Csorba Manci, mit műveltél!
Utonállók társa lettél.
Csákány Lacit rejtegetted,
Törvény ítél most feletted.
"Nagysás urak, nagy bajom van:
Odahaza egy halottam.
Koporsóban vár a néném,
Elsiratom, megigérném.
Csöndesebb lesz pihenése,
Ha egy könnyet sírok érte,
Ha én vetem örök ágyát...
Visszajövök!" - Elbocsátják.
Megy a lányzó néma gyászba',
Megsajnálja, aki látja.
Börtönének ablakábul
Laci űz csak gúnyt a lánybul:
"Így jár, aki - lásd betellett -
Másoknál, nem honn sepreget."
Fut, fut a lány. Szava tőre
Átnyilallja. "Jaj, csak ő ne!"
Odaborul a halottra,
Megöleli, megápolja.
"Mit a törvény holtra ró ki,
Megfizeti Csorba Zsófi."
Kikisérték, sírba tették.
Megsiratták, eltemették.
Vissza is jött Csorba Zsófi,
Büntetését jött leróni.
"Gyere mostan tömlöcödbe!
De ha megkérsz könyörögve,
Szeretődet látni vágyod:
Megeshetik búcsúzásod."
És az ajtó, hogy kitárul,
Csákány Laci ajakárul
Nyers indulat szava hangzik:
"Mért nem hoztad ide Mancit!"
A teremben összenéznek:
"Esze ment el a legénynek?
Egy Manci van-e? Kettő-e?
S te vagy-e a szeretője?"
" Nem én vagyok a valódi.
Huga vagyok, Csorba Zsófi.
Akinek szólt az ítélet,
Az immár az istené lett.
De nem bírta elviselni:
Nem tudott ugy sírba menni.
Jó uraim, megbocsássák:
Én rovom le tartozását."
Összesúgnak, összenéznek,
Még ily ügyben nem ítéltek.
A legvénebb végre fölkel,
Szavait kiséri könnyel:
"Csorba Zsófi, menj, s jegyezd meg:
Ítéletünk föllebbezted.
Aki olvas szíveinkben,
Meg is áldja tetted: Isten!"
Hogyha vársz még vagy tíz évet,
Én leszek, nem más, a férjed:
S ha tárcám is úgy akarja,
Förösztelek tejbe'-vajba'.
Holdvilágos éjszakákon,
Járunk majd a lagunákon.
Ott ismétlem karjaidban:
Holtomiglan, holtodiglan!
Csókjaink majd elregélik,
Mire vágytunk annyi évig...
Csakhogy addig én szerelmem,
Megöregszünk mind a ketten.
Mindig szerettem a virágokat.
Oly szépek, oly szelídek, bájosak.
Kacér nincs köztük, sem divat-beteg:
Közönyt, álkedvet egy se szenveleg,
Láttatni titkosan nem vágyakoznak:
Elrejtve, bokrok közt is illatoznak.
Éltük rövid, de nyár van azalatt,
Míg ők a nap felé mosolyganak.
S ha jő az ősz, a rózsa-hullató:
Sóhaj, sírás tőlük nem hallható.
Haláluk oly nyugodt, olyan szelíd,
Tán elhervadni is gyönyör nekik...
Ti csillagok, ti fényes égi lángok,
Kik bánatomnak éjjelébe láttok:
Feleljetek nekem, ki itt szomorgok,
Leszek-e én még életembe' boldog?
Hát az van-é megírva végzetemben,
Hogy egyre sírjak, sóhajtsak szüntelen',
S örömmel bé ne teljek sohasem...
Feleljetek, ti lángok odafenn!
A nyári éjben céltalan' bolyongva
Törtem ki csüggedőn e sóhajokba.
A házak komoran reám meredtek:
Érzém, hogy testem minden íze reszket.
Láz égetett vagy ihlettség talán?...
S a csillagolban, im, ezt olvasám:
Eddig csak sírni és szenvedni tudtál:
Legboldogabb voltál, midőn aludtál.
