Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Gárdonyi Géza: Szunyoghy miatyánkja (részlet)

A sötétségben ablak-világosságok: a faluba érkeztem. Itt-ott köszöntek, fogadtam gépiesen. De kik köszöntek? nem tudom.

Hűvös szellőcske zörgette az útfélen a korán lehullt gesztenyeleveleket.

A tanyám csendes volt. Az esti homályban az új ház olyannak látszott, mintha régi várnak a maradványa volna. A kútágas mint egy nagy fölemelkedő elejű krokodilus.

A tanyám csak egy ablakszem világosodott: az öreg Illésé. A többi már nyugodni tért. A szakácsasszony is.

- No lám!

Margit nyolckor nem szokott lefeküdni. Tehát a konyhabelieknek megmondta, hogy ne várják vacsorára. Azok is lefeküdtek.

Hát csak feküdjenek, nyugodjanak. Csak reggel legyenek talpon idejében.

A kúttól egy nőalak ugrott el. Bizonyosan meghallotta a cipőm kopogását, s meg is ismerte. Csak elsuhant, mint valami árnyék, s a konyha felé tűnt el. Én is megismertem, hogy a Valér leány. Aztán egy férfialak mozdult el a kúttól. Az csizmában kocogott az istálló felé.

- Te vagy, Bandi?

- Én vagyok, tekintetes uram -, feleli kissé röstelkedő hangon. - Kinéztem, hogy a téglából nem lopnak-e?

Nem szóltam rá. Ő azonban megfordult még, s megállt:

- A tehén az éjjel is aligha ellik meg, tekintetes uram.

- Jó, jó: lefekhetsz.

A kulcsot az ajtó fölé egy résbe szokta dugni Margit. Kitapogattam. Gyertyát gyújtottam.

Az asztalon egy pohár tej, tálcán, és mellette asztalkendő alatt kenyérszelet. Margit ágya meg van bontva. Mellette a széken a nappali ruhája, ahogy a lovaglóba átöltözött. Nem sietett, mert összehajtogatta. Az íróasztalon azonban ott találom aranyozott dugójú parfümös üvegcséjét, amelyikkel a haját szokta illatosítani. A fésűjét is kint felejtette. Ez már sietségre vall. S minek fésülködni? Minek parfűmözte a haját?

Ismét elnehezült a mellem.

Fogom a gyertyát: még egyszer  végigkutatom a könyvszekrényt. Keresem Markovicsot. ha nincs, elégette. Ha elégette, azért égette el, hogy a szteno-írást meg ne tanulhassam.

A könyv nincs.

De hátha csak azért égette el, mert rongyos volt? Hogy több helye legyen a szekrényben?

S állok a gyertyával, mint valami világító szobor, amelynek nincsen agyveleje. Se gondolata. Csak valami búg a fejében, mint az üres csigában.

Az óra hangos zengéssel verte a kilencet. Arra a hangra újra megindult a fejemben a gondolkodás: hm, minek keresem én Markovicsot? hiszen ott a naplója!...

S mintha a végítéleti rézkürtökön harsogna ez a szó. Falat, plafont rázón. Hegyet, völgyet, világot, eget, földet reszkettetően harsogna ez a szó: a naplója!!!

Hol a kulcs?

A kulcsocskát az aprópénzes erszényében szokta tartani. Az erszény a kabátjában van. Hol a kabátja?

A széken. Tapogatom... Az erszény nincs benne. Hol lehet? Szemlélődök a szék körül: hátha leesett?

Kerestem, mintha az életem folytatása volna. Keresem, mintha a holnapi napot keresném, amelynek meg kell lennie, hogy a holnapután is következhessen...

De nini: minek keresem én azt a kulcsocskát! hiszen tudom még, hogyan nyitott zárat az én lakatos-tudományú őrmesterem! Csak egy görbe szeg, s a bal kéz matató ujjával felfelé szorítsd!

A szeges skatulyát a másik szobában láttam, az íróasztalom kacatos fiókjában.

Ahogy lépek, a padló reccsen. Nincs leszögezve. Nem vitték ki azt a katulyát? Talán nem. Nem! Itt van! Vékonyka szeg kell és hosszú: a kulcsocska nem nagyobb egy svédgyújtó-szálnál. Vékony szeg van bőven, de hosszú nincs. Hátha valami drótot görbítenék meg? Arra kalapács se kell, csak fogó. Hol is találok drótot és fogót? Eszembe villan a kolozsvári láda. Az orvos beletette a fogócskát is, a drótot is. Az ugyan vékonyka drót, de azok a szegek, amelyekkel a ládát leszögezte...

Lépek a másik szobába. A láda azonképp hever ott, ahogy meghoztam. Ott szoronganak a fölös bútoraink is egymáson összevissza, mint a bútoros boltokban. Székek, asztalok, lábbal fölfelé. A kalaposdobozok szinte toronyban egymáson. A Pestről hozott tapéták tekercsei, kárpitok, szőnyegek, új bútorok is azon gyékényburkolatosan, ahogy a vasútról megérkeztek. Minden nagy összevisszaságban. A nagy aranyozott tükör mellett bádog-széntartó. A díszes pipatartó mellett petróleumos-bödön. Ott tartottuk, hogy a cselédek ne járjanak rá.

Fölteszem a gyertyát az egyik almáriom sarkára, s előválasztom a ládát a tapéták és szőnyegek mögül, két szekrény közül.

Mivel feszítsem ki?

Az őzláb-nyelű papírmetsző tőrrel. Az íróasztalomon van. Könnyű munka volt. Minden oldalról könnyen emelt a tőr: a födelét egészben levettem. Jó hosszú vékony szögek. Hát most csak a fogót keressük meg. Fölállítom a ládát egy asztalra, hogy könnyebben keressek. Ahogy levonom a szénatakarót, csak elhőkölök. Abban a gyertyavilágos homályban, ahogy előtűnik és felém mozdul az a vigyorgó csontember, s a két karját a feje fölé emeli - mintha sújtásra emelné...

Ménkű bele!...hiszen tudtam, hogy mi van a széna alatt, és mégis átviszolygott rajtam a hideg. Cselkeyné öreganyja jutott az eszembe. Brr!

No de hát csak múló borzalom volt. A következő percben már nyugodtan kerestem alatta-fölötte a fogót. Ki kellett vennem az egész csontembert, s félrevetnem. Koppant és csörgött a sarokban, ahogy félredobtam. A hajladozásban valami kiesett a zsebemből. Az is koppant. Beleesett tán a ládába. Nem is néztem. Annyira siettem. Csak a fogót kerestem, a fogót...

Másnap tudtam meg, hogy az órám esett ki. Törődtem is akkor én vele. Csak a fogót kerestem, a fogót...Mintha azon a kis lapos fogón fordulna, hogy felsüt-e holnap is a nap, vagy bentreked az erdélyi hegyek gyomrában? Megtaláltam. Egy szeget kivontam a deszkából: talán jó lesz. Próbáltam mindjárt görbíteni is: no nem lehet. Még egyszer szeget kell kivonnom: nem egészen a hegyéig. S félrenyomnom lábbal. Aztán ki ügyesen...

Sok bajlódással görbítettem így meg három szeget is. Beleizzadtam. Mikor aztán odamegyek a három szöggel az íróasztalhoz, látom, hogy az erszény ott hever az asztalkán, a kulcs meg benne van a fiókban. A kezem annyira reszketett, hogy a gyertya kiesett a tartójából, s egyszerre sötétségben álltam. De még a sötétségben is a fiókhoz nyúltam. Kivontam és megtapogattam: ott van-e a két napló? Ott volt. Kivettem. A lábam is reszketett.

- Ez nem helyes - mondottam akkor -nem helyes, nem okos. Izgatott vagy! Szégyelld magad, hogy izgatott vagy. Az értelem világossága nem reszket soha. Rajtad nem az értelem az úr!

Leültem az íróasztal elé, s az ölembe bocsátottam a két könyvet. Csillapodni igyekeztem. Eszmélkedtem. Hát jó: mondjuk, hogy bűnösnek bizonyul: mit cselekszek? megölöm? Mire jó? Színpadra való az ilyesmi. Imádkoztál-e Dezdemona? Intelligens ember nem ordít és nem fojt.

De Cselkeyt...

Mire jó? A feleségem hűtlensége nem tisztul meg attól, mint az inggallér.

Magamat...

Mire jó? Margit nekem csak feleségem volt. Más az élet és más a feleség. Élet csak egy lehet, feleség több is. De mi kiabál hát bennem mégis: Ölj!

A fejem nehéz volt és zúgott, mintha szélvihar volna belezárva. Beteg állapot ez - gondoltam. - Ezt le kell gyűrnöd. Addig nem szabad megnézned a naplót, amíg nyugodtságot nem bírsz kovácsolni az idegeidre!

S amíg így erőlködtem, hogy az elmém maradjon az állapotom ura, a két könyvet tapogattam: az-e valóban?

Nem lehet más!

Ki lehet tapintani, hogy selyemkötés. A virághímzés is érezhető volt rajta. És mégis: mintha nem az volna...kemény, vastag födél, de nem olyan puha, mint a vonaton tapintottam. S nem is egyenletes! Letettem a két könyvet, s gyújtót gyújtottam. Fölvettem a gyertyát. Olyan nyugalmat erőltettem a kezemre, hogy amíg gyújtottam, nem reszketett.

A fiókban valami erősen csillogott, mint két szentjánosbogár. Egy pillantással láttam, hogy a fülbevalója. Mért nincs a tokjában? Mért nem tette most is fel? - nem érdekelt. Csak a napló, a napló...

A napló csaknem tele volt már írva. A sorok kígyóként táncoltak a szemem előtt. Az ujjaim is reszkettek. Le kellett tennem a könyvet, s könyökön olvasnom. Hátul kezdtem, de csak ami sort a szemem ki bírt tapogatni:

...féltem...almafa...elgördített...Szibéria...smaragd...nem...Zoltán...Zoltán...Zoltán...
Ma ismét...
Könyörögtem: menjen el erről a vidékről...megeresztettem a kantárszárat...
...marcangol...Zoltán...Zoltán...Zoltán...
...csakhogy neki semmi érzéke a költészet iránt. Szíve nemes. De üres templom, melynek zenéje nincs...
...veled a gyehenna is mennyország nekem...
Istenem könyörülj rajtam!...
csak nevet...
...Hogy feledkezhettem meg magamról ennyire...
...Szegény jó Danim!
...Alkudozni a becsülettel...Milyen komédiás vagyok!...Mosolyogni, mikor a szívemet félelem fagylalja át...
...Nem soha többé! S délután, mikor hármat ver az óra, mintha az ördög kényszerítene, hogy felöltsem...
...Csaknem hazáig kísért...
...pokol...az arcom...A lámpást a falu végén eloltottam, nehogy meglássa...
...S hogy a kezemet nem nyújtottam, a kengyelhez nyúlt, és fölemelte kissé a szoknyám szélét, s a lábamat csókolta meg...

Ebben a néma gyónásban az volt a különös, hogy az első hiányosságok mázsás jégtáblákként zuhogtak a mellemre. Azután lassanként mintha elcserélték volna a fejemet, valami különös nyugalom szállt meg. A kezem sem reszketett. A szemem sem táncolt. Nyugodt voltam, mint az északi jégtenger. Mintha nem rám tartozó bűnöket olvasnék. Utóbb már nem is érdekelt. Az asztalra vetettem.

Tudtam már azt is, hogy a könyv táblája miért olyan kemény? Szinte unalommal döftem bele az olló hegyét és hasítottam fel. Versek. Cselkeynek a versei...Rózsaszín papiroson, mint valami szabólegény...

Egyet se olvastam el. Csak ültem ott jéggé meredten. Bámultam magam elé.

Egy egér futott az asztalkára, ide-oda szaladgált, megállt: rám bámult, megint szaglált, aztán leugrott. hallottam a kis huppanását is. Fölkeltem. Fogtam a gyertyát: mentem a másik szobába. Aztán megint csend van, siralomházi csendesség. Az óra éjfélt ver. Fogtam a petróleumos bödönt: végigöntöttem petróleummal a padlót, bútorokat, jobbra-balra.

Az első szobában is.

A fogason a mezei bőrkabátom lóg. Azt magamra öltöm, fogom megint a bödönt, belocsolok mindent, mindent, az ágyat is, székeket is. Végre eldobom a bödönt. csendesen öklendezik belőle tovább a petróleum, s patakzik a padlón.

Fogom a felére égett gyertyát, körülburkolom félig papírossal, hogy abban a papírosban meg tudjam állítani. A kezem már nem reszketett. Beállítottam a petróleumtócsába.

A fejemre nyomtam a kalapomat, fogtam a botomat: kiléptem a házból, mint valami vasúti állomásból, amely többé nem érdekel. Sötét volt künn. Csak néhány csillag bágyadt fénye világított valamelyest. A szél még fújdogált.

S mentem nyugodt ballagással, arra se gondolva,: merre. Csak ahogy máskor is cselekedtem. Mentem a sötét, susogó éjszakában. Órákig vagy évekig mentem abban az éjszakában - nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy nem találkoztam senkivel.

A gondolataimból egyszer csak lónyerítés zavar fel. akkor nézek körül: Hol vagyok?

Hát hol vagyok? ez különös! - Cselkeynek a szőlője alatt vagyok. Micsoda ló nyerít? A pirosló hajnalfényben látom, hogy két ló legel a szőlőaljban, a venyigehalom mellett. Az egyik a Pandúr. Másik: Cselkeynek a lova.

S akkor megint mintha a pokol minden kénfüstje a mellemre fojtódna. A fejem mintha nem az én fejem volna, hanem valami felhörkenő oroszláné. A testem mintha nem az én testem volna, hanem egy világrombolásra lecsapni készülő üstökös csillagé.

A zsebembe tapintok: a revolver benne van. De mintha a kezem kővé vált volna rajta. állok.

A hajnal pirosa szemlátomást erősödik. Látom, hogy a két lovon rajta van a nyereg. A lábuk azonban meg van békózva. legelnek, nyugodtan ropogtatják az őszi fű sarját.

Állok.

A szőlőbeli házikó oldala pirosas világítású. Az ablakok zöld lemezkárpitja le van bocsátva. Csend van körös-körül, csak a szél mozgatja a szőlőlombokat. A két ló legelget nyugodtan. De furcsa, hogy ilyen nagy világossággal hajnalodik...

Visszapillantok: látom, hogy az én tanyám ég. Abban a percben megint visszatért nyugodtságom.


És Szunyoghy, mintha illusztrálni akarná a nyugodtságát, azzal a fagyott halszem nézésével nézett rám, mint ahogy szokta, mikor az ellágyulását leküzdi. Csak épp hogy az arca volt fakó, mint a halotté.

A szivartárcájába nyúlt: és szivart vont elő. Oly lassú-nyugodtan metszette le a végét, hogy már majdnem kiáltottam rá:Hát aztán?

Szunyoghyt azonban csak a szivarja érdekelte: gondosan megnézte, jól metszette-e le? Megfordította, kifújta belőle a port. Nem gyújtottam neki gyújtót, mert éreztem, hogy a kezem remegne. Gyújtott ő maga. És egy füst, két füst...Olyan figyelemmel szívta, mintha nem is beszélgetnénk.

- No és - fakadtam ki végre - hát visszatért a nyugodtsága.

- Visszatért.( S vállat vont.) Szégyelltem volna holtomig is, ha vissza nem tér. Mi közöm velök tovább?

- Hát nem foglalkozott velük tovább?

Csodálkozva tekintett reám: - Minek?

- Minek??

- Minek?

Akaratlanul is megdobbant a lábam:

- Hát ön eltűrte?

- Mit?

- Hogy a felesége...

- A feleségem?

S rám bámult, mintha akkor látott volna először. Aztán vállat vont:

- A feleségem? Az nem az én feleségem volt - s nyugodt szemmel tekintett a szivarja felszálló füstje után.

Én is rábámultam, mintha én is akkor láttam volna először.

- Nem a felesége? Nem a felesége volt?

- Nem.

- Hát ki?

- A volt feleségem. Hiszen mondtam önnek, hogy rávilágosodtam. A naplója...Mi a napló? Beszéd írásjegyekben. Sajátkezűleg beszélte el - hogy ilyen furcsán kell mondanom - sajátkezűleg vallotta meg, hogy már június óta nem a feleségem. Csak külső formák szerint. A házasságunk kötelékéből kilépett. Csak illedelmi tekintetekből nem közölte velem. Vagy hogy félt...

- No és...

- Mi közöm többé vele? Mi közöm vele? Nem is jól mondtam, hogy június óta nem volt a feleségem: sose volt az. Ha a házasságok az Égben köttetnek, sose volt az. A földi hivatali könyvekbe beírhatták, az égi könyvbe nem írták be. Ott csak Hedvig maradt. Őt már akkor beírták oda a nevemmel, mikor először mutatta meg az ősanyját, mikor a tekintetünk először mélyedt egymásba, egymás szívének a megérzésével.

- Tehát...

- Amint mondtam: visszatért nyugodtságom. Mint színházban, mikor benne élünk egy történetben, s egyszer csak lehull a kárpit, és visszazökkenünk a közönséges világítású valóságba. Finita la commoedia: gyerünk.

- No és...

- Eloldottam a Pandúr lónak békóját. Kivezettem a szőlőből. Ráültem és ellovagoltam. Nyugodtan léptettem a vasúti állomásra. Nem arra, amelyiken felszállni szoktam, a másik állomásra, ahol nem ismernek. Még sötét volt, amikor odaérkeztem.

Ahogy leszállok a lóról, akkor látom, hogy a Luna kutya is ott van. Nem tudom, hogy termett ott. A szőlőben nem láttam. De hát egyszer csak ott van. Áll előttem az állomás úti lámpása alatt, és a farkát csóválja. Sárga szemével kérdőn néz reám. Megfordítottam a lovat és rápaskoltam: - Eredj világgá te is, jámbor állat. A ló neki is lódult. A kutya azonban nagy szökkenéssel kanyarodott eléje, s elkapta a kantárszárat. Csak nem hozza tán vissza? Nem: vitte a lovat trappban tovább. A szőlőbe vitte-e vissza? vagy a tanyára? vagy világgá ment vele? nem tudom. Én egy fél órát vártam ott, s beültem aztán a vonatba. Ki se igen szálltam belőle Fiuméig.

Fejemet ráztam:

- Lehetetlen!

- Mi lehetetlen?

- Hogy ön csak úgy jött el. Más ember...

- Tudom. De mi jogon?...

- A férj jogán!...

- De ha nem voltam már a férje.

- Nem az ön nevét viseli-e most is?

Vállat vont:

- A nevemet. Egy Slézinger is viseli a nevemet. Hunyadi Mátyás nevét is viselik. Petőfiét is. Ötven krajcár...

- De a...

- A név csak annyi az emberen, mint fiakeren a szám.

- És a csábító?

Megint vállat vont:

- Margit érett korú. Itt nincsen csábító: csak megegyező felek vannak.

Hitetlenül néztem reá. A vadállatok nem így gondolkodnak. A megcsalt férjek pedig vadállatok. Az a szerelmes pár nem jött ki a maga lábán a szőlőből.

S mintha igazolná is gyanúmat: gondolatokba mélyedten veregette a hamut a szivarjáról. Sóhajtott:

- Olyan, mintha mindez valamikor réges-régen történt volna...

S fölemelte a fejét:

- Alig egy hete.

- Ön azt mondta, sok venyige-rőzse havert ott a villa körül.

- Sok.

- És a villának bizonyára csak egy ajtaja volt. A venyige könnyen gyullad...

- De mondom, hogy akkor már nyugodtan voltam...

- És a revolver?

- Most is itt van a zsebemben. Jobb lett volna, ha egy csomó gálócsi dohányt dugtam volna zsebre.

- És az értékpapírosok?

- Ott maradtak a tűzben. Nem sok volt. De még a bizonyítványaim is. Azt mondják, Amerikában nem kell. Bizony az mind hamu. Az értékpapírosok, bizony kár...

- Nem gondolt rájuk?

- Hogy gondoltam volna? Nagyobb értékpapírosom volt nekem az asszony. Én csak az ő elvesztését éreztem akkor. Elveszett visszaszerezhetetlenül. És hát...lássa, más ember, ha ekkora értéke elvész...

- Főbe lövi magát.

- Hát ez az. Ez az, amit cselekszik, aki nem úgy imádkozza a miatyánkot, ahogy ajánlottam. mert csak a fantázia mondja: minek élnél tovább? Mihelyt meg tudom választani: melyik gondolatom a fantáziáé, melyik az értelmemé, bizony nem kérdezem, hogy minek éljek? mit ér az élet? Aztán hát a Teremtő úgy tett le bennünket ebbe a földi világba, hogy a mellünkbe is tett egy kis külön világot, amelyet a nagynál is nagyobbnak érzünk. Mindenkinek kell szeretnie valakit. Aki nem szeret senkit, nem szeretheti magát se. A Teremtő azért osztotta két nemre az emberiséget...

Az utóbbi szavakat maga elé mélyedten mondta. A szivarja kiesett a szipókájából az asztalra. Fölvette és visszaigazította. Sóhajtott:

- A szeretet angyali ének a szívben. El-elhallgathat az az ének, mint ahogy zivatarban, rossz időben a madár is hallgat, de...

- De hiszen önnek senkije sincs!

A szeme elnedvesült.

- Hát bizony, a Földön-élők közt...De hát keresünk új kapcsolatokat az élettel.

- És ha nem találunk?

- Találunk. Mindig találunk. Ha felhős is az ég valameddig, egyszer csak mégis megérkezik a nap megint, s meghozza a maga sugarait.


Másnap reggel Nápoly kikötője tárul föl előttünk. Közöltem a kapitánnyal, hogy a pincérjét le kell tartóztatnom, s lehet, hogy Szunyoghyt is. A telegrammnak meg kell érkeznie.

A szőke ifjúval könnyen végeztünk. Egy matróz bevezette a hivatalszobába. Nem is tagadott, hiszen megtaláltuk nála az arcképemre ragasztott igazolványomat is: arra nem mondhatta, hogy az ő arcképe. Megkötöttük a kezét, s összeszedtük a holmiját. A pénz benne volt a kofferjában. Alig hiányzott belőle valami.

Minderről az utazók semmit se tudtak. Mind a födélen álltak, s nézték a nagy karéjban kibontakozó várost.

Szunyoghyt is a födélen találtam. Ott állt a hajókorlátnál, az özvegy mellett. A leánykát két karral tartotta egy tábori széken. Ők is a várost nézték s a Vezuvot, amely csöndesen pipált az olasz ég kék boltja alatt. A harmadik osztály felől felhangzott a harmonikaszó, amint széles lélegzetekkel muzsikálta a Santa Luciát.

Mikor a hajót megkötötték, már ott állt a telegrammos ember a hídnál. No mindjárt megtudjuk, hogy kijött-e a szép Margit a szőlőből? vagy hogy mások hozták ki?

A telegtamm csakugyan nekem szólt:
Satmar - megei...tanjai Sunoghy Danielneval nem toertent semmi rendoeri, csak feerjeevel tuezvesz, oesmeretlen okbol. Feerj beneeget, elszenesedett csontjain constataltak.
Forkapitanysag

Nem hittem a szememnek! Csalódtam volna?...No ennek az egy csalódásomnak mégis őrültem. A sikkasztómat rábíztam egy olasz csendőrre, magam pedig megkerestem még egyszer Szunyoghyt.

Azon a helyen állt, ahol az előbb hagytam. A leányka már a karján ült, és egy staniolba csavart csokoládékockát bontogatott. Szunyoghy jobbra-balra mutogatta és magyarázta az özvegynek Nápoly szembeötlő épületeit. Az özvegy érdeklődéssel hallgatta.

- Nézd hát te is, Bözsi - biztatta a leánykáját.

Bözsi elmosolyodott s hozzányomta az arcát Szunyoghy arcához, mint a hízelgő kismacska szokta.

- Pardon - mondtam. - Kiszállok. Búcsúzom...

Szunyoghy meglepődve nézett rám.

- Kiszáll?

- Nincs miért utaznom tovább: én már megtaláltam az áment.

- Az áment?

- Azt: az áment, az ön miatyánkjára. Önnek, mint látom, nincs is miért keresnie többé.

És melegen megszorítottam a kezét. Az özvegy mosolygó szemmel, kérdőn nézett Szunyoghyra.

Frances H. Burnett: A kis lord (részlet)

Néhány pillanattal később egy nagyon magas, libériás lakáj, aki elkísérte Cedricet a könyvtárig, kitárta az ajtót.

- Fauntleroy lord, mylord - jelentette roppant ünnepélyesen. És bár ez az ember csak egy lakáj volt, átérezte a pillanat nagyságát, amelyben az örökös visszatér hazájába és javaiba, és szertartásosan bevezettetik az öreg gróf elé, akinek majdan az örökébe lép.

Cedric belépett a helyiségbe. Hatalmas méretű, pompás szoba volt, nehéz, faragott bútorokkal, könyvekkel telezsúfolt polcokkal. A bútor olyan sötét, a függönyök olyan nehezek, a rombusz alakú, üvegtáblás ablakok olyan mélyek, a távolság a terem egyik végétől a másikig olyan nagy volt, hogy a leáldozó nap fényében szinte komornak hatott. Cedric egy pillanatig azt hitte, senki sincs a szobában, csak később vette észre: a széles kandallóban égő tűz mellett nagy, kényelmes karosszék áll, és hogy abban a székben valaki ül. Valaki, aki nem fordult azonnal felé.

De egyvalaki mégiscsak fölfigyelt rá. A földön, a karosszék mellett egy kutya feküdt. Egy óriási, vörösesbarna szelindek: akkora teste és lába volt, akár egy oroszlánnak. A hatalmas állat méltóságteljesen fölemelkedett, és lassú, súlyos léptekkel elindult a kisfiú felé.

A karosszékben ülő valaki megszólalt:

- Dougal - hívta , vissza, barátom!

A kis lord szíve éppen úgy nem ismerte a félelmet, mint a rosszindulatot. Egész életében bátor kis fickó volt. A világ legtermészetesebb mozdulatával a hatalmas állat nyakörvére tette a kezét, és elindult előre az őt szaglászó kutyával.

És ekkor a gróf felpillantott. Cedric egy szálas öregurat látott maga előtt, akinek bozontos, hófehér haja és szemöldöke, mélyen ülő, indulatos szeme és sasorra volt. A gróf előtt egy bársonyruhás, csipkegalléros, kecses kisfiú állt. A szeme ártatlan és barátságos tekintettel kapcsolódott a gróf szemébe. Ha a kastély olyan volt, mint a tündérmesék királyi palotája, el kell ismerni, hogy Fauntleroy a mesebeli tündérkirályfi szakasztott mása volt, bár fogalma sem volt erről, és lehet, hogy inkább egy kis vasgyúró tündérre formázott. A gróf indulatos, öreg szívét  büszkeség és ujjongás járta át, mikor látta, hogy milyen erős, szép unokája van, és milyen elfogulatlanul néz fel rá, miközben a keze a nagy kutya nyakán pihen. Semmi sem nyerhette meg volna jobban a mogorva, öreg nemesúr tetszését, mint az, hogy a gyerek se tőle, sem a kutyától nem fél.

Cedric úgy nézett rá, ahogy a kapus feleségére vagy a kulcsárnőre az imént, és egészen közel lépett hozzá.

- Ön a gróf? - mondta. - Én Fauntleroy lord vagyok, az unokája, akit Havisham úr hozott ide. - Kezet nyújtott, mert úgy gondolta, hogy ez így udvarias, és bizonyára így illik a grófoknál is. - Remélem jól érzi magát - folytatta a lehető legszívélyesebben. - Örülök, hogy láthatom.

A gróf szemében valami különös fény villant, miközben kezet fogott vele. Annyira meglepődött, hogy egy pillanatig azt sem tudta, hogy mit mondjon. Bozontos szemöldöke alól a feje búbjától a cipője sarkáig szemügyre vette a festői kis jelenséget.

- Örülsz, hogy látsz? - kérdezte.

- Igen - válaszolta a kis lord. - Nagyon.

Cedric leült a karosszékbe, amely a grófé mellett állt. Magas támlájú, elég magas szék volt, és a lába nem ért le a földig, mikor elhelyezkedett rajta, de láthatóan jól érezte magát, miközben figyelmesen és illedelmesen szemügyre vette méltóságteljes rokonát.

- Régóta kíváncsi vagyok arra, hogy milyen lehet - mondta. - Amikor a kabinomban feküdtem a hajón, azon gondolkoztam, vajon hasonlít-e az édesapámra.

- Hasonlítok? - kérdezte a gróf.

- Hát - válaszolta Cedric -, én még nagyon kicsi voltam, amikor meghalt, és nem emlékezhetem rá pontosan, hogy milyen volt, de azt hiszem, hogy nem hasonlít.

- Csalódtál, ugye? - faggatta a nagyapja.

- Ó, nem! - tiltakozott udvariasan Cedric. - Az ember persze szeretné, ha valaki hasonlítana az édesapjára, de a nagyapjának akkor is örül, ha nem hasonlít rá. Hisz tudja, az ember mindig nagyra van a saját rokonaival.

A gróf hátradőlt a karosszékében, és merően nézte a gyermeket. Nemigen lehetett elmondani róla, hogy nagyra lett volna a rokonaival. Drága idejének legnagyobb részét azzal töltötte, hogy velük perlekedett, elűzte őket házából, gyalázkodó szavakkal illette őket, azok pedig teljes szívükből gyűlölték őt.

- Minden gyermek szereti a nagyapját - folytatta a kis lord -, különösen ha olyan kedves hozzájuk, amilyen ön volt hozzám.

- Ezt kaptam tőle - mondta. - Elteszem örök emlékbe. Az ember a nyakában és a zsebében is hordhatja. Az első keresetéből vette, miután megváltottam Jake részét, és új keféket vettem neki. Kedves emlék. Hobbs úr órájába néhány szót vésettem. "Ha ránézel, jussak eszedbe." Nekem pedig Dick fog eszembe jutni, ha erre a zsebkendőre nézek.

Őméltósága, Dorincourt grófja érzéseit nehéz lenne leírni. Nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen zavarba jöjjön, mert sok mindent látott már az életben. De itt valami újszerűséggel találkozott, amitől elakadt főméltóságú lélegzete, és ami sajátos indulatokat váltott ki belőle. A gróf soha nem törődött a gyerekekkel. Saját kedvteléseitől nem ért rá törődni velük. Saját fiai sem nagyon érdekelték, amikor még kicsik voltak, bár néha eszébe jutott, hogy Cedric édesapját csinos, erős kis legénykének találta. Őlordsága olyan önző volt, hogy még azt az élvezetet is kihagyta saját életéből, hogy mások önzetlenségében gyönyörködjék. Nem tudta, milyen gyöngéd, ragaszkodó és szeretetre méltó lehet egy kis gyerek, és milyen ártatlanok és öntudatlanok egyszerű, nemes érzéseik. Egy fiú az ő szemében kellemetlen kis állat volt, önző, mohó és féktelen, ha nincs szigorú felügyelet alatt. A két idősebb fia állandóan csak bajt és bosszúságot okozott nevelőinek, s hogy a legfiatalabbról mintha kevesebb panaszt hallott volna, azt csak annak tulajdonította, hogy ő nem volt fontos semmi tekintetben. Soha egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy szeretni tudná az unokáját. A büszkesége vitte rá, hogy Cedricet Angliába hozassa. Nem akarta, hogy ha a gyerek egyszer az örökébe lép, egy műveletlen és faragatlan ember nevetségessé tegye a nevet.

Meggyőződése volt, hogy a fiú, ha egyszer Amerikában nevelkedett, nem lehet más, mint bárdolatlan fickó. Semmi szeretetet nem érzett iránta. Egyetlen reménye az volt, hogy meglehetősen jó arcú és viszonylag értelmes lesz. Annyit csalódott a két idősebb fiában, és Errol kapitány amerikai házassága annyira felbőszítette, hogy semmi jót nem várt. Amikor a lakáj bejelentette Fauntleroy lordot, alig mert ránézni, nehogy azt kelljen látnia, amitől félt. Ezért is rendelkezett úgy, hogy a gyerek egyedül jöjjön be hozzá. A büszkeségét sértette volna, ha tanúja akadna csalódásának. Büszke, makacs, öreg szíve ezért dobbant meg örömében, amikor a kis lord, kezét bátran a nagy kutya nyakán tartva, kecsesen és könnyedén elindult felé. Legmerészebb álmaiban sem remélte, hogy ilyen unokája van. Túlságosan is szép volt, hogy igaz lehessen: ez a fiú az, akire nem mert ránézni! Annak az asszonynak a gyereke, akit gyűlölt - ez a kisfiú, ennyi szépséggel, bátorsággal és gyermeki bájjal megáldva. A gróf szigorú önuralmát egészen megrendítette ez a meglepő fordulat.

Azután beszélgetni kezdtek. A gróf egyre furcsább megindultságot, egyre nagyobb zavart érzett. Először is megszokta, hogy az emberek félnek tőle, és meghunyászkodnak előtte. Az unokájától is azt várta, hogy bátortalan és félénk lesz. De Cedric éppen annyira nem félt tőle, mint Dougaltól. Nem volt tiszteletlen, csak ártatlanul barátságos, és meg sem fordult a fejében, hogy oka lehetne a félénkségre vagy a félszegségre. A grófnak látnia kellett, hogy a kisfiú a barátjának tartja, és eszében sincs gyanakodni iránta. Ahogy a magas széken ülve barátságosan beszélgetett a gróffal, abból világosan kitűnt, soha nem is képzelt mást, mint hogy ez a nagy, villogó szemű öregember csakis kedves lehet hozzá. És örült, hogy láthatja. És az is nyilvánvaló volt, hogy a maga gyerekes módján meg akarta kedveltetni magát, és fel akarta kelteni nagyapja érdeklődését. Bármilyen mogorva, keményszívű és önző volt is a gróf, ez a bizalom titkos, új örömmel töltötte el. Mégiscsak kellemes találkozni valakivel, aki bízik benne, és nem riad vissza tőle, és nem jelleme csúfabb oldalát vizslatja, valakivel, aki tiszta, gyanútlan szemmel néz rá - még ha egy fekete bársonyruhás kisfiú is az.

Az öregúr hátradőlt a székben, és hagyta, hogy az unokája minél többet meséljen magáról, miközben furcsa kis fénnyel a szemében figyelte a beszélő kisfiút. Fauntleroy lord készségesen válaszolt minden kérdésére, és a maga közvetlen, őszinte módján nyugodtan csevegett tovább. Beszélt neki Dickről és Jake-ről, az almásasszonyról és Hobbs úrról. Leírta a köztársasági párt nagygyűlését, a zászlódíszt, transzparensek, fáklyafény és rakéták minden gyönyörűségével együtt. A beszéd folyamán eljutott július negyedikéig, a forradalomig, és már egészen belemelegedett, amikor hirtelen eszébe jutott valami és megállt.

- Mi baj van? - kérdezte a nagyapja. - Miért hallgattál el?

A kis lord nyugtalanul feszengett a széken. A gróf előtt nyilvánvaló volt, hogy Fauntleroynak hirtelen eszébe jutott valami, amit nem talált helyénvalónak.

- Arra gondoltam, hogy önnek talán nem is kellemes, ha erről beszélek. Lehet, hogy valamelyik rokona részt vett a háborúban. Elfelejtettem, hogy ön angol.

- Folytasd csak! - mondta őlordsága. - A rokonaim közül egyik sem vett részt ebben a háborúban. Te felejtetted el, hogy te is angol vagy.

- Ó, nem! - mondta gyorsan Cedric. - Én amerikai vagyok.

- Angol vagy! - mondta a gróf zordonan. - Az édesapád angol volt.

A gróf mulatságosnak találta a szóváltást, de Cedric nem. A fejlemények ilyetén alakulására nem számított. Érezte, hogy a haja tövéig elpirul.

- Amerikában születtem! - tiltakozott. - Aki Amerikában születik, az amerikai. Elnézését kérem - mondta udvariasan, veleszületett tapintattal -, hogy ellentmondok. Hobbs úr mondta, hogy ha ismét kitörne a háború Amerika és Anglia között, nekem...nekem amerikainak kell lennem.

A gróf zordonan elnevette magát. Kurtán és zordonan, de nevetett.

- Igazán? - kérdezte. Gyűlölte Amerikát és az amerikaiakat, de szórakoztatta ez a komoly és lelkes kis hazafi. Úgy vélte, hogy jó amerikaiból felnőtt korára még jobb angol lesz.


Amikor az ebédlőbe értek, Cedric látta, hogy éppen olyan tágas és lenyűgöző, mint a többi helyiség, és a lakáj, aki az asztalfőn, a szék mögött állt, rezzenéstelen arccal nézte a bevonulásukat.

Talán még soha nem tűnt annyira kisfiúnak, mint most, a hatalmas ebédlőszékben, az asztal végén. A gróf zárkózott életmódja ellenére, fényes háztartást vezetett. Különösen sokat adott a vacsorára és annak szertartásos ünnepélyességére. Cedric a poharak és tányérok ragyogásán keresztül, ami az ilyesmihez nem szokott szemét valósággal elkápráztatta, a grófra nézett. Egy idegen jót mosolyoghatott volna a képen: a díszes, előkelő, nagy terem, a libériás személyzet, a ragyogó fények, a csillogó ezüst és üveg, az asztalfőn az ádáz tekintetű öreg arisztokrata és a nagyon kicsi fiú az asztal végén. Az ebéd rendszerint nehéz ügy volt a gróffal, és a szakács élete sem volt könnyű, ha őlordságának nem ízlett valami, vagy nem volt étvágya. Ma azonban mintha az étvágya is jobb lett volna, mint általában. Talán mert az előétel ízesítése és a mártások elkészítése közben valami járt a fejében. Az unokája gondoskodott arról, hogy legyen min elgondolkoznia. Az asztalnál is szemmel tartotta a fiút. Ő maga alig ejtett pár szót, de sikerült a gyereket beszéltetnie. Soha nem hitte, hogy egy kisfiú csevegése szórakoztatni fogja. A kis lord zavarba hozta, és ugyanakkor mulattatta is. És nem felejtette el, mennyire ránehezedett a gyerek vállára, hogy próbára tegye a bátorságát és a kitartását. Örült, hogy az unokája nem panaszkodott, és láthatóan egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy feladja, amibe belefogott.

- Ugye, ön nem viseli mindig a grófi koronáját? - kérdezte Cedric szerényen.

- Nem - válaszolta zord mosolyával a gróf. - Ez nem illik hozzám.

- Hobbs úr azt mondta, hogy mindig viseli - mondta Cedric. - De aztán mikor elgondolkozott rajta, azt mondta, hogy néha bizonyára leteszi, ha például kalapot akar föltenni.

- Igen - hagyta rá a gróf -, néha leteszem.

Az egyik lakáj hirtelen elfordult, a szája elé tette a kezét, és köhintett. A vacsorát Cedric fejezte be elsőnek. Hátradőlt a széken, és szemügyre vette a szobát.

- Biztosan büszke a házára  - mondta. - Ez igazán gyönyörű ház. Én még soha nem láttam ilyen szépet. Igaz, csak hétéves vagyok, és nem sokat láttam.

- Gondolod, hogy büszkének kell rá lennem? - kérdezte a gróf.

- Azt hiszem, mindenki büszke lenne rá - válaszolta a kis lord. - Én büszke lennék rá, ha az én házam lenne. Itt minden gyönyörű. És a park és azok a fák milyen gyönyörűek, és hogy susognak a levelek!

Egy pillanatnyi szünetet tartott, és tűnődve átnézett az asztal túlsó végére.

- Ez túlságosan nagy ház ahhoz, hogy két ember éljen benne - mondta.

- Kettőnek éppen elég nagy - válaszolta a gróf. - Túl nagynak találod?

A kis lord egy pillanatig habozott.

- Én csak arra gondoltam, hogy ha két olyan ember élne a kastélyban, akik nem jó barátok, néha nagyon magányosnak érezhetnék magukat.

- Gondolod, hogy jó barátod leszek?

- Igen - válaszolta Cedric. - Azt hiszem, igen.

Fordította: Kopácsy Margit

Verne Gyula: Várkastély a Kárpátokban (részlet)

Patak "orvos" lépett be a szobába, akit ugyan bajosan lehetett volna ama gonosz tündérek valamelyikének tartani, a kiről Herman mester beszélt.

A beteg csakugyan meghalt, s ez inkább orvosi éleslátásról, mint szakbeli ismeretekről tett tanuságot és doktor Patak sietett a "Mátyás királynál" egybegyült társasághoz.

- No, végre itt volna,-  kiáltá Koltz uram.

