Szerelmes szonettek bejegyzései 
Rustico di Filippo: Dal az örömről
Mint a forrás, ha bő vizét kiontja,
s pezsegve bugyborog szét tiszta árja:
örömem is belőlem így kiontva
dől és dagad, szétárad a világra.
"Szökellj!" - minden tagom sürgetve mondja. -
"Zúdulj öröm, ne légy tovább bezárva!"
Madár zeng így: majd szétreped a torka,
midőn párját szólítva száll az ágra.
Emésztő régi vágyam most elértem:
szerelmét végre nékem adta hölgyem -
ez tett könnyűvé, büszkévé, vidámmá.
Ily ritka kincset el nem érhet érdem:
ajándék ez - s az áradó gyönyörben
kinyíl a szív, s örömdal zeng világgá!
/Ford.: Képes Géza/
Guido Guinizelli: Minden s mindenki a kedvest csodálja
Ó, hol van oly hibátlan, oly csodás dal,
mely, úrnőm, rólad méltán zengene?
Hisz ily igézetes nő nincsen e
földön: dús vagy te égi ragyogással.
Oly boldogan nem időz senki mással,
mint veled, a szerelem istene,
és senki sincs, ki rád tekintve ne
dicsérne téged szent álmélkodással.
Hol a hölgy, ki veled versenyre keljen?
Melletted elborulna arca bája,
annyi szellem van benned, annyi kellem.
Minden, mi szép: szépségedet csodálja,
még a vidám virág is ékesebben
virul, ha napként mosolyogsz te rája.
/Ford.: Képes Géza/
Compiuta Donzella: Tavaszi bánat
Most, hogy a föld frissen zöldell s virágzik:
a szomjú szivben vágy s öröm fakad,
s hol madárhad élesen trillázik:
a párok fák alatt bolyonganak.
Látom: ez évszak minden férfit lázit,
hogy lányokért lánggal lobogjanak,
vérem remeg, szivem majd szétszakad...
s minden lány lelke fényözönben ázik:
De zord apám oly szörnyü sorsot ró rám,
hogy bennem gyér reménysugár se kél:
gazdag kéröhöz kényszerit mogorván.
Se ily nászból egy porcikám se kér:
gyötrődésben pereg le minden órám,
s nem vidit sem virág, se zöld levél...
/Ford.: Képes Géza/
Giovanni Boccaccio: A fényt...
A fényt egy-egy madárka úgy kivánja,
hogy midőn már az éj fészkébe rakta
s elrejti csőrét szárnyának alatta,
sejlő neszektől is éberre válva,
egy fénysugártól is felgyúl a vágya.
Azért, kinek a nyomdokán haladva,
gyönyört keresve botlik szűk hurokba,
az álnok vezető miatt az árva.
Ó, én szegény, velem de sokszor úgy van,
hogy már amint a vágyam nőni érzem,
e hölgy tüzes, kacér szemét követve,
hozzá futok, s ím, máris ujra gúzsban
nyüglődöm, honnan gyors menekülésem
hiába hinném, őt csodálom egyre.
/Ford.: Molnár Imre/
Jacques Tahureau: A nyirkos éj
A nyirkos éj megkoszorúzta fenn
fejét sok fényes csillaggal az égen,
s kínjaik után az élők szemében
enyhe álmot ébresztett édesen:
ciripeltek a tücskök élesen,
harsogott metsző énekük a réten,
s az erdők fölött sápadt-sárga fényben
sugárzott a fakó hold csöndesen,
midőn megláttam Nimfámat - a drága
nyakamba ugrott, lováról leszállva,
s ízes csókok közt enyelgett velem.
A napnál már jobb nekem az éjfél,
és kedvesebb a homály is a fénynél,
mert benne boldogít a szerelem.
/Ford.: Rónay György/
Jacques Grévin: Ah! mi áraszt el így
Ah! mi áraszt el így, ha nem a szerelem!
S ha ez a szerelem, nagy ég, miféle szerzet?
Ha rossz: gyötrelme mért olyan édes nekem?
Mentségem nem akad, ha önként ég szivem:
de ha egyszer rabul szándékom ellen ejtett:
nem érthetetlen-e, hogy mégis így levethet?!
Birtokába vehet, bárhogy ellenkezem?
Ó, Thetisz öccse, mily különös a szeszélyed!
Hajódra kötözöl, de kormányt, hogy a révet
elérhessem, nem adsz, hadd sodorjon a szél.
Nevetve sirok én, kinból kinálsz te étket:
rettegem a halált, terhemre van az élet,
és megfagyaszt a nyár, és lángra gyújt a tél.