Gyermekkorod magános volt és anyátlan:
Mint ifjú ködben jártál, nem sugárban,
A boldogságról mondj le mindörökre:
Bánatra vagy teremtve, nem gyönyörre.
Szenvedni fogsz, mig nem roskadsz a sírba...
A csillagokban ez vagyon megírva.
A gólyák új honukba szállnak.
A nap ragyog, de már nem ég,
Az anya sírva, gyászruhában
Virrasztja meghalt gyermekét.
Lombtalan ágakon keresztül
Süvít a nedves őszi szél,
Az anya felzokog bujában:
Kis angyalom, hová levél?
Itt hagytál, mint levél az ágat,
Erdőt a vándormadarak,
Elvitted mosolyod sugárát,
És szívem árva, bús maradt.
Sóhajtok érted, s úgy siratlak,
Hogy a szívem majd megreped,
Ezentúl én már mint az ősz, csak
Szomorú, gyászos nő leszek! -
Nyílt ablakon tavaszi napfény
Beküldi víg üdvözletét,
Az anya boldogan becézi
Vén gólya hozta kisdedét.
A bölcsőnél térdre hull le,
Könnyezve súgja: Emberek,
A boldogság, a szív reménye:
Megújul, mint a kikelet! -
Számlálgatom, találgatom,
Hogy hány hetem vagy hány napom
Van hátra még...
Irgalmas ég,
Esdeklek, ne légy fukar nagyon!
Óh hányszor hivtam a halált,
Mihelyt a kedvem búsra vált,
De most hogy itt
Ólálkodik:
Nem érzek mást mint borzadályt.
Meghaljak?...Óh, ne még, ne még!
Agyam még eszme-tűzben ég.
Forró szivem
Jobban pihen
a napon: óh a sir setét!
Vágy még hevít, kedv még emel:
Óh még sok dalt nem zengtem el.
S eszméimet
Mind a hideg,
Sötét koporsó nyelje el?...
Toldjad meg hát kegyelmes ég
A csüggedt költő életét.
Hadd öntse ki
Érzelmei
Zengő, zsibongó tengerét.
Az akkor volt...mondják sokan
S hozzá nagyot sohajtanak.
Az akkor volt...annyit jelent:
A mult örökre mult marad.
Az akkor volt...mereng a lány...
Szerelme szép tündérkora,
Az akkor volt...s a régi üdv
Többé nem újul meg soha.
Az akkor volt...közömbösen
Az ifjú ennyit mond csupán,
Az akkor volt, egy nyári est,
Mikor szerelmét megtudám.
Az akkor volt...sohajtozom,
Az esztendők hogy szállanak!
Az akkor volt...egyszer csupán!
S a mult örökre mult marad.
Ha meghalok, ragyogjon
A nap sírom felett,
És panaszos szívemből
Virágok nőjenek.
Ők fűzzék koszorúba
Szivem történetét.
Szálljon fel illatukból
Édes virág-beszéd.
Örömem, ez kevés volt,
Legyen kis ibolya,
S nárcisz a vágy, melyet nem
Érhettem el soha.
Árvácska azt jelentse:
Bús volt és elhagyott.
S a tulipán: Panasz, vád
Helyett tűrt, hallgatott.
Ákácvirág susogja:
Ábrándozott sokat.
S a hársvirág: Szerette
Az édes álmokat!
Szegfű legyen a mámor,
Mely szomjan égetett,
És halvány őszi rózsa
A bús emlékezet.
S mind, ami most szivemben
Virágokkal rokon:
Támadjon mint virág új
Életre síromon.
Virág e földön úgyis
Kevés jutott nekem:
Azért sírom virágos
És illatos legyen.
Őszi rózsa, őszi rózsa!
Vetkezik a rét, a róna.
S neked most van születésed.
Szomorúság látni téged.
Őszi rózsa, őszi rózsa!
Nem lesz eztán pásztoróra.
Haldoklik a fény, a lepke,
Ködben, árnyban ki szeretne!
Őszi rózsa, őszi rózsa!
Hajlik az év hervadóra,
Te is elhullsz, de anélkül
Hogy részed lett vón' a fénybül.
