Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Cugler Matild: Dalok

I.

Mikor mindent elveszitél.
Minden reményt, minden vágyat,
S nem szállják meg szived többé
Titkos érzet, forró vágyak,

A rózsának, amely virit
Nem kérsz akkor öröklétet.
Örülsz neki, de ha hervad
Nem sirsz, hogy nincs benne élet.

Nem kérsz hitet, változatlant,
Nem kérsz szerelmet a sirig
Hisz tudod, az ég a földnek,
Csak egy pillanatra nyilik.

II.

Viszonzatlan szerelmedet
Bús dalokba énekeled,
S miként terhet, végtelen kint
Ugy tekinted életedet.

Hej! Nem tudod, milyen kin az
Amikor semmi sem fájhat már.
Nincsen hited, nem szerethetsz,
Szived, lelked oly kopár.

Lám én szeretném érezni
Fájdalmadat, nagy kínodat.
Mert a szivem fásult, üres
S jobban gyötör ez a tudat!

III.

Izzó forró Etna hegye
De annyi tüz nincsen benne,
Mennyi kínos kétségbeesés
Lakik az én kebelembe.

Nem is ragyog annyi csillag
Tiszta, derült nyári éjen,
Fájdalomtól s nagy kínoktól
Mennyi könnyem hullt már nekem.

És hasonló nagy kinomhoz
Csakis egy van a világon:
A te hideg nagy közönyöd
Mely megölte boldogságom !

IV.

Hogyha egyszer latba vetnénk
Szerelmemet s szerelmedet,
Hidd el, hogy az érzelemből
Kisebbik rész jutna neked.

Mert a férfi szerelmében
Csakis önmagát szereti,
Amig a nő a reménységet,
Istenét csak ebben leli. -

Ez az égi, szent érzelem
Osztályrészül kevésnek jut, -
A gyönyör a férfi hite,
De szeretni csak a nő tud!

V.

Ha az égről csillag fut le,
Azt hallottam életembe
Hogy az ember forró vágya
Teljesedik nemsokára.

0lyan szép volt sokszor látnom
Csöndes, nyári éjszakákon
Ezer csillagot az égen
S ezer vágyam támadt nékem.

Királyné kívántam lenni,
Amint egy tündér tündökleni,
S bár elmondtam ezt a vágyat,
Csillaghullás még sem támadt.

S akkor megláttalak téged,
Szemedben a derűs éget.
Merengtem a csillagokon
S égbe szállt a gondolatom.

Ezer vágyból én Istenem
Csak egy teljesedjék nekem,
Hogy szeressen, mint szeretem
Csakis ezt add meg én nekem.

Ekkor megfogtad a kezem
S annyi szépet mondtál nekem
Hosszan néztél két szemembe
És az égről csillag hullt le.

/Ford.: Brán Lőrinc/

Krüzselyi Erzsike: Feketeség

I.

Valamire vágyom, valahova vágyom,
Úgy el-eltöprengek őszi éjszakákon.
Jönni érzem már zord havát a télnek,
Hulló kis levelek elmulást beszélnek.
Fáj a szivem - félek...

II.

Suhannak körültem fenyegető árnyak,
Mintha a sugarak végsőt lobognának,
Mintha utoljára intene az élet,
Mintha kapujában állanék az éjnek,
Nagy feketeségnek...

III.

Ha kezem ráteszem gyengülő szememre,
Sötét nagy félelem borul a szivemre.
Az a feketeség a nagy örök csendben,
Az a feketeség fenyeget engem,
Az van sz eszemben...

IV.

Uram, ki a lelkek szárnyait kibontod
Ugye kiterjed még én rám is a gondod?
Ugye a Te lelked, ha sujt is, csak áld az,
Ugye a sok búért, amit most rám adsz,
Majd egyszer megáldasz?

Krüzselyi Erzsike: Szállni az éjbe...

I.

