No, szervusz. Nem feledtél semmit itt? Nem?
Nincs több szavunk. Mehetsz, bús ideál.
Indulj...De várnod kell most mégis itten.
Esik az eső...Várd meg, míg eláll.
Végy valamit! Mert hűvös az idő
künn. A kabátod tán...Amit találtam,
mind visszaadtam? Nincs semmi nálam?
Levél? vagy egy arcképed? semminő?
Hát hogyha válunk, nézz reám előbb...
Vigyázz! Ne sírjunk! Buta lenne szörnyen.
Ugye nehéz meglelni árva főnkben
ma azt a két jó, rég-volt szeretőt?
Egymásnak adtuk a két életünk
örökre...S visszavesszük most iszonnyal!
Elindulunk nevünkkel, élhetünk,
s máshol bolyongunk...Ó, minden bizonnyal
majd szenvedünk...egy darabig. De végül
jön a felejtés, amely megbocsát.
Külön leszel te és én, nincs tovább,
két ember a magánnyal összebékül.
Múltamba lépsz, máris. Véletlenül
találkozunk majd valahol az utcán.
Távolról nézlek, és eszembe jutsz tán,
amint a szélben új ruhád repül.
Aztán elmúlnak a hosszú hónapok,
és rólad, akiért a porba rogytam,
barátaim beszélnek, hallgatok
s azt kérdezem tőlük tűnődve: "Hogy van?"
Milyen kicsinykék is a "nagy" szívek!
Pedig hogy őrjöngtünk egykor, be szép volt!
Tudod-e még a lángolást, a tébolyt?
A mi híres szerelmünk, jaj, mi lett?
Hiába mondtuk hát mi is: "szeretlek",
annyik vagyunk csak itt, mint mindegyik?
Mily megalázó. Ezek a szerelmek?
S mi, mint a többiek? Mi...Hogy esik!
De ily időbe mégse menj...Maradj!
Igen, maradj! Lehet tán élni még itt.
Nem tudni. A szívünkön ott a fagy,
de már nagyon megszokta azt a régit.
Lesz valahogy. A régi nem olyan rossz.
Sem a szokás. Nem frázisok ezek...
Hát ülj le mellém, csöndesen unatkozz.
S melletted én is egyedül leszek.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
A Múltad!...Ó igen, a Múltad!
Mert Múltad is van, víg és szomorú...
Elgondolom, hogy megtanultad
már azelőtt, mi az öröm, mi a bú,
fejedbe apró és nagy, régi gond,
sok látomány, s nem élek itt!
Mondd el ezeket újra, mondd.
Még nem tudom jól az emlékeid.
Szemed mögött az éj van, a titok!
Hát igaz az, hogy egykor vad kacajjal
a fényben ugráltál nyitott,
zilált és hosszú hajjal,
mint ezen a fotográfián?
Mesélj. Igaz-e ez? Igaz?
E fényképhez hasonlítasz,
hol szép se vagy, te csitri lány?
Szólj. Ebben az időben hogyan éltél?
Mire gondoltál, és miről beszéltél?
Bús volt-e az életed, vidám?
Megvolt valóban ez a nagy
kert és a rácsa? S e butuska
és borzalmas-furcsa fruska,
biztos vagy , kérlek, hogy te vagy?
Ez a kalap, e szörnyű, csúnya-ódon,
a kalapod? Biztos vagy ebben?
És a sok régi ember itt mi módon
ismerhetett előttem? Lehetetlen.
Ők vittek első útra, talmi
kirándulásra és nyaralni,
velük ültél vonatba, éjjel?
Ők fogták a kezed, szeszéllyel
vállukra kapva és becézve,
gügyögve füleidbe:"Nézd te..."
Jaj mért nem hagyták énnekem
már akkor ezt a szerepem?
Én elvittelek volna téged
egyedül, kóborolni, messze,
mutatva száz csodás vidéket,
milyen a nyár, milyen az este
s a hosszú út porába veszve
szép és szelíd kis falvakat.
A Földet adtam volna néked,
vezetve értőn, hallgatag.
És annyi tájtól, a parázsló
égtől, vidéktől és a város
fényétől tán kicsit sugáros
lett volna a szegény varázsló...
Tudják ezek az emberek,
mit vettek el tőlem, szívem?
