Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Reményik Sándor: Benéz a havas

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
A nagypiacról tisztán látható,
Amint a Monostor-utat bezárja.
Most úgy érzem: ott vége a világnak.
Azokra, kik rám túl a hegyen várnak,
Úgy gondolok, mint mesés más-világra.

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstol a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.

Túl a gyalui havas hegyeken
Hiszen - kékek a budai hegyek,
Kékek, s lilák is tán, ha jő az alkony,
De nincsen mégsem olyan alkonyat
Sehol a földön, mint a Szamos-parton.

S ez nem elég, hogy idehaza tartson?!

Reményik Sándor: Ismét a kapuban

Itt állok hát ismét a Kapuban:
Kapujában kettévált életemnek -
Nyugatra tengerlik a rónaság,
Keletre meredeznek a hegyek.
Egyik kezemet Kelet fogta meg,
Másik kezemet fogja Napnyugat,
Annyi fájdalom s annyi szeretet
Kapaszkodik kétoldalról belém:
Nehéz, nehéz meglelni az utat,
Kettészakadt világom közepén.

Nehéz, nehéz, mert sok a szeretet
És sok a vágy és sok a fájdalom,
De hivatás csak egy lehet Kelet.
Élni csak ott kell és ott lehet,
Nekem csak ott
A furcsa, kettős magyar életet.

Várad, Kapu, két élet közt Közép,
Enyhe tavaszod virágfátyolával
Te kösd be most a töprengő szemét.
Ne nézzem Nyugatot, sem Keletet.
Csak a fákon az ütköző rügyet.
Itt nem kíván tőlem senki semmit,
A szellő felejtetőn simogat.
Ne hívjon most hegyeken villanó fény.
Pusztákról besugárzó alkonyat.
Kettészakadt világom közepén
Hadd gyűjtsek erőt kettős életemre
Itt, a Kapu alatt.

Reményik Sándor: Az otthoni kapukulcs

Te kulcs, te kapukulcs itt a zsebemben,
Te hideg vas, hogy melegítesz engem!

Idegen kapuk alján ki-bejárva,
Téged tapintva, mégsem vagyok árva.

Te biztonság vagy, bátorság, erő.
Egy kulcs: egy ház, egy otthon, egy tető!

Egy város és egy drága szép vidék,
Ahova lehet visszatérni még.

Hol az emlékek örökmécsként égnek,
S várnak szigorú, szent kötelességek.

Honnan barátim kisded serege
Eljött, de ott maradt a gyökere,

A lelke gyökérszála mindeniknek!
Ó, zárt kapuja tört reményeinknek!

Kapu, mit nyit még ez a kulcs nekem,
Bár hazám nincsen szülőföldemen.

Te kulcs, te kapukulcs itt a zsebemben,
Te hideg vas, hogy melegítesz engem!

Mert én még vissza-visszatérhetek,
S hazátlanul, de otthon élhetek!

A világ széles és a világ nagy,
De te kis kulcs, te Erdély kulcsa vagy!

Reményik Sándor: Borostyán

Erre mifelénk azt mondják: borostyán.
Mint gyermek, én is ezt a szót tanultam.
Azután elfeledtem dallamát -
És azt mondottam: orgonavirág.
S most megtanulom újra: porba hulltan.

Mert egy a két szó - és mégsem egy.
Ott túl azt mondják: orgonavirág.
Az egész csak egy árnyalat-különbség,
Mint testvérek, hogy borús kedvük töltsék:
Mi lessük egymás zengő ajakát.

Ott túl azt mondják: orgonavirág.
Erre mifelénk azt mondják: borostyán.
És Erdély lelke csillan meg a szóban,
Mint egy darabka mennybolt tiszta tóban,
S reszket, mint Isten szent lelke az ostyán.

Erre mifelénk azt mondják: borostyán.
Mi ismerjük a messzehúzó vágyat,
Amely ragad a nyíló orgonához.
Lelkünk mégis a borostyánnak áldoz.
Így szeretjük a testvér-orgonákat.

Reményik Sándor: Köszönt egy ember...

