Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Sebők Zsigmond: Az okos gazda

Élt egy kis faluban egy nagyon okos, életre való gazdaember. Hanem a felesége még nála is okosabb volt, és sokszor adott jó tanácsot a férjének.

János gazda nem volt már fiatal ember, s megtörtént, hogy lova levetette a hátáról.

- Jobb lesz, ha nem ül kend többé lóra, inkább vegyen öszvért a vásáron. Az öszvér jámbor állat, és sok terhet elbír.

Bement hát János a vásárra. Kiválasztotta a legerősebb öszvért. Megvette s vígan kocogott rajta hazafelé.

Három vidám fickó is látta János vásárlását, összebeszéltek, hogy ők megszerzik maguknak az öszvért, de bizony nem fizetnek érte. Ki is eszeltek valamit nagy ravaszul.

Amint János hazafelé megy, elébe áll az egyik fickó:

- Adj Isten, gazduram!

- Fogadj Isten, fiam!

- Milyen volt a vásár?

- Jó biz a, ezt a derék öszvért vettem.

- Ezt-e? Osztán ki csalta meg vele kendet? Hiszen ez nem öszvér, hanem szamár!

- Elkotródjál innen, mert megkeserülöd! - s János bosszúsan tovább kocogott. De alig ment egy darabon, eléje áll a másik:

- Hova, hova, gazduram?

- Hazafelé, öcsém!

- A vásárból jön kend?

- Onnan hát, ezt az öszvért vettem.

- Talán szamarat akart mondani kigyelmed, ez csak nem öszvér!

- Szamár vagy magad! - mérgelődött János, s csak úgy magába dörmögte: - Ha még valaki szamárnak nézi ezt az állatot, hát neki is adom!

No, hát eléje áll a harmadik ravasz fickó:

- Hová megy gazduram, ezen a derék szamáron?

- No, ha szamár, hát neked adom, hadd legyetek ketten - kiáltott János, s leszállott az öszvérről, s otthagyta.

Otthon kérdi a felesége, hol az öszvér. Elmeséli János, hogy járt.

- Bizony bolonddá tették kendet azok a ravasz fickók, de megfizetünk nekik.

Ki is eszelt az asszony egy pompás tervet hamarosan.

Vettek két egyforma fehér kecskét, az egyiket bekötötték az udvarba, azután pompás ebédet készített az asszony, kacsasültet, hurkát, fánkot, s még tortát is. A másik kecskével János bement a vásárra. Hát csak eléje jön a három fickó. Gondolták, megint elcsalják tőle a kecskét.

- Adj Isten gazduram, mi járatban van?

- Ebédrevalót veszek, vendégeim lesznek, eljöhettek ti is.

Azok megköszönték a meghívást, s mindenütt a nyomában maradtak. Hát látják ám, hogy János a vásárolt holmit felköti a kecske hátára, s azt mondja neki:

Most eredj haza, mondd meg a feleségemnek, hogy ezt a kacsát, hurkát süsse meg, a lisztből fánkot, az édességből tortát készítsen.

Azzal elbocsátotta a kecskét, az meg világgá futott. Tán még ma is szalad.

A három fickó beállított dél felé, s szemük-szájuk elállt, mikor ott találták a kész ebédet, s meglátták a fehér kecskét. Persze, ez a másik volt, de ők azt nem tudták. Megebédeltek, s kérdezték a gazdától, mennyiért adná el nekik a csodálatos kecskét.

- Száz aranyért odaadom.

Elgondolták, mennyi hasznuk lesz nekik az állatból, s kifizették a száz aranyat.

Hazamennek s másnap ők is a kecske hátára pakoltak mindent. Hát bizony az világgá szaladt.

Megmérgelődik a három pórul járt ravasz, összeesküdnek, hogy elpusztítják János gazdát. De János gazda sejtette, hogy rosszat forralnak ellene, megtöltött egy marhahólyagot vérrel, s azt a lova sörénye alá rejtette. Mikor a három haragos ember beállított, elkezdett mentegetőzni:

- Nem én vagyok a hibás, ez a Csillag csikó tanácsolta nekem, de meg is büntetem érte! - azzal a bicskáját a ló nyakába szúrta, vagyis a hólyagba. A vér egyszeribe elöntötte a lovat s az ijedtében lefeküdt.

János meg elkezdett sírni, sírni:

- Jaj, édes paripám, hogyan támasszalak föl! - s a keszkenőjével addig törölgette a ló véres nyakát, míg az talpra ugrott. Elbámult ám a három pajtás, és hamar megvették a csodálatos keszkenőt kétszáz aranyért.

- Bizony, ettől minden ló szebb, erősebb lesz - biztatta őket János.

Persze, ahogy hazaértek, mindenik leszúrta a maga lovát, de bizony azok fel nem keltek semmi simogatására a keszkenőnek.

- De most már meg nem menekül a gazda - fogadkoztak, s Jánost egy erős zsákba varrva, magukkal cipelték.

Amint egy erdőszélen mennek, valami lárma üti meg a fülüket. Megijedtek, a zsákot letették, s futásnak eredtek.

Arra jött egy pásztor a nyájával, kíváncsian kibontja a zsákot, hát kiugrik belőle a gazdája.

Hamar fából, fűből emberforma bábút csináltak, betették a zsákba, maguk meg elhajtották a nyájat a legelőre. Csakhamar visszajött a három cinkos, felkapták a zsákot, s a folyóba hajították. Aztán megnyugodva indultak hazafelé.

Egyszer csak elérnek a legelőhöz, hát ott ül János pipázgatva s őrzi a sok birkát.

- Hát kigyelmed nem fulladt a mély folyóba?

- De csak dobtatok volna még mélyebbre, akkor még több birkával kerültem volna vissza!

Persze, hogy a három gonosz futva futott a folyóhoz, s beleugráltak. Nem is került vissza egy sem! János meg a felesége békességben éltek még sokáig. Talán ma is élnek.

Sebők Zsigmond: Az égszínkék virág

Volt egyszer, hol nem volt egy pásztorfiú, aki a király kecskéit legeltette. Minden kecskének színezüst volt a szarva, s olyan kényesen lépegettek, mintha muzsikaszóra táncot járnának.

Jancsi, a pásztorfiú, minden reggel kihajtotta őket a virágos rétre, fel a hegyoldalra, s csak este jöttek le onnét.

Egy szép napon, amint a nyájat őrizgette, valami keserves mekegést hall. Felugrik, megy a hang után, hát egy fekete kis kecskegida fekszik ott a fűben törött lábbal. De nem a király nyájából való volt, nem volt ezüstszarva, hanem a homlokán kis fehér csillag ragyogott. Jancsi felvette a gidát, bekötözte a lábát, ápolta, míg meggyógyult, s azontúl együtt legeltette a többivel. De a kis csillagos gida el nem mozdult a fiú mellől, mindig vele járt.

Történt egyszer, hogy a király házasodni akart volna. Volt neki egy öreg dajkája, gonosz, csúf boszorkány, s annak volt egy lánya, lusta, semmirevaló teremtés. De nagyon szeretett volna királyné lenni, aranytányérból enni, aranyruhába öltözni.

Az öreg boszorkány azt tanácsolta a királynak:

- Uram, királyom, hirdettesd ki, hogy aki a legédesebb kalácsot süti, a legvékonyabb selymet szövi, s a legszebb virágot neveli, az lesz a feleséged, az lesz a királyné.

A király hallgatott öreg dajkája szavára.

Nosza, ahány lány csak volt az országban, mind nekiállott dagasztani, sütni, fonni, szőni, s virágot ültetni.

Csak a boszorkány leánya nem csinált semmit. Helyette az anyja kevergetett, kotyvasztott, tett-vett boszorkánymódra.

Három napot tűzött ki a király, első nap a kalácsot nézi meg, második nap a selymeket, harmadnap a virágokat, s negyedik nap mindjárt meg is tartják a lakodalmat.

Szerette volna a pásztorfiú is megnézni a sokadalmat, de hát neki csak ki kellett menni a kecskékkel a rétre.

Amint ott ül, egyszer csak sóhajtást hall.

- Ki sóhajtott itt? - kérdi.

- Bizony csak én - felelt a kis csillagos kecskegida. - Segíthetnél rajtam, édes gazdám. Rázd meg csak a jobb szarvamat.

A pásztorfiú megrázta, s hát olyan csengés-bongás támadt, mintha ezer ezüstharang csilingelne. S lám, mindenfelől ezer meg ezer méhecske szállott elő a csengettyűszóra, s mindenik mézet hozott, virágporral, harmattal keverték, s egy-kettőre olyan kalácsot sütöttek, amilyent még a tündérkirály sem eszik.

- Most fogd ezt a kalácsot, kis gazdám, s vidd el a királyhoz. De el ne áruld, ki küldött, akárhogy kérdi is!

Szalad a pásztorfiú, éppen jókor érkezett. A király már minden kalácsot megkóstolt, s a boszorkány leányáé ízlett neki a legjobban. De bizony, amit a kecske küldött, még annál is jobb volt.

- Ki sütötte ezt, fiam? - kérdezte a király.

- Majd megmondja ő maga - felelt a fiú.

Másnap megint tódult a sok nép a királyi udvarba, s a pásztorfiú kihajtotta nyáját s leült a fűbe. De nem sokáig ült, hát csak felsóhajt a kis kecske.

- Segítsek-e rajtad, pajtás? - kérdi a fiú.

- Segíts, kis gazdám, rázd meg a bal szarvamat.

Megrázta s a csengetésre ezer meg ezer pók ereszkedett le. Egyszeribe olyan selymet szőttek, amilyet még emberi szem nem látott.

Szaladt véle a fiú, persze, hogy ez még a boszorkány selyménél is szebb volt. De most sem árulta el, ki küldte.

Harmadik nap virágos mezőhöz hasonlított a király udvara, annyi virágot hoztak.

De a legszebb mégiscsak az az égszínkék virág volt, amit a kis kecske hozott le egy égig érő szikláról. Szebb volt még a boszorkány tűzpiros virágánál is.

De az csak nem szólt. Annál többet beszélt a boszorkány.

- Uram, király, boszorkányság van a dologban, hidd el! - mondta a királynak. - De én segítek rajtad. Ha eljön, aki a pásztort küldte, ne hagyd megszólalni, üsd le a kardoddal a fejét, akkor nem lesz hatalma rajtad.

A király megfogadta, hogy úgy fog tenni.

Másnap reggel csak beállít a pásztor a kis fekete kecskével.

- Uram király, itt hozom, aki engem háromszor is hozzád küldött.

A király egyet sem szólt, felkapta a kardját s leütötte véle a kis kecske fejét. Hát abban a percben egy szépséges, aranyhajú lány állott előtte. Elmondotta, hogy a szomszéd ország királyának a leánya, gonoszul elvarázsolták, s most szabadulhatott csak meg.

No, a király el is vette feleségül, a pásztorfiút megtették hercegnek, a gonosz boszorkány meg mérgében seprűre kapott, s a lusta leányával együtt ellovagolt.

Orosz mese: Iván cárevics, a tűzmadár és a szürke farkas

Andronovics László cárnak három fia volt, Dimitri, Vaszili és Iván. Gyönyörű palotában laktak, melyet hatalmas park övezett. A parkban volt egy almafa, melyen aranyalma termett.

Történt egy napon, hogy az almafára szállt egy tűzmadár, melynek tolla aranyból, szeme kristályból való volt. A tűzmadár leszedett egy pár almát és a zsákmánnyal elrepült.

Észrevette ezt a cár és haragra lobbant. Magához hívatta fiait és így szólt:

- Kedves gyermekeim, ki hajlandó közületek a tűzmadarat elfogni? Aki élve megkeríti, megkapja királyságom felét.

Az ifjak ezt felelték:

- Kedves apánk, a legnagyobb örömmel elfogjuk és elhozzuk.

Éjszaka Dimitri, a legidősebb fiú a parkba ment s felült az almafára, de csakhamar elaludt. A tűzmadár ismételten megjelent és szedett az aranyalmából , s azzal eltűnt.

Reggel a cár hívatta Dimitrit.

- No, kedves fiam, láttad-e a tűzmadarat?

- Nem apám, ma éjjel nem jött el.

A második éjjel Vaszilin volt az őrködés sora, de bizony ő is elszundított, akár a bátyja és nem látott semmit.

A harmadik éjjel Iván cárevics ült fel a fára és várt egy-két, sőt három órát anélkül, hogy elaludt volna. Hát egyszerre csak kivilágosodott a park, mintha csak tűzbe borult volna s a palotának minden ablaka úgy ragyogott, mintha lángolna. Ez a tűzmadár jöttét jelentette. Hát jött az almatolvaj. Iván óvatosan melléje csúszott, hogy megfogja, de a madár elmenekült, nem maradt a kezében egyéb egy tollnál.

Másnap, mikor a cár hívatta a cárevicset, ez eléje tartotta az aranytollat. A cár nagyon boldog volt, hogy legkisebb fia megszerezte ezt a diadalmi jelvényt.

Ettől a naptól fogva a madár nem lopódzott a kertbe.

De a cárt csak szúrta-piszkálta, hogy a tűzmadarat élve elfoghassa és megszerezze magának és megest királyságának felét ajánlotta annak a fiának, aki megfogja és elhozza neki.

A két idősebb fiú, aki már nagyon irigyelte Iván szerencséjét, mert az látta a madarat, ők pedig nem, tüstént útrakelt, hogy megszerezze a csodálatos szárnyast. Ivánt sem hagyta nyugodni a dicsőség vágya és elment világgá, tűzmadárkeresőbe. Hát ment, mendegélt a cár legkisebb fia, egyszer csak egy nagy mezőre jutott. Ennek a mezőnek a közepén ágaskodott egy nagy kőoszlop, erre a kőoszlopra ez volt írva:

" Aki azt az utat választja, amely az oszlop előtt fut el, annak mindig jó étvágya lesz."

" Aki a jobbra tartó utat választja, nagy kort ér el, de elveszti a lovát."

" Aki pedig a balra vivő utat választja, meghal."

A cárevics elolvasta a feliratot és a jobbra tartó utat választotta. Három napig lovagolt pihenő nélkül. Egyszerre csak elébe került egy szürke farkas, mely ezt ordította feléje:

- Iván cárevics, elolvastad-e, mi van az oszlopra írva? Ha elolvastad és mégis erre lovagoltál, hát viseld sorsodat.

Abban a pillanatban széttépte a szürke farkas a cárevics lovát és elmenekült.

Az ifjú gyalog ballagott tovább. Estefelé elfáradott és felmászott egy fára, hogy egyet szundikáljon. Egyszerre csak a fa alatt termett a szürke farkas s így szólt az ifjúhoz:

- Nagyon sajnállak, cárevics, hogy az apostolok lovain jársz, hát ülj a hátamra s mondd meg, hova vigyelek?

A cárevics ráült a farkasra, mely gyorsan tovább futott vele. Úgy ment, mint a szél, a legjobb paripa sem ért volna a nyomába. Egyszerre csak egy magas kőfalhoz ért. Hát itt megállt.

- No most Iván cárevics - mondotta - szállj le a hátamról, másszál át ezen a kőfalon és emögött megtalálod a tűzmadarat arany kalitkában. Vedd ki a madarat az aranykalitkából, de úgy, hogy hozzá ne érjen a kezed a rácsához, se a lécéhez, mert ha igen, jaj neked!

