Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

jazsoli5: Ünnep

 

Karácsony van, álomvilág,
hóval rakottan állnak a fák.
Fehér leplét földre dobta a tél,
beezüstözte a szeretet ünnepét.

Lassan elül már az utcazaj,
megszólal az esteli harang.
Érchangja elszáll messze-messze,
békességet hozván a szívekre.

A gyertyák fénye vidáman lobog,
túlmutat azon, mi elmúlott.
S nem számít más csak ez a perc,
ó áldott, áldott legyen az ünnep!

jazsoli5: Ősz

Megint elnyílott a sok virág.
Újra dideregve állnak a fák,
mezítelenek, pőrék, csupaszok,
ágaik közt őszi eső dobol
s rá a szél zokogva dalol.

Hallgatom ezt a muzsikát.
Lelkemet bú hatja át.
Érzem az elmúlás kesernyés szagát,
bár tudom, hogy ez nem halál,
mégis, annyira-annyira fáj!

jazsoli5: Úgy szeretnék én...

Úgy szeretnék én fa lenni,
mindig egyenes derékkal állni,
jöhetne száz meg száz vihar,
(téphetné gallyam s ágamat)
hajlítani nem,eltörni tudna csak!

Úgy szeretnék én folyó lenni,
a kijelölt úton menni, menni.,
nem tévesztve célt, és irányt
(bár a gáton néha átcsap az ár),
kitérőkkel ugyan, de útját folytatja tovább!

Úgy szeretnék én virág lenni,
színt, pompát, illatot szerteszórni.
Elhervadni, ha véget ér a nyár:
(nem leszakítva, sárba taposva),
és önként vállalni a halált.

Ember vagyok, embernek születtem,
meghajolok törvénynek, rendnek,
sokszor úttalan utakon járok,
színt , pompát már alig látok,
s lassan már nem értem ezt a világot.

jazsoli5: Lelkem olyan...

Lelkem olyan, mint mikor zongora szól,
néha vidáman szárnyaló, majd lassan elhalkuló.

Olykor örömódát zeng, magasra ívelőt,
dalként száll át a hegytetőn, ég felé tör.

Benne ujjongó prelude-k egymás űzik, kergetik,
mint nagy folyó játszi, lágy hullámai.

Öröm- és boldogság széppé, naggyá teszi,
s oly puha, bársonyos lesz, mint virágok szirmai.

Ha bánat éri, hangja, mint néma sikoly,
előbb felhők közt áradó, most földre zuhanó.

Hangja elhalkul, egy-egy etűd szól még a zongorán,
majd az is elhal, s a halálos csend marad csupán.

jazsoli5: Kakasviadal

Jaj, Istenem! Mi van már?
Zeng az udvar, zeng a ház!
Felveri a gyerekzsivaj
s ha csak ez lenne, nem lenne baj!

Egy játékot kiszemeltek,
egy játékon veszekednek,
egyik húzza, másik vonja,
dühtől piroslik mindnek arca.
- Ez az enyém! Ide add! -
- Nem adom! Vedd a másikat! -
- Nekem ez kell! Nem kell más! -
már püfölnék is egymást.

Kirohanok sebbel-lobbal,
észrevesznek, elhallgatnak,
hittem, a harci kedvük lelohadt,
de kezük a játékon maradt.
Csak szorítják, csak markolják,
egymásnak oda nem adják,
mind traktort akar vezetni,
de nem tudnak megegyezni.

- Kérem szépen a játékot! - mondom,
szemem szigorú, de arcom mosolygó.
Hallgassatok csak ide,
mondjátok, milyen viselkedés ez?
Olyanok vagytok, mint a kakasok,
káráltok és marakodtok,
legyen úgy, ahogy akarjátok,
most mind-mind kakassá váltok
s így teszünk majd igazságot!
Kezünkből szárnyat formálunk,
szépen féllábra állunk
s kakasviadalt játszunk.
A szemükben öröm csillan,
- a felnőttek játszani is tudnak? -
felhangzik a csatazaj, indulhat a viadal!

A játékok magukra maradnak,
nem szólnak, némán hallgatnak,
bágyadtan tülköl még egyet a duda,
de nem figyel már senki oda,
már nincs szükség rájuk,
játékok nélkül is játszunk!

jazsoli5: Cicuskám és én

Van nekem egy cicuskám,
fehér-szürke foltos.
Őkelme egy kisasszony
s bizony nyafka - mondom.
Vadóc ő és szertelen,
nem hallgat a szóra,
buta feje után megy,
így kerültünk bajba.
Képzeljétek mi történt,
eső esett, fújt a szél!
Fára mászott, fűzfánkra,
legmagasabb, legvékonyabb ágára,
aztán sem előre, sem hátra,
keservesen miákolva,
reszketve, és ázva-fázva,
engem hívott a butácska.

Kirohantam én a kertbe,
csalogattam tejecskével,
tyúkhússal és csemegével,
de ő egy lépést sem tett,
ült, nézett, és remegett.
Mit volt tennem, mit nem,
fára másztam menten.
Nem gondoltam akkor arra,
hogy jutok a földre vissza.
Kapaszkodtam fel és fel,
szuszogtam és lihegtem,
hanem amint felértem
s a magasból lenéztem,
szédülni kezdett a fejem
s cicámat sem értem el.
Hogy tehettem ilyen balgán,
ketten ültünk már a fán.