Köszönt egy ember:"Egészséggel járjon".
"Adjon Isten"...feleltem halkan én.
Köd ült, csend ült az elhagyott tájon,
S szürke varjak egy száraz jegenyén.

Mint valami fogadás, esküvés,
A ködben úgy koppant tompán a szó,
Aztán két összedobbant szívverés
Elvált, mint óceánon két hajó.

Először látott - utoljára tán,
Először, tán utolszor láttam én,
A varjak e szürke nap hajnalán
Jajgattak a ködben, a jegenyén.

Szemünk összevillant hirtelen,
A szívünk dobbant, megzajlott a vérünk,
Pedig nem történt semmi, semmi sem,
Csak jólesett, hogy magyarul beszéltünk.

Reményik Sándor: Egeres körül

Egeres...a táj egyre otthonabb,
Otthonibb színű a föld az ég.
S már látom a vas-polip-karokat -
A magasfeszültségű vezeték
Városom felé, rajtuk át halad.
Szikár, merész acél-madárijesztők,
Hegy-völgyön át dombról dombra szökellők.
Kézről kézre adják az áramot,
Mely itt fejlődik s innen indul el
Erdélyi erőkkel itt telítődik
És meg nem áll a "kincses" háztetőkig.
Egeres...otthon az én kicsi lámpám
Verset bevilágító sugár-köre
Innen ered. Fénynek és költeménynek
Itt van talán a rejtett gyökere.
Nyár van. Vonatom még csak nem is lassít
Áramfejlesztő Egeresnek táján.
De töprengésnek téli éjszakáján
Egeres lát el engem titkos fénnyel,
S ahogy száguldok, megtelik itt lelkem
Magasfeszültséggel.

Reményik Sándor: "Boldog vagyok"

Váró Évának, kicsi menyasszonynak

Jaj, jól hallottam-e?
Van-e olyan vakmerő valaki,
Aki e végső világhervadásban
E kikelet-igét,
E kikelet-igét,
Merte kimondani:
"Boldog vagyok" - ?

Kislányom, mondd még egyszer,
Írd le nem egyszer, de százszor, ezerszer.
Írd, mondd, rebegd, ujjongd, kacagd, kiáltsd,
Dobd fel a szót
És dobd fel a szíved,
Mint szép, piros labdát a csillagoknak,
Amit a szférák zengve visszadobnak:
"Boldog vagyok."

Ne bánd, ne szégyelld, ne törődj vele:
Ily agg világba illik-e vagy se.
Hadd fájjon és főjjön a világ feje.
Mondom Neked:
Ezt a te tiszta boldogságodat
Nem irigyelik meg
Sem az emberek, sem az istenek.
És érzed, milyen ragadós a szó?
Rám is ragad. - Az Isten is megáld.
Terjeszd el ezt a bűbájos ragályt,
Ezt a gyermeki, drága, szent dacot:
"Boldog vagyok."

Jöttem végtelen temetőkön át,
Árnyak nyüzsögtek bennük: emberek,
Egy szót próbált formálni néma szájuk,
S tudták, hogy én is egy szót keresek.
Az igét, a kikelet-igét lestük
A világhervadásban.
És egymás ajkán hiába kerestük.
Mert nem volt bennünk hit. sem erő, -
Áldott, ki helyettünk is vakmerő,
S a zord estébe így beleragyog:
"Boldog vagyok."

Világ vén kertjét dudva veri fel.
Bűn is, bánat is, halál is terem,
De mindig gyom, és mindig idegen.
S gyomlál a kertben szűz, örök erő
S virraszt az ifjúság s a szerelem.
Éva ne félj!
Csak mondd, csak mondd, csak mondd győzelmesen:
"Boldog vagyok."

Reményik Sándor: Csak egymáshoz

Ha most, amikor oly érthetetlenül nehéz a szivem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek nem volna gondja most semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

Reményik Sándor: Idővel

Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
Te tudod: az örök seb mese csak,
Egy seb ha nyílik, a másik heged,
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
A perced ír, az órád irgalom,
Az éveid csupa szent sebkötések,
Vezess, vezess, mi követünk vakon.
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
Egyre halkulóbb, estelibb a táj
És révedezőbbek a jegenyék,
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Suhanó pici békeangyalok
Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:

Úgy múlik lassan minden fájdalom.
Ahogy az élet elmúlik velök.

