Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Apácai Csere János: Magyar encyclopaedia ( részletek)

I. rész. A tudománynak kezdetirül

Mivel gyermeki állapotban születtetünk és a megérezhető dolgokról sokféle ítéleteket töttünk, minekelőtte a mi okosságunkkal egészen élnénk, a sok eleve való ítéletekkel félen fordíttatunk az igaznak megismerésétől. Melyektől meg nem szabadulhatunk semmiképpen, hanemha egyszer életünkben minden tudománybéli dolgokról ügyekezünk kételkedni, valamelyeknek bizonytalanságok felől csak kevéssé gyanakodhatunk is.(...) Így kételkedvén azért, először könnyen feltehetjük, hogy se isten, se ég, se föld, se semmi test ne legyen, és hogy magunknak se kezünk, se lábunk, se semminemű tagunk ne legyen: mindazonáltal, hogy mi magunk, akik így gondolkodunk és kételkedünk, semmik ne volnánk, azt semmiképpen meg nem engedhetjük, mivel magával ellenkeznék, ha azt vélnők, hogy ami gondolkodik, azonban amíg gondolkodik: ne légyen. Minekokáért ez: én gondolkodom, azért vagyok: minden megtudható dolgok között legfőbb és bizonyosabb.

VII. rész. A földi dolgokról. 39. Az oktalan állatok. A róka a szőlőnek ártalmas, mert a gerezdeket megeszi. Ravasz és csalárd állat. Mert ha ehetnék, úgy tetteti, mintha aludnék vagy mintha megholt volna, hogy így a körüle játszadozó madarakat megragadhassa. A megfáradt nyulakat is megfogja. Jégen akarván általkelni, először fülét a jégre teszi s úgy próbálja meg, hogy elég erős-e. (...) Hogy halakat (kiket igen szeret) foghasson, farkát a vízbe bocsátja, melyre, ha érzi, hogy rák avagy hal akad, igen nagy sebességgel kirántja. A darázsok fészkébe (hátra mászván) farkát bétolja és őtet odabenn meghadarván kivonja és a sok ráragadott darázsokat falhoz vagy fához csapja, hogy így őket megölvén, megehesse. E cselekedetétől meg nem szűnik valamíg azt egészen kiüríti.(...) Mikor az agaraktól űzettetik, büdös szelet bocsát az alfelén reájok, hogy őket magától eltéríthesse, melyekkel bátorságosan is szemben áll.

X. rész. Az emberek magaviseletéről. 29.

A tanítóban, hogy tisztiben hasznosan járhasson el, megkívántatik, hogy tanításához illendő életet éljen s tanítványainak jó s dicséretes példát adjon, hogy elég tudós légyen s hogy jó lelkiismerettel s isteni félelemmel amit tud, azt másokkal közölje, tanítványait, mint atyjok, úgy szeresse. Tanítsa őket világosan, röviden és teljességesen.(...)

30. Immár tanítványaiban is, minekelőtte magát  a tanulásra adná, meg kell látni: 1. ha szereti-e a tudományt, 2. ha csudálkozó-e a tudománynak szép voltán, 3. ha elég erős-e a tanulás alatt fekvő nehézségeknek jól elviselésére? Ezek benne pedig feltaláltatván, tanuláshoz fogjon bízvást, melyben hogy jó előmenetelt vehessen, célt kell feltenni: az akadályokat elhárítsa, illendő eszközökkel éljen. Itt pedig a célnak nagynak kell lenni, mivel aki csak kevésre igyekezik, soha abból tudós ember nem lehet.

(1653)

Apácai Csere János: De summa scholarum necessitate ( részletek)

Az iskolák felette szükséges voltáról

Ha a filozófia a tudományok anyja, akkor nálunk nincsenek tudományok: ha a filozófia neveli az embereket istenfélelemre, igazságosságra, mértékletességre, vitézségre: nem csoda, ha a Magyar- és Erdélyország istentagadással, igazságtalansággal, mértéktelenséggel, állhatatlansággal van tele. Nem lehet azon sem csodálkozni, hogy (...) mindenfelé annyi a feldúlt ház, birtok és falu, rongyos város, mocskos utca, ronda körút és hogy egyetlen szóval mondjam meg, amit mondani akarok, oly sok rosszul kormányzott közügy.

Nincs magyarok egyetlen akadémiánk sem, amelyben az etikát, a vétkek fékezőjét, a gazdaságtant, a családok kormányzóját: az orvostudományt, az egészség fenntartóját, a mennyiségtant, a városok, utcák, templomok, paloták, tornyok építőjét: végül a filozófiát, minden tudomány és művészet gyökerét együttesen tanítsák és gyakorolják. Nem is beszélek az ékesszólásról, históriáról, logikáról, metafizikáról, geográfiáról, astronómiáról, optikáról, muzsikáról, melyek pedig valamennyien a filozófia nevezete alá foglalhatók, és senki se vélje, hogy ennek tudományát elegendőképpen megszerezte, míg amazokban becsületes ismeretekre nem tett szert. (...)

Ami ugyanis a szem a testben, hallgatóim, ugyanaz az akadémia vagy főiskola az országban, és ami az emberben az okosság, ugyanazok a haza számára a tanult férfiak. Szem nélkül a test sötét, értelem nélkül az ember oktalan állat. Ezért valóban nem igazságtalanul hirdetnek bennünket a szomszédos nemzetek s halandók közt a legsötétebb, legműveletlenebb, buta, tunya, a gyermekkortól fogva állati tudatlanságra teremtett népnek. Akadémiák, akadémiák vagy legalább főiskolák mentenek meg bennünket ettől a gyalázattól, nem erőtlen fecsegés, hiú öntetszelgés, nem a mindig magának hízelgő vak önszeretet.

(1656)

Ford.: Bán Imre

Sándor-kódex: Három körösztyén leány (részletek)

Három körösztyén leányt ragadtak volt el a törökök és vitték volt a császár elébe. Az egyiknek volt Agapes a neve, másiknak Cionia, a harmadiknak Hirena.(...) Mondá a császár: "Ez vakmerők, mi parancsolatinknak ellentartók, láncokkal megkötöztessenek és Fabius fejedelemhez vitessenek, hogy őket az tömlöcbe vesse és ott tartsa." Mondá Fabius fejedelem:"Legényök, vigyétök a tömlöcbe őket!" Azok ottan elvivék. Hogy immár ott tartanának, mondá Fabius egyször nekik: "Hozzátok előmbe őket, hadd lássam szömeimmel." Azok ottan kihozák a tömlöcből. Mondá Fabius: "Láttam őket, mely szép nemes leányok ezek." Mondának az legényök:" Bizonyával, hogy szépök."(...) Mondá Fabius:"Vessétök üket ez palotába, hadd nézhessem üket gyakran." Azok ottan odaveték. Mikor immár ott tartanak, kérdé az őrzőket Fabius:"Mit mívelének éjjel?" Mondanák ők: " Imádkoznak." Mondá Fabius:"Menjünk el oda hozzájuk!" (...)

