Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Számomra ismeretlen költő: Hit, Remény, Szeretet

I.

A Hit vigaszt, balzsamot hint,
Ápol, gyógyít, reményre int,
Hőn szeretni, imádkozni,
Tűrni és lemondani tanít.

II.

A Remény, e tünde csalfa,
Lenge álom, röpke pille
Mindenütt ott biztat játszva,
A sziv érez, s szeret vele.

III.

S a Szeretet, óh ez minden
Ég és föld koronája.
Égi gyönyör, földi éden,
Szivek harmatos rózsája.

Hit, Remény és Szeretet
Boldogitsa éltedet.

Számomra ismeretlen költő: Hiszek

Hiszek tebenned végtelen nagy Isten,
Hiszek mióta megtagadtalak.
Hiszek, mióta egymagamba járom,
Vad hullámverte életóceánom,
Hol éjfelhők mögött bujkál a nap,
S égrengető orkán üvölt felettem,
Hiszek tebenned végtelen nagy Isten.

Hiszek tebenned végtelen nagy Isten,
Te nagy, Te szent, Te öröktől való,
Ki lángot gyujtál szivem belsejében,
Hogy bús merengő, szines dalba szőjjem
A hangtalan, a némán szunnyadó
Féltett, ezerszer átkozott szerelmet:
Hiszek tebenned végtelen nagy Isten.

Hiszek tebenned végtelen nagy Isten,
Mióta érzem büntető kezed.
Mióta lelkemből kitépve
Szememből köny hull házad lépcsejére,
Amelyet többé át nem léphetek,
Mig vágyaim mind, mind el nem temetem,
Hiszek tebenned végtelen nagy Isten.

Hiszek tebenned végtelen nagy Isten,
Hiszek mióta megtagadtalak.
Hiszek mióta gőgös büszkeségem
Porig aláztad, koldusan,
Szegényen járom utamat,
A mig hunyó mécsként kiég a lelkem,
Hiszek tebenned végtelen nagy Isten.

Számomra ismeretlen költő: Vezeklés

Űzz el magadtól! Űzz el és ne lássad
Hogy könnyezem, hogy vágyom még utánad.
Te tiszta vagy - a lelked hófehér
A te imád még fel az égbe ér.
Az ajkadon a dal csapong üdén,
Oltár a lelked - romba dönteném.
Ha hallgatnál csábos szavamra, mely
Egy lázas éjen lágyan átölel,
Ha elhinnéd mit esküszöm neked,
Ha megsiratnád hulló könnyemet,
Ha megcsókolnád lázas ajkamat,
Amelyhez annyi égő bűn tapad,
Hited - mely világot ér talán,
Egy bűvös percben mind leronthatnám.
S ha átölelne reszkető karom
Biborban úszó csendes alkonyon,
Te azt hinnéd, - a mennyek üdve int,
Akkor ismernéd meg csak mind a kínt.
Akkor átkoznád sorsodat, magad,
A percet melynek láza elragad,
S kitépnéd szived vágyó lelkedet,
És visszahivnád, sírnád Istened.
Hogy engem sujtson büntető keze,
Mert hited, reményed elvesze!
Űzz el magadtól! - Űzz el és ne lássad,
Hogy könnyezem, hogy vágyom még utánad.
Pedig szeretni úgy, mint én szeretlek,
Nem - úgy szeretni nem fog senkisem!
Odaadnám tán a lelkemet teérted,
Mert bűn, hogyha újra vétkezem.
Megölném tán a lelkem hogyha véle
Megválthatnám a bűnt, hogy általa
A lelkedet parányi folt se érje,
S imám - tisztán - az égbe szállana.
Véremmel mosnám le a bűnt, a szennyet
Mi izzó csókos éjen rátapadt.
S akkor súgnám sírva, hogy - szeretlek
S akkor nyújtanám csókra ajkamat.
Kitépném érted tán a lelkem
S oltárodon vad lángot gyujtanék,
Hogy rajta, benne minden bűn elégjen,
Hogy megbocsájtna érte majd az ég.
S ha tisztán alhatnék öledben újra
Emelj magadhoz! - sírva esdeném,
De így? Te menj! te menj és hagyj magamra
Emésztő lázak kínzó éjjelén.