Végére értem a tarlott mezőnek
S minden reményem, álmom ott veszett.
Jutalmam: titkolt bánat, rejtett könyek
S beforrhatatlan vérző, nagy sebek.
Nincs bennem már se vágy, se álom, se hit,
A lét nem érdekel, nem várok semmit...
Nem tudtam élni: meghalni se tudnék...
Roncsolt szivemmel meddig tart az út még,
Meddig tart az út még?

II.

Pedig nem félem a halott szivemmel:
Nem csontkaru kaszásnak képzelem,
Fehérlő szárnynyal, szép két szelid szemmel,
Jön értem majd s az égbe száll velem.
Nem kérdem, lesz-e fénye majd az éjnek?
De szép lehet, ha benne már nem érzek,
S nem álmodom...Igy lesz csak jó aludni,
Többé nem sírni, mosolyt sem hazudni,
Mosolyt sem hazudni...

III.

Elüldögélek lehunyt szemmel, némán
S kezemre hajtom csüggedt fejemet...
Anyám s hugom küzdő részvéttel néz rám
- Ne szánjatok jó lelkek engemet!
Ne szánjatok, csak hagyjatok aludni:
Csak az a jó: nem látni, mitse tudni:
Hinni, hogy már mindennek vége...
S szállni az éjbe, ködbe, csendbe, fénybe...
- Szállni az éjbe....

Megyery Ella: Törött tükör

Törött tükör már szívemben a múlt,
Mit durva kézzel száz szilánkra vernek.
Ezüst fénye csak foltokká fakult,
S a szürke porban holt romok hevernek.
Dúlt cserepek közt szétomló résen
Képed rezgődik, halványodva, holtan
S át a letünt, lejárt szenvedésen
Felkisért árnya annak, aki voltam.

Bágyadt kristályán a drága lapnak
Elhamvadt tüzek törnek fel a mélyből.
Hervadt álmok halkan szárnyra kapnak
S új varázs leng a halott szenvedélyből.
De hült szivekbe friss erőt nem adnak,
A büszke bálvány bús romokba hullt,
Porladt oltárok lassan beroskadnak...
...Törött tükör már szivemben a múlt...

Krüzselyi Erzsike: A te barátságod

Irigyelik tőlem a te barátságod, -
Irigyelik, látod!
Nagy, gonosz megszólás a tudtomra adta
S úgy sajog a szívem, úgy sajog miatta,
Egyre vérzik, lázong...

Tenger könybe sírtam, száz dalba elzengtem,
Hogy tudom, jól tudom: nem szeretsz te engem.
S hogy én nem is kérek, s hogy én nem is várok
Tőled semmit, semmit...
Mért irigylik hát a te barátságod?

Kinek vétek vele, ha megosztom búdat
S könnyítem terhét a töviskoszorudnak,
S örömöd enyém is?
A boldogságodnak sem állok útjában -
S ha fellelnéd azt egy más leány karjában,
Megáldanálak én is!

Hiszen csak a lelkem van melletted, nálad,
Évek is elmulnak, amig egyszer látlak,
S beszélhetek véled!
Amit te nekem adsz, s amit én adhatok:
Néha-néha szálló röpke kicsiny lapok,
Néma kis levelek.

Ha tudnád, hogy nincsen semmim e világon,
Csak egynéhány balga, tünő, semmi álom,
Amiért még járok. -
Amiért még élek céltalan, betegen:
Tán nem irigyelnék, tán meghagynák nékem
A te barátságod...

Király Gizi: Ha visszatér...

Sírnék, de szememből könny nem fakad:
Panaszra ajzanám de elszakadt
Lantomnak minden húrja már:
A dal szivemből rég elköltözött.
S a mult parázsló romjai között
Csalódott lelkem révedezve jár...