/Ford.: Rónay György/
Jules Supervielle: Átváltozások
Ha kedvet kapsz velem egy kis szórakozásra,
magadra öltöd a meghitt tárgyak mezét,
és mint fém vagy tükör, gyertya vagy karcsu lámpa,
szelíden remegő fényt hintesz szerteszét.
Máskor meg libegőn a légben imbolyogsz csak,
tűnődve, lényed minő alakba zárd,
s mert nincs ínyedre már sem ez, sem az a tárgy,
a nap lágy derűjét választod otthonodnak.
Illékony alakod vajon ma mibe röppen?
Hasztalanul keres a négy fal közt szemem.
De kattan a kilincs, ajtó tárul mögöttem,
s megjelensz igazi valódban fényesen.
Megállsz a küszöbön, felém nevetsz szilárdan,
míg én még száz tűnő arcod közt tétováztam.
/Ford.: Rónay György/
Victor Eftimiu: Hogy bánom most
Kárba veszett idő volt minden óra,
mit nélküled töltöttem el, szerelmem:
hogy bánom most, hogy sorsom a kegyetlen,
legdrágább kincsem így eltékozolta!
Még jön egy év avagy kettő, de menten
elfut az is, kárpótlást sose hozva:
marad fájó üresség minden óra,
mit nélküled töltöttem el, szerelmem!
Hogy bánom most, hogy annyi kósza ötlet
hajszolt, sodort oly sokszor messze tőled,
hogy szívemben a vágy salakja meggyűlt:
nálad van az ihlet, a csend, a béke...
Kárba veszett minden perc töredéke,
szerelmem, mit nem éltem veled együtt!
/Ford.: Veress Zoltán/
Johannes R. Becher: Nyugalom
A rét nedves fészkében elhevertünk,
fejünk a fűben súlyos, mint a kő,
amíg a nap hűvös-nyugatra eltűnt,
benyelte hosszu láda-hegytető.
Esti hangok nyilalltak gyors madárral.
Gyermek-árnyék, az úton elvesző.
Lágy fű indázott tagjainkon által.
Szemünkhöz ért, virággal, a mező.
Kutyák csaholtak, csattant ár az árral,
mikor testünk elsüllyedt tengerek
mélyére tűnt: hullámok lassu tánca,
rest hal-sereg, amint reánk mered.
Rejtek szorosban színezüst korállfa
ágai rázták halk csengőiket.
/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/
Edna Millay: Semmiből varázsolt szerelem
Te harmatnál és dérnél kevesebb,
mit nap emészt, holtabb, mint a halott,
ki egykor élt. Nem hagytál soha ott,
mert nem jöttél, el nem vesztettelek,
mert nem hívtalak: nem hirdetheted,
hogy egész vagy, nem őrzi hát tagod
a föld, hol lábad nyomot nem hagyott,
mert hol test nincs, ott lélek sem lehet.
Délibáb vagy belső pusztám felett,
bolyongtál csak, míg meg nem alkotott
hősége elmém hullámainak.
Mert ha hiányod búsít, rájövök,
hogy csak magamból egy részt gyászolok,
ki nulla lettem minuszod miatt.
/Ford.: Kálnoky László/
Ivan Goran Kovacic: Keringő
A parkett tükrén csillogó körök,
ezüst tavon vert, ringó habfodor.
A lég mögöttünk örvényrajt sodor:
parányi forgók ezre leng, pörög.
Gyűrűs hajfürtöd arannyal ötvözött,
illata bódít, mint nyíló csokor.
Hajladozz, bimbó, keringj és bomolj!
Már fönn forgunk a csillagok között.
Ejnye, eltűnsz karomból, illanó!
Fehér pillangó, tovaillanó:
csak nézlek, hópehelyként csillanó.
Szép bóbitád már más karján kering.
A sok kicsi örvény mind idering,
s illatos fürtöd szivembe legyint.
/Ford.: Dudás Kálmán/
Maria Banus: Április
Elmúlt időm, mint dallam száll előttem.
Régóta érzem, s várom megadón.
Lágyabb a vágy most, mely karomba von,
s mélábban fogsz át, ha öledbe dőltem.
Ifjú és barbár zenék felelőtlen
cimbalmait már békében hagyom.
Óbort iszunk. Bölcs, sürű tartalom
s kimért öröm, mi ajkunkról lecsöppen.
Szép a mi őszünk. Színe sok. Hatalmas
hűs és szagos, akár a hegyi pince,
akár esett lomb birodalma volna!