Reményik Sándor: Szivárvány

I.

A párában, a vízesés felett,
Halványan, mint egy álom,
És testetlenül, mint egy lehelet:
Az örökifjú szivárvány lebeg.

Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
A kő mállik, az erdők sírba térnek,
Új medret tör a patak magának,
S a régit testálja a feledésnek.
Megőszül a világ.

De a szivárvány mindig egy marad
S színei meg nem fakuló csodák.
Örökifjan és egyformán lebeg,
Halványan, mint egy álom
És testetlenül, mint egy lehelet.

Mint a művészet az élet felett.

II.

Minden lélekben van egy kis szivárvány,
Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, -
Ennek a hídnak hídpillére nincsen,
Ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
Az Isten, aki a szívekbe lát

Reményik Sándor: Álmodsz-e róla?

Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskeny vonalut,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a néhány apró, keserű ráncot,
Miket az elfojtott betegség
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindig könny buggyant vele,
Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív-?

Álmodsz-e róla, mondd?
Álmodnod kellene.
Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted,
Szeretted százszor erősebben nálam.
Mert bírtad, s merted életedhez kötni
Életét, ahogy férfimódra kell.
S boldog voltál, és boldog volt veled--.
Vagy - én szerettem jobban mégis, én,
Aki nem mertem karjaimba vonni,
Mert tudtam: nem lehetek semmije,
Álmok szőnyegét teregethetem csak
Szegény, megfáradt lábai elé?
Álmodj róla!

Álmodnod kellene!
Éltél hiszen annyit a közelében!
Lényének ezer apró részletét
Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
Tudtál ezer nem-sejtett édességet
S lelke rejtett, pókhálós zugait,
Hol mégis őszi napfény bujdosott
S a pókfonálon csillogott a harmat
S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
Te tudhattad talán csak - egymagad.
Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
Vajon e pár vonal volt lényege?
Nekem freskó volt - neked mozaik.
Álmaidban még összerakhatod.
Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
Gazdagok lehetnek az álmaid!
Az álmaidban még gazdag lehetsz!
Láttad annyi drága hétköznapon,
S jóban-rosszban oly bensőségesen
Osztozkodtál vele. . .
Osztoztam én is, ó, igaz,
De csak kivételes nagy ünnepen.
Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
A két karomba zárni.
Féltettem összhangját a szíveinknek,
Féltettem őt az élet vad kezétől,
S féltettem kényes, önző magamat.
Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
Mint pók a fonalat -:
Helyette - róla szőtt álmaimat!

Álmodsz-e róla, mondd?
Én, amíg bús fölénnyel
És képzelt diadallal
Csak hagytam peregni az életet -
Álmodtam róla szakadatlanul
Tündéri szépeket.
S kiálmodtam magam.
És most nincsenek többé álmaim.
Se nappal nincsenek, se éjjelente.

Mit nem adnék pedig,
Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
Érezném édességét közelének!
Barna haját, vadgesztenye-szemét,
Mellyel most játszanak őszi angyalok -
Lélek-kitágította pupilláját,
Egy-egy barázdát drága földjén,
Egy mosolyát ha láthatnám! - egy könnyét
Ha érezném forrón kezemre hullni!
Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
S fájna szívünk nevetés közben is!

Álmodtam róla egész életemben,
Kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha!

Álmodsz-e róla, mondd?
Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

"Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
számuk sincsen, - utolértek bűneim,
amelyeket végig sem nézhetek, - számosabbak
a fejem hajszálainál, - és a
szívem is elhagyott engem."
Zsoltárok könyve 40. 13

Ez a legnagyobb bűn.
Ez a legszörnyűbb büntetés.
S a legnagyobb nyomorúság is ez:
Elhagyott engem az én szívem is.