Hogy bé kezdött volna menni, mondá Agapes nevű szűz:" Valaki az ajtón vagyon." Mondá Hirena: "Az bódogtalan Fabius akar béjönni." Mondá Cionia: " Az úristen irgalmazzon!" Mondá Agapes: "Ámen." Azonközben igön kezdének az fazekak és födők egymásra szökdösni, kiket ott tartanak vala az háznak szegletiben. Mondá Cionia: "Mi dolog ez?" Felelé Hirena: "Ím meglátom." Látá őtet, hát igen ölelgeti és csókolgatja az fazekakat. Mondá a többinek: "Imé ez bolondnak elveszött esze! Gondolja azt, hogy mivelünk vagyon, amit ott cselekednék Fábius." Nem tűrhették im ezők nevetetlen. Mondá Hirena: "Mind orcája, mind keze olyan, mint szerecsönnek. Ruhája undok, szörnyű!" Mondá Agapes: "Illik, hogy kívül is láttassék, miképpen belül birtatik ördögtől, lelkében."

Mondá Hirena: "Lám ki akarna menni. Lássuk, mit szólnak szolgái, hogy látják ezenképpen kimenni őtet." Hogy láták a legényök, mondának: "Mi ördög ez, ki reánk jő? Fussunk el!"

(1521 körül)

Példák könyve: Haláltánc (részletek)

Néminemű bölcs, hogy az halált inkább eszébe tarthatná, ez bölcs szerzé ez verseket, ezenképpen mondván:

Elmegyek meghalni, mert az halál bizony, de az halálnak órájánál semmi sem bizonytalanabb. Jóllehet bizonytalan legyen, de azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni: király vagyok, de micsoda az tisztesség, micsoda ez világi dicsekedés, mert embernek király-ura az halál, azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni: pápa vagyok, de az halál engem nem hágy sokáig pápálkodni, de béfogja számat.

Elmegyek meghalni: szegény vagyok és semmit el nem viszek, ez világot megutálom, mezételen belőle kimegyek és elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni: látásra szép vagyok, de az halál az szépségnek és az nemes termetnek nem tud kedvezni.

Elmegyek meghalni: sokpénzű vagyok, de az pénznek sokasága soha az halált el nem távoztatja.

Elmegyek meghalni: orvos vagyok, de az orvossággal meg nem szabadulok, mert akármit műveljenek is az orvosok, azért én elmegyek meghalni.

(1510)

Balassi Bálint: Hogy Júliára talála, így köszöne néki

1.

Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most én mellettem,
Egészséggel, édes lelkem.

2.

Én bús szivem vidámsága,
Lelkem édes kívánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Veled isten áldomása.

3.

Én drágalátos palotám,
Jó illatú piros rózsám,
Gyönyörű szép kis violám.
Élj sokáig, szép Júliám!

4.

Feltámada napom fénye,
Szemöldök fekete széne,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj életem reménye!

5.

Szerelmedben meggyúlt szivem,
Csak tégedet óhajt lelkem,
Én szivem, lelkem, szerelmem,
Idvez légy, én fejedelmem!

6.

Júliámra hogy találék,
Örömömben így köszönék,
Térdet, fejet neki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.

(1588-1589 között)

P. Mester: Gesta Hungarorum (részletek)

Szabolcs

Akkor Szabolcs, ez a fölötte bölcs férfiú, megtekintett egy helyet a Tisza mellett, s midőn látta, hogy milyen is az, kiokoskodta, hogy erősségénél fogva várépítésre való. Tehát - társainak közös tanácsa szerint is -, összegyűjtve ott a köznépet, nagy árkot ásatott, és igen erős várat építtetett földből. Ezt most Szabolcs várának hívják.(...)

Szabolcs meg társai az egész sereget kettéosztották úgy, hogy az egyik rész a Szamos-folyó mellett haladjon, a másik meg a nyíri részeken. Szabolcs és Tas - utóbbi Lél apja -, a sereg felével a Tisza partján indult el, és az ottani népet hódoltatva vonult a Szamos-folyó felé arra a helyre, amelyet most Sárvárnak mondanak. Ott a lápok alatt Tas, Lél apja, sok népet gyűjtött össze, vele aztán nagy árkot ásatott, s igen erős földvárat építtetett, melyet először Tas várának neveztek, most pedig Sárvárnak hívnak.

Miután a lakosok fiait túszul összeszedték, katonákkal megrakva a várat hátrahagyták. Akkor Tas az urának, Árpád vezérnek hódolt nép kérésére a Nyír és a Tisza között vásárt rendelt. Ennek a vásárhelynek a maga nevét adta, úgy, hogy mindmostanáig Tas vásárának hívják.

Zalán vezér elindulása Árpád vezér ellen

Zalán vezér a görögök és a bolgárok segédcsapataival együtt elindult Titelről, és övéi biztatására is dühösen Árpád vezér ellen lovagolt. S mialatt a két sereg egymás közelében éjszakázott, egyik sem mert aludni egész éjjel, hanem felnyergelt lovukat kézen tartva virrasztottak. Reggel pedig, még hajnal előtt, mind a két fél készült a csatára. Árpád vezér, akinek a mindenség istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, azután könnyhullatva imádkozott istenhez, majd imigyen tüzelte vitézeit:" Szittyák, kik a bolgárok dölyféből Hung várától a hungárus nevet kaptátok, a görögöktől való félelem miatt ne feledkezzetek meg kardotokról és el ne veszítsétek jó hírneveteket. Hanem serényen és vitézül harcoljatok a görögök és bolgárok ellen, akik a mi asszonyainkhoz hasonlítanak és úgy féljünk a görögök sokaságától, mint az asszonyokétól."

Ennek hallatára vitézei nagyon felbuzdultak, Tas fia, Lél megfújva kürtjét, Bogát fia Bulcsú meg felemelte a zászlaját s az első hadsorban indultak ütközetbe a görögök ellen. Erre harcba elegyedett a két ellenséges csatarend, és elkezdtek hevesen vívni egymással. S amikor Árpád vezérnek egész serege viadalra kelt a görögök ellen, igen sokan elestek a görögök és a bolgárok közül. A fent említett Zalán vezér pedig, amint látta, hogy övéi alulmaradnak a küzdelemben, futásnak eredt, s hogy életét megmentse, Bolgárfejérvárba sietett.

