Rónay György versei bejegyzései

Rónay György : Ajánlás

Nellinek

Most,
halálom napjaiban
mégegyszer összegyüjtöm,
amit a földön kaptam,
barátságot, szerelmet,
hűséget, örömet,
szeretetet, ragaszkodást,
szépséget, tisztaságot,
jóságot, önfeláldozást -

és egy utolsó lendülettel
fölmutatom az égnek - -

Egyetlen vagyonom -

Fogadjátok szívesen, Mennylakók.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 22. 20:08 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Martirium

A lucfenyők már embernagyra nőttek.

Hátam mögött az erdőben madár sír,
nem tudom milyen madár,
nem tudom mit sirat.

Szemközt a hegy olajkék
tömbje fölött egy tűzgömb rózsaszín
visszfényében ragyog az égbolt.

A völgy mélyén rohamra készen
lappang már a sötét,
s bokortól bokorig kúsznak a köd
álarcos előörsei.

Varjak húznak a csöndben,
károgás nélkül, feketén.

Túl, a tetőn
hirtelen máglya gyullad.
A fák fekete csontvázai némán,
emelt karral égnek a tűzben.

Aztán a hidegkék homályban
ontani kezdik a fenyők
az engesztelés gyantaillatát.

írta: jazsoli5, 2009. aug. 22. 20:07 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Hegyre menet

Aki meghalt, eltemetik.
Aki él, holtakat temet.
De én még itt vagyok neked,
hogy legyen mibe megfogódznod.

Megyünk a hegyre fölfelé.
A nyíres őszi fényben ázik.
De néha csípős szél fuvall.
Add ide a kezed, ha fázik.

Hogy messze van még a tető?
Könnyebben érjük el, ha ketten.
Lent fűrész sír. Nőnek a fák,
dőlnek a fák a rengetegben.

írta: jazsoli5, 2009. aug. 22. 20:06 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Hegek

A szerelmesek szíveket vésnek a fába.
A vándorok és turisták jeleket.

Hiába élesíted a késed:
minden sebet kiforrtam.

Már csak az idő hegeit őrzöm.
Belül, a kéreg alatt.

írta: jazsoli5, 2009. aug. 22. 20:05 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Tél, alkonyat

Füstöl a téli táj. Az élet lángjai
fanyar kis rőzsefüsttel ellobognak.
Didergő könnyeket ejtenek a faágak
s fehér töviseket. A megfeszített
mennybolt sebeiből még szivárog a vér.
Tócsába gyűlik és lassan megalvad.

Dermedt madár bukik a hóba.

Később fölkel a hold.

írta: jazsoli5, 2009. aug. 22. 20:05 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Hiába

Messzebb vagy, mint a túlnani hegy,
pedig az messze van.

Szebb voltál, mint a tavalyi május,
pedig az szép volt.

Frissebb, mint a hegy derekán a forrás,
pedig az hoghy üdített!

Ülök az őszben, hallgatom csobogását.
Már szomjas se vagyok.

Vándor jön az úton, kezében mogyoróbot,
hátán tarisznya, musttal.

Korán esteledik. De az ég most is csupa csillag.
Hiába szöktél el, fiatalság.

írta: jazsoli5, 2009. aug. 22. 20:04 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Nyári album

 
 
 
 
Június
 
Még egyszer ez a koranyár, még egyszer ez a sárga
rózsaözön a kertben, a peónia-mámor.
Június. Hömpölyög a szélben a virágpor,
s havazva hull a nyárfák szösz virága.
 
Alkony eső után
 
Zápor volt délután. Csillámlik az esővert
nyárfalomb és a süppedt sírokon a moha.
Most csupa-csupa gyöngy a temetőkert,
s az égen szivárványlik a holtak mosolya.
 
Elvadult kert
 
Senki sem ültetett, nem vetett az idén itt:
látod, a kert mégis dúsan tenyészik:
sarjat hoz a gyökér, szárba szökik a mag.
Folytatják azt, amit az ember abbahagy.
 
Sétaút
 
Hányszor sétáltam erre, hány nyári s őszi napnak
alkonyát néztem innét? Számolnám, s számtalan.
A tó, a fák, az út: mind ugyanaz maradt. Csak
valahogy rövidebb lett, ami még hátra van.
 
Esti állomás
 
Alkonyul lassan a júniusi vasárnap.
Csillog a sín, a szemafor zöldet mutat.
Fáradtan szorongatják fonnyadó csokrukat,
akik az esti gyorsra várnak.
 
Vaníliák
 
Hát újra hajtotok, gyermekkorom
virágai, vaníliák a sírokon!
Bolyhos levelek közt bimbózik már a jelkép:
a kezdeté, amint a véghez közelebb lép.
 
Esti rózsák
 
Mikor az első csillag tüze a tavat éri,
a vörös rózsák elkezdenek égni,
égnek a vörös rózsák, mint a máglya.
Elhamvad rajta valamennyi sárga.
 
Magányosság
 
Ha eluntam magam, egy kutyával beszélek,
s egy macska hízeleg, lábamhoz dörgölődve.
Házamba a virágok ágaskodva benéznek,
s esténkint a magány stigmája süt fölötte.
 
Öregasszonyok
 
Ezek az öregasszonyok is megmaradtak.
Keretbe foglalja őket az ablak,
s ők csak ülnek, mint egy képen, mögötte.
Alighanem már örökkön örökre.
 
Pipacs
 
Egy hódító, elvágva csapatától:
az út mentén a réten egy pipacs nyit.
Nem jutott nagyobb része a világból,
de holtig őrzi ezt a talpalatnyit.
 
Naplemente
 
Hogy szikrázott! Milyen őrjöngve lángolt!
Micsoda eszeveszett tombolás volt!
S ebből se maradt utoljára más,
mint egy maroknyi hamvadó parázs.
 
Hasonlat
 
Mint ez a vén fa - zsibbadt gyökerébe
mégis elért a tavasz, noha késve.
Ága göcsörtös, odvas kérge mállik.
De csak annál gazdagabban virágzik.
 
Ugyanarra
 
Lesz gyümölcse a kései virágnak?
Vagy őszre, vén fa, mégiscsak kivágnak?
Aki a fákat termésükre méri,
enged talán még néhány nyarat érni.
 
Új nyár
 
A felhők lassan oszlanak. A párás délutánban
szinte tapintható az olajfák illata.
Ümmög a nád felől a béka-ballada,
s a stégen egy halász ül és vár. Újra nyár van.
 