Az eső jobban rázendített,
a szél virgoncan heherészett,
vígan hajlítgatta a fát,
recsegett-ropogott minden ág.
Egy kezemmel fogódzkodtam,
másikkal a zsebemben kutattam,
de mit kerestem, nem találtam,
mobilomat az asztalon hagytam.
Míg magamat nyugtatgattam,
cicuskámat csitítgattam,
fejemben jártak a gondolatok,
bajomból hogyan szabadulhatok.
Kandi szem az utcán nem volt,
mindenki otthon gubbasztott,
pletyka-témára senki sem lesett,
A környék csendes volt, néptelen.

Segítségért kiáltottam,
jött is a szomszéd nyomban.
Keresett, de nem talált,
míg végre meglátott a fán.
Jóízűen kacagott,
s nevetve csak annyit mondott:
- Édes, kedves, szomszédasszony,
csak nem magaslati levegőre vágyott? -
Aztán gyorsan létrát kerített,
minket a földre lesegített.
Örömömben, szégyenemben,
egy icipicit pityeregtem,
s megfogadtam magamba',
hogy többé nem mászom fára!

jazsoli5: Ismeretlen úton...

Édesapám emlékére, ki elhunyt 2011. április 13-án.

Fáradt szíve még egy utolsót dobbant,
szemében az élet fénye már nem csillant,
elhomályosodott, a messzi távolba nézett,
az ismeretlen utat figyelte, melyre lépett.

Testét, lelkét elgyötörte a rák,
érezte, talán látta is a közelgő halált,
de nem volt ereje, hogy megvívjon vele,
megadta magát a sorsnak kegyesen.

Pedig hogy szeretett élni!
Egy-egy pohár sört, boros teát inni,
hallgatni híreket, szidni a rendszert
s lázadni minden igazságtalanság ellen.

Megjárta bár a pokloknak poklát:
"málenkij robot", hadifogság,
orosz telek, munka, koplalás,
de ajkán ott volt a huncut mosolygás.

A fény-úton, édesanyánk elindult feléd,
bátorítsd, vezesd őt, fogd a két kezét.
Ne fájjon, hogy látja forró könnyeinket,
ne korhold, hogy árván itt hagyott minket!

Végre legyen szabad és boldog,
örüljön, hogy téged újra megtalálhatott.
Tudjuk, hogy onnan is vigyáztok majd ránk,
lelketek mindig velünk lesz, égi angyalkák!

jazsoli5: Örvény

Arcomat szégyen pírja festi.
Miért?, hogy nem tudok feledni!
Itt bujkál, kavarog az emlék,
mint sötét folyón lapuló örvény.

Néha magával ragad, lehúz a mélybe,
pörgök-forgok az örvénnyel mélyen,
elmerülök, élve fulladozom,
hagyom, már nem tiltakozom,
a sorsnak magamat megadom.

Végignézem életem lepergett filmjét,
számban érzem keserű s édes ízét,
lelkemben sajog a feltépett seb,
szívem fáj, könnyem pereg,
de simul a víz, az örvény partra vet.

jazsoli5: Édesanyáknak

Te vagy az én legnagyobb kincsem,
vigyázok rád, őrizlek téged,
ily kincsem nem lesz több soha,
mint te, drága anyuka.

Kicsi virág, gyöngyvirág,
szeretem az anyukám.
Neki szedlek, neki adlak,
illatoddal átkaroljad.

Hogy én téged hogy szeretlek,
elmondani nem lehet,
megkérem e kis virágot,
susogja el ő neked.

Neked adnám a csillagokat,
a nevető, meleg napsugarat,
a mező-rét összes virágát,
csak légy boldog édesanyám.

Ha majd egyszer nagy leszek
s tőled messze elmegyek,
hozzád mindig visszatérek,
úgy, mint madár a fészkére.

Mennyi érzés, mennyi báj,
az a szó, hogy: anyukám!
Elég, ha csak rágondolok,
máris vidám s boldog vagyok.

Angyal vagy te, földön járó,
én reám féltőn vigyázó,
ha nem is vagy velem, tudom,
nálam jár minden gondolatod.

Anyukám, anyukám,
szeretlek én igazán!
Add kezembe fáradt kezed,
rácsókolom a szívemet!

Úgy akartad, megszülettem.
Az életet te adtad nekem.
Hálásan köszönöm néked,
vigyázz rám tovább is, kérlek!

Kicsi virág vagyok én,
kiskertedben növök én,
te öntözöl, te ápolsz,
illatommal hálálom.

Mint madár a meleg napot,
mint virág a friss harmatot,
mint én a végtelen eget,
anyukám úgy szeretlek.

Ej, be sokszor rosszalkodtam,
intő szavadra sem hallgattam,
hogy neked bánatot okoztam,
kérlek, fogadd bocsánatomat!

Te irányítod léptemet,
te fogod mindig két kezem,
tőled kapok minden örömet,
kívánom, mindig maradj velem!

Nevet ma a napsugár,
virágos már minden ág,
téged köszönt anyukám
anyák napja hajnalán.

Kiskertemben a virágok
összesúgnak csendesen,
minden virág kiviruljon
ezen a szép ünnepen!

Ma a nap neked szórja sugarát,
kósza felhő sem takarja aranyát,
csak rád ragyog, bearanyoz,
téged éltet, anyukám.

Tavasz van újra, igazán,
virágba borultak mind a fák,
látok köröttem annyi új csodát,
de a legnagyobb te vagy, anyukám!

(folyt. köv.)

jazsoli5: El kell mondanom...

Nem szerettem én úgy senkit,
nem szerettem én úgy semmit,
soha, ezen a világon,
mint tégedet, kicsi virágom!

Te voltál a fénysugaram,
te voltál a napsugaram,
kertem legszebbik virága,
rózsafám virágzó ága!