Az ifjú átmászott a falon. Hát meg is látta mindjárt a tűzmadarat arany kalitkában, arany lécen, arany magot ropogtatott. Nosza, Iván cárevics odarohant a kalitkához és kiragadta a madarat, de bizony csak hozzáért a lécéhez a kisujjának a körme.

No, Uram, Teremtőm, olyan még nem volt, amióta a világ fennáll, ami ezután történt. Hát abban a szempillantásban, hogy a cárevics körme a léchez ért, elkezdett ezer kereplő kerepelni, ezer tülök tülkölni, ezer dob pörögni, ezer ágyú dörögni, ezer banya rikácsolni, ezer katona szaladni. Meg is fogták a katonák Iván cárevicset és uruk elé, Dolmál cár elé vitték. El lehet képzelni, hogyan haragudott Dolmál cár! Csakúgy birkózott a két szemöldöke.

- Hát te kerítésmászó, madárlopó szerzet, ki vagy, mi vagy, merre van a hazád?

- Én Andronovics László cárnak fia vagyok - felelt a cárevics. - A te tűzmadarad ellopta édes apám arany almáit s én megfogadtam, ha a lábam térdig kopik is, fölkeresem a madarat és elviszem felséges apámnak.

Nosza erre elmúlt a haragja a Dolmál cárnak. Azt mondja:

- Kedves öcsém, rosszul tetted, hogy nem kérted el egyenesen tőlem a tűzmadarat. Szívesen odaadtam volna neked, ha szépen kéred, de mármost csak azzal a föltétellel bocsátok meg neked és adom oda a tűzmadarat, ha elhozod nekem a gyönyörűséges Ilona hercegkisasszonyt.

No, Iván cárevics, most aztán egy dologból kettőt csináltál magadnak. Mármost nemcsak tűzmadár, hanem hercegkisasszony is.

Talán el is csügged a cárevics, ha a szürke farkas mellette nem terem s így nem szól:

- Ne félj, Iván cárevics, ülj a hátamra, elviszlek én Ilona hercegnő várához.

El is vitte. Ott egy mezőn megállt s így szólt:

- No, most Iván cárevics, szállj le s várj meg itt engem. Nemsokára hírt hallasz rólam.

Ezzel átugrott a falon a farkas. Hát egy nagy-nagy kertbe ugrott. Ott sétált, arannyal kavicsolt úton a gyönyörűséges, világszép Ilona. No, ilyen szép hercegkisasszony se terem ám minden bokorban, mert ahova lépett, kék nefelejcs termett, ahova nézett bíborrózsa fakadt. A szürke farkas pedig nagy hirtelen a foga közé kapta a szép Ilona köntösét, fölkapta a levegőbe a szép Ilona tündértestét s átugrott vele a falon. Egyenesen Iván lábához vitte.

- Gyorsan, Iván cárevics - kiáltotta - ugorj a hátamra s tartsd szép szóval Ilona hercegkisasszonyt, mert mindjárt nyomunkban lesznek.

Hát persze, hogy persze, lohol ám a leányrablók nyomába hopmester, gárdista, apród, katona, darabont, szakács, kukta, még az öreg király is ott szaladt a többivel, de bizony a szürke farkast nem érte utol egyik sem.

Hát mikor Dolmál cár kapujába ért a szürke farkas, Iván cárevics csak elkezd sírni.

- Miért sírsz, Iván cárevics? - kérdi a farkas.

- Hogyne sírnék, mikor el kell válnom a világszép Ilonától, pedig mi már nagyon megszerettük egymást s ha nem lehetünk egymáséi, meghalok én is, meg a világszép Ilona is!

Megsajnálta Iván cárevicset és szép Ilonát a szürke farkas. Így szólt:

- No, ha így van, hát ne halj meg Iván cárevics, ne halj meg szép Ilona, maradjon csak itt a leányzó, majd én átváltozom Ilona hercegkisasszonnyá és vezess engem helyette Dolmál cár elé. De ha visszatérsz, csak kívánnod kell engem és én azonnal melletted termek.

Így is történt. Dolmál cár nagyon boldog volt, hogy láthatta szép Ilonát és a tűzmadarat oda is adta Iván cárevicsnek.

Ment hát vissza a palotából Iván cárevics Ilona hercegkisasszonyhoz. Ment ám, három lépcsőt is ugrott egyszerre. De alig ért hozzá, visszakívánta a farkast is. Ott is termett az tüstént régi alakjában.

- Üljetek fel mindketten a hátamra és elviszlek Andronovics László cárhoz - mondta a farkas.

Ahogy oda értek, ahol az ifjú lova eltűnt, így szólt a farkas:

- Iván cárevics, befejeztem szolgálatomat s visszaadom a lovadat. Isten veled!

Ezzel eltűnt. De ott termett a cárevics paripája.

Fölemelte hát lovára szépséges menyasszonyát Iván cárevics s nyargaltak László cár országa felé. Annak a határában leheveredtek egy fa alá, mert nagyon elfáradtak s elaludtak. Eközben arra jöttek Iván bátyjai, akik hosszú orral, üres kézzel tértek haza, mert hírét sem hallották a tűzmadárnak. Hát nagyot bámultak, mikor meglátták öccsüket a világszép Ilonával és a tűzmadárral.

Nosza, gyorsan összesúgtak-búgtak s elhatározták, hogy megölik Ivánt. Úgy is tettek. Dimitri levágta öccsének fejét és a testét darabokra vágta. Aztán felkeltették világszép Ilonát s ekkép szóltak hozzája:

- Szép Ilona, kezünkben van az életed, de ha atyánknak nem szólsz öcsénk haláláról s azt mondod, hogy mi hoztunk tégedet és a tűzmadarat, megkegyelmezünk neked.

Szép Ilonának meg kellett esküdnie, hogy úgy fog cselekni, ahogy kívánták.

A két gonosz ifjú erre sorsot húzott, hogy kié legyen a madár és kié szép Ilona. Vaszili kapta a hercegkisasszonyt, Dimitri a tűzmadarat.

Iván cárevics harminc napig maradt azon a helyen, ahol megölték. Egyszer csak arra kóborolt a farkas s látta, hogy a tetem körül hollók verekednek. Egyet el is csípett közülök s meg akarta fojtani. Erre a holló anyja odaszólt neki:

- Ne bántsd a kis fiamat, hisz nem vétett neked!

- Eleresztem, ha megígéred, hogy hozol nekem egy üveggel az élet vizéből.

- Megkapod, csak ne bántsd az én kicsinyemet.

Három nappal később megérkezett a holló az élet vizével.

- No, majd mindjárt meglátjuk, nem csaltál-e meg - mondotta a farkas.

S ezzel kettétépte a hollófiat és néhány cseppet ráöntött az élet vizéből. Hát erre összeforrott és föléledt a kis állat s vígan elröpült. A farkas most a cárevics testét dörzsölte be az élet vizével. Abban a pillanatban, ahogy befejezte a dörzsölést, kinyitotta a szemét Iván és így szólt:

- Jaj, de sokáig aludtam!

- Az ám, Iván cárevics - mondta a farkas - ha én erre nem vetődöm, az álmod örökös lett volna, mert a testvéreid megöltek, Vaszili pedig elveszi feleségül Ilonádat. Gyere velem, elvezetlek a lakziba.

Éppen akkor értek a palotába, amikor asztalhoz akarta vezetni szép Ilonát a bátyja. Iván cárevics utánuk ment és szembe ült velök az asztalnál. Mikor szép Ilona megpillantotta Ivánt, így kiáltott fel:

- Itt van az én szeretett vőlegényem!

Erre Andronovics László cár kikérdezte a hercegnőt, magyarázza meg, miért nevezi Ivánt vőlegényének. Szép Ilona híven elmondott mindent s a cár nagy haragra lobbant s a két lelketlen fiát börtönbe vetette. Iván cárevics pedig elvette feleségül világszép Ilonát. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

Lengyel mese: Az aranylovag, aranykutya, aranyló

 

Egyszer volt egy házaspár, melynek egyetlen vagyona a lova meg a kutyája volt.Azonban a házaspárnak nem volt gyereke, a lónak csikaja és a kutyának kölyke. Hát persze, hogy búsult az ember.

- No asszony - mondotta az ember - nem állom én ki tovább ezt a magánosságot. Elmegyek világgá, talán szerzek kis gyereket, kis csikót és kis kutyát a házhoz.

El is ment, nyakába vette a világot. Akivel csak találkozott, megkérdezte?

- Hej, atyámfia, nem tudná megmondani, hol szerezhetnék én kis gyereket, kis csikót, és kis kutyát?

- Bolond kend, bácsi - feleltek az emberek. - Kis csikót, kis kutyát csak vehet, de kis gyereket nem árulnak a vásáron.

- Nem is akarok én venni, hanem azért járom a világot, hogy megtudjam, nincs-e olyan csudaszer, melyből fiúnk legyen, a lovamnak kis csikaja, a kutyámnak kis kölyke.

- No akkor még nagyobb bolond kend, ha azért ment világgá - nevették a megszólítottak.

Az ember hát ballagott tovább. Délre egy kerek erdőbe ért, abban talált egy kerek követ, arra leült és elkezdett falatozni, mert a tarisznyában szalonnát meg kenyeret vitt magával.

- Jó étvágyat kívánok, emberfia - hallatszott egy hang mögötte.

Az ember megfordult, hát egy öreg ősz emberkét pillantott meg, akinek a köpenyege a földig ért.

- Köszönöm szíves jókívánságát - delelt az ember - ha kedve van hozzá, tartson velem.

Nem is kérette magát kétszer az öreg, hanem letelepedett a kőre és jól beszalonnázott, nagyot húzott utána a korsóból, melyben friss forrásvíz volt.

- Váljék egészségünkre - mondotta az öreg - hát mi szél hoz erre, mi járatban vagy?

- Abban járok, hogy kitapasztaljam, nincs-e olyan csodaszer a világon, hogy nekünk fiúnk szülessen, a lovamnak csikaja legyen, a kutyám pedig megkölykezzék.

- No, ha ezért jársz, hát jó helyen jársz, mert én segíthetek a bajodon.

Ezzel a köpönyege alá nyúlt az öreg ősz emberke, kivett onnan egy kis palackot, melyben aranyvíz volt, meg egy marék aranyzabszemet, és egy aranysarkantyús csirkelábat.

- Eredj haza - mondotta az emberke - a feleséged igya meg az aranyvizet, a lovad egye meg az aranyzabot, a kutyának pedig vesd oda az aranysarkantyús csirkelábat.

Hej, hálálkodott az ember s megkérdezte az ősz apótól:

- Kit tisztelhetek kegyelmedben? Mi a becsületes neve?

- Az én nevem Sohamegnemhali Kelemen.

Ezzel eltűnt az öreg. Az ember pedig hazament s úgy tett, ahogy az öregapó tanácsolta. Az asszony megitta az aranyvizet, a ló elropogtatta az aranyzabot, a kutya megette a csirkelábat.

Hát reggelre két aranyhajú kisfiút hozott a gólya, a ló két aranyszőrű csikót ellett és a kutyaólban két aranylábú kutyust nyalogatott az öreg eb.

Múlt az idő. A fiúk megnőttek, gyönyörű szál legény vált belőlük. Egy napon így szólt az apa fiaihoz:

- Itt az ideje, hogy szerencsét próbáljatok. Mindegyitekkel adok egy aranyszőrű lovat meg egy aranylábú kutyát az útra. De útba ejtsétek ám a kerek erdőt, kerek erdőben a kerek követ.

Lóra ült a két ifjú és a két kutya kíséretében útra kelt. A kerek erdőben, a kerek kő mellett, már várta őket az öreg ősz emberke.

- Hova, hova, derék lovagok?

- Szerencsét próbálni - feleltek az ifjak.

- Hát csak lovagoljatok egyenesen előre. Három nap múltával egy folyóhoz értek. Azon úsztassatok át. A túlsó parton két útra akadtok. Mindkettő egy helyre visz, csak az egyik rövidebb, mint a másik. Aki hamarabb ér partot, menjen jobbra, a másik balra.

Így is tett a két aranyhajú lovag. Mikor a folyóhoz értek, beleugrattak a vízbe s utánuk ugrottak a kutyák. Hát, uramfia, a víz aranyhullámaitól, lovas, ló és kutya tetőtől-talpig aranyos lett. Mintha csak aranyburokban lennének.

Hát, amelyik ifjú előbb kapaszkodott ki a vízből, jobbra ment, a másik balra. A jobbra tartó lovas reggelre egy várhoz ért. A vár tornyában állt a strázsa. Ez mindjárt szaladt urához, a grófhoz és jelentette:

- Egy lovas közeledik a várhoz, aki lovastól ás kutyástól úgy ragyog, mintha aranyból lenne.

A várúr erre elküldötte szolgáit a lovag elé, hogy a várba vezessék. A kapuban pedig maga a gróf fogadta két leányával a jövevényt.

- Légy üdvözölve váramban, aranylovag - mondotta a gróf - s légy az én vendégem.

Ezzel bevezette a lovagot az ebédlőterembe, ahol már dús lakomára volt terítve. Lakoma után a lovag búcsúzni akart, de leányai félrevonták apjukat s az idősebbik így szólt:

- Apám, ne bocsásd el az aranylovagot, egyikünket vegye el előbb feleségül.

- De melyiket válassza? - kérdezte a gróf.

- Ne ő válasszon, hanem játszunk vele sakkot s amelyikünk nyer, azé legyen az aranylovag.

- No, nem bánom, legyen kívánságotok szerint.

Hát várában tartotta a gróf a vendéget. Este, a vacsora után, így szólt az aranylovaghoz az idősebbik leány, aki négy barátnőjével együtt volt:

- Mivel töltsük el az időt?

- Talán mesemondással? - kérdezte a vendég.

- Én már minden mesét ismerek - mondotta a grófkisasszony - sakkozzunk inkább.

- És mibe játszunk?

- Te fölteszed az aranykutyádat, én az aranykarperecemet.

Hát játszottak, miközben a négy kisasszony énekelt. Olyan gyönyörűen énekeltek a leányok, hogy az aranylovag csak rájuk hallgatott és elvesztette a játékot: az aranykutyát elnyerte a grófkisasszony.

- Még egyet játszunk! - mondotta a grófkisasszony. - Te fölteszed az aranylovat, én az arany koronámat.

Most még szebben énekeltek a leányok és az ifjú elvesztette az aranylovat is.

- Három a tánc! - jelentett ki a grófkisasszony. - Én fölteszem magamat, te is fölteszed magadat. Ha én nyerek, te az enyém vagy, ha te nyersz, én a tiéd vagyok és tehetsz velem, amit akarsz.

A harmadik játék alatt már úgy énekeltek a leányok, mint az angyalok, úgy hogy a vendég csak őket hallgatta, csak őket nézte. A játékot persze elvesztette.

- Most hát az enyém vagy! - kiáltotta a grófkisasszony. - De, mert az eszed folyton a leányok énekén járt és rám alig figyeltél, börtönbe vetlek és addig tespedsz benne, amíg a kedvem tartja.

Bizony börtönbe vetették az aranylovagot.