A görögök meg a bolgárok a magyaroktól való rettegésükben eszüket vesztve elfelejtették, hogy melyik úton jöttek, s midőn életüket mentve futásnak eredtek, a Tiszát kicsiny folyónak vélve, át akartak úszni rajta. De mivel ekkora félelem és rémület szállta meg őket, a magyaroktól való rettegésükben majdnem mindnyájan a Tisza vizébe vesztek, s alig maradtak néhányan, hogy császárjuknak balsorsukról hírt mondjanak. Ezért azt a helyet, ahol a görögök vesztüket lelték, attól a naptól kezdve mostanig görögök révének hívják.

Zoltán vezér örökösödése

Árpád vezér örökébe lépett a fia, Zoltán.(...) Amikor Zoltán vezér tizenhárom esztendős volt, országának főemberei valamennyien egyértelemmel és közakarattal egyeseket országbírákul rendeltek a vezér alá, hogy ezek a szokás jogával mértéket tartva, csendesítsék a viszálykodók pereit és versengéseit. Továbbá másokat, mégpedig Tas fia Lélt, Bogát fia Bulcsút, a vér emberét, valamint Kölpény fia Botondot, a sereg vezetőivé tettek avégre, hogy különböző országokat feldúljanak velük.(...) Padova városát öldökléssel, tűzzel-vassal, nagy fosztogatás közepette kegyetlenül elpusztították. Innen benyomultak Lombardiába, és ott is sok rosszat műveltek. Mikor pedig annak a földnek a lakosai egybegyülekezve megpróbáltak szembeszállni erőszakukkal és vad dühükkel, akkor számtalan sok lombard veszett a magyarok nyilától, sőt igen sok püspök és gróf halálát lelte.(...) Waldo gróf testvére, István, mikor éjnek idején a félrehelyen ülve szükségét akarja végezni, a kamara nyílásán át egy magyarnak a nyilától súlyosan megsebesül és sebébe még azon éjjelen belehal.

(1215-1217 között)

Ford.: Pais Dezső

Sancti Ladislai regis decretorum liber primus (részletek)

Szent László király első törvénykönyve

7. A lázadás miatt elpusztult templomok helyreállításáról

A lázadás miatt elpusztult vagy felégetett templomokat a király parancsára, az illető egyház papjai állítsák vissza. Kelyheket és ruhákat a király költségén adjanak, könyvekről a püspök gondoskodjék.

11. Az egyházak látogatásának elmulasztásáról

a.) Ha valaki vasárnapokon vagy nagyobb ünnepeken nem megy az ő kerületének egyházába, verésekkel javítsák meg.

22. A pogány szokásokról

Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.

A bizánci böjti szokások megerősítése

31. A hús elhagyásáról

Azok a latinok, akik a magyarok törvényes szokásával egyetérteni nem akarnak, miután a magyarok a húst elhagyták, még hétfőn és kedden is megeszik, menjenek ahová akarnak. A pénzt azonban, amit itt szereztek, hagyják itt, hacsak észre nem térnek és velünk együtt nem böjtölnek.

(1092. május 20.)

Ford.: Szilágyi Loránd

Zsámboky János: A hű kutyák

Hogy mily erős szagú az eb
s urához nincs hűségesebb,
minderre pompás példa, lám,
az én két hűséges kutyám.
Bombó nevű a kiskutya,
az anyja, Mádel, szép szuka.
Követnek földön, tengeren,
mindenhová jönnek velem.
E kettőt szülte Gallia,
Rómában telt kölyökkora,
megjárták Nápolyt is velem
s a német föld törvénytelen
sok ékes, kincses városát,
loholtak belga tájon át.
S remélem, nemsokára már,
amelynek földje visszavár,
édes hazámba visznek el.
E két eb verset érdemel!
Ne is tagadd, eszes biz ám
világlátott két kutyám.

(1564)

/Ford.: Geréb László/

Verancsics Antal: Pietro da Chartagine orvos táncáról

Nem földi lény vagy, ámde égi lélek
jó Péterem, ha táncra jár a lábad!
(Erényedért mindenhol dől utánad
a pénz, és hírrel, jó névvel dicsérnek.)

Lépésedet sokféleképp cseréled:
Keringsz, bokázol, bókolsz, ó csodálat! -
Nincs vége-hossza cifra fordulásnak,
amíg a termet körbe méri lépted.

Ha ugrasz, helyben hullsz alá a földre:
most hetykén illegsz és hajlongsz magadba.
És gyorsabb lábú nem volt Atalanta.

Bármennyit is forgatnak körbe-körbe,
állóhelyedből nincs, ki elragadna:
gyöngyök s virágok hullanak nyomodba.

(XVI. sz. első fele)

/Ford.: Geréb László/

Kézai Simon: Chronica Hungarorum (részlet)

A csodaszarvas mondája

Történt pedig egy napon, hogy amint kimentek vadászni, a pusztaságban egy szarvasünő bukkant fel előttük, s amint űzőbe vették, az  a maeotisi ingoványokba menekült előlük. Mivel itt teljesen eltűnt a szemük elől, sokáig keresték, de nem tudtak nyomára akadni. Miután az említett ingoványt bejárták, úgy találták, hogy alkalmas állattenyésztésre, majd visszatértek atyjukhoz, s megkapván beleegyezését, összes jószágaikkal a maeotisi ingoványok közé költöztek, hogy ott telepedjenek le.

Maeotis vidéke a perzsiai hazával szomszédos, egy igen szűk gázlón kívül mindenünnen tenger övezi, folyóvizei egyáltalán nincsenek, de fűben, fában, halban, szárnyasban és vadban bővelkedik. A ki- és bejárás oda nehéz. Letelepedvén tehát a maeotisi ingoványok közé, ki sem mozdultak onnan öt évig. A hatodik évben kikalandoztak, s egy puszta helyen véletlenül Belár fiainak férjeik nélkül otthon maradt feleségeire és gyermekeire bukkantak. Kiket vagyonostul sebes vágtatva elragadtak a maeotisi ingoványok közé. Történetesen az alánok fejedelmének, Dulának két leányát is elfogták a gyermekek között: ezek egyikét Hunor, másikát Magyar vette feleségül. Ezektől az asszonyoktól származnak a hunok valamennyien.

(1283 táján)

Ford.:Györffy György

P. Mester. Gesta Hungarorum (részletek)

A magyarság totemisztikus eredetmondája

Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondtuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-mogyerben Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben föltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékaiból szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!