De változtatnunk nem lehet.
Hiába. Vége van. Igen.
És e sok ember, mindahány,
milyen közönséges, silány.
Hidd el, ha köztem és teközted
valami harc, vagy durva szó van,
ők teszik, kik odakötöztek
magukhoz s a vakációban
elvittek falura, ligetre,
mert a nyomuk lelkedbe éghetett...
Ne gondoljunk hát többet erre.
S most tedd el a fényképeket.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Mondd, érzed-e, hogy tévedésem
mily végtelen:
szívedbe raktam el egészen
az életem.
Mikor szerettelek nagyon,
azt hittem, hogy ami van itt lent,
a földet, az eget, a Mindent
beléje zárhatom.
Most látom ezt a nagy hibát,
szenvedsz te, és én felnyögök.
Nem fér el egy egész világ
a homlokod mögött.
Szíved meleg, szelíd, belátom,
s jó igazán.
De kívüle más is van a világon
s nem pótolhatja sem barátom,
sem az anyám!
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Ideges vagyok, komisz, elégedetlen,
féltékeny vagyok, komor egy szó miatt,
Ok nélkül szidlak, egész nap veszekszem.
Nagyon szeretlek: mindez ennyi csak.
Folyton gyötörlek, bántlak szüntelen:
talán jobb lennék, s te boldogabb, lehet,
ha nem lennél a földön mindenem,
s nem félteném úgy szegény szerelmemet.
/Ford.: Rácz Olivér/
Mesélted, hogy tegnap a bálban
egész éjszaka csak kacagtál,
és hogy nekem ez oly igen fájt,
bosszantott, a szemedről láttam.
Eltitkoltam a bánatot,
de féltékeny voltam, igen.
Azt állítod, önző vagyok,
pedig magad vagy az, szívem.
Mohón leste szemed szememben
a kínt, mely lopva mart belém,
de ha nem lettem volna én,
te lennél most elégedetlen.
/Ford.: Rácz Olivér/
Azt mondod: Te vagy eszemben,
mindig te vagy.
Pedig nem rám, a szerelemre
gondolsz te csak.
Ezt mondod: Könnyes a szemem,
ha este, éberen
pihen szerelmesen
terajtad.
De neked ez csak kedvtelés,
nem szenvedés,
te csak a csókot érzed és
sosem az ajkamat.
Te nem gyötrődsz egyáltalán,
hiszen téged - s ez nem vitás -
csupán a kéj és semmi más
bódít a szerelemben.
Kevésbé szeretnél talán,
ha más lenne a helyemben?
/Ford.: Rácz Olivér/
Tudni szeretnéd, homlokom
mért oly borús ma estelen?
Tűnődöm régi dolgokon,
ruháidon a tűnteken.
Bennünk semmi sem változott,
amint magamban kutatom,
talán csak kissé megfogyott
a virág ma az asztalon.
Mégis, mégis, bennem sután
felzsongnak a letűnt idők,
s úgy rémlik, már te is csupán
olyan vagy, mint a többi nők.
/Ford.: Rácz Olivér/
Szép, nagy csendesség van körülöttem jó ideje már. Messzire tőlem csak megy tovább az élet, baj, osztozás, iparkodások, és ha néha kicsit felé nézek, elcsudálkozom, hogy az életet most élő emberek milyen gyerekesen kíváncsiak rá, hogy mi fog velük történni holnap vagy holnapután.
És furcsa elgondolni, hogy a mostani dolgok a fiatalok számára éppolyan újak és értékesek, mint nekem a harminc évvel ezelőttiek. Az én mostani látásommal nézve már világos, hogy a sokféle emberi hajszában és változásban nagyon sok a játékos szándék. Ahogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom, vagy papát, vagy tengeri vihart -, úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célra törő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes, vagy a gyűlölködő szerepébe.
Valamivel ki kell tölteni az időt: el kell hitetni magunkkal egy s más dolgokról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az útszélen és talán ez volna a természetes -, minden egyéb csak magahitető fontoskodás.
Az ember jól-rosszul mégis csak végigjátssza a magavállalta szerepeket mind sorjában. Csakhogy nem, mint színpadi, csinált történetekben, egy főszemély szándéka után igazodik a többieké: a valóságban mindenki külön főszemély önmagának és senki nem vállal mellékes szerepet: - magának magáért játszik. Ebből támad a sokféle és véletlen bonyolódás, ami mindnyájunkat végtelen érdekel, amíg benne vagyunk. Ki kit szeret, kit vesz el, mire neveli a gyerekét, milyen helyért verekszik a világban és hogy dől ki. Mikor aztán végigcsinálta az ember, ami tőle telt s amit az életével általában csinálni lehetett, akkor megnyugodhat, ha van még egy kis ráérő pár esztendeje.
Hírt adhatok a fiataloknak, kik borzadva félnek tőle: az öregség nem olyan szörnyűséges és határozott rossz, mint ahogy messziről látszik. Egy állapotot nem érez az ember erősebben a másiknál s nem érzi híját olyan dolgoknak, amikre való hajlandóság kimúlt belőle. Ha tűrhető egészsége van, nem érzi az öregséget a maga testében: kezét, lábát mozgatni tudja -, jó kis meleg kávé, takaros szoba, jóízű alvás nagyon jól tud esni: és ezekért az örömökért az ember nem fizet olyan nagy árt, nem kockáztat semmit, ezeket nem kell annyira megszenvedni.
Öreg asszony vagyok, tavaszkor múltam ötven esztendős: öreg és magános: de ha visszagondolok, a mostani csendes dolgomnál sok rosszabbat is megéltem már és csak kevés igazán jót: az is csak úgy tűnik, mint az álom. Nem érzem magam sokkal rosszabbul, mint bármikor ezelőtt: s ebből remélem, hogy a halál sem lesz közelről olyan rémséges, noha még ebben a percben annak tűnik előttem.
Az öregséget inkább a kívüle való, idegen dolgokban érzi meg az ember. Hogy lassankint lemarad mindenről és ez nem nyugtalanítja többé, mert az ember nem engedi magát mellőzni, ameddig nagyon nem akarja. A komédia kinn újra kezdődik -, ugyanaz a darab, csak más szereposztással, más külső elrendezéssel -, beharangoznak, mennek: és mi nem vagyunk rá többé kíváncsiak. Néha szeretnénk odaszólni:"Hagyjátok abba! Mit változtat, hogy valami így fordul vagy amúgy? Minden egyremegy!" Pedig nincs igazuk: csakhogy ez már az ő színjátékuk. Mi a magunk partnereivel nagyjából ilyenformán játszottunk.
Az embernek nincsenek már ilyenkor kimutatott céljai, szándékai: de ez nem olyan nagy baj, mint a fiatalok hiszik. Ők csak a saját lelkiállapotuk szerint tudják elképzelni az öregkort: pedig már az életben elváltozunk, nemcsak a halálban - és én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen úgy tudok rá gondolni, mint egy idegenre.
Például az ember liheg és viaskodik a gyerekekért, s azt hiszi, ez mindfogytig így lesz: és valóban, legtöbb öreg a gyerekein át kapcsolódik úgy ahogy, az életbe: csakhogy akkor ez még egy kis játszókedv, egy szerepvállalás. Valójában nagyon is messzire mennek az embertől a gyerekei: érdeklődése a sorsuk iránt csak szándék, maga áltatás: ilyenkor már semmi sors, semmi változás nem nagyon új és fontos nekünk. Lehet, más ezzel másképpen van egy kicsit: én nagyon is magamra maradtam.
Egészen bizonyos, hogy panasztalanul mondom ezt: a magányt úgy, mint a céltudatosságot.
Én, aki valaha úgy szerettem az emberek sokadalmát, aki mindig törekedtem valami után. Most itt ülök csendesen ebben a meleg, pici kertben, vagy nézem a zsalu mögül az akácfalombos utcát, alig járok ki, és hetek is eltelnek, míg valaki ajtót nyit rám. Szinte korán is van még -, gondolom néha - hogy a világ így leszokjék rólam. De úgy látszik, erősen elfáradtam.
(...)
A Múltad!...Ó igen, a Múltad!
Mert Múltad is van, víg és szomorú...
Elgondolom, hogy megtanultad
már azelőtt, mi az öröm , mi a bú,
fejedbe apró és nagy, régi gond,
sok látomány, s nem élek itt!