Reggelre megint szalad a toronyból a strázsa:

- Uram, megint közeleg egy aranylovag aranylovon, aranykutyával!

A gróf ismét nagy tisztességgel fogadta a vendéget s mindenki csodálkozott, hogy mennyire hasonlít a tegnapi lovaghoz. Ebéd után az ifjabbik grófkisasszony így szólt az új vendéghez:

- Szeretnék, utam, veled sakkozni. Van-e kedved hozzá?

- Szívesen - felelt a vendég - de mibe játszunk?

- Én fölteszem ezt az aranyszívet, mely a nyakamban lóg, te fölteszed az aranykutyát.

Hát játszottak. Az udvarhölgyek megint énekeltek, de az ifjú nem figyelt rájuk s így elnyerte a grófkisasszony aranyszívét.

- Még egyszer! kiáltotta a grófkisasszony. - Én fölteszem az aranyláncomat, te fölteszed az aranylovadat.

A játék megkezdődött. A leányok megeresztették a legszebb hangjukat és szemük úgy ragyogott, akár a gyémánt, de a vendég oda se nézett nekik. Bizony elnyerte az aranyláncot.

- No még egyet játszunk! - kiáltotta a vendég. Ha te nyersz, tied vagyok, ha én nyerek, enyém vagy és sohasem adlak vissza.

Most aztán olyan gyöngyen énekeltek a leányok, hogy a kő is megolvadt hallatára, de a vendég csak a grófkisasszonnyal s a játékával törődött. El is nyerte a leánykát, ami ennek sem volt ám ellenére s így a gróf is beleegyezett, hogy nőül vegye a leányát.

Mikor ezt az idősebb grófkisasszony meghallotta, a szíve meglágyult és felhozatta az aranylovagot a börtönből, neki is kedve szottyant esküvőt ülni. No hiszen, bámultak a testvérek, mikor viszontlátták egymást.

Volt aztán nagy dínom-dánom, lakodalom, melyre elhozatták az aranylovagok szüleit is. Ott rúgta a port Sohamegnemhali Kelemen is, aki kijelentette, hogy ámbár ő már olyan öreg, mint a világ, de ilyen víg lakodalmat még nem látott.

Dán mese: A kis púpos leányról

Volt egyszer egy asszony, akinek egyetlen leánykája volt csak, egy nagyon kicsike és halvány teremtés, aki egészen másforma volt, mint a többi gyermek. Mert mikor sétálni ment anyjával, az emberek gyakran megálltak, visszanézegettek és valamit súgtak egymásnak. Mikor a leányka kérdezte anyjától, miért nézik őt oly furcsán végig az emberek, az anya mindig azt felelte:

- Azért, mert olyan gyönyörű új ruhád van.

Ebben megnyugodott egy kicsit. De mikor hazaértek, az anya leánykáját karjára vette, százszor is megcsókolta hosszan, édesen és ezt mondta:

- Oh, te kedves angyalom, mi lesz belőled, ha meghalok? Senki se tudja, milyen kedves teremtés vagy: még apád se!

Nemsokára az anya megbetegedett s kilenced napra meg is halt. A leányka apja akkor kétségbeesve rávetette magát a ravatalra és azt akarta, hogy temessék el a feleségével együtt. Barátai azonban szívére beszéltek és vigasztalták, le is csillapult fájdalma és egy esztendőre rá elvett egy másik asszonyt, aki szebb, fiatalabb és gazdagabb volt, mint az első, de korántsem olyan jó.

A leányka azt a hosszú időt, amióta anyja meghalt, mindennap reggeltől estig a szobában, az ablakfáján ülve töltötte: mert nem volt senki, aki sétálni menjen vele. Még sápadtabb lett és semmit sem nőtt az utolsó esztendőben.

Mikor új mamája a házba került, ezt gondolta magában:" Most megint elmegyünk sétálni, ki a városból, oda, azokra a szép napos utakra, ahol a virágok és a bokrok mosolyognak és a sok cifraruhás ember járkál." Mert egy kis szűk utcában laktak, ahova csak nagy ritkán kukkantott be a nap: és mikor ott ült az ablakban, csak akkora darabkát lehetett látni az égből, amekkora egy zsebkendő. Az új mama is sétálni ment mindennap, délelőtt is, délután is. És mindig szép tarka ruhát húzott föl, sokkal szebbet, mint amilyen a régi mamának volt. De a lánykát sohasem vitte magával.

Egyszer a leányka nekibátorodott és alázatosan, szépen megkérte az új mamát, hogy vigye magával. De az kereken megtagadta kérelmét s azt mondta:

- Nincs eszed, te leány! Mit szólnának az emberek, ha veled látnának? Hiszen te púpos vagy. Púpos gyermekek sohasem mennek sétálni, mindig otthon maradnak.

A leánykának elállott a szava és amint az új anya elment hazulról, egy székre állt és megnézte magát a tükörben: valóban, púpos volt, nagyon púpos! Erre megint az ablakba ült. Kinézett az utcára és a régi jó mamára gondolt, aki mindennap elvitte magával sétálni. Azután megint eszébe jutott a púpja.

- Vajon mi lehet benne? - kérdezte magában - valaminek csak kell lenni akkora púpban!

És a nyár elmúlt. Mire beköszöntött a tél, a leányka egyre halványodott, egyre gyöngült, úgy hogy nem is tudott már fölmászni az ablakba, hanem mindig az ágyban kellett feküdnie. És mire a hóvirág kiütötte zöld fejét a földből, egy éjjel elment hozzája a régi jó anya és elbeszélte, milyen aranyos és pompás minden az égben.

Másnap reggel a leányka meghalt.

- Ne sírj, férjem! - mondotta az új anya -, így járt a legjobban a szegény gyermek.

És a férj nem szólt semmit, csak szótlanul intett a fejével.

Mikor a leánykát eltemették, leszállt az égből egy angyal, nagy fehér hattyúszárnyakkal a vállán, odaült a sírhoz és kopogtatott rajta, mintha csak ajtó lenne ott. A leányka tüstént kilépett a sírból és az angyal elbeszélte, hogy érte jött és anyjához viszi az égbe. Erre a kicsike félénken azt kérdezte, hogy bemehetnek-e a púpos gyermekek az égbe? Nem is meri hinni, hogy beeresszék, mert az ég nagyon szép és előkelő hely. Az angyal azonban ezt felelte:

- Te jó, kedves gyermek, hiszen te már nem is vagy púpos! - és ezzel megérintette a fehér kezével a leányka hátát. A csúnya púp lehullott onnan, mint valami nagy, üres dinnyehéj. És mi volt benne?

Két fölséges, fehér angyalszárny! Ezeket a szárnyakat a leányka kiterjesztette, mintha már régesrég tudott volna repülni és a csillogó napfényben fölszállt az angyallal a kék ég felé. Az ég legmagasabb helyén ült a régi jó mama és feléje tárta karjait. A kicsi egyenesen az ölébe repült.

Tiroli mese: A farkascsont-sípocska

Zúg az erdő, de zúgásán áthallatszik a lódobogás. Két eltévedt lovas száguld az erdei úton. Az egyik egy fiú, a másik egy leányka. Mind a kettőnek díszes a ruhája, jeléül, hogy gazdag emberek gyerekei. Valóban, ők az ország fejedelmének gyermekei voltak.

Régen történt ez az én mesém. Patak partján heverésztem egyszer és egy vén bükkfa susogta a fülembe. Ha valamit rosszul mondott az öreg fa, közbe csörgött a patak és kiigazította.

- Csirr, csurr, úgy volt az öreg, hogy a fejedelem elvette a szegény favágó leányát, de megtiltotta neki, hogy származását elárulja. Apját még titokban sem kereshette fel, azt sem tudta, merre vitte a szél. Úgy bizony. Aztán boldogan élt az urával. Volt egy fiúk és egy leányuk. Az a bizonyos két kis lovas, aki eltévedt az erdőben. Csirr, csurr...

De hát folytatom a mesémet. Amint nyargaltak, egyszer csak ijedten fölágaskodott a két ló, a két kis lovast levetette a hátáról és elrohant. A fiú talpra ugrott, de a kisleány fekve maradt a földön és nagyon sírt. Nem tudott a lábára állani.

- Csak ne sírj, Rózsika - vigasztalta hugát a fiú, akit Ferdinándnak, vagyis magyarosan Nándornak hívtak - majd segítségért kiáltok!

Hangját azonban elnyelte az erdő. Nem felelt rája senki, csak valami üvöltés. Teremtőm, csak nem farkas?

Egyszerre egy öreg ember lépett ki az erdő sűrűjéből, aki pórázon két szürke farkast vezetett, melyek nagyon morogtak. Ezeket érezték meg a lovak, mikor megvadultak.

- Csitt, Ordas, Szürke! - szólt az öreg ember, mire a farkasok elhallgattak. - No, mi a baj, hékás? - fordult az öreg a kis herceghez.

- Az erdőben lovagoltunk - felelte a fiú - és a lovak levetettek. Nekem nem történt bajom, de a hugom nagyon megütötte a lábát.

Az öreg megnézte Rózsika lábát és megcsóválta a fejét.

- Bizony kificamította a kisasszonyka a lábát. Hol laktok, gyerekecskéim?

- A kastélyban.

- A fejedelmi kastélyban? No, ez messze van. Odáig nem tudom elvinni a kisasszonykát. Hanem, tudjátok mit? Az én kunyhóm nincs messze, gyertek oda.

- Félek a farkasoktól - rebegte Rózsika.

- Ne félj, leánykám. Jóravaló, vén ordas ez mind a kettő.

A két farkas nyájasan vihogott gazdájára és megnyalta a kezét. Az öreg ölbe vette a leánykát és kezén fogva vezette a fiút. A két farkas egymás mellett ballagott előttük, akár két kutya...

Alkonyodott, mikor a favágó szalmafödeles házikójához értek. Az öreg lefektette a leánykát egy ágyra, óvatosan helyreállította a lábát. Aztán behozták a vacsorát, friss kecsketejet. Éjszakára az ágyat átengedte vendégeinek, maga a földre feküdt, zizegő szalmára. A két farkas a küszöb mellé telepedett s ott őrködött egész éjjel.

Reggel az öreg ember így szólt a két farkashoz:

- Ordas! Szürke! Ezeket a gyerekeket már bizonyosan keresik az erdőben, csaljátok ide a keresőket.

A farkasok elfutottak s félóra mulva nagy kurjongatás, lódobogás hallatszott az erdőből. Csakhamar jött villámgyorsan a két farkas, utánuk egy csapat lovag. Üldözték a farkasokat. Elől nyargalt maga a fejedelem.

- Apám, apám! - kiáltott Nándor, a lovagok elé futva.

- Te vagy az, Nándor?

- Én vagyok, apám. Rózsika ott fekszik a kunyhóban, mert fáj a lába.

A fejedelem besietett a leánykához, s mindjárt lóra akarta ültetni a gyerekeket, hogy hazavigye aggódó anyjuknak.

- Én csak ráülök a lóra - mondotta Nándor - de Rózsikának kificamodott a lába, annak gyaloghintó vagy kocsi kell.

A fejedelem hintót hozatott, Rózsikát beleültették és indultak hazafelé. Távozáskor a fejedelem meg akarta jutalmazni az öreg embert, de az nem fogadta el a pénzt, inkább ő adott ajándékot Nándornak. Levette nyakából a sípját.

- Úrficska, ezt neked adom emlékül - mondotta. Arról nevezetes ez a síp, hogy farkascsontból való.

A fejedelemasszony nagyon boldog volt, mikor meglátta a várból a hosszú menetet, mely gyermekeit vitte haza. De egyszerre elsápadt. Valami különös sípolást hallott alulról. Nándor herceg fújt bele a farkascsont-sípba.

- Miféle sípot fújtál te? - kérdezte reszkető hangon Nándortól a fejedelemné, mikor keblére ölelte gyermekeit.

- Ezt a farkascsont-sípot, ni! Attól az öreg embertől kaptam, aki minket a házába vitt. Úgy-e szép?

Másnap fölnyergeltette a lovát a fejedelemné s azt mondta, hogy sétalovaglásra megy a mezőre. De a mezőről hirtelen benyargalt az erdőbe s meg sem állt a magános kunyhóig. Véletlenül az erdőben járt a fejedelem egyik szolgája s mikor meglátta, hogy a fejedelemasszony benyit a kunyhóba, az ajtóhoz lopódzott és hallgatózott.

- Édes, jó apám! - hangzott a fejedelemné síró szava.

- Drága leányom - felelte egy öreges hang.

A szolga hazanyargalt a palotába és elmondott mindent a fejedelemnek. Ez a kunyhóba sietett.

- Igaz, hogy ez az öreg ember az atyád? - kérdezte haragosan feleségétől.

- Igaz. Tíz év óta nem láttam, azt sem tudtam, él-e még, de a farkascsont-sípocskára, melyet a fiúnak ajándékozott, ráismertem. Az atyám sípja volt. Oh, mily boldog vagyok, hogy újra megölelhettem!

A fejedelmet meghatotta a fejedelemné boldogsága, hálával is tartozott az öreg embernek, azért hát meghívta, hogy menjen lakni a kastélyba és éljen ezentúl fényben, pompában, leánya és unokái körében.

- Nem mehetek a kastélyba - mondotta az öreg ember - mert két hű társamat, Ordast és Szürkét, nem vihetem oda. Mikor mindenki elhagyott, ez a két állat hozzám szegődött társul, híven őrzött engem, hát most én sem hagyom el őket.

Az öreg ember nem ment a kastélyba, de a lánya és unokái gyakran meglátogatták az erdőben. Mikor meghalt az öreg, a két farkasa is utána pusztult bánatában. De mikor Nándor meg-megfújta a farkascsont-sípot, a fejedelemné szeme mindig könnybe lábadt, mert mintha az édes atyja beszédét hallaná a sípocska hangjában...

Spanyol mese: Az üres hordócska

Barnabás vitéz várúr volt. Ha leereszkedett várának felvonóhídja és paripája hátán, csatlósai élnén, kinyargalt rajta, mindenki elmenekült előle. A szegény ember barmát elhajtotta, házát felgyújtotta, őt magát rabságra vitte és követ töretett, bástyát rakatott, kutat, csatornát ásatott vele. Napestig hallatszott várában a korbács csattogása és a szegény rabok jajgatása.

Amint Barnabás vitéz egy napon a vára mellett sötétlő erdőben lovagolna, hát csak ijedten fölágaskodott a paripája. Az útszélen egy szegény, beteg asszony feküdt, ölében szorongatva egy sápadt gyermeket.

- Uram, szólt könyörögve az asszony, szánd meg ezt a szegény gyermeket, eleped a szomjúságtól, hozz neki egy ital vizet. Nézd, itt van ez a hordócska, töltsd meg számunkra vízzel s az Isten is megsegít!

- Ha szomjas a porontyod, epedjen el szomjan! - kiáltotta Barnabás.

Ezzel belevágta sarkantyúját a lova oldalába, de meglepetve látta, hogy a kis hordó, mely az imént még a szegény asszony mellett hevert, most az ő nyakában lóg. Ugyanakkor szózatot hallott a magasból:

- Szívtelen, gonosz ember, ne legyen addig nyugodalmad, ne legyen addig pihenő-helyed, fuss, fuss, amíg azt a hordócskát vízzel meg nem töltöd!