Ülök a puszta-homok közepén,
Csügged nehéz fejem.
Ülök, akár a kő,
Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
Tapogatom magam.
Vad-idegenül kutat a kezem
A hely körül,
Hol a szívemnek lenni kellene.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Őszökkel, tavaszokkal,
Bűnökkel, bajokkal,
Vándormadarakkal.
Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
Nem tudom, hogyan,
Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
Hagyott el engem az én szívem is.

Még néha énekelnék.
Egyszer csak a dal torkomon akad,
Elfagy, kihűl,
Nem érzem szívemet a dal alatt.
Szólnék néha egy simogató szót,
Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
Vigasztalót.
Kimondom: koppan,
Érctelenül, csináltan, hidegen:
Nem szűrhettem által a szívemen.

Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya,
A kitárt karok félszeg ritmusát
Nem a szív dirigálja.

Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: "Ezerannyit adjon..." -
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül - szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.

Mert bajok vettek engemet körül,
És a bajoknak szere-száma nincsen,
És utolértek az én bűneim,
És bűneim beláthatatlanok,
Hajszálaimmal el nem hullanak,
S elhagyott engem az én szívem is.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
Gyilkos órák, rabló pillanatok,
Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
Hová vittétek az én szívemet?
Hozzátok vissza az én szívemet, -
Szeretni akarok.

Reményik Sándor: Ha majd...

Ha majd fűszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen egyetlen-egy fűszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, -
Ha majd fűszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemről,
A fájdalmasról, torzról, tévedettről?

Ó, voltak itt is fűszál-perceim,
Igénytelenek, tiszták, szabadok,
Az egész réttel együtt-zizzenők,
Nem nagyzolók, és nem hitegetők, -
Ó, néha itt is hajnal ragyogott.

A hajnal harmatot is hullatott:
Részvét esője csókolta fejem,
És tündöklött az álom-kék magasság
A lelkembe hullt harmatcseppeken.
E ritka, drága fűszál-perceket,
Amikor nyitva láttam az eget:
Ezeket nem hagyom a sírverembe.

Magammal viszem fűszál-életembe.

Reményik Sándor: Halotti beszéd a hulló leveleknek

Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép, igaz-magunk.
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk
S ha alászállunk, vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,
Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk:
Zuzmara csillog rajtunk: hermelin.
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk?
Ha végre földanyánk része leszünk,
Ott is szépek leszünk.
Ott is szépek leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim:
Az erdőn kívül lenni,
Otthontalannak, hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg utcakövén
A széltől sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni.
Árvaság csak ez az egy van, feleim.
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.

Reményik Sándor: Karszt

Hogy volt, hogy nem volt, igaz, nem igaz,
Én nem tudom, de így hallottam ezt:
Ahol ma istentelen sírkövek
Sorakoznak az Adria fölé,
Ott a hegyet rég erdő borította,
Gigászi szálfák rengetegje lengett,
Óriás-üstök, sámsoni haj.

Ám titokzatos törpék serege,
Tengerbe tündérvárost építő,
Alattomosan fölkúszott reá,
Ledöntötte az élőfát cölöpnek,
Levágta a hegy Sámson-lombhaját.

Karszt lett a Karszt.
De Velence fölépült.

A tündérváros messze-messze van,
És a cölöpök mélyen víz alatt,
A vak hegy-Sámson odáig nem lát.
Magát látja csak, mindig csak magát,
Acélhullámokon tar homlokát:
Jaj, hova lettek örökké zöld fái?!

Irgalmas szél, ki messze kerekedsz,
S a tengert járod és a végtelent,
S lengeted holt fenyőfák illatát:
Súgd meg neki, hogy mégse volt hiába,
Hogy nem hiába hullt le koronája,
Valahol messze tündérváros épült
Halott szálfáiból.

Reményik Sándor: Magyarok, mindenütt

Magyarok mindenütt a végeken,
E csikorgó, vad téli éjeken,

Kiknek nincs takarótok, vértetek:
A csillagokra gyakran nézzetek!

Úgy nézzetek a csillagokra, bátor
Szívvel, mint hajdan a rab prédikátor

Kemény gályapadon, láncok között. -
Mert íme, nincs már, ami összeköt

Egymással minket, csak a csillagok.
Fényök, mint Etelközben, úgy ragyog.