Vannak jó lelkek még a földön:
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak ismeretlenül.
Éltük szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek czégére nincsen:
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.
Vásári zajt, hűhót kerülnek.
Nem lökdösődnek lármás útakon.
Lelkük zománczát féltve őrzik.
A merre járnak, csend van s nyugalom.
A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is, ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.
Vannak jó lelkek még a földön!
Vigasztalásul vallom és hiszem.
Megtűrve, mint árvák, ugy élnek,
És nem irigyli sorsuk' senki sem.
Meg-meglegyint szellője tünt napoknak,
Távol vidékről, hol a rózsa nyit:
Virágid, ifjuság, hogy hulladoznak,
Hogy szétfoszlanak fényes álmaid!
Őrizd bár féltve, megfakul a lélek,
Minden fohász egy álmot elsodor.
Hervasztja naphő, rejteke a szélnek,
Mint elhagyott, száraz virágbokor.
Köd, szürke köd vonul hirtelen keresztül:
Lemondás búja, kora hervadás.
Nem fáj: de lényem mégis összerezdül:
Nincs jajszava: de mégis néma gyász.
Tengődve élek a rideg valóban,
Mióta lelkemet nem áltatom.
Nem azt sajnálom, hogy mindig csalódtam:
De hogy már többé nem csalódhatom.
Oh, ifjuság, talizmánunk a bajban,
Ne hagyj el! És pályám' ha végezem:
Tavaszi szellő csókolgassa ajkam'
És hulló rózsa födje bé szemem!
BÁL UTÁN
A mély gyönyörtől szédülök még,
Ragad a lázas képzelet.
Melletted ülök, cifra párok
Fel és alá keringenek.
A zene szól, de hangosabban
Dobog, majd megszakad szivem.
Szeretnék sírni, mint a gyermek:
A boldogságtul, azt hiszem.
Egy valcer édes áriáját
Lágyan merengve hallgatom:
De édesebb minden zenénél
A mosoly édes ajkadon.
S ha szólsz, ó, mennyei hatalmak!
Eszemet bontja meg e szó.
Én nem tudom, szférák zenéje
Lehet-e ilyen megható.
Honnan jövél? - hol van hazád?...tán
A mennyből szálltál ide le?...
Ah, ép' most kér föl egy fajankó!
S keringsz fel s alá vele.
MIKOR A LANGY SZELLŐCSKE...
Mikor a langy szellőcske vágyat
Csókol szivünkbe szeliden:
Mikor a boldog ibolyácskán
Az első pillangó pihen:
Mikor a felhőhez szokott szem
Először lát derűs eget:
Szerelmi hűséget fogadni
Akkor szeretnék én neked!
Mikor a fényes levegőben
Pacsirta szántva énekel:
Mikor a vágy halk sóhajára
Az erdőbül száz hang felel:
Mikor a fecskének susogja
Valami: építsd fészkedet:
Szerelmi hűséget fogadni
Akkor szeretnék én neked!
Mikor a fény elől a pára
Mind szertefoszlik, messzeszáll:
Méhecske mézet és a csermely
Útjába' rózsákat talál:
Mikor minden perc azt susogja:
A tovatüntnél szebb leszek:
Szerelmi hűséget fogadni
Akkor szeretnék én neked!
Mikor a harmatkönny is áldás
A rózsa szomjas kelyhiben:
Mikor nem gondol hervadásra,
Virághullásra senkisem:
Mikor boldogság, vágy, remény, hit
Szivünkbe' minden érezet:
Akkor szeretném elrebegni
Lábaidnál szerelmemet!
HA HALLANÁL...
Ha hallanál víg cimborák közt
Beszélni borról, szerelemről,
S látnád, a dévaj nevetéstől
Mint csordul ki a könny szememből:
Ha tudnád mennyiszer köszöntöm
Fel azt, ki józan és szabad:
Megbánnád, hogy szeretni tudtál,
Míg rózsaláncunk ketté nem szakadt.