A vitéz elsápadt és elnyargalt a legközelebbi patakhoz. Hát amint megmerte a hordócskát, a víz kiömlött az oldalán. Hasztalan töltötte meg százszor, mire kiemelte a vízből a hordócskát, üres volt.

- No, majd a folyóban megtöltöm a hordócskámat, abban több a víz - gondolta Barnabás.

A folyó vize csakúgy átzuhogott a hordócskán, mint a patak vize.

- Majd a tengerben megtöltöm - vigasztalta magát Barnabás és a tenger felé lovagolt.

Útközben rablók támadták meg s kilőtték alula a lovat. Barnabás vitéz gyalog vándorolt tovább. Ment, ment, a pénze elfogyott, a csizmája leszakadozott a lábáról, a ruhája lerongyolódott a testéről. Végre elért a tengerhez.

Nagy a tenger, de Barnabás vitéz számára nem volt egy hordócskányi vize. A hordócska üresen került ki a tengerből is.

Ment, mendegélt megint a vitéz. Eljött a tél és a fagyos szél végigkorbácsolta a hátát, mint ahogy ő korbácsolta várában a parasztokat.

Egy napon útja a saját birtokára vetette. A hordócskája még egyre üres volt. Sóvárogva nézte vára ablakait, de tudta, hogy neki nem szabad betérnie oda, amíg a hordócska üres. Amint az erdőn ballagott keresztül, az ösvény szélén ismét egy fáradt asszonyt talált, ölében egy beteg gyermekkel.

- Uram, könyörülj meg ezen a kis gyermeken - szólt az asszony - nagyon szomjas, én nem tudom mozgatni a kezemet, lábamat, adj a hordócskádból egy korty vizet neki.

Barnabás vitéz megállt, a szíve megesett a kis gyermeken, meg a tehetetlen asszonyon, sajnálta, hogy nem tud segíteni rajtuk és egy könnycsepp hullott ki a szeméből.

A könny lepergett az arcán, belehullott a hordócskába, mely - oh, csodák csodája! - egyszerre megtelt vízzel.

A tenger vize nem volt elegendő, hogy megtöltse a hordócskát, de a részvétnek egy könnycseppje elegendő volt.

Barnabás vitéz megitatta a hordócskából a gyermeket és a szegény asszonyt, aztán visszatért várába és ezetúl istenfélőn, kegyesen élt mindhaláláig.

Orosz mese: A lusták lustája

Volt egyszer a hideg Oroszországban három testvér. A legöregebbik vadász volt. Az lelőtte röptében a madarat és a zergét futtában. A középső halász volt. No, ez nem félt sem vihartól, sem fagytól, mindig színültig hallal vitte haza a hálóját. A harmadik semmiféle mesterségre nem adta magát, hanem egész nap a kemencepadkán ült és süttette a hátát. Nem is hívták egyébnek, csak lusták lustájának.

A lustának a két bátyja házas ember volt. Megházasodott volna a lusta is, ha a menyasszony odament volna helybe a kemencepadkához, hogy megkérje, de mivel hogy nem ment egy leány se oda, hát legény maradt.

Egy napon a két öregebb testvér így szólt az öccséhez:

- Meguntuk ezt az örökös egyformaságot. Mi ketten elmegyünk szerencsét próbálni. A feleségünk azonban itt marad és most már neked kell vadat, halat és fűtőfát hoznod haza, mert ha nem, nyelheted az éhkoppot.

Elment hát a két bátya. Másnap mondja a lustának az egyik asszony:

- Eredj halászni, fogj halat és hozz mindjárt egy pár rocska vizet is.

- Van eszemben - felelte a lusta - és nem mozdult a padkáról.

- Ha nem mégysz, hát nincs ebéd.

Egy darabig csak állta a lusták lustája az éhséget, de aztán megsokallta, hát föltápászkodott, előkereste a hálót, fejszét, rocskát és elment a folyóra. A jégen lyukat vágott, hogy majd a hálót belemeríti. Egyszer csak felüti a fejét a nyílásból a harcsa és így szól:

- Ha megígéred, hogy csak csukát, pontyot, süllőt és egyéb halat fogsz ki a vízből, de soha harcsát, amelyik testvérem pedig a hálódba téved, visszaveted, mindent megkapsz, amit kívánsz!

A lusták lustája megígérte, hitet is tett rája, mire a harcsa így szólt:

- Ha valamit kívánsz, csak ennyit mondj: Talpra állj! A házamig meg ne állj!

A harcsa ezután lebukott a vízbe, a lusták lustája pedig vígan kiáltotta:

- Víz, hal, kanna talpra állj! A házamig meg ne állj!

Ebben a percben lábuk nőtt a rocskáknak, beleugrottak a lyukba, lemerültek a vízbe, aztán újra kiugrottak és futottak a kunyhó felé. A rocskákban tíz kövér hal is fickándozott. Jókedvűen baktatott a lusta a rocskák után és ostort is pattogtatott:

- Gyí, te, pohos!

Hát persze, hogy jó napja volt a lustának. Jól lakhatott és ülhetett megint a kemencepadkán.

Másnap mondja neki a másik asszony:

- Lusták lustája eredj az erdőbe, hozz tüzelőfát, mert nagy a hideg.

- Dehogy megyek.

- Akkor hát megfagysz.

Állta egy darabig a hideget a lusták lustája, de aztán nagy nyögve fölkászálódott, vette a fejszét, fűrészt, baltát, bakot, szánkót és kiment az erdőbe. Ott így szólt:

- Fejsze, fűrész, bak, szánkó, aprófa talpra állj! A házamig meg se állj!

Ebben a percben a fejsze ledöntött néhány fát, a fűrész a bakra tette és felfűrészelte, a balta felaprózta, az aprófa felugrott a szánkóra, a bak a szánkó elé fogta magát és hajrá, nyargalt a fával hazafelé. A lustának csak annyi ideje maradt, hogy hátulról a szánkóra ugorjon. Nosza, vígan pattogtatta az ostort:

- Gyí, fakó, gyí!

A lusták lustája most már megint a falat támogatta hátával, de az asszonyok harmadnap megint előfogták:

- Lusták lustája eredj vadászni, hozz egy kis pecsenyét a konyhára.

- Megy az ördög!

- No, ha nem mégysz, éhen maradsz.

Ez persze nem tetszett a lustának, de mert nagyon hideg volt, sehogy sem kívánkozott el a kemence mellől. Odavitte hát magának a kemencepadkára a puskát, golyót, puskaport s így szólt:

- Kemence meg padka! Talpra állj! Az erdőig meg se állj!

Hát Uram Teremtőm, a kemencének lába nőtt és padkástól, padkán a puskával, puskaporral, golyóval meg a lustával, nyargalt ki az erdőbe. Most aztán nevette a hideget, a fagyot a lusta, mert a hátát melegítette a kemence. Az erdőben pedig ezt kiáltotta:

- Kemence, padka, puska meg őzpecsenye! Talpra áll! A házamig meg se állj!

Nosza, felugrott a puska - keze, lába nőtt ám egyszerre ennek is - célba vett egy őzbakot és durr! Lelőtte. A kemence erre odafutott, fölkapta az őzet s nyargalt haza mindenestül. Hát persze, volt jó őzpecsenye a házban és a lusta három napig aludt erre a fáradtságra.

Így telt az idő. A lusták lustája a varázsige segítségével mindennel ellátta sógornőit, noha bizony folyton nógatni kellett, mert lassan annyira ellustult, hogy beszélni se szeretett. Az is munka volt neki, hogy a varázsigét kimondja.

Három esztendő múlva hazaértek a testvérek. Mindkettő szerencsével járt. Az idősebbik fővadász lett, a középső főhalászmester. Mind a két testvér elvitte a feleségét új otthonába és a lusta egyedül maradt.

Egy ideig még csak megélt, mert a varászige segítségével mindene megvolt, de aztán annyira ellustult a szája, hogy röstellte kimondani a varászigét, de ha akarta, sem tehette, mert úgy ellustult az esze, hogy a bűvös mondást elfelejtette. Így aztán hol az egyik, hol a másik bátyja nyakán élt kegyelemkenyéren, amíg el nem pusztult a rettentő lustaságában.

Flamand mese: Az arany könnyek

Élt egyszer a régi időkben egy szegény kötélverő mester, akinek volt egy szép kis leánya. Olyan csecse volt a kicsike, hogy szülei elnevezték Gyöngyvirágnak.

Ennek a lánynak mindig jó kedve volt. Ha nevetett, mintha ezüst csöngettyű csilingelne a torkában, ha mosolygott, mintha csakugyan gyöngyvirág nyílnék az arcán.

Jaj, de egyszer megbotlott Gyöngyvirág egy kőben és elesett. A kezében volt egy kis bábu, annak eltörött a feje. Nosza, szegény Gyöngyvirág elkezdett keservesen sírni, csakúgy potyogtak a könnyei.

Szülei ijedten futottak hozzá, mert még sohasem hallották kislányukat sírni.

- Nézd csak, milyen furcsa könnyek hullanak a mi kislányunk szeméből! - kiáltott föl a kötélverő.

- Az ám, arany könnyek - álmélkodott az anya.

A kötélverő fölszedte a könnyeket.

- No, anyjuk bemegyünk a városba az aranyműveshez és megkérdezzük, igazi arany-e a lánykánk könnye?

Hát bementek a városba. Az aranyműves föltette pápaszemét, jól megnézte, megpengette a könnyeket s így szólt:

- Színarany az mind, bácsi.

Bezzeg jókedvűen kocogtak haza a kötélverőék. Az erdőben leültek pihenni és a mester így szólt:

- No, anyjuk, most már gazdagok leszünk. Veszünk egy pár tehenet, két disznót, kocsit, lovat, házat, szántóföldet.

- De honnan veszünk annyi pénzt?

- Honnan? Hát hiszen tudod, hogy ha sír a kis Gyöngyvirág lányunk, arany könnyek hullanak a szeméből.

- Csakhogy az sohasem sír.

- Ojjé, azon könnyű segíteni. Valahányszor pénzre lesz szükségem, hát jól megverem.

- Lenne szíved bántani a szegény kicsit? - kérdezte az anya, és zokogni kezdett.

Egy bokor alatt hevert Farkasűző János, a híres rablólovag. Észrevétlenül kihallgatta a szülők beszédét, lovára pattant, elrabolta Gyöngyvirágot és bezárta várának legmagasabb tornyába.

- Sírj, te kutyakölyök! - rivallt rája.

- Nem sírok - felelt dacosan Gyöngyvirág.

- Majd sírsz, ha nem lesz mit enned. Tudd meg, addig nem kapsz egy harapást, amíg nem sírsz egy zsákot tele könnyel.

Ezzel becsapta az ajtót. Gyöngyvirág hát egyedül volt, nem csuda, ha elkeseredett.

- Ki fog nekem enni adni? - suttogta és csaknem kicsordult szeméből az aranykönny.

Egyszerre suhogás hallatszott s tizenkét galamb szállt a toronyablakba. Mindegyiknek a csőrében egy szem eper volt s mind Gyöngyvirágnak hozta.

Este megint elszomorodott Gyöngyvirág.

- Ki fog nekem ágyat vetni?

Három mókus ugrott be az ablakon. Megvetették a Gyöngyvirág ágyát, le is vetkeztették, mikor lefeküdt, még a fejealját is megigazították.

Reggel - no reggel már igazán szinte az orrát csavarta Gyöngyvirágnak a sírás.

- Ki fog engem megfésülni?

Hát egyszerre tizenkét fecske csicsergett a feje körül. Három bontotta a haját, három fésülte, három befonta, három csókolgatta. No, ezen ugyan nem kellett sírni, inkább nevetni.

A gonosz Farkasűző János mindennap ott hallgatódzott a kulcslyuknál s egyre morgott:

- Mordizom adta, se nem eszik, se nem iszik és nemhogy aranyat, de rézpénzt sem sír nekem.

Egy este nagy kesergést hallott Gyöngyvirág. Kinézett az ablakon: egy fiúcska zokogott a torony tövében.

- Miért sírsz fiúcska?

- Azért, mert gonosz Farkasűző vitéz börtönbe vetette az apámat és nincs pénzem kiváltani.

Gyöngyvirágnak megfájdult a szíve és együtt sírt az apátlan fiúval. Hát, mint a hópehely, úgy hullott alá szeméből az aranykönny. Hamarosan megtelt a fiú kalapja. Nem is sírt többé.

- Köszönöm, drága Gyöngyvirág az arany könnyeidet! - kiáltotta a fiú. - Ezekkel fogom kiszabadítani apámat. Neked pedig, íme, feldobom ezt a kötelet, hogy a segítségével megszökhess a várból.

Gyöngyvirág ablaka alatt volt a kastély harangja, hát éjszaka annak a nyelére kötötte a kötelet. No, jó helyre kötötte! Amint ereszkedik alá a kötélen, megszólal a harang: bim, bam! Rohan Farkasűző vitéz az ablakba s meglátja Gyöngyvirágot, aki éppen akkor siklott alá az orra előtt. Bim-bam, így a harang. Kipp-kopp! - így a Gyöngyvirág szíve.

- Szökik a Gyöngyvirág! - ordít Farkasűző. - Jaj, hol egy kés? Hol az olló? Hadd metszem el a kötelet!

No, mire előkerítették a kést, Gyöngyvirág leért a földre. Hála Istennek. És úgy elfutott, hogy nem ért a nyomába Farkasűző vitéz. Hála Istennek.

Bezzeg megörült otthon a kötélverő, meg a felesége, hogy betoppant Gyöngyvirág. A mester még a bokáját is összecsapta örömében.

- Ne sírj soha, édes Gyöngyvirágom! - kiáltotta. - Inkább nem kell nekem se a pár tehén, se a két disznó, se kocsi, ló, se a ház, se a szántó.

Pedig hát sírt Gyöngyvirág, csakhogy örömében. Annyi aranykönnye gurult szét a kis szobában, hogy mester uram vágya mind betelt s azon felül jutott anyónak is egy szép csipkés főkötőre.

Angol mese: Hársvirág hercegnő

Fönn a magas északon volt egy kis birodalom, amelyben az embereknek olyan volt a hajuk, mint a len. Ebben a birodalomban boldog nép lakott, szorgalmas és megelégedett, királya jószívű volt, a királynéja szeretetreméltó. Egy leányuk is volt, egy kis királyleány, aki az ő napfényes szőke hajával, üde arcával és fénylő szemével oly szép és oly sugárzó volt, mintha a nap lett volna az apja, a hold az anyja és a csillagok a testvérei. A kis királyleánynak rendes neve volt, de mindenki csak Hársvirágnak hívta, mert olyan gyöngéd volt, mint a hársfaillat és tiszta fehér, mint a hársvirág. Oly szelíd és bájos volt, hogy az emberek azt hitték, hogy az ereiben is hársfavér folyik.

De a világ teremtése óta úgy volt, hogy a legjobb és legártatlanabb embert se kerüli el a szerencsétlenség és az alattomos gonoszság. Meglátogatta a bú-baj a királyi házat is és a gonoszság kétszínű köntösében belopódzott oda, mert ez a két gonosz szellem még a királyi koronától sem riad vissza.