Folytatás
 
Nyár van, a stégen egy halász ül. Mire vár?
Talán amire én, ötvenöt éve már.
Egy halra: felszökik a mélységből ragyogva,
megmutatja magát, s visszahull a habokba.
 
Tűz
 
Ég a kert, ég a tornác, a lépcső, a fal ég.
Nincs ki a tüzet oltsa, üres a villa még.
Hajnal óta lobog, s most is, az éjszakából
a krimzonrózsák tűzvésze lángol.
 
Vihar után
 
Szél űzi még az égen egy felhő szürke rongyát
a túlsó part fölött. Itt már levél se rebben.
Füstölögnek a réten az ázott szénaboglyák,
s lobogni kezd egy bükköny a hirtelen melegben.
 
Csupa vér
 
Leverte a rózsák szirmait a zápor:
körül a kerítés alja csupa vér.
Nyugaton az égbolt fölnyílt sebe lángol,
s elvérzik a nap, mire hazaér.
 
Csillagok
 
Előbb egy csillag. Azután egy másik.
Lassan már egy egész égboltnyi fény világít.
Aztán lehullik egy. Másik is hull utána.
Elkezdődik az ember éjszakája.
 
Ezt
 
Ezt festeni nem fáradó ecsettel,
erről beszélni soha meg nem unva,
és nézni, nézni, nézni...És ha egyszer
mégis véget ér, elkezdeni újra.
 
Vitézként
 
Jöjj, nyájas vendég, csendes alkonyat,
telepedjél kisded kertem füvére,
s hadd simogassam bársony arcodat,
míg ránk nem tör az Éj, álom s halál fivére.
 
A túlpart hegyei
 
Ha vihar lesz, közel jönnek sötéten.
Most kárpitjuk a párás messzeségben
lágyan lebeg a vízi kék felett,
s oly halványkékek, mint a képzelet.
 
Szúnyogok
 
Mennyi rettenetes szúnyog, muslica!
Hogy rajzanak az alkonyati fényben!
Még fél napjuk van, s mind halál fia.
De hiszen még én is csak alig éltem!
 
Mezei virág
 
Hányszor járt tollamon a halál és a nemlét,
és most el sem bírom képzelni, hogy ne lennék.
Légy mesterem, mező kicsiny virága:
csak virítasz, nem gondolsz a kaszára.
 
Megint öregasszonyok
 
Újra itt vagyok és újra benézek
ablakotokon, öregasszonyok.
Magam sem tudom mért, de valahogy
oly megnyugtató, hogy még mindig éltek.
 
Vén diófa
 
Ez a vendéglő itt a Vén diófa,
valóban öreg diófák alatt.
Még egy itat bor, még egy jó falat,
s hazamegyünk. Végére jár a nóta.
 
A doktor háza
 
A doktor egy napon meghalt. Talán a bortól.
Rózsái most elvadultan tenyésznek.
Köztük egy Vénusz csonka szobra posztol.
De vakon. Mint a halál és a végzet.
 
Kóródy Károly
 
Ki volt Kóródy Károly? Nem tudja már, csak a
kápolna előtt virágzó rózsafa.
Az hívebb mint a kő: minden évben kizengi
piros szirmaival. Csakhogy nem érti senki.
 
Pintyőke
 
Milyen csönd van itt! Alusznak a Ráczok,
Kutik, Ferenczik, Szimcsákok, Virágok.
Kedves pintyőke, énekelj nekik.
Ne törődj vele, hogy nem élvezik.
 
Egy sírra Szárszón
 
Itt nyugszik Cseh Erzsébet. Harminc évet élt.
Semmi sem teljesült abból, amit remélt.
Alszik egy csorba kő alatt örökre.
Három szál pipacs virágzik fölötte.
 
Ecetfa
 
Hullj, hullj, ecetfa keserű virága,
szitáld koronád alá zöld havad.
Álmodjék zöld telet Both István, Kuti Klára,
Gilicze Irma - mind a föld alatt.
 
A többi
 
Már csak a napot, ahogy kel s lemegy.
Már csak a lassan forduló eget.
Csak a Göncölt, tavasszal, nyáron, ősszel.
A többi úgyis elporlik idővel.
 
Végtelen
 
Nézem a vizet, a kék dombokat,
a fecskesuhanást, a lassú naplementét.
Ez most a megdicsőült végtelenség,
míg ketté nem szeli a gyorsvonat.
 
Faunfej
 
A Vén Diófában esténkint zene szól.
Lesi egy öregember a szomszéd fák alól.
Ott áll a kerítésnél órákon át.
Hold süti a lomb közt faunmosolyát.
 
Táviratos postás
 
Növendék garaboncás, pár keréken cikázva
száguld az utakon, füstöl nyomán a por.
Életet vagy halált rejt a vállán a táska,
s mögötte - atra cura - egy fekete kutya lohol.
 
Nád
 
Tudod, mi ez a hűvös illat? A korhadó nád -
de milyen tengermélyi messzeségből,
hogy évenkint legföljebb egyszer él föl,
de akkor egy egész múlt lelkét sodorja hozzád!
 
H. R.
 
Minden seb beheged. Beforrt az asszonyé is,
ki a fiát siratta. Most már gyászt nem visel.
De ha sétálni megy, bármerre indul el,
még most is minden út a temető felé visz.
 
Öreghegy
 
Loppal lépkedve már a dombokon az ősz jön.
Lassan hát magam is elfele készülődöm.
Széjjeltekintek az Öreghegyről tűnődve.
Intek egyet, s elindulok a völgybe.
 
Fecskék
 
Fecskéim, mennyit írtam rólatok!
Új fecskék vagytok? vagy ugyanazok,
és most - közös sors változó alakban -
csodálkoztok, hogy én még itt maradtam?
 
Változás
 
Reggel párás hideg volt, a floxok dideregtek.
Estére visszatért a nyár, újra meleg lett,
s a víz kéklő egén - nem e földre való
látomás - lassan úszik egy nagy, fehér hajó.
 
Esti párbeszéd
 
Milyen nyugodt a víz! S milyen mély fönt az ég!
- Mindjárt csillaga is lesz, és az is a tiéd.
Meddig? egy évre? ötre? vagy tízre is talán még?
- Ne kérdezd. Minden esztendő ajándék.
 