Jokulátor ének

Tétény, ez az igen okos ember, kiküldött egy furfangos embert, Apafarkas-Agmánd apát, hogy loppal bejárva vizsgálja meg neki az erdőn túli föld minőségét és termékenységét, meg azt is, hogy miféle lakosai vannak. Ha lehet - gondolta -, háborúra kel majd azokkal. Ugyanis Tétény a maga emberségéből akart magának hírnevet és földet szerezni, mint ahogy a regöseink mondják:

Maguknak mind birtokot szereztek
És dicsőséges hírt-nevet nyertek.

Hősi ének

Másnap pedig Árpád vezér meg minden főembere Magyarország valamennyi vitézével együtt bevonult Attila király városába. Ott látták a királyi palotákat - egyeseket földig romban, másokat nem -, és fölötte csodálták mindazt a kőépületet. Kimondhatatlanul felvidultak, mivel érdemesek lettek arra, hogy elfoglalják - s még hozzá háború nélkül - Attila király városát, kinek az ivadékából származott Árpád vezér.

Ott lakmároztak minden nap nagy vígan Attila király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regösök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezérnek meg a nemeseknek arany, a közrendűeknek meg a parasztoknak ezüst edényben hordták fel, mert hiszen a körülfekvő egyéb országok összes javát az Isten az ő kezükbe adta.

(1215-1217 között)

Ford.: Pais Dezső

Képes Krónika ( részlet)

Botond párviadala a görög óriással

Kiszállván a huszonegyedik esztendőben, bementek Bulgáriába, onnan pedig Drinápolyba jutottak, elfoglalták, végül Konstantinápoly alatt megültek. Mialatt a magyarok ezt a várost ostromolták, egy görögöt küldtek ki a városból. Akkora volt, mint egy óriás és azt kívánta, hogy két magyar keljen vele birokra, mondván, ha le nem győzi mindkettőt, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak.

Módfelett bosszantotta ez a magyarokat, majd találtak számára ellenfelet: ez kiállt a görög elébe és így szólt: "Nevem Botond, igaz magyar vagyok, legkisebb a magyarok között: végy magad mellé még két görögöt: az egyiknek legyen gondja kiszálló lelkedre, a másik meg temesse el testedet, mert egészen bizonyos, hogy népem adófizetőjévé teszem a görög császárt."

Ekkor a magyarok Apor nevű kapitánya, akit a közösség akarata állított a sereg élére, megparancsolta Botondnak, menjen a város érckapuja ellen és mutassa meg erejét a kapun a bárddal. El is ment a kapuhoz és mondják, akkora csapást mért a kapura és olyan lyukat vágott rajta, hogy a nyíláson egy ötesztendős gyermek kényelmesen ki-bejárhatott rajta.

Mialatt a magyarok és a görögök szeme láttára így cselekedett, a város kapuja előtt a viaskodásra való tért is elkészítették. Csak rövid ideig tusakodtak: a magyar úgy vágta földhöz a görögöt, hogy az nyomban kiadta lelkét. A görög császár a város falán állott nejével, ezt a tettet, ezt az esetet roppant nagy szégyennek tartották, el is fordították ábrázatukat és visszatértek a palotába, amikor azonban a magyarok az adót követelték, amiért a küzdelmet megvívták, a görög császár csak nevetett.

Erre a magyarok abbahagyták a város vívását, elpusztították egész Görögországot, aranyat, drágaköveket, gyöngyöt, barmot zsákmányoltak töméntelen számban, így tértek meg saját földjükre.

A sámánizmus vége

I. Béla a kegyes király, Magyarország-szerte kikiáltókat küldött, hogy minden faluból két-két ékesen szóló szóló vént hívasson a királyi tanácsba. Ennek hallatára nemcsak azok jöttek Fehérvárra a királyhoz, akik hivatalosak voltak, de mind a parasztok, a szolgák és a magyarországi köznép egész sokasága. Látván a király, a püspökök és mind a főemberek a rengeteg sokaságot, megfélemlettek, hátha rájuk rontanak. Behúzódtak hát a városba és őrizték őket.

A köznép ezután elöljárókat rendelt magának, ezek számára fából állványt emeltek, ahonnan az emberek láthatták és hallhatták őket. Az elöljárók aztán szószólókat küldtek a királyhoz és a főemberekhez, mondván: "Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogány módra éljünk, hadd kövezzük meg a püspököket, hadd ontsuk ki a papok belét, öldössük le a deákokat, akasszuk fel a dézsmaszedőket, romboljuk le a templomokat, törjük össze a harangokat!"

Ennek hallatára a király megszomorodott és háromnapi haladékot kért, hogy gondolkozzék a dologról. Ezalatt a nép elöljárói a magas állványokon ültek és gonosz verseket mondtak a hit ellen. A népnek ez tetszett és helyeselte:"Úgy legyen! Úgy legyen!" Miután három napig a választ várták, harmadnapon a király parancsára fegyveres katonák rontottak rájuk, közülük némelyeket megöltek, elöljáróikat a magas állványról leszórták és eltiporták, a többieket megkötözték, keményen megverve megkorbácsolták, és így ölve, kötözve, korbácsolva is csak alig csillapíthatták le a lázadást a katonák.

(1358)

Ford.: Geréb László

Szenci Molnár Albert: XC. zsoltár (részlet)

1.

Te benned bíztunk eleitől fogva
Uram, tégedet tartottunk hajlékunknak.
Mikor még semmi hegyek nem voltanak,
Hogy még sem ég sem föld nem volt formálva:
Te voltál és te vagy erős Isten,
És te megmaradsz minden időben.

2.

Az embereket te meghagyod halni,
És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Legyetek porrá, kik porból löttetek,
Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint az tegnapnak ő elmúlása,
És egy éjnek rövid vigyázása.

3.

Kimúlni hagyod őket oly hirtelen,
Mint az álom, mely elmúlik azontúl
Mihelyt az ember fölserken álmábul,
És mint az zöld füvecske a mezőben,
Az mely nagy hamarsággal elhervad,
Reggel virágzik s estve elszárad.

/1608)

Szenci Molnár Albert: Psalterium Ungaricum (részlet)

XXIII. zsoltár

1.

Az Úr énnékem őriző pásztorom,
Azért semmiben meg nem fogyatkozom,
Gyönyörű szép mezőn engemet éltet,
És szép kies folyóvízre legeltet.
Lelkemet megnyugtatja szent nevében,
És vezérel engem igaz ösvényében.

2.

Ha az halál árnyékában járnék is,
De nem félnék még ő setét völgyén is:
Mert mindenütt te jelen vagy én velem,
Vessződ és botod megvigasztal engem,
És nékem az én ellenségeim ellen
Asztalt készítesz, eledelt adsz bőven.