Előbb a szerencsétlenség, a betegség jött és gyilkos leheletével megmérgezte a jó királynét, úgy, hogy minden orvosi segítség ellenére is meghalt. Fekete gyász és bánat borult a palotára és az országra: mikor azonban egy év elmúlt, lassanként lebocsátkozott a feledés fátyola, mely mögött már rég ott leselkedett a gonoszság, habár távol messzeségben is. De a gonoszságnak hosszú karja van, átéri vele a fél világot.

A király, akit a szomorúság szíven talált, rábízta leányát hűséges udvarhölgyekre és nevelőnőkre és hosszú útra indult a meleg délre. Itt az északi fejedelem megkért egy déli nőt, hogy legyen a felesége és menjen vele az ő messze birodalmába. A sötétszemű déli nő már a következő napon királyné lett és férje gyors követeket küldött a lányához, megizenve, hogy új anyjának nagyszerű fogadtatást rendezzen és megérkezésükkor a palota bejáratánál adja át neki a vár kulcsát.

Hársvirág nem örült a hírnek, mert nehezére esett, hogy az ő holt anyja helyén idegen országbeli asszonyt kell üdvözölnie, de legyőzte szívét és elhatározta, hogy bizalommal és szeretettel fog az új anya és királyné elé járulni. És mikor a bevonulás napja elérkezett, Hársvirág a várkapu aranykulcsát selyem párnára helyezte, aranyszőke hajába egyszerű szalagot font s játszótársnőivel és kíséretével úgy várta az ünnepies menetet. Az meg is érkezett. Élén az öreg király haladt ifjú nejével, követve a déli országbeli kísérettől.

Eközben az új királyné baloldalára állt az ő legelső udvari embere, akinek sokat adott a szavára, már azért is, mert azt állította, hogy ő a legszebb asszony a kerek világon. Mikor a menet a kapu alá ért, Hársvirág alázatosan az új anya és királyné elé lépett, mélyen meghajtotta magát és így szólt:

- Nagy királyné és szeretett anyám! Légy üdvöz a várban, melyben most úrnő vagy! Vedd ezt az aranykulcsot, én engedelmes leányod akarok lenni és szeretettel fogok hozzád ragaszkodni.

A királyné barátságosan akart felelni, mikor azonban Hársvirág fölemelte arcát és fölvetette világoskék szemét, az idegen asszony úgy meghökkent a leány csuda szépségétől és aranyhajának pompájától, hogy a szó a torkán akadt. Sötét szeme haragos irigységgel függött a szőke leányon. De még inkább megriadt és föltámadt irigy lelkének dühe, mikor a baloldalán levő udvari ember, Namiro herceg, aki mindig kegyeltje volt és aki soha senkit nem csodált úrnőjén kívül, hirtelen fölkiáltott:

- Oh, mily ragyogó szépség ez a hercegnő! Bezzeg, a mi országunk legszebb asszonyait is elhomályosítja!

A királyné ingerülten kapta föl fejét, megvetően nézett végig a meggondolatlan kísérőn és így szólt:

- Elvárom, hogy ebbe az ostoba összehasonlításba engem nem foglaltál bele!

Namiro azonban, a fejedelmi ifjú, mintha nem is hallotta volna e szavakat. Káprázott a szeme a ragyogó alak láttára, ott állt előrehajolva és kezét a mellére téve, egyre csak Hársvirágot nézte. Nem vette észre a király csodálkozó tekintetét sem, mely rosszallóan tapadt rá. Úgy állt ott, mintha meg lenne babonázva.

És ekkor a megsértett királyné meggyűlölte Namiro-Sanchót, eddigi kegyeltjét és meggyűlölte kétszeresen az ártatlan Hársvirágot. Föllázadt benne  a sárga irigység és gyűlölt mindenkit, férjét, a királyt, az egész udvart, minden ellen ádáz bosszúérzet öntötte el, mert érezte, hogy itt, ebben az országban az ő szépségét másé fölülmúlta.

Ez az asszony azonban némely más bűbájos mesterséghez is értett, melyet tulajdonképpen bűvészetnek neveznek. Ezt a bűvészkedést titokban tanulta a mélység sötét szellemeitől, amelyek hazájában a királynét hálójukba csalogatták. Mindenféle különös rajzzal, melyet a varázslónő a homokba írt, vagy ritka szavak és mondásokkal, melyeket a viharba kiabált, képes volt abban a pillanatban mindent más alakúvá változtatni. De nem örökre! Ha egy gonosz varázslatot elkövetett, meg is kellett neveznie azt a módot, amellyel a varázslat megszűnik: ha nem tette, akkor gonosz kívánsága nem teljesedett.

Így van az minden dologgal. A legrosszabb se tart örökké, mindennek ismét jóra kell fordulnia.

Mivel az új királyné okos volt és tudott magán uralkodni, legyűrte haragját, barátságot színlelt, átölelte a szőke leánykát s engedte, hogy homlokon csókolja. Kegyeltjének jóságosan kezét nyújtotta, hogy az ujja hegyét megcsókolja. Úgy tetszett, hogy minden baj elsimult, de a csókokkal a titkos boszorkány uralmat nyert Hársvirágon és Namiro Sanchón, s mindketten a királyi bűvésznő hatalmába kerültek.

Senki sem sejtett semmit és az új úrnő bevonulását pompával és dísszel ünnepelték.

Az ünnep alatt, mely három napig tartott, Namiro leginkább Hársvirág közelében tartózkodott, csodálta kedvességét, úgy, hogy viselkedése a királynak is föltűnt.

- No, majd kérdőre vonom - határozta el a király.

Másnap reggel szalajtotta is a király az udvari inasokat, hogy hívják színe elé Namiro herceget. Az ám, de valamennyi inas azzal tért vissza, hogy Namiro lovag nincs sehol. Nem látta senki sem a várban, sem a városon kívül, se ki nem ment a várból, se be nem jött. Alig távoztak el az inasok, jöttek sírva, ríva, kezüket tördelve az udvarhölgyek, hogy Hársvirág nincs sehol, eltűnt nyomtalanul, teremtett lélek sem látta ma reggel óta.

Hiába keresték a királyi termekben, udvarokban, kertben, sehol semmi. Az öreg király a feleségétől is megkérdezte, hogy édes párom, mit gondolsz, hol lehet, hova lett Hársvirág?

- Hogy hova lett? - nevetett gonoszul a királyné. Kérdezd meg, édes uram, hova lett Namiro lovag? Hársvirág és Namiro bizonyosan együtt megszöktek az ünnepi tolongásban és most alighanem az én déli hazám felé tartanak.

A király tüstént lovasokat küldött a szökevények után, de bár kegyetlenül sarkantyúzta minden lovas a lovát, egy se ért nyomukba. Még csak nem is látta őket senki. Akárcsak a föld nyelte volna el őket.

De micsoda csuda történt? Egy öreg pásztor, aki fiával tehenet őrzött az erdőszélen, egyszer csak észrevett egy nyirkos szikla tövében egy kiszáradt nagy hársfát.

- Nézd csak, gyerek - szólt bámulva az öreg - miféle vén hársfa van itt? Sohasem láttam én itt azelőtt ezt a fát.

- De én se - mondotta a fiú. - Ugyan hogy került ide?

A fiú körüljárta a hársfát s e közben a nyirkos sziklához ért. Egyszerre nagyot kiáltott.

- Jaj, apám, jaj! Rettenetes sárkány guggol itt a sziklánál. Segítség!

Az öregnek szinte elállt a szíve verése. A fa mögé ugrott  s csakugyan ott feküdt a sárkány. Akkora volt, mint egy tehén és a kurta, széles lábain lassan kúszott visszafelé rejtekzugába, mialatt széles farkával erősen csapkodta a földet.

De ami a legborzasztóbb volt: a tarkaszínű, csillogó szörny tátogó szájában volt a kiabáló, remegő pásztorfiú. Látszott azonban, hogy a szörnyeteg nem akarja fogaival összemorzsolni zsákmányát, ellenkezőleg, olyan fájdalmasan nézett az öregre, aki a gyermeket ki akarta ragadni a szájából, mintha kék emberszemmel kérné valamire.

- Oh engedj ebédelnem, hisz oly nagyon éhezem!

És ámbár szellő sem mozdul, a száraz hársfát mintha szél rázná, remegni kezd és az ágai közt jajgat valami, mint egy szívszaggató panaszos dal. Csudálkozott a pásztor a panaszkodó fán, a borzalmas és mégis oly szelíd tekintetű szörnyetegen, neki bátorkodott hát és így szólt:

- Te szörnyeteg, ha elereszted az én kisfiamat, mindennap neked fejem meg három legjobb tehenemet, elhozom neked a tejüket, hogy ne kelljen éhezned. És a hársfát, mely itt észrevétlenül, levéltelenül keletkezett, minden reggel megtrágyázom, hogy zöldelljen és kivirágozzék.

Ekkor a hársfaágak közt, mintha ujjongó hang tört volna keresztül. A szörnyeteg szabadon eresztette a pásztorgyereket és azután sóváran itta a három tehén tejét, melyet az öreg fejt neki. És a pásztor megtrágyázta a fa gyökereit.

De hova lett az ifjú és a szőke királyleány?

Az ünnepség utolsó napján, mikor az ujjongás a leghangosabb volt és senki sem ügyelt a szomszédjára, a királyné kicsalta Namirot Hársvirággal a kertbe és innen egy titkos ajtón az erdő szélére, a nyirkos szikláig, melyet a telihold megvilágított. Ott varászport öntött az ifjúra és így kiáltott:

- Száraz hárs gyanánt süllyedj a földbe, míg csak nem levelezel és virágozol, s míg virágaidból gyógyító teát nem iszom.

Most gyorsan fénylő port hintett Hársfavirág aranyhajára és gúnyosan kiáltott.

- Te legszebb mindenek közt - válj szörnyeteg sárkánnyá itt a nyirkos szikla odújában s itt maradj ebben az alakodban mindaddig, míg erről a kiszáradt, holt hársfáról levelek és virágok nem hullanak!

Ekkor kinyújtotta és felfújta a gyöngéd leányka karcsú testét undok sárkányalakká. A világszép leány ijesztő szörnyeteggé vált. Csak a szeme maradt emberi. De éhsége is szörny-éhség volt s így történt, hogy az elvarázsolt féreg kimászott az odúból s fogaival megragadta a gyermeket, mikor az a fát vizsgálva, túlságosan közel ért a sziklakőhöz. De mikor a pásztor megígérte és meg is adta az ígért tejet, készségesen visszaadta a zsákmányt, melyre annyira vágyott.

Az öreg minden áldott nap elhajtotta ide a teheneit, a sárkány megkapta a maga tejét és a hársfa a maga trágyáját. Csudálatos hatása volt ennek mindkettőre, mert a sárkány egészen elvesztette vadságát, úgy, hogy a  gyerek eljátszogatott vele, mintha bárány volna: a hársfa pedig bimbózni kezdett, levelet hajtott s illatos virág nyiladozott rajta.

Ebben az időben a királyné hirtelen megbetegedett és az orvos illatos hársfavirág teát rendelt neki. Csakhogy éppen ebben az időben nem virágzottak a hársfák. Nosza a király nagy jutalmat tűzött ki annak, aki mégis illatos hársvirágot tud szerezni.

Hallotta ezt az öreg pásztor meg a fia és mikor kimentek a fához, látják ám, hogy olyan dúsan tele van virággal, mintha csak fehér csipkefátyollal volna beborítva. Alatta feküdt a sárkány, sütkérezett és szítta az illatos levegőt. A fürge gyermek gyorsan a hársfára mászott és erősen megrázta ágait, úgy, hogy a virág hópihe gyanánt pelyhezett alá. Ekkor hirtelen hangos örömujjongás hallatszott és a megrémült pásztor előtt ott állt a maga valóságában, teljes szépségében Hársvirág hercegnő, akit a lehulló levelek föloldoztak az igézet alól.

A bámuló gyermek gyorsan teleszedte kalapját virággal és felvitte a várba, ahol a király hamarosan teát főzetett a feleségének. Alig kortyintott egy csöppet belőle a királyné, eltűnt a fa az erdőben és ott állt a hercegnő mellett az ifjú, a régi lovagi alakjában. És mikor a varázslat alól feloldozódtak a király elé járultak, leírhatatlan volt az öröm, a királyné pedig a teától, mely még az elvarázsolt virágokból készült, oly rút lett, hogy többé senki fia előtt nem jelenhetett meg. Elzárkózott egy toronyszobába, ahol csakhamar meghalt, ami elég büntetés volt a számára.

Namiro-Sanchó és Hársvirág nemsokára lakodalmat ültek, ott volt mellettük az öreg pásztor meg a kisfia is, akiknek azután is mindétig ott kellett maradniuk a várban.

Francia mese: A kis Magelóna méhei

Abban az időben, mikor az angolok Franciaországot sanyargatták, élt ebben az országban egy jeles lovag, Gaszton gróf nevű. Ez a lovag nagyon öreg volt már történetünk idejében. Öreg és szomorú. Nagy szép fia elesett az angolok ellen való háborúban, ezért volt szomorú a szegény gróf. Egyetlen vigasza Magelóna nevű unokája volt, de ebben aztán sok öröme telt, mert a leányka nemcsak szép, okos, hanem jó is volt.

Magelóna olyan kedves volt, mint egy virágzó orgonabokor vagy egy nótázó madárka. Vagy gondolhattok akármilyen szép és helyes dologra, annyit mondok, hogy szebbet és helyesebbet nem tudok elképzelni Magelónánál.

Egy öreg várban lakott a gróf az unokájával s mondhatom nektek, hogy még a vén bástyák is vidámn nevettek, mikor Magelóna fölébredt s kidugta fejét az ablakon. A vártorony is lejjebb hajtotta fejét, hogy jobban lássa Magelónát, mikor a tövében sétált: talán azért is volt a torony oly düledező.

Magelón szeretett mindenkit, akit s amit ismert, pedig ez nagy szó, mert nem csak a vár szolgáit ismerte, hanem minden galambot, minden fecskét, minden verebet, minden rózsát és minden Margit-virágot. A lehullott rózsát éppen úgy megsiratta, mint a verebet, melyet elragadott a kánya. Nagyon kedves volt, mikor a madarak összegyűltek körülötte és ő névszerint szólítgatta őket - mert mindegyiknek adott nevet - mire a megszólítottak egyenkint a vállára, a kezére, az ölébe repültek. És még kedvesebb volt, mikor egy bogárka odatelepedett Magelóna aranyos fejére s a madarak nem bántották, mert tudták, hogy a leány kedvence.

A legjobban mégis a méhek szerették Magelónát. A leányka ugyanis méhészkedett, mert amint említettem, korához képest igen okos volt. Oly nagy méhese volt, hogy beillett volna holmi kis városnak. S mikor Magelóna a tömérdek méhkas közt végig ment, úgy hódoltak neki a méhek, mint a saját királynőjüknek.

Meg is érdemelte Magelóna a méhek szeretetét, mert akárcsak a pici anyjuk lett volna. Ha egy méhecske megázott az esőben, csak Magelóna ölébe repült s a leányka gyöngéden letörölgette, megszárította nedves szárnyait. Ha valamelyik méh megsérült s a porban fetrengett, Magelóna fölvette, szépen lefújta róla a port s tenyerében vitte haza a kasba. Nem is csípte meg soha méhecske a kisleányt: az ilyen vakmerő zümmögőt menten megölték volna a társai.