Nyárvég
 
Készülődnek a fecskék. Véget ér a nyár.
A délutánt hűvös kis szél borzolja már,
s rá a kertkapun a vadszőlő lombja rebben.
Napról napra ritkábban, és napról napra véresebben.
 
Angyal
 
Igazad van, mégis a reggel volt a legszebb,
a vadgalamb-zenében ébredés, amint
elborítja a zölden pezsgő fény a kertet,
s rebben a lomb: harkály villan, vagy angyal int.
 
A sinek mellett
 
Mennyit járkáltam itt is, kivált esős időben.
Itt a töltés salakján kevesebb a sár.
Ha elmegyek, helyettem néha majd visszajár
egy-egy regényalak, kin itt tűnődtem.
 
Történelem
 
Népvándorlás után, ha már nem hallani
távozó dobaját, s béke borul a partra,
a nád közül kiúsznak előörs hadai,
s kezdetét veszi a vadkacsák birodalma.
 
Kukoricák
 
Megyek a régi úton a kukoricás mellett.
Szólnak a szárak: "Hát te még itt vagy, öreg barátunk?"
Igen, előbb-utóbb mindenki elmegy.
Csak mi maradunk itt, akik töretésre várunk.
 
Őszelő
 
Reggel már csupa köd a part. Később a nád
körül fecskék köröznek, búcsúzkodó családok,
s időnkint idehallik a sima vízen át,
ahogy durrognak a túlparton a vadászok.
 
Vadlibák
 
"Híves, borongós", bár nem őszi még, de már
van benne valami szelíden ossziáni:
őszies már a nap. Rozsdállik a határ.
Reggel föltűntek a tó első vadlibái.
 
Madarak
 
Hogy fütyült a rigó! Hogy rikoltott a harkály!
Kakukk is szólt június elején.
Társam mostanra, őszapó, csak te maradtál.
S veled egy tél elé csirregő kis remény.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 18. 13:54 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Introitus

Mivel jössz, öregkor, milyen őrületekkel,
gonoszsággal, rigolyával, szeszéllyel,
milyen rokkanásaival a testnek,
s a lélek milyen hibbanásaival?
 
Van, ki hűdött lábát dobálva jár,
szeme kidülled, botjával hadonászik,
s mocskos szavakkal átkozza fiait:
van, ki bambán fal mellett kuporog,
arcát legyek lepik, nyála ölébe folyik,
s bűzét messze kerüli a család:
és van, ki nyűtten múlt örömért lihegve
lánykákat ront meg, sunyiképű szatír,
és ismét más, ki koplal pénze fölött,
s más, még szomorúbb, sokféle mániás,
élőhalottak, élve rothadók -
nehéz életünk legnehezebb szaka,
mivel jössz hát, öregkor? Mit hozol?
 
Itt állok odvas üreged küszöbén,
s már érzem pincéd hideg dohát. Mit adsz
a belépőnek: ecetet vagy óbort?
Mi várja tárnáidban? agylágyulás,
kóros düh mérge, jámbor hülyék szelíd
révedezése? vagy szigorún derűs
bölcsesség, egyensúly, szilárdság,
s a szikár aggok acélos kedélye?
 
Kis szél borzolja a kertben a lombokat.
Engedsz-e majd, irgalmas őszöm,
hasonlón ehhez az öreg almafához,
kivágatásomig teremni,
vagy legalább hűvös árnyat adni?
írta: jazsoli5, 2009. aug. 18. 7:31 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Tavaszi leltár

 
 
 
Átváltozás
 
Az ágak közt már pintyek csattogása.
A fenyők fölött kék tavaszi fátyol.
Készül a világ az átváltozásra.
Most teremti magát teljesebbé magából.
 
Kora tavasz
 
Rügy nem pattan még. Nem mozdul a szél sem.
A föld megnyílt vemhének gőze száll csak,
s a fák kék lelke ködlik, ahogy állnak
megrendülten az újjászületésben.
 
Hegyi szél
 
Átsüt a lombtalan fákon az alkonyat,
és fölragyognak a sziklák fehéren.
Egy felhő száll, tétova gondolat,
s oszlik a varjak gyásza a guggerhegyi szélben.
 
Rügyek
 
Amikor utoljára jártam itt, a kopár
fák alatt néhol még hófolt fehérlett.
Most nap süt, tavaszt pittyeg a madár,
s lengnek parányi zöld zászlói a reménynek.
 
Az erdő hangjai
 
Tar ágak közt koratavaszi fény ragyog.
Cinke szólt az imént, de már elhallgatott,
s most csak kis percenések az erdő hangjai.
Kipattan pár rügy is, de azt nem hallani.
 
Alkony
 
Szétnézek életem alkonyodó mezőjén.
Lassan leáldozik fáim fölött a nap.
De lombot is fakaszt e kései verőfény,
s nyaram se lesz talán a múlt nyárnál fukarabb.
 
Hideg tavasz
 
Itt lakott a színésznő. Ilyenkor már virágzott
ablakában egy-egy muskátli. Most a függönyök
behúzva. Hideg szél süvít a ház fölött,
s dideregnek a kertben a mandulavirágok.
 
Ibolya
 
Avar búvó virága, leszakítsalak?
Nem bántalak. Hagylak virulni még ott.
Kék lelkedért cserébe talán nekem is ad
gazdánk egy virágzásnyi haladékot.
 
Még egyszer
 
Szárak, bimbók, rügyek, indák és kacsok,
nyúljatok, nyíljatok, kapaszkodjatok.
Kapaszkodom veletek én is.
Még egyszer megpróbáljuk, az idén is.
 
Rügyező galagonya
 
Ahogy fordult az ösvény és ritkultak a fák,
fölbukkant hirtelen halványzöld csipkeruhában:
riadtan rám mosolygott - nimfa volt, vagy najád -
s zöld kendőjét sokáig lengette még utánam.
 
Kékek
 
Lemegy a nap, nyúlik az árnyék.
Kigyósziszkék, ibolyakék, harangvirágkék:
elmélyülnek az erdőben a kékek.
Várják az első fülemüléket.
 
Gyümölcsfavirágzás
 
Hogy birtok ennyi virágot, hogy birtok ennyi
szépséget, szilvafák, cseresznyefák?
Ötvenöt éve nézem ezt a csodát,
de holtig se fogok vele betelni.
 
Záporban
 
A túlsó hegy felől átsüt ide a nap,
de ezen a hegyen sebes zápor szalad:
így fényben is megyek, meg ázom is esőben.
De eddig is csak így volt, s eztán se lesz különben.
 