Szerettem őt, ki a porig alázott!...
Azon az estén tenger könnyben ázott
Lelkem fehér ruhája:
De bár kihűlt vezérlő csillagfényem,
Még megmaradt egy biztató reményem,
hogy hozzám visszatér...s én várok rája!

Várom, hogy gyilkos szerelemmel telve
Előttem térdre hulljon, vezekelve...
Ezzel kecsegtet szüntelen az álom,
- Pedig ha visszatér, az lessz a halálom!

Batafalvy Gizella: Nem mondtad...

Nem mondtad, hogy szeretsz!
De nem is mondhattad,
Lekötve a szived -
Lekötve a szavad!

Nem mondtad, hogy szeretsz!
De reszketett ajkad...
A régi szerelem
Már csak bilincs rajtad.

Nem mondtad, hogy szeretsz,
De könny volt pilládon,
Amikor azt mondtam,
Hogy az Isten áldjon!

Nem mondtad, hogy szeretsz,
De a szived vérzett,
S talán az enyémnél
Is nagyobb kínt érzett.

Nem mondtad, hogy szeretsz,
De ha mondtad volna...
Bűnödért Isten is
Megbocsátott volna!

Berde Mária: Enyedi emlék

Áprily Lajos szomszédunknak

Állott már a házam oly fentre tetézten,
Hogy a felhőn hídló szivárványt lenéztem.
Láttam már a tengert, hol kékebb a mennynél,
Kép előtt rebegtem? soha szebbet ennél!
Hallottam muzsikát, hogy azt hittem: égből,
Sok könnyem fakadt már szép gyönyörűségből.

De a mandulafát, amikor magában
Áll az Őrhegy-aljában, halavány ruhában -
De a szellőt, mely a temetőhegyekben
Gyantaport lehelt fel borostyánrügyekben -
De a nótát, amit madármódra, nyersen
Szőlőmetsző lányok búgnak ezer versen -
De a tavaszidőt, ahogy ott kinyílik:
Mindenüvé vittem - elviszem a sírig.

Berde Mária: Mezőség

Dombóceán fölött a szél sustorog
Az ében éji ágyból kelő tájra,
Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:
Harsánykemény, vidor kakastorok.

Testét a föld fürdőbe most veti,
S míg fönt a csillagtábor mind lesápad,
A földi táj harmatcsillagba lábad -
Szél jő, s a földet megdidergeti.

Fű és virág esdőn keletre leng,
A felhő-függöny rendre meghasad:
Mögüle ifjú, bíbor nap kacag.

Megszánja rengő rétek sóhaját,
Lebontja forró, színarany haját,
S a föld törülközik, a föld meleng.

Lesznai Anna: Mért oly hosszú...

Mért oly hosszú az út a szivtől a szájig
Hogy lüktető lelkem sohasem jut odáig!
Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva
Csendes békés szerrel nem jut napvilágra!
- Életemnek fáját erősen rázzátok
Hadd húlljon gyümölcse ujjongva reátok -
És mint dió burka - ha hull napos ágról
Repedjen meg szívem a nagy boldogástól!
Törjétek fel zárát az "én" "álmodásnak"
Hogy elepedt lelkem odadhassam másnak -
Másnak másnak másnak - ki megváltja tőlem
Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem -
Ki valóra váltja - megitatja vérrel
S megéteti könnyes szerelem kenyérrel.!

Lendvay Éva: A haza

Ezen a helyen hallani:
minden tavasszal szól a kakukk.
Erről a helyről
minden hajnalból
delelőre vezet az út.
Erről a helyről
a térben-időben kutatni vágyó
messze tekint.
Ennek a helynek
oly jó ismerni, oly szép szeretni
tág tereit.
Ez az a hely,
ahová vágy s kedv
bárhonnan visszahív.
Ez az a hely, hol
nyugalmas ritmussal
dobog a szív.
Ez az az anyag,
mely művé formálódni
nékünk adatott.
Ez az a mű,
melyhez erőt adunk,
munkát, gondolatot,
s amely létünknek értelmet ad
s értelmünknek távlatot nyit -
Ez az a hely, ahonnan
legtisztábban látjuk
a táguló égbolt csillagait.