3.

Az én fejemet megkenöd olajjal,
És engemet itatsz teljes pohárral,
Jóvoltod, kegyességed környülveszen,
És követ engem egész életemben.
Az Úr énnékem megengedi nyilván,
Hogy mind éltiglen lakjam ő házában.

Hagymási Bálint: Opusculum de laudibus et vituperio vini et aquae (részlet)

(Művecske a bor és a víz dicséretéről és kárhoztatásáról)

A borivás kárhoztatása

Ó, bárcsak a mi katolikus presbitereink és papjaink épp oly buzgón betartanák az önmegtartóztatásnak, a borivásban való mértékletességének a reguláját, ahogy sokan a legmértéktelenebb részegeskedést betartják! Mert nem elmélkedésben, imádságban és más papi életmódhoz illő tettekben töltik éjüket-napjukat, hanem szüntelen ivászatban, lakomázásban, részegeskedésben, kicsapongásban, ordítozás közepette, rágalmak és egyéb végnélküli nemtelen szokásokban, melyek áldott korunk ezen tudj isten milyen szokásaiból fakadnak.

Bizony, nem volna annyi botrány a nép között, amennyi nap mint nap előfordul, nem fakadna annyi gyűlölség és üldözés Isten egyháza ellen, amennyi nap mint nap szemünk előtt burjánzik. Közben pedig ki-kihívjuk magunk ellen az Isten haragját, s majd az egész világ bosszúját, mert éppen azoknak adunk leckét komiszságból, akiknek vezetői és intői kellene, hogy legyünk. Mi azonban elraboljuk az idegen vagyont, noha a magunkét kellene másoknak adnunk, mi viszályt és ellenségeskedést támasztunk és plántálunk azok között, akiket szeretetre és együttérzésre kellene buzdítanunk.

(1517)

Ford.: Kardos Tibor

Remete Szent Pál testének Magyarországba hozataláról (részlet)

A várgróf látomása

Vala Diósgyőrben egy magabíró porkoláb, kinek Imre vala neve, vámosi vajda fia. Mikoron ugyan ott való klastrombeli ősöket nagy erőssen háborgatná, szolgájokat levervén és önnön magokat fenyegetvén, barmok fiait is levágatván,(...) dicsőséges szent Pál ősünk neki jelenék, a kegyetlennek, ágyában fekvén, nagy szép vénember képében, fejér palástjában, és egy mankót tartván ő kezében, úgymint szomorú szinnel tekéntvén őrája és monda:"Aluszol te kegyetlen? Ó te gonosz, napjafogyott! Mire gyötröd, kénzod az én fiaimat? Higgyed, hogy bosszú-állatlan el nem mulatod. De ezennel önnön kezemmel eleget vészek és végnapodon örökké el kell veszned."(...)

Az nyavalyás embör pedig fölszökellék ágyából, és nagy üvöltést, kiáltást kezde tenni, úgy hogy az egész udvar mind feltámada és nagy csodálattal elbeszéli őnékik, mint járt vóna és megmutogatván őnékik mind hátát, vállait, miképpen felszakadoztak volna az verésben.

(1526)

Szendrői hegedős ének ( részletek)

3.

Vagyok én kór ágyamban,
Oly gyakor jajgatásban,
Egy lovam betegödék,
Velem együtt nehezödék.

4.

Ü sokat nem mulata,
Mert másnap lén megholta.
Előlem féloldalt kicsúsza,
Tó mellett ebeket halásza.

14.

Én ágyamban vadászok,
Sok vadakat én fogok,
Hat lábukat tördelök,
Azon én nem örvendök.

16.

Az éneket zengettem,
A nótáját pengettem,
Issza Bebek jó borát,
Törölgeti tarkóját.

18.

Bódogasszony-nap táján,
Szendörői gallyában,
Az ki szerzé ínekben,
Vala nagy kór ágyában.

(1545 körül)

Balassi Bálint: Bánja, hogy hajnalban kell az szerelmesétől elmenni

Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek, harmaton ha nap felkél,
Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad reggel, hogy elmúlt éjfél,
Újúl zöld bokor is, de nekem akkor is dolgom csak gond, bú, veszély.

(1593 előtt)

Balassi Bálint: Egy könyörgés

1.

Nincs már hova lennem, kegyelmes istenem,
Mert körülvett engem szörnyű veszedelem,
Segedelmem, légy mellettem, ne hagyj megszégyenednem!

2.

Vagy ha azt akarod, hogy tűrjem ostorod,
Csak rút szégyentül ódd fejemet, ha bántod,
Halálomat inkább elhozd, hogynem rutítsd orcámot.

3.

Áldj meg vitézséggel s az jó hírrel, névvel,
Hogy szép tisztességgel mindent végezzek el,
Öltöztess fel fegyvereddel, jó ésszel, bátor szívvel.

4.

Ne gyalázzon engem kevély ellenségem,
Te légy, uram velem, jóltevő istenem,
Nagy szégyenem ne viseljem tovább s ne hagyj elesnem.

5.

Kiért dicsérhessen lelkem mindenképpen,
Hogy mindenek ellen megtartottál épen,
Áldott isten, hála legyen neked örökké, ámen.

(1591)

Gergei Albert: História egy Árgius nevű királyfiról és egy tündér szűz leányról (részletek)

Bevezetés:

2.

Lészen most beszédem ifjú Árgirusról,
Akléton királynak kisebbik fiáról,
Ő szeretőjéről, tündér szűzleányról,
Fáradsága után ő vigasságáról.

(Árgius)

37.

Szép egyenes teste az ifjúnak vala,
Idejének szintén virágjában vala.
Úrfi módra termett, vitézi járása,
Minden dolgaiban tökéletes vala.

38.

Nem fölötte karcsú, közép ember vala,
Kiterjedt szép fejét, sima ő homloka,
Két fekete szeme, piros szép orcája,
Tekintetre méltó, kívánatos vala.

( A tündér)

48.

Hallatlan mely szép ez a lány vala,
Nyelvével az ember azt meg nem mondhatja,
Emberi kéz soha azt nem írhatja,
Az ő szép termetit, mely drága szép vala.

50.

Aranyszínű haja földig terjedt vala,
Éjszaki időn is ugyan fénylik vala,
Nyoszolya nagy részét árnyékával tartja,
Fénylik gyenge testén testszínű ruhája.

51.

Termete szép karcsú, magas állapotja,
Fejér az ő teste, mint hattyúnak tolla,
Istenasszony módra termett ábrázatja,
Gyenge, ékes, lassú zengedező szava.