Forszitiák
 
Búcsúzóul még egy kevésnyi fény csap
a hegyoldalra, aztán este lesz hirtelen,
s odafönn csak egy csillag, idelenn
egy forszitia sárga lángja ég csak.
 
Zivatar
 
Érzed eső után a fenyők balzsamát?
Kis keserűt kevernek hozzá a galagonyák,
s csöpp fanyart is az ázott tavalyi avar,
míg messze föl-fölmordul a távolodó zivatar.
 
Leltár
 
A virágokat és a madarakat is,
s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz:
de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:
a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 18. 6:50 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Téli album

 
 
Erdő hó előtt

Felhők torlasza közt rőt nap alkonyodik.
Hóra vár a téli rengeteg.
Tölgyek ríkatják lelkük barna rongyait,
mikor a fenyők zúgni kezdenek.

Esti fagy

A János-hegy mögött lement a nap.
Hártyásodnak a tócsák. Itt a fagy.
Most vált a rózsaszín a mennybolton lilára.
Beleúszunk a hideg éjszakába.

Kérés

A cinkének a mindennapi magvat.
Nekem a mindennapi kenyeret.
A napi csöndet. A napi eget.
Egyebet nem is tudom mit akarjak.

Fácánok

Fácánok rikácsolnak az erdőben rekedten.
Köd lopakszik a fák közt a téli szürkületben.
Kihagyó szívveréssel lehull egy-egy levél még.
Aztán elül a fácán. És leszáll a sötétség.

Naponta

Naponta erre jártam ősszel.
Ismerősöm itt minden falevél.
Most is csak erre járok. Jön a tél.
Naponta kevesebb egy ismerőssel.

Tőr

A platánágakon levél helyett köd ül.
Gyászlobogók. Mikor hetet kondít az óra,
egy csillag tőre villan a Mátyás-hegy mögül,
s a végső rózsa is holtan bukik a hóra.

A hó szinei

Amíg a nap le nem megy, rózsaszínű a hó.
Mikor bealkonyul, halványkék és lila.
Végül szürkésfehér, mikor harapható
hidegével leszáll az éjszaka.

Holdas este

A hegy fölött a hold hideg ezüstje árad.
Az úton kezd a tócsák jege villámlani.
Szél rebben. Megcsördülnek a rét rabláncai,
az őszről maradt kukoricaszárak.

Holdvilág

A havas téli hold minden holdnál fehérebb.
Alatta nagy halotti lepellé fagy az élet.
Egy akác még kinyujtja könyörgő csontkezét.
Híg mésszel önti le az irgalmatlan ég.

Jégtörő

A hegyek oldalán itt-ott még hó fehérlik.
Fák közt az út páncél szalagja fénylik.
A sziklákon zubognak tajtékos kis erek.
Süt a nap. Mátyás töri a jeget.

Gyertyaszentelő

Kint marad-e a medve, vagy barlangjába tér?
Ha így, ha úgy: végére jár a tél.
Rügyet pattanni biztat az erdőn egy madár.
S bármily csípős a szél, a tavaszt hozza már.

Forradalom

Micsoda néma lárma! Fortyognak, sisteregnek,
erjednek, bugyborognak a fű alatt a nedvek.
Nyüzsög a molekulák forradalma.
Készülnek a világhodító nagy rohamra.

Hetykén

No hiszen lesznek még kemény fagyok!
Csalóka fény az, ami most ragyog.
- Tőlem lehet akármilyen csalóka:
mégis a tavasz első hírhozója.

Trombita

A ház ajtaja-ablaka kitárva.
Fodrozódik a völgyben a februári pára.
Pondrót kapar a tyúk, s a pezsdülő világba
rikolt egy fácán rekedt trombitája.

Barátság

Együtt szalonnáztunk egy télen át,
kék-sárga mellényes kis jóbarátom.
Hol vagy, mit csinálsz, cinke, nyáron?
Nevessen rád is rám is gyümölccsel terhes ág.

Madárszó

Csak látnálak, madár, hogy merre vagy,
hol füttyöngöd együgyű dalodat!
Fönt szólsz a fán, mikor magamba hallgatok,
s míg a fát nézem, bennem folytatod.

Minusz öt

Minusz öt fok. A párásan derengő
délutánban időnkint egy madár szól.
Magába szállva hallgatja az erdő,
és elmélkedik a föltámadásról.

Próba

Lassacskán mégis enged a kemény fagy:
próbálgatja hangját a nyájas évszak.
Ma még nem viszi többre pár futamnál.
De egy-két hónap, és szól az egész zenekar már.
 
írta: jazsoli5, 2009. aug. 16. 19:13 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Rózsa dérben

Alacsony szürke ég.
Maholnap hó lesz.

De nézd inkább a rózsát:
dérmarta kertben áll,
s egyetlen szirmát el nem ejti.

Lélek, te is légy
ellentmondás az elmúlásnak.

írta: jazsoli5, 2009. aug. 16. 19:12 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Őszi album

 
 
Békák

A nyaralók ablaka zárva.
A víz nehéz és szürke mint az ólom.
Hűvös nádszagot hoz az este,
s elkezdődik a békák zokogása.

Vonat

Jön már az esti gyors, eresztik a sorompót,
szól a csengő, giling-galang,
mint veszett harc után elesett katonákért
szól a lélekharang.

Harkály

Milyen csönd! Csak a levelek
hullanak halk nesszel a fákról.
Meg egy harkály kopácsol
valami bölcsőt vagy koporsót.

Gesztenyefasor

Egyre világosabb a gesztenyék alagútja.
Boltívén már betűznek itt-ott a sugarak.
Mint omló paloták mohos mélyibe
a pincefolyosók hasadékán a nap.

Avartűz

Alkonykor égnek friss tüzek,
hol az avart kupacba rakták.
Aranyukat ejtik a nagy fák,
s a kis bokrok ezüstjüket.

Lombhullás

Mind kevesebb a dísz, és egyre több a lényeg.
Lassan lehull a lomb, s majd csak a törzsek élnek,
míg ki nem dönti egy éjjel a vihar.
Vagy megőrlik az évek az idő szúvaival.

Dér

Szárszóról elköltöztek már a fecskék.
Reggel a fű deres, az ég hideg-kék.
Kertben ülünk, ha délben kimelegszik,
s élvezzük az őszi napot - de meddig?