Számomra ismeretlen költő : Folyamba megy...

Folyamba megy a kis csermely,
Folyók tengerbe szakadnak,
Csókot ad a szél a szélnek,
Csókot ad a hab a habnak.
Boldogság csak egy van, hogyha
Csókod, élted mással osztod,
De a földi boldogságtól
Az ég engem rég megfosztott.

Ég fele tör a nagy hegy is.
Hab a habbal össze érnek,
Mézes kelyhét a virág is
Kitárja a szorgos méhnek,
Az ég csókolja a földet,
Tenger hullámit a hold is,
Mindenütt csók, én csak egyet
Reménytelen várok most is.

Számomra ismeretlen költő: Emlékvers

Egy szürke napnak vad keserve,
Ha a szivünkre ül:
Éveknek álmát dönti össze,
Kérlelhetetlenül!

Egy pillanatnak boldogsága,
Ha a szivünkre szállt:
Egy hosszú élet szenvedése
Mind, mind felejtve már.

Számomra ismeretlen költő: Keresztesy Klára

I.

"Én voltam a gyilkos...én dobtam a tóba...
Hozzám jött ki este, egy szerelmes szóra.
Az utolsó csókot én raboltam tőle!
Mint a rózsa szirma, puha volt a bőre...
Keresztesy Klárát én csaltam a tőrbe."

"Nagy bíró uraim, hazudik a Péter,
Én fojtottam meg a Klárikát egy éjjel,
És amikor holtan, ott hevert előttem:
A Haláltó néma fenekére löktem.
Sötét szárnyú felhők úszkáltak fölöttem..."

"Ne bolondozz, Gábor! "Ne hazudozz, Péter!"
Nem birják felérni bíró urak ésszel.
Szilajabb a Péter...gyanusabb a Gábor...
Ő csavargott akkor a falutól távol.
Suttogás hallik csak a tanácskozásból.

Eltörik a pálcát...nagy, fekete csend lesz...
"Kisteleky Gábor, elitéltük kendet.
Két szemét kioltjuk, - Klára két szeméért,
Életét elvesszük - Klára életéért.
Gyónjon meg a papnak: lelki üdvösségért."

II.

A siralomházban csak két ember fér el:
A halálraitélt és a "szabad" Péter.
S lehull Gábor előtt az a másik térdre,
Összeteszi kezét rimánkodva, kérve:
"Ne bolondozz, Gábor! hadd lakoljak érte."

Komoran néz az rá: "Te ölted meg Péter - -
Szivtelen ármánnyal, istentelen kézzel.
Buzavirág szemét többé ki nem nyitja,
Liliom orczáját néma föld boritja...
Csak az édes bosszú maradt nékem vissza."

"Utána megyek én...s te itt maradsz, Péter,
Hosszú éltet élsz kínos szenvedéssel.
Lelked tépni fogja iszonyatos vétked,
Kétszeres gyilkosság fog üldözni téged...
Keresztesy Klára bosszút állok érted!"

III.

Két kis emberöltő...hatvan hosszú évek...
Eltemetnek könnyet, bánatot, emléket.
Uj emberek között jár egy fehér ember:
Százat is taposhat...a szakálla tenger...
Tele van a szeme titkos félelemmel...

Jó emberek adnak ételt, italt néki,
És ha egyik-másik az életét kérdi:
Érthetlen arcczal odabámul rája -
S reszketve, dadogva, sírva gagyog szája...
"Keresztesy Klára!...Keresztesy Klára!..."