Egy napon futár érkezett Gaszton gróf várába. Úgy nyargalt a futár, hogy a ló összerogyott alatta, mikor a vár udvarába ért.

- Uram! - kiáltotta - jönnk az angolok! Ostromolni fogják váradat.
Gaszton gróf tüstént összehívta szolgáit. Össze-vissza tizenöt ember állotta körül a vár urát, mert a fiatalok elvonultak az ifjú urakkal a csatába s ott is vesztek.

- Barátaim - szólt a gróf - mi itt tizenöt öreg ember vagyunk egy düledező vén várban, odakünn pedig százszor annyi ellenség jön ellenünk. Mi ilyen kevesen a várat meg nem védelmezzük, megadni pedig egy Gaszton gróf nem adja meg magát soha. Aki tehát távozni akar, nyitva a kapu számára, én azonban itt maradok és védeni fogom a várat halálig.

Egyik szolga sem mozdult. A gróf akkor bezáratta a kaput és a vén emberek bárdot, kardot, nyilat vettek a kezükbe és elmentek a bástyákra küzdeni és meghalni.

Magelóna hallgatta ezt a hadi tanácsot s ő is elbúcsúzott állataitól és virágaitól.

- Holnap itt lesz az ellenség és elfoglalja várunkat - mondotta. - Sohasem látjuk többé egymást.

A galambok sírtak, a fecskék gyászoltak, a verebek megnémultak fájdalmukban, ( ami náluk nagy szó!) csak a méhek zúgtak, zöngtek haragosan a leány körül.

Délután ezt kiáltották a vigyázó toronyból:

- Jönnek az angolok!

Az öreg gróf és Magelóna néhány harcossal a toronyba sietett. Látták, hogy miként közeledik az ellenség, mint egy óriás kígyó, mely átcsúszik a tájon. Óriási faltörő agyúkat is cipelt magával.

Egy angol lovas felkiáltott a várba:

- Adjátok meg magatokat!

- Soha! - hangzott a gróf válasza.

Most felhangzott a rohamjel...De mi ez? A trombita elhallgat, az ellenség sorai megzavarodnak, minden angol kezével csapkod a levegőbe, a lovak ágaskodnak, mindenki elrejti a fejét a karjaiba s egyszer csak megfordul az egész sereg és elmenekül. Még a hadiszert is cserben hagyta.

A várbeliek nem tudták, mi történt az ellenséggel, de Magelóna tüstént tudta.

- A méhek! - kiáltott. - A méheim megverték az ellenséget s megmentették a várat.

Valóban megmentették. Oly roppant tömegben támadták meg az ellenséget, hogy azok nem tudtak védekezni a kis szárnyas harcosok ellen. A páncél nem segített, még inkább ártott, mert a méhek a páncélruha alá furakodtak s onnan nem lehetett elűzni őket. Ezer meg ezer méhcsípés kínozta a harcosokat, anélkül, hogy segíthetnének magukon. Sokan össze is estek a fájdalomtól. Ilyen ellenséggel nem lehetett harcolni. Megfutottak. A méhek diadalmasan tértek vissza a várba s körülzsibongták Magelónát, mintha ezt mondanák: Ne félj, kis úrnőnk, amíg minket látsz!

Néhány nap múlva segítség érkezett a várba s az angolok többé nem merték megtámadni.

Spanyol mese: A dió

Egyszer egy kisfiú ballagott az erdőben. Hazafelé törekedett. Útközben néhány diófára akadt s ő kelme nem is kínáltatta soká magát: jóllakott dióval. Még a zsebét is megtömte vele.

Amint tovább ballagdálna, egy tisztáson találkozott az ördöggel. Ott lógatta a megpatkolt lábait egy faágról s mivel jókedvűnek lárszott, hát a fiúcska megszólította:

- Igaz-e, ördög úr, hogy maga akármilyen állattá át tud változni?

- Igaz - felelte az ördög.

- Megtenné most is?

- Meg én.

Ebbn a percben az ördög rettenetes oroszlánná változott. El lehet képzelni, hogy megszeppent a fiú. Én úgy megijednék egy közönséges oroszlántól is, hát még az olyantól, amiben az ördög kuksol!

- Jaj, ördög bácsi - rebegte a fiú remegve - látom már, hogy milyen sokat tud! De bezzeg olyan pici állattá nem tudna átváltozni, mely még az ajtóhasadékon is átbúvik.

- Az is valami? - kérdezte nevetve az oroszlán-ördög s a következő pillanatban eltűnt az állatok királya s helyette egy pici féreg mozgott a poban.

A fiú nevetett. Ettől a féregtől ugyan nem félt. Kivett a zsebéből egy lyukas diót s így szólt:

- Bele tudna-e ördög uraságod mászni ebbe a dióba, ezen a kis lyukon?

Az ördög nem felelt, hanem szépecskén belebújt a dióba. Azon a pici lyukon. A fiú pedig keresett egy ágacskát és azzal bedugta a lyukat.

- No, most a foglyom vagy, adta csúf patkóslábú férge! - kiáltotta vígan.

Zsebébe dugta a diót és megindult a faluja felé. A falu szélén kalapált a kovács. A fiú betért hozzá, azt kérdezte, feltudná-e törni kalapácsával a dióját. ( Gondolta, hogy a kovács a dióval együtt agyoncsapja az ördögöt is s ezzel a világ megszabadul az ellenségétől.)

- Feltöröm én, csak tedd ide az üllőre - felelt a kovács.

Elővett egy kalapácsot s azzal csapott az üllőn levő dióra. De annak meg sem kottyant az ütés.

- De kemény dió! - mondotta csudálkozva a kovács és egy hatalmas pöröllyel teljes erejéből rácsapott. A dió nem tört fel. Most már a legnagyobb pörölyt ragadta meg a kovács és irtózatós erővel zúdította a kis dióra.

Óriási dörgés hallatszott. Valamennyi madárka elbújt, valamennyi ló felágaskodott, minden kisgyermek sírni kezdett...A szétroppant dióból kénkőfüst, meg szikrafelhő szállt fel. A kovács álmélkodva és megrémülve kiáltotta:

- Azt hiszem, hogy az ördög volt ebben a dióban!

- Persze, hogy az volt  - felelt nevetve a fiúcska.

Azóta nem is merészkedett az ördög a földre, ahol így pórul járt.

Keleti mese: Az egynapos kalifa

Élt egyszer Bagdadban, az arab kalifák e híres városában, egy Hasszán nevű gazdag kereskedő, akinek tömérdek hajója járt a tengeren s valamennyi hajója rakva volt drága keleti fűszerrel meg selyemmel. A kereskedőnek egyetlen fia volt, akinek számára gyűjtögette a vagyonát.

Négy barátja volt Bagdad városában a gazdag kereskedőnek. Sokan voltak ugyan, akik a barátságát keresték, de ő bizalmával csak ezt a négy embert tüntette ki, akik ugyanazzal foglalkoztak, amivel ő: kereskedők voltak. No, hiszen jó kezekbe tette bizalmát az öreg arab! A négy kereskedő legjobban irigyelte gazdagságát s noha maguk is fürödhettek volna a pénzben, mégis rágta a szívüket az irigység csúnya hernyója.

Mit sütött ki a négy jó madár barátja megrontására? Elhatározták, hogy egy csapat tengeri rablót toboroznak és álruhában, álarcosan, megrohanják a tengeren a barátjuk hajóit és kirabolják.

A kereskedő fia ez időben lett húsz éves s apja így szólt hozzá:

- Eredj fiam, nézz körül a világban, tanuld meg, hogyan kell kereskedni, hogy egykor helyembe léphess. Szállj tehát arra a hajónkra, mely éppen most visz messze napnyugatra selymet, olajat és fűszert. Légy óvatos a kirakodásnál és a városban.

Abu Hasszán, az ifjú, aki hosszú létratermetű, jókedvű és mulatságos külsejű fickó volt, gyorsan felkészült az útra. S minthogy vidám ötletei voltak, hát most is közmatróznak öltözött, hogy a tengeri életet alaposabban megismerje és a hajósokkal kedvére mulathasson, mert a tréfás csínyekhez több kedve volt, mint a komoly kereskedelemhez.

A víg hajósélet azonban csakhamar keserűvé vált. Az ég elborult, vihar keletkezett és a tenger rettentően háborgott. Egyszer csak észrevették az öreg Hasszán hajóján, hogy egy hajó, melyet már egy napja nagy messze fölfedeztek, vészjeleket ad, ami azt jelenti, hogy veszélyben van és segítséget kér.

A jóravaló tengerész nem vonja meg a segítő kezet a veszélyben forgóktól s így Hasszán matrózai is az idegen hajó felé eveztek s a legbuzgóbban a fiatal Abu forgatta az evezőt. Az idegen hajóról ezt kiáltották feléjük:

- Siessetek, a mi hajónk feneke kilyukadt, vigyetek át minket a hajótokra.

A Hasszán hajójának legénysége a veszedelemben forgókat, akiknek sokja hosszú köpenybe volt burkolva, átvitték a maguk vitorlására. De alig voltak az állítólagos hajótöröttek Hasszán hajóján, a köpönyeg alól kardot meg kést rántottak a fegyvertelenekre. A megtámadtak közül sokan holtan estek össze, a többit megkötözték és a fedélzeten egymás mellé fektették. Azokat, akik legmakacsabban védték magukat, a tengerbe dobálták. A támadók azok a tengeri rablók voltak, akiket Hasszán négy barátja toborzott s kiket most ők maguk vezettek A rablók Hasszán hajójának az áruit átvitték a maguk hajójára, aztán a kifosztott hajót felgyújtották, hogy az életben maradt és holt legénységgel együtt a tenger fenekére süllyedjen s így a gaztettnek nyoma se maradjon.

A tengeri rablók gyorsan elvitorláztak zsákmányukkal. A felgyújtott hajó azonban nem égett le és nem süllyedt el. Azok közt, kiket a rablók tengerbe vetettek, volt a fiatal Abu Hasszán is. Ez visszaúszott a hajóhoz, megragadott egy lelógó kötelet s azon fölmászott a fedélzetre. Gyorsan elvagdalta a hajósok köteleit és ezekkel együtt eloltotta az égő hajó tüzét.

- Tudjátok-e, kik voltak a rablók vezérei? - kérdezte Abu a legényektől.

- Kik voltak a gazok?

- Atyám négy legjobb barátja. Megismertem őket és az, aki engem a tengerbe dobott, atyám legbizalmasabb barátja, Hafdán Szolimán volt.

A szegény hajósok bezzeg csudálkoztak ezen a dolgon, az öreg Hasszán pedig, mikor a fia a kirabolt hajóval hazaérkezett és elbeszélte barátai hitványságát, úgy a szívére vette ezt a hűtlenséget, hogy holtan fordult le a székről.

Abu ekkor megesküdött, hogy megbosszulja magát a gonosztevőkön, akik vagyona jó részét elrabolták, atyja halálát okozták s annyi derék hajóst megöltek.

Eladta a házát, hajóit és minden portékáját s aztán jelentkezett a bírák előtt, hogy a négy titkos rablót bepanaszolja. A négy gazfickó a vád hallatára iszonyú lármát csapott, letagadta még a csillagot is az égről. Hafdán Szolimán maga, kezét az ég felé emelve, kiáltotta:

- Esküszöm a bírák előtt, akik minket ismernek és tudják, hogy becsületes emberek vagyunk, hogy ez az Abu hazudik, de meg tudja mindenki, hogy ez a bolondos fickó mindig csak ostoba csínyeken törte a fejét!

A bírák hittek a négy vádlottnak, akiknek egész Bagdadban jó hírük volt és szabadon bocsátották őket. Abu Hasszánnak pedig megparancsolták, súlyos büntetés terhe mellett, hogy tiszteletre méltó bagdadi polgárokat ilyen váddal ne illessen.

Szomorúan ballagott hazafelé Abu s eközben találkozott egy emberrel, aki köpenyegbe volt burkolózva és egy rabszolga kísérte.

- Miért lógatod úgy az orrodat? - kérdezte a köpönyeges. - Nincs barátod, aki felvidítson?

- Nincs - felelte Abu. - Ha te azonban barátom akarsz lenni, gyere velem és légy a vendégem. Talán visszaszerzed a kedvemet.

A köpönyeges ember pedig nem volt más, mint Harun al Rasid, Bagdad dicsőséges kalifája, aki szeretett esténkint sétálgatni és ilyenkor meghallgatta alattvalói panaszát.

A kalifa elfogadta az ifjú meghívását s szívesen helyet foglalt Abu asztalánál. Vacsora közben elmesélte Abu a négy rabló történetét s a bírák igazságtalan ítéletét. Aztán felsóhajtott:

- Hej, majd tudnám én, mit tegyek, ha az lehetnék, aki nem vagyok!

- Hát mi szeretnél lenni? - kérdezte a vendég.

- Egyetlen egy napig Bagdad kalifája szeretnék lenni.

A vendég erre megtöltött egy poharat borral, melybe észrevétlenül álomport hintett s így szólt, az italt átnyújtva Abunak:

- Nesze, igyál! Éljen az egynapos kalifa!

Abu fenékig ürítette a poharat s alig tette le, mély álomba merült. Harun al Rasid, az igazi kalifa, erre megparancsolta a rabszolgájának és Abu szolgáinak, hogy az alvót vigyék a kalifa palotájába, ami nem okozott feltűnést, mert már éjszaka volt és Bagdad utcáin senki sem járt.

A palotában levetkőztették Abut és selyem hálóköntösben a kalifa  mennyezetes ágyába fektették. A tréfaszerző uralkodó azután összehívatta az egész udvart, a nagyvezértől a rabszolgáig s meghagyta nekik, hogy egy teljes napig úgy bánjanak Abuval, mint a valóságos kalifával s parancsait pontosan teljesítsék.

Elképzelhetitek Abu barátunk arcát, mikor reggel fölébredt és selyem hálóköntösben és aranyos ágyban találta magát. Azt hitte a jámbor, hogy álmodik. Nagyot csípett magán. Fájt. Megcsavarta a jó hosszú orrát. Prüsszentett. Megráncigálta a füleit, seregeknek ura, ébren volt! De hol volt?

Egyszerre csak megnyílt az ajtó, rabszolgák léptek be, akik aranyos ruhát hoztak és a földig hajoltak előtte, de úgy, hogy az orruk sikálta a padlót. Az egyik, aki csaknem hasra feküdt Abu előtt, így szólt:

- Hatalmas úr, fia a napnak, légy kegyes fölkelni, felöltözni és reggelizni, az udvar a trónteremben várja felséged parancsait.

Abu Hasszán olyan ostoba arcot vágott erre, amilyet még semmiféle kalifa. De minthogy valósággal mégsem volt ostoba, legyőzte csodálkozását, kimászott az aranyos ágyból és belebújt az aranyos ruhába, melyet egy rabszolga adott rája. Másik rabszolga egy szivaccsal megmosta a felséges, húsos arcát, a harmadik megkefélte sörte-haját, a negyedik a lábára húzta az aranyos papucsot. Mikor felöltözött, belépett négy rabszolgaleány s az egyik így szólt:

- Hatalmas kalifa, kegyeskedjél a reggeliző asztalhoz ülni, hogy megkínálhassunk birodalmad legjobb falatjaival!

