Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Angelo Poliziano: A rózsák

Bizony, lánykák, egy május fényü reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem:
köröskörül hűs liljomok, lágy ibolyák,
nedves bimbók, mint szelided virágszivek,
zöldelt a fű, és bíbort rügyeztek a fák -
hát még a sárga, égkék, patyolat szinek!
Fejemre most - gondoltam - koszorút kötök:
de azt sem tudtam, merre nyújtsam a kezem -
Bizony, lánykák, egy május fényü reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.

Mikor virággal ékitettem már ruhám,
s szirmok füzére diszítette homlokom:
árnyalt szinekben rózsa-erdő várt reám,
odafutottam megrakodni gazdagon:
szivembe édes illatuktól vágy osont
s epesztve kínzott, - mily sováran, Istenem!
Bizony, lánykák, egy május fényü reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.

Soha leánykák, nektek el nem mondhatom,
mily önfeledten s részegen dülöngtem ott,
míg lelkemben hömpölygött illat-illaton:
ah! mennyi bimbó, mennyi feslő s elnyilott,
mennyi virág! - S Ámor fülembe suttogott:
A szépjét szedd s ne bánd, ha tüske közt terem.
Bizony, lánykák, egy május fényü reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.

Mikor a rózsa tele színben tündököl,
és május fénye andalítja tág fejét,
mikor a legszebb virágában nyíl, fesel
és gyönge szépsége nem illant tova még:
akkor fonjatok, lánykák, belőle füzért,
hogy illatozzék ifju fürtjeiken. -
Bizony, lánykák, egy május fényü reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.

/Ford.: Jankovich Ferenc/

Giuseppe Ungaretti: Haláltusa

Meghalni mint a délibábra szomjas
csalogányok

Vagy mint a pitypalatty
miután átrepülte a tengert
az első bokrokban
mert nincs már kedve
továbbrepülni

De nem nyöszörögve élni
mint a megvakított cinke

/Ford.: Franyó Zoltán/

Giuseppe Ungaretti: Az anya

És mikor a szív egy utolsó dobbanással
Ledönti az árnyékfalat,
Hogy elvezessen, Anyám, az Úrhoz,
Kézen fogsz engem, mint egykoron.

Térdelőn, elszántan,
Szobor leszel az Örökkévalóság előtt,
Ahogyan hajdan láttalak,
Mikor még életben voltál.

Öreg karjaid remegve kitárod,
Épp úgy, mint mikor elhagytál,
Mondván: Íme, itt vagyok, Uram.

És akkor, csak akkor, ha megbocsájtsz nekem,
Fog el a vágy, hogy rám tekints.

Emlékezni fogsz arra, mily sokáig vártál,
És egy futó sóhaj kél szemedben.

/Ford.: Franyó Zoltán/

Vincenzo Cardarelli: Ősz

Már rég sejtettük a közeledtét
augusztus szelében,
a zuhogó és zokogó
szeptemberi esőben,
és valami borzongás fut át a földön,
amely most búsan és pőrén
egy idegen napot fogad.
Most távozik és lohad le,
ebben az őszben, mely kimondhatatlan
lassan közeleg,
életünk arany korszaka,
és hosszan búcsút int nekünk.

/Ford.: Franyó Zoltán/

Vincenzo Cardarelli: Múlt

Az emlékek kurta testünk
túl hosszú árnyékai,
a halál-uszályok,
melyeket élőn magunk mögött hagyunk,
a gyászos, konok emlékek
itt már megjelennek:
búbánatos, néma
fantomok, miket halálos szél ráz.
És te már nem vagy több, mint egy emlék.
Átmentél az emlékezetbe.
Igen, most azt mondhatom,
hogy hozzám tartozol,
és közöttünk történt valami
visszavonhatatlan.
Minden elmúlt oly hirtelen!
Rohamosan és könnyen ért utol minket az idő.
Illanó pillanatokból sűrű és szomorú
történetet szőtt.
Tudnunk kellett, hogy a szerelem
elégeti az életet, szállni készteti az időt.

/Ford.: Franyó Zoltán/

Vincenzo Cardarelli: Szeptember Velencében

Velencében már szeptember havában
megbarnul a korai alkonyat,
s a kövek gyászruhát öltenek.
A nap utolsó sugarait szórja
a mozaikok aranyára, és föllobbantja
a szalmalángot, a mulandó szépséget.
És a csöndben a Prokurátiák mögött
lassan felkel a hold.
Ünnepélyes, ezüstös fények kacagnak,
remegve szétszóródnak, messze
a hideg, barna levegőben.
Elbűvölten nézek utánuk,
talán később emlékezni fogok
a rendkívüli estékre,
melyek oly hamar sötétednek,
és fényeikre, melyek most
egy kissé meggyötörnek
(mindig kívülem és messze tőlem),
majd egyre szebben, elevenebben
sziporkázni kezdenek
képzeletemben.
És tiszta, nyugodt lesz
az én boldogságom.

/Ford.: Franyó Zoltán/

Umberto Saba: Arany labda

Széttárt szárnyakkal, nyitott csőrrel
néha dacol is velem...Nem úgy látja önmagát,
mint ahogy én magamat látom. És ebben,
hogy magát nem látja, rejlik a boldogsága.

Mindig mozog, egy percig sem pihen.
Zöld cikória a tápláléka, más madarakat
etet saját akaratuk ellenére,
mindig akad dolga, s amit tesz,
teljesen lefoglalja. Ha dalol,
trillázva beszél - akár kedvében vagy bújában.
Ha "csu"-val hívod, rögtön válaszol.

Lassan leszáll az est. Egyre inkább
elnémul és felfuvalkodik. Teljes bizalommal
bezárkózik álmába és önmagába,
mint egy arany labda.

/Ford.: Franyó Zoltán/

Gabriele D'annunzio: Intelem

Mért ingadoznál életunt jelen
S halál ijesztő réme közt, mi végett,
Ó lelkem? Itt e mély, nagy éjjelen
Már nem világít fáklya. Csonkig égett.

Mit tépelődsz? Még súg-e esztelen
Hiú reményt neked csalárd ígéret? -
Lásd, vak falak közt vár a néptelen,
Zord pusztaság sivár ösvénye téged.

Hogy egyszer majd a villám rád lecsaphat,
Azért remegsz-e mindig? Messze partja
A csöndnek elpihenni hív, ne félj:

Hisz olvastad már holtak éji-mély
Fagyos szemén, hogy béke lesz jutalmad,
És a Halál ígéretét betartja.

/Ford.: Franyó Zoltán/

Gabriele D'annunzio: Álom

Meghalt a nő. Kihűlt. Egy kis bemélyedt
Seb volt a mellén. Meg sem érthetem:
E szűk kapun repült ki ily nagy élet!

Gyolcsnál fehérebb volt a holttetem:
Ilyen fehér szint már sehol se lelhet,
Akárhová is száll tekintetem.

A perzselő nyár ablakunkra lelket
Emésztő hévvel öntött. Nagy kaján
Legyek csapatja zümmögőn enyelgett.

Ő dermedt volt. S én faggattam:"Talán
Csak alszol?" - Torz mosollyal azt az arcot
Figyeltem:"Alszol?" - Hangom mint csalán,

Úgy mart belém. Egy más ajakról hangzott
E szó, amelytől szívem holtra vált.
Még hallgatóztam: hang se, nesz se hallatszott!

Köröttem már négy fal lángban állt,
A fülledt csöndben mély, nehéz szag áradt,
S mint kripta-bolt alól lehelt halált.

Azt hittem, hogy megfojt e szag: kiszáradt
A torkom és elfúlt leheletem,
S még én csuktam reá imént a zárat.

"Mondd, alszol? Alszol?" - Ám a holttetem
Nem válaszolt. De fakóbb volt a lennél.
Ha bárhová is száll tekintetem,

Nem lát fehérebb, szebb fehéret ennél.

/Ford.: Franyó Zoltán/

Giovanni Pascoli: Útközben

A vándor árokpartra dől remegve,
sötét az éj, a köd lapulni nyom,
s a fákról olykor nesztelen lebeg le
pár holt levélke, hervadt lombszirom.
Az ég egy mérhetetlen, néma jajszó,
s a fáradt vándor érzi: nem birom.

A sorsa?...Röpke pillantás, mi nesznél
futóbban érint, észrevétlenül:
e földi létből lelke rá nem eszmél
csöpp nyomra sem - mi álom, elrepül!
Kín volt-e tán, feledve, megbocsátva?
Vígság-e, meg nem történt ünneprül?

Kit tér s időből vont ki mély öröklét,
a vándor ott ül, árka mint a sír:
míg hosszan elnyúlt, rezgő jaj csörgött szét
a kék égen, s fülébe vág a hír:
egy üdvözlet, mit felhőtlen magasság
zord éjén át a földlakónak ír.

A csillagok ezüstfakó egében,
ott minden földi gőz és gaz felett,
hol épp a sarki csillag int le szépen,
s a Göncöl táján jár a képzelet,
madár-szavak mint harsonák rivallnak:
a darvak röpte rajzol ék-jelet.

Most húznak el, mind távolabb, keresztül
a fényes csillagképletek hadán,
dús part felé, hol völgyek nedve pezsdül
át zöld oázok békés illatán.
Hová? Hol enyhe kék habok csobognak?
Mesék honába, Timbuktuba tán?...

Elszállt a raj - még hív a hangja messze,
s a vándor ím felugrik hirtelen,
keményen fogja - bár vak éj övezze -
a bottal sorsát, nyirkos éjfelen,
és biztos lábbal, bátran indul útnak
a hang után, mely nincs se fenn, se lenn.

/Ford.: Franyó Zoltán/

Roberto Roversi: Vasárnap a Po partján

Nyáresti parton, elhagyott mezőkön,
hol a Po vize sóhajt,
befestődik a kender
az alkony mélabús porával.
A hold kocsmába száll a férfiakkal,
szikár erőt, valami ősit
hordoz a bátrak arca.
Békén hallgat a viskó.
Füst nyomja fel a földet
a határtalan ég veres ködéhez.
Remények álma száll
tornyokról, háztetőkről.
Félig hunyt szemmel, hullt levélként
térdükre simuló tenyérrel
mennyi remény van itt is
a szikárak között a kocsma-lócán,
míg üres poharukba rezdül
a harang kondulása.
Néma alakok ott az új,
az egyetlen nap fényén,
a falu kocsmájában,
melyre a nyájjal együtt
találtam ünnep este,
hol a Po vize sóhajt.

/Ford.: Fodor András/

Leonardo Sinisgalli: Három szerelmes vers

I

Ki szeret, nem emlékszik, semmit föl nem
ismer,
homályos előtte minden gondolat,
és minden esemény idegen neki.
Én évről évre egyre később
vettem csak észre, hogy a szél
könnyebben fúj a dombokon,
hogy friss hajtásoktól puhább a fű.
Ilyen sokáig kellett várakoznom,
hogy ne riadjak meg, mikor
száraz tarlóra hágok és besüppedt
fazékba botlom, hogy leheletemmel
befödjem az unalmat, mint a tükröt.
Fogoly madár vagyok
aranyos rács mögött. A sokszinű
erdő nekem szinehagyott már
Temelletted találta meg a lelkem
valódi lakhelyét.

II.

Szeretjük a megtört szelet,
az elhagyott nyugalmat a tájon,
a vándormadarak mélyrepülését
algabozótok s összeroncsolt,
tépett vitorlások között.
Itt az esthajnalcsillag, és
itt vannak a vándorló szeretők.
Mert idehozza őket minden este
valami fénytelen remény,
hidakon át, az eres partszegélyre,
utasok ők, akiket szüntelen
a közömbös homokra löknek.

III.

Küszködünk éveken át,
hogy a csomókat kibogozzuk,
hogy legendás alakot adjunk
rég elveszett jelek
összekuszált zsinórzatának.

/Ford.: Székely Magda/

Cesare Pavese: Nyár

Tündöklő, tiszta kert törpe falak közt,
száraz a fű, napfény süti a földet.
Oly illatos a fény, akár a tenger.
A fű szagát beszívod, majd hajadba
túrsz, és emlékezel.
Láttam a sok-sok
édes gyümölcs amint a fűre hullott,
és szinte roppant. Te is így remegsz meg,
ha szíved összerezzen. Fölszeged rá
a fejedet, talán csodára gondolsz,
de te magad vagy a csoda. Szemednek,
s emlékeidnek egy lángja.
Fülelsz. A szót ugyan aligha érted.
Szép, tiszta gondolat ragyog szemedben,
mintha reád vetné fényét a tenger.
Szemedben csönd ül, s úgy szorítja szíved,
hogy szinte roppan, s kín csordul belőle,
akár a nedv a lehullott gyümölcsből.

/Ford.: Zsámboki Zoltán/

Salvatore Quasimodo: Auschwitz

Ott lenn, Auschwitzban, távol a Visztulától,
szerelmem, az északi síkság mentén,
haláltábor: hideg, gyászos eső
cseperész a drótkerítés hálójára
és rozsdás vascölöpjeire,
és fa nélkül, madarak nélkül maradt a szürke
levegő,
és gondolatunk is ilyen kopár, nincs bennünk
más, csak ernyedt
fájdalom, mely süket csendbe taszítja
az emlékezetet, hol már gúnyt s haragot se
találsz.
Nem akarsz elégiákat, idilleket: csak
töprengsz sorsunkon, itt e helyen,
hisz erőtlen vagy az ész pörlekedéseire
és bizonytalan az élet
egyértelmű helyzeteiben. És íme itt az életet
jelenti
minden nem / melyben bizonyosság dereng föl:
itt halljuk majd sírni az angyalt, a szörnyet,
jövendő óráink
kongatják a túlvilág itéletét, mely itt van, az
örök
létben és mozgásban, nem az álom
s a lehetséges könyörület képeiben.
És itt vannak az átváltozások és a mitoszok.
Jelképek neve nélkül vagy egy isten neve
nélkül.
Ők maguk a tények láncolata, a föld térségei,
ők: Auschwitz. Szerelmem, milyen gyorsan
változott füstté, árnyékká
Alfeus és Aretusa drága teste!
Ebből a pokolból, melynek fehér
felírása:" A munka felszabadít" -
szakadatlanul gomolygott
asszonyok ezreinek füstje, akiket hajnalban
lökdöstek ki, egy jeladásra, vackaikból a
kivégző
falhoz, vagy fuldokolva, csontváz-
szájuk a víznek üvöltött
kegyelemért a gázcsap alatt.

Megtalálod őket, katona, te
sorsodban, mint folyókat, védtelen vadakat,
vagy te magad is Auschwitz hamuja vagy,
emlékérme a néma csendnek?
Megmaradnak üvegurnákba zárva a hosszú
hajfonatok, meg amulettek fogják össze őket,
és zsidógyerekek kis cipőinek és
szalagjainak végtelen árnyai: egy ész-kor
emlékjelei, mikor tudását fegyverek
kiagyalására
tékozolta az ember: íme, a mitoszok, íme:
átváltozásaink.

A síkság fölött, hol sínylődik a szeretet
és a sírás, az undok esőben,
ott lenn, ezt döngte mellünkben a szív: Nem!
S ez a nem - itélet volt a halál fölött,
mely meghalt Auschwitzban, hogy ebből a
hamu-gödörből ne ronthasson ránk
többé a halál.

/Ford.: Képes Géza/

Salvatore Quasimodo: Éjszakánként

Éjszakánként még felsóhajt a tenger
lágyan, a fényes partszegélyre hullva.
S az ész fagyába dermedt, messzi hangot
ismétli újra, ahogy a sirályok
örökös zokogása s áprilisban
a tornyok hűvöséből langy mezőkre
húzó madárcsapat lármája. Már
mellettem szólalt meg, akár a hangod:
s én azt akarom, hogy engem idézzen,
ha pendül benned régesrégi emlék,
miként a tenger bársony mormolása.

/Ford.: Takács Zsuzsa/

Giuseppe Ungaretti: A hajnal születése

Lenge palástban, fénykoszorúban
menekül s hivogatóan
mosolyogva kebléről
letép a leány-éj egy sápadt
parazsú virágot, s elhajítja.

Most válik el a legelső derengés
a végső vacogástól.

Ónos örvény nyílik az ég peremén.

Smaragd ujjak
furcsa pörgése
szövi a gyolcsot.

S aranyból árnyak, elnémítják a fürge,
öntudatlan sóhajokat,
patakká gyorsul a barázda.

/Ford.: Végh György/

Giuseppe Ungaretti: Oh, éjszaka

A hajnal tág leheletében
kibomló fasorok.

Fájdalmas ébredések.
Lombok, nővéreim, ti lombok,
hallgatom, hogy zokogtok.

Őszök,
édességes halódás.

Oh, fiatalság,
alig múlt el a búcsú perce.

Ifjúság fennen szálló egei,
gáttalan szárnyalás.

S már sivatag vagyok.
A bánat szövevényeibe vesztem.

De megszűnik éjjel a messzeség.

Csendesség óceánjai,
ábrándok csillagfészkei.

Oh, éjszaka.

/Ford.: Végh György/

Diego Valeri: Mezítelen báj

Közel a hold és alatta fehéren
illeg az ifjú, bóbitás barackfa,
merő virág, egyetlen gally-botocska,
a barna rögből így szökött ki éppen.

Mezítelen báj, a hűs alkonyatban
könnyű kezeddel illatot ki hintesz,
kései fagytól nem félsz te: rövid lesz
virágzásod és mégis halhatatlan.

/Ford.: Bittei Lajos/

Umberto Saba: Szomorúság után

Emlék bujkál a kenyér zamatában,
mit a gyarló kocsmába térve kaptam,
a kikötő szűk, néptelen zugában,

s még számban érzem nyers ízét a sörnek,
ahogy pihenek, ülve félutamban.
Szemközt az őrtorony, meg a ködös hegy.

Lelkem már megbirkózott bánatával,
s új szemmel néz az antik alkonyatban
egy révkalauzt terhes asszonyával,

meg egy hajót, amelynek ócska fája
revesen meg-megcsillámlik a napban,
kéménye két árbocnyi nagy, akárha

gyermekrajz volna, mit húsz éve róttam.
S ki gondolta volna, hogy életemben
ennyi édes-szép gondban fáradozzam,

s ennyi magányos boldogság teremjen!

/Ford.: Rónai György/

Umberto Saba: Esti mese kislányomnak

Én szél vagyok, te meg picinyke felleg -
viszlek - hová akarlak -
az égmezőn ide-oda terellek -
nem lesz soha nyugalmad.

De a felhő bizony lefekszik este,
ha elfárad az égen!
Az álom, takaród alatt lebegve
vár, hogy elringj ölében...

/Ford.: Végh György/

Gabriele D'annunzio: Nyári madrigálok

Fohászkodás

Oh, Nyár, nyaram, lankadni ne siess még!
Szívemnek ere inkább megszakadjon,
mint gránátalma, ha perzseli hő nap.

Oh, Nyár, én nyaram, a tőkék gerezdjét
csak lassan érleld odafönn a halmon,
s a kikericsnek kései nagy őszt adj.

A lágy Szeptembert hatalmas öledre
szorítsd szilajul, hogy még késlekedne.

Oh, Nyár, két emlődön halálra fojtsad
mesterét a hordóknak s puttonyoknak.

Az idő homokja

Ahogy tölcsérén tétlen tenyeremnek
sebesen pergett a forró fövény le,
megéreztem: a napok rövidebbek.

S gyors félelem szívemet megrohanta:
festvén a sós part aranyát sötétre,
már közeledik az esők uralma.

Edényként mértem a homok időt én
markomban, s szívem vert, mint az óra,
s minden mulandó szár volt, árnya nőttén,
a néma számlap árnyék-mutatója.

A nyom

Napszálltakor a tengerparthoz értem,
hol a Motrone tér bele, a renyhe,
s készülődtem átlábolni a gázlót.

Kivándorlóhajóról, át a légen
fuvolaszó szállt, s az ár visszazengte.
A perjefű közt vadló nyihorászott.

Megálltam. Furcsa nyom terült a sárba.
Ereszkedett már a havasok árnya.

Délben

Az agyagos Motrone nádasában
dél tájt akadtam rá Syrinx hugára:
sötétszemű, szigorú nimfa-lányka.

Kemény térdemre vonva átöleltem,
s ahogy csókolt, kesernyés inyén a
majoránna illatozott, s a ménta.

S bár zubogott a szenvedély erünkben,
jól hallottunk augusztus nádasában
vérmeleg esőt zuhatagra váltan.

Hallottuk: a kiaszott, puszta torsra
rikolt szomjúságunk ezernyi torka.

Alkony felé

Tisztáson bukkanok ki alkonyatra.
Kötelet hajítok a vadcsikóra, -
tajtékzik még fogain a fű habja.

Csupasz hátára pattanok, s najádom,
hónaljon fogva, a ficánkolóra
fölemelem, és a marjára rántom.

A ló patája, ahogy tovavágtat,
tobozt, fakérget, gallyat szertefreccsent.
Töbrökön át a háromfejű állat
fut a rőt tarlón, rekkenő melegben.

A szél ír

A lágy homokot a szél teleírja,
mintha szárnytollával, és a fehérlő
part nyomait szövege szóra bírja.

De könnyű árnyék leng, ha itt az alkony,
minden jelből, minden hab permetéről,
akárcsak pillákról egy szelíd arcon.

S a parton, e végtelen, száraz orcán
százszorosan a tied mosolyog rám.

Tengeri mécsek

A Szirén elé, miként pisla mécsek,
úgy világít a maszatos, a sápadt
hínárral szőtt úton a medúza.

Fehér partokra rálehel a szélcsend,
s kelőben a vad tamariszkusz-ágat
a telihold árnytalan fénybe húzza.

Halkan sustorog a hullámok ajka,
vízzel telik lábnyomod drága rajza.

A mocsárban

Rothad a szittyó, és végig a lápos
a poshadó barack, a megrohadt méz,
s hervadt rózsa szagával int halálra.

Most a mocsár, mintha egy árva, sáros
virág lenne, mit augusztusi nap főz,
ez az édeskés tikkadás halálra.

Ha lépek egyet, elnémul a béka.
Pattog a csöndben a láp buboréka.

/Ford.: Rába György/

Giovanni Pascoli: Esti jázmin

És kinyílik az esti bimbó,
míg kedveseimről merengek.
Labdarózsák között a ringó
alkonyi lepkék megjelentek

Nincs hangos szó, a csend kiterjed,
csak egy távoli ház neszez már.
Szárnyak alatt fészkek pihennek,
mint zárt pillák alatt a szempár.

Piros epret ígér az illat,
nyílt kelyhekből szálló lehellet.
A messze házban lámpa gyullad,
fű születik az árok mellett.

Kései méh zöngve kerengél,
betelt a kas, már nem pihenhet.
A Fiastyúk, kék szérűskertjén
kapar, csillag-csibék csipegnek.

Egész éjjel árad az illat
a vonuló fuvallatokban.
A hold a lépcsőn följebb ballag,
az emelet fénye kilobban.

Éj van. Zárul a virág szirma.
Gyűrődött rejtekébe zár ott
a puha, titokzatos urna
ki tudja, milyen boldogságot.

/Ford.: Bede Anna/

Pietro Metastasio: Az álom

Csak álmomban ha néha szánna,
hogy kínban égek, ó, a drága,
csak akkor lenne jó, kegyes.

Legalább álombéli mámor
mézével vigasztalj meg, Ámor,
irgalmazz, jaj, de fel ne kelts!

/Ford.: Bittei Lajos/

Pietro Metastasio: Arietták

"Siroe" - ból

A hullám, mi mormol
két part ölében,
a szellő, mi susmol
lomb s lomb közében,
nem oly állhatatlan,
miként szived.
Mégis az imádók
bolondos lelke
csak miattad árad
sóhajba, könnybe,
szerelmi hűségért
hozzád eped.

" Nagy Sándor indiai hadjáratá" - ból

Én észvesztett pásztorlányka
erdő-mélyén, vészes éjben,
nincsen csillag, nincsen fáklya,
tévelygek boldogtalan.
Kétségem nőtt óriásra,
lelkem megdermedni érzem,
kínnak, félsznek a sötétben
én is átadom magam.

" Semiramis" - ból

Fecske, hogyha elrabolva
édes párja mindörökre,
tétován kering bolyongva
mély erdőből réti rögre,
fészke környékén csapongva
sír az álnokság miatt.
Fényes kútra, tiszta érre
nem száll többé, naptól bújva
árván, mert emlékezése
első szerelmén tapad.

"Artaxerxes" - ből

Vitéz, álmodsz csatáról:
te erdőről, vadász:
s halász, az álmod
horog s a hálók.
Óh én is önfeledten
csak arról álmodom,
kiért sóhajtozom,
s hívón kiáltok.

" Artaxerxes" -ből

Tengerből kiszakadt hab
a völgyet-hegyet mossa,
bolyongva tér folyóba
foglyúl a csobogóba:
addig mormol jajongva,
ágyába visszatér:
tengerbe, hol születve
minden nedvét szerezte,
s a bolygást befejezve
megnyugvást ott remél.

" Olimpiade" - ból

Siess megtudakolni,
hol jár a kedvesem,
szokott-e rám gondolni,
rólam beszél-e még.
Szeret-e sóhajtozni
nevemnek hallatára,
susogja-e magába,
mikor merengni tért.

" Olimpiade" -ból

Tiéd vagyok, legény,
már véled egy vagyok:
mikor szived dobog,
megérzem én is.
Ujjongtat örömöd,
elbúsít bánatod,
és minden óhajod
éppúgy enyém is.

" Antigonus" -ból

Kegyetlen durva fájdalom
érezni, meghalok,
mégsem kiálthatok:
halálom érzem!
Mert minden sírás rejtekén
gyönyörnek árnya van:
tűrnöm kell, hangtalan,
kinszenvedésem

/Ford.: Weöres Sándor/

Gabriello Chiabrera: A viola

A kis viola
kit kiburkola
a gyepen a szép reggel,
kékes levelét,
szagos kebelét
nem delin nyitja-é fel?

Úgy vagyon: nedves
kelyhéből kedves
fűszerszám illatja jő:
szemet igéző
színnel a néző
lelkét megvidítja ő.

Szépen kékellik
és veresellik,
míg leng a hajnali szél:
május nimfája,
legszebb lyánykája:
de végtére mire kél?

Ah, egy meleggel,
mint a szép reggel,
tőlünk eltűnik még ma:
ím már bágyadtan,
ím már hervadtan
áll a szegény viola!

Te, szépségeddel,
ifjú léteddel,
ki oly kevély vagy és vak,
édes kínozója,
kedves békója
keserves rabságomnak!

Ah, végy magáról
e violáról
tanácsot, míg ifjú léssz:
mert szépségednek,
deliségednek
dísze oly hamar elvész.

/Ford.: Csokonai Vitéz Mihály/

Giordano Bruno: Excelsior

Szárnyat ki ád? Szívem ki fűti? Ó, hát
ki készt mosolyra Végzet s Vég iránt?
ki az, ki bilincset tör, s kiránt
onnan is, hol bennvesztek régi rókák?

Korok, évek, havak, napok s az órák,
idő apraja s kardja - s mely miránk
keményebb, mint acél és brillánt,
ama Bíróság űzte már habókját

velem...ki most már biztos szárnycsapással
hasítom az eget, s a Végtelen
felé kristály s üveg nem fék nekem,

s míg glóbusról glóbusra szállok által,
már óperencián túl s éteren -
a Messzi elvész már a mélybe lenn.

/Ford.: Rónai Mihály András/

Torquato Tasso: Madrigál

Némák a fák s folyók most,
a tenger habtalan sík,
a szél, barlangja odván mélyen alszik,
szerte a barna éjben
a hold szitálja, száll a nagy, fehér csend:
szerelmünk méze-kéje
rejtőzzön mind sötétbe:
Ámor most meg se szólalj, -
a némaságba vész a csók, a sóhaj.

/Ford.: Vidor Miklós/

Giambattista Guarini: A szép szemek

Oh halál csillagjai!
Fájdalmimnak okai!
Alva is azt mutatjátok,
hogy halálom óhajtjátok.
Húnyva is kivégeztek:
hát majd nyílva mit tesztek!

/Ford.: Dayka Gábor/

Michelangelo Buonarroti: Még ha kőböl lennél is

Még ha kőből lennél is, úgy hiszem,
oly híven tudnálak szeretni téged,
hogy rávennélek: futva jöjj velem:
ha halott lennél, szóra költenélek:
ha az égben rejtőznél, könnyesen,
sóhajtva, sírva földre esdenélek.
De mert élsz, s itt köztünk, hús-vér valóság,
mit higgyen, aki szeret, aki szolgád?

Én nem tudok mást, csak járok utánad,
s nem búsulok eltökéltségemen:
végtére nem születtél próbababának,
mely kívül-belül mozog szüntelen:
s hiszem: meg fogok elégülni nálad
egyszer, ha el nem hagy az értelem:
a jó bánás kígyót is kézre szoktat,
s mint az ecet, élét veszi a fognak

. . . . . . . . . . . . . . .

Visszagondolok régi életemre,
milyen is volt, míg nem szerettelek:
nem akadt senki, aki észrevenne,
időm reggeltől estig elveszett:
talán a versírás jutott eszembe,
meg az, hogy a tömegből elmegyek.
Most a nevemet hol gáncs, hol dicséret
éri, és legalább tudják, hogy élek.

Szememen át szálltad meg szívemet,
s most úgy terjedek, mint must az üvegben
a nyakon túl, hol teste szélesebb.
Mert képed kívülről megáztat engem,
s bent, a szememen át, nő: s mint bőr, melyet
földuzzaszt a velő, én úgy növekszem.
S mert ilyen szűk az út, ahol bejöttél,
nem félek, hogy valaha is kiszöknél.

Mint lég a labda belsejébe szállva,
egy fuvással kívülről szelepét
kinyitja, belülről pedig bezárja:
így érzem, hogy szememen át belép
drága képed lelkem pitvarába,
nyitva s magára zárva reteszét.
S én, mint a labda az első ütésre:
csak rámnézel, s fölpattanok az égbe.

Ám csak egy szerelmes dicsérete
egy szép hölgynek elégtételt nem adhat,
mert szépsége így meghalhat vele.
Így, bár szeretlek s tisztellek, szavamnak
hozzád képest kevés az érdeme:
sánta lépést lassú szárnnyal se tarthat,
s a nap nem egyre ontja: a világ
minden szemének adja sugarát.

Hogy égethetsz, ha egyszer így hatoltál
belém, két mindig nedves szememen,
mely nem pillantást, egy tűzvészt elolt már!
Itt minden védekezés esztelen:
Ha víz tüzet gyújt, áhított bajomnál
segítség már számomra nem terem,
hacsak a tűz nem. Milyen furcsaság:
tűz gyógyítja a tüzes seb baját.

/Ford.: Rónay György/

Giovanni Boccaccio: Ó, a virág

Ó, a virág lehullva
már mit sem ér, sosem virul ki újra.
Mert én már mit sem érek:
oly szép, mint voltam, nem leszek, akármi
jó, hasztalan remények:
az elveszett időket visszavárni:
nem vagyok tavasz, játszi,
mely minden évben jő, s kizöldül újra.
Megátkozom az órát,
mikor ifjú időmet futni hagytam
mint lányka - mily bolondság! -
Nem hittem, hogy otthagynak majd a
bajban.
Sosem lesz víg, ki hajdan
az első vágy virágát hullni hagyta.
Úgy bánkódom, dalocska,
hogy nem lesz ajkamon belőled ének,
tudod, mi szívem sorsa:
hogy sóhaj s bánat közt könnyekkel éljek,
addig, amíg az élet
lángja bennem kialszik, porba hullva.

/Ford.: Végh György/