Vigyáztam rád, neveltelek,
mindentől óva, féltettelek,
forró könnyemmel öntöztelek,
ápoltalak, öleltelek.

Te voltál az én életem,
mindenem voltál nekem,
Te adtad az örömömet,
letörölted könnyeimet.

Szemed nekem: csillagok csillaga,
kezed: a bársonyok bársonya,
kacagásod: a csobogó patak,
sírásod: a hajnali harmat.

Érted élek, érted halok,
szívem is csak érted dobog,
drága, édes gyermekem,
örök egyetlenem!

Jazsoli5: Fiamnak

Zsolt születésnapjára

Csak mész előre, járod az országutakat.
Te, ki az utak vándora vagy.
Arcodat eső mossa, tűzhet a nap,
téged nem riaszt hó, sem a fagy.

Fut alattad tizenkét kerék
s téged nem izgat más, minthogy a telepre érj.
Időben ott légy, hol lenned kell,
és a visszfuvart ne bukjad el.

Menned kell, nyomod a gázt,
és nem untat az ismerős táj:
körötted nyílik száz meg száz virág,
zöldell fenyőerdő vagy tölgylombos ág.

Ismerős városok, benzinkutak,
hol meghúzod magad, alszod álmodat.
Magad vagy, nincs kihez szólj,
a némaságot nem töri meg, csak: a rádió.

Hegyek-völgyek és alagutak
egyre csak visznek tova-tova,
oly messze, hová csak képzeletem
vagy vágyaim szárnyán repülhetek veled.

Mindig távol vagy, oly keveset látlak,
anyai szívem csak izgulhat miattad.
Nincs születésnap se névnap,
jókívánságokkal egy-egy SMS-t kapsz.

Ma újra születésed napja,
és én kérem a magas eget arra,
hogy kísérjen, vigyázzon rád az úton,
öleljen helyettem, és kívánom:
élj soká, légy nagyon boldog,
kisfiam, s az Isten is megáldjon!

jazsoli5: Mit jelentett?

Mit jelentett neked, mikor azt mondtad:"szeretsz?"
Nem szíved szólt, képzeleted játszott veled,
mert, mikor megkaptál s vágyad beteljesedett,
úgy dobtál el, mint egy összegyűrt levelet!

jazsoli5: Kisunokámról

Első hetek

Egy hideg, októberi reggelen
kisunokám megszületett.
Arca pufók, haja pár szál,
keze-lába, mint motolla jár.
És a szája, ó, mily kerek,
kezecskéjét dugta bele
s még alig élt pár perce,
láttam, éhes a szentem.

Eltelt pár nap. Hazahoztuk.
Máris megszűnt a nyugalmunk.
Nappal aludt a rafinált,
éjjel meg csak sírdogált.
Anyja-apja dajkálgatta,
mikor már hitték, hogy aludna,
letették őt kiságyába,
de újra kezdődött a zenebona.

Mit csináljunk? Mit is tegyünk?
Nincs nappalunk, se éjjelünk!
Állva aludtunk volna, mint a lovak,
ha ezt, a kis beste hagyta volna.
Ha észrevette, hogy nem vagyunk vele,
fennhangon oázásba kezdett,
s mi, ahányan csak voltunk,
mint őrültek, hozzá rohantunk.

Így ment ez egy pár hétig,
ha bírtuk volna, tán még tovább is.
Hiába volt rendben a szénája,
tiszta a pelenka, és tömve hasacskája,
ha nem látott maga körül senkit,
nem csinált mást, csak ordít, ordít...
Mikor föléje hajoltunk csendesen,
ránk nézett s mosolygott kedvesen.

Elfáradtunk. Elég volt, nincs tovább!
Kezünk-lábunk remegett, sírásra állt a szánk.
Az örömből üröm legyen?
Na, én ezt tovább nem tűrhetem!
Az orvos is azt mondta: " semmi baja,
csak felcserélte a napszakokat".
Tőlem sírhatsz már, kiskomám,
én fel nem kelek többet hozzád!

Szívem kemény lett, mint a kő,
hiába jajveszékelt és nyögött,
csak lesből pillantottam rája,
tudtam, ha újra megsajnálom,
felveszem és karomba zárom,
legyőzött megint a kis konok
s tűrnünk kell tovább a zsarnokot.

Így szenvedtünk két éjszakát,
majd csendes lett újra a ház.
Megtanulta, hiába jaj és sírás,
senki sem rohan rögtön hozzá.
Már csak csendesen nézegetett
s lassan-lassan elszenderedett,
átaludta a hosszú éjszakát,
mi is nyugodtan pihentünk már.

Kipi-kopi, kiscipő

Elrohantak a hónapok,
kis kedvencünk már totyogott.
Kipi-kopi, járt a kiscipő,
néha megállt, néha döcögött.

Büszke volt magára a lelkem,
ha ránk nézett csillogó szemmel.
Mi biztattuk kitárt karokkal:
- Ki jön ide a házamba?

Ő kacagva lépkedett bátran,
néha megingott és letottyant,
de ez nem vette kedvét,
tanulta szorgosan a járás-leckét.

Mikor már biztos volt menése,
elindult, hogy kicsit körülnézzen,
húzta a terítőt, potyogott a váza,
mit csak elért, tört darabokra.

Néha sírtunk, néha nevettünk,
hogy magában kárt tesz, féltettük,
így hát nem volt mit tennünk,
a házat csupaszra vetkőztettük.

Majd jött a nagy rámolás,
mindent, mi néki óriás,
asztalt, széket, félre-félre...
ne érezze: hogy óriások közt ő a törpe.