- Hallod-e, te leány - szólt Abu - harapj bele becsületesen az ujjamba! Nem álmodom-e?

Ezzel feléje nyújtotta egyik felséges ujját.

A leány nem kérette magát sokáig és jól beleharapott a felkínált ujjba.

- Tyűh, a kiskésit, ez fáj! - sivalkodott Abu és ujját rázva ugrált körül a szobában. - Ez nem álom ám! Aztán így szólt:

- Most már tudom, hogy kalifa vagyok - hol az a reggeli?

Az egynapos kalifa jól befrüstökölt, aztán nagy pompával a trónterembe vezették, ahol már várta a nagyvezér az ország nagyjaival. A sok aranyruhás, nagyturbános és nagyszakállas főméltóság mind térdet hajtott és karjait mellén összetette, ahogy a kalifa előtt dukál. A hódolók közt volt a valóságos kalifa is, aki látni akarta, hogyan uralkodik az egynapos kalifa.

Hogy leült a trónra Abu, előlépett a nagyvezér és így szólt:

- Uralkodója az igazhitűeknek, szólj, kívánsz-e ma új törvényeket hozni?

- A törvények jók - felelte az egynapos kalifa - s ha van is rajtuk változtatni való, ráérünk holnap. Ma fontosabb dolgunk van. Hé, rendőrmester, állj elő!

A felszólított hajlongva jelentkezett.

- Hozasd ide, színünk elé, Hafdán Szolimán, El Bekin, Alrid Safur és Ben Akiba becsületes kereskedőket és hallatlan gazfickókat, azután veress rájuk száz korbácsot!

A rendőrmester a négy bűnöst azonnal a palotába hurcoltatta, oszlopokhoz köttette és megkezdődött nagy jajgatás közt a korbácsolás. Mikor már mindenik rabló ötven korbácsot kapott, Abu Hasszán megálljt parancsolt s így szólt:

- Hafdán Szolimán, szólj, nem te raboltad-e ki cinkosaiddal az öreg Hasszán hajóját, nem te öletted-e meg hajósait, nem gyújtattad-e fel a hajót és nem dobtad-e saját kezeddel a fiatal Abu Hasszánt a tengerbe? Ha megvallod bűneidet és az elrablott vagyont visszaadod, elengedem neked és társaidnak a hátralevő ötven korbácsütést!

A bűnösök erre bevallották tettüket, melyet a bírák előtt ünnepiesen letagadtak. Abu erre kijelentette, hogy nem kíván több államüggyel foglalkozni s az egész udvart meginvitálta a fejedelmi asztalhoz, mely mellett estig mulatott. Este Harun al Rasid parancsára ismét álomport öntöttek italába s mikor elaludt, szépen hazavitték lakására. Megint nagyot bámult, mikor a saját ágyában ébredt föl, de mivel teljesült az óhaja, a négy gonosztevő bevallotta a bűnét és megkapta a korbácsot, ő pedig visszakapta vagyonát, hát belenyugodott abba is, hogy Isten neki, mégsem ő a kalifa.

Hafdán Szolimánra és cimboráira azonban rosszabb nap virradt annál is, mely az egynapos kalifa uralma alatt sújtotta őket. Harun al Rasid másnap újra összefogdostatta a gonosztevőket s mert annyi derék hajóst megölettek, halálra ítélte s Bagdad négy kapuja előtt felakasztatta őket, minden kapu előtt egyet.

Keleti mese: A kérők

A nagy Hafdán kalifa birodalmában élt egy Dazulem nevű férfiú, akit a kalifa gyakran küldött követségbe s így hol az egyik, hol a másik szomszéd országban tartózkodott. Dazulemnek volt egy Haradzin nevű fia és Dalzamah nevű leánya, aki szépségéről három országban híres volt.

Ebből a három országból szakadatlan ment a kérő Dalzamah házába, de a válogatós leány megfogadta, hogy vagy csak legyőzhetetlen hősnek vagy jövőbe látó nagy tudósnak vagy valamennyi művészet mesterének adja kezét. Mivel ilyen egyhamar nem akadt, hát kosárral távozott a sok kérő.

A kalifa egyszer Dazulemet délre küldte, ahol sok bölcs férfiú gyűlt egybe, hogy a népek sorsán tanácskozzék. Minthogy azonban északon egy király éppen házasságát ülte, a kalifa elküldötte oda követnek Haradzint, a Dazulem fiát. Dalzamah egyedül maradt anyjával.

Egy napon beköszöntött a házba egy idegen s így szólt az anyához, mikor a leány nem volt jelen:

- Az én nevem Savafdam, én vagyok a világ legnagyobb mestere, mert én mindenhova utat török magamnak: engem nem akaszt meg sem szikla, sem víz, sem távolság. Kérlek tehát, add nekem feleségül a leányodat!

- Aki mindenhova utat tör magának, az a trónig is eljuthat - gondolta az asszony és a nagy mesternek ígérte a leánya kezét azzal, hogy a lakodalom egy hét múlva lesz, mikorra a férje hazaérkezik.

Azonban délen Dalzamah apját is fölkereste egy ember, s így szólt hozzá:

- Én vagyok Maszadah, a jövőbe látó tudós, ki ismeri a föld titkait. Hallottam leányod nagy szépségéről és őt feleségül szeretném venni.

Dazulem megfontolta a dolgot és ezt gondolta: aki ismeri a földnek a titkait, az rátalál az elrejtett kincsekre - s hangosan ezt mondta:

- Neked adom a leányomat, állíts be a rendes időre, hét nap múlva megülhetjük a menyegzőt.

Ámde ebben az időben Haradzin, a fiú, a királyi lakodalmon találkozott egy deli leventével, aki így szólt hozzá:

- Én Tarattsattu vagyok, harcosa a királynak. Máig még nem ismerem a félelmet s minden ellenségemet legyőztem. Tudtommal ilyen férjet kíván magának szép testvéred: nekem adod-e?

Haradzin nem látott soha delibb leventét ennél a vitéznél s örömmel kiáltott fel:

- Legyen! Mától számítva a hetedik napon megüljük a lakzit.

És amint az apa a hetedik napon hazatért, neje ezzel fogadta:

- Holnap lesz Dalzamah lakodalma, odaígértem a kezét egy nagy művésznek.

Dazulem elsápadt és így szólt:

- De én meg egy jövőbe látó tudósnak ígértem oda, aki a föld legsötétebb rejtekeit meglátja s holnap meg kell lennie az esküvőnek!

Ekkor belépett a hazatérő Haradzin és ujjongva kiáltotta:

- Örüljetek! Találtam férjet a testvéremnek, készüljetek a holnapi esküvőre!

Persze, hogy bámult egymásra az egész tiszteletreméltó család, mikor kisült, hogy egy leánynak három vőlegényt fogadtak. Szörnyen röstelkedtek, kivált minthogy másnap a három kérő megjött és valamennyi követelte jegyesét. De mivel egyik sem akart lemondani és mind a három jussát követelte, Dazulem elvitte őket a kalifához, elmondta neki az esetet s arra kérte, hogy tegyen köztük igazságot.

Hafdan kalifa egy ideig gondolkozott, majd így felelt:

- Bizonyítsák be a kérők először ügyességüket a művészetben, jövőbelátó tudásukat és győzhetetlen hősiességüket, majd aztán kimondom az ítéletet. Egy emberevő sárkány sok kárt tesz az országomban és mindennap fölfalja valamelyik alattvalómat. Próbáljátok ki művészeteteket, bölcsességteket és vitézségteket, keressétek meg és öljétek meg a sárkányt. Akinek a legtöbb érdeme lesz abban, megkapja a szép menyasszonyt!

Maszadah, a távolbalátó, erre előlépett, beárnyékolta kezével a szemét és éles tekintetét megjáratta valamennyi égövön. Egyszerre felkiáltott:

- Látom a sárkányt, de lehetetlen elérni, mert oly mély sziklahasadékban fekszik, hogy emberi láb oda el nem jut.

A művészetek mestere mosolygott és így szólt:

- Mutasd meg nekem, mely irányban van az ösvény. Én elviszlek benneteket oda olyan kocsin, mely áthatol a sziklán és mélységeken és mindenhova eljut.

- S ha elérjük a szörnyet, én végzek vele kardommal és lándzsámmal - mondotta a dalia.

A három kérő beszállt a mester varázskocsijába, amely egyszerre ba levegőbe emelkedett, de oly magasra, hogy csaknem összeütközött a Göncölszekerével. A messzelátó megmutatta azt a tájékot, ahol a sárkány tanyázik s nehány órai levegőbeli utazás után egy hegygerincen megálltak.

- Itt a sárkány verme - mondotta a messzelátó - én megmutattam nektek az utat, a többi a ti dolgotok.

- Én idehoztalak titeket, ezzel elvégeztem a dolgomat - mondotta az ezermester és félreállt.

A mélységből erre egy borzasztó fej emelkedett ki. A szeme úgy lobogott, mint az égő ház, orrlyukaiból lángot fújt és a tátott szájából tüzes lélegzet áramlott ki. A sárkány fölkapaszkodott a sziklára, hogy elnyelje az embereket. Ámde a levente villámgyorsan feléje ugrott és kardjával leszelte a szörny orrát és nyelvét.

Mennydörgő ordítással kapott a sárkány a hős felé, az azonban ügyesen oldalt siklott és amikor a szörny fölágaskodott, lándzsáját a szügyébe döfte. Az éles vas átdöfte a sárkány szívét s a hatalmas állat holtan zuhant vissza a mélységbe.

A három kérő dolgát végezvén, visszatért a kalifához, hogy meghallgassa ítéletét: kié  hát a menyasszony? Mind a három elmondotta, mit tett.

- Én kutattam fel a sárkányt - mondta a bölcs.

- Én törtem utat hozzája - így az ezermester.

- Én öltem meg - szólt a hős.

A kalifa pedig így szóla:

- Te, messzelátó, ideadtad a bölcsességedet, te, ezermester, a művészetedet, a harcos azonban az életét kockáztatta s ezzel mindennél többet tett. Ti jó segédek voltatok, a munkát azonban a hős végezte el s így őt illeti meg a menyasszony!

A levente tehát lakodalmat ült a szép Dalzamahhal. A bölcset és az ezermestert a kalifa kinevezte legfő tanácsosainak és csakhamar talált mind a kettő kedvére való hitvest.

Német mese: A mennyei zene

Volt egykor olyan aranyidő a földön, hogy az angyalok a homokbuckákon együtt játszottak a parasztgyerekekkel, az ég kapui tárva-nyitva voltak s úgy özönlött a földre belőlük az aranyos mennyei fény, akár az eső.

Az emberek a földről benézhettek a nyitott égbe: látták odafönn a mennybélieket, amint a csillagok közt sétáltak és az emberek felköszöntek az ismerősöknek, akik elköltöztek tőlük az égbe, azok pedig nyájasan viszonozták a köszönést.

A legszebb volt azonban az a bűvös zene, mely akkoriban a mennyből hallatszott. Maga a jó Isten írta meg a kottáját ( vagyis hangjegyeit, melyekről a zenészek úgy muzsikálják le a nótát, mint más a könyv betűsoraiból elolvassa a mesét). Ezekről a kottákról vagyis hangjegyekről ezer angyal játszotta le a zenét hegedűvel, síppal és trombitával. Ha felhangzott ez a zene, néma csend támadt a földön. A szél megszűnt zúgni, a tenger és a folyók vize elcsöndesült. Az emberek pedig boldogan integettek egymásnak, szorongatták egymás kezét, de egy szóval sem merték zavarni a mennyei zenét. De némán is oly csudás boldognak érezték magukat, hogy azt mostanában le sem lehet írni.

Így volt ez akkoriban: de nem tartott sokáig. Egy napon a jó Isten, akit megbántottak az emberek hálátlanságukkal, büntetésül becsukatta a menny kapuit és így szólt az angyalokhoz:

- Hagyjátok abba a muzsikát, mert szomorkodom!

Az angyalok erre nagyon elszomorodtak s mindegyik egy felhőre ült a kottájával s apró, aranyos ollójával elvagdosta a hangjegyes lapokat apró szeletkékre, melyek leszállingóztak a földre. A szél fölkapta a papírszeletkéket s hópehely módjára szórta szét az egész világon. Az emberek elkapkodták a papírfoszlányokat, az egyik nagy darabot, a másik kicsit fogott el és mindenki gondosan eltette a magáét, mert tudták, hogy ezek a csudálatos mennyei zene hangjai.

Idővel aztán elkezdtek veszekedni az emberek azon, hogy kinek van szebb darabja a mennyei zenéből, mert mindenki azt hitte, hogy ő fogta el a legszebb részt s végül mindenki azt állította, hogy az övé a tulajdonképpeni mennyei zene, a többié hamisítvány. És ahelyett, hogy összeállottak volna és együtt énekelték volna a menny zenéjét, hát mindegyik külön énekelt: az egyik csak egy sort, a másik csak néhány szavat, a harmadik három vagy négy csonka hangjegyet. Némelyik aztán elül, hátul megtoldotta a hangjegyeket saját nótájával. Így énekeltek az emberek össze-vissza. Ez bizony nem volt szép ének, hanem csacska-muzsika. Ez az oka, hogy az emberek közt oly sok a viszály, gyűlölet, harag, irigység és ellenségeskedés, mert már nem ismerik a mennyei zenét.

De ha megjön az ítélet napja, mikor a csillagok a földre hullanak és a nap a tengerbe zuhan, az emberek pedig a menny kapujánál fognak szorongani, mint karácsonykor a gyermek, ajtónyitás előtt - akkor a jó Isten összegyűjteti angyalaival a mennyei kottás könyvnek minden papírszeletjét, a nagy darabokat is, a kicsikéket is, még az olyan aprócskákat is, melyeken csak egy hangjegy van.

Az angyalok ismét összeillesztik a darabkákat s azután a kapuk föltárulnak és a mennyei zene újra felhangzik olyan szépen, magasztosan, mint hajdan.

Az emberek álmélkodva és megszégyenülten állnak majd a menny arany kapujánál és azt fogják egymásnak súgni:

- Ez volt a tied. Ez volt az enyém. De most szebben, gyönyörűbben, egészen másképpen hangzik, hogy egybe van illesztve és minden hangjegy a maga helyén van.

Igen, igen! Így lesz! Bizonyosak lehettek benne!

Japán mese: A hajós Csimatára

Messze,messze, ott, ahol a nap kilép a tengerből a reggeli fürdője után, volt egy sziget. Uradzsa volt a sziget neve. Királynéja egy gyönyörűséges leány volt, aki ott anyjával és nagy udvartartással lakott. Alattvalói nem valóságos emberek voltak, hanem félig emberek, félig halak és hol a szárazföldön, hol a vízben éltek. A szárazföldön szántottak, vetettek, a tengerből pedig drágagyöngyöt hoztak.