Ha látnál egyedül, szobámban,
Ezerszer megsiratni téged,
Ha tudnád, nélküled nekem mily
Sivár, unalmas, bús az élet:
Ha éreznéd, mit szivem érzett,
Midőn egyszerre elhagyál:
Te vallanád magad bűnösnek
S örökre mindent megbocsátanál.
SOK SZÉP LEÁNY VAN A VILÁGON...
Sok szép leány van a világon:
Sok jó leány szeretni tud hiven.
Van, aki férfit boldogíthat:
De hozzád nem hasonlít senki sem.
Bejárhatom a nagy világot,
Jöhet elém minden szép asszonya:
Jöhetnek a húrik keletről:
Hozzád hasonlót nem lelek soha!
Neked nincs másod itt a földön:
Hivságos nőihez nincsen közöd.
Te vagy a legszebb és a legjobb:
Egyetlen vagy az asszonyok között!
Boldog virág, melyet te tépsz le,
Boldog, amelyben élsz, a kis szoba!
És boldog én, hogy rád találtam...
Hozzád hasonlót nem lelek soha!
Te vagy a szendeség és a hűség:
Oly szép s szelíd vagy, mint az angyalok.
Van szellemed, tiszta szived
S gazdag szerelmed, mely nekem ragyog.
Te vagy, kit nem tudok leírni.
Reményim, álmaim, igéret-hona!
Te vagy, kit oly soká kerestem.
Hozzád hasonlót nem lelek soha!
Ne hagyj el! Ó, mi lesz belőlem,
Ha itt hagyod hű szivem' özvegyül!
Nem tudok én más nőt szeretni,
Csak tégedet, csak téged egyedül!
Soha, soha se hagylak én el!
Te vagy minden dalom végső sora.
Azt fogom zengeni mindörökké:
Hozzád hasonlót nem lelek soha!
Tiporj lábaiddal, gyalázz meg, nevess ki!
Én azért is foglak őrjöngőn szeretni.
Nevezz el daczosnak, nevezz el bolondnak,
Én csak magasztalni és imádni foglak.
Szemeid sugára besütött szívembe,
S az örökre érzi lángját a szemeknek.
Ajkad mosolygása kárt csinált eszembe':
Nem tudom ki vagy, csak azt tudom szeretlek!
Zeneszót hoz a kósza szellő.
Jól ismert hangok: hallgatom.
Tudom, megint emlékeimmel
Lesz dolgom és nem alhatom.
Bűbájos emlék, édes álom
Száll át a merengő lelkemen,
S egy nem felejtett, bánatos hang
Susogja sírva: szerelem!
Előttem állsz fehér ruhában
És nyújtod reszkető kezed':
S én, míg rajongva átölellek,
Érzem, hogy most is úgy szeretlek,
Mint egykoron szerettelek.
Te vagy még mostan is szívemnek
Gyönyöre, fénye, bánata.
Légy árulóvá, hűtlenné:
Szeretni foglak mindörökké:
Neved lesz ajkam végső sóhaja.
Te vagy, bár tőled messze estem,
Még most is mindenütt velem.
E hű szív kellő közepén
Élsz és ragyogsz a régi fényben
S én áldalak hűségesen.
Nem kérdem, ülsz-e diadalt még
Más férfi, más szívek felett.
Légy boldog, ünnepelt, imádott!
Hadd tűrjem én az árvaságot,
Üdvtől, örömtől száműzött legyek.
Feledj el és szeress akárkit:
Vádolni nem foglak soha.
Csak megsiratlak, eltemetlek,
De soha, soha sem feledlek!...
Neved lesz ajkam végső sóhaja.
Kell, hogy hozzád visszatérjek!
Vissza minden áron.
Kell, hogy végre teljesüljön
Ez egyetlen álmom.
Kell, hogy nékem is viruljon
Az öröm virága.
S hogy enyém legyen a földnek
Legdicsőbb leánya.
Hozzád sóhajt vissza lelkem,
Hozzád szakadatlan,
Hogy elsúgja lábaidnál:
Íme, hű maradtam!
Hozzád sóhajt vissza lelkem,
Vissza minden áron.
Óh, e vágya, szomjúsága
Lesz az én halálom.