Patak út sietett kezet szoritani mindenkivel és meglehetősen gúnyos hangon mondá:

- Hát barátim még mindig a várkastélyról, a csort várkastélyról beszélgettek?...Oh, a gyávák!...De ha az a vén kastély füstölögni akar, hát hagyjátok füstölögni...Hát a mi tudós Hermodunk nem füstöl-e egész nap?...Valóban az egész vidék rémületben van!...Látogatásaim alatt egyébről sem hallottam beszélni...A hazajáró lelkek tüzet gyujtottak a várban! Hát miért ne tegyék, ha náthásak?...Ugy látszik, hogy május hónapban is hideg van a vár tornyában, ha néha kenyeret sütnek a másvilágbeliek számára!... Hiszen ott is kell enniök az embereknek, ha csakugyan igaz, hogy feltámadunk. Talán a mennybeli pékek telepedtek meg abban a bagolyfészekben...

És doktor Patak kiapadhatatlan bőbeszédüséggel még egy egész csomó ilyetén tréfát bocsátott közre, teljességgel nem nagy épülésére a falubelieknek.

Hanem azért hagyták beszélni.

Végre a biró megszólalt:

- E szerint orvos úr, kegyelmed semmi fontosságot sem tulajdonit annak, a mi a várban történik?

- Nem én, Koltz uram.

- Nem azt mondta kegyelmed, hogy kész volna elmenni oda...ha biztatnák?

- Én? mondá az egykori betegápoló, a ki nem igen szivesen látszott venni, hogy a szavaira emlékeztették.

- Persze, hogy mondta, még pedig több izben, erősité az iskolamester.

- Mondtam...no, hát mondtam...és ha csak azt akarják, hogy ismételjem...

- Nem arról van szó, hogy ismételje, hanem, hogy megtegye, mondá Hermod.

- Hogy megtegyem?

- Ugy bizony - mondá Koltz uram - és nem is biztatjuk rá kegyelmedet, hanem csak szépen kérjük.

- Be fogjátok látni, barátim...bizonyára...egy ilyen vállalkozás.

- No, hát miután az orvos úr habozni látszik, nem is kérjük, hanem azt mondjuk, hogy nem meri megtenni, - kiáltá Jónás.

- Már, hogy én ne merném megtenni?

- Nem ám, doktor úr.

- Nagyon heveskedel, Jónás - mondá a biró. - Nem kell ingerelni Patak urat...Tudjuk, hogy ő szavatartó ember és a mit mondott, hogy megteszi, meg is fogja tenni, már csak azért is, hogy szolgálatot tegyen a falunak és az egész vidéknek...

- Hát csakugyan komolyan beszéltek? Azt akarjátok, hogy elmenjek a kárpáti várkastélyba? - kérdé az orvos, kinek piros-pozsgás arca egyszerre elhalványodott.

- Ez alól ki nem vonhatja magát, - viszonzá Koltz uram határozott hangon.

- De kérlek, barátim...Kérlek benneteket, okosodjunk kissé...

- Már ki van okosodva az egész, - mondá Jónás.

- Legyünk igazságosak!...Mi hasznom volna belőle, ha oda mennék?...és mit találnék ott?...Nehány derék, becsületes embert, a kik a várkastélyban kerestek menhelyet és senkit sem bántanak...

- Ha csakugyan derék, becsületes emberek - mondá Hermod mester, - akkor kegyelmednek se kell tőlük félni, és módjában lesz felajánlani nékik a szolgálatait.

- De ha a szolgálataimra csakugyan szükségük volna - viszonzá doktor Patak, - és ha elhivatnának, higyjétek el, hogy egy percig sem haboznám elmenni. De én nem mozdulok, ha nem hivatnak, és nem teszek ingyen látogatásokat.

- Megfizetjük a fáradságát - mondá Koltz uram, - még pedig óraszámra.

- És ki fizeti meg?

- Én, mi valamennyien, az árát maga kigyelmed szabhatja meg, - viszonzák többen Jónás vendégei közül.

Az orvos minden szájhősködése mellett is nyilván legalább is ép oly gyáva volt, mint a többi macsesdiek. De, miután nagyon felvilágosodott embernek vallotta magát és kigúnyolta a közszájon forgó legendákat, nagyon nehéznek látszott megtagadnia a szolgálatot, melyet tőle követeltek. Másfelől azonban semmi kedve sem volt elmenni a kárpáti kastélyba még azon az áron se, ha fáradságát jól megfizetik. Azzal igyekezett tehát érvelni, hogy a látogatásának semmiféle eredménye sem lesz és a falu nevetségessé teszi magát, ha őt küldi a várkastély megvizsgálására...De az érvelése csütörtököt mondott.

- De orvos úr, úgy látszik, hogy ön teljességgel semmit sem kockáztat, mivel a nélkül sem hitt a lelkekben - mondta Hermod mester.

- Nem is hiszek bennük.

- No hát, ha nincsenek lelkek, a kik hazajárnak a kastélyba: akkor ott emberi lények telepedtek le, a kikkel megismerkedhetik.

A mester okoskodásából nem hiányzott a logika, és nem volt könnyü felelni rá:

- Megengedem, Hermod - viszonzá Pataki: - de ott foghatnak a várkastélyban.

- Ez annak a jele volna, hogy szivesen látták kegyelmedet - mondá Jónás.

- Kétségkivül. De ha távollétem tovább tartana és valakinek rám a faluban szüksége volna?...

- Mi valamennyien pompás egészségnek örvendünk - viszonzá Koltz uram, - és Macsesden egyetlen beteg sincs, a mióta a kegyelmed betege rászánta magát, hogy a másvilágra költözzék.

- Beszéljen őszintén!...Elszánta magát, hogy elmenjen holnap a várkastélyba? - kérdé a korcsmáros.

- Én bizony nem! - felelé az orvos. - Nem mintha félnék...Hiszen tudjátok, hogy nem hiszek az efféle boszorkányságokban...Hanem az egész dolgot képtelenségnek és nyiltan kimondom, nevetségesnek tartom...Azért, mert a vártorony tetején füst látszik, a mely talán nem is füst...Határozottan nem az...Én nem megyek a várkastélyba.

- Én elmegyek.

Deck Miklós, az erdész, e két szóval beleelegyedett a társalgásba.

- Te...Miklós? - kiáltá Koltz uram.

- Én...de csak azzal a feltétellel, hogy Patak úr is velem jön.

Ez egyenesen az orvoshoz volt intézve, aki szinte felugrott a helyéből, hogy elháritsa magáról a felhivást.

- Mi jut eszedbe, Miklós? - kiáltá. - Én kisérjelek el téged...Bizonyára kellemes séta lenne...igy kettesével...ha volna valami haszna a kockázatnak...Hiszen jól tudod, Miklós, hogy már ösvény sem vezet a várkastélyhoz...Oda se tudnánk jutni...

- Megmondtam, hogy el fogok menni - felelé Deck Miklós, - és mivel mondtam, meg is teszem.

- De én...én nem mondtam - szabadkozott az orvos oly erélyesen, mintha valaki nyakon csipte volna.

- De bizony mondta kegyelmed! - kiáltá Jónás.

- Igen...igen! - kiálta egyhangulag az egész gyülekezet.

Az egykori betegápoló minden oldalról sarokba szorittatván, nem tudta, hogyan meneküljön. Ah! mennyire megbánta, hogy szájhősködésével oly oktalanul befonta magát. Soha sem hitte volna, hogy komolyan a szaván fogják és kényszeritsék, hogy a bőrét a vásárra vigye... És most nem szabadulhat tőle anélkül, hogy nevetségessé ne legyen az egész Macsesd előtt. Sőt az egész Vulkán-szorosban könyörtelenül kigúnyolták volna. Rászánta tehát magát nehéz szivvel.

- No hát...ha úgy akarjátok - mondá -, elkisérem Deck Miklóst, noha nagyon hasztalan vállalkozás lesz.

- Helyes...orvos úr, helyes! - kiálták a "Mátyás Király" összes vendégei.

- És mikor indulunk, Miklós? - kérdé Patak negélyzett, közönyös hangon, a mely nagyon hiányosan palástolta gyávaságát.

- Holnap reggel - felelé Deck Miklós.

Ezen utolsó szavakra meglehetősen hosszas csend következett, amely Koltz uram és a többiek megilletődésének igaz voltáról tanuskodott. A poharak kiürültek, a kancsók is, és még sem jutott eszébe senkinek eltávozni a korcsmából és hazamenni, noha az idő már későre járt. Jónás ennélfogva a pillanatot kedvezőnek találta, hogy még egy kerülőt tegyen a vendégei közt friss töltésű pálinkával.

Egyszerre, az általános csend közepette egy tisztán érthető hang szólalt meg és a következő szókat mondá:

- Deck Miklós, ne menj holnap a várkastélyba!...Ne menj oda,...mert szerencsétlenül jársz!

Ki mondta e szókat?...Honnét jött a hang, a mely mintha láthatatlan szájból szólalt volna meg?...Csakis, valamely hazajáró lélek, természetfeletti, túlvilági hangja lehetett...

A rémület tetőpontra hágott. A vendégek nem mertek egymásra nézni: senki sem mert szólni egy szót sem.

A legbátrabb - természetesen Deck Miklós - tudni akarta, miben áll a dolog. Annyi bizonyosnak látszott, hogy e szókat magában a szobában ejtette ki valaki. Az erdésznek elég bátorsága volt a nagy szekrényhez menni és azt felnyitni.

Senki!

Bement a korcsmába nyiló földszinti szobákba.

Senki!

Kinyitotta a korcsma ajtaját, kilépett és végig ment a terraszon a macsesdi országútig.

Senki!

Néhány perc múlva Koltz uram, Hermod mester, doktor Patak, Deck Miklós, Frik, a pásztor, és a többiek eltávoztak a korcsmából, magára hagyván Jónást, a ki sietett az ajtót kettős lakattal bezárni.

Ez éjjel Macsesd lakói erősen eltorlaszolták a házaikat, mintha valamely kisérteties tünemény fenyegette volna őket.

Az egész faluban rémület uralkodott.

Longosz: Daphnisz és Khloé

Leszbosz szigetén van egy gyönyörű nagy város: Mitüléné. A tenger beáramló vize szeli keresztül csatornákkal, s fényes fehér kőből rakott hidak ékesítik. Hihetnéd, nem is várost látsz, inkább szigetet. Hanem vagy kétszáz stadionnyira ettől a várostól, Mitülénétől, egy gazdag embernek feküdtek földjei. Szépséges birtok volt az: rajta vadat rejtő hegyek, búzatermő rónák, aztán szőlős lankák s nyájaknak legelők Hosszan nyúló partszegélyén pedig lágy fövenyen tört meg a tenger hulláma.

Ezen a tájon egyszer egy pásztor - Lamón volt a neve - legeltetés közben kisgyerekre bukkant, akit egyik kecskéje táplált az ideig. Tölgyerdő volt arra, sűrűjében, borostyánindákkal befont szederbozót alján, a puha pázsiton hevert a kisded. Odaszaladozott szüntelen a kecske, s gyakran nem lelték nyomát, amíg gödölyéjét magára hagyva a gyermeknél időzött. Megleste Lamón a szökevény útját, mert sajnálta ám az elárvult gidát, egyik forró délben nyomon követte hát, s meglátta, amint egy csecsemő körül settenkedett nagy vigyázva, hogy körmével taposva ne tegyen kárt benne. Az pedig, mintha csak az anyja melle lenne, mohón szívta tőgyéből a bőven áradó tejet. Ámulatában persze közelebb lépett, és egy fiúcskát pillantott meg. Erős is volt, szép is, és pólyája finomabb, mintsem kitett gyermek sorsához illő. Mert bíborköntös volt az, aranycsattal megtűzve, s elefántcsontmarkolatú kicsiny tőr mellette.

Előbb már azon volt, hogy csak a drágaságokat veszi fel, a gyermekkel pedig nem törődik. De aztán elszégyellte magát, hogy még a kecske emberszeretetéről sem vesz példát. Megvárta az estét, s akkor hazavitt mindent a feleségének, Mürtalének: az ismertetőjeleket, a gyermeket, meg magát a kecskét is. S mert az asszony elámult, hogy tán csak nem ellett emberfiat a kecskéjük, Lamón sorra mindent elmondott neki: hogyan akadt a kitett fiúcskára, hogyan látta meg, amint a kecske szoptatta, és restellte végül biztos halálra otthagyni. Dicsérte az asszony, amiért így tett, a talált holmit elrejtették hát, a gyermeket sajátjukká fogadták, s táplálását továbbra is a kecskére hagyták. Hogy pedig a fiúcska neve is pásztorokhoz illőnek tűnjék, úgy döntöttek, Daphnisznak hívják majd.

Két év is elmúlt már, hogy a határos mezőkön legeltető juhász - Drüasz nevezetű - ugyanilyen látványra meg kincsekre bukkant. Nimfáknak volt arra barlangja, gömbölyű külsejű, hatalmas kőszikla öblös belsejében. Szobruk is ott állott kőbe faragva: lábuk mezítelen, karjuk vállukig fedetlen, kioldott hajuk a hátukra omlott. Derekuk körül öv, szemük körül mosoly. Tartásuk mindenben, mint a kartáncot lejtőké. A barlang szája a nagy szikla kellős közepén tárult s egy forrás felbuzgó vize kis csorgót alkotva folydogált ki rajta. Így az üreg előtt gyönyörű, bársonyos gyepszőnyeg terült el, hiszen az éltető nedv, sűrű, puha füvet hizlalt. Körös-körül sajtárok meg fuvolák, szürinxek meg nádsípok hevertek, hajdani pásztorok jámbor ajándékai.

Egyik nemrég ellett birka látogatott sűrűn ebbe a batlangba, sokszor úgy tűnt már, végleg nyoma veszett. Drüasz meg akarta hát büntetni, hogy újra engedelmességre szoktassa. Friss vesszőket font egymásba hurok formájára, ehhez ment a sziklához, hogy ott majd elfogja. De ahogy odaért, mást látott ám, mint amire gondolt. Mert a birka egészen asszony módjára kisgyewrmeknek nyújtotta szopásra tejtől duzzadt tőgyét, s az nagy mohón, mukkanás nélkül, hol az egyik, hol a másik csecshez fordította ragyogó tiszta szájacskáját. Mert amint jóllakott a táplálékkal, dajkája nyelvével végignyalta arcát. Leány volt a kisded, s mellette is hevertek a pólyáján kívül ismertetőjelek: arannyal átszőtt hajszalag, aranyos sarucska meg arany lábperecek.

Isten küldötte ajándéknak vélte Drüasz, amit talált, s mert okult azon, mennyire szánja és szereti a birka a gyereket, karjaiba vette a cseppséget, tarisznyájába süllyesztette az ismertetőjeleket, és a nimfákhoz fohászkodott, hogy pártfogoltjuk hozzon szerencsét rá. S miután már eljött az ideje, hogy hazaterelje a nyájat, tanyájára érve elmesélte feleségének, mit látott, mutatta, mit talált, s kérte, tekintse édeslányának a kicsit, és mit sem törődve a származásával, nevelje úgy, mint saját magzatát. Napé - mert ez volt az asszony neve - anyja is lett nyomban az árvának, s dédelgette, mintha attól tartott volna, hogy az állat túltesz rajta szeretetével. Hogy pedig hihetőbb legyen anyasága, pásztoroknál dívó nevet adott az ő kislányának, és Khloénak nevezte.

Hamarosan felcseperedett a két gyermek, s szokatlan szépségük kirítt a paraszti környezetből. A fiú tizenöt esztendős volt már, a lány kettő híján annyi, midőn egyik éjjel Drüasz is, Lamón is ilyen álmot látott. Úgy tűnt, a nimfák állnak előttük, akik a balrlangban, a forrás mellett laktak, ott, ahol Drüasz a kisdedre bukkant. Daphniszt és Khloét bízták éppen egy fiúcska gondjára. Csoda eleven és szépséges volt az, vállán szárnyak nőttek, kezében kicsi íjat tartott meg apró nyilakat hozzá. Egyikkel megérintette őket, és rájuk parancsolt, hogy egyikük ezentúl a kecskéket, másikuk meg a birkákat legeltesse.

Elszomorodtak az öregek az ilyen álom láttán, hogy csaj juh- meg kecskepásztor válik neveltjeikből, pedig pólyájuk előkelőbb sorsot jövendölt nekik. Ezért táplálták hát őket finom ételekkel, tanították őket betűvetésre meg sok egyébre is, ami különb a paraszti dolgoknál? De az istenek szavára hallgatniuk kellett, hiszen az ő gondviselésük mentette meg őket. Meghányták-vetették hát egymással közös álmukat, áldozatot vittek a nimfák barlangjába a szárnyas fiúcskának, pedig még a nevét sem tudták megmondani, és a gyermekeket elvezették a nyájhoz bojtárkodni. Megtanították őket minden dolgukra: mint kell legeltetni, míg csak nem delel a nap, s újra legelőre hajtani a nyájat, ha a hőség már alábbhagy. Aztán mikor tereljék itatni, s mikor hajtsák nyugovóra a karámba, meg hogy melyik állat hallgat a jó szóra, melyik csak a pásztorbotra. Azok ketten pedig ugyancsak örültek, hogy ilyen nagy nyájnak lehetnek urai, és úgy szerették a kecskéket, juhokat, ahogy talán egyetlen pásztor sem. Hiszen Khloé birkáinak köszönhette menekülését, és Daphnisz sem feledte, hogy árvaságában kecske táplálta.

Tavasz ébredezett, s mindenfelé virágok pompáztak: erdők tisztásain, mezők füvében s a hegyek lejtőin. Megjött már a méhek dongása, a dalos madarak éneke meg az újszülött bárányok ugrándozó kedve. Domboldalakban hancúrozott a nyáj, réteken a fű közt duruzsolt a méhraj, a lombos lugasokat meg a madarak éneket töltötte be. És míg a tavasz varázsa bűvölte el a természetet, a két zsenge emberpalánta mindent utánzott, amit hallott s látott. Madárdal hallatára daloltak ők is, szökdécselő nyájuk láttán szökdécseltek ők is, méhek példájára meg virágot gyűjtöttek. Aztán egymás ölébe szórták, vagy koszorúba fonva a numfáknak vitték.

És mivel egymáshoz közel legeltettek, együtt is csináltak mindent. Gyakran Daphnisz terelgette egybe az elszéledt birkákat, sokszor Khloé hessegette vissza meredek sziklákról a vakmerőbb kecskéket. Ha pedig egyikük elmerült a mulatságában, addig a másik őrizte mindkettőjük nyáját. Mulatságuk meg akadt elég, aminek bojtár meg gyerek örülhet. Khloé a lápnál sáslevelet tépett, s tücsöknek font kalitkát belőle. S mialatt ezzel babelődött, a nyájáról is megfeledkezett. Daphnisz sudár nádszálakat metszett, kifúrta őket a csomóknál, lágy viasszal összeragasztotta, s alkonyatig csak furulyázásra volt gondja. Aztán meg holtejen, boron osztozkodtak, hol meg az otthoni elemózsiával kínálgatták egymást. S előbb vált külön a juhnyáj a kecskéktől, semhogy Daphnisz elszakadt volna Khloétól.

De míg ők így játszadoztak együtt, Erósz komolyabb dolgokat tervelt ki számukra. Egy nemrég kölykezett anyafarkas prédálta ebben az időben a többi pásztor nyáját a szomszédos mezőkön, s temérdek húsra volt szüksége, hogy kicsinyeit jóllakassa vele. Összegyűltek hát a tanyaiak, s éjnek idején vermeket ástak egy öl szélességre, négyölnyi mélységre. A kiásott föld nagyob b részét széltében elterítették, a mélység fölé pedig hosszú, száraz ágakat fektettek, és a maradék rögöt arra szórták, hogy a terep visszanyerje korábbi képét. Ha most akár egy nyúl szaldt is át fölöttük, a szalmaszálnál is törékenyebb gallyak összeroppantak alatt, s későn vette észre, hogy a talaj nem szilárd alatta, ahol annak vélte. Sok ilyen vermet ástak a hegyekben meg a síkságokon is, a farkast mégsem sikerült foglyul ejteniük, mert az megérezte, hol rejt csapdát a föld. Kecske meg juh azonban veszett bennük jócskán, s kis híja, hogy maga Daphnisz is ott nem veszett egyben.

Két ingerkedő bakkecske párviadalban egymásnak ugrott, s egyiküknek egy hevesebb összecsapástól fél szarva letört. Fájdalmában fújtatva futásnak eredt, a győztes pedig nyomába iramodott, s percnyi megállást sem engedett a menekülőnek. Bánta Daphnisz a letört szarvat is, bosszankodott a vakmerőségen is, felkapta pásztorbotját, és űzőbe vette az üldözőt. S mivel a bak a menekülésben, Daphnisz meg a hajsza hevében nem ügyelt eléggé, hogy hova lép, egy verembe zuhantak mindketten: előbb a bak s Daphnisz utána. Ez mentette meg, mert a bak hátán ért le a mélységbe. Odalenn aztán sírva várakozott, hogy talán jár arra valaki, s kihúzza onnan. Khloé a baleset láttán futva ott termett a veremnél, s hallva, hogy Daphnisz él, segítségül hívta a közeli réten legeltető csordást. Jött is mindjárt, és valami hosszú kötelet keresett, hogy azt lebocsátva fogódzóul, kimentse a gödörből. Kötél azonban nem akadt, hanem Khloé leoldozta magáról a mellkötő szalagját, és azt adta a pásztornak, hogy leeressze. Így aztán a verem szájához állva húzták felfelé, Daphnisz pedig két kezével a szalagba kapaszkodva kijutott a gödörből. Felvonszolták a pórul járt bakot, amelynek mindkét szarva letört, ennyire meglakolt hát vetélytársán aratott győzelméért. Hálából az életmentő ökörpásztornak ajándékozták, hogy feláldozza, és megegyeztek, az otthoniaknak azt hazudják majd, farkasok tépték szét, ha keresnék rajtuk. Aztán visszatértek szokott helyükre, s nyájuk után néztek. Békés legelésben találták a kecskéket, juhokat, letelepedtek hát egy tölgyfa tövébe, és végigvizsgálták, nem sértette-e meg valamelyik tagját Daphnisz az esésnél. Nem leltek sebet sem, nem látták vérét sem, hanem fürtjeit meg egész testét is por meg sár borította. Jobbnak látta hát, ha megfürdik, mielőtt Lamón meg Mürtalé gyanút fog, hogy mi történt vele.

El is ment Khloéval a nimfák barlangjához, ingét, tarisznyáját a lánynak nyújtotta, hogy tartsa, és a forrás elé állva haját meg testét is leöblítette. Haja fekete volt és sűrű fürtű, bőre meg napbarnított, hogy úgy tűnt, haja árnyékától olyan sötét. Szépnek látta Khloé, ahogy így elnézte, és mert addig nem ötlött szemébe szépsége, azt hitte, talán a fürdő szépítette meg. Amikor pedig a hátát megmosta, s ujjai érezték, bőre milyen lágy, lopva megtapogatta a saját testét is, hogy próbát tegyen, bársonyosabb-e. Akkor aztán hazahajtották a nyájat, mert lebukóban volt már a nap, és ÍKhloé sem gondolt most már semmire, ha csak arra nem, hogy Daphniszt újra láthassa fürdeni.

Fordította: Détshy Mihály

Kosáryné Réz Lola: Morzsáék (részlet)

Morzsáné ott ült a Rákóczi-úti harmadik emeleti lakás utcai ablakánál a fülkében. Őszi vasárnap délután volt. Ilyenkor a Rákóczi-út csöndes, szinte pihen. Elmélázva nézegette a szemközti gyalogjárón járókelő alakokat. Olyan élesen látott mindent, mintha látcsővel nézett volna. Az utóbbi időben észrevette, hogy távollátó kezd lenni. Az öregségtől van ez - gondolta.

Egyszerre jobban kinyitotta a szemét és egészen az ablakhoz hajolt. Öléből lehullt a regény, melyet olvasni kezdett az előbb. Mintha régi emlékek rohanták volna meg hirtelen, furcsa szorongást érzett és félhangosan ezt mondta:

- Nini! Nem Kórósiék azok ott?

Maga is képtelenségnek tartotta azonnal. Nevetséges! Tizenöt év óta nem látták egymást. Meg azután száz és száz házaspár akad, hasonló hozzájuk: peckes, magas, csontos asszony, kurtalábú, lépteit igyekvőn szaporázó, szelíd férj.

Morzsáné felsóhajtott és elmélázott. Maga elé nézett a felviaszkolt padlóra. A házaspár már eltűnt a legközelebbi keresztutca sarkán. Nem, nem ők voltak, hogyan is kerültek volna éppen most ide vidékről?...

Huszonhét éve már annak, hogy mikor az ő esküvőjére készültek otthon, a távoli, drága kis kertes házban, első látogatásra jöttek Kórósiék, talpig díszbe öltözve. Akkor helyezték oda a fiatal Kórósit esküvője után. Annyira elfoglalta őket a saját házasságuk és a társadalmi kötelességek teljesítése, hogy nem tudták, mi készül Suszter tanácsoséknál.

Ijesztő rendetlenséget találtak.

A bútorok egy része kint volt a kertben, az orgonabokornál. A kisebb gyerekek hancuroztak közöttük. Nyugati telepeseket játszottak a piros plüssdíván tetején. Benn a szobákat kefélték. Janka, a fiatal menyasszony, kilincstisztítástól piszkos kézzel, bekötött fejjel Knut Hamsun "Éhség"-ét olvasta az ablakdeszkán ülve, mert tudta, hogyha ma be nem fejezi, ki tudja, mikor ér rá és nem lesz nyugta az esküvőn sem.

A látogatás kínosan folyt le. Senki azt sem tudta hirtelenében, hová ültesse Kórósiékat. Kórósiné fel volt háborodva. Egész idő alatt azt hitte, hogy egyszerű nagytakarítás van. Már pedig tudhatták, hogy ők jönnek s rendbe hozhattak volna délre legalább egy szobát.

A következő helyen magyarázatot nyertek, de ez még kellemetlenebbé és kínosabbá tette a helyzetet. Miért nem kaptak értesítést a készülő esküvőről? Talán Suszter tanácsos nem tartja őket a városi társaság tagjainak?...

Mindez elsímult azonban, amikor a fiatal Morzsa Sándort, Suszter Janka ifjú férjét másfél év múlva előléptették s őt és Kórósit együtt helyezték át egy más, merőben idegen városba. Kórósiék újra eljöttek látogatóba, most már az ifjú párhoz. Kórósiné elhatározta, hogy össze fognak tartani s így kellő súlyra és hatalomra vergődhetnek az ottani társaságban is.

Sajnos, Kórósiék első csalódását több más is követte. Jankának egészen másirányú törekvései és céljai voltak, mint Melanienek.

Kórósiék már az első esztendőben két olajfestmény-csendélettel, egy valódinak mondott perzsaszőnyeggel, egy meisseni kávéskészlettel s egy album-díszművel gyarapodtak, míg Morzsáéknál csak egy kisfiú, Sanyika, volt szaporulatnak mondható. Kórósiék lelkiismeretesen ápolták a társadalmi kapcsolatokat. Morzsáné pedig nem volt jóban sem a polgármesternéval, sem az alispán sógornőjével. Benső barátnőjéül egy kishivatalnok feleségét választotta, nem igen vett részt a nőegylet gyűlésein, legtöbbnyire otthon ült és nem vett a kisfia mellé Fräuleint. Így aztán nem csoda, hogy nem szerepelt a város előkelőségei között.

Néha azért, persze, ezután is találkoztak még. Megesett, hogy Morzsáné szigorúan kimondta a határozatot: Sándor, most már egy mukkot sem, el kell menni látogatóba, rettenetes, mit művelünk. Itt a tiszta gallér, itt a nyakkendő, borotválkozz meg, indulás!...De azután vagy egy évig békében éltek megint, eltekintve attól, hogy más családok komolyan vették a dolgot és vissza is adták a látogatást.

Egy szép nyári napon - akkor már három gyermekük volt Morzsáéknak s mind a háromnak szamárköhögése volt - kivitte Sanyit, Karcsit és Mártuskát Morzsáné a kertbe. A pázsitra pokrócot terített s ott ültek szegénykék elgyengülten. Morzsáné felállt, hogy még egy takarót hozzon ki s meglátta Kórósiékat karonfogva, ünnepi díszben közeledni.

Kórósiéknak két gyermekük volt. Kilencéves ikrek, egy fiú, meg egy lány, rendkívül gondosan nevelt, csinosan öltöztetett gyermekek. Mindig kesztyűt hordtak, szépen köszöntek, német kisasszony kísérte őket és ha vendég jött, négykezest játszottak a zongorán. Morzsáné úgy szaladt a kapuhoz, ahogyan csak bírt. Lihegve kiabálta már messziről:

- Ne jőjjetek, drágám...ne jőjjetek...szamárköhögés van nálunk!

Kórósiné az első pillanatban nem hallotta jól. Azt hitte, boldogan üdvözli őket. Barátságos mosollyal vonult mind közelebb tekintélyes, kopaszodni kezdő férjével. De mikor odaértek s nyilvánvaló lett, hogy Morzsáné, mint valami tiltó kerub, áll a kertkapuban, Kórósiné elvörösödött a füle hegyéig, biccentett tollas kalapjával és jéghidegen süvítette:

- Ezt megjegyzem magamnak.

- De édesem...- hebegte Janka, telve jóakarattal -, nálunk szamárköhögés van...

- Azt úgy is megkapják. De nem kívánok tolakodni. Jónapot!

...Ettől fogva hivatalosan nem ismerték egymást. Morzsa Sándor nem vette túlságosan a szívére a dolgot.

- Mindig mondtam, hogy boszorkányt látni, szerencsétlenséget jelent. Valahányszor Kórósiné nálunk járt, vagy találkoztunk vele, tudtam, hogy baj lesz. Ezentúl nem kell félnem tőle.

Janka bosszankodva intette le, hogy ne tréfáljon ilyen ostoba módon. De mikor egyszer összetalálkoztak a főutcán, Mártuska fehér csipkeruhájában beleesett egy pocsolyába. Más alkalommal Sanyi még aznap - először és utoljára - intőt hozott haza az iskolából. Harmadízben keserűen összevesztek Morzsáék. Janka azt kérdezte: talán akkor is rosszat jelentettek Kórósiék, mikor az esküvőjük előtt jöttek? És Sándor nem tiltakozott elég meggyőződéssel.

...Azóta sok év telt el. Morzsáék hamarosan Pestre kerültek s elfelejtették Kórósiékat. De ma délután az asszonynak úgy tűnt, hogy őket látta a Rákóczi-úton és nem tudta a fejéből kiverni: hátha megint bajt jelent a számukra?...

Pedig ugyan mi bajt jelenthetne? Sanyi megházasodott, ha kevés fizetést kap is, de munkája van és boldog. Karcsi jelesen érettségizett s beiratkozott az egyetemre. Márti ötödéves képzős, Karcsika harmadik gimnazista, Ida, a sógornője is jól megvan Rákosszentmihályon. Mióta a babát várják, Samu bácsi még a gondolatát is lesi Idának. Múltkor végigfutkosta egész Budapestet egy üveg vörös áfonyáért. Sándor csöndes, nyugodt, barátságos. Nincs vele semmi baj, szegénnyel. Rozi pedig mióta gyűrűs menyasszonya Dujduj Kova Jóskának, még igyekvőbb, fürgébb, mint azelőtt volt.

Hová lett a régi lárma? A régi rendetlenség, mikor a gyerekek még kicsinyek voltak?...Hogyan lehet, hogy valaha nem fértek jól meg ebben a tágas lakásban?...Morzsáné egyedül volt otthon, a nyugodalmas csöndben. Sándor kiment Rákosszentmihályra, Mártit és Karcsit ismerős leányosházhoz hívták meg uzsonnára, Jancsika cserkészünnepélyre ment, Rozi a rokonaihoz.

Morzsáné kényelmesebben elhelyezkedett a karosszékben.

...Egyszerre felriadt. Odaátról az ebédlőből hallotta, hogy kint, az udvari függőfolyosón, kemény léptek koppannak meg. Közeledő léptek.

Talán Jancsika jönne haza ilyen korán? Vagy Márti és Karcsi? Esetleg valami vendég?

Felállt és átment az udvari szobába, de már valami kellemetlen előérzet borzongatta meg. Sötéten csillogott a sarokban az ócska pohárszék fekete márványlapja.

Elképedve, szoborrá merevedve állt meg.

A ház függőfolyosóján, az ebédlőablak csipkés függönye mögött feketekabátos, lucskos, víztől csepegő magas női alakot vezetett karonfogva két rendőr. Fekete haja álláig lógott, piros sapkája ferdén állt. Eltűntek az ablak elől...s a következő pillanatban csöngetés hallatszott.

Tétova léptekkel indult Morzsáné az előszoba felé.

Egyszerre félni kezdett. Érezte, hogy egyedül van. A máskor kedves, barátságos lakás most üres volt., hideg, részvétlen, néma. Az előszobai fogason három ócska kabát meg egy esernyő lógott közömbösen.

Újra csengettek. Fekete alakok derengtek elmosódva a tejüvegablak mögött.

Mit akarnak ezek itt nálunk? Talán legjobb volna nem mozdulni, nem ajtót nyitni. Akkor majd azt hiszik, nincs senki itthon és tovább mennek. Hiszen úgyis tévedés...hozzájuk nem hozhatják azt az idegen, lucskos asszonyt, azt sem tudja, ki lehet.

De közben a szíve alig vert és ez a gondolat cikázott át az agyán:

- Még is Kórósiékat láttam az előbb!

Harmadszor is csengettek odakint. Fenyegetően. Erélyesen. Morzsáné összeszedte magát, odalépett, kinyitotta kissé az ajtót. Éppen csak annyira, hogy kiszólhasson:

- Mit akarnak, kérem?

Nagybajuszú rendőr dugta be a fejét.

- Itt laknak Morzsa Sándorék?

- Igen.

- Akkor jó helyen járunk - mondta a rendőr. Nagyobbra nyitotta az ajtót és Morzsáné tehetetlenül engedte, hogy a másik rendőr is bejöjjön a lucskos, feketekabátos asszonnyal.

- Visszahoztuk a kedves leányát - mondta a másik rendőr, akinek nem volt olyan nagy bajusza. - Máskor ne tessék úgy elkeseríteni, hogy a Dunának menjen. Ha mostohaanya is valaki, azért még lehet szíve.

- Tessék? - kérdezte Morzsáné elhűlve.

A szigorúbb rendőr elővette a jegyzőkönyvét, megnyálazta a ceruzáját és szólt:

- Ha a tanácsos úr esetleg szükségesnek látná, majd megjön az idézés is. Most egyelőre be fogom jelenteni, hogy a kisasszonyt épségben hazahoztuk és átadtuk hozzátartozóinak.

- Kérem - mondta Morzsáné erőre kapva -, nekem nincs mostohaleányom és ezt a hölgyet most látom életemben először.

A derék rendőr megrázta a fejét.

- Már csak ne tessék letagadni. Minek? Ha valaki a halál küszöbéről tér vissza - és pedig igazán az utolsó pillanatban húztuk ki, motorcsónakon mentünk utána - akkor igazat mond az ember. A kisasszony azonnal bevallotta, hogy régebb idő óta nincs állása és ezért otthon mindig szemére hányják, hogy kenyeret pusztít. Megkérdeztük ,hol lakik. Bemondta a címet. Hazahoztuk.

- Ha itt lakott volna - mondta Morzsáné és eléjük terjesztette kétségbeesetten két remegő tenyerét -, akkor bejelentőlapjának kellene lenni. Tessék érdeklődni a házmesternél, mi nyolc éve lakunk ebben a lakásban...ez valami tévedés...

A két rendőr egymásra nézett. Meghökkentek.

- Az ám - mondta az egyik. - A bejelentőlap. Hol a bejelentőlapja kisasszony?

A kisasszony hallgatott. Emelt fejjel, mozdulatlan arccal. Hajáról, sapkájáról, csapzott prémgallérjáról a padlóra csöpögött a víz. Úgy állt ott, mint valami mártír, akinek tüzes vassal sem lehet megoldani a nyelvét. Aztán egyszerre megrázkódott és kacagni kezdett. Ideges, kellemetlen, féktelen kacagás volt.

- Hm - mondta az egyik rendőr.

- Hm - mondta a másik is.

Morzsáné egyikről a másikra nézett.

- Az egész dolgot nem értem - mondta halkan.

- Mi sem értjük - vallotta az egyik rendőr és közelebb lépett.

- Mikor kihúztuk a vízből, bevittük a legközelebbi őrszobára és telefonon jelentést tettünk a tanácsos úrnak, ezalatt ő sikoltozni kezdett, hogy nem megy a rendőrségre és nem megy, vigyék haza. A tanácsos úrnak ezt is jelentettük. Azt mondta, nem bánja, vigyük hát a hozzátartozóihoz, ígértessük meg vele, hogy nem foglalkozik további öngyilkossági tervekkel és jegyezzük fel ellenőrzés végett a címét. Kérdeztük hol lakik. Ezt a címet mondta.

A derék rendőr megvakarta a fejét és gondterhelten sóhajtott.

- Persze, a bejelentőlapra nem gondoltunk.

Kis csend lett.

- Osztán minek mondta éppen ezt a címet? - fordult végre a másik rendőr a leányhoz, aki még mindig az ajtókilincsbe kapaszkodott. Most egyszerre megrebbent a pillája. Nem nevetett és nem sírt már. Kiegyenesedett és mély, zengő hangon szólt:

- Azt csak egyetlen embernek fogom elmondani.

- És ki az az ember? - firtatta a rendőr.

- Morzsa Sándor - felelte a lucskos vendég.

- A nagyságos asszony férjével szeretne beszélni, úgy látszik - mondta tapintatosan a nagybajuszú rendőr.

Morzsáné érezte össze kell szednie minden erejét.

- Nagyon sajnálom - mondta -, a férjem nincs itthon. Legjobb lenne, ha megmondja az igazi lakáscímét, szépen hazamegy és ha valami kívánsága van, levelet ír. Biztosíthatom, hogy mindent meg fogunk tenni, ami lehetséges, ha kérni kíván valamit az uramtól.

Marossy Paula még magasabbra emelte a fejét és ugyanazon a zengő, mély drámai hangon szólt:

- Nincs lakásom. Nincs otthonom. Ha innen elküldenek, újra nekimegyek a Dunának.

Az egyik rendőr a karjára tette a kezét.

- Ohó! Akkor saját érdekében őrizetbe vesszük.

Most egyszerre megelevenedett a feketehajú szobor. Jókai-regényekben olvashatni ilyen villogó szemről, ilyen kígyó módra cikázó szemöldökről, ilyen haragvó istennőkről, akiknek keble viharosan emelkedik.

- Engem? Őrizetbe? Hozzám ne merjenek nyúlni, mert olyan botrány lesz...Hagyjanak meghalni legalább! Ha a férfiak tönkretehetik mások életét, akkor jobb, ha mindjárt halálba is taszítják az áldozatot! Leugrom az emeletről! Megyek! Bocsássanak!

- Ohó! Ohó! - mondták a rendőrök és karonfogták kétfelől. Az egyik szigorúan megkérdezte:

- Mostohaanyja magának a nagyságos asszony, vagy nem?

- Fenét! - válaszolta Marossy Paula.

- Akkor hát miért hazudott hivatalos személynek?

- Mert ide akartam jönni! - kiáltotta a leány. - Miért nem engedték, hogy meghaljak? Mindenkit békén hagytam volna, mit érek vele, hogy kimentettek? De most aztán adjanak kenyeret, adjanak becsületet, adjanak...

Most zokogni kezdett. Összecsuklott.

- Kérem - mondta Morzsáné remegő hangon -, én mindjárt telefonálok egy orvos ismerősünknek, talán felveszik a kórházba...néhány napra szívesen viselem a költségeket.

- Nem megyek el innen! - zokogta Marossy Paula. - Nem és nem megyek el innen! Legalább egy szót beszélhessek Sándorral...aztán legyen, ami lesz.

A rendőrök rokonszenve most már határozottan Morzsáné felé fordult. Megragadták Paula két karját.

- Ne csináljon itt komédiát a nagyságos asszonynak. Ha valami mondanivalója van, jöjjön máskor, vagy írja meg. Hallhatta, hogy a nagyságos úr nincs itthon. Jöjjön szépen.

- Nem megyek!

De az egyik rendőr kinyitotta az ajtót, a másik jobban rányomta a leány fejére a lucskos, víztől csöpögő sapkát. Karonfogták kétfelől Marossy Paulát. Vitték. Még az ajtót is betették maguk után.

Elmentek és Morzsáné ott maradt egyedül az előszobában.

Csak mikor visszament az ablak előtti karosszékbe és leült, akkor jutott az eszébe, hogy nem kérdezte meg, hová viszik, nem telefonált a kórházba az orvosnak, nem adott annak a szerencsétlen lánynak legalább egy-két pengőt.