De ködön át, de szemfödélen át,
Vajjon ma merre mutat új hazát?

Magyarok, mindenütt a végeken,
Posta nem jár a téli éjeken,

Levél nem száll kedvestől kedvesig,
Ércdrótok a hírt nem rezegtetik:

Élünk-e még, vagy sírban pihenünk? -
Csak a csillagos ég közös velünk.

Az ezerévnél ősibb csillagok,
Mint Etelközben, fényök úgy ragyog.

Fenn a Fiastyúk őrzi fiait:
Mi nagybeteg anyánk virrasztjuk itt.

Magyarok, kiknek nincsen vértetek,
A csillagokra gyakran nézzetek!

Egy csillagra nézünk mi mind, merőn,
Keleten, délen, völgyben, bérctetőn.

És érezze ki rokonához vágyik:
Ezer mérföldről azt nézi a másik.

Ha elvész, összeomlik itt a hon:
Találkozunk azon a csillagon.

Reményik Sándor: Régi nóta

Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.

Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?
Hová lett a vén esernyő?
Az ég egyre csak feketült,
A záporba jég is vegyült.
Már ernyőt sem feszítettünk,
Jégnek puszta fejjel mentünk.
S külön bánat, külön zápor
vert és sodort el egymástól.

Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
Ajakunkon vihar-ízzel
Megint csak egymásra leltünk
És kérdeztünk és feleltünk.
Véghetetlen béke-vággyal
Egymás lelkét fontuk által.
A csalánból, ami éget,
Szőttük a nagy csendességet.
Álltunk, mint valaha régen,
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban,
Ünnepesti alkonyatban.
Álltunk őszbe hajló nyárban,
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő,
Vak vihartól mosolyt rejtő
Tündér-gomba: régi ernyő.

Reményik Sándor: Csak egymáshoz

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket
a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú
vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát
hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék,
én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer
elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti
ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm
semmi máshoz.

Reményik Sándor: Mit akartam?

Eleresztettem mindenki kezét,
Aki enyémet fogta volna -
Aki hajának sátorával betakart volna.
Így maradtam a csillagos
Végtelen éggel betakartan - -
Én Istenem, mit is akartam,
Mit akartam??

Reményik Sándor: Idézőjelek

Én nem emlékszem a szemedre, szádra,
S hiába "idézném" a szellemed,
Nevetnél az együgyű ócskaságon,
Asztalbillentő bűvész-mutatványon -
És nem jelennél meg.

De mikor hosszú, bús aszály után
Indulnak harmatozni az egek,
S szívem vad, meddő sziklái közül
Új forrás szökken, új patak ered,
Mint az ős-föld az ős-ég harmatával:
Úgy vagyok telve színültig - Veled.

Akkor - zengjek akármiről,
Tudom: a hang nem enyém, de tied.
S hogy el ne lopjam hattyútollaid,
Szeretnék felplántálni mindenütt
Óriási idézőjeleket...
Idézőjeleket: vaskapcsokat,
Nézzétek: ez itt megint nem enyém,
Piroskáé volt ez a gondolat -

S most, hogy szellemidéző dobogással
Ez a kis írógép kopog, kopog,
Jól tudom, hogy szíved dobban a gépben,
S bár nem emlékszem a szemedre, szádra,
Én halhatatlanul veled vagyok.

S csak azért írok, mert Te akarod.

Reményik Sándor: Szeretném tudni

Annyit néztük a Göncöl szekerét.
Szeretném tudni: együtt,
Együtt valaha fogjuk nézni még?

Annyit néztük a hegyek vonalát -
Vannak-e másvilági havasok -
Fogjuk-e nézni őket odaát?

S lesz-e ott naplemente és Szamos?
A csendes víz alkonytól rózsaszín -?
Vagy minden csupán kék lesz s aranyos?

Ó, rettentőn vágyom a túlvilágra,
Csak hinni, hinni benne nem tudok - -
S mit ér nekem, ha ott meg is találom
Meleg szemét, mint hideg csillagot?

