újság

Szeszélyiből mi a tanulság?

Ha a tigris a medvét lebírja,

(Miképp Albertus Magnus írja,

Vagyis ha két érc egybeolvad)

Hogy áll elő más oktalan vad?

Mind e csodát kifejti bőven

S mutatja tűzön, serpenyőben:

Sok görbe szám s ABRACADÁBRA

Firkáitól hemzseg a tábla.

De, amint egy gonosz planétát

Rajzolna, elejti a krétát:

Egy kis deák (röstebb a nagyja)

Utána szökken és feladja.

Hanem...egek!...az ifjú sápad,

Meglátva egy pár csodalábat:

"Lóláb!" suttogja félelmében,

"Lóláb!" fut végig a teremben.

S egyszerre, mint vihar zúgása,

Dördül az égnek harsogása,

Merész hangon, őszinte hitben:

"Erős várunk nekünk az Isten!"

És mind magasabbra szárnyal a szó,

Üvölt a discant, búg a basso,

Mikéntha Luther lelke szólna:

"Ha e világ mind ördög volna!"

Egy pillanat...kénkőszag érzik,

Hová lett a kísértő? nézik:

Hűlt helye a tanári széken,

Maga?...tán már pokolfenéken.

De a tanár jő, a valódi,

(Többé nem bír vele Asmódi)

S mi a természet zára, nyitja?

Isten-dicsőségül tanítja. -

A debreceni kollégiumi évek emlékét sok Arany-költemény őrzi.

Hatvani Istvánról, a debreceni kollégium híres fizikatanáráról,

aki a fizikát és a kémiát hazánkban elsőként tanította

kísérletekkel, sok történet maradt fenn. A róla keringő

adomákat füzetekbe, könyvekbe gyűjtötték,

és a nép ajkán éltek.

írta: jazsoli5, 2008. szept. 13. 7:44 - címkék: népmonda és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Szabó Lőrinc: A tanító úr

Halál, hol van SzentpéteryLajos,

a tanító úr? Nyurga, tüdőbajos,

lelkes és lázas, örök tervkovács,

egy személyben rajzművész volt, vadász,

madártömő és kántor. Flóbere

nyárfák tetejéről szedte le

a csókát. Nótát, viccet, ibriket

s messze földről szerzett kolibriket

gyűjtött, s bélyeget, mindent. Hogy tudott

a gyarló sírversen mulatni, hogy:

"Ez helyt nyugszik Vitéz Kalászi György,

többet, óh Halál, ilyet el ne hörgy!" -

és száz effélén!...Menyecskék miatt

megkergette négy vasvillás paraszt,

s végül borba fúlt vézna zsenije...

Mondd, óh Halál, mely föld fogadta be

Sándor bácsit? - Így keresd a nevét:

Lajosnak csak a rímért mondaték!

írta: jazsoli5, 2008. szept. 11. 19:21 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem (részlet)

A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek: ő a középen, a jó tanuló, Steinmann. Az ő neve nem tisztán egy ember jelzésére szolgál: - szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt a nevet. "A Steinmann miért tudja megtanulni?" kérdezi otthon harminckét apa harminckét fiútól. "Kérd meg a Steinmannt, hogy magyarázza meg," mondja az apa és fiú valóban megkéri a Steinmannt. A Steinmann mindent tud előre, még mielőtt megmagyarázták volna. Matematikai lapokba dolgozik és titokzatos szavakat tud, amiket csak az egyetemeken tanítanak. Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann tudja, az a biztos, az az egyedül helyes, az az Abszolut.

Steinmann felel.

Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a noteszt:: halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor később a francia Rémuralom történetét olvastam, mikor Conciergerie foglyai közül előszólítják a halálraítélteket: mindig így tudtam csak elképzelni. Az agyak utolsó , véres erőfeszítésében kapkodnak lélekzet után - még van két másodperc, azalatt mindenki villámgyorsan elmondja magában a mértani haladvány tételeit. Tanár úr, én készültem, mondja az ember magában. Tanár úr, fiam tegnap gyöngélkedett. Az egyik lehajol a füzete fölé, mint a strucc, hogy ne lássák. A másik merően szembenéz a tanárral, szuggerálja. A harmadik, idegember, egész elernyed és behunyja szemeit: hulljon le fejére a bárd. Eglmayer, az utolsó padban egészen elbújik Deckmann háta mögé, ő nincs itt, köszönöm szépen, nem tud semmiről semmit, öt írják be a hiányzók közé, törüljék ki az élők sorából, őt felejtsék el, béke poraira, ő nem akar részt venni a közélet küzdelmeiben.

