Szonettek bejegyzései 
John Keats: Szonett a szabadban
Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s odalehel egy imát,
hol telt mosollyal kékszínű sz ég.
A szíve boldogabb lehet-e még,
mintha hullámzó réteken talált
s odvas, gyepágyon nyujtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét.
Ha este otthonába tér, a fül
még sejti a madár dalát, a szem
még rejti a kék, tág eget s örül.
S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
száll, mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye, hullva csöndesen.
/Ford.: Vas István/
Francois Mynard: Szonett
Erdők közt, így a jó! Remekül élek itt!
Jókat alszom, messze zajától a világnak!
És álmodván vigat - végem bár közelít -
verseimet rovom, tessék a franciáknak!
Mióta falumé a szívem, csak övé,
annyi java dolog kerül a papirosra,
hogy végnapom után kihűlt porom fölé
hullton hull a tudók könnycseppje s rózsacsokra.
Mondják majd: Apolló meg-meglátogatott,
mondják: a Múzsák is az ezüstlő habok
s a szent hegyek közül e puszta helyre szálltak:
mondják majd: messze túl királyi fény körén,
erdők hűse alá azért rejtőztem én:
kitárhassam magam a széles nagyvilágnak!
/Ford.: Illyés Gyula/
Bindo Bonichi: Bőrébe senki nem fér
Az apja varga? Borbély lesz belőle!
Borbély az apja? Lesz belőle varga!
Kalmár az apja? Jegyző lesz a marha!
s fiát takácsnak nézem én előre.
Mesterségét rühelli mind a dőre:
jobban fizet a másé! S mint a szarka,
ki sokat akar s nem bírja a farka:
nem bír magával! szűk neki a bőre.
Ha ki szilárdan, jól megállasz izmos
lábbal a parton, véled: tengeren kén'
kalandra menni," mert csak az a biztos"!
Holott elég, ha mind a balszerencsén,
mely úgy is vár rád, úrrá léssz e piszkos
földön, míg lassan sülsz e nagy kemencén.
/Ford.: Rónai Mihály András/
Dante da Majano: A kimondhatatlan szép
Egy gondolat bánt engemet gyakorta:
hogy kimondhassam a kimondhatatlant,
báját Annak, ki szívem elsodorta,
örök szépségét, a leronthatatlant.
De ki sokat tud, elszorul a torka,
remegni kezd, bár előbb majd' kicsattant:
ha csak ránéztem, már torkomra forrt a
vidám zene és lantom húrja pattant.
Jaj, bájai oly mélyek és sokak
s oly újak is, hogy ím e gyatra strófán
lehetetlenné teszi dolgomat,
mert őt dícsérvén elbukom a próbán,
s velem bukik sok dib-dáb gondolat -
hisz' oly sok rajt' a dícsérnivaló ám!
/Ford.: Rónai Mihály András/
Guido Guinizelli: Megrohan a szerelem
Szép tekinteted, s szembejőve gyengéd
köszöntésed halálomat okozza:
Ámor ront rám, s hogy megadja kegyelmét,
vagy elveszít, nincsen rá semmi gondja.
Minden tagot rajtam izekre metsz szét,
mely szívemen hatol által: a kopja:
s mint aki végső órájára eszmélt,
szavam szakad, kínomban hamvadozva.
Szememen hasít, mint villám csapása
vág a toronynak ablakán keresztül,
s rombolja, égeti, amire bent lel.
Én bronz-szoborként ott maradok állva,
amelyben értelem, lélek se rezdül,
és egyedül csak alakjára ember.
/Ford.: Rába György/
Giovanni Pico Della Mirandola: Köszönet a szerelemért
Szemed fénye igézte énekem
újjá - különbbé gyúlt tüzén a nóta:
megolvasztá szivem jegét - s azóta
második évem fordul édesen.
Napját is áldom: drága végzetem
víg hírnökéül kelt az égi boltra!
s lángját belém oly tündöklőn dalolva,
hogy ily boldogság nincs az égbe' fenn.
Rest félhomány, a gyönyör és az ágy
már engem is odáig juttatott ám,
hol röfögve fetreng a csőcselék.
Te ajzottál fel méltóbb célra, Vágy!
s mely új erővel most előre lép -
Te palléroztad stílusom, Madonnám!