De izgatott kis szél kel, s mondja szinte:
készül vad, betyár Április a földre,
hogy antik békénk szerteszét söpörje.
/Ford.: Szemlér Ferenc/
Nina Cassian: A beteljesült szerelem szonettjeiből
Szeretem szád kesernyés szögletét
a szemed, e két kis csatot, mely tünékeny
békéjű, boltos homlokod tövében
úgy csillog, mint zöldes csillagkerék:
és csipkésen hunyorgó, sose tétlen
pilláid, s mosolyod, mikor a lég
sok százezer volttól izzitva ég,
s a lázongó vér fellobog sötéten.
És szeretem hosszúra nyúlt, derüs
álmod s a sóhajt, mely kiséri halkan:
mély álmod, melyet csókom messze űz,
mikor szorosra zárt ajkadra ajkam
áttetsző szirmú nagy rózsát harap
- mely eltűnik, mikor felkel a nap.
/Ford.: Jánosházy György/
Kányádi Sándor: Szonett a cigánylányhoz
Feküdj a gyepre, barna angyal,
leterítem a köpenyem,
hogy föl ne fázz, s hogy ne maradjon
a fű nyoma a térdemen.
Vakítson bőröd éjszakája
s az a két sötét telehold,
fújtatók tüzes táncát járja
tenyeremben a tomporod.
Gyere, gyere, fekete gyöngyöm,
piramist hordok csupa gyöngyből...
Nézd elázik a köpenyem.
Feküdj mellém, fáraó lánya,
azt a kendőt meg, devla bánja,
már holnap reggel megveszem.
Székely János: Tudom én, kedves...
Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
Törvényben sem és bűnben sem a társam.
Tudom , hogy nincs, és már nem is lehet
Jogom, hogy magam életedbe ártsam.
Tudom én, kedves, hogy virágaid
Énnekem már csak bánatot teremnek.
És mégis boldog és hálás vagyok
Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.
Fellombozol, mint csonka fát a komló.
A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
Vagy énnekem a földön és egen.
Láng vagy, mely perzselt, míg köröttem lengett,
De távolabbról éltet és melenget:
Elvesztett társam, megnyert kedvesem.
Horia Bädescu: Lépj közelebb
Szimatolom az őszt, a barna táj
lélegzetét, mint vérnyomát a vadnak
a jó kopó. Rőt levelek szakadnak
az ágakról, és szétszéled a nyáj.
Lépj közelebb! Hallgassuk, hogy telik
percről perce az élet, hogy zenélnek
bágyadt, hideg sugarai a fénynek,
mik árnyukat az útfélre vetik.
Lépj közelebb! Bicegve halad át
az erdő mély némaságán egy isten.
Hagyd, a világ hunyjon ki szemeidben,
tömd be az ég kék vásznával a szád,
és hallgassunk, hidegülő szerelmünk
hogy repül el halk szárnyakon felettünk.
/Ford.: Veress Zoltán/
Ivan Goran Kovacic: Túlérett ősz
Minden gyümölcsben egy kicsiny nap kél föl,
s nevét jelenti, szagok édes nyelvén:
lobog a tűnt nyár tiszafalevélről
s szederről, nyírről, tüzes lángra kelvén.
Sárga tök ömlik a domb tetejéről,
diók zuhognak lombok sűrü teljén.
Telt szekereknek zengő zaja ér föl,
őszi nagy árnyak égnek az ég selymén.
Ragad az ujjam, csupa édesség lett.
Szívem is immár, mint gyümölcs, érett.
Illatos. Ám még furcsa erő tartja
karcsú-szép ágán szerelem-érzésnek.
Nézd: teli-vígan kiáltozza égnek
kedvesem nevét a táj ezer ajka.
Carlo Goldoni: Kölcsönkért szonett
Szívem szentsége, bálványa, te, angyal,
lelkem gyötrődik, hallgat és szeret.
Szemem könnyel telik, a szám panasszal:
félek, az ég másnak adja kezed.
Nem kérkedem se kincsekkel, se ranggal:
nemes név, nagy cím sose díszitett:
szerény sorsom nem kecsegtet, csak azzal,
amit szorgos munkával keresek.
Más ég szült s nevelt, szép lombárd vidéken.
Az szól, aki soká fájt s hallgatott.
Gyakorta láthatsz szíved közelében,
de városodban csak érted vagyok.