Vajjon hol fog az ma aludni éjszaka?

Morzsáné visszament az ablakhoz, Újra kitekintett az utcára, de már sötét lett. Égtek a lámpák és köd ereszkedett le. Nem lehetett volna ráismerni Kórósiékra. Meg is népesedett az utca.

A lakás sötét volt és néma. Janka nem gyújtott lámpát. Úgy ült sokáig. Aztán megszólalt a csengő. Kiment.

Sándor volt. Janka elhatározta, hogy egy szót sem szól. De Sándor csak ránézett.

- Na, mi az? Miért nézel olyan furcsán? Valami baj van?

- Sándor... - kezdte halkan az asszony. Olyan szépen elképzelte, hogy hallgat. Vagy, ha szól is, mit fog mondani. És most semmi sem jutott az eszébe. Csak az ajka remegett, ami mindig felbosszantotta a férjét.

- Beszélj hát - türelmetlenkedett.

Ez az ideges, ingerült hang jót tett Morzsánénak. A szívfájdalom enyhült.

- Két rendőr egy leányt hozott ide. A Dunából húzták ki.

- És idehozták? Mi az ördögnek? Remélem, nem eresztetted be őket.

- Be kellett eresztenem, mert a rendőrök...

- Ostobaság! Minek jönnek az én lakásomra rendőrök?

- Azt mondta az a lány, hogy én a mostohaanyja vagyok.

- Micsoda? Megáll az eszem.

- Később bevallotta, hogy nem igaz. Csak veled akart beszélni.

Most egy kis csend lett. Aztán Sándor megfordult, levette a kalapját és felakasztotta. Bement a szobába.

Lámpát gyújtott, ujságot vett elő, de letette. Az asszony utána jött. Mintha akart volna mondani valamit, de csengettek az ajtón megint. Csak a küszöbön fordult vissza még.

- Én csak egyet kérek. Hogy beszélj vele akárhol, de ne hozd ide.

- ÉN? Nem te engedted be? Rettenetes az asszonyokkal, hiába!

Morzsáné ezt már nem hallotta. Jancsika jött.

- Anyukám! A Macsek belesült az énekbe, de a tanár úr nem haragudott. Jövő héten lesz a diri nevenapja, tiszta haszon. Egynapi szünetet jelent. Elmehetek kirándulni a csapattal? Mi van vacsorára?

Morzsáné kiment a konyhába és feltette a teavizet. A konyha vasárnapi csendben, némán feküdt a lámpafényben. Az asztalt Rozi leterítette tiszta terítővel, kikészítette a hideg húst, krumplisalátával. A teafőző is ott állt, csak alája kellett gyujtani.

Megállt az asszony a gáztűzhely előtt. Kék láng libegett a fekete vas fölött. Figyelmesen nézte, mintha a sorsa függne ettől a kék lángtól. Aztán felforrt a víz. Jancsika közben ügyesen megterített. Ott várakozott az apjával az asztalnál. Morzsa lehorgasztott fejjel ült a helyén.

- Apukának a feje fáj?- kérdezte Jancsika.

Az asszony erőt vett magán, és odaszólt:

- Miért nem eszel, Sándor?

- Köszönöm. Nincs étvágyam. Idáéknál nagyon zsíros volt a libapecsenye.

Morzsáné, amint nézte az urát, egyre jobban sajnálni kezdte. Egy szép szelet húst tett a tányérjára.

- Tönkreteszed magad, ha nem eszel -, mondta remegő hangon.

Csend volt. Jancsika hol az egyikre, hol a másikra pillantott. Végre Morzsa szólalt meg:

- Nem vagy álmos, Jancsi?

- Gondoltam, még átnézem a földrajzot...

- Ne nézz te már át semmit. Hiszen leragad a szemed. Bujj az ágyba és örülj, amíg alhatsz, kisfiam.

Megcsókolta a kisfiút, aki egyenesen, katonásan állt előtte. Kis cserkész, büszke, vidám, tisztaszemű. Morzsa megsímogatta nehéz lélekkel. Vajjon nem lesz-e valaha neki is annyi teher a lelkén? Jancsika lehajtotta a fejét, hogy az apja megcsókolhassa, de az anyjához ő ágaskodott fel, mert Morzsáné állt. Egy pillanatra nagyon szorosan megölelték egymást. Aztán a fiú kiszaladt a szobából.

Az asszony egy pillanatig révetegen ott állt még. Várta, fog-e a férje valamit mondani. De Sándor nem szólt semmit. Mereven tartotta maga előtt az ujságot.

Morzsáné leszedte az asztalt és megágyazott. Olyan csend volt a lakásban, mintha még mindig nem lenne itthon senki. Jancsika is csak egészen halkan szuszogott a paplan alatt. Nem lehetett tudni, ébren van-e, vagy alszik.

Rozi kapuzárás előtt megérkezett. Az asszony vacsorát adott neki, Rozi leült és evett, de egyre figyelte Morzsánét, amint becsukja a kannát, iszik még egy pohár vizet...Megszólalt:

- Én mondtam a vicének, hogy mi nem ismerjük azt a lányt, semmi közünk hozzá.

- Micsoda leányt, Rozi?

- Akit idehoztak a rendőrök.

- Ezt már honnan tudja?

- A vicétől. A házmester is tudja, meg mindenki, de én megmondtam a magamét. Szomorkodni se tessék. Nem érdemes.

Morzsáné ránézett összehúzott szemmel. Rozi ott ült a fásládán világoskék réklijében, vastag lábán fehér harisnyával, széles ünneplő szoknyáját szétteregetve. Nyíltan visszanézett reá. Most egyszerre megértette az asszony, hogy Rozi mindent tud. Tudott mindig mindent. Könny futotta be a szemét a szégyentől. De azután elmúlt a megalázottság érzése. Rozi hűséges tekintete alatt lehajtotta a fejét. Halkan így szólt:

- Sajnálom szegényt, Rozi. Hol fog aludni ma éjszaka?

- Csak nem tetszik olyan hülye lenni, drága jó nagyságos asszonykám?

Letette kezéből a kenyérrel kimártogatott tányért, megfogta hideg, mosogatóvíztől reszelős ujjaival az asszonya kezét és megsímogatta véghetetlen gyöngédséggel.

A konyhaóra ketyegett. Aztán nyekkent egyet és féltizenegyet ütött.

- Tessék lefeküdni aludni - mondta Rozi. - Holnap is lesz nap.

- Mindjárt - mondta Morzsáné kissé révetegen és a homlokát símogatta végig, mert a feje fájt. - Még telefonálni akarok Vörös úrékhoz, hogy mikor jön haza a kisasszony, meg a fiatalúr.

Bement. Összeráncolt homlokkal állt meg a telefonkészülék előtt. Tudta, hogy senki sem szereti, ha vendéglátás közepette felhívják. De már túl sok volt a teher a szívén. Még az aggodalom is, hogy Márti meg Karcsi elindultak-e már s mikor jönnek...Aki nem érti, az nevethet vagy bosszankodhat rajta. Tárcsázott.

- Te vagy az, drágám? Kérlek, ne haragudj, hogy zavarlak, ott vannak még a gyerekek?

- Hogyne lennének? Javában táncolnak. Várj egy pillanatra ideküldöm Mártit, ha akarod. De nehogy hazahívd! Megharagszom, ha most hazahívod!

Morzsáné haza akarta hívni Mártit. Holnap nyolckor iskola. A héten mintatanítás. De abban a pillanatban, mikor meghallotta a gyermek hangját, már tudta, hogy nem fog hazajönni.

- Már megint aggódtál, anyukám? Nem is mondom meg Karcsinak, mert haragudni fog, hogy mindig utánunk telefonálsz. Olyan jól mulatunk!

- Meddig akartok maradni?

- Nem tudom, anyukám, meddig tart az egész...olyan kellemetlen lenne most megbontani a társaságot. Akkor aztán mindenki megy...

- El lehet úgy jönni, hogy senki ne vegye észre.

Márti belenevetett a telefonba.

- Dehogy lehet! Most is három fiú áll mellettem, várják, hogy jöjjek vissza táncolni...- Feküdj le, anyukám és aludj jól, hiszen Karcsival vagyok! Akarod, hogy taxin jöjjünk haza? Van nálunk pénz, legfeljebb gyalog járok iskolába egy hétig, csak te aludj nyugodtan. Jó?

Morzsáné nagyot sóhajtott.

- Gyertek haza taxin, majd megadom nektek. De ne maradjatok nagyon soká, gondold meg kicsikém, hogy holnap nyolckor iskola és a mintatanítás...

Ezt már nem hallotta Márti. Kattant a kagyló és süket lett a telefon.

Ment lefeküdni. Az ura már ujságot olvasott az ágyban.

Egyetlen szó sem esett köztük. Sándor, mikor meglátta, hogy felesége is bejön, eloltotta a lámpát és a falnak fordult, úgy mondta:

- Azt pedig vedd tudomásul, hogy nekem semmiféle közöm a mai ügyhöz nincs és kikérek magamnak minden esetleges gyanúsítást! Megértetted? Most pedig aludj!

Annie M. G. Schmidt: Macskák társasága (ifj. regény-részlet)

1

Hát sehol semmi újság?

- Tibbe! Hol bujkál ez a fiú? Látta valaki? A főnök hívatja. Hol van? Tibbe!

Tibbe persze hallotta, hogy keresik, de elbújt az íróasztal mögé. És miközben ott reszketett, arra gondolt, hogy semmi kedve bemenni a főnökhöz. Fél. Pontosan tudja, mi fog történni. Most aztán tényleg elbocsátják.

- Tibbe! Szóval itt vagy!

Na tessék. megtalálták.

- Tibbe, a főnök sürgősen hívat.

Hiába, nincs mit tenni. Muszáj mennie. Lógó orral baktatott végig a folyosón, és megállt az ajtó előtt, amelyen ez állt: Főszerkesztő.

Tibbe kopogtatott, mire egy hang kiszólt, hogy szabad.

A főnök éppen telefonált. Odamutatott egy székre, és folytatta a beszélgetést.

Tibbe leült, és türelmesen várt.

A Killendoorni Harsona épületében voltak, Tibbe ugyanis ennél az újságnál dolgozott. Kis színeseket írt.

- Így ni! - mondta a főszerkesztő, miután végre letette a kagylót. - Figyelj, Tibbe! Komoly beszédem van veled.

Most aztán megkapom, gondolta Tibbe.

- Tibbe, ezek a kis cikkek, amiket írsz, nagyon kedvesek. Sőt, néha kimondottan aranyosak.

Tibbe elmosolyodott. Lehet, hogy nincs is olyan nagy baj.

- De...

Tibbe türelmesen várt. Hát persze, hogy itt az a de... különben nem kellene most itt ülnie.

- De...soha nincs bennük semmi újság. Pedig már annyiszor beszéltem veled. Minden cikked a macskákról szól.

Tibbe hallgatott. A főnöknek igaza volt. Nagyon szerette a macskákat, mindegyiket ismerte a környéken. Neki magának is volt egy cicája.

- De a tegnapi cikkemben egyáltalán nem a macskákról írtam! - tiltakozott -, hanem a tavaszról.

- Pontosan - mondta a főnök. - A tavaszról. Az üde zöld levélkékről. De hát mi ebben az újság?

- Izé...hát a levélkék újak - dadogta Tibbe.

A főnök felsóhajtott.

- Figyelj ide, Tibbe! - folytatta. - Én igazán kedvellek. Rendes gyerek vagy és jópofa kis történeteket írsz. De hát végtére is egy újságnál dolgozunk. És az újságnak azt kell megírnia, mi újság.

- De hát annyi más hír van az újságban! - tiltakozott Tibbe. - Háborúk meg ilyesmik. És gyilkosságok. Én meg arra gondoltam, az emberek szívesen olvasnának néha a macskákról meg a tavaszi lombokról.

- Nem, Tibbe. Értsd meg! Nem akarom én, hogy te írj a gyilkosságokról meg a bankrablásokról. De még egy ilyen kisváros is, mint a mienk, teli van érdekes, apró hírekkel. Csak meg kell őket találni. Mondtam már néhányszor, az a te bajod, hogy túl szégyenlős vagy. Nem mersz odamenni az emberekhez, nem mersz kérdezősködni. Biztosan csak macskákkal barátkozol.

Tibbe megint csak hallgatott, mert a főnöknek ebben is igaza volt. Szégyenlős. És ha valaki újságnál dolgozik, hát akkor igazán nem lehet szégyenlős, mindenkihez oda kell merjen menni. Még a miniszterhez is, akkor is, ha az éppen a fürdőkádban ül. És bátran megkérdezni, mondja, uram. Mit csinált tegnap este?

Egy jó újságíró meg mer tenni ilyesmit. De Tibbe nem.

- Szóval - mondta a főszerkesztő - még egy legeslegutolsó esélyt adok neked. Ezentúl csak olyan cikkeket fogadok el tőled, amiben van valami újság. Holnap délre várom az elsőt! És aztán minden héten egy párat. És ha nem megy...

Tibbe megértette. Akkor elveszíti a jó kis állást.

- Viszlát, Tibbe!

- Viszlát, főnök!

A városban esett egy kicsit, és minden szürke volt. Tibbe az utcán baktatott és igyekezett mindent megfigyelni. Hol van valami újság?

Autókat látott. Mozgó autókat, parkoló autókat. Gyalogosokat és itt-ott egy macskát. De a macskákról nem írhat többé. Végül hullafáradtan leült egy fa alatt álló, szárazon maradt padra a zöldségpiacon.

A padon már ült valaki. Tibbe megismerte. Smit tanító úr volt a régi iskolájából.

- Nicsak! - mondta a tanító úr. - Örülök, hogy újra látlak: Úgy hallottam, hogy az újságnál dolgozol. Mindig gondoltam, hogy egyszer újságíró lesz belőled. Minden a legnagyobb rendben, ugye?

Tibbe nyelt egy nagyot.

- Hát...nem panaszkodhatom.

- Mindig olyan remek fogalmazásokat írtál az iskolában - folytatta a tanító -, gondoltam, hogy még sokra viszed. Igen, nagyon ügyesen írsz.

- Nem tetszik tudni valami újságot?

A tanító úr kicsit megsértődött.

- Hát ennyire fejedbe szállt volna a dicsőség? Azt mondom, hogy nagyon ügyesen írsz, és erre, és erre megkérdezed, hogy nem tudok-e valami újságot...hát ez nem valami kedves tőled!

- Jaj, egyáltalán nem úgy értettem! - pirult el Tibbe.

Megpróbált tovább magyarázkodni, de hirtelen elhallgatott, mert vad kutyaugatást hallottak. Mindketten felnéztek. Egy nagy juhászkutya rohant őrült tempóban valami után. Azt nem látták, hogy mi volt az a valami, mert eltűnt a parkoló kocsik között, a kutya meg utána. Aztán hirtelen lombzizegést hallottak a magas szilfáról.

- Macska - ,mondta a tanító úr. - felmászott a fára.

- De tényleg macska volt? - kérdezte Tibbe. - Ahhoz túl nagynak látszott. És mintha csapkodott volna a szárnyával. Inkább valami nagy madár lehetett, mondjuk egy gólya.

- A gólyák nem szoktak futni - vetette ellen a tanító úr.

- Igen, de akkor mivel verdesett? A macskáknak nincs szárnyuk.

Odamentek.

A kutya a fa alatt állt, és vadul ugatott felfelé.

Próbáltak belátni az ágak közé, de a macska tökéletesen elbújt. Mármint ha tényleg macska volt.

- Ide, Mars! - hívták a kutyát. - Mars, ide hozzám!

Megjelent egy úr kezében pórázzal, amit a kutya nyakörvére csatolt, és megpróbálta elvonszolni onnan az állatot.

- Grrr...! - mondta Mars, és mind a négy lábát megfeszítette, úgyhogy a gazdája valósággal húzta maga után az aszfalton.

Tibbe meg a tanító úr még bámészkodtak egy darabig, és egyszer csak megláttak valamit, egészen magasan a tavaszi lombok között.

Egy lábat. A lábon szép mintás harisnya és lakkcipő volt.

- Te jó ég, egy nő! - kiáltotta a tanító.

- Nahát, és ilyen magasan! - csodálkozott Tibbe. - Hogy tudott oda felmászni!?

Erre egy fej is megjelent. Aggódó arca volt, rémült szeme és rengeteg vörös haja.

- Elment?

- El. Nyugodtan jöjjön le - válaszolta Tibbe.

- Nem merek - siránkozott a lány odafönn. - Olyan magas ez a fa.

Tibbe körülnézett. A közelben ott állt egy kis furgon. Óvatosan felállt a kocsi tetejére, és felnyújtotta a kezét, amilyen magasra csak tudta. A lány kézzel-lábbal kapaszkodva, óvatosan kimászott az ág végére, onnan meg egy alacsonyabb ágra, és megragadta Tibbe kezét.

Hirtelen nagyon ügyes lett. Egyetlen ugrással a kocsi tetején termett, és a következő pillanatban már a járdán állt.

- Elvesztettem a kiskofferemet - mondta. Nem látták valahol?

A tanító úr felemelte - ott hevert a lefolyóban.

- Parancsoljon - mondta -, sajnos a kosztümje bepiszkolódott egy kicsit.

A lány letörölgette a port meg a zöld foltokat a szoknyájáról.

- Olyan nagy kutya volt...Igazán nem tehetek róla, de ha kutyát látok, muszáj felmásznom a fára. Nagyon köszönöm.

Tibbe vissza akarta tartani, hogy kérdezősködjék, mivel újra eszébe jutott a másnapi cikk. Ez igazán érdekes újság lenne.

De kicsit sokáig habozott. A lány már el is indult a kiskofferével együtt.

- Milyen különös lány - mondta a tanító -, macskára emlékeztetett.

- Igen - helyeselt Tibbe -, nagyon hasonlít egy macskára - és mindketten utána néztek. A lány befordult a sarkon.

Még utolérhetem, gondolta Tibbe. Köszönés nélkül faképnél hagyta a tanítót, és beszaladt a keskeny fasorba. Igen, még látta a lányt. Utána kéne szaladni, és megkérdezni.

- Elnézést, kisasszony, de miért fél ennyire a kutyáktól, és hogyan tudott olyan gyorsan felmászni a fára...

De a lány hirtelen eltűnt.

Bement volna az egyik házba? De az utcának ezen a részén nem volt egyetlen ajtó sem. Csak egy kerítés, mögötte meg kert. Kertkaput sem látott, tehát a lánynak a kerítés résén kellett átfurakodnia. Pázsit és bokrok. De a lánynak se híre, se hamva.

- Mégis egy ajtón mehetett be, csak én nem vettem észre - sóhajtotta Tibbe -, és különben is, egyre jobban esik. Legjobb lesz, ha hazamegyek.

Útközben vett vacsorára két sült halat meg egy zacskó körtét. Tibbe egy padláson lakott. Nagyon kellemes padlás volt, egyetlen nagy szoba, itt aludt és dolgozott. Volt még egy kis konyhája, egy zuhanyozó, meg egy kis szoba, ahova pakolhatott. Nagyon sok lépcsőn kellett fölmásznia, de odaföntről rengeteg háztetőt és kéményt látott. Nagy szürke macskája, Bolyhos már várta.

- Kiszagoltad a halat! - mondta Tibbe. - Gyere ki szépen a konyhába, akkor megtisztítjuk és megesszük a halacskákat! Ma este egy egész halat kapsz, Bolyhos. Lehet, hogy soha többet nem lesz pénzem halra. Mert holnap elbocsátanak. Kitesznek, Bolyhos. és akkor egy fillért sem fogok keresni. Együtt mehetünk majd koldulni.

- Miau! - válaszolt Bolyhos.

- Kivéve - folytatta Tibbe -, ha sikerül ma este valami hírre szert tennem. De ahhoz már túl késő van.

Kenyeret szelt és teát főzött. a konyhában vacsorázott, együtt Bolyhossal, aztán bement a szobába, és leült az írógéphez.

Talán mégiscsak össze tudok hozni valamit arról a különös lányról, gondolta.

És nekifogott.

Ma délután öt körül egy juhászkutya megkergetett egy hölgyet a zöldségpiacon, aki annyira megrémült, hogy felmászott az egyik ott álló magas szilfára, egészen a tetejére. Mivel nem mert lemászni, én segédkezet nyújtottam neki, aztán a lány folytatta útját, és a kerítésoszlopok között besurrant egy kertbe.

Tibbe átolvasta mit írt. Hát nagyon rövid kis írás volt. És érezte, hogy a főnöke azt fogja mondani, ez a cikk is csak egy macskáról szól.

Na hát akkor kezdjük újra. De előbb elszopogatok egy mentolos cukorkát, úgy jobban tudok dolgozni.

De hiába keresgélt az íróasztalán, pedig úgy emlékezett, hogy volt még egy csomag cukorkája.

- Te, Bolyhos! Nem tudod, hova tettem a mentolos cukrot?

- Mrr... - válaszolt Bolyhos.

- Szóval te sem láttad. Mi van? Ki akarsz menni? Már megint a tetőn akarsz mászkálni?

Tibbe kinyitotta a konyhaablakot, Bolyhos meg eltűnt a sötét háztetők között.

Még esett, és hideg szél csapott Tibbe arcába.

Visszaült az írógéphez, újabb papírt fűzött be, és munkához látott.

/Ford.: Damokos Kata/

Havas Károly: Az isteni bitang

Messere Cellini levél jött Firenzéből.

Benvenuto Cellini nem hallotta a kiabálást, pedig Mariuccia jótorku lány volt és a mester szivesen hallgatta a szavát. A suttogását, a kacagását még szivesebben mint a beszédét, mert a mester bővérű legény volt és a házában szolgáló modell is volt, meg szerető. Mariuccia karcsú és mégis csontos testét mintázta a mult héten, amikor a ferrarai herceg nagy ezüst gyertyatartóját kellett volna öntenie. A lány formái, buja csipői, felfelé arányosan erősödő combjai izgatták. A ferrarai várhatott, ha nagyon sietős volt a gyertyatartó, megrendelhette másnál. Ötvös volt elég, herceg is volt elég, de Cellini csak egy volt.

Amig a lány a lépcsőn állva kiáltozott, épen azt magyarázta Benvenuto vendégének. Sűrű, vörös-barna hajában idegesen turkált hosszú, vékony és mégis olyan erős ujjaival. A vendég, csendes mosolyú papi ember csittitgatta.

- De mester, a pápával nem lehet ellenkezni.

Az ötvös orditozni kezdett. Hirtelen átmenet nélkül csapott a hangja, szinte enyelgő mókázásból dühös rikácsolásba.

- Őszentsége még tartozik kétszáz aranyommal. A pásztorgyűrűje szebb mint amilyet a régi görögök tudtak csinálni. Tetszett neki? Hogyne, tetszett, de nem fizette meg. Bezzeg van pénz a többiek számára, dobálja az aranyat, a tányérnyalóknak, a hizelgőknek, de engem nem becsül.

Az udvari pap eddig türelmesen hallgatott. Valami kis szánakozó mosolygás futott végig keskeny ajkán, aztán eltünt. Csak a szemében bujkált még ez a mosolygás. Félig csodálat, félig lenézés. Végigsimitott kövérkés fehér kezével Cellini ujjain, mintha csak valami drága, ritka hangszert simogatott volna.

- Mester vétkezik. Bántja, igazságtalanul bántja Őszentségét. A pápának sok, nagy gondja van. Nagy tervekkel küzködik és csupa kis ember van körülötte.

Cellini elsápadt. Olajosan barna bőre mintha halványzöldre változott volna. Nagyon csendesen, mintha magában beszélt volna, mormolta maga elé.

- Én hát kis ember vagyok. Emberke? Senki. Koldus, akit ellöknek, meg visszahivnak. Csavargó, kockás, hamis játékos, hamis pénzverő, gyilkos.

- De a két fájdalmas sebre és Apollóra, mert most Apolló a legnagyobb, amióta a pápa megkerestette csodálatosan szép fejét, mért mond ilyeneket. Hiszen ezek régi dolgok és senki nem beszél róluk.

Mariuccia már ott állott Benvenuto háta mögött. Minden szót hallott, de nagyon vigyázott arra, hogy az arca ne áruljon el semmit. Most csak szolgáló volt, a cseléd.

- Nagy jó uram, lenn vár a firenzei tanácsjegyző úr szolgája. Most érkezett a firenzei partra és levelet hozott Monna Cillától.

Benvenuto dühösen pördült feléje.

- Mit fecsegsz itt, te albanói tehén, te uccáról felszedett rongy? Miért mesélsz erről a levélről.

A pap mosolygott. Eleget hallott szép Mariucciáról, aki miatt két hónappal ezelőtt Cellini megkéselte a spanyol biboros kamarását, Tudta, hogy a gorombáskodás csak mókázás, komédia, melyet előtte játszott az ötvös. El szeretett volna már menni, unta ezt a hosszadalmas házsártoskodó játékot, de a pápa parancsa szigoru volt. El kellett intéznie a gyűrű ügyét. A császár gyűrűjéről volt szó. Húsvétra meg kellett kapnia a császárnak a gyűrűt. Most már karácsony volt és még a rajza sem készült el.

Mosolygott, ezzel az emberrel csak mosolyogva lehetett beszélni..

- Monna Cilla a nővére, mester. Mindannyian tudjuk mennyire szereti a családját. A pápa a multkor is azt mondotta, no ne haragudjon, hát bizony azt mondta, hogy ez a Cellini nagy bitang, de nagy művész és a legjobb fiú, testvér, minden nagy művész között. Őszentsége is szereti a családját...

Cellini vállat vont, de homloka kissé elpirosodott. Mohó szomjusággal itta a dicsérő szavakat. A pap elnézett az ablak felé.

- Hozassa fel már azt a levelet. Ezért a késedelemért, tudom, nem fog haragudni Őszentsége.

Cellini lopva végigsimitott a lány kerek vállán.

- Eredj, lelkem, Mariuccia. Hozd fel azt a levelet. Annak az embernek meg adass egy pohár bort, meg néhány soldót. De siess már, ne tátsd itt a szádat.

A lány elfutott, ahogy a lépcső felé ugrott, felcsapott a szoknyája és kivillogott ingerlő, karcsú lábszára. Cellini utána nézett. Egészen elfeledkezett vendégéről.

- Egyszer meg kell csinálnom ezt a mozdulatot. Egy Diannát, ugrik az erdőben, szép lesz, utána fut a kutyája. A válláról lelóg az ujj, a ruháján az öv tele lesz diszitéssel. Az övre rá lehetne vésni Akteon kalandját.

A pap köhécselt. Finomizlésű ember volt. Szebb gyüjteménye volt mint sok biborosnak. A francia király egy apátságot kinált neki egy régi vésett kőért és nem adta oda. Már elég rég bosszantotta az ötvös, most valahogyan fizetni akart a sok bosszuságért.

- Mester, a szobrászok azt mondják, hogy túlságosan sokat pepecsel.

Cellini most nem törődött Mariucciával, aki már megjött a levéllel. Kikapta az irást a kezéből és egyetlen mozdulattal kiparancsolta a szobából. Olyan halkan, udvariasan beszélt, mintha a hangjától félne.

- Tisztelendő uram, én tehát pepecselek. Belemászom az apró részletekbe. Nem tudok nagy dolgokat látni. Belefulladok a részletekbe. Ugyebár igy gondolta, tisztelendő uram?

A pap nem hátrált meg. Most már keményen beszélt az ötvössel.

- Ismerem a régiek művészetét. Tegnap kaptam egy görögtől egy kis szobrot. Csupa harmónia. Egyszerűség. Él és azért él, mert nincs benne semmi cifraság. Ilyet csináljon, mester.

Cellini felnevetett. Odament a faliszekrényhez, nagy bőrzacskót húzott ki belőle. A tartalmát kiöntötte az asztalra, a levéllel söpörte az egészet egy csomóba. Türelmetlenül intett vendégének, hogy lépjen közelebb.

- Lássa, ezt mind a régiek csinálták. Ezt a csöpp követ Athenban vésték. Athene baglyát, nézze csak, minden finom tollát, okos szemét. Hallja a koszorú leveleinek gyengédségét, a hajfürtök ziháltságában a bájt? Ezt csinálták a régiek. Ma nem tudja senki őket utánozni. Én se.

A pap, aki szerető gyengédséggel simogatta végig vágyó szemének nézésével az ezeréves csodákat, ránézett.

Cellini megveregette a vállát. Egyikük sem vette észre, hogy ez a mozdulat illetlenség volt. A pápa bizalmas kamarása úgy érezte, hogy soha ilyen nagy úr nem beszélt vele, mint most.

- Én se tudom a régieket utánozni. Mert én nem utánozom őket, nem utánozok senkit.

Kinyult a sziporkázó kincsek fölött. Mintha felmagasodott volna. A szemeiben valami lobogó tűz égett és a hangja suttogó lett.

- Isten van bennem, mikor meglátom a kicsiségben a szépet. Isten a legkisebbet is tökéletesnek, szépnek teremtette. A vakok, akiknek Isten nem adott látást, csak a nagy foltokat, a nagy darabokat nézik. Nagy kezük van, vaskos ujjaik vannak. Csonkák. Heréltek, nem is férfiak. Ezért nem tudnak tökéleteset teremteni. Ezért dolgoznak nagy csomókkal, ezért találták ki a nagy vonalakat. Félnek a mozgástól, mert a lelkük nem mozog. Turják. Tanulják a művészetet.

A pap nem mert szólni. Selyem kesztyűjével babrált, a szeme még rajta volt a régi kincseken. Cellini megint végigsöpört a levéllel az asztalon. Egy gyűrű elgurult a csomóból. Felvette, megsimogatta, vékony ujjai mintha csókolták volna a vésett követ.

- Léda a hattyuval, görög munka. Nézze a combok szerelmes játékát. Az isteni állat nyakán az erőt, csőre hogy tapogatózik a keblek finom hajlása felé. Milyen csöpp hely, milyen kicsi tér és a kicsinységben mennyi szépség.

A szemeiben gonosz mosolygás fénye suhant el.

- A pápa kétszáz aranyommal tartozik. Ez a kő kétszer annyit ér. Felajánlom tisztelendőségednek. Nos, Messer Ambrogio Őszentsége küldte hozzám. Illik, hogy a követnek ajándékot adjak. Olyan ajándékot, amely méltó hozzám.

Messer Ambrogio megreszketett a vágytól. A gyüjtő lelkendező mohósága szinte fojtogatta. Ökölbe kellett szoritania a kezét, hogy ne kapjon a gyűrű után, amelyet Cellini gyerekesen ingerkedve nyujtott felé. Fojtott hangon tudott csak beszélni.

- Nem fogadhatom el, Őszentsége nagyon megharagudna.

Cellini gunyosan biccentett. Megint kedve támadt ingerkedni a pápával. Szép játék volt ez. Szép, veszedelmes játék. Ujjat húzni azzal, akitől a fejedelmek rettegtek, aki a legnagyobb ember volt az emberek között. Az isteni Leonardo csak elkerülte, az utolérhetetlen Michelangelo csak harcolt vele, de ő, az ötvös, a mesterember, a tarka kövek és a véres kalandok bolondja, játszott vele.

- Nos, Messere Ambrogio, alkut ajánlok. Becsületes egyességet. Mi, firenzeiek szeretünk egyezkedni. Néha, egy jó kardcsapás, néha egy jó egyesség.

A pap homlokán összefutottak a ráncok. Már rendre kellett intenie ezt az őrjöngőt.

- Mester, ne feledje el, hogy Őszentsége már néhány jó kardcsapást törölt ki az emlékezetéből.

Cellini kényeskedőn himbálta derekát. Szerette ezt a mozdulatot, a zsoldosok, a kard emberei büszkélkedtek igy erős, kegyetlen férfiasságukkal.

- Hát jó, hagyjuk a kardot, pedig az is szép. Szép no. Dehát ez a szépség nem mindenkinek a szivét fogja, maradjunk csak a Lédánál. Ez az öné, Messer Ambrogio. Megsért, ha visszautasit és akkor nincs egyesség.

- Dehát kivel akar egyezkedni?

- Őszentségével.Megcsinálom a császár gyűrűjét, de csak akkor, ha a kápolna egyik nagy szobrát is én csinálom.

A pap vitatkozni akart még, de Cellini kezébe nyomta a gyűrűt és gyengéd erőszakkal levezette a lépcsőn. Azután lassan visszament az asztalhoz, a kincseihez. Már sajnálta a gyűrűt, olyan szép volt Léda...

Aztán elolvasta Monna Cilla levelét. Pénzt kért, megint pénzt. Nagyot sóhajtott, azután gondolkozni kezdett, hogy miként küldhetné el leggyorsabban a pénzt.

A harangok ujra zúgni kezdtek és Benvenuto imádkozott. Forrón, könnyesen törtek elő lelkéből az istenkereső ima szavai.

(Forrás: Kalangya, 1935.)

Laták István: Eső szemel

Anyám vizet melegitett a katlanon. A teknőt még tegnap beáztatta, hogy ne folyjék, mialatt fürdöm. Egyre korhol.

- Fürödjél Jani, a nehézség se birja kidörgölni a piszkot az ingedből!

Lógatom a lábaimat egy rossz hintaszékből, a nagybácsim hagyta itt mielőtt Pestre ment a pénzével, kitanulni a szinészetet. Valami ponyvaregénybe unatkozik bele lusta sihederségem. Sok mindent összeolvasok. Nem nagyon érdekel az olvasás.Jobb szeretek napkurázni, de hüvösek már a napok, nem lehet már fürdeni sem a szabadban. Ez a sok leirt kaland, hazugság, de az okosabb könyvektől megfájdul a fejem. És azon még a bor se segit. Pedig az mindenre jó. Különösen ha jó borozókkal isszák.

- Öcsém, az árgyélusát, pótolj már a literhez - és én az anyámtól kikunyerált dinárommal kisegitem néha Petyi bácsit és iszunk. Jó házi bor, az Ádám bácsi méri, itt az ucca végén. Saját bora. Titokban méri. Kabát alatt hozom el, hogy ne lássa a finánc. Mióta nem kocsmáros az Ádám bácsi, csak tizliterenként mérhetné a borát. Ugy nem kellene fizetnie adót. Igy sem fizeti.

Mit lehet csinálni itt a külvárosban hüvös időben. Majdnem mindig szemel az eső. Mind a három pár cipőm rossz, beléjük folyik a viz, a suszter már nem javit hitelbe. Apám meg káromkodik, ha ilyesmire kérek tőle pénzt.

- Menj az istennyilába, láthatod, hogy az én cipőim is rosszak, ujat kéne vennem, de nem jut rá. Pedig nekem minden nap muszáj menni. Hej, de büdös is az inkasszánsnak, és szomoruan iszik egyet.

Legszivesebben itthon ülne mindig és bogarászna a kertben. Gyomlálna vagy a silány fákat tisztogatná. Kicsi a kertünk, de mindig talál benne valami kertészkedő bibelődést. Egy parajért összeturkálja a bokor alját. Nem szabad nélküle letépni egy szál virágot sem.

- Megcsupáljátok a virágszárat, összevackoljátok, senki se nyuljon hozzá nekem!...

- Nem is nyulnak itt a gyerekek semmihez - füllenti az anyám, ha szemmelláthatóan nagyon megloptuk a kert virágait.

Engem nem kinál meg borral az apám, tacskónak tart. Meg, hogy nem keresek, nincsen tekintélyem előtte. Hugaimat jobban szereti, azok dolgoznak. Szőnyeget csomóznak mindketten. Nem sokat keresnek, elflancolják. Mindig harisnyáért sirnak.

- Anyám, a Zalács Katinak mindig ad az anyja harisnyára, meg cipőre, mert jobban szereti a lányát, mint maga.

- Dehogy Julis, nekik szőlőjük is van és az anyjuk kofálkodik, meg nyugdijat is huznak.

Anyám nem tud kofálkodni. Csak egész nap a kecskét etetgeti, mindig éhes az a sovány jószág és panaszosan bőg. Telhetetlen a szegény ember tehene is.

Takarit az anyám és ebédet főz. Állandóan konyhaszagu. Meszeli a rozzant házfalakat, lemálik a vizes falakról a tapasz és a mész. Sohse ér rá. Nem értem, hogy lehet valaki örökös rabja a végtelen és haszontalan foglalatoskodásnak.

- Gyere Jani itt a meleg viz és a szappan.

Becammogok a kamrába. Kiöntöm a hamus áztatóvizet a repedezett - és a repedésben ronggyal tömködött - teknőből és beöntöm a bográcsból a meleg vizet. Ledobálom foltos ruhámat és fehérnemüimet. Hosszu, szőrös lábaimat térdben felhuzva, beülök borzongósan a vizbe. Huh, de jó volna elnyulni a sima, finom kádban. Legalább olyan volna, mint a közkórházban. Ereszteni a meleg vizet egész nyakig...

Beszappanozom magamat. A hajam is mosom. Eszi a szemem az erős háziszappan.

Anyám főzte. Ugy főzi, mint a nagyanyám, meg a dédanyám. Csak meleg vizben viszi le a piszkot. Lyukas törülközővel ledörzsölöm magam. Mintha egy kis élet költözött volna belém. Éhes is vagyok. Még nincs itt a vacsoraidő. Apám zsarnokoskodik. Nem szereti, ha külön tálalgatnak.

- Aki nincs itt az evésnél, az fütyülje el. Ha nem tetszik szedd a sátorfádat és keress kvártélyt magadnak. Ugy lesz itt minden, ahogy mi akarjuk és magára és az anyámra mutat.

Pedig csak ugy van, ahogy ő dühöngi. Mit tehetek? Hallgatok és gyorsan bepofázom az ennivalót. Csak a hugaim kotyognak. Ők keresnek, hát szabadabb a szájuk.

- Maga apám sohse nézi, hogy másnak is jó legyen, csak ahogy maga akarja. Mi nem vagyunk a cselédjei.

- Fogjátok be a pofátokat!... - kiabál apám, vagy ha rosszabb kedvű, nyakon is üti őket. Ilyenkor hugaim nem vacsoráznak és nekünk több jut.

Kiállok a kapuba. Szemel az eső. Mély pocsétákban áll a tégla járdákon és a kövezetlen kocsiutakon a viz. Egy kocsis rekedt orditozása veri fel az eső egyhangu pötyögését. Üti a lovakat, elakadtak a liszteskocsival a sárban.

Rossz kabátokban topognak erre-arra a szomszédok. Alig köszöntik egymást. Elázik ilyenkor a beszélgető kedv is. Átmegyek Fésüsékhez.

Ott összejön néhány magamfajta dologtalan. Kártyázunk, vagy efféle. Mesélünk erről-arról. Néha hazudunk is. Igy érdekesebb. Lányokról, veszekedésekről. Hősebbek vagyunk igy.

Az öreg Fésüs kövér, pipásember, csuda kacifántosan nevet egy-egy jobbizű eseten. És mindig valami katonahistóriáját ékeli a különféle beszédek közé, a bosnyák okkupációról. Tud lóditani. Gyerek volt az okkupációkor.

- Hej gyerekek, mikor én Zenicán a fegyháznál voltam poszton...

Sanyi, a legkisebb fia rászól:

- Már mesélte apám, nem emlékszik rá?

Kicsi, törődött felesége zsarnokoskodik fölötte, mert nem keres az öreg. Gyülöli, hogy mégis kövér és egészséges.

- Hozzál vizet, még erre is lusta vagy, pedig megüt a guta, már annyira hizol!...- és az öregember engedelmesen elcammog.

Most nincsenek itthon. Kimentek kukoricafosztásra valamelyik rokonukhoz, tanyára.

Kinézek a Halasi-utra. Erre nem nagyon szoktam járni. Erre lakik a hűtlen szeretőm. Nem kellek neki, hogy nem vagyok munkában. A papucsosék fia tetszik most neki. Pedig vigyázzon, mert az már vert szét botot lányok fején.

Megázik a kabátom, eszi fene.

Üresek az uccák. Félig falu ez a város. Olyan kevesen értik és élik itt az életet. Még a jóvilágban is eltemetődtek a vidékiességben.

Jó volna puha autóban ülni, vagy szivarozni. Pénzt olvasni, vagy valami tengerparton a melegben hasalni.

Tülköl az autóbusz. Csak egy rendőr van benne, az ingyen utazik és a malmos tart hazafelé.

Nézek a házfalakra. Mocskosak. Egyformán vidékiesek, kis öreg ablakokkal. Sárrá és penésszé válik itt az ember.

Ráérünk. Én is, a fűszeres is, az autóbusz is, a malom se jár. Csak az eső szemetel.

Visszafordulok. Micisapkám szemembe huzom és megszoritom a nadrágszijjamat. Alig van gondolatom, mintha már éhes se lennék. Minden későn jön. Álmodnék néha szépeket is. El is mesélném valakinek. De mit ér, ha megerőltetem magam, hogy önmagamnál különb legyek. Ügyetlenek a vágyaim is. Nem érdemes ingyen még gondolkodni, vagy beszélni sem.