Számomra ismeretlen költő: Fejfájás

Belül már nem fáj semmi.
Kisírt szemek, szomorú arcok nem hatnak reám.
Durva szavak nekem nem fájnak
S az álomtalan éjszakának
Nem sírom el, hogy rossz az élet.
Hogy megint vége egy-egy napnak
S a nappal együtt egy-egy reménynek,
Nem érint már...

Hanem a fejem az sokat kínoz,
Hosszú, forró napokon által,
És éjszaka úgy ég, úgy lüktet,
Azt hiszem néha,
Hogy nem virrad meg soha többet.
Füstbe ment tervek, meg nem valósult álmok,
És minden, ami valaha bántott,
Ó, ami csak ért, mind a bánat,
Ilyenkor újra föl-föltámad.
És minden, amit régen eltemettem,
Vad fájdalommal lüktet a fejemben.

És behúnyt szemmel, pihenésre vágyva,
Mig könnyeimtől nedves még a párna,
Egy névre gondolok...Egy büszke névre,
Amelyiknek a viselője
Valamikor szent volt előttem.
Valjon merre jár most? - Rég nem láttam.
S a bús, fejfájós éjszakában
Sóhajtva vágyódom utána.

Ó, hogyha hűs, gyöngéd kezével
Végig simítná forró homlokom,
E kínzó, rettenetes lüktetés
Megszűnnék rögtön, oh tudom, tudom!
Ha két fekete, édes, csillogó szem
Mint egyszer, régen, rám ragyogna újra,
Föl engedne a szivem fásultsága
S a szivem fájni újra megtanulna.
És mint egy bízó, gondtalan gyermek,
Mosolygva, újult erővel,
Neki vágnék a küzdelemnek,
Egy rám ragyogó sugaráért -
Két csillogó, fekete szemnek.

Számomra Ismeretlen költő: Hányszor lemondok...

/ Forrás: blog.xfree.hu/

Hányszor lemondok egy nap terólad:
- Hisz nem vagy enyém, másé a szived...
És este újra könnyes szemekkel
Álmodom veled...

Hányszor eltéptem a te virágod,
A fehér szegfűt, s a sárba dobom...
És úgy megbánom, lelkemre borul
Égő fájdalom...

S másnap a fehér szegfűket
- Hisz a te virágod, hisz úgy szeretted
Égő könnyeimmel telesirva,
Elküldöm neked...

És száll az idő titkos messzeségbe,
- A lelkem vérzik fájón csendesen...
Míg majd egy szegfűt, egy fehér szegfűt
A koporsómra te küldesz nekem...

Számomra ismeretlen költő: A kesergés dalaiból

I.

Panaszkodnám hogy fáj a szivem,
Hogy egy percznyi nyugta nincsen,
Hogy keblemben elül a bánat
S szememből a könny kiszáradt.

Panaszkodnám, de nem...soha,
Hisz azt úgyis elárulja:
Dult arczom és halvány ajkam,
Hogy szenvedés sulya rajtam.

De minek is panaszkodnám,
Ugyse hallja az a kislány...
Messze van ő tőlem...messze,
Elvan ő már régen vesztve.

II.

Sírom halmán nem kivánok
Emlék-követ és virágot...
Hisz mig éltem, bús szivembe
Virág helyett tövis terme.

Hadd takarjon egyszerű domb,
Mit vadvirág s tövis befont,
Ugy se lenne ki ápolná,
Ki felkeresne síromnál...

Számomra ismeretlen költő: Temetésre...

Csillag futott az égbolton...
Lehullott a sötét földre...
Azt jelenti hogy valakit...
Kivisznek a temetőbe...

Ki látja azt hogy egy csillag
Nincsen ott a többi közt már?
S ki látja azt hogy egy szívben
Egy emlékkel újra több fáj?...

Számomra ismeretlen költő: Itthon

Ülj mellém anyácskám ide, a dívánra,
Hadd csókoljam áldott, jóságos kezed,
Hisz olyan régóta nem láttuk már egymást,
Ezer esztendeje nem öleltelek.