Rosaurám, most tudod a szenvedésem,
s egy nap majd a nevem is megtudod.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Kazinczy Ferenc: Az ő képe
Midőn a hajnal elveri álmomat,
S a fény orozva lebben rejtekembe,
Imádott kedves kép! te tünsz szemembe,
S ah, gyúladni érzem régi lángomat.
Ez ő! ez ő! kiáltom, s csókomat
A képnek hányom részegült hevembe.
Így szólott, így járt, így mozgott, ölembe
Így sülyede, elfogván jobbomat.
S most ezzel folynak, mint egykor vele,
A titkos, édes, boldog suttogások,
Vád, harc, megbánás, új meg új alkuvások.
S midőn ezt űzöm, mint egykor vele,
Kél a nap, s bélő a zsalu-nyiláson,
S sugárival körüle glóriát von.
Fran Preseren: Szórj szemedből kedves sugarat
Szórj szemedből kedves sugarat,
süssön rám arcod hajnal-ragyogása,
amely az éj hatalmát megalázza,
s juházik tőle zúgó vészharang.
A roskasztó vasak lehullanak,
széttörik a gondok iszonyu lánca,
és jelenléted jótékony varázsa
begyógyítja megsebzett húsomat.
És komor arcom újra felragyog,
reménységgel telik meg újra lelkem,
felderülök és dalra fakadok.
Az élet újra megdobog szívemben,
és kivirulnak bennem a dalok,
soha tarkábban, tündökletesebben.
/Ford.: Lator László/
Detlev von Liliencron: Egy kézről
A kéz, mely félve reszketett, ha fogtam
rigódalos, májusi fák alatt,
amely, valami titkos vágy alatt
egyszer nekem rózsát tépett titokban,
amelyre fénylő, kígyós lánc tapad,
mely este, ha a munkaláz kilobban,
s én megtérek fáradtan, megcsapottan
fehéren nyújt hűsítő poharat,
mely csöndbe végzett annyi durva gáttal,
mely bánat árvizét hidalta által,
a hű, a tiszta, szép, a te kezed -
ó, az pihenjen szívemen az áldott,
ha elhagyom e siralomvilágot,
az elmúlásom az szentelje meg.
/Ford.: Lányi Viktor/
Vjacseszláv Ivanovics Ivanov: Szerelem
Vagyunk két villámvert fa tűz-jele,
éjféli erdőn két világló máglya,
két meteor szikrázó fényuszálya,
egy sorsharag kettős nyílvesszeje,
egy-igába tört lovak kényszere,
melyek futását egy-gyeplő cibálja,
vagyunk egy-gondolat kétívű szárnya,
egyetlenegy tekintet két szeme,
iker-árnyék, mely sírlapra vetül,
ókori Szépség álmodik a márvány
sírkő alatt, nyugszik időtlenül,
titok, melyet két hangon hallani,
két szfinx vagyunk magányunk éjszakáján,
közös kereszt kettétárt karjai.
/Ford.: Rab Zsuzsa/
Mihai Codreanu: Elfojtódás
Engedd, hogy simítsam végig a hajad,
És egy szép vers selymét fonja a kezem...
S bocsásd meg, ha közben kéjes képzetem
Éden almájából tolvajként harap.
Ébenszín szemedben titkos igazat
Hadd találjon végre kutató szemem,
Add egy édes álom líráját nekem,
Az élet gúnyjától lehessek szabad.
Feledjem, hogy lelkem őszén át a szél
Folyton irónikus hangon zúg, beszél:
Új, méltó életre biztatom magam.
Ám, hogy megvallanám nagy szerelmemet,
Rabul ejt a perc, s csak nyögök hangtalan,
Őrült vágyam olyan, mint egy jó gyerek.
/Ford.: Jancsik Pál/
Anton Wildgans: Drága lábad ugyan milyen lehet?
Drága lábad ugyan milyen lehet? -
Finomnak képzelem, mint kis madárka
tolla, s halványnak, mint orgona ága,
mely ernyőt tart, s rá hűs holdfény pereg.
A piros szívverés mint üzenet
szállt le e láb szűzi titokzatába,
s tagjaid minden félénk moccanása
s száz ideg tart oda, s kér ott helyet.
Azért is jár e két láb oly felettébb
büszkén, mint kikbe lélek költözött:
szeretném egy világos éj előtt
lefektetni őket jó gyermekekként,
s fölöttük vágyódó imát rebegnék
halkan, hogy fel ne ébredjenek ők.