Jegenye

Két hónapja fönt a jegenyenyár
fölött állt a nap ötkor délután még.
Most korán elül, vedlett, vén madár.
S a jegenyét is elnyeli az árnyék.

Dáliák

Köd ült a Szajnán, amikor eszembe
jutottak a szárszói dáliák,
s fejem fölött, mikor vonatra szálltam este,
az égen is kinyílt egy nagy sárga virág.

Varjak

Vad károgás zúgott: az égen
egy sátángömb forgott sötéten,
kitágult, szükült, újra tágult:
aztán egy hirtelen sugár gyúlt,

a felhőkből izzón lövelt ki,
s próbált a vésszel hadra kelni,
míg le nem bukott a ziláltan
örvénylő szárnyak viharában.

Begóniák

Nézd ezt a sor begóniát itt.
A rózsa fonnyad már. Ez még virágzik.
Nem bánja az őszt, a deret.
Virít amíg bir. És amíg lehet.

Szinek

A legszebbek a kékek és lilák,
s az égen a lilásrózsaszín alkonyatkor.
S te vajon, gondolom, te vajon fogsz-e így
ragyogni, mielőtt kialszol?

Temető

Sír lakói, vének, fiatalok,
fordított fák, melyek lefele nőnek:
tanulgatom, mit súg-búg lombotok
néma zúgása a lenti időnek.

Öregasszony

Ahányszor a ház előtt elmegyek,
ott ül az ablakban, mint egy keretben,
és néz. Mit néz? Talán az eltűnt éveket,
miket látni már úgyis lehetetlen.

Ágnes

Rakódik már a mész, mélyülnek a kavernák:
ezt kórház nyeli el, amarra egy gödör les.
- Ráérünk. Ne siess. Szép, verőfényes ősz lesz,
míg az unokád kék szeme nevet rád.

Boglárka

Viszi a szél a sok papírt, halott
emlékek nyári rongyát.
De még virágzik egy boglárka is. Ragyog,
s várja, hogy szépségét kimondják.

Szél

Éjszaka jön a szél, mint egy heves roham.
Elzúg a ház fölött, tovább rohan.
Már messze jár, de még hosszan kattog utána
a gesztenyék géppuska-ropogása.

Temetőben

Ó hogy alusztok, szárszói halottak,
milyen mélyen, hanyatt függélyes csöndetekben!
Ősz van. A sírokon nagy dáliák lobognak,
s egy-egy akác tétova könnye rebben.

Lila virág

Egy kis lila virág, a nevét sem tudom,
az még kitart, virít az udvaron.
Gyanútlanul mosolyog az avarban.
Nem tudja még, hogy ő sem halhatatlan.

Csillagok

Csillagok, titeket se tudtalak.
Véga, Aldebarán, s hány mennyei virág!
- Ne félj, lesz majd időd megtanulni, hanyatt
fekve, ezt az egész égi botanikát.

Tűzvész

Arany október ez. Az őszt nem jelzi más még,
mint hogy korábban ér a nyugágyig az árnyék:
meg egy nyárfa: kigyúl egy váratlan sugártól,
s napnyugtáig kétségbeesve lángol.

Floxok

Ha ezt el tudnám mondani neked.
A fákat. Ezeket a szineket.
Meg az utolsó floxokat a parkban.
Fájdalmasan szép. Mert elmondhatatlan.

Transzfiguráció

A csönd. A kertek végső mámora.
A lombok átszellemült ritkulása.
Mozdulatlan ragyogás. Ahogy a
szépség átlényegül a pusztulásba.

Diófák

Diófák, társaim, mit gondoltok a mennybolt
őszi kékje alatt, míg lombotok pereg?
Én se lázadozom, mielőtt elmegyek.
Ragyogj, ősz! Köszönöm, hogy gazdag életem volt.

Dűlőút

Az égbe fut, ahogy a dombtetőre ér
a dűlőút. Az ember kaptat a meredélyen.
Fönt megáll. Szétnéz a vidéken,
s lemerül. Mint a dombról a szekér.

Viola

Csonkok, tört szárak, halott levelek
romján ez a kis viola, ha látnád!
Mint egy riadtan ámuló gyerek,
ki nem érti még a saját halálát.

Ácsok

Csupa kopácsolás a part ilyenkor.
Hullik a lomb. Ácsok ideje ez.
Kis szél fut a vizen. Egy vadgalamb szól.
S a napfény sárga könnye permetez.

Kirándulók

Októberben a csöndet már nem zavarja semmi.
Aranylanak a fák. A szélben őszi lomb száll.
A parton, látni, olykor egy-egy kiránduló áll
és nézi a vizet. Nem győz vele betelni.

Jóslat

Tegnap elköltöztek a seregélyek,
mondja az öregúr. Csípős a délelőtt.
Lassan bizony télbe fordul az élet.
Készíthetjük estére az első tüzelőt.

Villák

Ajtók és ablakok mind bedeszkázva rég.
A villák tetején avar gyűlik halomba.
És az elköltözöttek emlékét mosolyogva
csak virágaik őrzik. Mint a halottakét.

Egy asszony

A parton, míg be nem áll a sötétség,
egy asszony, átkulcsolva térdét,
ül a kék ég alatt, kék víz felett,
és kortyolja az örökéletet.

Búcsú

Tavaszig nem találkozunk, halottak.
Békén pihenjetek takarótok alatt,
s hozzatok majd tavasszal még szebb virágokat,
még több petuniát, s rózsákat is nagyobbat.
 
írta: jazsoli5, 2009. aug. 16. 19:10 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Babits a betegágyon

Mikor már elszorult a torka,
s lázasan, egyre verdesőbb
kínban, már szinte fuldokolva
kapkodta csak a levegőt:
mikor már elszorult a torka,
s az egész ember semmi más,
csak ez volt, ennyi volt: a csonka
gégében rángó kapkodás:
mikor már elszorult a torka,
akkor, egy nyári délelőtt
látogattam meg egy mogorva,
kietlen, nagy szobában őt.
 