Majd véget ért a felfedezések kora,
helyére került asztal, terítő, váza,
már nem tördelte, nem húzogatta,
jól megfértek ők egymással.

 

Az első dackorszak

A gőgicsélésből lassan szó lett,
a szavakból apró mondatok,
figyeltük, hogy fejlődik értelme
s büszkék voltunk rá nagyon.

Már nem ő-zött, mutogatott,
nem húzta ruhánk, nem ráncigált,
szóval kérte, mire vágyott,
meg is kapta a kis betyár.

Ahogy elméje fényesedett,
megértette, hogy mi, mit jelent,
oly konokság szállta meg,
mindenre azt mondta: "nem!"

Hiába volt a könyörgés,
ígéret és fenyegetés,
csak nézett ártatlan szemekkel
s kitartott "nem"-je mellett.

Nem kellett ebéd,
nem kellett séta,
nem a kedvenc játéka,
csak ült s figyelt dacosan.

No megállj! - gondoltam én -,
ha kért, fülem mellett eleresztém,
úgy tettem, mintha nem hallanám,
végeztem a dolgomat tovább.

Így teltek a napok,
a "nem"-et már nem vettük zokon,
s ha mondta: "nem, azért sem!",
elmentünk mellette csendesen.

Szótárunkból kiveszett az "igen",
nem volt más felelet, csak "nem!".
Végre, lassan rájött a beste,
célt, csak "igen"-nel érhet el.

 

Pár szó a beszédfejlődésről

Mikor már beszélni kezdett,
nagyon sokat selypegett,
habár tudom, hogy ez élettani jelenség,
mégis kezelésbe vettem őkelmét.

No, nem a szó szoros értelmében,
csak a kertbe mentünk ki szépen,
füleltünk minden hangra
s rábírtam őt az utánzásra.

Arra jött egy táncos lepke,
a virágporba nyelvét öltögette,
mi rajta nagyokat nevettünk
s nyelvünket mi is öltögettük.

Zümmögve jött a méhecske,
szárnyát szépen szétterítve,
mi kezünket kitártuk
s repülve mi is zümmögtünk.

Lusta cicáink a napon heverészve,
szájukat nyalogatták körbe,
és miákoltak kényesen,
ha kutyánk közelükbe ment.

Kakas, tyúk, liba és szamár
kiknek a hangja messze szállt,
mind-mind arra sarkallta,
hogy hangjukat utánuk mondja.

Így lassan-lassan megtanulta,
mikor áll ajka mosolygósra,
mikor lesz kerek, mint a labda,
vagy, mikor tátunk nagyon nagyra.

Játék volt ez a javából,
élvezte is jól tudom.
Így fedeztük fel a világot
s közben beszéd-leckét is kapott.

Hogy a fogacskáit is használja,
ne csak álljanak tunyán a szájába,
ne legyen renyhe arcizmocskája,
ne legyen később beszédhibája:

mindent mit rágni kellett,
vagy éppenséggel lehetett,
elébe tettünk bőségesen
és rágcsálta is szívesen.

A selypegést elhagyta szépen,
beszéde tiszta, érthető lett,
igaz sok gyakorlást követelt,
és rengeteg emberi beszédet.

Beszéltünk és játszottunk,
minden percet kihasználtunk,
mert hiába vénül meg az ember,
játszani sosem felejt el.

(folyt. köv.)

jazsoli5: Úgy megyek majd el...

Szeretteimnek:

Úgy megyek majd el, ahogy jöttem,
mezítelen testtel, de tiszta lélekkel,
olyan világba, hol örök a sötétség,
de nem érhet már bántás, sértés.

Úgy megyek majd el, ahogy jöttem,
csak öregen, és meggyötörten.
Fáradt testemet a földnek adom,
Vegyen át engem égi hatalom.

Úgy megyek majd el, ahogy jöttem,
nem azt kapva, amit reméltem,
életem éber-álomban töltöttem,
ábrándozva, csodákba hitten.

Úgy megyek majd el, ahogy jöttem,
kudarcra ítélve s kevés sikerre.
Elfáradtam, pihenni vágyom
s álmodni álomtalan álmot.

Úgy megyek majd el, ahogy jöttem,
sírva és könnyel a szememben,
aggódva, nem magamért,
csak kiket nagyon szerettem.

Úgy megyek majd el, ahogy jöttem,
homályos, vaksi szemekkel.
Akkor nem láttam, már nem látok
s menekülök a világ zajától.

Úgy megyek majd el, ahogy jöttem,
csendben, szépen, észrevétlen,
s ha végső utamon elindulok,
kérlek benneteket, ne sírjatok.

Úgy megyek majd el, ahogy jöttem,
évek múltak s én újra gyermekké lettem.
Úgy megyek majd el, ahogy jöttem,
érző szívvel, és megtisztult lélekkel.

jazsoli5: Újévi tanácsok

Újra bezárul egy óév kapuja,
kulcsát messze-messze hajítja,,
hiába keresnéd, soha meg nem lelnéd,
mi mögöttünk már a múlt, emlékünkben él még.

S hogy jó vagy rossz volt?,
ma nem érdekel senkit,
holnaptól egy új ajtó nyílik.
Belépünk rajta kutató szemekkel,
tele bizalommal, és új reményekkel.
Merj hinni, és látni a jót, a jobbat,
ne higgy mások csábos szavának!
Légy erős, mint ormon a szikla
s gyémántként vágj utat magadnak,
ne másra, csak a szívedre hallgass!
A sok jóakarónak és felebarátnak
hamis és huncut a mosolygása
s ha baj ér, kárörvendő lesz vigyorgása.
De minek is papolok ennyit,
hiszen érzed s látod magad is!
Bízz magadban, lépj előre bátran,
nem baj, ha néha megbotlik a lábad,
te csak menj, soha ne fordulj hátra,
megérkezhetsz egy szebb világba!