Alkonybíborban úszik a hajó.
A tenger keble álmodón piheg.
Csélcsap Zefír, az arra illanó,
Hablepkét pajkosan lebbenti meg.
Langyos párázat leng a légben:
A holdtányér az alkonyégen
Bágyadt színéből lángba olvad át...
Köröskörül merengő némaság.
Lent a hajóba'
Pattog a nóta.
Durva hajósnak
Víg lakomátul
Keble kitágul:
Szűk nyaku korsók összekocódnak.
Perdül a kocka: csalfa szerencse
Pörgeti arra, pörgeti erre.
Ölben a lányok,
Ing a ruhájok,
Szív az ajak hiblájai mézet.
"Lezbia, csókolj! éljen az élet!
Éljen a kedvnek mámora, gőze.
Éljen a vágy,mely minden időbe'
Inni mohón kéjserleget unszol.
Nincs zene, bor, lány, hol Kocitusz foly!"
S még hangosabb lesz a hajófenék.
Szitok, kurjantás repked szerteszét.
Padlóra öntik a caecubumit,
Tiberiuszt, a császárt így köszöntve.
Egy ifju pár függöny mögé buvik:
Pajkos manó íncselkedik körötte.
Mások szilaj cordaxot lejtenek,
S a gondtalan, a dévaj istenek
Láthatatlanul vegyülnek el e körbe.
És hallga, a hajó kormányosa
Hangot hall, mely nevén szólítja zordul:
"Thamus!"...Ki az? Ki volna! Nem csoda.
Csak feje zúg, csak füle cseng a bortul.
De ni! Nem volt ez az előbbi hang?
"Thamus!"...No várj, nem tréfálsz meg bitang!
S fölmegyen, hogy lássa. Gyönyörű az éj:
Ezüstszegélyű a hullámkaréj,
A tengerből lágyan kirezgenek
A csillagok,vagy tán najád-szemek?
S távol, hová a szem sötétbe ér,
Etóliának partja feketél.
Thamus körültekint figyelmesen.
Lélek se. Minden néma, nesztelen.
Csalódott mégis: s már indulna vissza.
Lent kocka várja, bor s tüzes Melissza.
De ím, a titkos hang az éjhomályba'
Harmadszor is Thamus nevét kiáltja.
"A földi hang embertől jő: ez égi.
Ki vagy? Mi kell?" - Thamus szepegve kérdi.
Harsány szózat zúg erre át a légen:
Meghallják lent is, a hajófenéken.
S ez ige hallik: Thamus, vén hajós,
Légy tudatodon kívül ma jós.
Elérve Palodesz magaslatot,
Add hírül: "A nagy Pán halott!"
S elnémult a duhajkodó csapat.
Nem kell korty, nem ízlik a falat.
Thamusnak nem jön álom a szemére:
Magába száll, merengő, meghatott:
S midőn Palodeszt a hajó elérte:
A part felé
Kiáltja, mint a szózat rendelé:
"Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!"
S egyszerre - ily csodát ugyan ki látott? -
Megindulnak a fák, bokrok és kövek.
Halk zokogás kél: elhaló sirámot
Kínos nyöszörgés, jajgatás követ.
Velőt rázó, mély sóhajok keringnek,
Sírás hangzik fel, csukló, szaggatott.
De kétségb'esve túlzokogja mindet:
"Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!"
"Némán hever hétcsövü fuvolája,
Amellyel nimfákat rémítgetett.
A föld mátul rideg, zord, néma, árva:
Nem élnek rajt a játszi istenek.
A szatirok, szilvánok és najádok
- Minden bokorban istenség lakott -
Otthagytak fát, füvet, forrást, virágot...
Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!
A természetből elszállott a lélek.
Ezután a földön isten nem mulat.
Nem lesznek többé gondtalan kedélyek:
Jön a szívet fásító öntudat.
Egyhanguság, elmélkedés unalma...
Óh Thalmus, ezt jelenti jóslatod!
Megszünt az istenek pogány uralma.
"Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!"
Hallják ezt a hajósok, de nem értik.