A kietlen, sötét szobában
láttam a gyűrött lepedőt,
a lapos, nyűtt párnát s az ágyban
az elhagyottan szenvedőt,
egy könyvespolc alatt, soványan,
olyan irtózatos magányban,
hogy szólni sem tudtam, csak álltam
s döbbenten néztem a kibomlott
hálóing résén át a csontok
szikár börtönrácsát, amely
mögött vergődő szíve ver,
s kezét, amint fölötte görcsbe
rándult, s nem volt levágva körme,
és nem volt megfésülve sem,
nem volt egy pohár vize sem,
feküdt a kíntól vizesen,
s nem volt mellette senki sem -
 
mikor már elszorult a torka,
 
s úgy feküdt, mint egy elhagyott
házban az otthagyott halott,
nyitott ajtók és ablakok
mellett a kietlen szobában,
oly siralmas némaságban,
hogy nem döngött egy árva légy se,
csak egy vékony síp szólt, a gége,
és a vékony sípszóra sárgán
mozdult a halott fő a párnán,
és megvonaglott a halott,
megérezte, hogy ott vagyok,
pillája rezdült, könyökére
emelkedett, szeme sötétje
rám tapadt, nézett rám zihálva,
mint az áldozat gyilkosára,
mintha orvul csak arra jöttem
volna a házba, hogy megöljem,
gyilkoljam a torkát szorítva,
míg el nem némul gégesípja,
és elraboljam maradék,
vergődő, vézna életét -
 
mikor már elszorult a torka...
 
Csak nézett rám, s én néztem őt,
a fuldokolva rettegőt,
néztük egymást vad rémületben,
egy szörnyű szálra fűzve ketten,
egy szörnyű tű vasán, ahogy
az élve fölszúrt rovarok,
föltűzve ketten, mint a lárva,
egy fuldokló kis síp szavára -
 
mikor már elszorult a torka...
 
Mondani akart valamit,
s én azt hiszem, szólni akartam,
de csak a síp, a síp, a síp,
a síp sikoltott szakadatlan,
és ő nem birta abbahagyni,
és én nem birtam elszaladni,
pedig az ajtó nyitva volt,
s csak néztük egymást iszonyodva,
amíg a gégéje sipja szólt -
 
mikor már elszorult a torka...
 
Meddig tartott e néma torna?
Meddig tartott a néma párbaj
a betörővel, a halállal?
Ő rettegve lapult az ágyban,
és én csak néztem, én csak álltam,
és egyszerre láttam, hogy megöltem,
bár nem volt nálam puska, tőr sem,
amint hátradőlt hirtelen,
s a plafonra meredt a szem,
és az arccsont is kimeredt,
s megmerevültek a kezek,
még egyet rángva elhalón
a verejtékes takarón,
s már ránc se rándult homlokán,
csak a kis síp sírt tétován -
 
mikor már elszorult a torka...
 
És én csak álltam, fuldokolva,
és nem mertem moccanni sem,
és néztem őt, amíg a percek
a síp szavára sírva teltek,
csak néztem, aztán hirtelen
megfordultam és lábhegyen
szökve a néma házon át - jaj! -
magára hagytam a halállal,
ahogy, egy évvel azelőtt, kiszáradt
csontbörtönében haldokló apámat...
 
Delet harangoztak, amikor kiléptem.
A kezemen nem volt egy csöppnyi vér sem.
Az utcán egy lélek se járt.
Tulsó felén, a hegy tövében,
korhadt gerendák közt, roskadtan állt
egy ócska kordé, féloldalra dűlten.
Vén bodzabokrok közt a rúdra ültem,
hallgattam a sípszót a déli csöndben
és bámultam a szürke porba,
és folyt a könnyem. Folyt a könnyem -
 
mikor már elszorult a torka...
írta: jazsoli5, 2009. aug. 13. 13:10 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: A labda

A labda szállt kisebbedő kis pont a kékben
zenitjén túl zuhanni kezdett
a kisfiú csak nézte nem futott elébe
váratlanul egy nyáreleji napra gondolt
akkor is így sütött a nap akácok nyíltak
lágy illat szállt nagyon meleg volt
madár repült a temető fölött kisebbedő kis pont a kékben
zenitjén túl zuhanni kezdett
s a koporsón döngött a föld - - - 
 
A labda hullt a kisfiú csak állt
arra gondolt soha többé nem látja anyját
s mint kődobásra víz gyűrűzni kezdett a szívében
az elfelejthetetlen szomorúság.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 13. 13:04 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Faág

Faág faág faág honnan hajolsz ablakomba
lengedezve hajladozva
mint egy madár honnan szállsz ablakomba
faág faág
 
Egyszer csak itt vagy ha kinézek
kellős közepében a télnek,
rózsaszín illatot ontva
faág faág az ablakomba
 
Egy régi tavaszból japáni bájjal
barna vessződön elszórva virággal
törékenyen mint egy jégvirág
faág faág -
 
vázában aminek a neve emlék
kéklő vízben ringat a nemlét
onnét hajoltál az ablakomba
lengedezve bólogatva hajladozva
 
faág faág
 
mandulafaág.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 3. 12:41 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Novemberi alkony

Megjön az este rőt színekkel,
szép lassan úszó fellegekkel:
még rebben olykor egy levél,
de kezd elülni már a szél.
 
Köd leng a völgyön, szürke fátyol.
Hull, hull a barna könny a fákról.
Madár is rebben, cinkepár.
A szürke semmiségbe száll.
 
Aztán már nem rezdül levél sem.
Fénylobbanás a messzeségben:
csillag vagy ablak. - Elmerül.
A köd följebb száll, szétterül.
 
Polipkarja téged is átfog.
Elnyeli veled a világot.
S már nincs, csak pára, feketén.
Akár a világ kezdetén.
írta: jazsoli5, 2009. aug. 3. 12:34 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Októberi alkony

Tengermélyi csönd. Túl a hegy gerincét
égbe oldja a pára.
Halk rebbenés: surrannak már a cinkék
fészkükre éjszakára.
 
A lomberdő bíborában fölizzik
egy búcsúzó sugár még,
aztán lemegy a nap, s a hegyre itt is
leszáll lassan az árnyék.
 
Gyöngyszürke fátyol húzódik a rétre.
Köd kél a völgytorokban.
Földereng sárgán egy nyírfa lidérce,
aztán az is kilobban.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 30. 16:25 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Vadkörtefa

Ez a vadkörte is levetkezett
mára.
Alatta összetépve ott hever
ruhája.
 
Lába előtt hideg szél túr a sárga
rongyba.
Rőt lomb helyett a kék ég lett
a lombja.
 
Mint áttetsző fátyol, talpig lepi
a kékség.
Virágjában sem volt talán ilyen
szép még.
 