/Ford.: Rónai Mihály András/
Lodovico Ariosto: A Pónál
Sötét fátyol borult a napvilágra,
homályba vonta mind a szemhatárt,
dörrent az ég, a villám körbejárt
zizzenő lombú, szélzilálta fákra.
A vihart lelkem felkészülve várta,
készen átúszni zöldülő hab-árt,
mely mindent-mindent mély-magába márt,
s mely büszke Phaeton tetemét bezárta.
És akkor túlnan szépen felderült!
Szemed sugára csillant rám, s szavad
hallottam én, Leandered ki voltam -
s szétrebbentek a fellegek legottan,
a tiszta égen kisütött a Nap,
elállt a szél, s a Pó elszenderült.
/Ford.: Rónai Mihály András/
Juan Boscán: Hagyjál, ó hóhér gondolat, magamra
Hagyjál, ó hóhér gondolat, magamra!
Elég gyalázat elég kínja éget.
Ha ennyi baj múltán is élve élek,
új csapdákon törnöd fejed mi haszna?
A fürge szív magát bénán megadta,
a fájdalom lábához hullt a lélek:
szoros szabály és szigorú itélet,
hogy sok örömnek sok baj a jutalma.
Szerelem, jósors és halál, e három
hurcol órák ösvényén véghelyemre,
és úgy igaz, megérkezem maholnap.
Kímélj, balsors, és roskadozva látom
szemem elhagyott lépteimre vetve
kénköves útját e poros pokolnak!
/Ford.: Orbán Ottó/
Michelangelo Buonarroti: Szonett (részlet)
163
Halálra öltél már sok évig engem,
legyőztél, elborítottál sebekkel,
önnön hibámból, s most, fehér fejemmel,
megint higgyek őrült igéretedben?
Hányszor kötözted meg már árva testem,
s oldoztad el! sarkantyúztál ezerszer,
hogy a lelkem már-már magára sem lel,
s könnyeim árjában ázik a keblem.
Rád panaszkodom, rólad szólok, Ámor.
Nem áltatsz már: mire hát íjadat
levenned s a vak levegőbe lőnöd?
Mit vár szú s fűrész, ha korhadt, a fától?
S nagy szégyen, ha olyan után szalad
az ember, ki már lépni is törődött.
/Ford.: Rónay György/
Matteo Bandello: Romeo és Júlia sírverse
Holtnak hitte szép párját, s így magába'
Romeónak nem kellett már az élet -
ölébe dőlt s felhajtá hát a mérget,
mit kígyóvíznek hívnak általába'.
Szép Júlia a haldokló nyakába
zokogva hullott, mihelyest megébredt,
panaszolván nagy bánatát az égnek,
s jaját felküldvén minden csillagába.
S hogy halni látta, s nincs mit elkövessen,
halálra válva annyit monda csak:
"Add, Istenem, hogy jó uram kövessem!
nem kérek én mást: éltem elragadd,
hogy újra vélem mehessen-jöhessen!"
S ahogy kimondá, szíve meghasadt.
/Ford.: Rónai Mihály András/
Francisco de Terrazas: Mexikó
A közvitézek serdületlen bászlik:
csatateret csak a csapszékben láttak:
a tábornok harácsolásban jártas:
a tengernagy szoknyák közt vitorlázik:
az őrmester vénasszonyokkal bátor:
a tiszt urak vitézi gesztusokkal
pöffeszkednek, tíz mohó ujjal lopnak,
s nem tudják az alanyt az állítmánytól.
Flandria vérzik: nálunk mindent ellep
a korrupció: szolgáink vedelnek:
a szegény bére könny, rúgás, gyalázat,
s a hidalgó süvegén pávatollal
flangál köztünk. E dicsőséges korban
fülelek, nézek s befogom a számat.
/Ford.: Faludy György/
Olivier de Magny: Be boldog az
Be boldog az, ki a várostól messze él,
szabadon a mezőn, ősei örökében,
a gazdaságot ott kormányozgatja szépen,
s üdvöt, boldogulást messzebbről nem remél.
Hiányt nem ismer, és szűkölködést nem ér,
és minden gondja csak a szántáson-vetésen,
s ha kincsekkel a ház megrakva nincs is éppen,
de rá fogát fenő ellenségtől se fél.