A tanár kettőt lapoz, a K betűnél lehet - Altmann, aki az év elején Katonára magyarosította a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az elhamarkodott lépést. De azután nagyot lélekzik: egyszerre megállnak és a tanár becsukja a noteszt.

- Steinmann! - mondja egész halkan és kivételesen.

Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat. Steinmann gyorsan feláll - a mellette ülő gyorsan kiugrik a padból, szerényen és udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a padból: mint egy testőr, néma és mellékes, dekoratív szereplője egy nagy eseménynek.

Maga a tanár is ünnepélyes. Oldalt ül le a székre és összetett ujjakkal gondolkodik. A jó tanuló a táblához megy és kezébe veszi a krétát. A tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja a spongyát és sebesen törülni kezdi a táblát: ebben végtelen előkelőség és önérzet van, ezzel akarja jelezni, hogy ő ráér, hogy neki nem kell most törni a fejét, ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig is, míg a felelés kezdődik, valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak, ő ráér gondolni a köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére és letörüli a táblát.

- Hát - mondja a tanár és gondolkodva húzza a szót - majd valami érdekes példát veszünk...

A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen, valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf megkérte a kezét és mielőtt válaszolna, rokonszenvvel és megértéssel, mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintettel elbűvöli a grófot s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz.

- Vegyünk egy kúpot...- mondja a gróf.

- Egy kúpot - mondja Steinmann , a grófnő. De már ezt is úgy tudja mondani ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja mennyire kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre legalkalmasabbat megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtak lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen és megbirkózom vele.

- Különben - mondja a tanár hirtelen, - vegyünk inkább egy csonka gúlát.

- Csonka gúla - ismétli a jó tanuló, ha lehet még értelmesebben. Ő a csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud képzelni - csak le van vágva belőle egy másik gúla.

A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassankint intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokonlélek, mely itt előttünk egyesül, a differenciál-egyenletek éteri létkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez felelés, az előmenetel megítélése. A jó tanulónak be sem kell fejezni ezt a mondatot. Minek befejezni?

Maradt-e szemernyi kétség afelől, hogy be tudja fejezni?

A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását: egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik és a tanár tekintetét keresi lopva, hogy mégegyszer összenézzen vele és a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő és hogy mit kellett volna felelnie.

írta: jazsoli5, 2008. szept. 11. 7:21 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Kosztolányi Dezső: Diákkoromban, vékony kis legényke

Diákkoromban, vékony kis legényke,

fölnéztem a didergő csillagokra,

mik fázva égtek fönn a téli éjbe.

Lengett nyakkendőm könnyű-furcsa csokra,

s én csak rohantam sápatag-fehéren,

vásott köpenyben, éhesen rajongva.

Jaj, elbeszélni nem tudtam, mi nékem -

oly ájuló-mély bűvöletbe estem -

a csillagfény a bús, kopott vidéken.

Most járok itten, tiszta, téli esten,

prémes bundába és megváltozottan -

dús vacsora ízével, Budapesten.

Még most is ég a csillag, ahogy ottan,

arany-tüzekkel ékszeres az égbolt,

csak én nem égek már, ki úgy lobogtam.

Álmos szemem keresi fönn a rég-volt

csodákat, és oly búsan mondja szívem,

hogy nékem már a csillag is sötét folt.

Vak vágyam mégis fölfelé feszítem,

a kis diákdalt újra sírva zengem,

s kihunyt arcom fölmutatom szelíden.

Ó csillagok, ismertek-e még engem?

írta: jazsoli5, 2008. szept. 8. 20:35 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba

Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,

Most gyertek , szabad mellű örömök

S pusztuljatok, bilincses iskolák.