(XVI. sz. vége)

Bornemisza Péter: Ördögi kísértetek (részletek)

Ördögi kísértetekről

Ez négyféle ellenséggel: az ördöggel, az bűnnel, az kegyetlenekkel és az halállal minémű bajlódása, harca és kösződése legyen mind ez egész világnak, arról szólok az egy ördögi kísértetnek nevezete alatt. Kikről nem írtam renddel, hanem mindenkirül csak össze, elegyesen.

Madarak szavát érteni

Huszár Gál mondta, hogy beszéllett egy emberrel, aki kígyóból ételt főzött, és valaki azban ött, minden állatnak, madárnak, tyúknak, lónak, tehénnek a szavát megértötte. Históriát is beszélt róla, hogy az tyúk mint szólt fiának, hogy farka alá bújnék, és azon mosolyodott az szolga, ki titkon ött volt az ura étkébe, az verebeknek is mint hoztak követséget, hogy egy szamár elontott egy zsák búzát az úton. De én ezt is ördögi praktikának vélem.

Erős hit

Midőn egy remete egy oroszlánverembe menne megszállani, és az morogna, mond: "Mit háborogsz, lám elég tágas az a hely nekem is, neked is, ha pedig én velem nem akarsz maradni, menj ki innen." És kimegyen az oroszlán.

Értelem nélkül való ájtatosság

Egy olasz jütt én hozzám Zólyomban, ki fogadta volt, hogy Jeruzsálembe megyen penitencia tartásra és addig főttet nem eszik. Ezt midőn káposztás hússal kínálám, úgy vötte el, hogy először áldást vetnék reá és megódoztam. Ez is bolond ájtatosság és ördögi csalárdság.

Csuda dolgok azokról, akik szüleiket nem tisztelik

Mondják, midőn egy apát a fia el kihurcola üstökénél fogva az kapun kívül, és az sárba tapodná és verné, mond az atya: Hagyd el fiam, mert én az atyámot csak az ajtó küszöbéig vontam.

(1578)

Rimay János: Előszó Balassi Bálint verseihez ( részletek)

...Ha ki csak ezeket a jó emlékezetű néhai nagyságos Gyarmati Balassi Bálint uram ( tőlem egybeszedegetett és renddel helyheztetett) tudományos elméjébül írt tudós énekit ítélettel megolvassa és kelletiképpen való rostálással hányja  is minden résziben őket, nem tagadhatni, hogy mint a sas az több apró madarak előtt, úgy ő minden magyar elméjek előtt az magyari nyelvnek dicsősége fundamentumában való állásával felette előhaladott s célt tött az pályafutásra.(...) Mert ha meggondolom és vizsgálom ezelőtt két-háromszáz esztendőkkel fő dolgok állapotjában való munkákban is mit írtanak magyar nyelven az magyarok, ennek a szép magyarság eleven lángjának az sem füsti, sem árnyéka nem lehetne...(...) Így annakokáért az mi elmés tudós Balassa Bálintunk (...) az mi szükséges, fogyatkozott, Parnassus hegyére ezelőtt nem érkezhetett magyari nyelvünket, ha arra az bátorságra, becsületre s értelemre is emelte, hogy az Helicon erdejének kies árnyékában éneklő s beszélő Múzsák szavát is értheti s tudhat is velük beszélgetni: nem átaljuk ez dologban való fáradságát neki most is megköszönni s érdemlett neve becsületivel kezünkben is munkáját forgatni és viselni.

(XVII. század eleje/?/)

Bornemisza Péter: Tragédia magyar nyelven az Sophocles Electrajából ( részlet)

A halottnak vélt Oresztész siratása

Electra: Orestes, Orestes, miért hagytál el engem? Oh, szívem, lelkem, Orestes, mint család az te édes nénédet? Mely sokszor biztattál leveledbe engemet, hogy megmentenéd az én árva fejemet, de lám csak, hiába bíztam tebenned, mert sohasem sietél hozzám: ím mint vesztéd magad. Jaj arám, édes arám, Orestes, ki hitte volna, hogy erre jusson az te ügyed, ki vélte volna ily szörnyű veszedelmedet! Micsoda vagy te az én ölemben? Csak por, hamu, semmit sem használhatsz énnekem. Nem így küldélek én tégedet: amikor az te gonosz anyád előtt nagy titokban elhozálak a bölcsőből, ugyan röpdössz vala az én kezemben. Azkor is nagy keserűséggel csókolgattalak tégedet, mert nehezen váltam meg tüled: de féltettelek az te gonosz anyádtul, azért nagy reménységgel küldöttelek ki tégedet, hogy te lennél atyádért bosszúálló.

Örültem, mikor hallottam egészségedet, nagy szorgalmassággal éjjel-nappal esedezem teérted. Nagy óhajtva vártalak tégedet. Mikor eszembe jutottál, minden keserűségem elmúlt énnékem. Azt hittem, hogy örömmel ölelgesselek tégedet, reménylettem, hogy minden kínom megkönnyebbül tebenned. De elnehezedem nagy kaserűségemben. Méznél édesebbnek tartom vala az te jöveteledet, de minden méregnél keservesebb az te jelenvaló voltod, mert kiáltok hozzád, de nem hallgatod meg az én beszédemet, panaszolkodom előtted, de nem felelsz énnekem. Meghalál, szívem Orestes, oh egyetlenem, hova legyen immár az te Electrád, kinek óhajtson, kitül várjon segítséget! Orestes lelkem, ki torolja meg az te édesatyád halálát! Hova hagyád az te szegény népedet, hova hagyád nyomorult nemzetségedet? Vajha tudnád az te anyádnak gonoszságát, még ezből is felkiáltanál ellene. Ha te tudnád az te szerelmes nénédnek keserűségét, mely nyomorult, mely árva az te anyád miatt, még itt is keseregnél énrajtam, de lám, nem szólsz nekem, nem vigasztalsz engem, elhagytál teljességgel. Jaj elveszek immár, jaj, jaj lelkem Orestes.

(1558)

Amade László: Én angyalkám, szép madárkám

1.

Én angyalkám,
Szép madárkám,
Íme hozzád repültem,
Te kedvedre
S kezeidre,
Mint a sólyom megjöttem.
Már míveljed,
Cselekedjed
Mint szívemet úgy ítéljed:
Édesem,
Kedvesem,
Rabod vagyok, kegyesem!

2.

Addig jártál,
Vesszőt hánytál,
Míg megfogtad hitemet:
Lépre kértél,
Édesgettél,
Tőrben tetted szívemet:
Már hálódban,
Kalitkádban,
Zárva vagyok
Rabságodban.
Ne nevess,
Meg ne vess,
Azon kérlek, csak szeress!

3.