Gyümölcsöt oltogat, máskor szilfára futtat
szőlőt, olykor futó erecskéket csobogtat
keresztül rétjein, füvét öntözve meg,
majd este hazatér, tűzhely, vacsora várja,
s eszik pulyáival s hűséges asszonyával,
füttőzik, enyeleg, s békén aludni megy.
/Ford.: Jékely Zoltán/
Étienne de la Boétie: Akkor, midőn a nyár kiadta mérgét
Akkor, midőn a nyár kiadta mérgét,
a szennyes ősz tapodni kádba hág,
és lába fölött szőlőlé csap át -
kínaim újulásuk akkor érték.
Csépli a paraszt a behordta kévét,
gurítja le kotyogó hordaját,
s a gyümölcsösben roskadoz az ág,
s megveszi ki-ki fáradsága bérét.
Nem égi jel mindez, hogy töppedett
reményeim is leszüreteltetett?
Nem, nem lehet. Sőt azt hiszem, ez őszre
érik csak, meg fog érni, ha a vad
idők futtából jósolni szabad,
reményem néhány gyönyörű gyümölcse!
/Ford.: Illyés Gyula/
Jan Kochanowski: Imádság esőért
Minden jónak Forrása, örökös Sáfára,
Könyörög hozzád a föld, a napverte árva,
Égi áldásért eseng a tikkadt növényzet,
Reménye, Te, kalásznak, bús szántóvetőnek!
Szent markoddal szorítsd meg az esőfelhőket,
Szikkadt rögöt, tüzes fát, mindjét jól megöntsed:
Kősziklából fakasztott csodád friss vizet már -
Ajándékot, kegyelmet mindenünk igen vár.
Ki adsz éji harmatot, magasságod juttat
Élő vizet nyugtalan mélyű folyamoknak,
Tavat, tengert, óceánt színültig kitöltesz,
Éltetsz éjten csillagfényt, hajnalbíbort öltesz:
Ha akarod, víz árad szerte e világon,
Avagy mint a pihe toll, elégünk egy lángon.
/Ford.: Tandori Dezső/
Diego Bernardes: Szonett
Ha már könyörtelen párharc az élet,
ha az imbolygó semmin áll alapja -
mit állok itt, tévelygés kába rabja?
Miben bízom? Mit várok? Mit remélek?
Ó ember-élet, nyár-aszalta, tépett
levél, a jött-ment szél dobál magasba:
tavasz virága, nyílsz egy pillanatra,
s már gyilkos napfény fonnyaszt, durva dér lep?
A múlt időkön eltöprengve olykor
riaszt, mi volt, és félem, ami vár rám,
de a jelen egyre közömbösebb lesz.
Bár messze estem te szent hajlokodtól,
tékoz fiadra, ó Atyám, kiálts rám,
s én visszatérek örökös kegyedhez!
/Ford.: Tótfalusi István/
Torquato Tasso: Az időhöz
Vén, szárnyas isten, aki egy-burokban
ikre voltál a Napnak s csillagoknak,
a dolgok hullnak, kelnek, csillapodnak
röptöd során, mely erre-arra hussan.
Fájó szivem ezer bánatba' rokkan:
de száz tövisén elmém csak latolgat,
s egyet se ránt ki. Végső vígaszomnak
Te maradtál csak, senki más. Te jobban
tudod, mint rántsd ki gondom gyökerestül,
sebem kikend, s a gazt tépd emberül,
király tornácán ha mi megterem -
az igazságot tűz-vízen keresztül
napfényre hozd, és kendőzetlenül
felmutassad, észvesztőn, meztelen.
/Ford.: Rónai Mihály András/
Philippe Desportes: Nap űzi a napot
Nap űzi a napot, mint habot a hab árja,
repül a gyors idő s csalárdul tovaszáll:
a halandó pedig, míg élete lejár,
tervet sző terv után, s hibát halmoz hibára.
A csillagölelő hatalmas égi pálya
rendjében mint a szél, úgy suhan el a nyár,
s míg lépteink mögött ott leskel a halál,
a gyanútlan szivet száz tévedés csigázza.
Urak szolgája ez, s úgy hal, hogy nem is élt:
annak hazug gyönyört a szerelem igért:
ez rangra tör, amaz hadban forog vitézül.
A halandókat így hajszolja itt a láz.
Bolondok, mire jó a sok tusakodás?
Így is, úgy is a föld ölel magába végül.