Reményik Sándor: Régi történet

Régi történet és van hitele:
Az ember, aki ó-kútba esett,
Sokáig nézte kitartón, merőn
Feje felett a csillagos eget.
Azaz, hogy pontosabban mondjam:
Azt az egyetlen örök csillagot,
Mely szemébe s a kútba belefért,
S éppen feje felett ragyogott.
Mert szűk kis égbolt maradt csak neki,
A kútba esettnek, szegény fejének,
De e darabka elég volt neki.
Mintha lassan csillagsugárból
Fontak volna mentőköteleket:
Sodorták-fonták népek és idők,
Míg ő tartotta magát a víz felett.
S egyszer csak lassan kiemelkedett.
S most azt mondja: elértem a tetőt,
És azt véli, hogy csillagot fogott -
Pedig ő csak nézte a csillagot - -
A csillag fogta őt.

Reményik Sándor: Semmi máshoz

Kétség - s remény. Hitegető zavar:
"Ott lenn a völgy sötét ködöt kavar."

Mögöttünk zúg a Sors, vagy megelőz?
Húsz év...s megint be döbbenetes ősz!

Egy talpalatnyi szirt-fok ha enyém
Lenne most fent a Pilis tetején -

Enyed felett - - és a világ felett -
S a költőtárs fogná a kezemet.

Szívünkön nem hiába futna át
A "bujdosó verőfény". Kis tanyát

Egy pillanatra most is lelne bennünk,
Amikor összefonódnék a lelkünk.

Aranyos szélű fellegeknek csókja
Aranyozná homlokunk csoda-módra.
Huhoghatna bagoly és rádió:
Csak azt tudnánk: itt állni és élni jó.

Ehhez a röghöz, ehhez a sziklához
Van közünk. Égen-földön semmi máshoz.

Reményik Sándor: Érik

Érik az anyatestben a gyermek,
Akit majd űző viharok vernek.
Aki tengert sír, és kurtát nevet,
És vihart arat, mert szelet vetett.

Ha lány lesz - talán férfi hagyja el.
Ha fiú - talán frontra menetel.
S jegyese lesz a vérnek, a vérnek!
Anyatestekben magzatok érnek.

Érik a fákon szűz hajnali csöndben,
Érik az alma, a körte, a dió.
Érni hajnalban, alkonyi csöndben,
Ezüst esőben, aranyos hőben,
Érni a fákon minden időben,
Érni, s gyümölccsé lenni be jó!

Érik a lelkem koronás fáin,
Érik a vers és zamatosul.
Érik hajnalban, alkonyi csöndben,
Ezüst esőben, aranyos hőben - -
S majdan a megért, győztes időben
Lelkek ölébe csengve lehull.

Reményik Sándor: Ha én...

Ha én feküdnék most a hant alatt,
Anyám, Te drága,
Neked fekete volna minden pillanat.

Hogyan képzeljem el Alakodat
Karácsony este síromra hajolva,
Rendezgetve a fenyőgallyakat?...

Szíved ha rögtön meg nem szakadt volna,
A mosolygást, a mosolygást
Bizonyosan elfelejtetted volna.

Én itt maradtam,
S azóta számtalanszor mosolyogtam,
Mintha nem Te feküdnél hant alatt.
Anyám, Anyám,
Bocsásd meg az én rossz életemet
És minden beteg mosolygásomat.

Reményik Sándor: Emléktelenül

Havaz...sűrűn havaz.
Nesztelenül megyek.
S milyen puhán megyek...
Magtanulok puhán s nesztelenül menni.

Messze fehér mező...
Megfordulok néha,
Visszanézek néha,
Pár nyomot még látok...azután a semmi.

Havaz...sűrűn havaz.
Kinek a nyomai,
Szomorú nyomai
Ezek a kereső, ingadozó léptek?

Én jöttem-e erre,
Vagy valaki más jött,
Idegenül más jött,
S megy a messzeségnek?
Sűrű havazásban
Eltűnnek a léptek,
Ingadozó léptek, -
Alig-alig látok a tegnapon túlig.