Avilai Szent Teréz: Égi szerelem

Eget ígér szavad, de meg nem indít,
Hogy megszeresselek, ó, Istenem,
S hogy bánatot ne tegyek lelkeden,
Bosszuló poklod átka meg nem indít.

Csak magadért szeretlek, és megindít,
Gunyolt kereszten függve testedet,
Sajogva látni rajta hét sebed,
Halálos fájdalmad szeretni indít.

Csak áldozat, amit nyujthat kezem,
S ha nincs menyország, akkor is szeretlek,
S ha nincs pokol, akkor sem vétkezem.

Szerelmemért nem várok én szerelmet,
És mégha nem remélnék remélhetni
De téged, Úr, szeretnélek szeretni.

/Ford.: Király György/

L. Ady Mariska: Ó, legyen áldott...legyen áldott...

Reám nem adott csillogó palástot,
s ó, legyen mégis milliószor áldott.

Elém nem öntötte búzáját, kincsét,
s ha úgy fordulna: csak itt élnék ismét.

Tavaszos kertje mindig másnak nyitott,
nekem maradt csak: hétpecsétes titok.

Mást pirított vidám-barnára napja,
nekem jutott csak: egének haragja.

Az országútján mikor összeestem,
az emberei elmentek mellettem.

Tenyerem vérzett, lábam alig húztam
s üdítő vízért - hej! - hiába nyúltam.

Reám nem adott csak koldus-palástot,
de mégis - hazám...Erdély...legyen áldott!

Életemnek nem volt gyöngéd szeretője,
de Ő vet ágyat örök pihenőre!

Balla Zsófia: A táj

Dombok mindenekelőtt
s eltévedt házak oldalában
kizöldült kertek s csíkokban földek
vizek a kövek közt
kagyló a vizekben
porló csillogás halak
lángos fenyős madaras
meredek lépésű ijesztő magasság és mélység
szőttesbe rajzolt merészség
utak
mentén babonás falvak
városok faragott kőből kapuból toronyból
haranggal
nappal
nyáron ragadó meleggel
télen repedő faggyal
de legszebb színes meleg őszben
hűvösen perzselő tavaszban
éggel
lucskosra taposott jéggel
vagy tépő tiszta kékkel
gyakori sötétséggel
fénnyel
mosollyal hüppögéssel
lelkendezéssel
gyásszal
akáccal

bennem élőhalott virággal

Lányi Sarolta: Valami halk virúlást...

Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz
csak amiként a fű a fához
a csillaghoz a mécs világ,
valamit, valamit...

Akárhonnan, akármi, csak nevessen
mint harmatos arccal réti virág,
vagy mint a gyermek anyamellen,
akármi csak nekem nevessen,...

(Szűzi szeliden mi elrejtezett,
mikor jött a virágtipró regement
robogó rémszekéren
jött, borzasztóan, a bánatbrigád.)

Valamit menteni, menteni kéne
a múlt kincséből, kicsit, akármit
szomjú zenéket, szép mosolygást
s a jó szemek meleg kis mécsvilágát...

nem csillagot, két jó szemet csak
sötéten át is szivembe fénylőt
s valami halk virúlást...
Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz!