/Ford.: Rónay György/
Philippe Desportes: Egy forrásnál
A forrás habjai édesen csordogálnak,
s ezüst-csengő szava múlt csókokról cseveg,
köröskörül kövér, kizöldülő füvek
s a vad hőség alá az égerfa von árnyat.
Meghajlik megadón Zefír akaratának
a lomb e szép helyen s szerelmesen piheg.
Épp delelőjén áll a nap, s majd megreped
hosszant a föld, amint perzselő heve árad.
Erre térvén, nagy út súlyától lankatag,
éget a szörnyű hév s szomj sebzi ajkadat,
állj meg e helyt, hová csak jó sorsod vezérle.
A könnyű nyugovás tested pihenteti,
az árny s az enyhe szél heved elkergeti
s szomjad is belevész e forrás hűs vizébe.
/Ford.: Somlyó György/
Miguel de Cervantes Saavedra: Ki az, ki árnyas, zöld rétre ne vágyna
Ki az, ki árnyas, zöld rétre ne vágyna,
friss forrásokra és friss, tiszta gyepre?
Ki az, kinek riadt nyulat követne
vagy nagysörtéjü vadkant fürge lába?
Ki az, kinek hivó, csengő szavára
a kis madár ne szállna közelebbre?
Ki az, ki a hévség elől delente
enyhet ne erdők hűsében találna,
hanem a tűzvész, rettegés, gyűlölség,
halál, düh, féltékenység vonzaná, s mind
ami kint csak álnok szerelem adhat?
Én örök szerelmem a tág mezőség,
láncaim rózsa szirma és a jázmin:
így születtem, így is halok: szabadnak.
/Ford.: Tótfalusi István/
Giordano Bruno: Láncom, mellyel vad gyűlölőm kötött le
Láncom, mellyel vad gyűlölőm kötött le,
Kilépve a sötétből elhajítom,
Hol tévelygésem: tömlöcbe taszítóm
Tartott, ó mennyi évig! gúzsba kötve.
A bús, vak éjbe többé sose lök be
Megérám: kinek kezéből a Pítón
Vére kiömlött tengert pirosítón,
Elűzte őt, üldözőmet, örökre.
Éltető hang, adózom hódolattal,
Hálám tiéd, napom, isteni fényem,
Felséges kéz, szívem csak téged szolgál:
Kiszabadítottál hívó szavaddal,
Lettél jobb szállások felé vezérem,
S elgyötört szívem gyógyítója voltál.
/Ford.: Hegyi György/
Giordano Bruno: In Apollinem!
Setét, szűk börtönömben (melybe' bénán
tűrtem soká, egy tévedés mit rendelt)
otthagytam láncom és a szalma-hencsert,
melynek kínját irigység mérte énrám.
Homályos est és vaksi éj közt némán
nem senyvedek én már többé sosem, mert
ki Python kígyón erőt vett, s a tengert
vérével festé, elűzte megérám.
Hozzád szállok hát, felhangzó, szép zeném te,
hálám neked szól, Napomnak hője, fénye!
s tiéd e szív, magasztos, drága kéz!
Hang, mely lelkem a mélyből kitépte,
Fény, ki lettél szebb útján jobb vezére,
s Kéz, ki óvtad szívem, mely víni kész.
/Ford.: Rónay Mihály András/
Mikolaj Sep Szarzynski: Katihoz
Hévvel csókoltalak, én angyali szerettem,
Nem volt cukor soha ily édes még, se méz,
De könnyű vétkemért egy órán át nehéz,
Aligha érdemelt gyötrelmekkel fizettem.
Csak szidtál szűntelen s én semmit sem tehettem,
Hiába kértelek, hogy megbékülve nézz,
Úgy törölgette szád az a picinyke kéz,
Hogy csókom szinte már csúf méregnek hihettem.
De minden hasztalan, s ezért csak szép marad
Imádatom csupán tetézte a harag.
S belátva igazad, siettem megfogadni.
Hogy mert a csók üröm és nem méz teneked,
S mohó szerelmemet eképpen bünteted,
Több csókot, ily hevest imádód nem fog adni.
/Ford.: Gáspár Endre/
Edmund Spenser: Az Amoretti (részletek)
26.
Édes a rózsa, szára tövises,
édes a boróka, de ága szúr,
édes a lonc, de könnyen megsebez,
édes a fenyő, de szúr cudarul.