Legyünk ma vidámak, pezsegjen a pezsgő,
ez isteni ital adjon az útra erőt, elegendőt!
Emelem poharam s rátok koccintok,
kívánok az újévben sok-sok boldogságot!

jazsoli5: Kezedbe tenném...

Kezedbe tenném a szívemet
s nem kérnék mást, csak szeress!...
Értsd meg lelkem rezdülését,
fogd szorosan kezemet!

Ha búsan lehajtanám fejem,
mint virágaim őszi reggelen,
emeld fel, nézz szemebe,
mosolyogj rám, kedvesen!

Ha fájón magamba roskadnék,
mint őszi fáról hulló levelet,
kapj el, vonj öledbe,
hajolj hozzám, és el ne eressz!

Ha szememben könny csillogna,
tudd, hogy mit üzen neked,
s mint a nap a virágról a harmatot,
szárítsd fel ajkaddal könnyeden!

Én gyönge vagyok - te légy erő!
Sebzett vad vagyok - te forrás, éltető!
Ezért kezedbe tenném szívemet
s nem kérnék mást, csak szeress!

jazsoli5: Őszi üzenet

Valami szárnyatlan madár
suhant át kertemen.
Meglegyintve virágaim,
lehajtják fejüket.
Mozdulatlan, dermedten
áll a légy a falon.
- Mi volt ez? - kérdik némán
s borzongnak hallgatagon.

Bágyadtan, egykedvűen
az eső is szitál,
én az ablakon kinézve
hallgatom a kopogást.
Szél cibálja, tépi
már a fák levelét,
tudom, vége a nyárnak,
az ősz küldte el üzenetét.

jazsoli5: A kevély rózsaszál

A minap a szomszéd gyerekek
unokámhoz játszani jöttek.
Arra lettem figyelmes,
hogy hangosan veszekednek.
Hajat tépnek, civakodnak,
egy játékért viaskodnak.
Őket magamhoz intettem,
a fa árnyékába ültettem,
s a kevély rózsáról mesélni kezdtem.

. . .

- Rózsa, rózsa, rózsaszál,
kié ez az illatár? -
kérdezte a szellőcske,
ki elrepült felette.
A rózsa szóra se méltatta,
állt kevélyen egymaga,
gyönyörködött szépségében,
s kecsesen hajladozott a szélben.

Arra szállt a táncos pille,
szárnyacskáit lebegtette,
s megkérdezte csendesen -
pihenni rád szállhatok-e?
A gőgös virág fejét rázta,
- Menj más virágra! - kiabálta,
- piszkos lesz a szirmocskám,
megsérted szép bársonyát!

Zümmögve és döngicsélve
érkezett meg a méhecske.
- Tárd ki, kérlek, kelyhedet,
virágport rólad hogy gyűjtsek,
harmatodban hogy fürödjek.
Hosszú út áll már mögöttem,
légy jó pajtásom nékem!

- Mit képzelsz, te szemtelen,
ez én soha nem engedem!
Gyöngyös harmat csak enyém,
virágporom sem adom én!
Ne takard előlem a napot!
Menj innen, míg szépen mondom! -
szólt a rózsa, hangja csattant,
szemében dühének fénye villant.

Az égen sötét felhők gyülekeztek,
az eső is nagy cseppekben eleredt.
A rózsára szállt a katica,
és szelíden, kérlelve mondta:
- Védj meg az esőtől, kérlek!
Szirmaid alatt adj menedéket! -
De a virág csak megrázta magát
s elhessentette a katicát.

Ő soha senkit nem szeretett,
senkivel sem egyezkedett,
mindenkivel veszekedett.
Addig-addig mart és csípett,
szavával jó barátot sértett,
míg mindenki megorrolt rá
s magára maradt a kevély,
a dölyfös, a goromba rózsaszál.

A napok csak múltak-múltak,
és unatkozni kezdett a rózsa.
Nem volt ki szépségét dicsérje,
vagy segítségét kérve-kérje.
A szellő sem röppent feléje,
a harmatcsepp is elkerülte
s hiába szánta minden bűnét,
az állatok is kikerülték.

Csak sírt, zokogott magában,
de nem volt, aki megsajnálja.
Búnak eresztette szép fejét,
sóhajait messze vitte a szél.
Hiába könyörgött és epekedett
új barátra szert nem tehetett.
Soha senki nem kereste,
így járt el az idő felette.

. . .

Mikor mesém befejeztem,
nagy szemekkel néztek engem.
De megértették, úgy hiszem,
mert kezet fogtak csendesen.
Aztán oly békésen játszottak,
mégiscsak barátok maradtak.

jazsoli5: Nem kértem...

Nem kértem, hogy másra ne nézz,
hogy mással ne, csak velem beszélj!
Csak szerettem volna, hogy szeress
s a végtelenségig magadhoz ölelj!

Nem kértem, hogy más úton ne járj,
az én célom legyen mérvadó irány!
De szerettem volna, hogy el ne tévelyegj,
az utat hozzám visszafelé is megkeresd!

Nem kértem, hogy csak nekem örülj
és más szépség közelébe se kerülj!
De szerettem volna, hogy vágy és szeretet
mindig visszavezéreljen hozzám tégedet.

Nem kértem, hogy hű legyél hozzám,
másra, másfelé ne kacsintgassál!
De szerettem volna, ha múlt, jelen és jövő
bennünket erős kötelékkel összeköt.