Halovány az arcom? Ne búsulj miatta,
Éjszakánként írtam, attól van talán.
Nem hallasz nevetni? Biz azt elfeledtem,
Hanem sírni bezzeg megtanultam ám!

Oly sokat szenvedtem! minek is meséljem!
Minek búsítsalak téged is vele?
Oh, mert oly kegyetlen, oly gonosz az élet,
Sokszor azt hittem, hogy meghalok bele!

Az emberek csalnak, ahány annyiképen,
A garast az egyik, a lelket a más:
Ennek szerelem kell, az kamatra vágyik,
Jobbra-balra néztem: mindenütt csalás!

Lázas éjszakákon, rideg kis szobámban
Én jó anyám, hányszor álmodtam veled!
Hányszor jajdultam fel örjöngve, zokogva:
- Nincs Isten az égben, nincs, nincs, nem lehet!

S nem tudtam már hinni, Istenben, emberben,
Mindig csalódás ért, mindig gyötrelem.
Örökké csak könnyek, soha egy mosolygás,
Bánat özönével, öröm semmisem.

Az emberek rosszak, oh, de milyen rosszak!
S egy, aki még rosszabb, mind a többinél...
No, ne aggódj, édes, hiszen játék volt csak,
Ő a ravasz macska, én a kis egér.

De ha az a sok könny egy tengerré válna,
Amit úgy játékból, titkon sírtam én:
Tudom, nem maradna ezen a világon
Leányszívvel játszó, hűtelen legény!

Csókolj meg anyácskám...látod, most már vége,
Nem hagylak el többé, itt leszek veled:
Együtt örvendünk az édes kikeletnek,
Együtt siratjuk a hulló levelet.

Számomra ismeretlen költő: Isten

Nincsen olyan ember, akit le ne verne
Az életnek ezer gondja, terhe,
Sok szomorúsága.
Kinek - ha eljötte veszve látszik minden -
Ne szállana hozzád nagy kegyelmű Isten
Esdeklő fohásza.

Te gyönyörű Eszme, ott a fényes égbe,
Te vagy a csüggedő lelkek menedéke,
Vigasza, szerelme!
Mi lenne belőlünk, ha téged nem tudnánk,
Vészek, éjek árnyán merre-hova futnánk
Védelmet keresve?

Mért nem szédít alá meredélyek széle?
Tomboló viharban mért állunk - nem félve
Villámok csatáját?
Feldult kicsi fészek újra miért épül?
Mért nem félti a szív újabb jégveréstől
Zsenge gabonáját?

Ezer sebből vérzők gyógyulást mért hisznek,
Ki adta a reményt a haldokló szívnek,
Hogy megint feléled?
Mért tünik nyomában a kesergő bánat,
Mért apad el könnye özvegynek, árvának,
Ha veled beszélhet?

Számomra ismeretlen költő: Vágyak

Hozzád tértem mindig, ha gyötörtek vágyak
S belezúgtam dacos, pogányos imámat
Templomod csendjébe.

Megszállta lelkemet sok, erős akarat
S hittem, hogy ha kérlek, meghallgatod szavamat
Ott a magasságban.

Kértem, követeltem kincset, gazdagságot,
Aztán dicsőséget, sok, sok balgaságot,
Nem teljesült semmi.

Meg nem rendült azért az én bizodalmam,
Csak kissé megtörtem, kissé elfáradtam,
S újra hozzád mentem.

Kértem most már tőled csendes boldogságot,
Az életem fáján hasadó virágot,
Azt sem adtad nékem.

S most Uram Istenem, ha házadba térek,
Alázatos szivvel, leborulva kérlek:
- Taníts lemondani.