(Forrás: Kalangya, 1934.)

Jókai Mór: Egy az Isten

Az elhagyott leány pedig lassan hervadt a sír felé.

- Már a tavasszal elmehettem volna - mondá Manassénak, mikor az hazaérkezve a hosszú távollét után a drága teremtést a keblére ölelte -, de tereád vártam. Nem hagyhattam itt Blankát, míg te meg nem jössz. Most már csak a falevelek hullására várok.

Mi várni valója is lett volna még tovább?

Olyan füvet semmi tavasz nem hoz elő, mely az ő baját meggyógyítsa.

Mikor meghallotta, hogy ama végzetes percben Vajdárt is bűnrészességgel vádolják, az volt az ő útlevele a túlvilágra. Nem volt miért élnie, nem volt mit remélnie többé. Ha vádolják, bizonyosan igazuk van. Ha elítélik, nem teljesül az, hogy visszakerüljön ő ehhez a házhoz.

Ettől fogva rohamosan haladt a betegsége: nem tudta ágyát elhagyni többé.

- Visszaadom már a gyermekeidet - mondá egy reggel Blankának. - Legyenek ismét a tieid.

Arra gondolt, hogy a gyermekeknek nem szabad azt látni, mikor valaki meghal. Kérte Blankát, hogy menjen ki velük a kertbe, s küldje be hozzá Manassét. Egyedül akart vele szólni.

És Anna még akkor is mosolygó arcot mutatott. Erre emlékezzenek a gyermekek. Blankának azt mondá, hogy ma egészen jól érzi magát.

Manassé bejött hozzá. Anna keblére vonta testvére kezét.

- Különös álmom volt az éjjel - suttogá neki. - Azt álmodtam, hogy "ő" hazakerült...Nem jött egyedül...Egy rendőr kísérte...Azt mondták, hogy ide lesz száműzve a mi kis völgyünkbe...Senki sem vette észre, mikor bejött: a folyosóra nyíló oldalajtón jött be: nem látta más, mint te!...Családunknak sietős dolga volt: az én menyegzőmhöz készültek...Te ott álltál vele szemközt...Ezzel az angyali komoly arcoddal...Rút tekintete volt...Tele álnoksággal, elfojtott méreggel, haraggal...Te nem bántottad őt...Nem vetetted szemére iszonytató múltját...Azt mondtad neki hidegen, komolyan: Legyen ön itt. Én adok önnek munkát. Szerezze meg munka által a kenyerét s az emberek becsülését...Nem taszítottad ki az ajtón...Nem mondtad ki az emberek előtt a rosszabbik nevét...Kegyelmeddel betakartad az ő bűneit...Szólj Manassé: haragszol-e azért, hogy ezt álmodtam? Igaz lehet-e ez így?

Manassé nem tudott neki felelni, csak fejét ingatta csendesen, s megszorítá  a kezét tartó kezet.

- Ugye Manassé - rebegé a beteg leány -, ha én nem érem is azt meg, hogy ő visszatérjen, de ha mégis visszatérne, és én nem volnék már itt, hogy kezedet könnyeimmel áztassam érte, úgy fogsz vele bánni, mintha én még látnám azt: úgy fogsz hozzá szólni, mintha én még hallanám azt!

Manassé némán inte. S az ő fejbólintása egyértelmű az esküszóval.

- Ha meghalok, ugye odateszed a keblemre ezt az arcképet a száraz koszorúval, s engeded, hogy együtt menjek el vele, porrá lenni.

Néma igenlés volt a válasz.

- És ha nem találna visszajönni - suttogá heves lélegzettel a leány. - Ha az álom nem más, csak álom, ugye, megígéred nekem, hogy számomra akkora üreget vágsz a sírboltban, ami kettőnknek elég, s ha ő meghal rövid időn: elhozod, s odahelyezed mellém a koporsóját. És ha a börtönben és ha vesztőhelyen hal meg, akkor is elhozod, és helyet adsz neki énmellettem.

Manassé félrefordítá a fejét.

- No ígérd meg.

Megcsókolta őt. Ez volt a fogadás.

Aztán a beteg leány megölelte a ráhajoló bátya fejét, s egy testvércsókban homlokára lehelé áldását egy szűzi léleknek, aki jobban a mennyhez tartozik már, mint a földhöz.

- Elaludtam a napfölkeltét - súgá a leány. - Emeld föl a fejemet. Úgy szeretném még egyszer látni a napfölkeltét.

És még egyszer meglátta azt.

A torockói völgyben kétszer szokott virradni egy nap.



Budapestre megérkezve Vajdárnak jelentkeznie kellett a rendőrségnél, hogy itt van.

A magyar föváros abban időben sajátos képet mutatott. Minden ember a nemzeti viseletet vette föl: a zsínóros dolmányok és sarkantyús csizmák között egy olyan párizsi divatban járó alak, mint Vajdár, kockáztatta azt, hogy amint az utcán megjelenik, az élclapok rögtön állandó figurát csinálnak belőle. Hanem hát még ezen segíthet a szabó, gombkötő, szűcs és csizmadia.

Vajdár elátkozta az egész várost. Ennél különb dolog börtönre ítélve lenni. Inkább valahová becsukva, mint mindenünnen kicsukva.

A rendőrfőnök megvigasztalta. Nem fog itt maradni. Tovább kell mennie abba a "koronaországba", amelybe született: Erdélybe.

Ez még jobb! Ott őrá százan meg százan rá fognak ismerni mint Diurbanura. Minden lépten-nyomon találkozni fog egy özvegyasszonnyal, aki rákiált:" Ez volt - aki lemészároltatta a férjemet!"

Hanem hát kötött útvonala volt, mennie kellett tovább hűséges kisérőjével.

Kolozsvárra késő este érkezett meg. Szerencséjére esős idő volt, senki nem járt az utcán, csak a vásárról hazatérő oláhok. Nyugtalanította, hogy azok mind köszöntek neki. Azt gondolta fölismerték benne a hajdani tribunt. Pedig azok csak köszönnek megint minden úrfélének, akit elől-utol találnak. Jó emberek azok, ha senki sem fúj beléjük rossz lelket.

Itt már keserves panaszra fogta a dolgát Vajdár a rendőrfőnök előtt. Ő ebben a városban meg nem maradhat. Engedjék Nagyszebenbe költözni.

Megvigasztalták. Nem is fog itt maradni, tovább menesztetik. De nem Nagyszebenbe, hanem haza, abba a városba, ahol született.

- "Torockóra!"

- Igen. Torockóra. Ez a rend. Ki hol született, oda toloncozzák haza.

Erre már düh és rémület ült ki ajkain.

- Küldjenek inkább Szibériába, vigyenek Cayenne-be! Küldjenek gályára! De nem Torockóra. Azok közé, akik a világon a legjobban gyűlölnek! Egy percig sem biztos ott az életem. S ha agyon nem ütnek az első héten, úgy éhen fogok meghalni közöttük! Inkább egyenesen akasszanak fel!

A rendőrfőnök megvigasztalá. Torckón van rendőrség, van bíróság. Számíthat védelemre személyes bántalmazások ellen, s megtorlásra a megtörtént bántalmazás esetén. Ami az éhen meghalást illeti, az ellen is van intézkedés téve. A belebbezés tartama alatt az "illető" évenkint háromszáz forint kegydíjat kap, havonkint részletekben fölvehetőt a rendőrségnél. A hatóság figyelme mindenre kiterjed. A "fizetési ívvel" rögtön boldoggá is tette a kegyelmes úr Vajdár Benjámint.

S azzal karonfogta őt a barátságos kísérő, fölsegíté a szekérbe, és vitte Torockóra "haza".

Tehát Manassé átka teljes mértékben kitöltetett a fejére.

"Vissza kell neked kerülnöd ide kitaszítva az egész világból, s azoknak a házaknak az ajtaján koldulnod az irgalomkenyeret, akiket elpusztítottál!"

És beteljesült Anna óhajtása is, hogy vissza fog ő térni még ahhoz a házhoz, ahol az arcképét most is immortellekoszorú köríti, s el fogja hozni sebeit a világból, hogy ott letisztogassák.

Mert nem volt elég, hogy szülöttevárosába vitték haza, hanem amint ott a rendőrbiztosnál megállapodott, s kérte, hogy valami szállást rendeljen a számára, az igen nyájasan nyugtatá meg, hogy aziránt a felsőbb parancs intézkedett már: a belebbezett annak a családnak fog átadatni, amely őt fölnevelte. Lakása lesz a "szülői" ház. Erre már olyan dühbe jött, hogy magát a rendőrbiztost inzultálta.

Az pedig hidegvérű ember volt, s azt mondá neki, hogy ha nem viseli magát engedelmesen, kegydíját is el fogja veszíteni, s akkor igazán mehet koldulni.

Meg kellett adnia magát rettenetes sorsának. Tűrnie kellett, hogy a kísérő biztos karon fogja, s Torockó utcáján végigkísérje egész az Adorján-házig. Nem nézett a szemközt jövők szeme közé. Engedte magát vitetni kábult fővel. A kapubejárat, a fák az udvaron, a tornácfolyosó mind oly régi ismerősök voltak. A tornác végében volt egy szúnyoghálós külső ajtó. Az volt az ő egykori szobája. A véletlen most is azt nyitá meg előtte.

Manassé jött rá szemközt.

Ah, minő találkozás volt ez! A szentgyörgyi pince-jelenet után. Az ember, akit megfogott az átok, mint a rozsda, mint a penész, tetőtől-talpig, ott állt prófétája előtt, kinek szava ítélet volt az ő fején. Az most ráteheti a lábát az ő fejére, és belegázolhatja az arcát abba a fekete vassalakba, ami neki ezentúl irgalomkenyeret ad!

A kísérő biztos elmondá Adorján Manassénak, mint a ház fejének, a legfelsőbb rendőrhatóság rendeletét, tudatá vele, hogy az illető "családtag"-nak csupán lakhelyet tartozik adni a ház: élelméről gondoskodik a hatóság, "havonkénti huszonöt forintok" kifizetése által.

Vajdár a fogait csikorgatta szégyenében, s azon gondolkozott, hogy megölje mind a két embert.

Manassé hangja, midőn választ adott, oly nyugodt volt, hogy azon semmi kedélyhangulatot nem lehetett észrevenni.

- A hatóság rendeletében megnyugszom - mondá a biztosnak -, s arra semmi észrevételem nincs. Vajdár úr e család tagja volt, s azokról házunknak kell gondoskodni. A hatóság kegydíjára nincs szükségünk. Gyárunknál egy főkönyvvivői állomás lesz betöltendő, s arra Vajdár úr elég képességgel bír. Lakását magában a hámorban választhatja, s fizetéséből tisztességesen megélhet. Rajtam is könnyíteni fog vele, ha az állást elfogadja, mert a könyvvitelt eddig nőm maga végezte, s őt e tehertől fel akarom szabadítani. Ma többet nem beszélhetünk erről, majd holnap rendbehozzuk az ügyet. Addig legyen Vajdár Benjamin úr e háznak a vendége. Szívesen látjuk.

Többet nem szólt, hátat fordított, s kiment a szobából.

Vajdár összeszorított öklét vérig harapdálta a fogával.

S még azután a kegyes kísérő búcsúzás fejében egy nagy prédikációt tartott neki, hogy minő nagy szerencse érte egész váratlanul! Ez már aztán igazán földi gondviselés! Ilyen szíves fogadtatásban részesülni, s egyszerre kész hivatalra találni, amibe csak bele kell ülni az embernek! S hozzá még milyen szép város! Milyen gyönyörű leányok! No csak azon legyen, hogy minél előbb megházasodjék. Itt már szépen megélhet.

Vajdár nem reflektált kísérője kegyes beszédére: hagyta őt búcsúzatlanul tovább menni. Még csak meg sem köszönte neki, hogy Bécs városától idáig fáradt - az ő kedvéért. Forrt minden erében a felkavart méreg. Láz volt az, ami agyát hevíté.

Ha megbántott ellensége, minden keserűséget százszorosan torolt volna rajta vissza: nem ingerelte volna olyan frenetikus dühre, mint azáltal, hogy őt, a földre lesújtottat, még föl akarja emelni. Még gondoskodik számára nyugalmas jövendőről, még állást készít neki, ahol megbecsült, hasznos tagja lehessen a társadalomnak, s azt is oly gyöngéden teszi, hogy a látszat szerint a könnyebbülés a nagylelkű rovására essék. Feleségét akarja felszabadítani egy terhes foglalkozástól. - Nem bántja meg azzal a szóval: "Megbuktál, és most én jót teszek veled!" - Azt mondja neki:" Jókor jöttél, szívesen látunk, jót fogsz tenni Blankával!"

Ah minő véres színben úszott előtte az egész világ! Kényszeríteni őt arra, hogy jót tegyen! Jót tegyen azzal, akit üldözött! És aztán lássa őt mindennap boldognak!

- Valami iszonyú rosszat kell tennem ma! - mondá a keblében lakó démonnak. - Egy olyan katasztrófát, amivel méltón legyen bevégezve ez a rettenetes élet! Mit teszek? Nem tudom még. De írtózatos lesz. Felgyújtom-e ezt a házat? Vagy megölöm a család legkedvesebb gyermekét, akit kezembe kaphatok? Asszonyt teszek-e szerencsétlenné? Vagy a legjobb férfit halottá? De megemlegessék ezt a napot, amelyben engem visszaajándékoztak ennek a háznak!

Egy hatcsövű revolver volt a zsebében. Elvakult dühvel, agyagszínű arccal nyitott át a kis szobából nyíló mellékszobába. Ott nem talált semmi tárgyat, semmi élőt, amin valami bosszúját tölthesse. Tovább ment a következő ajtóra. Az ilyen kisvárosi házaknál minden ajtó nyitva szokott lenni. Itt nincsenek tolvajok. A címerterem tárult eléje. Oda is benyitott.

Ott azután - talált valamit.



A terem közepén volt egy nagy ravatal: a koporsóban ott feküdt egy kiszenvedett angyal. Egy márványfehér arc, behunyt szempillákkal. A halott keze keblén össze volt téve, s az összetett kezek között az örökvirággal koszorúzott arckép. Azt kívánta, hogy azzal együtt temessék el.

Vajdárt Anna koporsója állítá meg.

Most látta, hogy mily végtelen szerelem volt az, amit ő eldobott magától. Őrangyala volt az, aki neki még holtában is megbocsát. Ki az ő képét még az Isten elé is magával viszi. Egy egész világ gömbölyödött le előtte: nagy, mint a kerek földgömb maga - tele a paradicsom édeneivel, a boldogság, az örömök minden zónáival és meridiánusaival - körülrepkedve angyalok seregeitől. Ez a nehéz gömb, amint közeledett felé, összemorzsolta őt, végighengerült elfulladó mellén - a megsemmisülés percében az atomokra omló ember kínordítása tölté be a házat. Végigzuhant Anna koporsója mellett, s homlokát a ravatal széléhez csapva eszméletlenül maradt.

Mikor magához tért, egy kis kertre nyíló szobában, az ágyban feküdt. Előtte állt Manassé, ki sebzett homlokára jeges borítékot rakott.

- Hagyd el, Manassé - szólt Vajdár felkelve az ágyból. - Ne ápolj engem. Ebcsont beforr! Ne fáradj velem, kérlek. Ha a két India minden balzsamában megfürösztesz is, én attól jóvá nem leszek. Nincs Messiás, aki énbelőlem az ördögöt kiűzze, aki már bennem lakik. Meg van romolva minden csepp vérem, s nem tudok gondolkozni másról, mint arról, hogy mi rosszat tegyek. Az a rettenetes látvány, ami engemet lehúzott, nem javította meg ezt a rossz szívet: csak más irányt adott az én szörnyetegeimnek. Ah, ha tudnád, hogy ordítanak itt a fejemben Cerberus kutyafejei! Valakit meg kell marnom! Te már ne félj a harapásomtól. Az a megfoghatatlan, az a megérthetetlen szentség, aki megvédett engem haragodtól, megvéd téged is az én mérgeimtől. De visszafordulok azok ellen, kik ezeket a mérgeket belém oltották. Beszélni fog még rólam a világ! Nincs rajtam semmi jó. Nem örülök semmi egyébnek, csak annak, ha más szomorkodik. A kezemnek minden ujja piszoknyomot hagy maga után, s lábnyomaimat sírkeresztek jelölik. De vannak emberek, akik mellett én még fehér vagyok, mint a fehér liliom, és ártatlan, mint a bárány. Bélpoklos, ragályos dögtestet csináltak belőlem, és mikor már nem tudtak mással ártani a te házadnak, engemet dobtak ide. Ahogy a kínai tengeri rablók hajigálják legyőzőikre a ragályban elhullottak fertőzött rongyait. És ők most kacagnak rajtam. Kesztyű voltam a kezükön. Bepiszkoltak azzal, amiben dolgoztak, s aztán elhajítottak...Kérlek, Manassé, ne hallgass rám...Meg vagyok őrülve. Nem csoda...Eredj a családodhoz. Annak most nagy bánata van. Nem szükség, hogy az én jelenlétem hírével szaporítsd azt...Ne mondd senkinek, hogy itt vagyok...

Ez a kerti szoba jó csendes kis hely. Van benne íróeszköz, egyéb nem kell. Meg egy korsó víz...Hagyj magamra reggelig. Semmire sincs szükségem. Nem maradok a házatoknál. Csak a temetést várom meg. Ahhoz van egy kis jussom. Hisz engem is temetnek akkor. Aztán majd megtudom, hogy mit teszek. Az én dolgom az. Elmegyek innen. Többet nem fognak ideküldeni tehozzád, hanem megyünk együtt, édes hercegem s bálványom, szépasszony, együtt a gályákra!...Most zárd rám az ajtót, hogy véletlenül valaki be ne jöjjön ide. Ha még valami kívánságomat teljesíteni akarod, holnapra rendelj nekem ide egy szekeret a kert alá, mely Szebenbe vigyen. Azalatt, míg mindenki oda lesz a temetésen, én itt hagyom a házatokat észrevétlenül. Ha nem lesz kocsim, gyalog megyek el. Ne akarj lebeszélni, kérlek. Élő pokolgép vagyok. Az óramű fel van húzva, s mikor az lejár, elsüllyeszti a hajót, amelyik felvette. Ne akarj itt tartani. Gyászcsinálásnak, rémületköltésnek terveivel vagyok tele. Eredj tőlem.

Manassé lefektette őt az ágyba, és azt mondta neki:

- Lázban vagy, pihend ki magadat.

Azzal magára hagyta őt, s rázárta szobája ajtaját. Családjának még nem szólt semmit Vajdár ittlétéről.

Kimentek ketten Áron bátyával a birgejbe kivágni a családi síralagútban a fülkét a legkedvesebb testvér számára.

- Akkorára vágjuk, hogy két koporsó elférjen benne - szólt Manassé, mikor hozzáfogtak.

- Akkorára.

- Ő kívánta.

- Mi úgy tegyünk.

A szobában hagyott jövevény pedig elkezdett írószerek után keresgélni Manassé íróasztalán. Kénytelen volt kihúzni egy fiókot, hogy levélpapírt találjon. Ott a tiszta papír alatt talált két megfakult, elsárgult papírdarabot, amikre ráismert. Az ő általa hamisított váltók voltak azok. És mind a kettőn ki voltak törölve az aláírt nevek. S a törlés rozsdaszín tintája bizonyítá, hogy az nagyon régen történt! - Manassé rég lefegyverezte bosszúját önmaga, hogy ellenségét, még ha akarná is, ne üldözhesse.



A két férfi reggelre volt készen a munkával, akkor kerültek haza.

Hideg, ködös, nyirkos őszi reggel volt.

Manassé azt mondá a szolgájának, hogy fogja a szobája kulcsát, menjen be, s csináljon tüzet a kandallóban. Egy vendég úr van odabenn: azt, ha alszik, fel ne költse.

A szolga kevés idő múlva visszajött, s azt mondá Manassénak, miközben folyvást prüsszögött:

- Az a vendég úr aligha meg nem akar halni.

Manassé sietett rögtön a szobájába. ott találta Vajdárt az íróasztala mellett ülve, arcán a halálküzdelem rémtüneményeivel. Szemei kimeredtek üregeiből ijesztő fénytől ragyogva, arca szederjes volt és ajkai felduzzadtak. Előtte volt az asztalon egy megkezdett írás és a marokenkötésű tárca felnyitva s a belőle kivett iratok szétterítve. Manassét a szobába lépéskor meglepte már valami egzotikus, maró füszerillat, mely őt is egyszerre prüszkölni kényszeríté. Emiatt hirtelen zsebkendőjét tartá arca elé.

Amint őt meglátta az asztalnál ülő alak, üvegfényű szemeit rámeresztve dadogá nehezen forduló nyelvvel:

- Felém ne jöjj...halál van itt!

S arcát az iratok felé fordítá. Kezeit már nem bírta megmozdítani. Manassé hirtelen kinyitotta az ablakot, s egy perc alatt megértett mindent. Összemarkolta az asztalán heverő iratokat.

- Ne bántsd! Ne bántsd! - hebegé a tehetetlen alak. Manassé pedig arcát kendőjével eltakarva s lélegzetét visszafojtva az egész iratcsomagot a tárcával együtt a felszított kandallóba hajítá.

A nevezetes bűnpör legsúlyosabb  terhelő okmányai lángot vetettek. Nem ölhettek meg többé senkit. De Vajdárt még megölték.

Manassé visszasietett hozzá, s arcát friss vízzel megmosva igyekezett őt életre hozni. A hideg víz enyhíté a halálkínt. Vajdár az ajkához emelt korsót fenékig kiitta, s attól szava, eszmélete kis időre visszatért.

- Pokolbeli tűz ég bennem - hörgé. - Meg vagyok ölve...A Borgiák keze messze elér...Én őt megloptam, ő pedig megölt engem...Úgy kell...Megdöglöm...S nem vihetem őt magammal a pokolba...Manassé...Ne gondolj énvelem...Fuss a rendőrséghez...Jelentsd fel, hogy haldoklom...Vigyenek el innen Szebenbe...Orvosrendőri eljárás tárgya lettem.( Itt még nevetett is kínra torzult arccal.) Ha itt temetnek el, téged fognak vádolni, hogy te mérgeztél meg...Még mint halott is rosszat teszek veled. Nem hagynak neked békét...Még mint csontvázat is ki fognak hurcolni a sírból, hogy téged üldözzenek általam...Ne keress a gyógyszereid közt semmit...Ismerem én ezt a mérget...Mint porzót hintik a papírra...Nem én vagyok az első...Egész orvosi fakultás futott össze, hogy megmentse őket...Nem találta ellenszerét...S én azt hittem ,hogy én csaltam meg őtet...Tíz perc múlva halott vagyok...Kezem, lábam nem él már...Belől égek, kívül fagyva vagyok...Küldd el a hullámat Szebenbe. Átok a világra!

- Benjámin - szólt Manassé lefektetve a haldoklót az ágyára, odatéve kezét a mellére. - Az Úr keze van rajtad. Térj Istenhez. Ő olyan bíró, akinek mérlegén egy pillanat malasztja lenyomja az élet minden átkát.

- Dobj ki a szemétre...S rúgj rajtam egyet az utolsó pillanatban. Az talán jól fog esni.

- Nem, Benjámin. Annak a jó angyalnak, ki téged holtáig szeretett, én azt ígértem, hogy ha valaha túlélnélek, elhozlak ide holtan, a koporsódat az ő koporsója mellé fogom tenni.

A haldokló küzdött a benne lakó démonnal.

- Őrjöngő! S mit fogsz mondani a világnak, a hatóságoknak, az ellenségeidnek, ha kérdik, mibe haltam meg.

- Azt mondom, holt menyasszonya láttára megszakadt a szíve, s hinni fogják.

Erre a szóra azokból az égő, kimeredt szemekből kicsordult a könny. S e könnyhullásra, mintha nehéz varázs szakadna fel kebléről még egyszer megmozdult, s arccal odavetve magát Manassé kezére megcsókolá azt.

És aztán halkan rebegé e szót: "Egy az Isten."

A megszálló démon elhagyta a testet. Az arca egészen átváltozott, hosszúra nyúlt, elsápadt: homloka kisimult. A hajdani nemes kifejezés visszatért.

- Köszönöm - rebegé.

A harang "készülőre" kongott. A gyászkíséret gyülekezni kezdett a ház udvarán, a diákok is megérkeztek már, akik énekelni fognak, s hozzákezdtek a hangoláshoz.

- Kérlek - szólt elhaló hangon Benjámin. - Hadd nyitva az ablakot. Hadd jöjjön be az ének hangja hozzám. Eredj.

- Isten legyen veled.

S az ablakon átzengő ének hangjai felvették őt láthatatlan szárnyaikra, s utána vitték annak az előre ment fényes alaknak, aki már azóta az Úr zsámolya előtt térdel könyörögve: "Ha én megbocsáthattam neki, szegény elmulandó asszony, hát te hogyne bocsáthatnál meg neki - erős, örökkévaló Isten!"

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Mikor a gyászoló család visszatért a temetőből, Manassé maga köré gyűjté egész nemzetségét, s így szólt hozzájuk:

- Még egy halottunk van. Benjámin testvér hazaérkezett töredelmes, bűnbánó lélekkel: s amint meglátta Annát holtan, megszakadt a szíve, meghalt.

És ezzel a szóval tisztára mosta őt.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Csak a szép Szirén tudta - mikor meghallá, hogy Vajdár meghalt - miben halt meg.

És abból, hogy csak ő halt meg, és nem többen, azt is megtudta, hogy a veszélyes iratok meg vannak semmisítve.

Azért mégis neki és hercegének jutott a legnagyobb büntetés ama nagy bűnpör vádlottai közül. A többieknek csak halál: nekik egy sír - amelybe napról napra mélyebben süllyed a halott reménye nélkül a feltámadásnak - a világ megvetése.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 

Az Adorján család pedig virágzik és gyümölcsözik. Manassé, Blanka boldogságát sokszorozzák gyermekeik: a torockói nép munkáján áldás van: házaiban örvendő, elégedett nép, aki tanul, fárad, gyönyörködik, előrehalad, békében él, világosságot terjeszt, embert megsegít, Istent imád, hazát szeret, nemzetet gyarapít - s ez az a történet, aminek nincs vége: ne is legyen sohase vége!

Jókai Mór: Törökvilág Magyarországon

Mit érzek oly nyomasztót, midőn e történeten gondolkozom? Mi ül szívemen oly teherrel, mint a bűnbánat, mint a kísértetnyomás? Talán azon elhagyatottság érzete, mely mindig jobban gondolataimra nehezül, mentül inkább közeledem a vég felé, s amennyi nyájas, szelíd, nemes alak lelkemet környezé, kiket magamban enyimeknek nevezék, egyenként elmúlnak lelkemből, letűnnek képzeletem kátköréből, egyedül hagynak azon alakokkal, kik iránt szívem idegen: és tudnom kell azt, hogy ez elmúló alakok nem költői szeszély teremtményei, mert ha azok volnának, a boldogságot rajzolnám homlokaikra, s ami édest, ami kedvezőt lelkem gondolni tud, rájuk halmoznám: de a sors teremtményei ők, kiket teremtett magának az idő, hogy játékot űzzön velük: való, igazi, az életben kiszenvedett lények, a história eleven alakjai, kikkel a történet parancsolt: a költőnek nem jutott egyéb, mint látni hervadásukat, látni esésüket, s elmondani, mint hervadtak el, mint estek el.

Már régóta kísérem történetem alakjait, s csak most tűnik fel előttem, hogy szüntelen börtönökben járunk. Egyikből ki, másikba be. s ahol kilépünk ott a temető.

Keressük fel Arankát és Ferizt.

Végre egy födél alatt vannak: e födél valamivel jobb, mintha egy koporsóban volnának, de nem sokkal, mert e födél - börtön. Csak egy szűk ablakon keresztül láthatják egymást: de jólesik az is: a vasrostélyon keresztül megszoríthatni egymás kezét, hallhatni a kölcsönös vigaszt, beszélhetni jövendő örömökről, határtalan boldogságról. A börtön falai oly szűkek, oly nedvesek, a szűk folyosó alig engedi beléhatolni a világot, de ha az ifjú elkezde beszélni hazájáról, a rózsatermő Damaszkuszról, szélben ingó pálmáival, meleg, napfényes egével, hol a háztetők virággal vannak beültetve, s örökzöld ad árnyat az örök nap ellen, ilyenkor a leány elfelejti börtönét, és azt hivé, Damaszkusz rózsaerdeiben van, s ha ő beszélt a jövőről az ifjúnak, akkor az elfeledé Damaszkusz rózsaberkeit, és azt hivé, a mennyben van.

Napok múltak, hogy Béldiné eltávozott, s még semmi hír felőle. Minden nappal jobban múlt a lányka kedve, minden este szomorúbban búcsúzék el Feriztől, s minden reggel nagyobb munkába került őt megvigasztalni. Majd megdöbbenve kezdé az ifjú észrevenni, hogy a lányka nagyon halvány: gömbölyű, piros arcáról az élet színe fogy: s ami szemeiben ragyog, az valami új, nem földi fény, hogy megremeg a szíve, akire ránéz.

Az ifjú nem merte kérdeni: mi baja: de megmondá a leány.

- Óh, Feriz! Én meghalok itten, és mosolygó egedet sohasem fogom látni.

- Elébb lássam az eget feketének, mint téged halva.

- Az ég azután is mosolygani fog, hanem én sohasem többet. Valamit érzek itt belül, ami szívem verését lankasztja, s éjjelenkint meghalt rokonaimat látom, s velök járok ismeretlen vidékeken, miket sohasem láttam még, s mik oly elevenen állnak előttem, hogy minden bokrot, minden házat le tudnék egyenkint írni.

- Ez azt jelenti, hogy ismeretlen vidékre fogsz jönni velem.

- Óh Feriz, nekem nincs örömem e vidékek után többé, nem örülök, ha pálmáidra gondolok, s valahányszor téged látlak, setétség száll lelkemre, mert érzem, hogy el foglak hagyni.

- Ne szólj így, lételem öröme te! Ne búsítsd szavaiddal az Istent, lásd, az Isten elszomorodik, ha az ártatlanok panaszkodnak.

- Nem panasz, amit beszélek. Egy rosszabb világból egy jobb világba menni: és onnan is foglak látni téged, s álmaidban meglátogatlak.

- De ha e rossz világ lehetne jóvá, s te élve boldog...

Aranka szomorúan csóválta meg szép, szőke angyalfejét.

- Hogy nem szükség e világnak megjavulni, látod abból, hogy a jónak meg kell halni, s a gonoszoknak hosszú élete van. Az Isten felkeresi, akiket szeret, s elviszi innen magához, mert nem engedi, hogy soká szenvedjenek.

Feriz összeborzadt. Mi sugallta ez ábrándos, komoly eszméket a gyermekleány szívébe? A halál közelléte volt az: a féregtől megszúrt gyümölcs korábban érik, mint a többi. A csendes, lassú halál megérleli a gyermeteg kedélyt, hogy úgy beszéljen, mint az agg, s oly szomorú azt hallani.

- Légy vidám - esenge Feriz, ajkaival melengetve a lányka fehér kezét, mit a rostélyon keresztül nyújta hozzá.- Anyád nemsokára megjő, atyád fejedelmi trónra ül, melyre méltó, te fejedelemnő leendsz, s én küzdök addig, míg elég magas leszek hozzád, akkor lábaidhoz teszem hírem, dicsőségem, és te menyasszonyom leendsz, királyném, védangyalom.

A lyányka fejét rázta búsan.

- És elmegyünk a csendes folyók partjaira, az ős hazákba, hol a vitézség uralkodik, nem a ravaszság, hol a bölcsek tudománya csak a csillagok járását és a füvek gyógyerejét tanítja, nem az országok felforgatását: ott szellős kioszkom ablakából, mely Libanon hegy oldalában épült, az egész vidéken végiglátni: fenn a cédruserdők sötétjében a pásztorok tüzei égnek: alant a hegyi folyam csattog, s körös-körül a csalogány dalol, s amiről az dalol, az a boldog szerelem. A messze távolban a magas tenger tükre látszik, a szélcsendben fehér vitorlájú sajka ringatózik, mint a bölcső, az átlátszó habok között: a hold nézi magát a nagy tükörben, a sajkában szép leány ül, lábainál hever az ifjú, és hallgatnak mind a ketten, csak a szív dobogása szól, - és amiről az beszél, az a boldog szerelem...

A lyánka szemeiből egypár könny hullott ki, oly csábító volt a jövő - és e tájat és e képet ő már nem a földről látta, úgy tetszék neki, mintha az égből nézne le rá, és sajnálná, hogy el kell hagynia e - szép földet.

Aranka bálványozva szerette atyját. A férfi, kit erényeiért az egész ország becsült, gyermekének legmagasabb ideálja volt: ha Feriz róla kezdett el beszélni, akkor felvidult a leány arca, a hős, a nemes férfi tetteinek hallatára felszáradt a könny szempillái alatt: s ha elmondá az ifjú, mint fog visszatérni a leghatalmasabbaktól pártolt hazafi, dicsően, hatalmasan, mint nyitja majd meg gyermekei börtönét, s többé meg nem válik tőlük, akkor lassú mosolygás derült szét a lyánka ábrázatán, boldognak érzé magát, aztán félrelopózott börtönébe, ágyára leborult, s buzgón imádkozott, hogy atyját minél elébb lássa.

Meg is kellett látnia nemsokára.

Béldi Pál már akkor hat láb mélyen volt a földben s egy csillaggal távolább az égen - neki is utána kellene menni.

Napról napra halványabb lőn: ébrenléte alig különbözött az álomtól, s álmai az ébrenléttől: a porkoláb megszánta a hervatag virágot, s megengedé neki, hogy napfényes délutánokon kijárhasson a bástyákra szabad léget szívni. De sem napfény, sem szabad lég többé meg nem gyógyíthatá őt. - Gyakran átvonta magához Feriz bég kezét, s odatevé homlokára.

- Nézd, milyen forró, mint a tűz: óh, csak addig meg ne halnék, amíg jó atyám megérkezik. Hogyan búsulna utánam.

Feriz bég látta őt napról napra hervadni, s a szabadulás mégsem érkezett, az ifjú gyakran fél napokig eljárkált künn az udvaron, mint a kalitkába zárt oroszlán, s homlokával a falakat verte, elgondolva azt, hogy akiért egész életén át küzdött, kinek bírhatása életének végcélja volt, most alig néhány arasznyi távolban a halálhoz közelít óráról órára, s nincs emberi hatalom, mely őt visszahozza onnan!

A porkoláb neje, egy jó, tisztes asszonyság, ápolta végre a mindinkább gyengülő leányt: az orvosi tudományt még akkor nagyon kevesen ápolták Erdélyben, minden segély ismerős füvekben s öregek tapasztalatain alapult házi gyógyszerekben keresteték: legtöbbet bíztak az áldott természetre s isten irgalmára...

A jó asszony mindent elkövetett, ami tőle kitelt: de megvallá jámbor szívvel, hogy mindazoknál többet segítene, ha Arankának atyja, anyja megérkeznék minél elébb. Ez megfordítaná betegségét, s az öröm visszaadná az eltűnt életerőt.

Feriz bég már két napja nem beszélhetett Arankával, a leány éjente nagyon szenvedett, s Feriz bég arra volt kárjoztatva, hogy hallja kedvese nyögését, hallja a lázas lihegést börtöne ablakán keresztül, s még csak oda se mehessen hozzá, hogy homlokáról az izzadtságot letörölje, hogy szomját enyhíteni egy pohár vizet nyújtson neki, hogy suttogó szavával vigasztalja, s megnyugtassa annak tudatával, hogy van, aki fölötte hűségesen virraszt!

Óh, a halál nem a haldoklóra nézve a legkeserűbb!

Reggelre alábbhagyott a láz. A kelő nap éppen besütött az alacsony, gömbölyű ablakon, a szenvedő leány óhajtá, hogy vigyék ki a szabadba, a meleg reggeli verőfényre. Már ekkor nem tudott magától járni, úgy kellett karszékben felvinni a bástyára. A porkoláb emberszeretetéből történt, hogy foglyainak megengedé a szabad lég élvezését.

Szép őszi reggel volt: valami könnyű, átlátszó köd derengett az egész tájon, halvány lila színt adva a napsütötte vidéknek. Amint az út a székely hegyek felől kanyarogva letér, könnyű porfelleg volt észrevehető a hajnal ködében, mely Szamosújvár felé látszott közeledni.

- Ha ott most az én atyám jőne! - rebegé Aranka reménylő arccal.

Az ifjú török arca elé tartva kezét, odafüggeszté éles szemeit, s midőn egy pillanatban a szellő félrekapta a port az útról, s egy függő hintó tűnt elé, öt ló által vontatva, dobogó szívvel kiálta fel:

- Valóban, ez ugyanaz a szekér, melyben anyádat elvivék.

Aranka megnémult az öröm és elfogódás miatt: egy szót sem bírt szólni, csak forrón szorítá Feriz bég kezeit, s hálás tekintetét, könnyező szemeit feléje emelte.

A hintó sebesen látszott közeledni. - Így csak azok siethetnek, kiknek valami örömük van - gondolá magában Feriz, s azon látszott magában tűnődni, hogy az öröm féktelen ereje meg ne ártson kedvese életének.

Nemsokára a vár elé ért a hintó, s robogva gördült be annak dobogó hídján: Aranka Feriz karjára támaszkodva ment le az udvarba, gyöngéd habtermete úgy reszketett: inkább illett már angyalnak, mint földi nőnek. Odavánszorgott a hintóhoz, halvány arcán oly szomorú volt a mosoly.

A hintó üvegajtaja megnyílt, s aki leszállt belőle, az Kucsuk basa volt.

Tekintetében nem látszott semmi vigasztaló, nem szólt sem a fiúhoz sem a leányhoz, ki rá támaszkodott, ott állt közel a várnagy, ezt odainté magához.

- Ím, itt e hintóban a fogoly, kiért kezesül hagytam fiamat, vedd vissza, és számolj felőle, mert a fogoly nagyon beteg.

Béldiné feküdt a hintóban, öntudatlanul, mozdulatlanul.

Aranka reszketve, elhalványulva kérdé:

- Hol van atyám?

Kucsuk basa szólni akart, de szó helyett könnyei jöttek elő, végigcsordulva férfias arcán: kezét az égre emelte némán, s alig hallhatón suttogá: "Az égben!"

A szelíd leány, mint a lekaszált virág hajlott össze e szóra: Feriz bég karjai felfogták az elalélót, szép, éghez hasonló szemeit felveté a derült égre, egy hosszú fohász repült el ajkairól, aztán lecsukódtak a szép ajkak, szép szemek - s azután vége volt mindennek.

A kedves leány atyjához ment az égbe.

Jókai Mór: De kár megvénülni!

Egy vén öcsémuram élményei után

Hát bizony eszembe jutott, hogy feleségem is van.

Mikor kidobtak a hajóból, mint fölösleges terhet, akkor gondoltam rá, hogy van valahol az óceánon egy csöndes kis zöld sziget, amit úgy hínak, hogy "otthon".

Két délutánt már otthon töltöttem, este sem mentem föl a klubba. Találtam elég dolgot odahaza. A regénycsinálás mellett nagy volt a hátralék a hivatalos ügyekben. Annál buzgóbban igyekeztem a mulasztást helyrehozni. A kalandozás nem jogtanácsosnak való.

Otthon vacsoráltam, s aztán ott maradtam még egy óráig a feleségem szobájában: ott eldiskurálgattunk kettecskén. Volt téma a közéletben elég. Tisza Kálmán miniszterelnökké lett. Ezzel a hírrel egy egész estén elhárítottam a fejem fölött lógó zivatart.

Mert, hogy ott lógott, mint tapasztalt meteorológ, előre sejtettem.

Pálma oltárszőnyeget hímezett. Aztán panaszkodott, hogy fájnak a szemei.

- Minek hímezel lámpavilágnál?

- El kell vele készülnöm október 16-ára.

Az volt a házasságunk évfordulója. Aztán fölkelt, azt mondta, hogy aludni megy: jó éjszakát kívánt: neki korán kell fölkelni. Tudtam, hogy mindennap öt órakor fölkel, s még lámpavilágnál elmegy, akármilyen rossz idő van, a templomba, hajnali misére.

Szóba hoztam a dolgot.

- Te nagyon is szigorúan veszed az ájtatosságot.

- Hát uram, bizonyos korban egyedüli menedékünk a vallás. Az áhítatosság megnyugtatja a lelket.

- Hiszen én is nagyra becsülöm az áhítatosságot, s egész tisztelettel gondolok a te hithűségedre.