Fönt a tetőn, tárt karral, ittasan
remeg.
Most egy percig egymaga tartja az
egész eget.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 30. 16:21 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Prometheus

A nappal olyan mint az éj.
Beszélnél, és nincs mit beszélj.
Próbálgatnád a szavakat.
Minden szó torkodon akad.
 
Mint aki mély kútba zuhant,
tört tagokkal hever alant,
reménye vékony kis kötél,
de a káván túl alig ér.
 
Pereg a kő és eltemet.
Irgalmazzatok, emberek!
Emberek, irgalmazzatok.
Éjeim mint a nappalok.
 
Szólnék, de szavam visszahull,
kő kőre, irgalmatlanul.
Heverek, nézem a napot,
mely az éj egén ragyog.
 
Egy végtelen kút fenekén
fekszem a világ tetején.
Májam kitépve, vak vagyok.
Már köröznek a karvalyok.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 30. 16:14 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Nyírfa

Mint egy eszelős lány, ott az a nyírfa
lángszoknyáját nyakába kanyarítja
és hirtelen táncolni kezd a szélben,
fönn a hegyen, félig már fönn az égben,
hajlong, forog, karjait hajigálja,
sárga rongyokban lobog a ruhája,
úszik utána haja mint a fátyol,
leplet lepel után tép le magáról,
míg egyszerre csak anyaszült pucéron
magára eszmél ott a hegyderékon:
iszonyatában karját égre tárja,
s áthanyatlik az irgalmas halálba.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 30. 16:08 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Őszi

Bágyadozó ez a fény már.
Őszies.
Mintha intene halkan,
hogy siess,
élj, amíg van idő
élned:
egy-kettőre megőszül
az élet.
 
Egy-kettőre lehullnak
a lombok.
Fejedet belepik dérrel
a gondok.
Azért, amíg ez a langyos
fény remeg,
élj az idővel, élvezd
az életet.
 
Mert készül a kegyetlen tél már
valahol.
Egy napon ideér, mindent
letarol.
Majd fáznak a fák dideregve
kopáran,
s eldőlnek az irgalmatlan
hófúvásban.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 30. 16:02 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Nyár

1.
 
Hogy mondjam el neked? Itt állok életem
delén a napban.
Nem mondhatom, hogy könnyű volt,
de negyven év után mégiscsak sikerült
nyarat teremtenem magamban.
 
Nagy, tágas tájra látsz,
tengert érezni már folyóm fölött a szélben,
hűs halak pikkelye csillámlik mint az emlék,
gabonám aratásra érett,
füvem térdreborult, és széna lett belőle.
 
Merítsd meg korsódat a habban,
legtisztább vizemet kínáltad mindig innom,
vetkőzz le, sütkérezz nyaramban,
még messze van az este,
a jegenyék fölött az égbolt már aranykék.
 
Ne engedd a napot leáldozni, szeress.
 
2.
 
Fa voltam, éltem, lombosodtam,
ege voltál álmaimnak,
zöld éjszakámba takarózom,
magammal együtt betakarlak.
 
S úgy elvegyül a lomb az éggel,
hogy ha válni kell, s jön a hajnal,
te néha lomb leszel helyettem,
s én egem kékjébe ölellek.
 
*
 
Fa voltam, éltem, lombosodtam,
zöld eget alkottam magamnak,
énekemen tűnődtem éppen,
amikor árnyamba feküdtél.
 
Fa voltam, erdő lettem. Alszol.
Madárdal ébreszt hajnalomban.
Szétnézel, átölel az erdő,
s nem találsz ki bozótjaimból.
 
*
 
Fa voltam, éltem, lombosodtam,
madár voltál, hazát kerestél,
fönnakadtál leveleim közt,
világítottál éjszakámban.
 
Nyár van, a nap nem áldozik le,
két hold ragyog fölöttem éjjel,
tóvá leszek, tükrömre szállnak,
hattyúm vagy, neked adom őket.
 
3.
 
Énekeltem nekik, széttéptek a vadak,
de rád gondoltam és ujraszülettem érted.
Most szörnyeim szivem kertjében alszanak,
s néha szelíd kezed kelyhéből inni kérnek.
 
4.
 
Hogy mondjam el neked? Itt állok delelőmön,
tájamat mutatom, erdeim fényben úsznak,
szőllőim arany szeme csillog,
nedvesítsd ajkadat körtéim dús levével.
 
Ez itt az én hazám, amelynek nincs határa,
minden határ mögött új országom terül.
Virágom, vándorom, sirályom, bennszülöttem,
nézd, útjaim feléd sietnek, szállanak.
 
Egem kék útjain szép álmaim köröznek,
tollukon hajnalom gyöngyei fénylenek,
föléd repülnek és megrázzák szárnyukat.
Nyár van, hunyd le szemed, zuhogni kezd a zápor.
 
*
 
Nyár van, felhőtlen ég, zuhogni kezd a zápor.
Mosolyogj, és eláll. Csupa gyöngy a hajad.
Mögöttünk a bozót. Fennsíkján éveinek
arcunkba fúj a szél, szemünkbe tűz a nap.
 
Nézz szét országomon: itt hordozom magamban,
s magamban téged is, hogy legyen csillagom.
Megleltem földemet, egemre rátaláltam.
Ház vagyok, a világ benéz az ablakon.
 
Tetőtlen palotám teteje fönn a mennybolt.
Lábával asztalom a föld szivébe nőtt.
Hogy mondjam el neked? Ülj mellém és megérted.
Nyárdéli énekét álmodja a világ.
 
5.
 
Hogy mondjam el neked, hogy mennyi dzsungelen
s mennyi vak úton át jutottam el hazámig?
Ott kígyóznak szived ködében, sejtjeidben.
Most fönn ragyog napom: fönn állok a tetőn.
 
Üdvözlégy, nyári nap. A hullámzó rozsok
arany habjai közt elindulok veled.
Nyár, béke, nyugalom. Kezedben egy csokor
búzavirág, lila bükköny a hajadban.
 
Megyünk, emeli a tájat a fuvalom,
meleg tenyerükön ringatnak a mezők,
s mögöttünk boldogan, mint lagzisok mögött,
lobognak az utak víg, tarka pántlikái.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 30. 15:34 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Egy budai kolostorban

E hűvös klastromkertben itt a fák fölött
oly kék az ég,
a mozdulatlan lombon át szelíden oly
halk fény szitál,
s a falra hulló árnyak oly testetlenül
suhannak el,
hogy mindez szinte égi már, oly tiszta és
oly súlytalan.
 