Nem kértem örök szerelmedet,
hisz a szerelem sem végtelen,
idő múltával már csak megszokás,
csendes, valakihez tartozás.

Égtem, reméltem, vágytam,
ordítottam, kiabáltam,
a szélbe sírtam jajom szavát,
ki tudja merre, hol lehet már!

jazsoli5: Legjobb barátaim...

Élek én, mint oly sok éve
magányom csendes, lágy ölén,
legjobb barátaim lettek a könyvek,
mikben nem csalódtam én.

Ha felcsapom a könyv fedelét,
és utazok a betűk-tengerén,
messze-messze röpít képzeletem
s élem a mások életét.

Feltárul előttem sok, színes világ
s ilyenkor boldog vagyok nagyon,
megnyitom lelkem zárt kapuját,
az érzéseket áradni hagyom.

Sokszor csillog könny szememben,
máskor hangosan kacagok,
feledni tudom gondom, bajom,
mert kiről olvasok, nem én vagyok.

Kirekesztem a zajos világot,
a csend és nyugalom szigete vár,
itt feledem sok kudarcom,
háborgó szívem is megnyugvást talál.

jazsoli5: Kisunokám és a színek

Sokszor a kertben játszunk
s tobzódnak köröttünk a színek,
én megkérdezem bolondosan:
- Mi jut eszedbe róla, szívem?

Ha azt mondom: kék,
te feleled: az ég.
Ha azt mondom: zöld,
te mondod: a föld.
Ha azt mondom: sárga,
gondolsz a tulipánra.
Ha azt mondom: lila,
rávágod, hogy: ibolya.
Ha azt mondom: fehér,
nézed, bárányfelhős az ég.
Ha azt mondom: piros,
nevetve mondod, rózsa,
szeretlek nagymamóka!

jazsoli5: Tavaszi versike

Tarka rét, napsugár,
cirmos szirom, vadvirág.

Zümmögnek a méhecskék,
kergetőznek víg lepkék.

Bársonyos, zöld a fű,
tücsök koma hegedül.

Víg dala messze száll,
tőle vidul a határ.

Kutyatej és szarkaláb,
táncolnak a katicák.

Lábacskájuk tipeg-topog,
szárnyacskájuk libeg-lobog.

Szemükben öröm csillan,
de jó, hogy tavasz van!

jazsoli5: A mókusok és a hegedű

Kis unokámnak sok szeretettel

Holdas éjen, erdőszélen
kis mókusok összegyűltek,
s úgy figyeltek, ott hallgatták
a falu felől szálló nótát.
A hegedűszó halkan, lágyan
szállt a sötét éjszakában,
s kicsi szívük meg-megdobbant
zenélni akartak ők is nyomban.
Összedugták buksi fejük:
- hegedűket honnan vegyünk? -
- Várjuk meg a virradatot
s a bagolytól kérjünk tanácsot! -

Alig várták, hogy reggel legyen,
siettek a bagolyhoz menten.
Bagoly bácsi odújában,
épp pihenni tért ágyába.
(Egész éjjel dolgozott
eleségre vadászott.)
Pont lehunyta álmos szemét,
mikor ajtaját megverték.
Mérgelődve-morgolódva
kiballagott az ajtóba.
- Hát ti mért veritek fel a csendet,
mit akartok, hagyjatok aludni engem?! -
A mókusok megrettentek,
levegőt venni is alig mertek,
(de a vágy erősebb, mint a félelem),
mégis elmondták kérésüket.
- Bagoly bácsi mondd meg nekünk,
hegedűt hol szerezhetünk? -
A bagoly kicsit gondolkozott,
azután csak ennyit mondott:
- Menjetek a közeli tóhoz
s kérjetek a nádirigótól!
Kérjétek kedvesen, szépen,
nádi hegedűt készítsen néktek! -
Többet nem szólt, -
becsapta maga mögött az ajtót.

Lombos fákon, ágról- ágra
ugrándozva, szaladgálva,
el is jutottak a tóra
s ráleltek a nádirigóra.
Éppen fészkét szövögette,
mikor a lurkókat észrevette.

- Ej, de furcsa vendégek - gondolta -
talán fürödni jöttek? -
De munkája siettette,
nem ért rá foglalkozni ezzel.
Hanem a mókusok ráköszöntek,
s kérték is őt illendően:
- Kedves rigó, kérve kérünk,
készíts hegedűt nékünk,
olyan lágyan, szépen szólót,
hogy mindenki csodájára járjon!
Aki hallja felderüljön,
a hangjában gyönyörködjön! -
- Jól van, jól van! - szólt a rigó -,
pár nap ehhez elegendő,
holnaphoz egy hétre
minden hegedű kész lesz! -

Örültek a mókusok nagyon,
egymás után szaladtak a napok,
egyik nap a másikat érte
s hamar vége is lett a hétnek.
Megint a tóhoz ugrándoztak,
s köszönték a nádirigónak
a sok munkát, fáradozást,
mikor a hegedűket meglátták.
Szépen, sorban kézbe vették,
bizony kicsit megkönnyezték,
hogy az álmuk valóra vált
boldogságuk nem ismert határt.

Tudom, ti most azt gondoljátok,
hogy mókuséknál nincsenek szabályok.
De most nagyot tévedtetek,
rögtön el is mesélem nektek!
Reggel madárdalra kelnek,
majd ők is iskolába mennek.
Mikor véget ér a tanítás,
otthon is van munkájuk ám!
Rendbe teszik odújukat,
bevetik kis ágyaikat,
mancsukba kapják kosarukat,
gyűjtögetik a makkot, tobozokat.
S ha munkájukat elvégezték
csak akkor jöhet a zenélés.