- Szükségem van rá. Gyermekkorom óta a hitben nőttem föl. A szentképek, szobrok az én ismerőseim, akik előtt kitárhatom a lelkemet: meghallgatják. A liturgiának minden szava, az ének minden hangja átjár a szívemen, hazajön velem, visszhangzik az agyamban. A keresztre feszített Jézus, a szűzanya, tőröktül átszúrt szívvel itt van előttem, a szobámban: éjjel-nappal velük beszélek. Ez az én üdvöm itt a földön.

Hiszen tudtam én azt jól. A feleségem olyan buzgó katolikus, mint amilyen szkeptikus protestáns vagyok én.

Ekkor hirtelen szembefordult velem az asszony, s egészen átváltozott arckifejezéssel, fölemelt hangon szólt hozzám, kezével megragadva vállamon az öltönyt:

- És én, uram, kész vagyok lemondani az én idvezítő hitemről, elfutni a templomom küszöbéről, megtagadni szentjeimet, eltávolítani fekhelyem fölül a feszületet és a Mária szobrot, áttérni az unitárius vallásra: - azért, hogy öntől elválhassak.

Meg voltam dermedve.

Ez nem az a Pálma volt, akit én ismerek: a szelíd, jóságos, hidegvérű hitvestárs: ez egy bosszúálló, harcoló ellenség!

- Ön engem megcsal! - kiáltá, mutatóujjával eltolva magátul. - Évek óta megcsal és meggyaláz, következetesen, tervszerűen.

Én valamit akartam mondani.

- Ne szóljon ön. Ne alázza meg magát. Férfinak nem áll jól a hazugság. Ön engem nem szeret, nem becsül. Ön más nőnek adta a szerelmét és a becsületét.

- Ezt tagadom! ( Ez már egész bona fide mondhattam.)

Erre Pálma fölkacagott.

- Ön azt hiszi, hogy az egész világ süket és vak, hogy ön bírja azt a varázssüveget, ami az embert láthatatlanná teszi. Én nem kémkedtem ön után soha. Járhatott, kelhetett a világban, utazhatott hivatalos ügyekben, nem kísértem önt. De helyembe küldtek minden adatot. Nézzen ebbe a szekrénykébe. Ez tele van tudósításokkal a világ minden városából: hol járt ön? hol szállt meg? hol tartott pihenőt? hová rándult ki? Mindenütt ott találkozott ön ezzel a lánnyal. Még az álneveiket is tudatták velem, amik alatt a vendéglői lajstromba beírták magukat. Grósz Sámuel, Bernini Salvator, Viardot Klemens! Nem az ön álnevei voltak Bernben, Brüsszelben, Prágában? A leányé pedig Amelotti Klára?

A világ forogni kezdett körülöttem, amint ezeket az adatokat magamra olvasni hallottam. Hisz én a legrettenetesebb módon el vagyok árulva! Engem egy detektívhálózat vesz körül. Hol a revolver? hadd lövöm magamat főbe.

Pálma megszánt. Látta az arcomon fölháborodásomat. Elnevette magát.

- Ne jöjj zavarba, kedvesem. ( Tegezésre fogta a megszólítást.) Látod, hogy mindent tudok. Évek óta értesülve vagyok minden titkos lépésedről. Ugye, nem vetted észre az arcomon, a magaviseletemen soha? Mindig csöndesen tűrő voltam. Azt mondtam magamban, hogy hiszen megjósoltam én azt előre. Én már asszonynak vén vagyok, te még férfinak fiatal. Én már csak imádkozni tudok, te még élvezni tudsz. Nem csináltam neked házi jeleneteket, ahogy száz asszony közül kilencvenkilenc teszi. Nevettem rajta, ha mások dühösködtek. De most már mirajtunk kezdenek el nevetni. Ezt nem tudom elviselni. Ez lehetetlen. Elviselheti az ember a vagyonvesztést, nagy szerencsétlenségeket: de azt, hogy nevetségessé legyen, arra nincs elég lélekerő. Bajból, nyomorból, gyalázatból ki lehet épülni: de nevetségessé tételből soha. Seprőzzenek meg inkább, mint hogy karikatúrát csináljanak rólam. Ennek a helyzetnek véget kell vetni. - Más módját nem tudom, mint hogy váljunk el, becsületesen, törvény szabta szokás szerint, kölcsönös gyűlöletet vallva, de nem érezve ( inkább, mint érezve és eltitkolva), s akkor aztán vedd el azt a leányt, akit szeretsz, csinálj belőle becsületes asszonyt, légy neki becsületes férje. Én nem féltek mást, csak a te becsületedet. Hogy azt megmentsem, kidobom érte a hajóból a háziszemeteimet.

Olyan puha lettem, mint az a gyurma, amivel a fogorvos mértéket vesz a machoirhoz.

Megfogtam Pálmának a kezét, s végigcirógattam.

- Kedves Pálmám. Te azt mondád, hogy ennek a helyzetnek véget kell vetni. Én már véget vetettem. De más módon, mint te mondád. Én azt a leányt már férjhez adtam: tegnapelőtt történt meg az eljegyzés.

Most már Pálmán volt a meglepetés sora. Nagy szemeket meresztett rám.

- Igaz ez?

- Úgy éljek.

- Ki a vőlegénye?

- Egy katonatiszt a rendes hadseregtől.

- A neve?

- Entenfusz hadnagy.

Pálma összecsapta a kezeit.

- Te ahhoz adtad Violát, akit mint csalót kidobtál a házadból?

- Akkor imprezárió volt: de most hadnagy: szép vagyon örököse, és derék, jellemes ember. Vessünk fátyolt a múltakra.

Pálma gyanakodóan rázta a fejét.

- Te! Ez az Entenfusszal való házasság nekem gyanús dolog.

- Te azt hiszed ugye, hogy ez csak olyan takaróköpönyeg féle férj akar lenni - aminőre vannak példák. No hát megnyugtatásodra mondhatom, hogy néhány nap múlva bekövetkező egybekelése után rögtön átteszik Entenfusz hadnagyot az ezredével együtt Budapestről Dalmáciába, s viszi magával a feleségét. Egyébiránt akármi történik is: én többet a Violának a küszöbét át nem lépem, s vele többet nem találkozom. S erre becsületszavamat adom.

Pálma tenyerét a szájam elé nyomta.

- Nem! Nem! Nem! Ne mondd ki azt a szót! Ne fogadj semmit a becsületedre! Az nekem drága! Hátha nem tartod meg?

- Arra meg már az összes bűneimnek az utálatára esküszöm, hogy meg fogom tartani.

Erre aztán szent lett a béke. Szegény jó Pálma odaborult a keblemre, és kisírta magát. Én olyan büszke voltam, mintha valami hódítást követtem volna el.

Aztán ottmaradtam késő éjjelig a szobájában, s segítettem neki az oltárszőnyeget hímezni. Nem jutott eszembe az eretnek voltom.

Ha arra gondoltam, hogy ugyancsak ez időben Viola is együtt hímez, egy és ugyanazon rámán valamit a hadnagyával.

...No, hát " bírja békével".

( Ezt szokta mondani az én tarokkpartnerem, a főispán, mikor a játékvivő a talonbul a hármas királya mellé még a dámát is megkapja.)

- Hát bizony, ha huszonöt esztendővel fiatalabb lettem volna, ez a fordulat nem végződött volna ilyen polgáriasan. Viola szenvedélyem volt. S a szívem szív maradt. Hanem hát az életkor még az indulatokat is megváltoztatja. Az a szürke szakáll azt beszéli, hogy egy cserepár hadnagy többet ér, mint akárminő jogtanácsos túl a hetedik klimaktérikus éven. Nem fogom festeni a szakállamat.

Émile Ajar: Előttem az élet

Először is azt mondhatom el, hogy gyalog laktunk a hatodikon, és hogy Rosa mama részére, amilyen rengeteg kilót cipelt azon a két árva lábán, ez maga volt a gonddal-gyötrődéssel teli mindennapi élet forrása. Ezt mindannyiszor eszünkbe juttatta, amikor épp másra nem panaszkodott, mert ráadásul zsidó is volt. Az egészsége sem volt rendben, és már most elmondhatom azt is, hogy olyan asszony volt, aki megérdemelt volna egy liftet.

Hároméves lehettem, amikor először láttam Rosa mamát. Hamarabb az embernek nincs emlékezete, és öntudatlanságban él. Az öntudatlanságot három- vagy négyéves koromban hagytam abba, és néha hiányzik.

Zsidó, arab meg néger sok volt Belleville-ben, de csak Rosa mamának kellett hat emeletet megmászni. Mondogatta is, hogy egyszer még a lépcső viszi a sírba, és erre az összes kölyök elkezdett sírni, mert így szokás, ha valaki meghal. Öten vagy hatan, néha még többen is voltunk nála.

Eleinte nem tudtam, hogy Rosa mama csak azért törődik velem, hogy a hónap végén  pénzesutalványt kapjon. Amikor megtudtam, akkor már hat- vagy hétéves voltam, és egész odalettem, hogy fizetnek értem. Azt hittem, Rosa mama ingyen szeret, hogy jelentünk valamit egymásnak. Egész éjszakát átsírtam miatta, és ez volt az első nagy bánatom.

Rosa mama észrevette, hogy szomorú vagyok, és elmagyarázta, hogy a család, az semmi, és hogy még olyanok is vannak, akik odakötik egy fához a kutyájukat, mielőtt nyaralni mennek, és minden évben háromezer kutya hal bele, hogy így megfosztják őket az övéik szeretetétől. Az ölébe vett, és megesküdött, hogy én vagyok neki a legdrágább a világon, de nekem rögtön az utalvány jutott az eszembe, és sírva elszaladtam.

Fogtam magam, lementem a Drisz úr kávézójába, és leültem Hamil úrral szemben, aki vándor szőnyegárus volt Franciaországban, és már mindent látott. Hamil úrnak szép szeme van, ami jólesik az embernek. Már nagyon öreg volt, amikor megismertem, és azóta csak tovább öregedett.

- Miért mosolyog mindig, Hamil úr?

- Így köszönöm meg az Istennek mindennap, hogy jó emlékezőtehetséget adott, kis Momóm.

Mohammednek hívnak, de mindenki csak Momónak szólít, mert az kisfiúsabb.

- Hatvan évvel ezelőtt, amikor fiatal voltam, találkoztam egy nővel, aki szeretett, és akit én is szerettem. Nyolc hónapig tartott, aztán egy másik házba költözött, és még most is, hatvan év múltán is emlékszem rá. Azt mondtam neki: nem felejtlek el. Teltek az évek, nem felejtettem el. Néha féltem, mert még sok élet állt előttem, és hiába fogadkozik a szegény ember, Isten kezében van a radírgumi. De mostanra megnyugodtam. Nem felejtem már el Dzsamilát. Hamarabb meghalok, kevés időm van hátra.

Rosa mama jutott az eszembe, hogy kicsit elgondolkodtam, aztán megkérdeztem:

- Élhet az ember szeretet nélkül, Hamil úr?

Nem válaszolt. Ivott egy kis mentateát, ami nagyon egészséges. Hamil úr egy idő óta mindig szürke dzsellabát hordott, nehogy mellényben érje az elszólítás. Rám nézett, és csak hallgatott tovább. Biztos azt gondolta, hogy én még tizenhat-éven-alulinak-nem-ajánlott vagyok, és vannak dolgok, amikről nem kell tudnom. Akkoriban hét- vagy nyolcéves lehettem, nem tudom pontosan megmondani, mert nem voltam beszületésiévezve, amint majd kiderül, ha jobban megismerjük egymást, és gondolják, hogy érdemes.

- Miért nem válaszol, Hamil úr?

- Igen - mondta és lehajtotta a fejét, mintha szégyellné magát.

Erre sírva fakadtam.

Sokáig nem tudtam, hogy arab vagyok, mert senki sem bántott. Csak az iskolában adták értésemre. De én sohasem verekedtem, az mindig fáj, ha az ember megüt valakit.

Rosa mama zsidónak született Lengyelországban, de Marókkóban és Algériában strikkelt hosszú éveken keresztül, és úgy beszélt arabul, mint maguk meg én. Az ismert okokból zsidóul is tudott, és gyakran beszéltünk ezen a nyelven. A ház többi lakója főleg néger volt. A Bisson utcában három néger fészek van, meg aztán két olyan is, ahol törzsek szerint élnek, ugyanúgy, ahogy Afrikában csinálják. A szarakolék vannak a legtöbben, meg szenegáliak, akik szintén rendesek. Van aztán még egy jó csomó más törzs is a Bisson utcában, de most nincs időm, hogy mindet felsoroljam. Az utca és a Belleville körút többi része főleg zsidó meg arab. És ez így megy egészen a Goutte d' Or térig, azután már a francia negyedek kezdődnek.

Eleinte nem tudtam, hogy nincs anyám, sőt még azt se, hogy kellene, hogy legyen. Rosa mama elkerülte a témát, nehogy micsoda gondolataim támadjanak. Nem tudom, miért születtem, és mi történt pontosan. Haverom, a Böhöm, aki sok évvel idősebb nálam, azt mondta, hogy a higiéniás állapotok miatt van az egész. Ő Algírban született Kasbában, és csak azután jött Franciaországba. A Kasbában még nem volt higiénia, és ő azért született, mert nem volt se bidé, se ivóvíz, se semmi. A Böhöm csak később tudta meg ezt az egészet, amikor az apja megpróbálta tisztázni magát, és megesküdött neki, hogy senkiben sem volt rosszindulat. A Böhöm azt mondta, hogy azoknak a nőknek, akik strikkelnek, most van tablettájuk a higiéniára, de ő túl korán született.

Volt azért nálunk egy jó pár anya, hetente egyszer vagy kétszer eljöttek, de mindig csak másokhoz. Rosa mamánál majdnem mindannyian kurvagyerekek voltunk, és amikor az anyák több hónapra elmentek vidékre strikkelni, előtte meg utána meglátogatták a kölküket.

Hát így kezdtek bajaim lenni az anyámmal. Úgy vettem észre, hogy mindenkinek van anyja, kivéve engem. Erre görcseim lettek meg gyomoridegességem, hogy hozzám is jöjjön. Szemben velünk volt egy srác, akinek labdája volt, ő mondta, hogyha neki fáj a hasa, eljön az anyja. Megfájdult a hasam, de nem ért semmit, és aztán gyomorgörcseim lettek, de az is hiába. Sőt mindenhova odaszartam a lakásban a nagyobb feltűnés kedvéért. De hiába. Rosa mama lebüdösarabozott, életében először, merthogy ő nem francia volt. Üvöltöttem, hogy látni akarom az anyámat, és hetekig mindent összeszartam bosszúból. Végül Rosa mama azt mondta, ha nem hagyom abba, jön a Gyámhatóság, na, ettől megijedtem, mert a Gyámhatóság az első dolog, amire megtanítják a gyerekeket. Továbbra is beszartam, már csak elvből is, de így nem lehetett élni. Akkoriban vagy heten lehettünk kurvagyerekek a penzióban Rosa mamánál, és mind elkezdte tiszta erőből összeszarni magát, mert a kölöknél konfortistább nincs, és annyi szar volt mindenhol, hogy már fel sem tűntem a rakásban.

Rosa mama már úgyis elég öreg és beteg volt, és nagyon rossz néven vette, mert már azelőtt üldözték mint zsidót. Azzal a két árva lábával naponta többször megmászta a hat emeletet mind a kilencvenöt kilójával együtt, és amikor belépett, és megérezte a szarszagot, beleroskadt csomagjaival a foteljébe, és elkezdett sírni, hogy őrá ki van tekintettel. A franciák ötvenmillióan vannak lakosok, és azt mondta, hogy ha mindegyik azt csinálta volna, amit mi, akkor még a németek se bírták volna ki, hanem olajra léptek volna. Rosa mama jól megismerte Németországot a háború alatt, de hazajött. Belépett, megérezte a szagot, és elkezdett ordibálni: Auschwitz!, mivel őt is oda deportálták Auschwitzba zsidónak. De faji téren mégis mindig korrektül viselkedett.

Volt nálunk például egy kis Mojse, akit gyakran nevezett füstöspofájúnak, engem viszont soha. Akkoriban még nem láttam, hogy a kövérsége ellenére van benne finomság. A végén a francba hagytam az egészet, mert nem ért semmit, az anyám csak nem jött, de aztán is még sokáig összeszorult a gyomrom, és görcseim voltak, és még most is fáj néha a hasam.

Később máshogyan próbáltam feltűnni. Elkezdtem lopdosni az üzletekből, megfújtam egy szem paradicsomot vagy egy dinnyét a kirakatból. Mindig azt vártam, hogy valaki odanézzen, és meglássák. Mikor a tulaj előjött, és adott egy fülest, akkor elkezdtem üvölteni, de legalább valaki érdeklődött irántam.

Egyszer egy fűszerüzlet előtt álltam, és elloptam egy tojást a kirakatból. Egy nő volt a tulaj, és észrevett. Jobb szerettem ott lopni, ahol nő volt, mert egyetlen dologban biztos voltam, hogy az anyám nő volt, máshogy nem megy.

Fogtam egy tojást, és zsebre tettem. Jött a tulaj, én meg vártam a pofont, hogy jól feltűnjek. De a nő csak leguggolt mellém, és megsimogatta a fejem. És még azt is mondta:

- Jaj, milyen aranyos vagy!

Először azt hittem, hogy érzelmekkel akarja visszaszerezni a tojást, és jól megmarkoltam a zsebemben. Mire vár, adjon már egy pofont, ezt kell egy anyának csinálni, ha törődik az emberrel. De ez a nő, ez felállt, odament a pulthoz, és adott nekem még egy tojást. És aztán megpuszilt.

Egy pillanatra olyan remények születtek bennem, hogy azt nem is tudom elmondani, mert azt nem is lehet. Egész délelőtt ott ácsorogtam és vártam az üzlet előtt. A néni rám mosolygott néha, én meg ott maradtam a tojással a kezemben. Hatéves lehettem vagy ilyesmi, és azt hittem, egy életre szól, pedig csak egy tojás volt.

Hazamentem, és egész nap fájt a hasam. Rosa mama a rendőrségen volt hamistanúzni, Lola asszony kérte föl. Lola asszony a negyedik emeleten lakott, a Bois de Boulogne-ban dolgozott mint buzimaca, de a megnősödés előtt bokszbajnok volt Szenegálban, és leütött egy klienst a Bois-ban, aki befürdött a szadizmusával, mert nem tudhatta. Rosa mama elment tanúskodni, hogy akkor este moziban volt Lola asszonnyal, utána meg együtt nézték a tévét. Majd még többet is mesélek Lola asszonyról, ő tényleg nem olyan, akiből egy tucat tizenkettő, mert ilyen is akad. Nagyon szerettem emiatt.

/Ford.: Bognár Róbert/

Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét

Az úgy volt, hogy a Veszelka Imre fia, Imike, fagyoskodva kinn állott a ház előtt, mert az éccaka hideg lett s nem ment el olyan szépen, mint tegnap reggel, hideg maradt azután is.

Ahogy ácsorog, ahogy ácsorog nagyon kíváncsi lett, micsoda szekér lehet az, ami a puszta felől közeledik.

Nagy gyerek ő már, neki már van kíváncsiság a szívében. Azt is látta, hogy nem egy szekér az, hanem kettő és nagyon hajtják a lovakat, de még verik is, azok meg rohannak, még tán fel is fordítják. Nem gondolva semmire csak elbámészkodott a látványosságon, ahogy a gyerek szokott és észre se vette az időt, hogy már ezek itt is vannak.

Ahelyett, hogy beszaladt volna a házba, s azt mondta volna, hogy "Édös apám gyünnek!", vagy valamit, amit már okosabb fiúcska tudna mondani, de nem is mert bemenni, mert az anyja nagyon szigorú volt hozzá, nem adott most se frustokot, azt mondta, hogy várjá, még messzi a dél.

Igy aztán nem volt bizalma a szülei iránt, hát csak magának tartotta meg, amit hallott, látott.

Az első kocsiban ült egy főkatona. Veres volt a dolmánya, veres volt a bélése. Ahogy megállott, csörgött a kard a fagyon, de Imike örült, hogy hozzájuk jött a főkatona, nem máshoz, nem Sutkánéhoz, vagy Zsófi nénémékhez.

De olyan korán volt még, hogy rajta kívül semmi gyerek nem volt még az utcán. Persze a többiek még eszik a frustokot.

A másik kocsi is megállott az első után. Arról meg négy kardos ugrott le. Azokat már jobban ismerte, mert ezek néha megállottak, megszállottak náluk, még örült is ám, mert ha ilyenek jöttek, akkor bort hoztak és az édösanyám is lehozta a pallásról a szalonnát. Olyankor ő is kapott, hogy ne nyivákoljon. Ugrálni kezdett hát és örült nagyon.

A négy zsínórosból kettő bement a házba, kettő meg strázsálni maradt. Imike azt se tudta hány szemmel nézzen, de nagyon bámészkodott.

Közel ment a másik kocsihoz amelyik kijjebb állt, de abból a kocsiból ismerős hang szólalt ki:

- Imi fiam, hozzál csak egy csupor vizet!

Imike először odaszaladt a kocsihoz, azután megnézte, ki lehet az az ember, aki ott fekszik a kocsiba, osztán éppolyan hangja van, mint Pisze Matyi bácsinak. Hát nagy csudálkozással látta, hogy abbiz űmaga Pisze Matyi bácsi.

- Matyi bácsi - mondja a gyerek -, hát kend mért nem mögy be a házba? Aszonta apámuram, hogy ma éccaka kimönnek a leveles tóhoz.

- Ne papojj! - kiáltott rá Pisze Matyi -, nem hallottad, hogy vizet kértem?

A gyerek be akart menni a házba, igen de nem lehetett, mert a két kardos ember éppen az apját hozta kifelé, az óriás Imre apát, osztán olyan vasbékó vót a kezén, mint a Nyalka lónak a lábán, ha legeltetni kicsapták.

Az édesanyja meg rettenetes jajvésszel jajgat és átkozódik, hogy ki lehetett az a kettős nyelvű átkozott, aki az ő egy jó urát úgy eláztatta, hogy hintóval jönnek érte. De a piros bélésű úr, csak rászólt a kardosokra, hogy:

- Kocsira!

Akkor meg Imikét fogta meg szépen és az ujjával integetett neki, még a szemébe is nevetett s vitte befelé a házba.

- Gyere csak kisfiam, cukrot kapol. Mongyad csak te, hallod-e, hova akart menni a te édösapád ma éccaka a Matyi bácsiva?

- Én nem tudom - mondta a gyerek s ijedten nézett a nagy fekete forma úriemberre, hiába színeskedett az neki.

- Dehogyis nem tudod, dehogyis nem tudod, azt csak tudod, hogy én vagyok a Titusz bácsi. Nekem mindent meg kell mondani és még nevetett is hozzá. - Mondd csak meg szépen Titusz bácsinak.

De a gyerek észbe kapott és csak mondogatta, hogy nem tudja, nem tudja.

- Mit nem tudsz? Azt, hogy Titusz bácsi vagyok? Megállj csak, sustákot adok, polturát. Hát azt tudod mi? Hiszen a leveles tóra akart menni az apád.

- Hászen akart, akart - mondta a gyerek.

- Tudod te, hogy merre van az a leveles tó?

- Nem tudom, hanem azt tudom, hun van eldugva a nyakli bicska, Maradékéknál.

- Hm. Osztán mi az a nyakli bicska?

- Hát bicska.

- Mit szoktak avval csinálni? Békát nyúzni?

A gyerek egy kicsit hallgatott nagy kerek szemmel nézett, akkor azt mondta: igen! amiről a csendbiztos mingyárt tudta, hogy na most elrontotta a dolgot. Micsoda bárgyuság, ő világosította meg a gyerek fejét, hogy mit kell mondani, mire való a nyakli bicska: pedig ezen a néven ki tudja miféle bűnjel lappang.

- Járnak-e sokszor levelesre apádék? - s pattintott egyet a gyerek orra előtt két ujjával.

De a gyerek nem szólott, csak nézett.

- Na úgyi, sokszor járnak.

- Én nem is tudom mi az.

- Én csak azt akarom tudni, hogy apád Matyi bácsival volt-e már levelesen?

- Ühüm - mondta a gyerek ravaszul, az orrán keresztül dünnyögve s úgy nézve, hogy na most semmit se mondtam.

A csendbiztos úr felállott, de nem adott polturát, se sustákot, hanem kiegyenesedett, aztán ment ki a házból és rákiáltott az anyjára, hogy ne bőgjön, minden betyárt fel szoktak akasztani. Semmi az.

Felült kocsijába, oda, ahol Pisze Matyi ült, meg az apjuk, Imre. Akkor a kocsis közbevágott a két jó lónak és a kocsi elrobogott.

- Mit mondtál? - kapta el a gyerek karját az anyja.

- Én?

- Te, te. Mit monttá annak az úrnak?

- Úrnak?

- Hadd hajjam el! Mit beszélt neköd a házba?

- Hogy hun a Leveles.

- Mit mondtá, hun van?

- Én nem is mondtam sömmit - kezdett ordítani a gyerek, mert nagyon megijedt az anyja villogó szemétől, már tudta, hogy ki fog kapni.

- Mit ugattá?

- Sömmit.

- Még mit kérdött?

- Hogy a nyakli bicska.

- Mija? A nyakli bicska? Hunnan tuggya az a nyakli bicskát? Uramisten, szűz Máriám, édös terömtőm...Még mit mondott...szójj, mert kettőbe hasítalak!

-  Hogy sokszó mönnek oda?

- Mit monttá?

- Sömmit, csak aztat, hogy ühüm.

Az asszony elnémult. Nem is tudta mit jelent ez most, Az urát meg fogják gyanusítani, hogy folyton együtt van a bandával. Maga a fia vallott rá...De ez semmi: hanem mit szól a levelesben a gazda.

!

Minden íze reszketett, hogy ha megtudja a gazda, hogy az Imre fia adta ki...

Feljajveszékelt.

- Aszontad? Aszontad? té átkozott! Hogy mé nem is téptem ki a nyelvit ennek a kutyának, mikó a világra gyütt! No mögájj, no mögájj! No most mögtanítalak, hogy máskó mindönre aszt tuggyad mondani, hogy:én nem tudok sömmit!...Nem mögmontam szásszó is te kutyakölyke, hogy ha valaki valamit kérdöz, asztat kő felelni, mégha mögnyúznak is, hogy: nem tudok sömmit! Én nem tudok sömmit! Nem értöd?...

- Értöm - reszketett a gyerek.

- Nohát majd belédszögezöm, hogy ezt többet el nem felejtöd!

Evvel megragadta a karját, vitte a gyereket a tűzhöz, ami ott égett a nagy kémény alatt a tűzhelyen és kivett egy vesszőt, aminek az egyik vége égett, veresen parázslott. Akkor a gyereket két térde közé fogta, a fejét hátra feszítette, a száját kinyitotta, az üszköt a nyelvéhez nyomta és folyton kiáltotta:

- Fogod te azt mondani még életödbe, hogy ühüm? fogod te még életödbe azt vallani, hogy ühüm? azt akarod, hogy a gazda idevösse a szömit? A gazda botjára akarsz te éngöm juttatni? te bitang, te. Köjök öjje el a szüleit, te!

A gyerek torkaszakadtából visított és összeesett. Az anyja fogta a vedret és végig öntötte vízzel, hogy magához térjen.

Valaki megállott az ajtóban.

- Itt fogták Imrét a szaruk?

- El is vitték, jaj el is vitték - ordított az asszony. - Bár vertek vóna agyon mindnyájunkat. Hogy ilyen életöt kő élni, hogy nem szakad ránk az egész ég, ami csillaga van, mind. Minek ez az élet. Jaj minek az. Mönjön kend hamar, vágtasson a leveleshön! Csinálják el ami elcsinálni való! A gazda össze ne húzza a szömit!

Az ember megfordult s már ment is. Kint lóra ült. Lovon jött és már vágtatott el.

Az asszony pedig csak sírt és jajgatott és szidta ezt a rettenetes, ezt a nyomorult életet, hogy bár szakadna vége, hogy már meg kellene dögleni inkább, minthogy a Gazda összerántsa szemöldökit.

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Április 17 - Rémes álmom volt az éjszaka, és ma reggel mikor felébredtem, szabadon asszociáltam, úgy, ahogy dr. Strauss mondta, hogy csináljam, ha visszaemlékszem az álmaimra. Gondoljak az álmomra, és csak engedjem az agyamat kalandozni, amíg más gondolatok nem jutnak eszembe. Ezt addig csinálom, amíg az agyam meg nem áll. Dr. Strauss azt mondta, ez azt jelenti, hogy elértem azt a pontot, amikor a tudatalattim megkísérli megakadályozni tudatomat az emlékezésben. Ez egy fal a jelen és múlt között. Néha megmarad a fal, néha leomlik, és akkor emlékezni tudok rá, hogy mi van mögötte.

Mint ma reggel is.

Álmomban Miss Kinnian az előmeneteli jelentéseimet olvasta. Az álomban leülök, hogy írjak, de már nem tudok sem írni, sem olvasni. Mindent elfelejtettem. Rettegés fog el, megkérem hát Gimpyt a pékműhelyben, hogy írjon helyettem. De amikor Miss Kinnian elolvassa a jelentést, dühös lesz, és összetépi a lapot, mert disznó szavak vannak rajta.

Amikor hazaérek, Nemur prof. és dr. Strauss várnak rám, és megvernek, mert disznó szavakat írtam az előmeneteli jelentésbe. Amikor elmennek, felszedem a földről az eltépett lapot, de Bálint-napi ajándékkártya lesz belőle, és csupa vér.

Borzalmas álom volt, de fölkeltem, és mindent leírtam, és azután elkezdtem szabadon asszociálni.

Pékműhely...sütés...a kávéskanna...valaki belém rúg...zuhanás...csupa vér...nagy ceruza a Bálint-napi kártyán...egy kis arany szív...egy érem...egy lánc...minden csupa vér...és ő rám vigyorog...

A lánc az éremhez tartozik...forog...szemembe villantja fényét. És szeretem nézni, ahogy forog...figyelem a láncot...csomóba ugrik össze, csavarodik és pörög...és egy kislány figyel engem.

A neve Miss Kin...azaz Harriet.

"Harriet, Harriet...mind szeretjük Harrietet."

Miss Kinnian a vállam fölött olvassa az előmeneteli jelentéseimet.

Azután a Szellemileg Visszamaradt Felnőttek Oktatási Központjában vagyunk, és ő a vállam fölött beleolvas a (fogamzás) fogalmazásomba.

Az iskola átváltozik a 13-as számú iskolává, és én tizenegy éves vagyok, és Miss Kinnian is tizenegy éves, de most már nem Miss Kinnian. Gödrös arcú és göndör hajú kislány, és a neve Harriet. Mind szeretjük Harrietet. Bálint napja van.

Emlékszem...

Emlékszem, hogy mi történt a 13-as számú iskolában, és hogy miért kellett iskolát változtatnom, és miért küldtek át a 222-es számú iskolába. Harriet miatt volt.

Látom Charlie-t tizenegy esztendős. Van egy arany színű kis érme, amelyet egyszer az utcán talált. Lánc nincs hozzá, zsinóron lóg, és Charlie szereti forgatni ezt az érmet, amíg a zsinór összeugrik, és azután nézi, ahogy kicsavarodik, kipörög, és a napot a szemébe villantja.

Néha, mikor a gyerekek kidobóst játszanak, őt középre állítják, és ő megpróbálja elfogni a labdát, mielőtt más elkapná. Szeret a középen lenni - bár sohase tudja elfogni a labdát -, és egyszer, amikor Hymie Roth véletlenül elejtette a labdát s ő fölkapta, nem engedték meg, hogy ő dobja, hanem újra középre állították.

Mikor Harriet arra jön, a fiúk abbahagyják a játékot, és őt nézik. Minden fiú szerelmes Harrietbe. Mikor megrázza a fejét, fürtjei repdesnek, és gödröcskés az arca. Charlie nem érti, miért csapnak ekkora hűhót egy lány miatt, és miért akarnak mindég beszélni vele( ő inkább labdázna vagy konzervdobozt rugdosna, vagy tolvajlépést játszana, mint hogy egy lánnyal beszélgessen), de minden fiú szerelmes Harrietbe, így hát ő is szerelmes belé.

A lány sohase csúfolja, és ő mutatványokkal szórakoztatja. Járkál a padokon, amikor a tanítónő nincs benn. Kidobja a radírokat az ablakon, összevissza firkál a táblára és a falakra. És Harriet mindig sikongat és nevetgél: "Jaj, nézzétek Charlie-t! Hát nem muris? Jaj, de bolond!"

Bálint napja van, és a fiúk búcsúfiáról beszélnek, amit Harrietnek fognak adni, így hát Charlie azt mondja: - Én is adok búcsúfiát Harrietnek.

A fiúk nevetnek, és Barry azt mondja: - honnan szerzöl te búcsúfiát?

- Szerzek én neki egy szépet, majd meglátjátok.

De nincs pénze ajándékra, elhozza tehát, hogy Harrietnek adja az érmét, amely szív alakú, mint a Bálint-napi csecsebecsék a kirakatokban. Este selyempapírt vesz ki anyja fiókjából, nagy keservesen becsomagolja a búcsúfiát, és átköti piros szalaggal. Azután másnap, tízpercben, odaviszi Hymie Rothhoz, és megkéri Hymie-t, hogy írjon helyette a papírra.

Ezt íratja Hymie-vel: "Kedves Harriet, azt hiszem, te vagy a legszebb lány az egész világon, naggyon szeretlek, és szerelmes vagyok beléd. Szeretném, ha te lennél a kedvesem. Barátod, Charlie Gordon."

Hymie nagyon gondosan, nyomtatott nagybetűkkel ír a papírra, közben folyton nevet, és azt mondja Charlie-nak: - Öregem, ettől majd kiguvad a szeme. Várj csak, majd ha ezt meglátja!

Charlie meg van szeppenve, de Harrietnek akarja adni az érmet, tehát az iskolától hazáig követi, és megvárja, amíg a lány bemegy a házba. Azután belopódzik a folyosóra, és a kilincsre akasztja a csomagot. Kétszer megnyomja a csengőt, és átszalad az utcán, és egy fa mögé bújik.

Amikor Harriet lejön, körülnéz, hogy ki csengetett. Akkor meglátja a csomagot. Leveszi, és fölmegy a lépcsőn. Charlie hazamegy az iskolából, és verést kap, amiért engedély nélkül elvette a selyempapírt és a szalagot az anyja fiókjából. De nem törődik vele. Holnap Harriet viselni fogja az érmet, és minden fiúnak elmondja majd, hogy tőle kapta. Akkor majd meglátják.

Másnap egész úton rohan az iskolába, de még korán van. Harriet még nincs ott, és Charlie izgatott.

De mikor Harriet belép, még csak rá se pillant. Nem viseli az érmet. És haragosnak látszik.

Charlie mindenfélét művel, amikor Mrs. Janson nem néz oda: torzképeket vág, hangosan nevet. Föláll az ülésre, riszálja a fenekét. Még egy darab krétát is odavág Haroldhoz. De Harriet még csak egy pillantást sem vet rá. Talán csak elfelejtette. Talán holnap viselni fogja. A lány elmegy mellette a folyosón, de amikor hozzálép, hogy megkérdezze, szó nélkül faképnél hagyja.

Lent az iskolaudvarban a lány két bátyja várja.

Gus meglöki. - Te kis korcs, te írtad azt a disznóságot a húgomnak?

Charlie azt mondja, hogy nem írt semmiféle disznóságot. - Én csak búcsúfiát adtam neki.

Oscar, az iskolai futballcsapat örökös tagja, megragadja Charlie ingét, és két gombot leszakít róla. - Te kopj le a kishúgomról, te degenerált. Nem vagy te ebbe az iskolába való.

Odalöki Charlie-t Gusnak, aki elkapja a nyakát. Charlie megrémül, sírva fakad.

Aztán püfölni kezdik. Oscar orrba vágja, Gus földhöz veri, és oldalba rúgja, aztán mind a ketten rugdossák, hol az egyik, hol a másik, és néhány gyerek az udvarról - Charlie barátai - üvöltve és tapsolva rohan oda: - Hirig, hirig, verik a Charlie-t!

A ruhája szakadt, az orra vérzik, és kitört egy foga, és amikor Gus és Oscar elmennek, leül a járda szélére és sír. A vérnek savanyú íze van. A kölykök csak nevetnek és ordítoznak. - Megruházták Charlie-t, megruházták Charlie-t! - És akkor jön Mr. Wagner, az egyik iskolagondnok, és elzavarja őket. Beviszi Charlie-t a mosdóba, és mondja neki, hogy mossa le a vért és a piszkot az arcáról és a kezéről, mielőtt hazamegy...

Úgy hiszem, elég ostoba voltam, mert elhittem, amit az emberek mondtak nekem. Nem kellett volna bíznom sem Hymie-ben, sem senki másban.

Semmire sem emlékeztem mindebből a mai napig, de most minden visszatért, ahogy az álmon gondolkoztam. Valami köze van ahhoz, amit Miss Kinnian iránt éreztem, amikor az előmeneteli jelentéseimet olvasta. Mindenesetre örülök, hogy most már senkit sem kell megkérnem, hogy írjon helyettem. Most már magam is megtudom írni.

De valamire azért rájöttem. Harriet soha nem adta vissza az érmet.

/Ford.: Szepessy György/

Charlotte Bronte: Jane Eyre

Aznap szó sem lehetett délutáni sétáról. Reggel még járkáltunk egy óra hosszat a kert kopár bokrai között, de ebéd után (ha nem volt vendég, Mrs. Reed korán ebédelt) a hideg téli szél olyan sötét felhőket és olyan zuhogó esőt hozott, hogy további sétára nem is gondolhattunk.

Én nem bántam: sohasem szerettem a hosszú sétákat, különösen fagyos délutánokon. Irtóztam a hazatéréstől a félhomályban. Kezem-lábam megdermedt, fájt, hogy Bessie, a pesztonka, folyton szid, és megalázott a tudat, hogy Eliza, John és Georgiana Reed mennyivel edzettebb, mint én.

Eliza, John és Georgiana most mamáját vette körül a szalonban: Mrs. Reed a kandalló mellett a díványon feküdt, és drága csemetéi között (pillanatnyilag sem nem veszekedtek, sem nem bőgtek) tökéletesen boldognak látszott. Azt, hogy én is csatlakozzam a többiekhez, nem kívánta, mondván: nagyon sajnálja, hogy engem kénytelen távol tartani magától: de addig, amíg Bessie-től nem hallja, és a tulajdon szemével nem látja, hogy igyekszem barátságosabb és gyermekhez illőbb magatartást tanúsítani, amíg megnyerőbb, elevenebb modorra nem teszek szert, amíg fesztelenebbül, nyíltabban és természetesebben nem viselkedem - addig kénytelen megfosztani engem azoktól a kiváltságoktól, amelyekben csak megelégedett, boldog gyermekeknek lehet részük.

- Mit fogott rám Bessie, hogy mit csináltam? - kérdeztem.

- Nem szeretem a szőrszálhasogató és folytonosan kérdezősködő gyerekeket, Jane: különben is visszataszító az a gyermek, aki ilyen hangosan beszél a felnőttekkel. Ülj le valahol, és amíg nem tudsz tisztességes hangon beszélni, maradj csendben.

A nappaliból egy kis reggelizőszoba nyílt: besurrantam oda.

A kis szobában könyvespolc is állt: kerestem egy könyvet, de előbb megnéztem, hogy sok kép van-e benne. Aztán felmásztam az ablakfülke ülésére, lábamat magam alá húztam, és törökülésben helyezkedtem el.
Csaknem egészen összevontam a vörös moatéfüggönyt, így kettős biztonságban voltam.

Jobb kéz felől a vörös drapéria redői elzárták előlem a kilátást: bal felől az ablaküveg csak megvédett, de nem választott el a sivár novemberi délutántól.

Mialatt lapozgattam, ezt a téli délutánt tanulmányoztam. A messzeség sápadt ködbe veszett: a közelben ázott pázsitot és vihar tépte bokrokat láttam, s panaszos, szűnni nem akaró szélroham kergette vadul a szakadó esőt.

Megint a könyvbe mélyedtem - Bewick műve volt: Anglia madárvilága. A nyomtatott szöveggel általában édeskeveset törődtem, de volt néhány bevezető oldal, amely gyermeki képzeletemet is megragadta. Különösen azok a részek érdekeltek, amelyek a tengeri madarak lakóhelyeivel foglalkoztak: a "magányos sziklákkal és hegyfokokkal", ahol csak madarak tanyáznak, azután Norvégia partvidékével, amelynek déli nyúlványait szigetek tömege veszi körül, a Nordkapp szirtfokával,

Hol az Északi-tenger Thule kopár,
Búskomor szirtjeit csapja vadúl,
S a háborgó Hebridák körül
Az Atlanti-óceán árja dúl...