Meghalt a nagy Pán? álmélkodva kérdik.
Ki fejti meg e százhangú siralmat?...
Ti embersorsot intéző hatalmak,
Oh, küldjetek fényjelt e vak homályba,
Hogy mit jelent a természet siráma.
És zúg az erdő, hűs szellőcske támad,
Az éj sötétje szürkeségre bágyad.
A lejtőn finom ködburok lapul,
S titkos szózat kél íme válaszul:
"Pán és családja meghalt. Él az Isten:
Nem fűben, fában, kőben , de a szívben.
A kicsapongó istenek halottak,
Kora lejárt a dölyfös boldogoknak,
A szenvedők bírják eztán a földet.
Édes gyönyör leszen hullatni könnyet.
Az erdő hallgatag, szelíd magánya
A búsulóknak lesz vigasztalása.
Ki szomorú nem volt, az mind pogány,
Ő rendelé ezt így Golgothán.
Ő, aki jámbor, irgalmas, szelíd
S elvette a világnak bűneit."
És ím kelet felől, ahol pirosra
Leget, párát a hajnal fénye fest:
Az ég alján, a földdel összefolyva
Feltűnik a kereszt.
Oda vitték, ki a Hortobágyra,
Hogy legyen majd híres, büszke pálma,
Hogy bámulják olvasatlan évek,
Születendő, újabb nemzedékek.
De az ösztön már kicsi korába'
Húzta, vonta melegebb hazába.
S hol az ákác, fűzfa gyökereznek:
A homokban nem gyökerezett meg.
Darabig csak tengett nyomorogva,
Míg a nyári nap körülragyogta,
S magát azzal csalta, hitegette,
Hogy ez délnek sugára, melegje.
De hogy ősz lett, köd lepé a tájat,
S a levelek lassan hulldogáltak:
A legelső szélvihar kitépte,
S halálnak éje szállt föléje.
Új tavaszkor ákác, fűzfa zöldellt:
A kiszáradt fácska soha többet:
Mert akinek délszak a hazája,
Hideg földön meg nem él a pálma.
Élelmes fickó volt s jól számitott,
Kiről olvastam, ami jönni fog:
Vazulnak hívták: szülte Oroszország:
Mutogatott jó pénzért egy oroszlánt.
Bejárta véle már a fél világot,
S egyszer Magyarországon is megállott:
Hirdetve: "Itt látható egy állat,
Melynél nem volt, nem lesz csudásabb.
Más annak, aki okos ember,
S más annak, aki nézi korpafejjel.
Azért tehát tudják meg jó előre,
Hogy akinek nem híg az agyvelője,
E csudalényben oroszlánt talál,
Ha nem: - nyíltan kimondom - sült szamár."
S tolong a nép: Vazul titkon nevet.
Ó, csudalény: megtölti a zsebet!
Aki megnézi, mind meg is csodálja:
Dicső oroszlán, állatok királya!
Mert hol van ember, beismerni kész,
Hogy együgyű, hogy korpafej, híg ész!...
Akadt egy mégis nagy sokára,
Ki a bámész tömegben állva,
Paraszt ésszel ki merte mondani:
"Huncut legyek, ha ez nem egy csacsi!"
S mint mikor tüzet kiáltanak:
"Szamár, szamár!"...- ezt zúgja száz ajak.
"Szamár, szamár!" - hangzik minden felől.
Az így szidott sietve menekül.
De a szabadban sincsen maradása.
"Szamár!" - kiáltják mindenütt utána.
Mi ebbül a morál?
Hol oroszlánnak néznek szamarat:
Mondd rá te is, hogy az: mert a szamár
Különben te leszel magad.
Vannak jó lelkek még a földön:
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak ismeretlenül.
Éltük szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek cégére nincsen:
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.
Vásári zajt, hűhót kerülnek.
Nem lökdösődnek lármás utakon.
Lelkük zománcát féltve őrzik.
Amerre járnak csend van, s nyugalom.
A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is , ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.
Vannak jó lelkek még a földön!
Vigasztalásul vallom és hiszem.
Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
És nem irigyli sorsuk' senki sem.