/Ford.: Kálnoky László/
Francois de Boisrobert: Nagy hegyek, ti, akik
Nagy hegyek, ti, akik az eget fenyegetve
álltok, völgyek, kiket nem sugároz be a nap,
szemünkre boruló homály felhő alatt,
barlangsötét, hová harangszó nem remeg be:
föld szinén heverő csont, sziklák meredekje,
ember hajléka rég, most gazos kőfalak,
mikből csak omladék, kietlen rom maradt,
hogy félve kerüli a farkas és a medve:
nagy partok, sík fövény, ti meddő tengerek,
pusztátokba futok, nagy szenvedésemet
nyomorult lélek, én, fennszóval panaszolva.
Távol van tőlem az én édes egyfelem,
immár csak a pokol irgalmát esdhetem,
mivel az ég süket keserves panaszomra.
/Ford.: Pór Judit/
Francisco de Quevedo Y Villegas: Ölelkezem futó rémalakokkal
Ölelkezem futó rémalakokkal,
nehéz álmok csigázzák el a lelkem:
éjjel és nappal egymagam verekszem
egy árnnyal, mit szorít e lankadó kar.
Fűzném magamhoz szorosabb kapoccsal,
kiver a veríték - s ő tovarebben,
és konok küzdelmemet én újrakezdem,
s halálra kínoz a szerelmes óhaj.
Küzdök, egy hiú képen bosszút állva,
mely folytonosan itt lebeg előttem,
s ha elfut, rám a gúny sarát dobálja.
Üldözni kezdem, s elbukom erőtlen:
s mert utolérni vágyom, de hiába,
patakokban omlik utána könnyem.
/Ford.: Garai Gábor/
Luis de Góngora: Szonett
Amíg hajad aranyával hiába
próbál versenyt tündökölni a nap,
amíg a fehér liliomokat
hó homlokod a réten megalázza,
míg mint korán viruló szekfüszálra,
ajkadra annyi mohó szem tapad,
s a csillogó kristályon győz nyakad
diadalmas és gőgös ragyogása,
élvezd nyakad, hajad, homlokod, ajkad,
élvezd, mielőtt mindaz, ami ma
arany, liliom, kristály, szekfü rajtad,
nemcsak ezüst lesz s letört ibolya,
hanem, ha éveid már elpazalltad,
füst lesz és árnyék, sár és föld pora.
/Ford.: Lator László/
Robert Greene: Faunia
Ah! volna oly irgalmas, amilyen szép,
vagy csak oly szelíd, mint ahogy mutatja,
ujjongás volnék, nem reménytelenség,
s a földre mennyország, nem gyász szakadna.
Ah! volna szive olyan puha, mint
a keze, mely érintve szinte elolvad,
tudnám, hova költözzem sziv szerint,
mig most sehol sincs helye otthonomnak.
Látszatra édes, bimbózó virág,
édesebb, mint a többi földi fajta:
királyian szép, mint egy rózsaág:
de tüske őrzi, rozsda mérge marja.
Ha tűrné, hogy a kezem érte nyúl,
leszakítanám, bár tövise szúr.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Philip Sidney: Jöjj, álom!
Jöjj, álom! Álom, békénk rejteke,
búnk balzsama, borús főn lenge kéz,
szegények kincse, rabság enyhe, te,
kicsit s nagyot egy mérlegre téssz.
A dárdás kétség kínoz. Fedd te be
pajzsoddal lelkem, jöjj már és igézz
a testvérharcra békét, s mély sebe
gyógyultán szolgád bő váltságra kész.
Találj szivemben vánkost s nyughelyet,
zajra siket és fényre vak szobát,
virágfüzért a fáradt fő felett.
S mindezt ha látod, s mégse téssz csodát,
azért van ez, mert bús szivem sötét
mélyén Stellámnak izzó képe ég.
/Ford.: Szemlér Ferenc/
Philippe Desportes: Sétálok egymagam
Sétálok egymagam, lassan, habozva lépek,
álmodva járom a legvadabb tájakat,
és sorra keresem, hogy meg ne lássanak,
a zugokat, hova ember még sose lépett.
Bástyám csak ez lehet, hogy kínom rejtve éljek,
s kíváncsiak elől leplezzem vágyamat,
mert látva, sóhajom mily lángolón fakad,
megsejtenék, belül milyen nagy tűz emészthet.
Már nincs erdő, patak, nincs síkság, szikla, hegy,
mely panaszom nyomán ne tudta volna meg
balsorsomat, melyet másoktól úgy fedeztem.
De ha bujdosom is, el nem rejtőzhetem
oly vad pusztába, oly mély völgykatlanba, melyben
meg nem talál, reám nem tör a szerelem.
/Ford.: Rónay György/