Nem vonhattam ki magam a Lappföld, Szibéria, a Spitzbergák, a Novaja Zemlja, Izland, Grönland kopár partjainak hatása alól sem, "ahol a sarkvidék roppant hómezői terülnek el, ember nem lakta sivár területek - gyűjtőmedencéi fagynak és hónak, keményre fagyott jégmezők, évszázados telek egymásra halmozódásai - alpesi magasságban merevedtek egymás tetejébe, s a rendkívüli hideg sokszoros zordságát összpontosítva sugározzák szét az Északi-sarkon". Ezekről a halottfehér birodalmakról megvoltak a magam elképzelései: homályos alig értett fogalmak, amelyek bizonytalanul lebegnek a gyermek tudatának felszínén, ám hatásuk mégis különösen maradandó. A szöveg szavai hozzákapcsolódtak a képekhez, és jelentőséget adtak a hullám csapdosta, magányosan álló sziklának, a kietlen parton megfeneklett rozoga csónaknak: a hideg és kísérteties holdnak, amely felhőfoszlányok mögül kukucskál ki a süllyedő hajóroncsra.

Leírhatatlan érzelmeket ébresztett bennem az elhagyatott temető feliratos sírköveivel: s a temető kapuja, a két fa, az alacsony égbolt, a temetőt körülfogó omladozó fal, s a hold lassan felkúszó sarlója, amely arról tanúskodott, hogy immár este van.

Az elcsituló tengeren lassan himbálózó két hajót valami tengeri kísértetnek néztem.

A következő kép az ördögöt ábrázolta, amint lecsap a nyomában ólálkodó tolvajbandára. Gyorsan továbblapoztam, ettől a képtől rettenetesen féltem.

Nem kevésbé félelmetesnek éreztem azt a fekete szarvú valamit is, ami egy szikla tetejéről a távolba kémlelt. A távolban nagy tömeg csoportosult egy akasztófa körül.

Valamennyi kép egy-egy történetet mondott el: fejletlen értelmem és tökéletlen érzelmeim számára gyakran érthetetlen és mégis mélységesen érdekes történetet: éppen olyan érdekeset, amilyeneket Bessie mesélt néha, téli estéken, amikor véletlenül jó hangulatban volt. Ilyenkor behozta a vasalóasztalt a gyerekszoba kandallója mellé, megengedte, hogy köréje üljünk, s mialatt Mrs. Reed csipkefodrait vasalgatta, s a hálófőkötők szegélyét fodorította, élénk fantáziánkat régi tündérmesékből vagy még régibb balladákból vett szerelmes és kalandos történetekkel táplálta, vagy pedig ( amint később rájöttem) a Pamelából és Henry, Moreland grófjá-ból vett részletekkel.

Bewick könyvével a térdemen, most boldog voltam, boldog, legalábbis a magam módján. Semmitől sem féltem, csak attól, hogy megzavarnak, s nem is alaptalanul. A reggelizőszoba ajtaja kinyílt.

- Há, hol vagy, te Nebáncsvirág? - kiáltotta John Reed, de rögtön elhallgatott: nyilván azt hitte, senki sincs a szobában.

- Hol az ördögbe van hát? - folytatta aztán. - Lizzy! Georgy! - szólította testvéreit. - Jane nincs itt. Mondjátok meg mamának, hogy kiszaladt az esőbe: annyi esze sincs, mint egy állatnak!

"Milyen jó, hogy behúztam a függönyt" - gondoltam, és forrón kívántam, bár ne fedezné fel rejtekhelyemet.

Magától nem is fedezte volna föl. John sem szemfüles nem volt, sem gyors felfogású. Eliza azonban csak bedugta a fejét az ajtón, és rögtön tisztában volt a helyzettel:

- Biztosan az ablakfülkében gubbaszt, John!

Erre rögtön előbújtam, nehogy John rángasson ki onnan.

- Mit akarsz? - kérdeztem riadtan.

- Így mondjad:"Mit óhajt, Reed úrfi?" - hangzott a felelet. - Azt akarom, hogy gyere ide - és elterpeszkedvén egy karosszékben, intett, hogy menjek oda, és álljak meg előtte.

John Reed tizennégy éves diák volt: négy évvel idősebb nálam, mert én még csak tízéves múltam. Korához képest nagy és testes fiú: bőre ápolatlan, pattanással tele, arcvonásai durvák, keze-lába esetlenül hosszú.. Rendszerint mohón, nagy falatokban nyelte az ételt, ettől állandóan rossz volt a gyomra, a szeme fátyolos lett, s az arca petyhüdt. Most tulajdonképpen iskolában kellett volna lennie, de a  mamája hazahozta egy-két hónapra az intézetből, merthogy "gyönge a szervezete". Mr. Miles, az igazgató, azt mondta, kutya baja sem lenne, ha nem küldenének neki hazulról annyi süteményt és egyéb édességet, de az anyai szív megbotránkozott ezen a mord véleményen, és a másik, finomabb magyarázat felé hajlott: hogy tudniillik John beteges arcszínén a túlzott szorgalom és talán az otthon után való vágyakozás okozza.

John nem sok gyöngédséget tanúsított anyja és testvérei iránt, engem pedig határozottan utált. Bántott, sőt kínozott: nem kétszer vagy háromszor hetenként, még csak nem is egyszer vagy kétszer napjában, hanem állandóan. Minden idegszálam remegett tőle, és minden porcikám megborzadt, ha a közelembe került. Voltak perceim, amikor valósággal megvadított a félelem, mert fenyegetései és kínzásai elől nem volt kihez menekülnöm. A cselédek nem akarták ifjú gazdájukat megsérteni azzal, hogy vele szemben pártomat fogják, Mrs. Reed pedig süket és vak volt ebben a tekintetben: ő soha nem látta, hogy a fia megütött, nem hallotta, hogy leszidott, holott előfordult, hogy John az anyja jelenlétében gorombáskodott velem vagy vert meg: igaz, hogy többnyire anyja háta mögött.

Megszoktam, hogy Johnnak engedelmeskednem kell, odamentem tehát hozzá. Vagy három percet azzal töltött, hogy nyelvét öltögette rám, majd kiszakadt a nyelve, olyan hosszan kinyújtotta. Tudtam, hogy mindjárt ütni fog, és míg rettegve vártam, hogy mi következik, arra gondoltam, milyen undorítóan csúf ez a fiú. Nem tudom, leolvasta-e gondolatomat arcomról: mert egyszerre csak szó nélkül, hirtelen és olyan erővel ütött rám, hogy megtántorodtam, és mikor egyensúlyomat visszanyertem, egy-két lépéssel hátráltam a közeléből.

- Ezt azért kaptad, mert olyan szemtelen hangon beszélsz a mamával - mondta -, és azért az alattomosságért, hogy mindig a függöny mögé bújsz, meg azért, ahogy az előbb rám néztél, te patkány!

Mondom, megszoktam John Reed gyalázkodását, és eszem ágában sem volt visszafelelni: minden gondom az volt, hogyan fogom elviselni az újabb ütést, amely bizonyára nyomon követi a szitkozódást.

- Mit csináltál a függöny mögött? - kérdezte.

- Olvastam.

- Mit olvastál? Mutasd a könyvet!

Előhoztam az ablakfülkéből.

- Hogy mered a mi könyveinket olvasni? Mama azt mondja, hogy téged kegyelemből tartunk itt. Pénzed nincs, apád nem hagyott rád semmit. Koldulnod kellene, nem pedig itt élned köztünk, mintha te is úrigyerek lennél, s anyánk költségén ugyanazt enned és ugyanolyan ruhában járnod, mint mi. Majd adok én neked a könyvespolcomon kotorászni! Vedd tudomásul, hogy a könyvespolc az enyém, vagy az enyém lesz egy-két év múlva. Most menj állj az ajtóhoz, de ne az ablak vagy a tükör elé!

Szót fogadtam. Nem eszméltem rá mindjárt, hogy mi a szándéka, de amikor láttam, hogy felkapja a könyvet, és felém akarja hajítani, rémült sikoltással ösztönösen félrehúzódtam: sajnos, nem elég fürgén. A vastag kötet már repült, eltalált, én orra buktam, és esés közben belevágtam a fejemet az ajtó sarkába. Éles fájdalom hasított belém, a fejem vérzett, a rémület alábbhagyott: más érzelmek kerekedtek felül.

- Kegyetlen, gonosz kölyök! - kiáltottam. - Te gyilkos, te rabszolgahajcsár: olyan vagy, mint a római császárok!

Olvastam Róma történeté-t Goldsmithtől, és megvolt a véleményem Neróról, Caliguláról és a többiekről. S bizonyos hasonlatosságokat is megállapítottam már, de sohase hittem volna, hogy ezt egyszer majd ki is nyilvánítom.

- Micsoda?! Mit beszélsz?! - ordította. - Ilyet mersz mondani nekem? Eliza, Georgiana, hallottátok, mit mondott? Rögtön bepanaszolom a mamánál, de előbb...

Dühöngve rontott nekem: belemarkolt a hajamba és a vállamba: de a végsőkig elszánt ellenfélre akadt. Valóban zsarnokot láttam benne: gyilkost. Éreztem, hogy fejemből szivárog a vér, végigcsöpög a nyakamon, metsző fájdalom nyilallt belém, már nem is féltem, csak dühömben remegtem. Nem tudom pontosan, hogy mit csináltam, de John torkaszakadtából üvöltötte:" Patkány! Patkány!" Neki kéznél volt a segítség: Eliza és Georgiana már fölszaladt Mrs. Reedért, és Mrs. Reed megjelent a színen, nyomában Bessie, és az Abbot nevű komorna. Szétválasztottak bennünket.

- Uramisten! - hallottam. - Így nekirontani John úrfinak! Mint egy fúria!

- Ki látott már ilyen méregzsákot!

Aztán megszólalt Mrs. Reed is:

- Vigyétek föl a vörös szobába, és zárjátok rá az ajtót.

Azonnal négy kéz nyúlt utánam. Fölvittek a lépcsőn.

/Ford.:Ruzitska Mária/

Claire Kenneth: Holdfény Hawaiiban

Cinthya egy novemberi délután ment először dr. Nilsen rendelőjébe. A titkárnővel beszélte meg pontosan öt órára. A Park Avenue egy elég régi, de pompás bérpalotája földszintjén volt a rendelő.

Egyenesen az utcáról lehetett bemenni. Ezt európai szemmel furcsának találta Cinthya, ott ez elképzelhetetlen lett volna.

A várószobát gazdagon rendezték be, földig érő nehéz brokátfüggönyök takarták el az ablakokat, selyem állólámpák világították be a helyiséget. Hatalmas, öblös bársonyfotelok voltak körös-körül, de csak az egyikben ült valaki.

A titkárnő, aki egy benyíló íróasztalától kelt fel, olyan csinos volt és olyan fiatal, méghozzá gondosan kifestve, hogy bármely ide belépő nőnek azonnal gátlásai támadhattak saját szépségét illetően. A titkárnő elnézést kért, hogy kis ideig várakoznia kell, de még van egy páciens előtte. Rámutatott az egyik fotelben várakozó fiatalemberre.

Cinthya meg volt lepve, hogy fiatalemberek is járnak pszichoanalitikushoz, azt hitte, csak nők. Mi problémája lehet egy ilyen széles vállú, izmos, sportruhás fiúnak? Hogy ki nyeri meg a bajnokságot valamiféle versenyen? Most is egy sportmagazint tanulmányoz, méghozzá elmélyülve.

Cinthya tekintetével végigpásztázta a falakat. Gyönyörű olajfestmények függtek gazdagon faragott aranyrámákban. A padlón európai szokás szerint perzsaszőnyegek, nem a faltól falig egyszínű anyaggal bevont padló.

Körülbelül negyed órát kellett várnia. Azalatt a sportruhás bement és ki is jött. A szép titkárnő egy másik várószobán át ahhoz a párnázott ajtóhoz kísérte, amely a rendelőbe vezetett.

Dr. Nilsen fehér orvosi köpenyében még magasabbnak látszott, mint a szmokingban. A szeme még világosabb, még áthatóbb pillantású volt. Mintha nem is várná meg, mit gyón majd a páciens, hanem már előre bele akarna látni...

- Csodálkozik, hogy eljöttem? - kérdezte Cinthya.

- Tudtam, hogy eljön, már előbb vártam...

- Azt is tudta, hogy a barátnőm, akit említettem...

- Természetesen. Az maga! A lelki mélyponton... - tette hozzá, nagyon finom mosollyal, amiben nem volt semmi gúny, csak egy kis fölény.

Cinthya körülnézett a rendelőben, amely egyáltalán nem hasonlított rendelőhöz. Óriási faragott íróasztal, háttérben egy könyvszekrénnyel, lehetett volna bárkinek a dolgozószobája. Műszerek, orvosságok sehol. A sarokban egy kerevet, kék színű bársonytakaróval lefödve. Minden kék, a falak is, a szőnyeg is. És egy kék ernyős, gyenge, tompa fényű lámpa világít az íróasztalon. Csak dr. Nilsen arcát világítja meg, ő maga, ahogy leül vele szemben, szinte a homályban marad.

- Kérem, helyezze magát tökéletes kényelembe. Ha szorítja a cipője, nyugodtan bújjon ki belőle. Egyes nők jobban szenvednek a tűsaroktól, mint a lelki problémájuktól.

- Nem hordok magas sarkot.

- Igaz, magának nincs is szüksége rá, úgyis magas. Ha a fülklipsz szorítja, azt is tegye le. Fontos, hogy teljesen elernyedjen, semmi a világon ne zavarja, és nyugodtan tudjon beszélni...

- Mivel kezdjem? A problémámmal, vagy amiből kiindult az egész tragédiám?...

- Ha megengedi asszonyom, majd én kérdezek. Maga csak felel. Így sokkal egyszerűbb lesz. Először is tudnom kell valamit a gyermekkoráról. Derűs környezetben nőtt fel? Most nem az anyagi körülményekre gondolok, mert egy kunyhóban is lehet állandó kacagás, meleg légkör és egy luxusvillában is komorság, szerencsétlenségek.

- Nálam az utóbbi volt...

- Van olyan gyermekkori emléke, amelyre erősebben emlékszik? Úgy értem, történt-e magával valami, amit nem tud elfelejteni?

- Történt...Négyéves voltam, amikor anyám elment és nem jött többé vissza. A nevelőnők és a cselédek biztattak, hogy visszajön. Aztán, hosszú idő múlva, azt mondták, hogy meghalt...Minden este sírva feküdtem le, annyira vágyódtam utána. Kép nem volt róla az egész házban, a nagy portréját is eltüntették az egyik fogadószobából. Lassanként elfelejtettem az arcát, csak valami félig elképzelt, félig álmodott szőke tündérkirálynő emlékét őriztem a szívemben...

- Voltak testvérei?

- Nem. Egyedül voltam az apámmal. Minden szeretetemet rá szublimáltam. Csak neki éltem! És rettenetesen sajnáltam őt, amikor tizennyolc éves koromban megtudtam az igazságot...hogy anyám elhagyta, hogy elment valakivel...Apámnak megjátszottam, hogy nem tudok semmit erről.

- Szóval, nem volt őszinte hozzá?

- Nem lehettem. Kímélni akartam, mert rosszak voltak az idegei...

- Nők szerepeltek az apja életében?

- Nem. Egyáltalán nem. És talán ez volt az oka, hogy amikor egy fiatal lány került a nyaralónkba, akit én hívtam meg, apám beleszeretett. A lány velem egyidős volt, huszonegy éves. Valamikor együtt jártam vele iskolába, de azóta nem tudtam róla semmit...Azt mondta, színésznő. De találkahelyen kereste a pénzt...Ezt az esküvő előtt mondta meg valaki. Apám elvette feleségül. Ő bízott benne, hitt neki. Tőlem teljesen elhidegült.

- Ez természetes. Ha egy öregedő férfi beleszeret egy fiatal nőbe, mindeki más mellékessé válik a számára.

- Igen, így volt...Ekkoriban ismerkedtem meg valakivel, aki az első szerelmet jelentette számomra. Charles O'Hara...Angol újságíró volt. Feleségül mentem hozzá.

- Szóval, Mr. Merlyn már a második férje?

- Igen, Charles meghalt ...Kairóban voltunk. Megölték...Politikai dolgokba keveredett. Három hónapja voltunk csak házasok és annyira szerettük egymást...Olyan boldogok voltunk...Aztán mindennek vége lett. Visszamentem Athénba, apám házába. Ott éltem velük egy fedél alatt. Látnom kellett, hogy apám mennyire dédelgeti azt a nőt, aki arra is képes, hogy a házba is odahozza a szeretőit. Figyelmeztetni akartam, de hiába, apám vakon hitt neki. Én felesleges voltam a házban, úgy éltem ott, mint egy nem szívesen látott vendég. Két évig tartott ez, akkor Kairóba utaztam. Ott ismerkedtem meg Ronalddal. A mostani férjemmel. Összebarátkoztunk, aztán szerelem lett belőle...Nagy szerelem...

- Nem csodálom! Mr. Merlyn igen megnyerő külsejű férfi!

- Elmentem vele Londonba, pedig tudtam, hogy nős. Azt is tudtam, hogy nem fog elválni, őszintén megmondta nekem. A felesége, akit Catherine-nek hívtak, nyolc évvel volt idősebb nála. Ott éltem Londonban, és még így is boldog voltam, képtelen lettem volna visszamenni Athénba. És még boldogabb voltam, mikor rájöttem, hogy gyermekem lesz...Mennyire kívántam ezt a gyereket!...Mennyire vágytam rá, hogy legyen valakim, akit szerethetek, és aki csak az enyém! Csak hozzám tartozik... Mert Ronald, akármilyen nagy szerelem is volt közöttünk, mégiscsak a feleségéhez tartozott. Az apám pedig Irénéhez. Charles pedig, szegény drágám, ő, aki egészen hozzám tartozott, ő ott maradt a kairói angol temetőben...

Olyan sokszor tört rám a magányosság, az elhagyatottság érzése. Nem ismertem Londonban senkit, csak Ronaldot. Nélküle egészen elveszett voltam... Egy napon váratlan látogató érkezett hozzám, Ronald felesége, Carherine...Megtudta a címemet és eljött. Nagyon fölényes volt velem, sértegetett is, megalázott. Pénzt ajánlott fel, ha szakítok a férjével. Pénzt! Nem tűrtem a sértegetéseit, és én is visszavágtam neki. Biztos voltam a dolgomban, olyan egyenlőtlen fegyverekkel küzdöttünk, ő negyvenöt éves volt, én huszonnégy. És Ronald gyermekét én vártam. Én...

Kínos jelenet játszódott le közöttünk, már éppen ki akartam utasítani a lakásomból, amikor hirtelen megváltozott. Könnybe lábadt szemekkel, elérzékenyedve közölte velem, hogy mégis másképp döntött. Elválik Ronaldtól. Legyek boldog vele. És a bébim ne legyen törvénytelen. Csak arra kért, hogy ezt a látogatást sohase említsem Ronaldnak.

Éd Catherine betartotta ígéretét. Elvált Ronaldtól, és eltűnt Londonból is.

Azonnal megesküdtünk. A kisfiúnk már itt született New Yorkban. Most a boldogság időszaka következett életünkben. Legalábbis minden kellékünk meg volt a boldogsághoz. És akkor történt az a gyilkosság, amely talán még jobban felkavarta életemet, mint a kairói... Ott a férjemet ölték meg, akit a legjobban szerettem a világon, ennek a második gyilkosságnak az áldozata az volt, akit a legjobban gyűlöltem...

- Ki? - kérdezte dr. Nilsen.

- Iréné...Apám fiatal felesége.

- Mennyiben érintette ez magát annyira? Úgyis gyűlölte. Ők Athénban voltak, maga pedig itt...

- Nem. Én is Athénban voltam. Egy májusban történt, hogy sürgöny jött, apám nagyon beteg. Felültem az első gépre és átrepültem Európába, hogy lássam őt. Borzasztó állapotban találtam apámat egy elmeszanatórium különszobájában. Meg sem ismert. Súlyos idegösszeomlása volt.

Én természetesen Irénét tettem felelőssé, csak ő lehetett az oka. Ezt meg is mondtam neki. Ott szálltam meg a házunkban. Iréné szerint én nem apám egészségéért aggódtam, hanem csak a vagyona miatt, és irigykedtem, hogy ő fog örökölni mindent. Ez persze felháborított, mert sohasem törődtem a pénzzel. Csak féltettem apámat, hiszen annyira szerettem. Nem is kívántam tovább vitatkozni evvel a nővel, akit egészen utolsónak tartottam. Felmentem az emeleti szobámba, hogy kipihenjem az utat és az izgalmakat.

Vasárnap volt. A cselédség kimenőt kapott. Egyedül voltunk a villában, Iréné és én. Aludtam egész délután. Késő este ébredtem fel és lementem a földszintre, hogy egyek valamit. Csend volt, mintha senki sem volna itthon. Körülnéztem...Iréné holtan feküdt az ágyán. Telefonáltam a mentőknek, kijött a rendőrség is. Kiderült, hogy megfojtották... Biztos voltam benne, hogy valamelyik szeretője, akinek kulcsa volt a házhoz. Sok gyanús alakkal barátkozott, akik a múltjából bukkantak fel.

És most jön a borzalmas! A nyomozók engem gyanúsítottak! Engem! Egyedül voltunk, ketten a villában. Előzőleg veszekedtünk, ezt vallották a cselédek, akik közben hazajöttek.

Vallattak.

A rendőrtisztnek, úgy látszik, ellenszenves voltam, mert angol állampolgár vagyok. Zavaros válaszokat adtam, mert nem tudtam, mi helyesebb, ha megmondom, hogy miféle nő volt Iréné, vagy ha inkább nem szólok róla. Egyre gyanúsabb lettem neki. Magam is kezdtem rájönni, logikus, hogy engem gyanúsít. Egy Helgia nevű barátnője is odajött, ő is azt vallotta, hogy mindig gyűlöltük egymást. "Ő ölte meg, ő!" - sipítozta hisztérikusan ez a Helgia, és ez még jobban befolyásolta a nyomozót.

Rettenetes helyzetben voltam. Másnap korán reggel telefonáltak a szanatóriumból, hogy apám meghalt. Álmában szívbénulást kapott. Csodálom, hogy nem törtem össze teljesen. Apám, akit úgy szerettem, halott és én magam gyilkossággal voltam gyanúsítva. Kicsit sok volt ezt elviselni.

Rövidesen kiderült, hogy Irénét ki ölte meg. Apám...Délután hazament a szanatóriumból egy félórára, saját kulcsával ment be a házba, és... És hirtelen felindulásában megfojtotta Irénét. Hogy miért? Ki tudhatja? Millió oka lehetett rá. Persze a szanatórium tulajdonosa lepénzelte a sajtót, hiszen érdeke volt, és így agyonhallgatták az egészet. Nekem is megért pár ezer dollárt, hogy szegény apám tragédiájából ne legyen újságszenzáció.

A szanatórium főorvosával hosszasan beszélgettem, és ő szóba hozta apám első szerencsétlen házasságát is. Anyámmal...Ez nekem persze meglehetősen kínos volt. Többször említett egy nevet, melyet azelőtt sohasem hallottam, Burlingham brit attasé. Ez volt az, akivel anyám húsz év előtt elment Athénból.

A temetés után azonnal visszarepültem New Yorkba. Először úgy gondoltam, csak azt mondom meg Ronaldnak, hogy apám meghalt. Semmi többet.

- Jobb a teljes őszinteség. Magának nincs ereje ahhoz, hogy őszinte legyen. Pedig egy titok, bármi legyen is az, nagyon el tud távolítani egymástól egy házaspárt.

- Tudom. De még mennyire tudom - mondta Cinthya keserű mosollyal. - De ezúttal nem tartottam titkot. Megmondtam, hogy apám...Szegény, beteg apám megfojtotta ezt a nőt. Részvétet vártam Rolandtól, legalábbis megértést. Ehelyett valami iszonyatot láttam a tekintetében, a vigasztaló szavai is egészen üresen kongtak.

Néhány hét múlva Ronald valahogy szóba hozta Catherine-t. Soha nem emlegettük őt, ezt már annak idején Londonban megfogadtuk, nem akartuk, hogy emléke közöttünk álljon. De most szóba hozta, Bagdadról volt szó. Ott élt Catherine azelőtt, az előző férjével. És most hallottam megint ezt a nevet, Burlingham brit attasé...

Burlingham brit attasét emlegette az athéni orvos is. Hogy az anyám húsz év előtt Burlinghammel ment el. Az anyám, az én angol anyám, aki szintén Catherine volt. A többit sejtheti, dr. Nilsen!

- Megmondta a férjének?

- Nem. Még magam sem voltam biztos benne. Megnéztem az ő válási iratait. Catherine Smith volt, született Londonban, 1911-ben. Aztán megnéztem a saját keresztlevelemet. Ő volt az. Ő volt, akitől elvettem a férjét. Ő volt, akit megfosztottam a boldogságtól. Ő jött el hozzám abba a londoni lakásba, hogy megalázzon, pénzt kínáljon, és...

Cinthya sírva fakadt.

- És ott, ott döbbent rá, hogy én ki vagyok. Meglátta apám fényképét a falon. Képzelheti, mit érezhetett.

- Ne haragudjon, ha megjegyzem, hogy egy anya, aki húsz évig nem kíváncsi a leányára, az...

- Nem tudta, hogy élek! Értse meg, dr. Nilsen, neki is hazudtak. Táviratot küldtek neki, hogy meghaltam. Húsz évig élt abban a hitben...És ott állt velem szemben, a halottnak hitt, egyetlen gyermekével, aki...Aki a férjének kedvese...És gyereket vár.

- Fantasztikus helyzet - jegyezte meg az orvos. - És amikor rájött, ebből a Burlingham névből kifolyólag, megmondta a férjének?

- Nem. Soha nem mondtam meg és nem is fogom. Mikor megtudtam, azonnal elhatároztam, hogy megkeresem őt, a világnak bármely pontján is él. Volt rá eshetőség, hogy Bagdadba ment. A világ oly nagy, azt sem tudtam, hol kezdjem keresni és hogyan. A véletlen jött a segítségemre. Megláttam a televízióban. Egy angol írót interjúvoltak meg, és ő...ő volt a felesége.

- Szabadjon megjegyeznem, hogy ha ismét férjhez ment, akkor az ön lelkiismeret-furdalásai, hogy elvette tőle Ronald Merlynt, talán nem jogosak. Hátha ezt az írót szereti. Hátha ez egy boldog szerelem a számára!

- Erről szó sincs. Az író egy aggastyán, aki jó hozzá, aki olyan neki, mint egy menedék.

- Híres író?

- Nagyon. De nem akarok nevet mondani.

- Nem is fontos. A fontos az, hogy mi történt azután, hogy ráismert a televízióban. Találkoztak?

- Igen. Odarohantam hozzá. A Waldorf-Astoriában voltak megszállva. A találkozásunkat képtelen vagyok elmondani. Csak sírni tudnék, sírni, sírni. Mikor megláttam, a gyermekkorom eltűnt tündérkirálynője volt ismét.

Cinthya nem tudta folytatni, a sírás fojtogatta.

- Kérem, ne sírjon. Próbáljon most arról beszélni, hogy a férjével szemben ezután a felfedezés után, mennyiben változtak meg az érzelmei? Mert, ugye most jutottunk el arra a pontra, ami magát komoly lelki krízisbe vitte. És ami magát idehozta hozzám. A két gyilkosság, amely a fiatal életében szörnyű megrázkódtatást jelentett, közel sem tehette ennyire tönkre az idegzetét, mint ez a felfedezés. Így van?

- Így...

- Tehát kezdjük talán ott, hogy magát zavarja ez a titok. Senki sem szeret titkolózni az előtt, akivel együtt él. Nem gondolt még arra, hogy egyszerűen megmondja neki: "Catherine, aki a feleséged volt, akitől miattam elváltál, ő nem más, mint az anyám. Az édesanyám, akivel kölcsönösen halottnak hittük egymást húsz éven át."

- Dr. Nilsen, lehet, hogy ez egyszerű megoldás. De ha ismerné Ronaldot, megértené, hogy ez lehetetlenség! És én magam is képtelen lennék erre. Képtelen!

- Marad a másik lehetőség, hogy túlteszi magát rajta. Megpróbál nem gondolni rá.

- De gondolok, sajnos! Mindig...Állandóan. És ami a legrettenetesebb, mindig elképzelem őt Catherine mellett, vele. Amikor még szerette. Mert nagyon szerette, olyan rajongó lelkesedéssel. Egyszer megtaláltam egy levelét, amit még Bagdadban írt neki. Élete értelmének nevezte. Azt írta, hogy Isten is egymásnak teremtette őket, és soha senki nem szakíthatja el őket. És akkor jöttem én, pont én, és elszakítottam őket.

- Ezen, kedves asszonyom már úgysem tud változtatni! Lehet, ha maga nem jött volna, jött volna más.

- De, sajnos, én jöttem. Én! És én okoztam boldogtalanságát, neki, akiért a szívemet is kitépném. Értse meg, dr. Nilsen, egy anya nélkül felnőtt gyerek voltam, akiben fájdalmas, kínzó, állandó vágyakozás volt az eltűnt anyja után. Az esti imádságom volt:"gyere vissza hozzám, tündérkirálynő..."

- Miért nevezte tündérkirálynőnek? Ezt szokatlannak találom.

- Szokatlanul szép volt. A szőkesége, a csodálatos kék szeme. Olyan volt, pontosan olyan, ahogy egy négyéves elképzeli a tündérkirálynőt.

- Beszéljünk most a férjéről. Ronald Merlyn, úgy látom, az a férfi, akinek mindkét házassága nagy szerelmet jelentett. Egy érzelmi ember. Nem blazírt, nem cinikus. Ő észrevette már, hogy valami nincs rendjén?

- Persze hogy észrevette.

- Miből? Ön asszonyom, másképp viselkedik most vele, mint azelőtt?

Cinthya most zavarban volt. Nem válaszolt. Olyan nehéz volt erre válaszolni. Pedig ezért jött ide. Ezért volt szüksége az orvosra. Most mégis képtelen volt elmondani neki, hogy...

- Látom, nehezére esik beszélni. Majd segítek magának. Csak kérdezni fogok, és csak igennel vagy nemmel kell válaszolnia. Tehát, amióta rájött, hogy Ronald kinek volt a férje, azóta ha szerelemmel közeledik magához, visszautasítja?

- Honnan tudja ezt, dr. Nilsen?

- Ez természetes. Ha ölelni akarja magát, arra gondol, hogy ugyanígy ölelte azt a másik asszonyt is. Aki az ön anyja. Ez olyan gátlást okoz, esetleg tudat alatt, bűnösnek, sőt perverznek érezné magát, ha engedné őt közeledni. Így van?

- Pontosan így - mondta ámulva Cinthya. - Most már úgy érezte, hogy ez a Nilsen tényleg belelát a világos, átható tekintetével. Már úgy érezte magát előtte, mintha meztelen lenne. A lelke legalábbis.

- Tehát, mióta ezt megtudta, azóta a férjével megszüntette a testi kapcsolatot?

- Igen.

- És ő mit szól ehhez?

- Hát, azt hiszem, bántja őt nagyon. Külön hálószobában alszunk. De egy ideig azt gondolta, hogy apám halála dúlt fel annyira. Aztán jött az autóbaleset. Elvesztettem a bébit...

- Ezt nem is mondta.

- Igen, ez is sokban hozzájárult. Ha a gyermek megmaradt volna, akkor talán...Talán Isten útmutatását láttam volna, hogy Ronalddal maradjak.

- Miért, most úgy gondolja, hogy nem marad vele?

- Nem gondolok semmit. Értse meg, képtelen vagyok arra, hogy erről gondolkozzam, mert beleőrülök. Nézem Ronaldot, hallgatom a hangját, ő az, ő, akit úgy szerettem, akivel boldog voltam. És mégsem ő. Ez egy férfi, aki az anyám férje volt. A saját anyámé. Hat évig. Amíg én nem jöttem, hogy szétszakítsam őket.

Ha kezével egy simogató mozdulatot tesz, elképzelem, hogyan simogatta vele szőke haját. Szinte látom magam előtt. És ha ölelni akar, ha azt akarja, hogy megint az övé legyek, az a kényszerképzetem, hogy...Hogy nem vagyok a felesége, csak titkos szerelmese, mint Londonban. És hogy ez az ölelés házasságtörés, bűn. Hogy Catherine valahol sír az éjszakában, szenved és kínlódik, mialatt én az ő férjével, aki az övé, csakis az övé, szerelmeskedem.

- Ez tényleg kényszerképzet. Örülök, hogy eljött, hozzám, asszonyom, mert tényleg segítségre van szüksége.

- Tud segíteni rajtam, dr. Nilsen? Gondolja, hogy tud?

- Igyekezni fogok...

Maxie Wander: Tekints vissza - harag nélkül

Breitscheit mama, ahogy az asszonyok mondják, az utóbbi napokban nagyon leromlott, huszonöt kilót fogyott, teljesen elmeszesedett, és összevissza beszél. Soha nem volt férjnél, Birkenwerderben él egyik nővérénél. Halkan panaszkodik: "Ha anyám ezt megélte volna!" Aztán újra sírva fakad. Ha senki sem érdeklődik, és senki sincs részvéttel a sorsa iránt, önmagát siratja. Mi mást is tehetnénk mi, emberek? Semmit sem talál, még ha a szemét kiböki, akkor sem, folyton a W.C. - re szaladgál, tönkrementek a belei. Az egyik asszony azt mondja: "Áttétel van az agyában." Amikor megkérem a nővért, hogy adjon neki fájdalomcsillapítót vagy valamit a belek megnyugtatására, kelletlenül int le:"Hiszen megteszünk mindent, többet már igazán nem lehet." (Néhány nap múlva megtudom, hogy Breitscheit mamát hazaszállították meghalni!)

Az egész délután vizsgálatokkal és várakozással telik el. Utána az osztályos orvosnő közli velem:" A főorvos egyetért a diagnózisommal. A daganat szembetűnő. De először fel kell készítenünk önt a hétfői nagy műtétre. Meg kell állapítani a véralvadási időt stb. A szövettanos orvos sincs itt mindennap, aki a szövetmintát azonnal, még a műtét alatt mikroszkóppal megvizsgálja...De maga még jókor jött, még jó egészségi állapotban. A nyirokmirigyek szabadok, a vérkép jó. Ha esetleg le is kellene venni a mellét, ami semmiképpen sem biztos, még nem jelentené azt, hogy rákja van, utána egészségesnek tekinthető."

Lalala!

Levelet írok, nyugtatom kedves rokonaimat, zenét hallgatok, és simogatom a mellem. A jobb oldalit. Az anyaszomorítót, azt amelyiket mindig jobban szerettem. Miket is csinálsz, te!

Szeptember 10. péntek

Már reggel négykor lázmérés. Ma nyugodt vagyok, nincs hőemelkedésem. Újabb vérvizsgálat, mindig ezek a vérvizsgálatok. Hét órakor az osztályos orvosnő első vizitje, nyolc órakor a második, nyolc orvos, hat férfi, két nő és két ápolónő. Ijesztő. Csak az ágy végén függő láztáblát nézik. Az ember nem is érdekli őket? Az, aki itt fekszik? Nem, őket csak a daganat érdekli.


Breitscheit mama megint egészen zavaros. Ma az ágyam szélén sírdogál, összevissza beszél, nem érti a kérdéseimet. Bátorításképpen rámosolygok, erre elkezd kiabálni:"Maga kinevet engem, maga kinevet engem, ez igazán aljasság!" És visszaszalad a saját ágyába, onnan bámul rám egész idő alatt, zavarodott, elkeseredett tekintetével. Valamire vár. Mire? Magyarázatra, hogy miért kell szenvednie? Segítségre, menekülésre? Mi játszódhat le benne? Fél?

Úgy viselkedik, mint egy neveletlen, rossz gyerek. A szép, fiatal nővérek úgy igyekeznek, feláldozzák fiatalságukat az aggokért. Erre gondolni kéne. Ó jaj, ha öreg koromra már csak gonosz leszek és képtelen mosolyra...Az embernek magának kellene a haláláról döntenie: mikor, hogyan és hol lép fel.

Katya egész délelőtt a férjét várja, aki ma jön érte. Nagy mellét fűzőbe szorította, szép, telt karjaival csak fekszik az ágyon, nem mozdul, nyilván azt akarja, hogy a férje így lássa.

Úgy bizony, Katya tüzes, ferde vágású fekete szemét még feketébbre festi: vastag pisze orra van, energikus álla, széles válla, 185 centi magas és hetvenöt kiló, és kiszépítette magát. Az asszonyok vihognak, furcsának tartják, ha valaki a kórházban szépítkezik.

"Csak fesse ki magát - biztatom -, én is mindjárt teszek fel egy kis színt, az javítja a hangulatot!" A tükörhöz megyek és kifestem magam. De Katyának ilyen erkölcsi támogatásra nincs szüksége. Gondolatban már messze jár, és arcáról félreérthetetlenül látszik, hogy mindnyájan a terhére vagyunk.

Délután hazaengednek hétvégére. És még azt hittem, vasárnapig túl leszek a dolgon. Őrjítő ez a várakozás, mikor fogják végre elintézni a rákomat?

Otthon végre elengedem magam és bőgök, bőgök, mert Fred olyan szórakozottnak tűnik, egy autót emleget, amit esetleg megkaphat, nekem pedig a félelemtől majd széthasad a fejem. Éjjel végre szerelemben és nyugalomban egymásra találunk.

Szeptember 11. szombat

A sírástól bedagadt a szemem, de legalább otthon vagyok. Freddel kimentünk az erdőbe, gombát és bodzát szedtünk, most a napon fekszünk. Délután Fred elmegy Kitty barátnőjéhez, Marinához, aki tizenkilencedik születésnapját ünnepli. És hol van Kitty? Nem bírom rászánni magam, és otthon maradok. Különféle látogatók, mint mindig, de nem sok figyelmet szentelek nekik.

12. vasárnap

Holnap lesz hát a nagy nap! Szokatlan a hőség. Még egyszer együtt uszodába megyünk. Dani alig búcsúzik el tőlem, lubickol a vízben, és láthatóan kevéssé érdekli, mi is vár rám. De hiszen még magam sem hiszem el. Kettőkor Fred elkísér az autóbuszhoz, mindenképpen velem akar jönni, de leintem, ugyan minek, úgy teszek, mintha nagyon erős lennék...És maradjon csak ő Danival. Most már értem, miért van olyan sürgősen szüksége a kocsira. Tehát visszamegyek a Charitéba. A gyorsvasúton élem meg utolsó előtti "kalandomat", egy férfi megszólít:"Már sokszor láttam a Kleinmachnowban, és most végre itt ül mellettem." Blabla. Utolsó kalandom pedig a Friedrich strassén a Sofia vendéglőben, ahol a siralomház poharát hajtom fel: egy külföldi szerelmet és pénzt kínál. - Pont fél ötkor bevonulok a kórházba. A szobában forróság, az ablakok zárva.

Szörnyű éjszaka! Hosszasan beszélgetek a szomszédos szoba egyik betegével, valamelyik minisztérium magasabb beosztású alkalmazottjával, nem buta, és nagyon határozottan védi álláspontját: "A második gyerekre nincs pénz, hiszen élni is szeretnénk egy kicsit!" Elhajtatja a gyereket. Pedig 1700 márkát keresnek ketten, egészséges és megfelelő lakásuk van. Ekkor maga a szőke nő jön be, és kezét csípőre téve mondja: "Szóval itt van, Kőhlerné! Mindig nekem kell a súlyos betegekre felügyelnem, Kőhlerné meg itt üldögél és fecseg." Kőhlerné vállat von. " A mi szobánkban nincsenek is súlyos betegek. Ez a bolond perszóna csak féltékeny."

Később a folyosón találkozom a szőkével, úgy látszik, ő sem tud aludni, és szeretné tudni, mi bajom van. "Daganatom van - magyarázom neki -, és holnap kioperálják."

"Na akkor készüljön fel mindenre, nem sok jóval kecsegtetem!"

A rákra gondolni olyan, mintha az ember sötét szobában lenne összezárva egy gyilkossal, akiről nem tudni, hol, hogyan és egyáltalán fog-e támadni.