Hej, de furcsán vagyunk az élettel!
Míg valamit érne: addig nem kell.
És mikor már csak lézengünk, tengünk:
Mégis hosszú életért esengünk.
Se lombsátrad se madarad:
Vándor ember lépte alatt
Zörögnek a levelek.
Varju károg száraz ágon,
Hervadás ül a világon:
Jönni érzem a telet.
Hova lett, mondd, csábos árnyad?
Pillangóid hova szálltak?
Hol van díszed, illatod?
Elhervadtak a virágok,
És ahol most fázva járok,
Bús enyészet, csend van ott.
Oda van a nyár, az élet!
Minden így ér, mint te, véget.
Oly kopár lesz, oly hideg,
De azért befutja enyhén
Kopasz fáid még a repkény,
Mint az emlék a szivet.
Hiába ismételgetem:
Előre ne tekints, se hátra!
Nem boldogít, csak a jelen,
Ragadd a percet meg...Hiába!
Idáig, ah, nem éltem én,
Csak vesztegeltem álmadozva.
Emlékezet volt vagy remény,
Mi szívemet mozgásba hozta.
Renyhén tűnődve, céltalan'
Hogyan s mit kellett volna tennem,
Azzal vigasztalom magam,
Hogy majd jövőre megcselekszem.
Elmém kábultan elmerül
A távol kékellő világba,
S míg csillagért, napért hevül,
Megbotlik a göröngybe', sárba'.
Mit keseregsz, ó, halandó,
Hogy ami szép, mind mulandó!
Ami egyszer üdvezített,
Nincs eset, hogy elveszítsed.
Ami terhes, visszahagyva,
Ami bántó, eltakarva,
Meg nem tartva csak a szépet,
Emlékeid így kísérnek.
Ne sirasd hát azt a percet,
Mely emlékké válva legszebb:
Ne vádoljad röpkeséggel:
Sírodig csak ő vezérel.
Kandi szemmel ne vizsgáljad,
Amely megcsalt, azt a vásznat.
Ha okulsz is tán, mit ér a',
Ha nem áltat a komédja!
Egy Istent, egy napot imádok.
A nap az alkotó maga.
Ragyogó nyár, sugárvilágod
Pajkos tündérek évszaka.
Te hímezel sok fényes álmot
Rejtelmes nyári éjszaka.
Oberont és Titániát
Üdvözli a tündérvilág.
Beteg szív, fásult, léha, száraz,
Ki rózsáid közt sem hevül.
Kell mámor, üdv, erő?...A nyár az!
Ő alkot, éltet istenül.
Kit fájdalom sötéten árnyaz,
Napod sugárán felderül.
Békíts ki emberrel, világgal:
Teljek be, ó, nyár, fénysugárral!...
Szeptember, csöndes őszi hónap,
Kishittel, fázva zengelek.
Siratlak, eltűnt, ragyogó nap:
Vérem kezd hűlni, szenvedek.
Elmém a szürke, zord valónak
Hódol meg: kétkedik, beteg.
Köd, lomha köd szívem lakója:
Elvitte jókedvét a gólya.
Az akkor volt...mondják sokan
S hozzá nagyot sóhajtanak.
Az akkor volt...annyit jelent:
A múlt örökre múlt marad.
Az akkor volt...közömbösen
Az ifjú ennyit mond csupán,
Az akkor volt, egy nyári est
Mikor szerelmét megtudám.
Az akkor volt...mereng a lány...
Szerelme szép tündérkora,
Az akkor volt...s a régi üdv
Többé nem újul meg soha.
Az akkor volt...sóhajtozom,
Az esztendők hogy szállanak!
Az akkor volt...egyszer csupán!
S a múlt örökre múlt marad.
Egy vadlúd és egy szelíd liba
Közt folyt az itt leírt vita:
Nagy gágogással,
Szárnycsapkodással
Azt magyarázták idestova,
Kinek van kettejök közt jobb sora?
"Szegény rokon neked bőven kijut
Bajból, teherből" - szólt a házi lúd.