De elcsitult a jókedv-förgeteg

S helyére ült a döbbent némaság:

Köröttünk már az élet csörtetett.

Óh, ifjú, szent megjózanodás,

Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,

Emléketek ma is milyen csodás.

Hős harc az Élet és megélni szép,

Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók

Ifjú vitézlők lengeteg szívét.

Ha élet zengi be az iskolát,

Az élet is derűs iskola lesz.

S szent frigyünket így folytatjuk tovább.

Én iskolám, köszönöm most neked,

Hogy az eljött élet-csaták között

Volt mindig hozzám víg üzeneted.

Tápláltad tovább bennem az erőt.

Szeretni az embert és küzdeni

S hűn állni meg isten s ember előtt.

Június van, s nagyon magam vagyok

S kísértenek élt éltem árnyai

S az elbocsátó iskola-padok.

S én , vén diák, szívem fölemelem

S így üdvözlöm a mindig újakat:

Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

Bár zord a harc, megéri a világ,

Ha az ember az marad, ami volt:

Nemes, kűzdő, szabadlelkű diák.

írta: jazsoli5, 2008. szept. 8. 20:06 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Gulyás Pál: Professzor Németh Lászlónak

Nem kell minékünk egyetem,

a mi egyetemünk az esték,

a mi hazánk Ó-Debrecen,

hazánk az Ó-Egyetemesség.

Az országúton fut a pályánk,

akácok alabárdjai

őrködnek perceink halálán,

az új percet megváltani.

Mi minden pillanatban holtan

bukunk le s fölemelkedünk

minden pillanatban a porban

s a holdvilágtól ég kezünk.

Visszük a túlvilági lángot,

s hallgatjuk tört szívünk zaját,

visszük az épülő világot,

visszük Plátót,, az Ideát.

Nem kell minékünk egyetem,

bennünk az esti üzenet forr,

minden fűszál nekünk terem,

mi a fűben vagyunk professzor.

Hallgatjuk a fűszálak csendjét,

s mindenki mindent ránk uszít,

szétzúzni a természet rendjét

s az éjt, a paracelzuszit.

Az országúton fut a pályánk,

a nagy természet szalagán

futunk a gondolat magányán,

ami katedránk a magány.

Utunknak nem lesz soha vége,

megyünk, amerre hív a Nap.

Gyalog vándorlunk fel az égbe,

hol a csillagok alszanak.

írta: jazsoli5, 2008. szept. 8. 19:38 - címkék: vers és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek

Gárdonyi Géza: Vád az iskolában

A tanítóm olyan hajat viselt, mint a múlt század közepén volt divat: vagyis elől hátrafelé fésülködött, hátul meg előrefelé: aztán rányomta a fejére a hímzett házisapkát, s ily módon kialakult a frizura felül laposra, hátul bokrosra.

A füle mellett egyujjnyi kis ceruza ült állandóan. Csodálatosan sokáig tartott, sőt talán holtáig is. Egyszer a tanító a füle mellé tapint, s bámulva emeli föl a fejét:

- Gyerekek - mondja felleges arccal -, a ceruzám elveszett.

Nosza megindul a keresés: földön, asztalon, asztal mögött, de hiába: a ceruza nincs meg.

- A ceruzának meg kell lennie! - szólt ekkor Malyáta szigorúan. - Addig nem megy el innen emberfia, míg a ceruza elő nem kerül.

Bennünk meghűlt a vér. Tolvaj van közöttünk, vakmerő nagy tolvaj!

A legidősebb fiú egyenkint vizsgálta át a zsebeket és tarisznyákat, a padzugokat, sapkákat, csizmákat, és mi visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy kire bizonyul a tolvajlás.

Ez délelőtt tiz órakor történt.

A tanítás komoran folyt tovább, s a tanító példákat mondott, hogy a szeg a zsákban is elárulja magát, a titkot a tyúk is kikaparja.

Délfelé megtapogatta tarkóját, és nagy örömmel szól:

- Gyerekek, megvan a ceruza!

Hátracsúszott a ceruza, és ott lapult a hajfürtök között.

írta: jazsoli5, 2008. szept. 7. 11:12 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Tanárok,diákok - még nincsenek kommentek