Szeptember 13. hétfő

Weberné azért harcol, hogy zárják be éjszakára az ablakot, mert köhög. Köhögés elleni tablettát szerzek neki, és résnyire nyitom az ablakot, míg ő tovább sopánkodik. Breitscheit mama olyan büdös, hogy nem lehet kibírni. Alig van már haja, sír, leveti a hálóingét, mert melege van, és azonnal haza akar menni. Folyton igyekszünk a fején át visszahúzni az inget, a nővér is tehetetlen. A Breitscheit állandóan a W.C.-re szaladgál, csapkodja az ajtókat, a szobában felejti a W.C.-papírt, aztán eltéved a hosszú folyosón, és minden alkalommal úgy kell visszahozni. Folyton sír, én meg szeretnék segíteni rajta, de nem tudok. Mennyi nyugtalanságot hoz egyetlen páciens egy betegszobába, és mindannyian szenvedünk tőle. Engem pedig ma operálnak...

És egyre csak várni, hogy mi is fog történni. De velem nem történik semmi, de semmi a világon, minek is fekszem itt? Csak ebéd után kezdik (leves és más semmi): kiborotválják a hónaljamat, alá kell írnom, hogy minden orvosi intézkedéssel egyetértek, aceton, amivel a körömlakkot lemossák a lábkörmömről, operációs ing, nem szabad többet ennem, estére végbélkúp.

Katya ágyában most fiatal, szőke, sápadt asszony fekszik, veszélyeztetett terhes. Titkárnő, elvált, egy gyerekkel, fél éve egy másik férfival él együtt. Az pedig szeretné a gyereket, de fennáll az abortusz veszélye. Istenem, ez a nő igazán irigylésre méltó, de nem irigylem.

Az aneszteziológus tíz percig az ágyamnál áll, és kérdések tömegét zúdítja rám: "Mennyi dormutilra lesz szüksége ma este? Milyen tapasztalatai  vannak az érzéstelenítéssel kapcsolatban? Vérkeringése rendben van? Felvilágosították mindenről? Mióta van az NDK-ban? - Mindig a szokásos csodálkozás, mit keres egy bécsi nő az NDK-ban?

Éjjel valamennyi nőt kívánságuknak megfelelően elaltattam dormutillal, abban a titkos reményben, hogy legalább éjjel nyugtom lesz. Mert a Breitscheit már megint a W.C.-re rohan, és csapkodja az ajtókat. És még mindig áll a harc egy kis résnyi levegőért.

Félálomban megjelenik az aneszteziológus...az, aki el fog altatni. Számomra ő maga a halál. A dormutil hatására gondolataim összezavarodnak. A műtőben öntudatlan állapotban az ember ki van szolgáltatva a sok névtelen fehér köpenynek, hát hogyne félne. Próbálom elképzelni, hogyan fogom érezni magam mell nélkül. Idén nyáron túl intenzíven foglalkoztam a halál gondolatával, és érzékennyé váltam. Nem volt jó, hogy Kitty halálának a történetén dolgoztam, és kezembe került a "Ki volt Christa T-?"

Szeptember 14. kedd

Már nem vagyok ideges, mert nemsokára túl leszek az egészen. Reggel négykor a tetőteraszon voltam, amit már tegnap este felfedeztem. Ott friss a levegő, és messzire el lehet látni. Egészen a Hotel Berolináig és a Monbijou-park mögött a kivilágított tv-toronyig, és a postaépület ormótlan tömegét, túl a Ziegelstrassén, és a dómot meg a sok templomtornyot is lehet látni.

Fél hatkor megmosakodtam, lenyeltem a tablettát, és felhúztam a vezeklőinget. Az a valami a mellemben most dió nagyságú, ha rák, meg fogom kérdezni az orvosokat: miért vártak ilyen sokáig. Júliusban voltam először vizsgálaton!

Tegnap reggel óta nem ettem semmit, mert délben a bablevest otthagytam.

Szeptember 16. csütörtök

Szemem alól eltűntek a fekete karikák, mégis megijedek, amikor tükörbe nézek. Ma, az operáció után két nappal voltam először W.C.-én. Ez felvidított, annak ellenére, hogy jobb kezemben a váladékos üveget vittem, bal oldalamon pedig a nővér jött. A váladékos üveget állítólag szombaton elveszik.

Fekvő helyzetemből még a fejem sem tudom felemelni. Jobb kezem is nagyon gyenge még, alig bírom a ceruzát tartani, de azért megkísérlem első bejegyzéseimet a naplóba vezetni. Szükségem van valamire, amin fel tudok húzódzkodni, a nővér hevedert ígért. Majd emlékeztetem rá. A nővérek túl vannak terhelve, hiszen belátom.

Négy tabletta falithrom. Minek? Véralvadás ellen. Ezt most naponta be kell vennem.

Szeptember 17. péntek

Megpróbálok valamit újra firkálni a füzetbe. A jobb karom merev, fáj, a mellkasom éget, fel egészen a nyakamig. A hónaljfájdalom csak ma jelentkezik. De látom, hogy még be kell pótolnom az operáció előtti órák történetét. Tehát kedden, az operáció előtt, mint minden reggel, bevettem az antibébi tablettámat. Hanna nővér kétségeimre azt válaszolja:"Szedje csak tovább, persze, hogy tovább kell szednie." Röviddel a műtét előtt az osztályosorvosnő megkérdezi, nem ittam-e semmit. "Csak egy korty vizet a tabletta miatt." "Mi?! - kiáltja - , és mit mond majd az aneszteziológusnak, ha megkérdi?" "Az igazat - mondom merészen. Behúz az orvosi szobába, ahol kettesben vagyunk, és könyörgőre fogja:"Nem fog semmit sem mondani, hallja? Maga rendkívüli eset, magát ma kell operálni." "Jó - mondom, igyekezve megőrizni nyugalmamat -, ha vállalja érte a felelősséget." "Igen, vállalom." "Hát akkor hallgatok."

Jobb lett volna, ha előbb törték volna rajtam a fejüket, hogy mi legyen azzal az átkozott tablettával. Minden orvost megkérdeztem, egyik sem tudott határozott választ adni. Tulajdonképpen miért nem ülnek össze az orvosok? Mindenki a saját szakállára dolgozik? (Az operáció után az egyik orvos egészen megrémül, hogy még szedem a tablettát, de azt mondja: "Szedje tovább a menstruációig, akkor majd meglátjuk...")

Aztán gyorsan megy minden, injekciós tűvel szaladnak utánam, mert megint éppen egy ablakot keresek. Ágyba fektetnek, és áttolnak a műtőbe. Ott mindent jól megnézek magamnak, anélkül, hogy az injekció hatását érezném. Látom a nagy mosdót, ahol néhány orvos már keféli a kezét, szája előtt operálómaszkkal.

A műtőben három operációs asztal áll egymás mellett, én vagyok az első páciens. Az altató orvos barátságosan megkérdezi, hogy félek-e. Igen, mondom. Fölém hajol egy maszkkal a kezében: Ez oxigén magyarázza. Egy másik a tűt bal karomba szúrja, és hagyja, hogy sztetoszkópon át hallgassam szívverésem. Aztán valami forróság áramlik a vénákon keresztül a mellkasba...Vége!

Az első emlékem a műtét után a hidegrázás, és hogy valaki méri a pulzusom. Azután megint minden elmerül. Délután azon veszem észre magam, hogy más asszonyok között vagyok, akiknek, akárcsak nekem, szondájuk van. Oxigén, mesterséges táplálás, én infúziót kapok, nem emlékszem pontosan. Az üvegek vég nélkül függnek felettem, és nyugtalanul nézem, amint a színtelen és a vörös folyadék az üvegekből a gumicsőbe csepeg. Nagyon nyamvadtul vagyok.

Úgy érzem, mintha páncélba zárták volna a mellkasom. NINCS MÁR MELLEM! És elégek!

Hányok, hányok egész nap és egész éjjel, legszívesebben rögtön meghalnék:

Amit az orvosok mondanak, már nemcsak a rákra utal - ez most már amúgy is egyértelmű -, de arra is, hogy nyilván nem sikerült mindent eltávolítaniuk. Szűkszavú mondataikból hámozom ki. amiket egyenként kicsikarok belőlük. Kérdésekkel ostromlom őket, ehhez talán nincsenek hozzászokva. Talán más betegek apatikusabban viselik sorsukat. Miért nem vesznek emberszámba? Miért nem lehet a betegnek jobban megmagyarázni a helyzetét? Hiába várok vigaszra, hogy valaki majd jön, és azt mondja: "Most nem könnyű a dolga, de túl van rajta."

Csak azt hallom:" A lelet egy hét múlva lesz meg!"

"Reménykedünk."

"Mindenesetre kapjon besugárzást."

Szóval a halál...

/Ford.: Kopácsy Lívia/

/Naplók és levelek/

Émile Zola: A hajsza

A télikertben füttyentett, mint előző este: nem sokat várakozott. Jött Renée, kinyitotta a kis szalon üvegajtaját, s szótlanul ment fel előtte. Nem sokkal előbb érkezett a városháza báljáról. Rajta volt még atlaszcsokrokkal díszített, apró buggyos, fehér tüllruhája: a szaténderék szárnyait széles, fehér zsettcsipke szegte, a gyertyák fénye kék és rózsaszín ereket futtatott rajta. Maxime, mikor odafönt meglátta, meghatódott a sápadtságán, szavát elakasztó mély megindultságán. Az asszony nem számíthatott rá, egész testében reszketett, amikor meglátta, hogy úgy jön, ahogy szokott, nyugodtan, nyájas arccal. Céleste visszajött a ruhás szobából, ahová egy hálóingért ment be, s a szeretők továbbra is hallgattak, várva, hogy távozzék. Máskor nem feszélyezte őket a jelenléte, most azonban szégyenkeztek az ajkukra toluló szavak miatt. Renée azt akarta, hogy Céleste a hálószobában vetkőztesse le, ahol nagy tűz lobogott. A komorna sietség nélkül húzkodta ki a tűket, vette le egyenként a ruhadarabokat. Maxime pedig, unalmában, gépiesen felvette az inget, mely mellette hevert egy széken, s a láng előtt melengette, előrehajolva, széttárt karral. A boldog napokban ő tette meg Renée-nek ezt az apró szolgálatot. Az asszony ellágyult, amikor látta, hogy milyen gyöngéden tartja a tűzhöz az inget. Aztán, mivel Céleste még mindig nem végzett, a fiú megkérdezte:

- Jól mulattál a bálon?

- Ó, dehogy, hiszen tudod, mindig ugyanaz - válaszolta Renée. - Tömérdek ember, valóságos vásári tolongás.

A fiatalember megfordította az inget, melynek az egyik oldala már felmelegedett.

- Mi volt Adeline-en?

- Egy elég rosszul összeállított mályvaszín ruha...Kis termetű, és bolondul a fodrokért.

Aztán a többi nőről beszélgettek. Maxime majdnem megégette az ujját az inggel.

- Vigyázz, megpörkölöd - szólt Renée, hangjában anyáskodó cirógatással.

Céleste kivette az inget a fiatalember kezéből. A fiú fölegyenesedett, a szürke és rózsaszín nagy ágyat nézegette, megállt a kárpit egyik áttört bokrétája előtt, hogy elfordítsa a fejét, s ne kelljen látnia Renée csupasz mellét. Ösztönösen tett így. Úgy vélte, hogy már nem a szeretője, nincs joga nézni. Aztán szivart vett elő a zsebéből , és rágyújtott. Renée még régebben megengedte, hogy dohányozzék nála. Végre Céleste visszavonult, a fiatalasszonyt a tűz mellett hagyva éjjeli öltözékében, hófehéren.

Maxime járkált még egy darabig, szótlanul, oda-odanézve Renée-re, kit láthatólag újra elfogott a reszketés. Majd a kandalló elé állva, szájában szivarral, nyersen megkérdezte tőle:

- Miért nem mondtad meg tegnap este, hogy az apám van nálad?

Renée fölnézett, tágra nyílt szemmel, tekintetében a legnagyobb rémülettel: aztán vérhullám szökött az arcába, majd a szégyentől megsemmisülten, arcát tenyerébe rejtve hebegte:

- Te tudod, te tudod?

Összeszedte magát, hazudni próbált.

- Nem igaz...Kitől hallottad?

Maxime vállat vont.

- Az ördögbe is, éppen az apámtól. Úgy vélte, hogy remek tested van, s beszélt nekem a csípődről.

Enyhe bosszúság érzett a hangján. De újból járkálni kezdett, barátságos és korholó hangon folytatta két szippantás között:

- Igazán nem értelek. Különös nő vagy. Te tehetsz róla, hogy tegnap goromba voltam. Ha megmondtad volna, hogy az apám az, nyugodtan odábbállok, érted? Nincs jogom...De te ezt a de Saffrét emlegetted?...

Az asszony zokogott, keze az arcán. A fiatalember odament, elébe térdelt, erővel lefejtette a kezét.

- Hadd hallom, mondd meg, miért emlegetted de Saffrét!

Ekkor az asszony, a fejét még mindig elfordítva, könnyek között, halkan válaszolt:

- Azt hittem, elhagysz, ha megtudod, hogy az apád...

A fiú ismét fölállt, felvette szivarját, melyet az előbb letett a kandalló sarkára, s mindössze ezt dörmögte:

- Mulatságos vagy, mondhatom!

Az asszony nem sírt már. A kandalló lángja s arcának tüze felszárította könnyeit. Megdöbbenve látta, hogy Maxime ilyen nyugodtan fogadja ezt a leleplezést, melyről azt hitte, hogy össze fogja törni a fiút: megdöbbenésében szégyenét is elfelejtette. Látta, hogy járkál, hallotta, hogy beszél - mint valami álomban. A fiú azt mondogatta, le sem téve szivarját, hogy Renée nem okos, hogy egészen rendjén való, ha kapcsolatot tart fent a férjével, s ő  emiatt igazán nem haragudhat meg. De hogy bevalljon egy nem létező szeretőt! S újra meg újra visszatért erre, mint valami számára érthetetlen dologra, amit valóban szörnyűségesnek érzett, a nők "Őrült" képzelgéseit emlegette.

- Meghibbantál egy kicsit, drágám, ezt kezeltetni kell.

Végül kíváncsian kérdezte:

- De miért éppen de Saffrét és nem valaki mást?

- Udvarol nekem - mondta Renée.

Maxime elfojtott egy pimasz megjegyzést: már-már kicsúszott a száján, hogy Renée bizonyára idősebbnek hitte magát egy hónappal, mikor de Saffrét vallotta szeretőjének. De csak gonoszul mosolygott ezen a kaján gondolatán, és szivarját tűzbe hajítva letelepedett a kandalló másik oldalán. Józanul kezdett beszélni, értésére adta Renée-nek, hogy meg kell maradniuk jó barátoknak. A fiatalasszony merev tekintete azonban zavarba ejtette egy kissé: nem merte bejelenteni házasságát. Az asszony hosszasan nézte, dagadtra sírt szemmel. Nyomorultnak, korlátoltnak, megvetendőnek találta, és mégis szerette, azzal a gyöngédséggel, melyet csipkéi iránt érzett. A fiú csinos volt a kandalló párkányán álló kandeláber fényében. Amint hátravetette a fejét, a gyertyák világa megaranyozta haját, végigsiklott az arcán, bájos szőkeséggel pelyhedző orcáin.

- De mennem is kell már - ismételgette.

Szilárdan eltökélte, hogy nem marad. Egyébként Renée sem kívánta volna. Mindketten ezt gondolták és mondták: már csak barátok voltak. S mikor Maxime kezet fogott végre a fiatalasszonnyal, s készülődött kifelé, Renée visszatartotta még egy darabig, s apjáról kezdett beszélni.

Magasztalta.

- Látod, nagy lelkifurdalásaim voltak. Jobb, hogy így történt...Te nem ismered apádat: meglepődtem, hogy ilyen jó, ilyen önzetlen. Szegény embernek fő most a feje.

Maxime a cipője orrát nézegette, válasz nélkül, zavart arccal. Az asszony nem hagyta abba.

- Míg be nem lépett ebbe a szobába, mindegy volt nekem. De azóta...Mikor megláttam itt, amint gyöngéd szeretettel hozza a pénzt, melyért fölforgathatta Párizs minden zegét-zugát, egyetlen zokszó nélkül tönkretéve magát értem, szinte belebetegedtem...Ha tudnád, milyen gonddal őrködött az érdekeimen.

A fiatalember visszaballagott a kandallóhoz, és nekidőlt. Zavarban volt, fejét lehorgasztotta, ajkára lassan kiült a mosoly.

- Hogyne - dünnyögte -, apám nagyon érti a módját, hogyan kell a mások érdekein őrködnie.

Hangja csengése meglepte Renée-t. Ránézett, amaz pedig szinte védekezve mondta:

- Ó, mit tudom én...Csak annyit mondok, hogy apám ügyes ember.

- Nem volna igazad, ha rosszat mondanál róla - folytatta az asszony. - Bizonyára szélkakasnak gondolod egy kissé. Ha elmondanám neked a bajait, ha elismételném, amit ma este bizalmasan közölt velem, meglátnád, hogy tévednek, akik azt hiszik, hogy pénzsóvár.

Maxime nem állhatta meg, hogy vállat ne vonjon. Gúnyos nevetéssel szakította félbe mostohaanyját:

- Hagyd el, ismerem, nagyon is ismerem...Szép kis dolgokkal traktálhatott. Ugyan meséld el, mikkel.

Ez a gunyoros hang sértette az asszonyt. Erre még jobban kezdte magasztalni férjét, egészen nagy embernek mondta, úgy emlegette a charonne-i ügyet, ezt a piszkos üzletet, melyből nem értett egy árva szót sem, mint valami szerencsétlenséget, mely világossá tette előtte Saccard intelligenciáját és jóságát. Hozzáfűzte, hogy másnap írja alá az átruházási okmányt, s ha ez valóban összeomlást jelent, ő bűnei büntetéseképpen ezt is elvállalja. Maxime vigyorogva, alattomos pillantásokkal hagyta, hadd mondja: aztán halkan megszólalt:

- Ez az, éppen ez az...

Majd fennhangon, kezét a fiatalasszony vállára téve:

- Köszönöm, drágaságom, de ismertem a mesét...Te aztán jámbor lélek vagy!

S újból úgy tett, mintha menni akarna. Dühös vágy öntötte el, hogy mindent kitálaljon. A férjéről szóló zengedelmeivel felmérgesítette az asszony, s a fiú megfeledkezett önmagának tett ígéretéről, hogy nem fog beszélni, mert kerülni akar minden kellemetlenséget.

- Mi az? Mit akarsz mondani? - tudakolta Renée.

- Ej, a fenébe is! Azt, hogy apám annak rendje és módja szerint bolondját járatja veled. Igazán sajnállak, nagyon együgyű vagy!

S gyáván, alattomosan, titokban örvendezve, hogy ilyen aljasságokban vájkálhat, elmondta neki, mit hallott Laure-nál. Úgy érezte, mintha bosszút állna valami megfoghatatlan sérelemért, mely őt érte. Szajha természete kéjelgett ebben a besúgásban, abban, hogy kegyetlenül kifecsegheti, amit az ajtó mögül ellesett. Semmit sem hallgatott el Renée előtt, sem azt, hogy férje uzsorakölcsönt adott neki, sem azt, hogy meg akarja lopni, nevetséges dajkameséket tálalva föl neki. A fiatalasszony hallgatta, falfehéren, összeszorított ajakkal. A kandalló előtt állt, fejét lehajtotta egy kissé, a tűzbe bámult.

Hálóruhája, az a Maxime melengette ing szétnyílt, mozdulatlan szoborfehérségeket láttatva.

- Azért mondom el neked mindezt - összegezte a fiatalember -, hogy ne légy ostoba...De rosszul tennéd, ha megharagudnál apámra. Nem rossz ember. Megvannak a hibái, mint mindenkinek. A holnapi viszontlátásra, ugyebár?

Még ment az ajtó felé, mikor Renée heves kézmozdulattal megállította.

- Maradj! - kiáltotta parancsolóan.

S megragadva, magához húzta, a tűz előtt úgyszólván a térdére ültetve szájon csókolta, mondván:

- Ohó! Most már igazán ostobák volnánk, ha zavartatnánk magunkat...Nem is hiszed, hogy tegnap óta, mióta szakítani akartál, majd megőrülök. Olyan vagyok, mint aki eszét vesztette. Ma este a bálban köd borult a szememre. Mert most már kellesz nekem, hogy éljek. Ha elmégy, olyan leszek, mint a kifosztott...Ne nevess, azt mondom, amit érzek.

Végtelen gyöngédséggel nézett a fiúra, mintha már régóta nem látta volna.

- Jól eltaláltad, együgyű voltam, ha apád ma feketének mondja a fehéret, azt is elhittem volna. Hát tudhattam én? Míg előadta a meséjét, én csak valami nagy zúgást hallottam, s olyan elgyötört voltam, hogy ha akarja, térden állva írom alá az irkafirkáit. S én még azt képzeltem, hogy lelkifurdalásaim vannak!...Hát csakugyan ilyen ostoba voltam!...

Nevetésben tört ki, szemében a téboly fényei cikáztak. Szeretőjét még szorosabban magához vonva, folytatta:

- Hát rosszat teszünk mi? Szeretjük egymást, s úgy szeretjük egymást, ahogy a kedvünk tartja. Mindenki ezt teszi, nem? Nézd az apádat, ő nem szégyellős. Szereti a pénzt, s ott veszi, ahol leli. Jól teszi, ezzel megkönnyíti a dolgomat...Először is nem írok alá semmit, azután pedig eljársz hozzám esténként. Féltem, hogy nem akarsz már, tudod, azért, amit mondtam...De mivel nem törődsz vele...Különben is, most már becsukom előtte az ajtóm, érted?

Fölállt, meggyújtotta az éjjeli lámpát. Maxime habozott, lesújtva. Látta, mekkora ostobaságot követett el, keményen megrótta önmagát, hogy többet beszélt a kelleténél. Hogyan jelentse be ezek után a házasságát? Ő maga a hibás, a szakítás már megtörtént, nem volt rá szükség, hogy feljöjjön ebbe a szobába, s éppenséggel fölösleges volt bebizonyítania a fiatalasszonynak, hogy a férje túljár az eszén. Nem is tudta már, milyen érzésnek engedelmeskedett az előbb, s ez még növelte önmaga elleni haragját. De ha átsuhant is rajta, hogy goromba lesz másodszor is, és elmegy, a papucsát leejtő Renée látványa legyőzhetetlen gyávasággal töltötte el. Félelem lepte meg. Maradt.

Másnap, mikor Saccard fölkereste a feleségét, hogy aláírassa vele az átruházási okmányt, az asszony nyugodtan azt válaszolta, hogy nem írja alá, meggondolta a dolgot. Egyébként a leghalványabb célzást sem engedte meg magának: megfogadta, hogy titoktartó lesz, nem akart kellemetlenségeket, békében akarta élvezni megújuló szerelmét. A charonne-i ügy majd csak rendeződik valahogy: az aláírás megtagadása csupán bosszú volt: egyébbel meg nem törődött. Saccard már-már dühbe gurult. Álma összeomlással fenyegetett. Többi ügyei is mind rosszabbul álltak. Minden forrása kiapadt:  az egyensúlyozás csodája volt, hogy még tartotta magát: aznap reggel nem tudta már kifizetni a péket. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy fényes ünnepséget készítsen elő böjt csütörtökjére. Renée vonakodására elöntötte a sápadt harag, az erős férfi haragja, akit egy gyerek szeszélye gátol meg a munkájában. Az átruházási okmánnyal a zsebében, úgy számított, szerez majd pénzt a kártérítésig.

Majd mikor lecsillapodott egy kissé, és világosabban tudott gondolkozni, elálmélkodott felesége hirtelen pálfordulásán: bizonyos, hogy valakinek a tanácsára cselekedett. Szeretőt szimatolt. Ez a megérzése olyan határozott volt, hogy elfutott a húgához, kifaggatni, nem tud-e valamit Renée titkos életéről. Sidonie nagyon kelletlenül fogadta. Nem bocsátotta meg sógornőjének azt a sértést, hogy visszautasította de Saffréval való találkozást. Mikor bátyja kérdéseiből megértette, hogy az szeretővel gyanúsítja a feleségét, fel is kiáltott, hogy ő biztos benne. S maga ajánlkozott, hogy meglesi a "gerlicéket". Majd megtudja az a nebáncsvirág, hogy kivel van dolga! Saccard máskor nem kutatta a kellemetlen igazságokat: csupán az érdek kényszerítette, hogy kinyissa bölcsen lehunyt szemét. Elfogadta húga ajánlatát.

- Eredj csak nyugodtan, megtudok én mindent... - mondta az, részvéttől csöpögő hangon. - Jaj, szegény bátyám, ez bizony nem Angéle: az sohasem csalt volna meg! Ilyen jóságos, ilyen nemes lelkű férjet! Ezeknek a párizsi bábuknak nincsen szívük...És én még szüntelen jó tanácsokkal látom el!

/Ford.: Antal László/

Émile Zola: A patkányfogó

Nos, nem kellett kérdezősködnie. Már a lépcső aljáról meghallotta Coupeau nótáját. Ugyanaz a dal, ugyanaz a tánc. Mintha csak az imént jött volna le tőle, s már menne is vissza hozzá. A tegnapi ápoló éppen orvosságos üvegeket vitt a folyosón, s hogy meglátta, barátságosan ráhunyorgott.

- Még tart? - kérdezte Gervaise.

- De tart ám! - válaszolta, s meg sem állt.

Gervaise belépett, de megállt az ajtó mellett, mert többen is voltak Coupeau-nál. A rózsás képű, szőke segédorvos most állt, átadta helyét egy menyétképű, kopasz, rendjeles öregúrnak. Ez lehetett a főorvos, mert apró, szúrós szeme, átható tekintete volt. Ezeknek a hullamadaraknak mind ilyen a nézésük.

De hát Gervaise nem ennek az úrnak a szép szeméért jött ide, s a háta mögött felágaskodva Coupeau-t falta a tekintetével. A szerencsétlen még veszettebbül táncolt és üvöltözött, mint tegnap. Gervaise látott már olyat valamikor régen, farsangi mulatságokon, hogy egy-egy csupa izom mosodai legény hajnalig rúgta a port: de azt soha életében nem hitte volna, hogy akadhat ember, aki ennyi ideig kedvét leli a táncban: azt mondta, kedvét lelei, de ez csak afféle szólás volt, mert ugyan ki lelheti kedvét abban, hogy akarva, nem akarva ugrándozik, mintha lőporos hordót nyelt volna. Coupeau-ról szakadt a verejték, most még jobban gőzölgött. Szája a sok üvöltéstől még nagyobbnak látszott. Állapotos asszonyok őrizkedjenek az ilyen látványosságtól! Annyiszor eltáncolt már a matractól az ablakig, hogy keskeny ösvényt taposott oda. Ócska cipője kikoptatta a gyékényt.

Hát szó, ami szó, nem volt valami szemet gyönyörködtető látvány: Gervaise reszketett, azon töprengett, hogy miért is jött vissza. És Boche-éknál még ráfogták az este, hogy túloz! Pedig hát félig sem tudta a valót adni! Most már jobban látja, hogy csinálja Coupeau, mindig így fogja látni maga előtt, ha a semmibe bámul. Közben elkapta a segédorvos és a főorvos egy-egy mondatát. Az előbbi részletesen beszámolt az éjszakáról, de Gervaise nem értette a kifejezéseit. A férje egész éjjel beszélt és táncolt - ez volt a dolog magva. A kopasz öregúr, aki különben sem volt valami udvarias, végre észrevette, hogy ő is ott van, s miután a segédorvos elmondta, hogy ő a beteg felesége, olyan gyanakvón kezdte faggatni Gervaise-t, mint egy rendőrbiztos.

- Ivott ennek az embernek az apja?

- Igen, uram, hébe-hóba, mint mindenki...Úgy is halt meg, hogy egy mulatság után lezuhant a háztetőről.

- Az anyja is ivott?

- Hát tudja, uram, mint mindenki, imitt-amott egy-egy pohárkával...Ó, rendes népek azok!...Egy fivére még egész fiatalon halt meg rángógörcsben.

Az orvos ránézett azzal a vesékig hatoló pillantásával. Aztán ráförmedt:

- Maga is iszik, mi?

Gervaise hebegett-habogott, mentegetőzött, kezét a szívére tette, hogy megesküdjék.

- Szóval, iszik! Vigyázzon, látja, hová visz az ital...Előbb-utóbb maga is idejut.

Gervaise ott állt, a falhoz lapulva. Az orvos már hátat fordított neki, s nem törődve vele, hogy kabátja poros lesz a gyékényen, lekuporodott, hosszasan figyelte a reszkető Coupeau-t, várta, hogy felé jöjjön, le nem vette róla a szemét. Ma a lábak is rángatóztak, a kezekből lehúzódott a reszketés a lábfejekbe: úgy ficánkolt, mint a dróton rángatott paprikajancsi, keze-lába kalimpált, a törzse olyan merev volt, mint egy darab fa. A kór lassan rágta magát előbbre, előbbre. Halk zümmögésféle kelt a bőre alól: három-négy másodpercenként megismétlődött, eltartott egy pillanatig, megszűnt, majd újra kezdődött, annyi volt csak, mint mikor a kivert kutya didereg télidőben a kapu alatt. Már hasán és vállán is látszott a remegés, akár a vízen, ha forrni kezd. Furcsa pusztulás! Haldoklása közben vonaglik, tekereg, mint egy lány, aki nem bírja, hogy csiklandozzák. Coupeau közben panaszosan nyögött. Látszott, hogy sokkal jobban szenved most, mint tegnap. Szaggatott siránkozása több mindent elárult. Ezer meg ezer tű szurkálja. Testét mindenütt nyomja valami: hideg, nedves állat kúszik fel a combján, s fogait a húsába vájja. Más állatok meg a vállára telepednek, s a hátát tépdesik, karmolják.

- Szomjas vagyok! Jaj, de szomjas vagyok! - nyöszörögte szünet nélkül.

A segédorvos elvett az asztalkáról egy bögre limonádét, és odanyújtotta neki. Az két kézre fogta a bögrét, mohón beleivott, a felét magára öntve: de nyomban undorodva kiköpte, s dühösen ordította:

- Az istenit! Ez pálinka!

A segédorvos, a főorvos intésére, most vízzel itatta meg, s maga fogta a korsót. Coupeau lenyelt egy kortyot, de úgy üvöltött, mintha parazsat nyelt volna.

- Ez pálinka! Az istenit neki! Ez pálinka!

Tegnap óta, bármit ivott, pálinkának érezte. A szomjúsága csak fokozódott, de inni nem tudott, mert minden folyadék égette. Levest hoztak neki: biztosan meg akarják mérgezni, olyan vitriolszagú. A kenyér savanyú és romlott. Körötte minden át van itatva méreggel. A cella kénszagú. Végül azzal vádolta az embereket, hogy gyufát sercegtetnek az orra alatt, mert el akarják pusztítani.

Az orvos felkelt, és hallgatta Coupeau -t, aki fényes nappal megint rémekkel viaskodott. A falakon akkora pókhálókat látott, mint egy-egy hajóvitorla. Aztán a pókhálók átváltoztak halászhálókká, melyek hol összehúzódtak, hol kinyúltak, fura holmi volt mindahány! A hálókban fekete golyók gurultak, igazi varázsgolyók, eleinte csak akkorák, mint a biliárdban, később ágyúgolyó nagyságúak: meghíztak, lefogytak, csak hogy őt elképesszék. Egyszerre felkiáltott:

- Jaj, a patkányok! Most meg a patkányok!

A golyókból patkányok lettek. Ezek a ronda férgek egyre híztak, kimásztak a hálók szemein, le a matracra, s ott párává váltak. Egy majom meg hol kijött a falból, hol visszabújt a falba, s mindannyiszor olyan közel került hozzá, hogy Coupeau hátrahőkölt, nehogy leharapja az orrát. Egyszerre ez is megváltozott: úgy látszik, bukfencezni kezdtek körülötte a falak, mert haragjában fuldokolva dühöngve kiabálta:

- Jaj! Jaj! Gyertek nekem, fütyülök rátok!...Jaj! A bódét! Jaj! Döntsd össze!...Csak kongassatok, csuhások! Csak orgonáljatok, nehogy hívjam az őrséget!...Pokolgépet dugtak a fal mögé, az aljasok! Hallom, hogy ketyeg, mindjárt repülünk...Tűz! Az istenfáját! Tűz! Tűz van! Ni, hogy lobog! Hogy fénylik, hogy fénylik! Lángol az ég, vörös lángok, zöld lángok, sárga lángok! Ide, ide! Segítség! Tűz van!

Kiáltozása hörgésbe fúlt. Hadarása egybefolyt, szája tajtékzott, nyála az állára fröccsent. Az orvos dörzsölgette az orrát, mint mindig, ha nehéz eset került elé. Majd a segédorvoshoz fordulva, halkan megkérdezte:

- Még most is negyvenfokos a láza, ugye?

- Igen, uram.

Az orvos elhúzta a száját. Ott maradt még pár percig, a szemét Coupeau-ra szögezve. Aztán vállat vont, és megszólalt:

- A kezelés marad, húsleves, tej, limonádé, enyhe kínakivonat kanalanként...Maradjon mellette, és értesítsen, ha kell.

Kiment. Gervaise meg utána, hogy megkérdezze, van-e remény. De az orvos olyan fagyosan ment végig a folyosón, hogy nem merte megszólítani. Kinn ácsorgott még egy darabig, habozott, ne menjen-e be még egyszer a férjéhez. Szörnyen unta már a várakozást. Aztán, hogy kihallotta Coupeau kiabálását - megint a limonádét érezte pálinkának -, gyorsan odébbállt, nem óhajtotta még egyszer látni az előadást. Az utcán a patkócsattogás és a kocsizörgés úgy hatott rá, mintha nyomában volna az egész Szent Anna-kórház. És hogy megfenyegette az orvos! Szinte azt hitte, maga is beteg már.

Boche-ék és a többiek persze már nagyon várták az Aranycsepp utcában. Ahogy feltűnt a kapu alatt, rögtön hívták be a házmesterfülkébe. Nos, mi van? Húzza még Coupeau tata? Bizony, még húzza. Boche arcán zavar és elképedés tükröződött: egy literbe fogadott, hogy Coupeau tata nem bírja ki estig. Hát lehetséges ez? Még mindig húzza! S az egész társaság odavolt a csodálkozástól, combját csapkodva. Szívós fickó, azt meg kell hagyni! Lorilleux-né számolgatta az órákat. Már hatvan órája bokázik és ordít! Ilyen mutatványt az öregapám se látott! Boche azonban, akit evett a penész a liter bora miatt, s csak kényszeredetten nevetett, gyanakodva faggatta Gervaise-t, vajon nem patkolt-e el mégis Coupeau, miután otthagyta. Ó, dehogyis, esze ágában sem volt, nagyon is elevenen ugrabugrált. Boche noszogatta Gervaise-t, hogy utánozza egy kicsit, hadd lássák megint. Igen, igen, még egy kicsit! Közkívánatra!

Az egész társaság kérlelni kezdte: igazán, nagyon kedves volna tőle, két szomszédasszony, aki tegnap nem látta, most csak miatta jött le. A házmester rákiáltott a látogatókra, hogy álljanak rendbe, azok szabaddá tették a helyiség közepét, izgatott kíváncsisággal tolakodtak. Gervaise azonban lehajtotta a fejét. Attól félt, belebetegszik. Mégis - ne higgyék, hogy csak kéreti magát - tett egypár erőtlen ugrást, de rosszul lett, hátrahanyatlott: nem bírja, becsületszavára! Csalódott moraj kélt: milyen kár, pedig megtévesztésig hűen tudta utánozni. Ha nem megy, hát nem megy! És hogy Virginie visszatért a boltjába, már meg is feledkeztek Coupeau tatáról, és Poissonékról kezdtek pletykázni, akiknél mostanában nagy zűrök vannak: tegnap járt kint a végrehajtó: a rendőrt alighanem kiteszik az állásából: Lantier pedig már a szomszéd étterem felszolgálónője körül legyeskedik: az a nagy debella fehérnép pacalos boltot akar nyitni. Teringettét! Jót mulattak rajta, már látták, hogy most egy pacalos asszony telepszik be a boltba: a nyalánkságok után a szilárdabb táplálék! Poisson, az agancsos, jámbor képpel szemlélte a dolgok folyását. Hogy az ördögbe lehet valaki olyan mamlasz odahaza, mikor már a mesterségénél fogva is gyanakodnia kellene? De egyszerre elhallgattak, észrevéve, hogy Gervaise, akiről már meg is feledkeztek, a helyiség végében rángatózó kézzel, lábbal, csak úgy magának próbálja utánozni Coupeau-t. Bravó! Ez az! Csak ezt akarták látni! Gervaise bárgyún nézett körül, mint aki mély álomból ocsúdik. Aztán sietve elkotródott. Jó éjszakát mindenkinek! Megy fel, megpróbál aludni.

Másnap Boche-ék látták, hogy délben elmegy hazulról, mint az előző két napon is. Jó mulatást kívántak neki. A Szent Annában ma az egész folyosó visszhangzott Coupeau üvöltözésétől és dobogásától.

Gervaise még a lépcső korlátját fogta, amikor már hallotta az ordítást:

- Ribancok! Gyertek ide, ha mertek, hogy kibelezzelek!...Ohó! Engem akarnak kinyiffantani! A ribancok!...De nem fogtok átejteni. Kotródjatok, az istenit a pofátoknak!

Gervaise lihegve állt egy darabig az ajtó előtt. A férje egy egész sereggel hadakozik odabent! Belépett. Még elképesztőbb, még cifrább látvány fogadta. Coupeau úgy viselkedett, mint a bolondházba való, dühöngő őrült. A cella közepén toporzékolt, csapkodta magát, a falakat, a földet, bukdácsolt, a levegőbe kaszált: fel akarta szakítani az ablakot, majd elbújt, védekezett, segítségért kiabált, visszafelelt: egyedül járta ezt a boszorkánytáncot, rémült arccal, mint akit lidérchad szorongat. Gervaise később rájött, hogy Coupeau egy tető szélén képzeli magát, amint éppen bádoglemezeket rak fel. Szájával utánozta a fújtatót, forgatta a forrasztópákákat a tűzben, letérdelt, hüvelykujját végighúzta a gyékény szélén, mintha ott volna a forrasztás. Igen, visszatért a mesterségéhez a halála pillanatában: s csak azért ordítozott olyan hangosan, azért hadakozott olyan vadul a tetőn, mert aljas alakok megakadályozták, hogy tisztességesen elvégezze munkáját. A szomszédos tetőkön hemzsegő mocskos fráterek folyton piszkálták. És a tetejébe még patkányokat eresztettek rá a csirkefogók! Ronda dögök, folyton itt nyüzsögnek! Hiába tapossa el őket, teljes erejéből odaverve a lábát a földhöz, csapatostul jönnek, feketéllik tőlük a tető. És ez a tömérdek pók! Szorosan összefogta a nadrágját, hogy a combján agyonnyomja az ott mászkáló kövér pókokat. Mennydörgetős mennykő! Sosem fejezi be a munkáját, el akarják veszejteni, a főnöke hűvösre téteti. Eszeveszettül dolgozott, azt képzelte, gőzgép működik a gyomrában: s ahogy tátott szájjal fújtat, sűrű füst tölti meg a cellát, s az ablakon át kigomolyog a szabadba: előrehajolt, szüntelenül fújtatott, s nézte, odakint mint kígyózik a füst, száll fel a magasba, s takarja el a napot.

- Mi a fene! - kiáltott fel. - Itt a Clignancourt úti banda, medvének álcázva randalíroznak...

Lekuporodott az ablak előtt, mintha a tető széléről figyelné a felvonulást.

- Ni, a maskarák menete, oroszlánok és párducok vicsorognak...A srácok meg kutyának, macskának öltözve...A hosszú Clémence kontya csupa toll. Hű, a jebezusát! Elesett, kilátszik mindene!...Gyere, cicuskám, bújjunk el...Hé, ti vörösgatyások, nem hagyjátok békén!...Ne lőjetek, az istenit! Ne lőjetek!...

Aztán összeomlottak a házak: utánozta az összeomló városnegyed recsegését-ropogását: egyszerre minden eltűnt, elenyészett. De még ki sem fújhatta magát, már újabb látomások nyomakodtak elő, hihetetlen gyorsasággal. Dühös beszédkényszer ingerelte, szájából szünet nélkül fröcsögtek a szavak, a gurgulázó hangok. Mind hangosabban kiabált:

- Ni, te vagy az, mi szél hozott...Ne viccelj! Ne dugd a képembe a hajad.

Végighúzta a kezét az arcán, s úgy tett, mintha a hajszálakat fújná el. A segédorvos megkérdezte:

- Kit lát?

- Hát a feleségemet!

A falat nézte. Háttal állt Gervaise-nek.