Hervay Gizella: Avasi tánc

Avasi lány táncol,
csusszan a füvön,
ta-ram-ta-tam-tam.
Nem díszíti más,
csak az öröm.
Egyetlen tánclépés
három völgyön át.
Ta-tam.ta-tam-tam
jő a völgybe le:
moccanatlan erdők
üzenete.
Jő az út utána,
kíséri a nap,
ta-tam-ta-tam-tam
három hegyen át.
Egyetlen tánclépés
három hegyen át,
megindul mégis
az egész világ.
Ta-tam-ta-tam-tam
az avasi lány,
ta-tam-ta-tam-tam
megy a nap után.
Nem táncol a karja,
sem a feje,
moccanatlan a hegy
leheletet.
Két karját leszorítja
nem forog a szoknya.
Hallgat a szakadék,
ta-tam-ta-tam-tam
nem perdül csak az ég.
Egész testével táncol,
ha fordul, fordul vállból.
Egyetlen tánclépéssel
az életből kitáncol.
Utat döngöl a tájból,
ta-tam-ta-tam-tam
halállal szembetáncol.
Nem forog a szoknya,
lefogja,
meg se rezzen
a haja.
Egyetlen mozdulatba
sűrűsödik a tánc maga.
Egyetlen fordulattal
táncol szembe az avasi lány,
ta-tam-ta-tam-tam
mindennel, ami nem zene
benned, világ.

Lesznai Anna: Egyszerű nóta

Hogy engem lássál nézd kedves a kertet,
A lombosat árnyasat, rejtőst a domb ölén,
Bizony mert én is lombos rejtős vagyok.

Ha engem szólítsz kedves, szólítsd a szellőt,
A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.

Ha testem kívánod úgy simítsd az illatos földet,
Ő alszik és bűvös, de viselős izzó kehellyel,
Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.

Ha ölelni óhajtsz, úgy öleld a hársaim törzsét,
Erősek, szívósak, égnek tülekedőek,
Köztük megállok, hajamban játszik a nap.

Ha bírni akarsz úgy híntsd be maggal mezőnket,
Mert azé a föld, ki terméssel áldja meg őt,
Ki holnapom hordja, én is azé leszek.

Ha ismerni vágyol, úgy némán messzire nézzél,
Mert tágas a völgy, a szélén hegyek hevernek,
Tágas a lelkem, de valahol otthon vagyok.

Ha szeretni szeretnél, úgy tárd ki szomjas karod,
Borúlj a fűbe a nyilazó napfény alatt,
Ott játszik csókom minden sugár nyomán.

Ha jó akarsz lenni hozzám, símogasd meg ebünket,
Mert hű ő szegény és nem tudja megmondani mi fáj,
Haj, tudni szólni a félénk szívnek nehéz.

Ha el akarsz hagyni, tedd be házunk kapuját,
Léptednek nyomán arannyal porzik az út,
Örökké nyílik a kert, de viszont sohase látod.

Lesznai Anna: Hazavágyás

Miért nincs számomra kékebb mint a Vihorlát kékje?
Mért nincs más zöld mint a zizegő Ondova völgyé
Hol suhogó sarló nyomában a darázs duruzsolva száll?
Ott örömet lihegő dombon kemény makk cseperedik tölggyé
Ütemre tavasszal az ember illatos méntát kaszál.
Játszódó gyermekek futnak, visongnak ciripelő gyepben,
Gereblyés lányok inge: ingó fehér virág.
Meredek harmatos úton nyikorog a kocsi fékje,
A gazda csikaja torpan, fürjfi riadva rebben,
A föld zöld csipeje reszket, az ég kék sátora leng,
Völgyek citeráján feszülő sugarak húrja peng
Fellegek hátán tapodva a nap magasra hág.

De szomjazom útad porát is lesznai megyei mesgye.
Falúvég, forduló, kútgém, pocsolya, fürdő kacsák,
Akácos illatos árnya, nyújtódzó topolyák
Már pirkad a templom tornya, rőt csőrrel fúródik az égbe,
- Óh! Mennyek lelketlen derűje, fekete lombú fák!
Dudvás kiskert kebelében kirívón kacag a mák.
Hunyorgó viskók lesnek, a fahíd dobogva reszket.
Hazairamló szívem, gyermeki futásnak eresztlek.