Édes a ciprus, kérge sanyarú,
édes a dió, burka keserű,
édes a vackor s mégis savanyú,
édes az ínfű, de mérge megöl.
Minden édesbe savanyú vegyül,
hogy még kívánatosabbá így tegye:
mert azt, mi kényre-kedvre sikerül,
nem becsüli az ember semmire.
Mi hát nekem ez apró fájdalom?
Hisz végtelen gyönyört hoz egy napon.
/Ford.: Jékely Zoltán/
41.
Természete vagy szándéka ilyen,
hogy gyötri a legyűrt ellenfelet?
Természetén jobbíthat ügyesen,
szándékáról szándékkal letehet.
De ha természete, szándéka egy:
hogy annak kínját még tetézni kész,
aki szereti mindenekfelett,
úgy a természet kincse kárba vész.
Csalétek ám a hiú kérkedés:
e dicső szép bárkit beletaszít
csalárd szerelme szélvészébe, és
elejti szánandó zsákmányait.
Ó, gyöngyök gyöngye! maradjon titok,
hogy ily szépség így meggyalázhatott.
/Ford.: Várady Szabolcs/
67.
Mint a vadász, ki futva kimerül,
és látja már, hogy megszökött a vad
s lihegnek a kutyák körös-körül,
leül pihenni ott, hol árny akad:
így egyszer - mint ki hasztalan szaladt -
vadászat után én is pihenék,
a nemes vad megfordult ezalatt,
hogy szürcsölje a forrás hűs vizét,
és ott megállt, szelíden nézve szét,
nem menekült, jött bátran közelebb,
míg megragadtam remegő kezét,
s szorosan rátettem a kötelet.
Ilyen vadat nem látott senki sem:
hogy tőrbe csalják, tűri szívesen.
/Ford.: Vas István/
75.
Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám, s rajzom elsöpörte:
leírtam ujra minden betüjét,
de jött a dagály, s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - feleltem: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog,
s dicső neved a mennybe fölirom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujúl.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
81.
Szerelmem szép, mikor aranyhaja
a könnyű szélben hívogatva leng:
szép rózsáktól tüzes orcája, ha
szemében felizzik a szerelem.
Szép keble, mint ha bárka, amelyen
értékes portékát visznek, kiköt:
s szép, hogyha mosolyától fényesen
derült arcáról lefoszlik a gőg.
De legszebb, mikor kitárja a gyöngy
s rubin sorból rakott kaput: ezen
keresztül nyílik út a szó előtt,
mely hirdeti, friss esze mit üzen.
A többit a természet tette: de
ez itt a szív műve s döbbenete.
/Ford.: Ferencz Győző/
Sir Philip Sidney: Hagyj, Szerelem
Hagyj, Szerelem! műved csak porba ránthat:
lelkem, nyugodj, s törekedj nemesebbre.
Ha gyűjtesz, gyűjtsd, minek rozsda nem árthat:
mit a múló öröm hoz, múlik egyre.
Hajtsd tündöklésed és teljes erődet
szent igába, amely - tartós szabadság,
hogy eged tisztuljon, hogy fénye bővebb
áradása által tűnjék a vakság.
Ó, ezt akard! e ragyogás vezessen
születés és halál közt kurta létben,
mert tudd, a bűn sugalma, tovahessen
attól, ki úgy él itt már, mint az égben!
Akkor:világ, ég veled! csak a szentség
ér általad, Szeretet s Végtelenség.
/Ford.: Tandori Dezső/
Sir Philip Sidney: Az Astrophel és Stella (részletek)
39.
Jöjj, álom, álom, ész nyugalma, te,
aki a kínt balzsammal öntözöd,
szegények kincse, rab enyhülete,
igaz bíró kicsiny és nagy között:
állj pajzsként a sok nyílnak ellene,
mit a kétségbeesés rám kilőtt:
légy háborúságaim szünete
s kincsekkel hódolok színed előtt.
Hűs párnám, édes ágyam a tied,
vedd e zajsüket és fényvak szobát,
s e rózsaláncot s e fáradt fejet:
minden tied, s ha még több s szebb csodát
kívánsz: bennem meglátod, hogy ragyog rád
(szebben, mint bárhol): Stellám égi arcát.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
69.
Öröm, ki nem fejezhet durva szóm!
Üdv, nálam nemesebbet illető!