A nap lassan becsukta szemét,
leszállt az alkony és
a fáradt erdei-nép aludni tért.
A mókusok csak erre vártak,
kiültek egy-egy faágra,
a hegedűt álluk alá tették,
a vonót kezükbe vették.
De jaj! Mi történt?
Felverték az erdő csendjét.
- Mi ez a cincogás, nyávogás,
nyöszörgés és nyikorgás? -
hallatszott a mérges kiabálás.
A mókusok megszeppentek,
gyorsan bocsánatot kértek,
s ígérték, hogy addig nem hegedülnek,
míg ki nem tanulták a mesterséget.

A bölcs baglyot újra felkeresték,
megint a tanácsát kérték:
- Meg tudod-e mondani azt,
hegedülni ki taníthat? -
A tudós a fejét vakargatta,
horgas csőrét simogatta,
végül pedig azt mondotta:
- Tücsök mestert keressétek,
ő zenél legszebben e vidéken! -

Hamar rátaláltak a zenészre
ki a tanítást meg is ígérte.
- De figyelmeztetlek benneteket,
hogy jól hegedülni csak úgy lehet,
ha szorgalmasan gyakoroltok
és nem nyafogtok,
hogy kevesebbet játszhattok! -
A mókusok csak gyakoroltak,
soha-soha nem nyafogtak.
Hétre hét jött, hónapra hónap,
közben az évek is elszaladtak,
s oly szépen szól már a hegedű,
a hangja lágy és gyönyörű,
az altatódalt már a mókusok játsszák,
míg az erdő csendben alussza álmát.

jazsoli5: Hulló hópelyhek

Nézem az ablakból a hópelyheket,
ahogy keringve szállnak lefele.
Fehér lepellel vonják be a tájat
s eltakarják szennyét a hazának.

Egyformán, szabadon hullanak,
nincs versengés: ki szegény, ki gazdag.
Betakarnak embert, fát, virágot,
nem válogatnak, nem ismerik e csúfságot.

Oly tiszták, fehérek, ártatlanok,
nem ismernek bűnt, galádságot.
Ha okoznak is némelykor zavart,
nem aljas megfontoltsággal teszik azt.

Az égi áldás szándéka nemes,
nem elvenni akar, csak osztogat,
két kézzel szórja kincsét a földre,
mindenkinek jut belőle bőven.

S mi mégis lapáttal harcolunk ellene,
vagy söprűvel kotorjuk az útból félre.
Egyszerű háború ez a leesett hó ellen,
pedig a nép ellen bűntényt nem követett el.

Régen is volt hó és hideg tél,
a fagytól védte a földet és vetést,
de volt meleg otthon és fűtött kemence
s nem kellett ülni fázón, dideregve.

S most messze száműzném a telet,
ezt a kedves, vénséges vén öreget.
- Elég volt, elég! - mondanám én,
engedd, hogy süssön ránk már a fény!

Jazsoli5: Madár és én

Fecske, fecske, vándor fecske,
merre mentél, visszajössz-e?
Hasítod a magas eget,
csak álmaim szállhatnak veled.

Vígan dalol a pacsirta,
múltat, jövőt eldalolja.
Ne szomorkodj, lesz még jobb is,
tél után megjön a nyár is!

Fa ágára szállt a rigó,
vígan énekli: "Élni jó!
Megérkezett a szép tavasz,
elkergeti bánatodat!"

Nyári rekkenő meleg
porfürdőznek a verebek,
mossák magukról a szennyet,
bár nekem is ilyen egyszerű lenne!

Szarka cserreg a fatetőn
messze nézdel, kémlelőn,
ha én is oly messze láthatnék,
másfelé mennék vagy megfordulnék.

Lombos erdő, kakukkszó,
messze hangzó, bátran szól,
kimondja mi szívét nyomja,
nem ül magába roskadva.

Templomtorony magasában
bagoly kémlel a világba.
Hiába a nagy sötétség,
meglátja a világ szennyét.

Ez a cinke oly magányos,
elhagyta a párja.
Én sem vagyok különb nála,
a saját utamat járom.

Gólyamadár délre száll,
szebb, jobb hazába jár?
Jaj, ha vele mehetnék,
talán vissza se jönnék!

Varjúmadár, gyászmadár,
mindig feketében jár.
Kárörvendőn mondja:"Kár,
hogy neked sem szép a világ!"

jazsoli5: Békamese

 

Volt egyszer egy kerek tó,
abban lakott Béka apó.
Porontya sok volt neki,
szerették is hallgatni,
köréje sereglett mind,
mikor elkezdett mesélni.

"Amikor még fiatal voltam,
akkor is itt laktam a tóban.
Akkor is sűrű volt a nád,
vízililiom ontotta illatát.
Annyi szúnyog s légy lakott itt,
hogy nem kellett vadászni.
Elég volt kitátani a szádat
s már berepült a jó falat.
Békében élt itt mindenki
veszély nem fenyegetett senkit.
Ettünk-ittunk, játszottunk,
hűs habokban úszkáltunk.
Csodáltuk a szitakötők táncát
s a halacskák ezüstös hátát.
Múltak a hetek, hónapok,
minket senki sem háborgatott.

Hanem aztán mi történt?
Érkezett sok új vendég.
Kíváncsian lestük őket,
hallgattuk fura beszédüket.
Hosszú volt a csőrük, lábuk,
nagyon peckes a járásuk.
A béka-nép tanácskozott,
hozzájuk küldöttséget küldött,
arra gondoltak békésen
az újakkal barátságot kötnek.