Számomra ismeretlen költő: Augusztus

Most van a csillaghullás ideje!
Az augusztusi langyos éjszakákon
Sötétség ül a sűrű lombú fákon,
S az esti szél a homályon át
Felém hozza az erdők illatát.
Sejtéses árnyak lengnek a sötétben,
S a csillagok varázsos büszke fényben
Égnek, s hullanak a semmiségbe le!
...Most van a csillaghullás ideje!

Most hullanak le a falevelek!
Az augusztusi langyos éjszakákon
Már átreszket az ősz a csöndes tájon,
S a haldokló nyár szent ravatalára
Hervad a rétek száz tarka virága,
S elmulásán a lángsugarú nyárnak
Harmatkönnyeket sírnak a fűszálak.
A hervadás száll a mezők felett!
...Most hullanak le a falevelek!

Most törnek össze az ábrándjaink!
Az augusztusi langyos éjszakákon
Nem jön szememre boldogító álom,
És csukott szemmel ugy virassztom át
A hosszú, kínos, sötét éjszakát.

Számomra ismeretlen költő: Várok egy levelet

Várok egy levelet régen, réges-régen,
Azt a levelet a bánat hozza nékem
Sóhajok szárnyain,
Vágyak hő vágyain:
Sötét lemondás ül azon a levélen!

Várok egy levelet tudj Isten mióta,
Hulló könnyűim már százszor elsiratta!
Fekete betűje
Könnyek temetője:
Azt a levelet egy barna kislány írja!

Várok egy levelet...Oh ha el is jönne!
Odaszorítanám dobogó szivemre.
Úgy olvasnám hosszan,
Mint írja titokban:
" Nem lehetek soha a kelmed jegyese."

Várok egy levelet...Arra a levélre
Minden búm, bánatom el lenne temetve!
Irhatná is benne,
Elfeled örökre:
"Kinek írnak, az még nincsen elfeledve!"

Számomra ismeretlen költő: Emlékül

A csüggedés ha néha úgy megszállna,
Hogy puszta szóvá lett az akarat,
És romba dőlt szivednek minden álma
S virág számodra egy szál sem maradt.

Gondold meg akkor, nincsen itt  ember,
Kinek világa felhőtlen, derült,
Kinek szivébe tőrt az élet nem ver,
Ki csüggesztő zátonyra nem került.

Igába hajtja ám az életösztön

Számomra ismeretlen költő: Esteledik...

Szürke téli égből hópehely száll, hullva,
Fehér a kis falunk minden háza, útja.
Fönn a levegőben gyászmadarak szállnak
S a fehér falura vetnek futó árnyat,
Tünő, sötét árnyat...

- Fekete madarak halljátok e hangot?
Keressétek fel ma a legdrágább hantot!
Legbúsabb nótáját a szél is ott sírja,
Meleg szárnyatokat fedjétek e sírra,
A legárvább sírra...

Fekete madarak, tünő sötét árnyak,
Nem hallgatnak reám hejh! nem arra szállnak.
Leveletlen erdő, zuzmarás a lombja,
A fekete sereg útját oda vonja,
Az a mai gondja...

...Megcsendült a harang, est-imára lágyan,
Pihenésre hív már puha meleg ágyam:
Meleg ágyban alszom - fáj a szivem sírva -
Szegény édesanyám addig ott kinn alszik
A jéghideg sírba...

Számomra ismeretlen költő: Törött tükör

Számomra ismeretlen költő: Metamorphosis

Számomra ismeretlen költő: Végsőt lobbant

Számomra ismeretlen költő: Különbség

Számomra ismeretlen költő: Húzd rá cigány

Számomra ismeretlen költő: Töredékek

Számomra ismeretlen költő: Merengés

Számomra ismeretlen költő: Utolsó szerelem

Számomra ismeretlen költő: Kacag a húr

Számomra ismeretlen költő: Búcsúszó

Számomra ismeretlen költő: Hervadás

Számomra ismeretlen költő: Akácvirágok

Számomra ismeretlen költő: Hulló csillag