Sok királyfi utazott a szigetre, hogy megkérje a királynénak, Itohimának, a kezét, de mikor meghallották, hogy a kisasszony sohasem hagyhatja el országát és férjének is ott kell vele élni, lakzi nélkül eltávoztak, mert hazájuktól és szüleiktől nem akartak elválni.

Nagyon búsult Itohima és gyakran panaszkodott a tenger hullámainak:

- Sohasem lesz nekem férjem, mert nem akad senki, aki velem töltse életét ezen a szigeten.

Egyszerre egy óriási teknősbéka emelkedett ki a tengerből.

- Ne sírj királyleány - mondotta -, én majd segítek rajtad.

Itohima nem ijedt meg az óriási állattól, mert hiszen a sziget körül tíz mérföldnyi kerületben minden tengeri állat az ő alattvalója volt.

- Hogyan segíthetnél te rajtam? - kérdezte.

- Én gyakran messzire kiúszom a tengerbe - mondotta a teknősbéka -, és mindennap látok egy Csimatára nevű hajóst, akinek hajója kék vitorlákkal repül tova. Ez a hajós bálnára vadászik és sohasem láttam nála delibb, bátrabb legényt. Ez a hajós méltó hozzád és nem is fog elhagyni, mert a kék vitorla hűséget jelent.

- De hogyan hozod ide őt, holott öt mérföldnyire nem szabad szigetünkhöz közeledniök a bálnavadászoknak?

- Bízd rám, királyleány.

A teknősbéka kiúszott a tengerbe s a kék vitorlás hajó körül úszkált, lesvén a jó szerencsét. Egyszer borzasztó vihar tört ki. A hullámok úgy dobálták a kékvitorlás hajót, mint a dióhéjat és egyszer csak hozzávágták a tengerből kiemelkedő szirtekhez. A hajó összetört, Csimatára, a hajós, a tengerbe esett. Jó darabig küzdött a hullámokkal, mert jól úszott, és erős volt a karja, de végre is gyöngülni kezdett. Az óriási teknősbéka, mely mindig nyomában volt, megszólította:

- Csimatára, én megmentelek téged, de csak azzal a föltétellel, hogy nőül veszed a királynémat és a szigetünket soha el nem hagyod. Megígéred?

- Megígérem - felelt az egyre gyengülő hajós.

- Ülj hát a teknőmre.

Csimatára ráült a teknősbékára, mely szerencsésen kiúszott vele a sziget partjára. Ott megszárította a ruháját, megigazította göndör haját, hogy illedelmesen jelenjen meg a sziget uralkodónője előtt és követte a teknősbékát a királyi palotába. A királyné előtt térdre hullott és könyörgött neki, hogy tűrje meg a szigeten, ő élete végéig rabszolgája lesz.

Itohima kegyelmesen nézett a hajótöröttre:

- Nem rabszolgám, hanem férjem leszesz - mondotta -, ha megfogadod, hogy sohasem hagyod el a szigetet. Megfogadod?

- Megfogadom, nemes királynő.

A boldog Csimatára hogyne fogadta volna meg, mikor nemcsak feleséget, hanem országot is nyert egyszerre! Hiszen ő eddig folytonos életveszélyben kereste a kenyerét, most pedig egyszerre úr lett, király a saját szigetországában. Aztán a menyasszonya is olyan jóságos volt, mint a mosolygó ég és oly szép, mint a hajnali csillag. Volt is ám lakzi! Boldogan élt az új házaspár, oly boldogan, hogy még az esztendőt sem számlálta. Nem is tudta a hajós, hány esztendőt töltött a szigeten, mert az ott élők örökké ifjak maradtak. A haja sem fehéredett meg, a foga sem hullott ki, egyetlen ránc sem látszott az orcáján.

Sok, sok esztendő hágott egymás sarkára, amint a régi ment s az új jött. Hát egyszer csak elkezd búsulni Csimatára - szerette volna látni hazáját és szüleit.

- Ne menj el - kérlelte sírva Itohima -, sohasem térsz többé vissza. Az apám is elment egyszer és azt sem láttuk többé soha.

- Ne aggódj, Itohima - mondotta Csimatára -, meglásd, visszajövök, csak még egyszer szeretném megkóstolni az édes anyám rizskásáját. Aztán visszajövök és soha többé el nem hagylak.

Addig szomorkodott, addig könyörgött Csimatára, míg végre beleegyezett a felesége, hogy igen kicsi, kis időre hazamenjen. Megegyeztek, hogy az óriási teknősbéka elviszi és az is hozza vissza. Csimatára hát ráült a teknősbékára és éj idején - azért éjjel, hogy a hajósok meg ne lássák - elindultak. Reggelre a Csimatára hazájának partján voltak.

Csimatára elment fölkeresni a szüleit. De nagyot bámult, mikor a szülővárosában csupa idegen házat és ismeretlen utcát talált. Egész testében reszketett, mikor benyitott a szülői házba - hát csupa idegen embert talált ott.

Kérdezősködött szüleiről, de még nevüket sem ismerte senki. Egyszer csak betekintett egy tükörbe - hejh, elijedt magától! Egy öreg, öreg, ráncosképű, ősz ember nézett vissza rája a tükörből. Akkor vette észre, hogy a gyöngeségtől a kezét, lábát is alig bírja. Bizony egyszerre megöregedett a szegény Csimatára s aki tegnap még vígan énekelt, ma a hamut is mamunak ejtette ki. Tudta már, hol keresse szüleit. Nagy nehezen kivánszorgott a temetőbe s ott két viharverte, mohos sírkövön megtalálta szülői nevét és az évszámot, mikor meghaltak. Ebből megtudta, hogy háromszáz esztendeig volt a szigeten - pedig ő azt hitte, hogy két vagy három esztendeig.

Úgy történt, hogy amint elhagyta az örök ifjúság szigetét és hazája földjére lépett, egyszerre megöregedett. Most pedig holtan rogyott szülei sírjára. A szegény Itohima hasztalan várta haza, kisírta mind a két szemét, bele is halt szomorúságába.

Akkor a sziget elsüllyedt s azóta senki sem látta.

Hollandus mese: A kis hercegkisasszony

A tízéves Viola hercegkisasszony, Sziklavár hercegének a leánya sírt. Apja, anyja hozzásietett.

- Mi bajod, Viola?

- Havat akarok! Azt akarom, hogy havazzon.

A hercegné összecsapta a kezét és szörnyülködve szólt:

- De Viola, hiszen most nyár van, honnan vegyünk neked havat?!

- Nem bánom én, akárhonnan veszik, de én szánkózni akarok s ha nem lesz hó, hát...én sírok!

S rákezdte mindjárt a nótáját.

Tudni kell, hogy Viola hercegkisasszonyt a szülei nagyon elkényeztették. Mindent megtettek neki, amit kívánt s így bizony makrancos, rossz és hóbortos madárka lett ebből a különben bájos leánykából. Ő pedig, amint látjuk, olykor még a lehetetlenséget is megkívánta. Valami kis ördög mindig a leghóbortosabb kívánságokat súgta a fülébe.

A gyöngeszívű atya gondolkozott s aztán így kiáltott föl:

- Meglesz a hó, leányom!

Viola abbahagyta a sírást, a herceg parancsot adott ki, hogy a nép szolgáltassa be neki a sót. Aki csak egy morzsa sót megtart magának, halál fia. Abban a régi időben, mikor a herceg élt, még olyan hatalmasak voltak a fejedelmek, hogy ilyesmit is ráparancsolhattak a népre.

A nép hát bevitte a palotába a rengeteg sót, melyet a herceg porrá zúzatott és elhintetett az udvarban és a környékén. Hófehér volt az egész vidék a sótól. A palota előtt csilingelt az aranytalpú szánkó. Viola beleült és boldogan szánkázott a drága havon. Éjszaka pedig jött egy nagy eső, a sót felolvasztotta és elvitte a folyóba. A szegény nép sótlan levest meg kenyeret evett egész esztendőben.

Máskor azt kívánta Viola az atyjától, hogy bábukat készítsen számára.

- Én nem tudok babát készíteni - felelt mosolyogva a herceg -, de ha kívánod elhozatom országom minden boltjából az összes babákat számodra.

- Nekem nem kell boltbúl baba - kötötte magát Viola - , nekem te csinálj, apus, babát!

- Ez a foglalkozás nem illik hozzám - ellenkezett a herceg. - Mit szólnak hozzá országnagyjaim, katonáim, alattvalóim, ha megtudják, hogy én bábukat gyártok? Te, Viola, inkább elszedetem országomban az összes gyerekektől a babákat és neked ajándékozom, csak mond le erről a kívánságról!

- Nekem nem kell más gyerek babája. Apus csináljon nekem sok, sok babát! Különben sírok!

Mit volt, mit tenni? Apus, aki nem bírta nézni, ha leánykája könnyezett, nekiült, megtanulta a babakészítés mesterségét és gyártotta tucatszámra a babát Violának. Egyszer éppen javában dolgozott, mikor valaki így szólalt meg mellette:

- Hát mégis igaz, amit a hír mondott? Az a rossz leány csakugyan csúfot űz az atyjából!

A herceg föltekintett, hát a király állt előtte.

- Nem szégyenli magát hercegséged, hogy egy rossz kisleány minden bogarát teljesíti? - kérdezte szigorúan a király. - No, de hát majd ráncba szedem én őt. Elviszem Violát magammal királyi udvaromba és leszoktatom a hóbortjairól.

A herceg térdrehullt a király előtt.

- Oh, uram, ne vidd el Violámat, nem tudok nélküle élni!

A király hajthatatlan volt s Viola a királyi udvarba került. Itt aztán nem kényeztették s hamarosan leszoktatták bogarairól. Még a cipőjét is magának kellett befűznie, ami tudvalevőleg nem nagy mulatság, noha neki aranycipője volt s ezüst cipőfűzője. Ha pedig rossz volt, aranytálon három nap egymásután sárgarépafőzeléket  adtak neki ebédre, amit pedig a tizedik gyerek sem szeret, még ha gyémánt tálban hozzák is.

Egyszer egy csikorgó, roppantul hideg téli napon, nagy havazás volt.

- Viola, eredj sétálni, hiszen te szereted a havat - mondotta a király, aki értesült már arról, hogyan szánkózott nyáron a hercegleány.

Viola egy udvarhölggyel elment sétálni. Pedig csaknem lefagyott az orra. A városon kívül egy öreg asszonnyal találkozott.

- Honnan, honnan, néni? - kérdezte Viola tőle.

- Sziklavár hercegének országából - felelt ez.

Viola szíve megdobbant. Ez az ő hazája volt.

- Hogy vannak Sziklaváron az emberek? - kérdezte mohón.

- Most már jó dolguk van - felelte az anyó.

- Hát azelőtt rossz dolguk volt?

- Amíg odahaza volt a kis Viola hercegnő, kegyetlen sorsunk volt. Amiatt mindig zaklattak bennünket...még a sót is elvették tőlünk.

- Hát nem sajnálja senki a kis Violát? - kérdezte a szégyentől elpirulva a leány.

- Senki. Legfölebb az apja meg az anyja.

A leánykának kicsordult a könnye.

- Hát én ilyen rossz voltam? - kérdezte magában.

Nagy, nagy vágy támadt benne, hogy őt is szeressék az emberek. És úgy érezte, hogy szíve kalitkájába berepült egy édeshangú madárka: a jóság.

- Maga néni, ahogy látom, fázik - szólt részvéttel a leány az anyóhoz.

- Fázom is, éhezem is.

Viola odaadta a gyöngynyakláncát a szegény asszonynak, hogy vegyen azon meleg ruhát és ételt. El lehet képzelni, milyen boldog volt a szegény asszony, aki egyszerre gazdag asszony lett.

Aztán, mikor Viola hazament atyjához, sohasem zaklatott senkit oktalan kívánságaival, kedves és jószívű volt mindenkivel szemben, küldött minden szegény embernek elegendő sót, hogy ne legyen sótlan a levese, meg cukrot, hogy ne legyen keserű a kávéja és maga készített bábut a szegény gyermekeknek, hogy legyen mivel játszaniok.

Porugál mese: Pálma és Liliom

Élt egyszer sziklavárában egy hatalmas lovag, Barkó nevű, akinek két leánya volt: Pálma és Liliom.

Pálma leány volt, de jobban megülte a lovat akármelyik férfinál és a kardot is keményebben forgatta. Aki az ő kezét megkérte, annak meg kellett vele vívni, mert megfogadta, hogy csak magánál különb bajnok felesége lesz. De valamennyi jelentkező kérőjét legyőzte.

- Örökre pártában maradsz - mondotta az apja, mikor látta, hogy egyik kérőt a másik után viszik el a térről, kit hamuszínű arccal, a fájdalomtól, kit vérpiros arccal, a szégyentől.

Liliom ellenben szelíd és csöndes természetű volt, akinek legnagyobb öröme volt, ha lesurranhatott a patak partjára és elbeszélgethetett a vízi virággal, meg a madarakkal. Ő maga is oly fehér és vékony volt, mint a liliom. Az apja nem is szerette.

- Te nem az én leányom vagy - mondotta mérgesen. - A te apád a patak volt, az anyád valami vízi virág. Pálma az én leányom, mert az piros, bátor, szép! Eredj a szememből!

Ki is használta Pálma azt, hogy az apja kedvence volt, mert csak úgy bánt a húgával, mintha nem is a várúr egyik leánya, hanem mindenki pesztonkája lenne. Egy napon deli lovag vetődött a vidékre. Amint kísérőivel a patak mentén lovagolt, meglepetve látta ott Liliomot, akit egy csapat állat, bárány, nyúl, őz, pele, galamb fogott körül és simult hozzá szeretettel. Úgy tetszett, mintha a leány értené az állatok nyelvét és csevegne velük.

- Ej, ej - szólt a bárányhoz - hát megharapott az a csúf kutya? Hadd lám, majd kimosom a sebedet! Hát neked nyulacskám, mi bajod? Megcsípte a füledet a varjú? Hiszen azért még nem esik le a világ feneke.

- Ki ez a leány? - kérdezte a lovag, aki észrevétlenül volt tanúja a bájos jelenetnek.

- Barkó vitéz kisebbik leánya, Liliom - feleltek a kísérői.

A lovag tüstént elhatározta, hogy Liliom lesz a felesége, vagy senki. Barkó vitéz vára elé vágtatott  és megfútta kürtjét.

- Ki vagy? - kiáltott le a várúr.

- Lovag vagyok, a leányod kezét kérem.

A hidat leeresztették s a vár piacán már harcra készen várta a kérőt Pálma. De bizony mesterére akadt a kardos leányzó, mert a lovag kiütötte a fegyvert a kezéből.

- Győztél lovag, tied a lányom keze! - kiáltotta Barkó vitéz.

- Nem uram - felelte a lovag -, nem érdemlem meg Pálma leányod kezét, mert, én ugyan legyőztem Pálmát, de engem viszont legyőzött Liliom leányod.

- Liliom? Hiszen annak sohasem volt kard a kezében?

- Nem karddal, hanem a jóságával győzött le. Én az ő kezét kérem.

- Hát ki vagy te?

- Én Levente király vagyok.

Bezzeg mérgelődött Pálma, hogy Liliomból királyné lesz. Későn tudta meg, hogy értékesebb az a győzelem, amit a leány jósággal és szelídséggel vív, mint fegyverrel.