Már így éljünk,
És szeressünk,
Mint egy pár galambocska:
Mord bú nélkül,
Gondon kívül,
Mint fészkében madárka:
Egymást értsük
S már ne féltsük,
Az egeket azon kérjük,
Hum, ham, hum,
Hum, ham, hum,
Bőv áldását hogy vegyük.

(XVIII. sz. közepe)

Faludi Ferenc: Szakácsének

1.

A szakácsnak jól van dolga,
Télen-nyáron könnyen él.
Úr a szakács és nem szolga,
Mikor tetszik, akkor kél.
Mindjárt vannak udvarlói,
Szép jó reggelt mondanak,
Hízelkednek szolgálói,
Mosdóvizet hordanak.

2.

A tüzét más rakogattya,
És ha több kell, más hord fát,
A nyársát is más forgattya,
Ő csak fő gondjához lát.
Tehén húsa, káposztája,
Jó korán a tűznél áll,
Az inasa néz hozzája,
Ő meg ásít és sétál.

3.

Tiszta kötényt vesz magára,
Hármas kés van ódalán,
Bécsi acél pántlikára
Szépen függ a potrohán.
Hálósüveg van a fején,
Úri módon teszi fel,
Kis rojtocska a tetején,
A szakácsnak több nem kell.

4.

Elő vészi majorságát,
Öl, vág benne, bontogat.
Túrja, gyúrja szin-tésztáját
Belé valót válogat.
Elkészíti főzeményét,
Egynéhány tál étkeit,
Nyársra való süteményét,
Számozza vendégjeit.

5.

A vadaknak különbsége,
Fenyő- s császármadárkák,
Az ebédnek ékessége:
Fogoly, vadkan, fácánkák.
Tornyos, lapos tortátája
Pástétom és marcipán,
Mesterséges pogácsája
Meg van nemes asztalán.

6.

Megdicsérik szép ebédjét,
Urak laknak, inas fal:
El nem hagyva hív cselédjét
Maga éhhel meg nem hal.
Jóízűen eszik-iszik,
Mennyit gyomra, torka kér.
Naprul napra jobban hízik,
Bőribe is alig fér.

7.

Ebéd után szunnyadozik,
Pipáz, kártyáz, eltréfál,
Hivalkodik, mulatozik,
Ide s oda elsétál.
A szakácsnak így van dolga,
Jobb hivatalt nem talál.
Úr a szakács és nem szolga,
Konyhájában kiskirály!

(1773-1787 között)

Colomani regis decretorum liber primus (részletek)

Kálmán király első törvénykönyve

57. A boszorkányperek megszüntetéséről

A boszorkányokról pedig, mivel ilyenek nincsenek, semmiféle vizsgálatot ne tartsanak.

70. Az egyházi személyek ruházkodásáról

Senki, aki az egyházi rendhez tartozik, ne használjon világi ruhákat, úgymint: hasított bőrmentét vagy tarkaszínű ruhát, sárga kesztyűt, vörös nyeregtakarót vagy zöld köpenyt, bocskort vagy süveget, festett vagy selyemszállal díszített sarut, úgyszintén selyemből készített inget vagy ruhát s ezeket ne kapcsolják össze kötésekkel vagy csatokkal a mellen, hanem mintegy a nyakat fogják körül.

(1100 körül)

Ford.: Szilágyi Loránd

Sancti Ladislai regis decretorum liber secundus (részlet)

Szent László király második törvénykönyve

1. A más házát megtámadó nemesről vagy vitézről

Ha valaki a nemesek vagy vitézek közül más nemesnek a házát megtámadja és ott harcot kezd s annak feleségét megostorozza: ha elegendő vagyona van, vagyonának kétharmad részét adják a bűntett elkövetéséért, egyharmada pedig feleségének, gyermekeinek maradjon meg. Ha pedig nincs elegendő vagyona, fejének megnyírása után, megkötözve és megostorozva vezessék a piacon körbe és így adják el. A többiek pedig, akik vele voltak, ha szabadok: vétküket ötvenöt bizánci arannyal váltsák meg, a rabszolgák pedig ugyanazon büntetéssel bűnhődjenek, mint uruk. Azokat az idegen rabszolgákat pedig, akik erre a verekedésre uruk tudta nélkül összegyűltek, adják el és vételáruk felét a kihágásért kell adni, másik fele pedig az uruknak térüljön vissza.

(1077 körül)

Ford.: Szilágyi Loránd

Képes Krónika (részletek)

A cserhalmi ütközet

Salamon királyt heves lelkülete, bátorsága elragadta, és csapatával a legmeredekebb hegyoldalban hatolt fel a pogányokhoz.(...) A magyarok tehát kegyetlen halállal szorongatták a pogányokat, futottak is nyomorultul, de a magyarok még gyorsabban űzték őket, vért szomjúhozó éles kardjukat a kunok vérével részegítették. Kardcsapásokkal hasogatták a frissen beretvált kun fejeket, akár az éretlen tököt.

Szent László herceg meglátott egy pogányt, aki lova hátán egy szép magyar lányt hurcolt magával. Azt gondolta tehát Szent László herceg, hogy az a váradi püspök leánya, és ámbár nehéz sebben volt, mégis nagy hamar üldözőbe vette lova hátán, melyet Szögnek nevezett. Midőn aztán lándzsavégre megközelítette, semmire sem ment vele, mert az ő lova sem maradt vissza semennyit sem, így mintegy kartávolság volt a lándzsa hegye és a kun háta között. Rákiáltott tehát Szent László herceg a leányra és mondá: "Szép hugám! Fogd meg a kunt övénél fogva és vesd magad a földre!" Az meg is tette.

Amikor a földön hevert, Szent László herceg közelről át akarta szúrni a lándzsával: a leány akkor nagyon kérte, ne ölje meg, hanem bocsássa el. Ebből is kitetszik, nincsen hívség az asszonyokban, bizonyára fajtalan szerelemből akarta megszabadítani. A szent herceg aztán sokáig mérkőzött a férfiúval, majd elvágta inát és megölte. De az a leány nem a püspök lánya volt.

Bátor Opos

A király és a herceg kemeji csatája nagyböjt előtt esett...(...) Ebben a csatában Vencellin neméből való Márton fia Opos, a dicső vitéz, a herceg Péter nevű bátor vitézét - aki sötétbarna ló hátán járt a többiek előtt, és fénylő páncélba, aranyozott sisakba öltözve párviadalra hívta ki a vitézeket - párviadalban győzte le. Fakó lován, csuklyás bőrvértjében Opos egymaga ugrott ki Salamon csapatából az említett vitéz elé, és lándzsájával mint a villám döfte át vértjét, úgy szúrt Péter szíve közepébe. A csatában pedig Opos kardjával oly szaporán vagdalkozott, hogy a sűrű csapástól keze megmerevedett és szinte odatapadt a kard markolatához. Salamon király csodálta a csatában Opos erejét és bátorságát, de kiváltképp a németek bámultak.