Brekeke - köszöntek a békák,
de a vendégek csak néztek furcsán.
Nem értették a beszédet,
ránk ügyet sem vetettek.
Mert, hát ki is lett volna más
ez a nagy vándormadár,
ki tavasztól-őszig él a tóba',
nem volt más, mint: a gólya.

Akkor előléptem én,
meghajoltam könnyedén
s mire beszélni kezdtem volna,
lecsapott rám a gólya.
Hiába könyörögtem, sírtam,
hogy csak köszönni akartam,
szorosan tartott a hosszú csőr,
éreztem, sorsom most eldől.
Hogy a szép szó nem hatott,
mérges lettem, jaj!, nagyon.
Izegtem és mozogtam,
járt a kezem a lábam.
A szorítás engedett,
jobb fogást keresett,
megnyílt kicsit a gólya csőre,
huss!, már ugrottam is a vízbe.

Az iszapban mindjárt
jól elbújtam,
csak dideregtem, vacogtam,
nagy sokára hazavánszorogtam.
Otthon hősként ünnepeltek,
örültek, hogy megmenekültem.
Akkor derült ki a dolog, hogy
a küldöttség magamra hagyott,
mind ijedten futottak,
hazáig meg sem állottak.

Így esett meg gyerekek,
hogy béka és gólya közt
barátság nem köttetett."

jazsoli5: Teknős

 

Én olyan híres vitéz vagyok,
soha nem vetem le páncélom.
Szembenézek száz veszéllyel,
nem rettenek semmitől meg.

Hogyha én bajt szimatolok,
fejem rögtön be is húzom,
megvéd engem minden bajtól,
kipróbált, öreg páncélom.

Versenyt futni ne hívjatok,
mert lábaim kurták nagyon.
Poroszkálok szépen, lassan,
tőlem tán a csiga is gyorsabb.

Jaj, ha a hátamra pottyanok,
mint egy bogár rúgkapálok.
S addig mozgok, ficergek,
míg lábam talajt nem érez.

De, ha vízbe kerülhetek
ott nézzetek engemet!
Lassúságom tovaillan,
szárnyalok a hűs habokban.

jazsoli5: Élet - halál

Én nem félek a haláltól,
lassan kapumat kitárom.
Nem lehet rosszabb, mint születésem,
nem ismerem, nincs mitől rettegnem.

Az élettől inkább félek,
pedig már sok évet megéltem.
Ijeszt minden, mit nem értek,
szívemben sok a kétely...

jazsoli5: Medve koma és a folyó

Barna, öreg medve koma

aludni tért barlangjába.

Bevackolta szépen magát,

s horkolva húzta nótáját.

Esett a hó nagy pelyhekben,

beborított mindent csendben,

és a fehér csendességben,

téli álmot aludt minden.

Fagy királya fák közt nyargal,

paripáját űzi, hajtja,

recseg-ropog minden faág,

folyó vize dermedve áll.

Hosszú volt a tél nagyon,

szegény mackónk lefogyott.

Hatalmasat korgott gyomra,

felnyílt szeme azon nyomban.

Füle tövét vakargatva,

közben nagyokat ásítva,

feltápászkodott vackáról,

hogy eleség után kutasson.

"Ejnye-bejnye, teremtette -

morgolódott a vén medve-

üres lett a kamra polca,

de jó lenne pár falatka!"

Nem sokáig gondolkodott,

barlang szájához ballagott,

kikémlelt a nagyvilágba

csak a fehér havat látta.

"Irgum-burgum , de hideg van,

ez a bunda mindjárt rám fagy."

Mancsával hasát dörzsölte,

hátha kicsit felmelegedne.

A gyomra pedig egyre korgott,

űzte, hogy eleség után kutasson.

"Lemegyek a folyóhoz - mondta -

hátha akad pár halacska."

Leballagott a folyóhoz,

de ő ilyet még nem látott!

- "Megszökött a folyó vize,

merre ment el, hol keresse?"

El is indult egykettőre,

hogy a folyót megkeresse,

bátran lépett rá a jégre,

de csúfos is lett a vége!

Lába alóla kicsúszott

rögtön hasra vágódott,

megütötte jól magát

menekült is volna már.

Csúszott jobbra, csúszott balra,

esett fenékre, hátra, hasra,

végül aztán talpra állt,

de minden porcikája fájt.

Óvatosan, lassan lépve,

a partszegélyt végre elérte,

s bőgve, ordítva, vágtatva,

nyargalt vissza barlangjába.

Hogy a folyót megkeresse

attól elment már a kedve.

Búsan nézett végig magán,

s elvackolta újra magát,

Sajgó testét nyalogatta,

magát nagyon sajnálgatta,

s addig-addig sírdogált,

míg újra álomba sírta magát.

jazsoli5: Testbeszéd

Nézem a szemed,
hogy mit fog felelni: -
megfog-e rebbenni,
zavartan pislogni,
más felé fordulni,
vagy szemembe nézni.
Mit fog a szemed felelni?

Nézem a szád,
hogy mit fog felelni: -
megfog-e rándulni,
mosolyba torzulni,
némán lefittyedni,
vagy boldogan nevetni.
Mit fog a szád felelni?

Nézem a kezed,
hogy mit fog felelni: -
megfog-e remegni,
csak egyet legyinteni,
idegesen zsebbe merülni,
vagy boldogan átölelni.
Mit fog a kezed felelni?

Nézem a szemed, a szád, a kezed,
mit felel, ha kérdem: "Szeretsz?"
Testbeszéded szavak nélkül is
elmondja érzelmedet, nekem.