Egyszerű formáknak háza, kertje egyszerű szónak
Egyszerű vágyak rátok szomjazva vágyom
"Friss vizet szeretnék inni" "Harapni foszlós kalácsot"
"Heverni estvétől délig levendula illatos ágyon"
"Este a fenyves alatt, hol fütyülnek vidám pirókok
Csókolni akarok váltig sok kerek jóllakott csókot"
Igy van ez rendjén: ősszel drágábbak a kertek
Ha bimbós kacajjal a nyárnak megtermő ölében hevertek.

Én régi magam úton útfélen elémbe bukkansz.
Jaj szomjasan futnék feléd - de ime döbbenve megállok:
Ki a kurta rokolyás kövér gyermek? kik a furcsa leányok?
Szép sorban virító varázsos fasorrá verődtek.

Lányi Sarolta: Jó volna szépen élni

Jó volna szépen élni, öröm tüzében égni
és fölrepülni szárnyán szép röptü szerelemnek, -
de mért vagyunk mi most, ó mért vagy vélem együtt
e kornak gyermeke?

Én elbúvok remegve, orcámat eltakartan,
én csak téged akarlak s csendes, merengő álmot, -
miért tolakszik hozzám mindenki más keserve
megtépni életem?

Csak ennyim volt: az élet, csak ezt adtam tenéked
s feléd hajolt zöld ágán egyetlen ifjuságom, -
miért múlik bitangúl - mit néked tartogattam,
a szív nemes heve?

Miért vagyok tüzes seb, fájdalmak forró kútja
s ha már eltölt szinültig keserve millióknak,
mért nem szökik magasba, a megvakúlt menyégre
véres betűket írni...

Jaj mért kell sírni, sírni?

Várnai Zseni: Most este van...

Most este van, lefekszem
napomra visszanézek,
fáradt vagyok, meleg volt,
a hőség elcsigázott,
sokat futottam, mentem
s a por belepte lelkem,
mint utszéli virágot.

Napomra visszanézek,
beszéltem emberekkel,
azok is megsebeztek,
szavak tüskéjét érzem,
próbálom elfeledni,
poros ruhám levetni
s aludni hófehérben.

Késő van már, elalszom,
elfordulok napomtól,
a hold vizébe nézek
s kendőm beléje mártom,
ezüstben elmerítem,
szívemre ráterítem,
borogatom, - ne fájjon.

Reichard Piroska: A kert

Az öreg fáknak hulló árnyát,
virágok ringó lepkeszárnyát
arany napfoltok táncolják körül,
a kert ragyog, a kert örül;
lugast formál a bús fa ága;
a szökőkút kristályvirága
szikrázva nyílik, zengve hull,
s nem rezzen fel a kert magánya,
ha leányok suhanó árnya
a pázsit selymére simul;
füvek-fák színes szövedéke
mintha a végtelenig érne
és túlnan nem is lenne élet:
boldogan önmagába mélyed
s önmagának virul a kert.

És jön a könnyes őszi szél,
sok sárguló levelet látott;
a harmat helyett hull a dér
s a kert már oly fáradtan él,
mindennap felejt egy virágot;
beteg pástján szirmok keringnek;
sok hervadó, haldokló színnek
bús tánca csöndesen zenél;
a fák karjai mélán intnek
az elhagyott bokrok felett,
utak zizzenő avarában
örök őszi eső pereg:
magános gőgös bánatában
siratja önmagát a kert.

Éjjel fáradtan elaludt
és reggelre a kert fehér,
fehér pázsit s fehér az út
és rajta nem jár, csak a szél;
élettelenül ing felette
kopár gallyaknak könnyű árnya
hull a holt fáknak hóvirága:
ájult álmában elfeledte
önnönmagát a kert.

S a tavaszi kék ég alatt
hullt levelek, halott virágok
föld mélyéből életre vágynak,
emlékük lassan felszivárog
és kibúvik végén az ágnak,
s a kert ámult mosollyal ébred:
im, minden kincse megmaradt,
mennyi ragyogás, mennyi élet,
levele ring, bimbója pattan
s minden teremtő pillanatban
eszébe jut egy más virága,
pázsitja selyme, lombos ága,
tünt tavaszok üde emléke
felöltözik ibolyakékbe,
zöldselyembe, s hímes palástban,
mámoros mély megújulásban
önmagára emlékezik a kert.

Reichard Piroska: Évfordulóra

És késő este, fáradt nap után,
üdítő tiszta fürdő várjon,
fekhelyem legyen megvetve puhán,
egy hang se törjön át a halk homályon
s jusson eszembe fájdalmatlanul
csak mint álomba hajló gondolat,
egy régi-régi tavasz alkonya,
egy ákác, melynek most virága hull,
jegenyefák hivogató sora,
s a régi-régi tiszta szerelemmel
megbékélt szívvel küldjek "jó éjt" néki,
ki tőlem minden nappal távolabb
s aludjak el aztán könnytelen szemmel
és ne ébredjek fel többé soha.

Reichard Piroska: Őszi üdvözlet

Borulj rá enyhe őszi napsugár,
ragyogd körül szomorú homlokát,
ha elmélyedve egymagába jár.

Hulljatok elé arany levelek,
őszi virágok nyiljatok neki,
tudom, hogy titeket ő is szeret.

Lágyan simogasd zúgó őszi szél,
szivében úgy is az örök vihar
reménytelen enyészetről beszél.

Ti mélyülő őszi alkonyatok,
magános lelkek gyilkos rémei,
legyetek hozzája irgalmasok.

És ti végtelen őszi éjjelek,
ha nagyon fájna néki a magány:
álmába szőjetek be engemet...

Kaffka Margit: A te színed előtt

Az én két fáradt asszonykezem
Hogy milyen lágy, amikor simogat,
Mily enyhén tárul, amikor ad:
Terajtad ösmerte meg.
- Köszönöm neked a két kezemet!

Szemem, a bágyadt, bús tükröző
(Áldott csoda ez!) sorsodba nézett;
S megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
Betlehemcsillag, égi vezér...
- Áldjon meg az Isten a két szememér'!

Mindig azt hittem: rút vagyok,
Csak durva vágyra hangoló,
Szivet bájolni nem tudó.
- Te megszerettél, - s rámigézted
Ezt a halk, esteli szépséget.

Oly csúnya volt, mit eddig éltem;
Kevert, pocsékló, fél, törött!...
- Most a multam is rendbejött,
Ahogy tenéked elmeséltem. -
Mert láttad sorsom: megszerettem.

Nemes, szent csordultig-hited
Aranykelyhét felém kináltad,
Szerelmed grál-borát ajánltad:
Most már, míg élek, szent leszek;
Felmagasztaltál; fennt leszek;
Végig "te színed előtt" járva...
Ó hála, hála, hála, hála!

Mikes Margit: Őszi réten

Másodszor virágzik a rét már...
Nemrég itt feküdt letarolva,
s most újra nyílik, olyan dúsan,
mintha első tavasza volna.

Itt is, ott is apró virágok
ágaskodnak és integetnek,
megint nőttek pár millimétert,
de kis lábaik még remegnek,

s mikor hullámzanak a szélben,
szinte félve kapok feléjük,
olyanok, mintha szaladnának
s a rét is elszaladna vélük.

Most kétszer úgy szeretem őket,
mint nyáron, közéjük telepszem,
egyik olyan, mint egy piros gomb,
a másik mint egy kék gyerekszem,

s mintha magam is gyerek volnék
és az élet csak játék volna, -
mint szalmaszálas kisgyereknek,
ki színes buborékot fújva

lopja az időt könnyű kedvvel:
örülök a szép őszi napnak,
örülök, hisz közel a tél már,
e néhány boldog pillanatnak.

/Forrás: Nyugat, 1934/

Szenes Erzsi Mulnak a napok...

Múlnak a napok, a hetek,
már egy éve is elmúlt, hogy utoljára láttalak.
Nem tudlak eltemetni, kinősz a földből győzedelmesen
mint az elvetett búzamag
s ezek a rohanó hetek, hónapok csak arra jók,
hogy megérleljenek díszesebbé, szebbé mint valaha
s újra Te légy a mindennapi kenyerem
meg arra is,
hogy befonj mint a szőlőindák a szőlőhegyet
s borrá válva Te légy az italom.
De mérgezett kenyér ez és mérgezett ital,
s mert én nem tudlak megölni Téged,
így ölsz meg Te engemet.
De ha a halál vagy is
akkor is elfogadlak!

/Forrás: Nyugat, 1934/

Lányi Sarolta: Virág-illat-emlék

A szívem ma, mint egy ravatal,
Olyan virágos, bánatos.
Mint egy virág, olyan ma szívem...
...Valaki jön és rátapos.

Tán rózsa volt, piros és drága:
Vérző szerelem sikolya.
Talán a múltnak ábrándos virága:
Sötét pármai ibolya.

Szende szegfű, vagy buja tubaszál, -
Mindegy már. Lehúllt a porba.
Hiába esd az illatemlék:
Az idő jön és eltiporja.

Lányi Sarolta: Rorate...

Harmatozzanak egek
És hajnali fellegek
Áldó, áldott harmatot.

Békés, boldog harmatok
Húlljanak sívó szívemre,
Zölden zsendüljön a zsenge.

Csoda nyíljon ki e szívben
Büszkén, mint fiatal isten,
Akit a nap glóriáz,

Mint egy álomóriás,
Úgy harcoljon ma velem
S győzzön le - a szerelem.

Lányi Sarolta: Tavasz szól

Leány, derekad mért remegő,
Mint fiatal fa, amit a szél ráz?
Szemed beborúltan el hova méláz?

(Ne félj, mert te vagy a nő, az erő.)

A napnak, ahogy vagy, add oda magad,
Kék ereken át hadd tüzesítse véred,
Ne félj, ha perzsel, ne bánd, hogy éget.

(Láncot kovácsolj, ami nem szakad.)

Csókláncot forrassz abban a tűzben,
Mert tart az örökkön, rozsda se sérti
És, amit őröz: boldog alázat.

Ha mikor eljő érted a férfi,
Ahogy itt állasz, kipirúlva, szűzen,
Add oda, add oda, add oda szádat.

Kaffka Margit: Most is

Értek, felejtek, megbocsátok!
A szomorúságot
Úgy öltözöm, mint köznapló ruhát.
Azt mondom: nincs már mondanivalóm;
És nincs tovább!

Percek szüzességét már nem zilálom.
(Bús jóra-változásom!)
Terellek máshoz, drágák, béke rátok!
Szánom és szívelem e mást
És megbocsátok.

Eltökélt, szelíd tagadás
Úgy tapad rám, mint óvó, puha kendő.
Semmi leendő.
Csak zengő, altató sohák
Kongatnak a szivemem.

Már nem tudom, kiért sírok,
(Cserélem, vagy feledtem!)
Ha néha sebten
Fujom el este a lámpát
S felrémlik, mint álom, a régi ok.

Tán uj ok ellen fétisül nekem.
Mert az uj - idegen,
Mint vendéglátó házban a cseléd.
Hogy tegezzem? Hogy mondjam a nevét?
Vendég vagyok csak, s nyűtt podgyász velem.

Így ösmerem
Szivem! -
(Kongatnak rajta félrevert sohák
Messze tűzvész-csodát.)
Benn valahol tabú-szentélyek vannak,
Órák, szavak, szobák!
S tudom, meghalok, ha nem tisztelem!
- - -
Jaj! Most is hazudok szegény, bolond magamnak!