Felicián megsebesíti Erzsébet királyné asszonyt

Abban az időben, amikor Magyarország a béke óhajtott nyugodalmán örvendezett és ellenség sehonnan sem háborgatta, a békebontó, gyűlölethintő ördög a szívébe szállt egy Zách nemzetségbeli, Felicián nevű, már éltesebb, deresedő fejű nemesnek, hogy egy napon karddal ölje meg Károly király urat és Erzsébet királyasszonyt meg két fiát., Lajost és Endrét.(...) Az 1330-ik évben, április tizenhetedikén, húsvét után való szerdán a király a királynéval és a mondott két fiával a visegrádi vár alatt, házában ebédelt, Felicián észrevétlenül a király asztalához lépett, kirántotta éles kardját és a veszett kutya dühével hirtelen a királyra rontott: irgalmatlanul meg akarta ölni a királyt, a királynét és fiaikat.(...) A király jobb kezét könnyebben megsebesítette ugyan, jaj, a királyné jobb kezének négy ujját egyszeribe lecsapta, ujjait: melyekkel a szegényeknek, sínylődőknek és nyomorultaknak osztott alamizsnát, melyekkel számtalan templomnak varrt mindenféle köntöst.(...)

Midőn aztán az ott álló királyfiakat is meg akarta ölni, rávetették magukat a gyermekek nevelői, Kenezics Gyula fia Miklós és János nádor fia Miklós: fejükön halálos sebet kaptak, míg a gyermekek elmenekültek. Ekkor egy jó hajlandóságú ifjú, a Patak vármegyei Sándor fia János, a királyné egyik étekfogója úgy rohant Feliciánra, mint valami vérengző fenevadra(...) majd az ajtókon mindenünnen benyomuló királyi bajvívó vitézek rémes kardjaikkal (...) összekaszabolták, mint egy szörnyeteget.(...) Egyetlen növendék fiát és hű szolgáját - akik elfutottak, de meg nem menekülhettek - lófarkra kötözve emésztették el.(...) Végül sok Felicián nemzetségbeli nemest lemészároltak. Így tehát a nyomorult Felicián fölségsértés bűnébe esett, felzavarta az országot, kiirtotta sarjadékait, gyalázatba döntötte és elpusztította nemzetségét, ebek martaléka lett s e világból távoztában alvilági bilincsekbe hullt, pokol töltelékévé vált - szóbeszédül a világnak, okulásul a hűtleneknek.

(1358)

Ford.: Geréb László

Kézai Simon: Chronica Hungarorum (részletek)

A hunok Aquileiát ostromolják

Történt pedig egy ízben, hogy amint a sok varázsló kíséretében, akikben babonás hiténél fogva (Etele) nagyon bízott, körüljárta a várost, látta, hogy egy gólya a tengerről felszállva, egy palota tetejére ült, ahol fészke volt, és csőrébe fogva fiókáját szemük láttára a tengeri nádasba vitte át. Majd ismét visszatérve, amint mondják, többi fiókáját is, fészkestül átszállította. Mikor ezt Etele király meglátta, összehívta katonáit és így szólt hozzájuk:"Nézzétek csak, bajtársak, ez a gólya előre érzi a veszedelmet, azt, hogy mi ezt a várost le fogjuk rombolni. Menekülni készül tehát, hogy a polgárokkal együtt el ne pusztuljon. Viseljétek hát magatokat holnap a csatában a szokottnál vitézebbül és meg fogjátok látni, hogy elesik a város!"

Aztán parancsot adott, s minthogy a várost valamennyi vívószerével sem tudta bevenni, végre is szkíta furfangossággal millió emberének mindegyikétől egy-egy nyerget kért, a fal mellett halmot rakatott a nyergekből s aztán meggyújtatta őket, és úgy beszélik, hogy ezeknek lángjától és tüzétől a fal megrepedezett s tornyaival együtt a földre omlott.

Péter király kegyetlenkedéséről

Péter aztán, amint uralkodni kezdett, a királyi fenség minden szelídségét ellökte magától és német vadsággal dühöngve, megverette az ország nemeseit, a föld javát pedig a svábokkal és olaszokkal együtt felfuvalkodottan és telhetetlen szívvel falta. Az erdőket, várakat és az ország minden méltóságát pedig a magyaroktól elvette és a németek és olaszok kezébe adta. Ezenfelül túlságosan kicsapongó természetű is volt, csatlósai is féktelen szenvedély gyalázatosságát űzték.

Mikor tehát az ország főpapjai és nemesei látták a nemzet bajait, amelyek a törvény ellenére történtek, közös tanácsot ültek és kérték a királyt, utasítsa embereit, hogy az ilyen gyalázatos dolgokkal azonnal hagyjanak fel. A király pedig felfuvalkodott gőgjétől és haragtól elkapatva, az addig csak titkon szívében táplált gonoszságot teljes méreggel nyíltan kiöntötte és így szólt: "Ha csak kevés ideig is épségben maradok, valamennyi bírót, tekintetes urat, századost, országnagyot és méltóságot a németekből és az olaszokból teszek meg, Magyarország földjét pedig idegenekkel árasztom el és a németek uralma alá adom."

Ez volt tehát oka Péter király és a magyarok egyenetlenkedésének.

(1270-1272 között)

Ford.: Császár Mihály

Balassi Bálint: Aenigma

Jelentem versben mesémet,
De elrejtem értelmemet:
Kérem édes szeretőmet,
Fejtse meg nekem ezeket:

Minap én úton jártomban
Láték két hattyút egy tóban,
Hogy volna csendes úszásban
Együtt lassú ballagásban.

Gyakran egymásra tekintnek,
Kiről kitetszik szerelmek,
Egymáshoz való jó kedvek:
Hasonlók, mindketten szépek.

Hogy így együtt szerelmessen
Ők úsznának szép csendessen,
Azon közben nagy sebessen
Egy keselő csalárdképpen

Rájuk menvén, az egyikét,
Körme között az szebbikét
Elkapá, foggatá szegént,
Mint szeretőt kedve szerént.

Látván társa, bánatjában
Rív keserves kiáltásban,
Széllyel ballagván az tóban,
Nem tud, medgyen nagy bújában,

Mert látja társától váltát,
Látja maga özvegy voltát,
Bújában elszánta magát,
Óhajtja már csak  halálát.