Az asszony csodamód megijedt, s ő is a falra nézett, hogy nem látja-e meg ott saját magát. A férje tovább beszélt:

- Ne fűzz, hallod-e...Nem hagyom magam befűteni...Teringettét! De kicsípted magad! Hol szerezted ezt, ribanc! Palit fogtál, mi, te lotyó? Na , megállj, majd elhegedülöm én a nótád!...A szoknyád mögé bújik a pasasod? Mi az ott? Hajolj csak le, hadd lám...Az istenit! Ez megint ő!

Iszonyatos nagyot ugrott, és beverte a fejét a falba, de a kitömött tapéta felfogta az ütést. Hallatszott, hogy a teste tompán puffan a gyékényen, ahová az ütés ereje visszadobta.

- Kit lát most? - kérdezte ismét a segédorvos.

- A kalapost - üvöltötte Coupeau.

Gervaise - a segédorvos kérdésére - csak hebegett-habogott, nem tudott értelmes választ adni: ez a jelenet felkavarta benne élete minden baját. A bádogos az öklével hadonászott.

- Rajta, komám! Most végre leszámolok veled! Nyíltan sétálsz ezzel a cafattal, hogy csúffá tégy ország-világ előtt? Majd én megnyuvasztalak, meg én! Még kesztyűt se húzok hozzá!...Most jártasd a pofád...Ezt nem teszed az ablakodba. Nesze! Nesze! Nesze!

Öklével csapkodta a levegőt. Őrjöngő dühroham jött rá. Nekihátrált a falnak, s azt hitte, hátulról támadnak rá. Megfordult, nekirontott a párnázatnak. Szökellt, ugrált, egyik sarokból a másikba, verte a falat a hasával, a farával, a vállával, hempergett, feltápászkodott. Csontja megpuhult, teste úgy csapódott ide-oda, mint az ázott kóc. Ádáz fenyegetésekből álló színjátékát vad hörgéssel kísérte, úgy látszik azonban, a viadal balul ütött ki, mert melle zihált, szeme kidülledt üregéből: lassan úgy elgyávult, mint a gyerek.

- Gyilkos, gyilkos!...Lóduljatok innen mind a ketten! Jaj, a mocskosok, még röhögnek is! Hogy hentereg itt ez a ringyó, az égnek emelt csülkeivel!...Vége van, biztos...Legyilkolja az a zsivány! Levágja a fél lábát a késével. A másik lába már a földön hever, a hasa felvágva, merő vér...Jaj, istenem!

Verejtékben úszott, homlokán felborzolódott a haja, rémületes látványt nyújtott, lépésről lépésre hátrált, hevesen hadonászva, mintha távol akarná tartani magától a szörnyű jelenetet. Két fájdalmas kiáltás szakadt ki belőle, s hanyatt zuhant a matracon, amelybe beleakadt a sarka.

- Uram, uram! Meghalt! - kiáltotta Gervaise, kezeit tördelve.

A segédorvos odalépett, és a matrac közepére húzta Coupeau-t. Nem, még nem halt meg. Lehúzták a cipőjét: meztelen lábfeje lelógott a matrac végén, s a két lábfej egymás mellett táncolt tovább, ütemre, szapora, szabályos rángásokkal.

- Alszik - mormogta a főorvos.

Gervaise, látván, hogy az orvosok tapogatják férje testét, maga is meg akarta fogni. Csendesen odament, s vállára tette a kezét. Rajta hagyta egy percig. Uramfia! Ugyan mi zajlik ott bent? Táncolt minden porcikája, talán bizony még a csontjai is ugráltak. Rezgések, hullámzások jöttek messziről, mintha a folyó vize fodrozódna a bőre alatt. Ahogy Gervaise rányomta egy kicsit a kezét, érezte a csontvelő jajkiáltásait. Puszta szemmel csak gyűrűző hullámokat lehetett látni, melyek apró fodrokat vetettek, mint az örvénylő víz felszíne: de micsoda vihar pusztíthat ott belül! Micsoda munka! Vakondokmunka! A Patkányfogó vitriolja működött ott bent. Az egész test át volt itatva vele, de még hogy! És csak akkor szűnik meg ez a munka, ha felőrölte, ha elemésztette Coupeau-nak minden ízében szakadatlanul remegő tetemét.

Az orvosok elmentek. Gervaise ott maradt a segédorvossal. Egy óra múlva halkan megszólalt:

- Uram, uram, meghalt...

A segédorvos csak rápillantott a lábára, és nemet intett. A matracról lelógó, meztelen lábak még egyre táncoltak. Nem voltak valami tiszták, hosszúra nőtt rajtuk a köröm. Teltek-múltak az órák. Egyszerre megmerevedtek, nem mozdultak többet. Ekkor a segédorvos Gervaise-hez fordult:

- Vége.

Csak a halál állította meg a lábakat.

Gervaise hazament az Aranycsepp utcába, Boche-éknál egy csomó pletykafészket talált, kik nagy izgatottan lefetyeltek. Először azt hitte, őt várják, mint az utóbbi napokban mindig.

- Elpatkolt - mondta nyugodtan, elcsigázott, bamba arccal, az ajtót betaszítva

Rá se hederítettek. Olyan volt a ház, mint a felbolydult méhkas. Hallatlanul mulatságos eset! Poisson rajtakapta a feleségét Lantier-val. Pontosan nem tudták még, hogyan történt, mert mindenki másképp adta elő a dolgot. Egy szó, mint száz, akkor ütött rajtuk, mikor a legkevésbbé várták. Olyan részleteket is rebesgettek, melyeket az asszonyok csak súgva adtak tovább. Nem lehet csodálni, hogy a látvány kihozta Poissont a béketűrésből. Tigrissé változott! Ez a szófukar ember, aki mindig úgy járt-kelt, mintha nyársat nyelt volna, bömbölt és őrjöngött. Aztán minden elcsendesült. Úgy látszik, Lantier valamiképpen kimagyarázkodott. Mindegy, ez mégsem mehet így tovább. Boche is azt közölte, hogy a szomszéd éttermi felszolgálólány most már csakugyan kibéreli a bolthelyiséget, és pacalt fog árulni benne. Ez a minden hájjal megkent kalapos él-hal a pacalért.

Hogy Lorilleux-né is megérkezett Lerat-néval, Gervaise erőtlenül mondta nekik:

- Elpatkolt...istenem! négy álló napig ugrándozott és üvöltött...

A két nővér - mit is tehetett mást - előhúzta zsebkendőjét. A fivérük sokban vétkezett, de mégiscsak a fivérük volt. Boche csak rándított egyet a vállán, s hangosan, hogy hallják, megjegyezte:

- Egy részeges fráterrel kevesebb!

Ettől a naptól fogva Gervaise úgy viselkedett, mint akinek nincs ki a négy kereke. A házbeliek szórakoztatására nemegyszer elutánozta Coupeau-t. Nem is sokat kérette magát, ingyen tartott előadást: keze-lába reszketett, önkéntelen sikoltások szakadtak ki a torkán. Nyilván bedilizett a Szent Annában, hogy annyit nézte a férjét. De olyan szerencséje már nem volt, hogy belepusztult volna ő is. Olyan torz fintorokat vágott, mint a megugrott majom, s a suhancok káposztatorzsával dobálták meg az utcán.

Így tengődött még hónapokig. Még jobban lezüllött, még súlyosabb megaláztatásokat kellett elszenvednie, napról napra nehezebben küzdött az éhhalállal. Mihelyt pár souhoz jutott, elitta, s részegen tántorgott végig az urcán. A környéken a legundorítóbb dolgokba ugratták bele. Egyszer fogadtak, hogy nem eszik meg valami ocsmányságot: megette, tíz sout nyert. Marescot úr ki akarta dobni a hatodik emeleti szobából. De, hogy Bru apót holtan találták a lépcső alatti vackában, a háziúr kegyesen átengedte Gervaise-nek a helyét. Ettől fogva Bru apó odújában lakott. Ott hevert a rohadt szalmán, vacogó foggal, üres hassal, csontig átfagyva. Úgy látszik, nem akarja befogadni az anyaföld! Teljesen elhülyült, eszébe sem jutott már, hogy leugorjon a hatodik emeletről az udvarra, s úgy vessen véget nyomorúságának. Apránként, ízenként kellett hogy elvigye a halál, végighurcolva ezen az istenverte életen, melyet maga csinált magának. Sosem tudták meg pontosan, mibe is halt meg. Hideglelést emlegettek. Az igazság az volt, hogy belehalt a nyomorba, a piszokba, elrontott életének kínjába. Végellustulásban gebedt meg, mondták róla Lorilleux-ék. Egy reggel, hogy bűz terjengett a folyosón, valakinek eszébe jutott, hogy két napja nem látták: megtalálták az odújában, már zöld volt.

Bazouge apó jött érte, hóna alatt a szegények ládájával, hogy eltűntesse. Az öreg - szokása szerint - jól becsiccsentett eznap is: de jó fiú volt, s vidám, mint a pinty. Amikor meglátta, ki a kuncsaft, mélyenszántó elmélkedésbe kezdett, míg rendezgette számára a kis lakást.

- Mindenki idejut...Nem kell tolakodni, jut hely mindenkinek...Szamárság sietni, csak hátráltatja magát az ember...Én csak örülök, ha örömet szerezhetek. Az egyik szívesen jön, a másik vonakodva...Ez itt nem akart, aztán meg nagyon akart. Akkor meg váratták. Na, most itt van, végre elérte! Rajta hát, vidáman!

És amikor nagy fekete lapátkezével megfogta Gervaise-t, meghatódott, s gyengéden emelte fel az asszonyt, ki oly sokáig ostromolta. Atyai gondosággal fektette be a koporsóba, s két csuklás között így beszélt hozzá:

- Figyelj rám...hallod...Mókás Bibi szól hozzád, a hölgyek vigasztalója...Neked már jó. Szundizzál, kicsikém!

/Ford.: Antal László/.

Aliza Barak Ressler: Kiálts kislány, kiálts!

Még néhány, hozzánk hasonlóan elfogott sorstársunk lépkedett a menetben. Nyomasztó csendben, két fegyveres rendőr kíséretében közeledtünk a helyi gimnázium felé, ahol összegyűjtötték az elfogott személyeket. Az épület mellett nagy udvar állt, közepén vaskapuval. Amikor megérkeztünk, asszonyokat, férfiakat, csecsemőket és öregeket is láttunk, akiket az udvar közepén lévő nagy térre gyűjtöttek össze. Az emberek csoportokban ültek, vagy feküdtek a földön. A pillantásomat szokatlan látvány ragadta meg. Néhányan hordágyon feküdtek, melyeken a kórház jelképe, a vöröskereszt volt.

Nem tudtam a szememet levenni róluk. Összeszorult a szívem. Nyugtalanság, félelem és aggodalom ébredt bennem. Mit csinálnak itt ezek az emberek? A tompultság furcsa érzése fogott el, mintha valami rémes álom szállt volna meg. Kérdeztem a szüleimet, hogy ezeket az embereket is "munkába" küldik-e? Vajon beleegyeztek-e az orvosok, hogy kihozzák a még ápolásra szoruló betegeket? Ugyan hogy tudnak ők hozzájárulni a háborús erőfeszítésekhez? Semmi kétség, valami egészen furcsa és súlyos dolog történik itt! Gyanús volt ez az egész.

A hordágyakon fekvő betegek látványa, akiknek egy része halkan nyögött és sóhajtozott, igencsak megijesztett. Egész testemben remegni kezdtem. Apa szomorúan nézett rám, és elfordította a tekintetét. Hallgatott, és nem válaszolt a kérdéseimre. Anya szemében kétségbeesést és erőtlenséget láttam. Később világossá vált számunkra, hogy a betegek és az öregek valóban a kórházakból kerültek ide. A zsidó származású elmebetegeket is kihozták a zárt osztályról. Ezek a szerencsétlenek csatlakoztak ahhoz a néhány emberhez, akiket a rejtekhelyeken kaptak el, mint minket, vagy akiknek lejárt a városban maradáshoz szükséges engedélyük. Mint kiderült, az egyike volt a deportálások késői transzportjainak, de nem az utolsó.

Az elém táruló látványtól megrémülve ültem le a családtagjaimmal a többiek mellé. Égő, száraz szemekkel bámultam a betegeket. Azt gondoltam, hogy lám, véget ért merész próbálkozásunk, hogy elmeneküljünk a sorsunk elől. Így gubbasztottunk szó nélkül. A gondolatok is kiürültek fejünkből. Éreztem, hogy csak aludni akarok, és nem tudni semmiről: távol lenni mindentől, ami körülvesz.

Ekkor különös motyogást hallottam a jobb oldalról. A fejemet a suttogás irányába fordítottam, és egy hordágyon fekvő, gyönyörű, tizennyolc év körüli lányt láttam. Üres tekintetét az ég felé fordította. A hordágy mellett a földön az anyja ült, és fogta a kezét. A lány hirtelen ülő helyzetbe emelkedett, felsőtestét előre-hátra kezdte mozgatni, és magyarul motyogta:"Légy boldog." Ezeket a szavakat ismételte újra és újra, megszámlálhatatlanszor, miközben időnként lefeküdt, majd újból felemelkedett. Az anyja gyengéden simogatta világos haját és a homlokát, és néha megnedvesítette kiszáradt ajkait. A lány néhány perc múlva abbahagyta a mozgást, csendben feküdt, és tágra nyílt szemekkel bámult valahová. Bizonyos idő elteltével a jelenet újra kezdődött: olyan volt, mint valami ima vagy vallási szertartás. Mint akit hipnotizáltak, úgy bámultam: csak néztem a lányt, rajta kívül senkit sem láttam. Vártam, hogy újra motyogni kezdjen. Nem tudtam levenni a tekintetemet gyönyörű és egyben ijesztő arcáról. Körülötte sugdolóztak, hogy a lány elméje megbomlott, mert nem tudta elviselni a húgaitól és a barátnőitől való elszakadás szenvedéseit, amikor azokat elküldték a korábbi transzportokkal.

Hányingerem lett és fulladozni kezdtem. Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom, és erős fájdalom hasít a törzsem alsó részébe. A görcsök hullámokban jöttek, mintha szülési kínok lettek volna. Először némán zokogtam, de ahogy erősödtek fájdalmaim szégyenkezés nélkül elkezdtem hangosan nyögni és sírni, áttörve minden viselkedési szabályt, amit belém neveltek.

Anyám szinte lebénult, tehetetlenül ült mellettem: tördelte a kezét, és nem tudta, mit csináljon velem. Egy ismerős asszony jött oda hozzánk, és azt kérdezte, hogy pontosan mi fáj. Sírva mutattam rá egy pontra a hasamon.

- Alizka, tedd a kezedet a hasad jobb oldalára, és kiabálj erősebben, teljes erődből! - mondta erre habozás nélkül, majd az egyik őrhöz fordult:

- Nézze, szegény kislány...nézze, hogy vergődik a fájdalomtól...Biztos vagyok benne, hogy vakbélgyulladása van, appendicitise...Így, ebben az állapotban nem lehet elküldeni a következő transzporttal! Sürgősen látnia kell egy orvosnak!

Az asszony szavaitól apám felbátorodva kérlelni kezdte az őröket, hogy hadd vigyen engem a közeli kórházba. Az őrök tanácskoztak egymás között, és végül beleegyezően bólintottak a fejükkel.

- Szaladj, vidd a kislányt orvoshoz, csak igyekezz visszajönni, mielőtt a transzport elmegy! - mondták neki.

Apa felugrott és a karjába kapott. A kapu kinyílt, és ő kifutott velem, egyenesen a kórház irányába - én közben sírtam a fájdalomtól.

Huh, kijutottunk, újra szabadok vagyunk! A szemem sarkából láttam, hogy az emberek a tekintetükkel követnek minket. Csodák csodája, odakint megpillantottuk nagybátyámat, akit velünk együtt tartóztattak le. Szabadon sétált az utcán: ráérősen lépkedett, arcán pedig olyan ember nyugalma tükröződött, akit semmiféle veszély nem fenyeget. Később megtudtuk, hogy az udvar egyik kijáratán keresztül sikerült megszöknie. Erőt kellett vennie magán, hogy ne nézzen felénk: csupán egy kacsintással jelzett nekünk, hogy ne forduljunk meg utána, és viselkedjünk úgy, mintha nem ismernénk.

Úgy éreztem, hogy megmenekültünk. Erős volt bennem a vágy, hogy kiabáljak a nagy örömtől, de még nem tudtam, hogy ezután milyen fordulatot vesz sorsunk. Apa még mindig vitt engem, mintha törékeny csomag lennék előrenyújtott karjaiban. Éreztem, hogy kezdi zihálva venni a levegőt. Egyre lassabban és nehezebben futott. Rövidesen megérkeztünk a kórház kapujához, ott apa vigyázva letett engem. Ekkor valami furcsa dolog történt: a fájdalom elillant, mintha sohasem lett volna. Kihúztam magam, ránéztem apára, és mosolyogva azt mondtam:

- Apa, már nem fáj semmim. Most már visszamehetünk anyuhoz?

Meglepetésemre apa szemében rémülettel vegyes könyörgést vettem észre.

- Kislányom, kérlek, ne állj annyira egyenesen! Maradj összegörnyedten, és vágj sírós arcot, mert ha nem - elveszünk! Visszaküldenek minket abba az udvarba, és még ma elhurcolnak a többiekkel - suttogta nekem.

- De apa, mi lesz anyával és a lányokkal? - kérdeztem szemrehányóan.

- Minden rendben lesz, csak ne hagyd abba a sírást, és panaszkodj! - felelte apa.

Újból a karjaiba vett, és elindult a központi épület felé. A portáról az épület keleti szárnyában található irodába irányítottak minket. Itt egy tisztviselőnő fogadott minket, és bevezetett az orvos szobájába. Újra elfogott a félelem. Egyik pillanatról a másikra visszatért a kínzó fájdalom is, de mérsékeltebben: nem annyira élesen, mint előzőleg. A szobában egy zsidó orvos állt: apa ismerte, és úgy tűnt, ez felbátorítja, és reménnyel tölti el.

Az orvos meghallgatta apa történetét az eseményekről, ami a letartóztatáskor történt. Nekem le kellett feküdnöm, és az orvos elkezdett vizsgálni: jobbról-balra, majd oda-vissza haladva nyomkodta a hasamat. Kérdéseire, hogy fáj-e, mindig azt feleltem, hogy igen. Az igazat megvallva azonban már nem fájt sehol. Az orvos hirtelen abbahagyta a vizsgálatot, szemüvegén keresztül egyenesen apa szemébe nézett, és azt mondta neki:

- A kislányának orvosi értelemben semmi baja nincs. Feltételezem, hogy a fájdalom reakció a deportálás okozta ijedtségre és aggodalomra. Veszélybe sodorhatom a szabadságomat, amennyiben valódi ok nélkül befogadom a kórházba. Ennek ellenére átviszem őt további vizsgálatokra az osztály igazgató-főorvosához, doktor Bulokhoz, aki cseh, nem rossz ember, de szerencsétekre szereti a pénzt. Ha sikerül "megkenni" őt - az orvos ezt az elterjedt kifejezést használta a megvesztegetésre -, talán beleegyezik, hogy kezelés alatt tartsa a kislányt, amíg elmegy a mostani transzport.

Apa hálásan rázta meg a doktor kezét, de az arcán nem látszott öröm. Szemei elárulták zavarát és aggodalmát édesanya és a húgaim miatt, akik továbbra is fogságban voltak. Nyíltan feltettem újra a kérdést:

- És mi van anyával és a lányokkal?

- Csitt...csitt...kislányom, minden rendben lesz - nyugtatgatott apa szokása szerint. - Miután beutalnak téged, elmegyek és szerzek engedélyt, hogy kiszabadítsam őket.

Mialatt mi beszélgettünk, egy apáca - kórházi nővér - lépett a szobába, ahol öt különböző korú nő feküdt. Kíváncsian néztek rám, és én nem tudtam, hogy hogyan viselkedjek. Sírjak, vagy szó nélkül húzzam meg magam?

- Feküdj csendben, mindjárt jövök - mondta apa.

Tovább feküdtem az ágyon, és a magányosság szörnyű érzése fogott el, hogy talán apa már nem tér vissza, és talán soha többé nem fogom őt látni. Nem telt el azonban tíz perc, és belépett a szobába apa, anya és a két húgom. Felkönyököltem: nem akartam hinni a szememnek. Biztos voltam benne, hogy hallucinálok, hiszen anyáék fogságban vannak a többi zsidóval együtt. Ez viszont mégis valóság volt.

Anya elmesélte, hogy miután apa elvitt engem, hisztérikus sírógörcsöt kapott. Könyörögni kezdett, hogy engedjék meg neki, hogy a lánya után menjen a kórházba. Lehet, hogy Alizka meg fog halni, és ő el sem tudott búcsúzni tőle. Anya sírt, kiabált, és azzal érvelt, hogy a két húgom ott marad a többi deportálttal: ez biztosíték arra, hogy nem szökik meg, hanem visszamegy, hiszen soha nem hagyná egyedül kislányait. A fogolytársak szlovákra fordították anya szavait, melyek meggyőzőnek bizonyultak, mert az őrök kiengedték.

Amikor kinyílt a kapu, Rachel megfogta Mirjam kezét, és sírva futni kezdtek anya után, ki az utcára. Az őrök megrökönyödve bámulták az események gyors és váratlan fordulatát, de valami miatt nem zárták be előttük a kijáratot. Ők pedig mindhárman rohanni kezdtek a kórházba, mint az őrültek.

Amikor megérkeztek, összetalálkoztak apával, aki a kórház udvarán járkált holdkórosként fel s alá, megoldáson törve a fejét. Óriási meglepetésemre és örömömre felhozta őket a kórterembe, de épphogy meg tudtuk ölelni egymást, és kicsit kisírtuk magunkat, máris távozniuk kellett. Az átmeneti "győzelem" ellenére azonban számos megoldatlan kérdés maradt: például, hogy sikerül-e apának rávennie a főorvost, hogy utaljon be engem, és honnan szerzi meg a szükséges összeget ehhez? Ha sikerül megegyezniük, és én itt maradhatok, ők hova fognak menni, és mi lesz velük? Hol és hogyan vészelik át az éjszakát, és mit hoz a holnap?

(Aliza Barak Ressler a szlovákiai Michalovcén (Nagymihályon) született. Az a műtét, amelyen tizenegy éves korában át kellett esnie, hogy megmentse családját a deportálástól, csak egyike azon történeteknek, amelyeket visszaemlékezésében felidéz.)

/Ford.: Ács Gábor/

Tamási Áron: Ábel a rengetegben

(...) Apám odaszállatván reám egy pillantást, már tovább nem marconáskodott, hanem elnevette magát. Engem azonban félrevezetni nem lehetett, mert tudtam, hogy csak azért nevet, mivel kicsinek lát. Az igaz lehet, hogy kicsi voltam, de hát időben is csak ahhoz mérve állottam, hiszen a tizenötödik esztendőt csak azelőtt kilenc nappal töltöttem volt bé. Ellenben apám az ötvenet elrúgta volt már, s mégiscsak valami három ujjal lehetett magasabb, mint én.

- No, csakugyan nőttél, mióta nem jártam haza - ismerte mégis el.

- Mennyit,

- Kilenc napot.

Mindjárt kitaláltam, hogy a kilenc napot azért mondja, mert éppen annyi ideje nem láttuk egymást.

- Édesapám sem nőtt egy nap alatt kettőt - feleltem neki.

- Én sem, az igaz - mondta : s majd gyengén panaszló hangon hozzátette: - De azért, amikor én a te korodbeli gyermek voltam, s apám hazajött valahonnét messziről, örökké megkérdeztem tőle, hogy nem ehetnék-e vagy nem ihatnék-e valamit?

Éreztem , hogy ez most helytálló és pirító beszéd volt: s körül is néztem a házban, hogy nem lehetne-e valamit hamarjában megenni. De bizony csak a szegénység volt mindenütt s nem egyéb. Nyeltem egyet, s így szóltam:

- Mindjárt pityókát főzünk, s eszünk.

Apám egy kicsi kerek széket vett elé, s arra kuporodott, hogy folytassa a munkát, amit én abbahagytam.

- Hát a szárazság is olyan nagy volt? - kérdezte.

Ebből megértettem, hogy a szomjúságról is kell vala szólanom.

- A kútban elég van jó víz - feleltem.

- No, ha van, eredj s hozzál!

Fel is vettem egy üres kártyát (kannát), de akkor jutott eszembe, hogy nekem is van sérelmem, ha neki van. Azelőtt két héttel ugyanis beleléptem volt egy szegbe, s a lábam a kötés alatt még most is kornyadozott. Léptem hát kettőt, de akkor egyszerre megszisszentem, s álltomból nézni kezdettem a jobbik lábamot, amelyiknek a feje rongyokba volt kövéren tekerve. Tüntetőleg még fel-fel is emeltem, mint a kutya szokta, majd visszanéztem apámra, s kedves hunyorítással jegyeztem meg:

- Ha nekem valamikor fiam talál lenni, s annak a lába fájni is talál, s ha én az erdőn leszek, s onnét hazajövök, akkor nekem az első dolgom az lesz, hogy megkérdezzem tőle: hát mit mond a lábad, Ábel?

Jól tettem, hogy szóltam, mert egy kicsi szégyen meglebbentette apámot.

- Tán nem fáj attól fogva örökké? - kérdezte általában.

- Ha nem fájna, akkor kicsi buba volna - feleltem én is a pólyára célozva, s még hozzátettem: - De mivel sohasem sír, azt kell gondolnom, hogy a fájás miatt van annyi pókarongy  (pólyarongy) között.

Eszesnek találtam, amit mondtam, s elégedetten sántikáltam ki az ajtón. Átcsoszogtam az eresz földjén, majd a garádicsokra kaptam, ahol még szöktem is egyet, mivel a lábam ezt nekem megengedte. Nem tudom, miért, de olyan kedvem nőtt, hogy a szemem mind az ágak hegyén járt volna. Alig érhettem azonban az udvaron földet, egyszerre valamiben megbotlottam. Hirtelen csak azt éreztem, hogy puha és szőrös az a valami, de a másik pillanatban már láttam, hogy egy nyúl. S nem is akármilyen, hanem nagy és kövér. Az első és a hátulsó lábai össze voltak hosszú spárgával kötve, amiből könnyen kitaláltam, hogy nyakba vetve hozhatta valaki. Úgy megörvendettem a jó pecsenyés állatnak, hogy mindjárt felkaptam a földről, hogy vigyem nagy hozsannával apám elé. Alig lódultam azonban neki, egyszerre az eszemben megsercent valami. Megálltam, s gondolkozni kezdtem, hogy vajon ki hozhatta ezt a nyulat?! Ezt más nem, csak az apám! S ha apám, akkor mért tette le ide, s milyen szándék vezérelte, amikor nem szólott semmit?

Hm...Először egy kicsit furcsállottam a dolgot, de aztán az a gyanú kezdett fészkelődni bennem, hogy mókázás akar lenni az egész, s vízért is csak azért küldött apám, hogy találjam meg a nyulat, s hazudjam azt, hogy az én fogásom. Emberivel kezdett azonban mókázni apám is, mert ha ő tudott valamit, én is tudtam mást. Vagyis a nyulat elrekkentettem (eldugtam) a ház oldalánál, aztán pedig vizet merítettem a kútból, s megindultam béfelé.

- Szépen esteledik - léptem bé a házba, mintha nem is láttam volna nyulat soha életemben. Jól vettem észre, hogy édesapám fürkészi erősen az arcomat, de nem hamarkodott kérdezni semmit. Nagy szorultságban lehetett pedig, mert egyedül csak arra gondolhatott, hogy időközben ellopta valaki a nyulat. Hagytam mégis, hadd tépelődjék, ahogy jólesik neki: még egy kannába vizet is merítettem és odavittem , hogy iygék erre a nagy gondolom bánatra. Meg is itta az egészet, s csak akkor szólott, amikor a bajuszát megtörölte.

- Látni tudtál azért - mondta.

- Én igen, még többet, mint máskor - feleltem.

- Mért többet, mint máskor?

- Én azért, mert most az eget is megnéztem.

- Hát a földet?

- Azt nemigen ügyeltem.

- S mért nem?

- Azért, mert az ember a földet úgy is látja, ha nem nézi.

Mindjárt vettem észre, hogy jól felelgettem, mert apám elhallgatott, és sóhajtott egy jó nagyot.

- Mért sóhajta akkorát - kérdeztem -, mintha elfutott nyulat látott volna?

- Hát én hol láttam volna nyulat? - fogta meg apám a szalmaszálat.

- Odafenn az erdőn. Hát ott nincs elég?

- Ott szemnek elég van.

- Pedig a hasnak kéne - játszottam tovább.

- Ha kéne, fogj! - mondta apám is hegyesen.

- Ha erdőn volnék fognék is.

- Hát itthon nem tudsz?

- Itthon bajos.

- Hát fogj bajosan!

Úgy tettem mintha erősen tusakodnám, aztán nagy elszántságot mutattam hirtelen.

- A parancs: parancs! - mondtam és kifelé indultam.

- Hová mész? - kérdezte apám.

- Édesapám parancsolatjára megpróbálok nyulat fogni.

- Tán nem ment el az eszed?

- Nekem lehet, hogy el - feleltem -, de hátha jő egy nyúl, s az visszahozza!

Még annyit láttam, hogy apámnak megnedvesedik az örömtől és a játéktól a szeme: aztán dagadó mellel, mint egy hős, kimentem. Egy ideig állingáltam az udvaron, a kapu elé az útra is kisétáltam, mint ahogy nyúllesés idején szokott lenni. Majd úgy tíz perc múlva szépen eléhúztam a rejtekből a nyulat, s úgy libegtem bé véle a házba, mintha oroszlánt fogtam volna.

- Hát ez mi? - emeltem apám elé a jó kövéer állatot.

- Ez nyúl! - felelte nagy örömmel apám.

- Nyúl, ugye?

- Ez az, bizonisten.

Igen jól játszott apám is, mert nagyobb bizonyság okáért még meg is tapogatta a tapsifülest.

- Hol tudád fogni? - kérdezte nagy csodálkozással.

Erre a kérdésre úgy éreztem, hogy valami különös melegség lepi el az egész testemet. A képzeletem egyszerre által is törte a valóság szürke felhőit, s a nyúlfogás részletei ragyogni kezdtek előttem.

- Én nem is tudom, hogy hol volt az eszem - mondottam -, amikor nekiindultam, hogy nyulat fogjak. De valami mintha mégis azt súgta volna, hogy : "Eredj, Ábel, mert a jó Isten ki fogja rendelni neked a nyulat!" - "Előbb rendelje ki, s aztán hiszem" - pogánykodtam még magamban, s a garádicsok aljában megálltam. Jobbra is néztem, balra is néztem, de mindent láttam, csak éppen nyulat nem. S ahogy ott állok, s javában fonnyad a reménység bennem, egyszerre az égre találok tekinteni, s hát abban a pillanatban egy csillag fészkelődni kezd az égen, s búcsúzkodik a társaitól. Kérdik a társai tőle:"Hát te hová mész?" - "Én biz oda, hogy Ábelnek nyulat mutassak" - feleli nekik a csillag, s abból a helyből le is esik a kapunk felőli útra. No de, én is megszököm erre magamot, mert ahogy a fájós lábam engedte, kilódulok a kapun, s nézni kezdem az útnak azt a részét, amelyik a mezőre szolgál. De alig nézem egy félmiatyánk erejéig, hát bukdácsol ott lefelé egy nyúl. Eleibe megyek, s mondom neki, hogy megállhat, mert én vagyok Ábel. Erre ő meg is állott, mint egy bárány, én pedig felvettem s béhozám...

Láttam, hogy apámat taszigálja az ördög, hogy ne eresszen nekem dicsőséget, de az apai erejével valahogy ellenállott neki. Annyit azonban mégis megkérdezett huncut pillantással tőlem, hogy:

- Hát ez a spárga is rajta volt?

- Rajta hát! - mondtam. - S talán éppen azért jött, hogy oldjuk le róla.

- Hát nem azért, hogy megegyük?

- Azt spárga nélkül is meg lehet enni!

Apám még mindig fontoskodva nézegette, forgatta a nyulat.

- Igazi szép kövér állat! - dicsérte, hogy kívántassa velem: s így folytatta: - De azért mégse együk meg, én azt mondom.

Annyira meglobbantam erre, hogy csúnyán elszóltam magamat, mondván:

- Hát egyebet mi a kutyalikát tudnánk csinálni véle?

- Szent nyúlnak tekintjük - mondta apám -, s valahová felakasztjuk, mint ájtatos képet.

- Szent nyúlnak?! S miért szent nyúlnak?

- Azért, mert csodás jelek vették körül jövetelét.

Láttam, hogy most az egyszer megszorított apám, de én is hamar feltaláltam magamat. Úgy tettem, mintha magamba szálltam volna, majd csendesen szóltam:

- Az igaz, hogy én ezt a nyulat csodás jelek között fogtam: nagy vétek volna csakugyan, ha megennők.

Erre apám szorult a falnak, mert ijedten kérdezte meg:

- Hát akkor?

- Úgy csináljuk, hogy nem megesszük, hanem magunkhoz vesszük.

- Hát az nem mindegy?

- Nem bizony - feleltem -, mert példának okáért a puliszkát megeszi az ember, de teszem fel, a szent ostyát magához veszi.

Erre megadta magát apám, nehogy még jobban győzni találjak: s másrészt tán azért is, mert szorgosan kezdett sötétedni.

- Akkor eredj, s fend meg a kést! - adta ki a parancsot.

Én örömömben még a lábfájást is elfelejtettem, s csak megszöktem magam, s elkiáltottam kétszer is:

- Nyulat eszünk! Nyulat eszünk!

- Hát már nem fáj a lábad? - fogott meg apám.

- Fáj, de most hirtelen gyógyulásnak indult - feleltem, s azzal kimentem hamar egy késsel, hogy megfenjem. A legfelső kőlépcső jobbik peremét szoktuk volt fenésre használni, oda lekuporodtam hát, és fenéshez láttam. Éppen javában dolgoztam, amikor édesanyám egy fél zsák pityókával a hátán megérkezett.

- Hát te mit csinálsz ott? - kérdezte.

- Én muzsikálok a nyúlnak.

- Miféle nyúlnak?

- Fogék egyet az előbb.

- Hol van?

- Odabent a házban, apám most tanítja futni.

Anyám mindjárt letette örömében a zsákot a hátáról.

- Hát apád itthon van? - kérdezte.

- Még a nap fenn volt, s ő már itthon volt.

Erre béindult a házba, de apám is jött már kifelé, s éppen az ajtó közt találkoztak össze.

- Hát kend hazajöve? - kérdezte anyám.

- Én haza: s hát te pityókaásni voltál?

- Én oda, mert nem gondoltam, hogy kend már hír nélkül hazajő.

- Eleget mondtam az egyik somjai barátnak - mókázott apám -, hogy jöjjön előre a hírrel, de azt felelte, hogy egy hét óta immár nem jár asszonyokhoz.

A fülemet hegyeztem, hátha a nyúlról s rólam is elejt valami szót: de elhallgattak, s apám már ki is lépett az ereszből mellém.

- Megfenéd-e? - kérdezte.

- Jól vág - feleltem.

- No, ha jól vág, akkor gyere!

Az udvar közepén egy cseberre deszkát tettünk keresztül, s arra apám ráfektette hanyatág a nyulat. Aztán figyelmeztetett, hogy jól nézzem meg a nyúzás mesterségét, mert mostantól fogva hasznát fogom venni. Akkor még nem is gyanítottam, hogy ezt miért mondja nekem, hanem csak azt figyeltem, hogy milyen mester a nyúzásban. Az első cselekedete az volt, hogy egy-egy nyisszentéssel levágta bokában a nyúl két hátulsó lábát. S rögtön ide is adta nekem mind a kettőt.

- Hát én evvel mit csináljak? - kérdeztem.

- Jó lesz neked a beretválkozáshoz, pamacsnak - mondta.

- Az jó, csak legyek előbb szakállas.

- Hát te már szakállas vagy!

Az első pillanatban azt hittem, hogy apámnak megkottyant a fejében valami, de aztán kitaláltam, hogy a nevünket figurázza, mivel minket Szakállasnak hívtak családilag.

- No-no - mondtam -, ilyenformán csakugyan szakállas vagyok, de ezt a szakállamot csak a halál tudná leberetválni.

- Azzal a halállal ne siess, hadd pamacsoljon bé előbb az élet - felelte apám, miközben nyúzni kezdte a nyúl lábait.

Egy ideig nem szóltunk, mintha a halál említésére elrepült volna mind a kettőnknek a kedve. Csak az érzés vert hullámot bennünk, s életünk mélyéről morajlások jöttek. S ahogy így álltunk hangtalanul, és néztem apámot a hamvasodó estéli fényben, olyan volt ő, mint egy idő előtt megvénült gyermek, ki a természet titkait boncolja előttem.

- Hordj fát, s tégy tüzet az eperfa alá! - utasított jó idő múlva.

Én fát hordtam nyomban, s tüzet tettem az eperfa alá, mely a munkálkodás helyétől három lépésre lehetett csupán. De jól is volt ez így, mert a tűzvilágnál tisztán látott apám, amikor darabolni kellett fel a nyulat. Mire szép piros halommá gyűlt a parázs, én egy régi drótrostából megfelelő rostélyt is szerkesztettem össze, úgyhogy a sütéshez hozzá is láthattunk mindjárt.

- No, olyanok vagyunk mi is, mint a pogány törökök voltak - szólalt meg ismét apám.

- Hát azok milyenek voltak?

- Azok olyanok, hogy a követet megsütötték.

Ez kicsit furcsa volt, hogy éppen a törökhöz ment által apám, de azért nem gyanítottam semmit.

- Hát ez a nyúl mért lett volna követ? - tudakozódtam.

- Ez azért, hogy hívjon téged az erdőre.

- Hát oda mért?

- Oda lakni.

- Még oda is elmehetek - mondtam.

- Te el - ravaszkodott apám -, ha nem félnél egyedül ott lenni.

Semmire sem voltam olyan rátartós, mint a bátorságomra: s most is felugrott bennem a hős.

- Sok mindent üsmerek - mondám kereken -, de a félést nem. Akármekkora erdőn is keresztülmennék, s még laknám is benne bátran, tiszta egyedül!

Éppen ezt várta apám, mert abban a percben leborított, mint a madarat:

- Emmá beszéd! Holnap kimegyünk, s lakjál benne.

- Hova megyünk ki?

- Mi a Hargitára s oda is egy kicsi házba. A tegnap valami szeredai bankurak vadászni jöttek a közbirtokossági erdőbe, s elszereztelek nekik erdőpásztornak, a bank erdejébe, amelyik a Hargitán van. Fizetést is kapnál, ha csakugyan nem félnél ott egyedül megmaradni.

Hát erre nem is tudtam hamarjában szólani semmit, csak béhúztam a nyakamat, s úgy pislogtam, mint a béka. S bántam már abban a percben, hogy az előbbi szavammal olyan nagy hősnek mutattam magam, de most már nem lehetett meghátrálni.

- Az ember nem fél, hacsak lehet - mondtam megereszkedve.

- Ott nem lesz rossz dolgod - biztatott apám -, mert úgy fogsz élni, mint egy királyfiú.

- Én úgy , ha lesz rá mód.

A beszéd itt félbemaradt, mert édesanyám jött felénk egy égő lámpával, amit felakasztott a tűz melletti eperfára. S ahogy felakasztotta, mindjárt kenyeret vett elé, abból kanyarított nekünk egy-egy jó darabot, arra rávettük az illatozó nyúlpecsenyét, s bicskával falatozni kezdtünk. Úgy esett nekünk, mint szopós gyermeknek a tej. Rá kútvizet ittunk, s ki voltunk békülve magunkkal.

Nemsokára le is feküdtünk, hogy frissek lehessünk a holnapi nagy napra.

Hamar elaludtam, de farkasokkal és medvékkel küzdöttem végig az éjszakát. Majd egyszer úgy éreztem, mintha mozgatna valaki, s szólogatna hozzám. Kinyitottam a szememet, s hát a nap már jól fenn van, s az ablakon úgy ömlik bé belőle a fény, mint az árvíz: s hát apám is mellettem vidámkodik.

- No-né, már felkeltek édesapámék? - kérdeztem.

- Mi fel, de ha nem ügyelsz, te is felébredsz mindjárt.

- Milyenkor van?

- Délfelé leszünk, édesanyád már megsütötte a kenyeret.

Erre felkondorodtam én is az ágyban, s nagyon serényen léphettem le onnét, mert édesapám így szólt:

- Nehogy elfuss, s ismét nyulat fogj!

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Kaffka Margit: Hangyaboly

Kaffka Margit: Színek és évek

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

Jókai Mór: Egy hírhedett kalandor a XII. századból

Jókai Mór: Egy hírhedett kalandor a XII. századból

Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor

Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony

Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött