Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Georg Trakl: Gyermekkor

Fürtösre ért a bodza: kék barlangja homályán
aludt a gyerekkor. A tűnt ösvényen,
ahol rőten suttog a vad fű,
most tűnődik az ég. A lombsusogás

úgy harsog, mint a kék patak árja a sziklán.
Szelíd a rigó szava. Hallgatagon
megy a pásztor az őszi dombról guruló nap után.

Egy kék pillanat már csak a lélek.
Félénk vad bukkan elő a fák közül és
távol alusznak a régi harangok és a sötét tanyák.

Most hivőbben ismered a homályos évek titkát,
s magános őszt, szobák hüvössét:
és az angyali kéken lábnyomok fénylenek át.

Csöndesen zörren egy tárt ablak: könnyekig
meghat az omladozó temető, ha látod a dombon,
legendák érintik szived: de néha felderül a lélek,
hogyha régi emberekre és sötétarany tavaszokra gondol.

/Ford.: Radnóti Miklós/

Georg Trakl: Hohenburg

Üres a ház. Ősz a szobákban:
holdfényes szonáta
és ébredés a homályos erdő peremén.

Egyre az ember fehér homlokára gondolsz
távol a vad kor zűrzavarától:
az álmodó fölé becézve zöld ág hajol,

kereszt és este:
a zengőt bíbor karokkal öleli csillaga,
mely a lakatlan ablakokra fénylik.

Imé remeg éjjel az idegen,
mikor szemét halkan kinyitja, s távoli borzalom
igézi: ezüst hangú szél a folyosókon.

/Ford.: Lator László/

Georg Trakl: Szonja

Estre váró, régi tar kert,
Szonja kéklő, tiszta csendje.
Vadmadárraj száll, viharvert.
Lombtalan fa őszi csendje.

Szonja hószín életére
napraforgó szirma lankad.
Bíbor sebnek hull a vére,
mord szobákban egyre lankad,

ahol halkan kék harang szól,
Szonja lépte, lanyha csendje,
vad halódik, elbarangol.
Lombtalan fa őszi csendje.

Vén nap fényét rávetíti
Szonja ősz szemöldökére.
Orcáját hó nedvesíti
s hull vadon szemöldökére.

/Ford.: Dsida Jenő/

Georg Trakl: A lélek alkonya

Sötét vad ballag szembe a csenddel
az erdő peremén.
Az esti szél a dombon elpihen.

Elnémul a rigók panasza,
és az ősz szelíd furulyái
hallgatnak a nádban.

Mákonytól részegen
fekete felhőn bolyongsz
az éji tón,

a csillagos egen.
A nővér holdfény-hangját hallod egyre
a titokzatos éjben.

/Ford.: Lator László/

Georg Trakl: Napnyugati dal

Ó, hogy verdes éjente szárnyával a lélek:
pásztorként mentünk egykor derengő erdők felé
és alázattal követett a vörös vad, zöld virág és
trillázó forrás. Ó, az édes otthon ősi szokásai,
az áldozati oltáron kivirágzó vér
s a madár magányos rikoltása a tó zöld csöndje felett.

Ó, a keresztesháboruk és a hús égő
sanyargatása, a lehulló bíborgyümölcsök
az esti kertben, hol réges-régen jámbor tanítványok jártak,
ma harcosok, kik sebeikből és csillagos álmaikból térnek
magukhoz.
Ó, az éjszaka szelíd búzavirágcsokra.

Ó, a csend ideje, aranyló őszidők,
mikor mint jámbor barátok bíborló szőlőt préseltünk
Ó, ti vadászatok és várak: az est nyugalma,
amikor szobácskájában az ember az igazságon elmélkedett
és halk imádságban küzdötte fel magát az élő Istenhez.

Ó, a pusztulás keserű órája
mikor a fekete vízben megpillantjuk megkövült arcunkat.
De sugárzón nyitják ezüstös pilláikat a szerelmesek:
egy nemzedék. Tömjén árad rózsás párnáikról
és a feltámadottak édes éneke.

/Ford.: Hajnal Gábor/

Theodor Kramer: A munkanélküli dala

A dermesztő szél galléromba markol,
cipőm talpára hócsomó ragad:
vakudvar...kérdésem választalan szól,
beszélőtársam csak gyomrom maradt.
Már hét hete táppénzről is kiírtak,
vonaglik szám, míg róla zúgva hírt ad:
a dal torkomban fojtó kő, de e
kő nem szakít egy ablakot se be.

A hangos utcákon csöndben bolyongok,
úgy mint a düh, mely szívemen remeg:
barátaim, ti is rég távolodtok,
hisz van munkátok s van mit ennetek.
Ha szégyenkezve néztek rongyaimra,
szitok tolul nyelvemre háborogva:
s hogy szenvedéstek már nem láthatom,
talán a fagynál jobban fájlalom.

Már undorává süllyedtem magamnak,
túlontúl könnyen meghajlik nyakam:
almát lesek párkányán ablakoknak
s a hóban elszórt csikket untalan.
S a szótagok ha - énekelve - számban
megnyúlnak, nincs is többé semmi vágyam:
csak pálinkát vedelni és a langy
hányásba bukva jót pihenni majd.

/Ford.: Csorba Győző/

Theodor Kramer: A vén festő

A városon tavaszi fény remeg,
de ujjaim köszvény görbíti meg:
a vadgesztenyefák gyertyái: pár
folt vásznamon, s bennük festem ki: fáj.

Korcsma előtt asztal, három alak
s korsó - elég néhány vonalka csak
(nincs, ki becéz, nincs, ki szívére zár),
a háncs-kenyérkosár idézi: fáj.

Vaskos vessző a koldus verklivel,
krikszkraksz a fösvény, aki ott megy el,
s már-már elmos mindent a lángsugár:
a verklit pingálom: fekete - fáj.

/Ford.: Csorba győző/

Alexander Lernet-Holenia: A reményhez

Mit s remélj, szivem! Amit remélsz
be nem következik - s ha később s másképp
következik be, mint várnád: mit ér?
Aki remél, már retteg is,
hogy a remélt sosem következik be,
sőt, tudja már! Mivel a félelem
már bizonyosság. Mint a felcsapó szél
a tengeren árnyékot vet előre,
úgy vet, ami történni fog, s mi nem fog,
árnyat maga elé. Ó, szív miért nem
vered csak a percet? S mért botorkálsz,
jövő sorsunk felé? Hisz céltalan
félni és végképp céltalan remélni.

Jó volna hát szivünket úgy nevelni,
mint fejedelmek, költők, kik barérért
ajándékul adták a szivüket, mely
már rég nem az övék.
Volna értelme így mit sem remélni...

/Ford.: Jékely Zoltán/

Josef Weinheber: A zöldben

Kakukfű, harangka,
pipacs, rozsvirág.
Sejtés messzi hangja
jár a szíven át.

Csónak lágy ölében
tovaringatott.
Sem-alva-sem-ébren
kérdem, hol vagyok.

Hullám verdes, érzem,
hajók lengenek,
úsznak el fehéren
alkony-fellegek -

Kakukfű, harangláb,
mák s buzavirág.
Mennyei vitorlák
a zöld síkon át:

rozmaring és konkoly,
pitypang és lóhere.
Kormányozd, Uram, jól
csak hazafele.

A te csönded vár ma.
Hallak, némaság.
Ó, kamilla, zsálya,
mák s buzavirág,

s félálomban, csöndben
- pipacs s búzakék -
a csónak eközben
az öbölbe ért.

/Ford.: Görgey Gábor/

Josef Leitgeb: A fennsíkon

Folyton szél zizeg
s zubog a patak:
nézed a vizet,
mint fut el a hab.

Hallod, szél neszez:
mit mond - rejtelem:
néven nem nevez,
élsz élettelen

Mi itt zúg s mi fúj,
mind idegenül
száll, madársikoly
s felleg elkerül.

Míg lesed, milyen
e más, fönti lét,
elmúlsz csöndesen,
nem vagy már tiéd:

magad figyeled
s hallgatod magad,
s vagy már lengeteg
szél, felleg s patak.

/Ford.: Garai Gábor/

Berthold Viertel: Hó

A hó tegnap megeredt egyszerre,
s mord utcánk melegen tündököl,
a patyolat kavargás belengte.
Kint jártunk - s szorosabb lett a kör,

mely kettőnket titkon összezár -
halk léptekkel, halk lélekkel lépve
nyílt ajkunk nem remélt nevetésre,
mint ki friss, új világra talál.

Bár ránk súlyos kérdés gondja vár,
könnyűek lettünk, mint friss lehellet,
s vigak, mint hókacagtatta gyermek -
szép öröm, beh kellettél te már!

/Ford.: Tóth Bálint/

Felix Grafe: Ha az éj...

Ha az éj, búm nagy vigasztalója,
rejtelmes útját hallgatva rója,
aggódó sóhaj kel ajkamon:
Álmomban hol is leszek vajon?

Gyermekek játszanak, az enyémek,
ez szilaj, amaz magába mélyed,
mielőtt e bájos lárma várt,
az ifjúság csöndben tovaszállt.

Zárt ablak előtt csipog sokáig
kis verébként, még maradni vágyik
régi kedves játékainál.
De az ablak nem nyílik ki már.

És az aranyos körből kilépek,
a szép útra fölkészülve végleg,
hisz, míg sorra múlnak a napok,
csak szél-fújta felhőcske vagyok.

Az ajtók utolszor csikorognak,
jönnek már temetni a halottat,
jóbarát nem járja a szobát,
idegen kezek visznek tovább,

ha megjártam már az élet útját.
És elbújtat majd, mint kis fiúcskát,
nyájasan zöldellő sírhelyem.
Ó, de jaj! Holnap mi lesz velem?

/Ford.: Kálnoky László/

Anton Wildgans: Szonett Eadhoz

E név a tanulságot hinti szét,
miként gyümölcs, mely ring a lomb között fenn,
míg ősztől és haláltól meg se hökken:
minden múlásban újrakezd a Lét.

S mint föld mélyén a gyümölcsmag sötét
öbléből ha az új tavasz kiszökken,
te tetted, lángra gyujtva, hogy belőlem
virul s kitörni kész a csíra-lét.

Te tanítsz élni újra földközelben,
s nevelsz az öröm tiszta italán,
- egykor magamba fordultam csupán,

a lemondás, a kín töltött be engem -,
most újból gondtalan vagyok, vidám,
s olyan jó látnom, hallanom, nevetnem.

/Ford.: Gyárfás Endre/

Anton Wildgans: Boldog nap

Fénylő pacsirtanóta napja ez!
ezüst kutakra hull a trilla fénye,
s hogy harmatozzon friss tavasz szemébe,
örömkönnyé sziporkáz, permetez.

És bennem verssé lelkesül a vers.
Így adtam elfecsérelt vágyat égve
asszonynak és világnak én. - Megérte?
Asszony se jött, világ se lett tüzes.

Manapság visszacsendül néha-néha
a fanyarrá forrázott férfinóta,
asszonyszemekből is köszönt a fény.

De frigyre léptem immár önmagammal,
nekem hoz enyhülést a gondtalan dal,
s így túl vagyok minden határon én.

/Ford.: Gyárfás Endre/

Anton Wildgans: Felpillantás

Szoktasd szemed a messzeséghez,
hol felhő felhővel a fényes
látóhatár felé röpül.
Tekinteted bár csillagon jár,
maradj a földi távlatoknál!
Itt virulnak lábad körül.

Ábránd és földközel - keverve
egyesül földi révületbe:
külön e kettő: balgaság.
A valóságra tág szemünknek,
ha valóságtól szabadul meg,
tárul fel mennybolt és világ.

/Ford.: Gyárfás Endre/

Theodor Kramer: Nem édes szóra szegődtem

Nem édes szóra szegődtem,
sós és keserű a szám:
nem hárfát pöngetni jöttem,
húzom a harmónikám.

Zsebem pang, terhét nem érzem,
kalapom lyukas, szegény
szívem elhamvadt, de vérem
törköly - attól élek én.

Ha a könny sója sebezne,
kukkantóm vak volna tán:
boldogít ringyók szerelme,
kísér szél- és por-komám.

Fejhangokig is felérnék,
s zeng a basszus, a komor:
izgalmat adnék, remélnék,
s belül gyűlölet honol.

Túlsokat tudok, s tűnődnék,
mint a gyík, déli verőn:
lomb közt holt zsongás, dünögj még,
zsongj, elalszom ernyedőn!

Nem! Nincs nyugtom, utca hív száz:
aztán el kell menni már,
s széles e városban így más
senki sem harmónikál.

/Ford.: Garai Gábor/

Theodor Kramer: Az éjszaka mélyén

Mi ébresztett váratlanul?
A lég fojtó s nyomott.
Az éjben tarkómon szorul
egy látatlan marok.
Nincs, ki velem, míg kél a nap,
pohárt ürítene?
Verem vadul s gyöngén a vak
marsot a Semmibe.

Szinte időből hullva a
hold dermedten ragyog:
a bokrokból, mint még soha,
roppant magány jajong.
Nincs, ki velem, míg kél a nap,
aludni dőlne le?
Verem vasul s gyöngén a vak
marsot a Semmibe.

Kifogytam, mit sem adhatok,
világ: vigasztalan
az álmom, s félek s én csapok
magamnak zajt magam.
Nincs, ki segít, ha rám szakad
a sors itélete?
Verem vadul s gyöngén a vak
marsot a Semmibe.

/Ford.: Csorba Győző/

Felix Braun: Beszélgetés öregkorban

"Előtted életed."
Már csak egy gyermek-élet.
De még meríthetek
belőle némi szépet.
"Játék a gyermek élete."
Én másra törekedtem-e?

" A Mű játék-e csak?"
Formál, de túl szilárdan
meg semmit sem ragad
az alkonyi sugárban.
"A gyermek játéka komoly."
Én másként véltem bármikor?

"S ha azt mondják: elég?"
Már számoltam vele.
"Nincs más, amire még
gondolnod kellene?"
Végtelen lesz a játszótér a végén.
Labdámat átdobom az idő kerítésén.

/Ford.: Eörsi István/

Wilhelm Szabo: Erdős vidék

Legszegényebb hazai föld,
ősi, nyugodt, csönddel teli.
Ruhád a szántás, legelők.
Pucérságod erdő fedi.

S mint foltok a darócos gunyán,
mocsarak és buckás kövek.
Nem bor s búza, ó, táj, csupán
egy kis len s rozs jutott neked.

Parasztoknak tárulkozol,
s megbújsz, ha látnak gazdagok:
Szeretlek, táj, a vad, komor
ég alatt, hű fiad vagyok.

/Ford.: Simon István/

Wilhelm Szabo: Őszutó

A ködök sírnak sűrű könnyet
a lombba, melyen pusztulás.
Beteg rétek, sok gennyedő seb
testükön a vakondtúrás.

Céljukvesztett utak haladnak.
Ekhósszekér kocog tunyán
a homályon át a faluknak,
s körül egy hang sincs ezután.

A csúcsok korán éjbe bújnak
s az erdő iránt hangot ad
a panasz is. Majd szelek húznak
a völgyre vad záporokat.

/Ford.: Simon István/

Christine Busta: Amit szeretek

Szeretem, mi ívelt s kerek:
korsót, kaskát s leányszemet,

tálat, ha jól kézbevaló,
hűs kútkávát s kerek cipót,

holdat s az almát, mely lehull,
a földre, ha könnybeborul,

a sarlót rozsföldön ha jár,
a kezet, mely merít, kaszál,

bizakodó tekintetet,
életet hordozó ölet,

s mindent, mi csendben, jámboran
szolgál és ad és megfogan.

/Ford.: Hajnal Gábor/

Theodor Däubler: Tavasszal

Ezüst bimbókkal bámulnak az óriás fák,
hogy minden újra langyos, kék, és béke lett.
A bimbószélek még lágy gyantával vigyázzák,
ha túlkorán a harmat fenyeget.

Duzzadtak a bimbók, harmat csordul s a gyanta!
Ibolyát cirógat kék árnyban a levél.
Primula nevetgél, a rög körötte barna.
Citromlepkékkel aranylik a sárga rét.

A hegy oly halvány, mintha a föld álma lenne,
csúcsa szinte nem is e világról való.
Zsenge gyep mentén, virágligetet ölelve
vad arannyá váltan túlcsordul a folyó.

/Ford.: Hajnal Gábor/

Karl Anton Maly: Dal magányos napokra

Tekintetem az eső elrekeszti,
mossa: függönye ablakomig ér.
A dolgok jártak bennem, mint a verkli.
Asztalomon vermuth van és kenyér.

Ismerem a reménytelen lecsorgó
esőcseppet, könnyező ablakot.
Állok előtte nyugtalan, mocorgó
sejtelemmel, hogy a nap sütni fog.

Dalol a csend, szólamai sötétek.
A nap rövid, az óra végtelen.
Síron a gyertyát, sikolyát a szélnek
s a fonnyadt lombokat is ismerem.

Utólszor mikor láttalak? Hiába:
a nap hosszú, az óra túl rövid.
Még csattog, lobog a köd szürke fátyla
s zászlóként lehull, gyűrődik tövig.

/Ford.: Arató Károly/

Karl Anton Maly: Szállj magadba!

Tizenegy sárkányt számolok az égen.
Megjön az ősz - hirdetik a szelek.
Ablakom előtt óriás ég. Fehéren
rohannak rajta át a fellegek.

Még csillan valami kései fény a
parti fákon s lombjuk közt megtörik,
honnan a nyári álmok maradéka
kiröppen, míg szelekkel küszködik.

Elér a perc: változz meg! Mondd szivednek:
itt a kártya, gyerünk, emelj lapot!
Nézd a Dunát, habjai hogy sietnek!
Táncolnak halászbárkák, csónakok.

Vagyunk hát játékai a szeleknek
és ez a játék tánc is néhanap!
Itt az idő, hogy magad megkeressed:
megjönnöd csak mindenestől szabad!

/Ford.: Arató Károly/

Christine Busta: Dal

Szebb nem lehet a föld sem,
ha fürdött az esőben,
mint a szív, ha füröszti
könnyével szerelem.

Nagyobb nem lehet est, ha
zúgó folyókra hajlik,
mint szerelem szavában
ha szív szívre hajol.

Halkabban még a lepke
sem leng a nyári délben,
mintha szerelem perce
átlép a küszöbön.

/Ford.: Hajnal Gábor/

Christine Busta: Az én szerelmem

A nyár az én szerelmem. Mint siklik roppant
hajóján folyókon - mindkét oldalára
napkévéket dobál a földek hosszára
szőlődombok mellei között.
Merre jár, ágyéka körül a rétek,
emelt kezén lógnak rajokban a méhek
s haján átvillognak a szelek.

Szép az én szerelmem, vidám, segít: ott van
vándor s koldus mellett, körtével üdíti,
alvók homlokára lágy lombját teríti,
lánynak ad koszorús örömöt.
A lankadtat füröszti esővel,
kiszáradt kutat hűs áldással tölt bőven
s csillaggal hint próbált éveket.

S együtt tanyázunk végül tiszta hegyekben,
erdő mélyén. Felhőrévész csendben
jön s messzi világról hírt kapunk.
Érett bogyóval, szelíd mohával
megismertet ott a legmélyebb csodával,
míg az ősz ölemből földre hull.

/Ford.: Hajnal Gábor/