" Te nyugtalan, kóbor madár,
Másutt talál az ősz, másutt a nyár.
Faggyal, viharral, bősz szelekkel
S éhséggel is, hajh, küzdened kell!
Sehol sincs nyugtod, maradásod,
Rád lesnek vérszomjas vadászok:
S mikor nem is várod, nem képzeled,
A gyilkos cső kioltja életed.
Én vígan élek és nyugodtan,
Gond nélkül, tömve, jóllakottan.
Van bőven moslék és kukorica:
Meghízik tőle a liba."
"Nem irigyellek húgom, érte"
Így válaszolt a vadlúd e beszédre.
"Te szolgaságban töltöd életed:
Azért hizlalnak, hogy leöljenek.
Mikor már alig vonszolod magad,
Elmetszi a szakácsné a nyakad.
Legyen bár harc, veszély minden napom:
Szabadon élek vándorutamon,
S ha majdan gyilkos cső terít le:
Nem végeztem éltem gyávaságban, mint te."
Melyik lúd mondott igazat?
A kövérebb-e vagy a szabadabb?...
Gyülöltek, bántottak, kínoztak
És megaláztak érdemtelenül.
Üllője voltál a gonosznak,
Csapásit tűrted védelem nélkül.
Ó, légy erősebb valahára!
Töröld le gyáván omló könnyeid',
Ne hajts a bölcs tűrés szavára,
Gyülölni ellenséget emberibb.
Örvendj, ha irigyed' baj érte,
Hitvány bukása légyen ünneped.
Az irgalom gyávák erénye:
Aki nem gyülöl, az nem is szeret.
Ne légy bocsánatot gyakorló,
Hajtsd vissza a feléd dobott követ,
A szív a visszhanghoz hasonló:
Szelíd válasz nyers szóra nem jöhet.
Jobb, hogy a gaz neved' leszidja,
Mint hogy megszánjon a kopott erény,
A szánalom csak alamizsna,
Annak való, ki védtelen, szegény.
Mindenkinek légy jó barátja,
Ki néked is barátod és megért:
De ha ki bántott, szedd rovásra,
S jelmondatod legyen: Szemet szemért!
A "Pikáns Naptár" - ból
Egy lomha hernyó, csúnya, sárga,
Izzó, heves szerelmi lázba'
Rózsáért égve vakmerőn,
Így szólt hozzá epedve, hőn:
"Szeretlek, ékes rózsaszálom!
Szeress viszont és légy a párom!"
Még pirosabb lőn e szavakra
A rózsa, és nagy lett haragja:
" Te rút hernyó, te csúnya állat,
Hord el magad, ó, mert utállak.
Hogy' mersz rózsát szeretni, kérdem,
Te formátlan, te csúf, idétlen!"
"Csúfnak tartasz most engemet..."
Felelt a hernyó."Szép leszek!
Tudhatnád jól, hogy a jövőben
Szines pillangó lesz belőlem."
"Lehet: de én nem várhatok rád,
Élveznem kell a röpke órát,
Életem, mint a lepke élte,
Rövid napokra van kimérve,
S mire belőled lepke lészen:
Rég elhervadtam, rég kiégtem."
Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszuságod:
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát:
Felpanaszlod lángban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod, ég,
Csak hiúság, buborék.
Ó, pedig hány perced, órád
Volt, midőn e sújtoló vád
Könnyeidben elviharzott,
S kiderült rá szíved, arcod.
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed':
Rózsák közt jársz, azt hivéd,
S mi okozta?...Semmiség!
Nem tudod, mi nyomja szíved',
Semmiségek üdvezítnek.
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet,
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhitod,
S holnap küzdve élni jobb.
Ember! önző vágy vezérel,
Bánatával, örömével
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
Hogyha gondok elcsigáznak:
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szíved:
Nincs e földnél semmi szebb.
Ragyoghat a nap az égen:
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van:
Míg, ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve:
Télen is jársz rózsakertbe',
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak angyalok.
Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod' búban éled:
S csak ha lelked' szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődöl a világgal,
Szenvedő szív sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!
Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde:
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sóhajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat.