Mondd el ezeket újra, mondd.
Még nem tudom jól az emlékeid.
Szemed mögött az éj van, a titok!
Hát igaz az, hogy egykor vad kacajjal
a fényben ugráltál nyitott,
zilált és hosszú hajjal,
mint ezen a fotográfián?
E fényképhez hasonlítasz,
hol szép se vagy, te csitri lány?
Szólj. Ebben az időben hogyan éltél?
Mire gondoltál? És miről beszéltél?
Bús volt az életed, vidám?
Megvolt valóban ez a nagy
kert és a rácsa? S e butuska
és borzadalmas-furcsa fruska,
biztos vagy, kérlek, hogy te vagy?
Ez a kalap, e szörnyű, csúnya-ódon,
a kalapod? Biztos vagy ebben?
És e sok régi ember itt mi módon
ismerhetett előttem? Lehetetlen.
Ők vittek első útra, talmi
kirándulásra és nyaralni,
velük ültél vonatba, éjjel?
Ők fogták a kezed, szeszéllyel
vállukra kapva és becézve,
gügyögve füleidbe: "Nézd te..."
Jaj mért nem hagyták énnekem
már akkor ezt a szerepem?
Én elvittelek volna téged
egyedül, kóborolni, messze,
mutatva száz csodás vidéket,
milyen a nyár, milyen az este
s a hosszú út porába veszve
szép és szelíd kis falvakat.
A Földet adtam volna néked,
vezetve értőn, hallgatag.
És annyi tájtól, a parázsló
égtől, vidéktől és a város
fényétől tán kicsit sugáros
lett volna a szegény varázsló...
Tudják ezek az emberek,
mit vettek el tőlem, szívem?
De változtatnunk nem lehet.
Hiába. Vége van. Igen.
És e sok ember, mindahány,
milyen közönséges, silány.
Hidd el, ha köztem és teközted
valami harc, vagy durva szó van,
ők teszik, kik odakötöztek
magukhoz s a vakációban
elvittek falura, ligetre,
mert a nyomuk lelkedbe éghetett...
Ne gondoljunk hát többet erre.
S most tedd el a fényképeket.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Igen, szeretsz. Kedves vagy, drága szentem.
De vannak olykor oly
napok, mikor kifáraszt, izgat engem,
hogy így kislányoskodol.
Mindig kacagsz, viccelsz, hát ne bolondozz,
és végre légy komoly!
Nem jól vagyok ma este. Semmi fontos!
Csak ideges. Hisz láthatod. Unalmas.
És sírni tudnék mindenért. Na hallgass!
Folyton csevegsz-fecsegsz, izegsz-mozogsz, le-fel,
kedves madárszavad fáj és úgy ingerel.
Te tán oly rózsa vagy, melyen nincsen tövis?
De hogyha nem bírom: aztán törődöm is...
Minek meredsz így rám? Hát nem oly nagy dolog.
Dehogy haragszom rád! Dehogy! Azt gondolod?
Látod: beszélgetek, nyugodtan, hidegen.
Mégis, mi a bajom? Mi? Hát az idegem.
Aztán meg az idő. Az a baj itt.
A bosszúság, a fáradtság, a lárma...
De az istenre kérlek, legalább ma
ne rakd ki nékem a kalapjaid!
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek!
Hallod? Bolond vagyok.Bolond...
Ezt zúgom egyre a szívednek...
De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!...
Szeretlek, érted, drága, mondd?
Nevetsz? Hülye vagyok valóban?
De hogy közöljem azt, amit
tudnod kell? Semmi sincs a szóban!
Várj, kitalálok valamit...
Hát igenis, a csók magában nem elég.
Valami fojt, zokog itt bennem és elég.
Tisztázni kell most, hogy mi van mivélünk.
Amit érzünk, ki kell fejezni még.
Többé-kevésbé a szavakban élünk.
Szók kellenek, kell elemezni.
Kell, hogy kimondjam néked ezt ni...
Tudd meg, mivel vagyok tele...
De bár találnék sok költői dolgot -
felelj nekem - több lenne-e,
mint az, hogy átölellek így, te boldog
hétköznapom költészete,
míg százszor és ezerszer fölsikoltok:
Te! Te! Te! Te!
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