Ó boldog béke tengermélye! Csöndesül
a fájdalom.
A holtak édes szive lágyan itt dobog
szivem fölött.
A tornyon egy rigó dalolja fönn az Úr
dicséretét.
Lélek, te is dalolj vele: köszönd meg ezt
a szenvedést.
 
írta: jazsoli5, 2009. júl. 29. 11:28 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Strófák, hegyen

1.
 
Egy lépés? Kettő? Aztán jön a lejtő.
Egyre ritkább a csúcs körül az erdő.
Sziszeg a szél is egyre élesebben.
S az ég, az ég is egyre közelebb fenn.
 
2.
 
Mire fölértél, túl jár delelőjén,
alkonyul őszbe a nyári verőfény.
Nézed a tájat: érett öle tárul.
Most van idő rá, ölelni hazádul.
 
3.
 
Ami van: a tiéd. A többi? Álom.
Ne vándor: gazda légy már a világon.
Hűtlen éveid árnyékai nőnek.
Gazdag szürettel felelj az időnek.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 29. 11:18 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Esőcsepp-prelűd

Kopp, kopp, kopp. - Álmos februári
langyos eső.
Egy csíz is csattog a kertben.
Remegő
emlék, zene, halkan
olvadozó...
Kopp, kopp. Fogy a tél,
olvad a hó.
 
Csak a reménytelen remény
nem apad el.
Kopp, kopp, kopp. Mellben a szív
habozva ver.
Megállna, mint az óra, amit
gazdája holt
ujja ketyegni már sose húz föl.
Ébred a hold.
 
Fölkel a hold, fakul a felhő,
tejszine lesz.
Leng az eső puha fátyla.
Zsong az eresz.
Álombeli dallam, át meg át-
szőve szelíd
fénnyel. Idézi az élet
emlékeit.
 
Kopp, kopp. Kiváj az idő
vesét, velőt.
Meghőköl a lélek egy-egy
lázkép előtt.
Figyeli magában a téboly
kolompszavát.
Kopp, kopp, kopp. Csak az eső
dobol tovább.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 29. 11:10 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Szirmát a virág

Szirmát a virág, levelét az ág
elejti lassan.
Én állok, tárt karommal tartalak
fenn a magasban.
 
Lombos hajad közt átsziszeg a szél,
ragyogsz a fényben,
csillagok ülnek homlokod körül
fázva, fehéren.
 
Nevetve nézem hűtlen napjaim
furcsa futását,
lábam alatt a sziklát az esők
hiába ássák.
 
Gyűlölj! szeress! Szavam a szívedet
megmenti tőled.
Győztes áldozat! fölmutatlak a
gyáva Időnek.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 28. 7:07 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Darvak

Szűkül már a kör. Új falka csahol. Kopár
ágak közt remegő csillagok ülnek, és
szíved tompa zaját átveszi, görcsösen
lüktet lábad alatt a föld.
 
Fuss hát! - Állsz mereven. Néma, sivár az ég.
Nem gőg, nem viadal kedve maraszt: közöny.
Hitvány játszma ez itt, sanda csapásait
visszavágni sem érdemes.
 
Őrködj s tiszta maradj! Csak magadért! Hamis
próféták kora jött. Kósza vajákosok
hirdetnek hitet. Ég városod. Istenek
költöznek, csupa vér szemük.
 
Várd be végzetedet. Mint a vad: untan áll
tisztásán, szelíden várja az üldözőt.
Fölnéz és mosolyog. Hallja a darvakat.
Szállnak erősebb ég alá!.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 28. 7:00 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Verőfény

Se vágy, se láz, se láng: csak egy parányi
tisztaságot adj.
Villantsd felém egy illanó mosollyal
tisztaságodat.
Fénylő derűdből ez a lankadó szív
többet úgyse kér:
annyit csupán, amennyi könnyedén a
két szemedbe fér.
Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! -
semmi nem igaz,
csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát -
felém hajitasz.
Visszadobjam? - Forgatom és elejtem.
Játék, semmi más.
De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű
őszi ragyogás.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 28. 6:46 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Zene

Mint aki csónakba szállt, és szemközt a partok tünedeznek,
s még látja a dombot, ahol lakott, s amely most reszket
a nap hevében, vagy csak a búcsúzó könnyein át,
és reszket a ház is, a kert is, és sírnak a fák,
és lassan egyetlen remegés a világ:
így megyek könnyű hajómon a különös tengeren át.
Elengedem az evezőt: ragadj, hullám, amerre jólesik:
a magasból hallom a madarak csodálatos énekeit:
este lesz lassan, hajamba szállnak a csillagok:
virágos partra fektessetek, ha meghalok:
lombok alatt fogok feküdni, körülöttem dalolnak a lányok,
szőke hajukkal betakarnak, éneklik: szép legyen álmod,
ajkamból kolibrik isznak, virágok nyílnak a homlokomon.
Mosolygok és nem árulom el, mit álmodom.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 28. 6:37 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek

Rónay György: Ágak

Mint vén ágak közt ifjú hajtás,
úgy élünk itt barátaim mi:
készülünk a tavasz elébe,
de nem tudunk már benne hinni:
korhadt ágak sűrűjén át a
tavaszi ég kis csücske int,
s alatta lassan fonnyadoznak
rügyeink.
 
Korhatag ágak sűrűjén át
csak csücske int felénk az égnek:
homályban élünk, mint a pincék
fenekén tengődő növények:
s amelyikünk, elunva sorsát,
daccal törne a fényre ki,
lenyesik az okos kertészek
kései.
 
Így hullunk el a józan kések
pengéjétől, le mind a porba.
Por jut a bátornak, s nem él meg,
csak a hajlékony, a szolga.
Söprű suhog, sírnak a vének:
"Ó, szerencsétlen gyermekem!"
s reszketeg lombjukat kitárják
féltékenyen.
írta: jazsoli5, 2009. júl. 28. 6:29 - címkék: vers és kategóriák: Rónay György versei - még nincsenek kommentek
Régebbiek | Végére »

  • http://csicsada.freeblog.hu/
  • Csicsada irodalmi naplója
  • Ircsi Birodalma
  • Vicushka Blogja
  • Ibolya: Tűnődéseim
  • Zsuzso3 : Napsugár
  • Képek,Versek
  • Maya Blogja
    •