Irigység, szúrd ki szemed: nézhető,
mily gyönyör-tenger ragad lángolón!
Láttad álarcom mögött bánatom,
de most, barátom, hadd tárjam elő:
rólam elmúlt a koldus tél-idő,
feldereng rügy-sarjasztó tavaszom.
Mert Stella, szókkal, bennünk hit s erény,
szivében nékem uralmat adott,
én, én, elmondhatom, hogy ő enyém.
Bár tartózkodón ajándékozott:
csak tisztességé a gyönyör-hon és
nem koronázás: egyesség-kötés.
/Ford.: Weöres Sándor/
Jean de Sponde: Szonett a halálról
Számold meg napjaid: az elmúlott napok
holtak számodra rég, s melyek most vannak útban,
halni tolongnak kibomló hajnalukban.
Életünk fele már életünkben halott.
Az a sok hiú vágy, az a sok kusza bog,
az önhitt szív, melyet karolnál tébolyultan,
a gőgös kar, melyért szívedben annyi bú van,
nyögni, vallani mind Halál szavára fog.
Utadra szikla és hullám ezer sötétül,
vitézül törsz nekik, de hajh hiába, végül
mégis zsákmányul ejt a zátony és a hab.
Vár már az óra rád, leskelődnek már a percek,
hóhérokká fajult dajkái életednek, -
kínok közt telik és nyugodt halált se kap!
/Ford.: Illyés Gyula/
Luis de Góngora y Argote: A bíbor hajnal mögött
A bíbor hajnal mögött az arany nap
kiszállt tündöklő kapuján Keletnek,
virággal rózsás volt homloka ennek,
fénysugarakkal koszorús amannak.
Elvetették a békét s a nyugalmat
s a hűs levegőn, a mezők s a kertek
zöldjében gyönge madárkák repestek
s búsongva ríttak, ujjongva vigadtak.
Ekkor előjött Leonóra - lelket
adni a kőnek és testet adni a szélnek -
gazdag lakából dalolva, s a szép nap
nyomban elsápadt, madárka se zengett,
mert vagy a föld lett ájult, hogy kilépett,
vagy magam lettem inkább süket és vak.
/Ford.: Rónay György/
Luis de Góngora y Argote: Úttalan úton
Úttalan úton botlott a sötétben
tétova lábbal, kimerült zarándok,
kúsza pusztába bolyongva, kiáltott
szüntelenül, de hiába az éjben.
Tisztán hallotta: messzünnen az ébren
virrasztó ebek csaholása szállott:
s a roskadt tetős pásztori tanyán ott
irgalmat lelt, ha utat nem is éppen.
S jött, burkolódzva hermelin palástba,
édes haraggal az álomba révedt
szépség s a beteg vándort kirabolta.
Élete lesz a vendégségnek ára.
Tölthetné inkább hegyekben az éjet,
mint hogy halálom legyen így a sorsa.
/Ford.: Rónay György/
Samuel Daniel: Nem halhatsz meg
Nem halhatsz meg, míg hevet s a fényt
megérintik még, mit zárnak e sorok:
s bár Petrarcát nem leltél Lauraként,
a szépség ócska göncben is ragyog.
S bár énreám hidegebb nap sütött,
belső tüzem ( én tudom) épp ugy éget:
nem hűsége, csak ríme a több,
nem szerelme nagyobb, csak szebb az ének.
De hirednek én is szárnyat adok,
hadd repkedjen e szép liget felett,
s ha tollamtól csak egy kis fényt kapott,
halhatatlan stílusban él neved.
S bár Laura képe szebb szinekben ég,
őt sem szerették jobban, s ez elég.
/Ford.: Somlyó György/
Samuel Daniel: Szerelmem szép
Szerelmem szép, de jaj, kegyetlen és
noha napos-szemű, homloka ráncos:
a kegye méz, lenézése epés,
mosolya villám, gőgje szorongásos.
Szerény szűz, kit erény pírja borít,
ifjúság, ámor útján jár a lába,
minden szemet, mely látja, elvakít,
szent itt alant, ott fent szentségre szánva.
Tisztaság, szépség, két halálos ellen
barátokul laknak e homlokon,
s ha szánalom is társuk volna ebben,
most senki sem hallhatná panaszom.
Mert ha nem volna szép - de jég-virág:
ki sem tudná meg, lelkemen mi rág.
/Ford.: Jékely Zoltán/