Hiszen ez a rendje,
Hogy múljék az élet,
S nem is fáj, hogy múlik, -
Csak az fáj, hogy olyan nyomtalanul múlik.

Reményik Sándor: Fekete gyémánt

Egy arc derűje lelkembe ivódott:
Őserdő fáiba a napsugár.
Tegnap volt, vagy százezer éve már:
Én nem tudom.
Én azt tudom csak, hogy lement a nap,
Egemről egy mosoly leáldozott.
Kihűlt és megkövült a rengeteg. -
De mit most tárnamélyről felhozok:
A fekete gyémántban napmeleg:
Az a mosolygás lappangva remeg.

Nektek adom - hogy melegedjetek.

Reményik Sándor: Szeretnék szeretni

Szeretnék szeretni.
Mert nem szeretek mélyen, igazán,
Halálos, nagy ragaszkodással
Senkit talán.
Szomorú ez, mert annyian szeretnek
Jobban, mint őket én,
S több könnyük volna engemet siratni
Mint nekem, ha őket elveszíteném.
Szétszóródtam, - ők nagyon sokan vannak,
Én egyedül vagyok.
Ölelni őket száz kar kellene,
És én a semmiségbe karolok.
Hiányzik valami:
Szívem központ-teremtő ereje.
Nekem nem középpontom senki se.
Vándorolok egy szívtől másikig,
S vissza megint,
S mondom magamban: szeretnék szeretni, -
De rév nem int.

Én azt hiszem, hogy volt egy örök Arc,
S az mint a köd elfoszlott százfele,
Én azt hiszem, hogy volt egy Szerelem,
Elporlott, s tele lett a föld vele.
Én azt hiszem, hogy volt egy Meteor,
Nekem hullt le, - de csillagtörmelék,
Sok arcon meg-megcsillan egy jele,
De nem az egész, - s én megyek odébb.
Én azt hiszem, hogy volt valaki Egy,
S az Egyből itt a földön lett a sok, -
Sok-sok szívből tevődik össze Egy,
Szívtől szívig azért barangolok.

Reményik sándor: Toll és ecset

Testvér, a mi háborunk elveszett,
És a mi népünk test szerint halott.
Eltört a kopja, eltörött a kard, -
De Isten nekünk más fegyvert adott.

Kifele, Testvér, nincs számunkra út,
De befele még sok ösvény vezet.
A magyar lélek kincses labirint,
Művész-testvérem fogd az ecsetet!

Keményen fogd meg, mintha dárdát fognál,
Én is úgy fogom tollam:kardomat.
Kapcsolja össze sajgó sebeinket
Egy néma, szörnyű életakarat!

Ha titkos mélységek fölé hajolsz,
Hogy vásznadon egy varázs-vonást tégy,
Ha kémleled az alkony aranyát:
Testvér, testvérem őrjáratra mégy!

Ha hajlok titkos mélységek fölé,
Hogy egy igétől mámoros legyek:
Én úgy érzem, hogy szól a trombita,
Én úgy érzem, hogy rohamra megyek.

Szépséggel hogyha csordultig lelkünk,
Ha végtelenbe kalandoz a vágyunk:
Testvér, mi új Uzsoknál őrködünk,
Mi új Doberdő szikla-fokán állunk.

A csukaszürke rút divatja elmult,
Most önnön szineinkbe öltözünk,
És mégis, mégis hadsereg vagyunk,
És folyton fogyva mégis megnövünk!

És zúgva rontunk ezer gáton át,
Rabföldön, könyörtelen ég alatt,
E végtelen harc döntő ütközet,
S ki itt győz: mégis csak felül marad!

Legtöbbször megnézett

• József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
• Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
• Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
• Simon István: Mirza (1570)
• Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
• Romhányi József: Nyúliskola (1338)
• Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
• Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
• La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
• Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
• Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
• Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
• Arany János: Mátyás anyja (577)
• Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
• La Fontaine: A holló és a róka (513)
• Móra Ferenc: A didergő király (507)
• Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
• Weöres Sándor: Galagonya (460)
• Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
• Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)